Arianna

A berlini Thiergartenben történt, egyik előkelő nyaraló angol kertjében.

A Bredowok az este valami kerti ünnepséget rendeztek, amelyen részt vett a berlini társaság színe-java. Ott volt a számtalan tagból álló Bredow-család, ott voltak a Manteuffelek, a Raditzok és nem tudom, még kicsoda. Ott volt egy nagy csapat katonatiszt, a fővárosi gárdaezredekből. A diplomáciai kar fiatalabb tagjai is szép számmal megjelentek. Ott volt, hogy többet ne mondjak, Joob báró is, aki mint Magyarország címzetes alkonzula fáradozott a Németországban rekedt drótostótok védelmében. Berlinben különben Joobot, a sötétbarna arcbőre miatt, Cigánybárónak nevezték.

A Cigánybáró úgy találta, hogy Bredowék társasága kiállhatatlan, az egész mulatság pedig halálosan unalmas. A tisztek vállrojtos kabátban, állig érő gallérral, kidüllesztett mellel jártak-keltek. És mivel tudták, hogy Joob tartalékos tiszt, valamennyien a bajtárs úr megszólítással boszantották. A hölgyek is oly finnyás arccal és szertartásos mozdulatokkal táncoltak, mint egykor a leviták a frigyszekrény előtt. Egy jófajtáju magyar kurjantás bizonyára elég lett volna arra, hogy jéggé fagyaszsza az egész társaság hüllővérét.

És ha nem lett volna itt Bojár Margit, – no, de szerencsére itt volt Bojár Margit.

Éppen arra sétált unokatestvérének, az árbochosszúságu Bredow kapitánynak karján. Fehér batisztruhájában megint nagyon csinos volt. Hiszen ő is merev és komoly, de ajka szélén hébe-korba mégis fölvillan az a végtelen kedves, sokat mondó mosoly, amelylyel már hónapok óta bolondította a Cigánybárót. Ő is szőke, de nem ám lenszőke, mint a többi; az arcszíne pedig barna, mintha finom aranyzománccal volna befuttatva…

A hosszu kapitány később a pohárszéknél összetalálkozott Joobbal.

– Nagy sajnálkozással hallottam Margit hugomtól, hogy bajtárs úr elhagyja Berlint? – kérdezte.

– Igen, visszamegyek a hazámba.

– Már a közeli jövőben?

– Amint csak lehet. Még csak kérdeznem kell valakitől valamit, aztán mehetek.

– Talán bizony rózsás női ajakról vár feleletet a kérdésre? – enyelgett a kapitány.

– Igen, női ajakról, – mondta a Cigánybáró szárazon.

– Akkor sok szerencsét kivánok!

– Nem szerencse kell nekem, hanem alkalom!

Mindketten ittak. A Cigánybáró egyébként meglehetős elfogultsággal itélte meg a németek faji tulajdonságait, de az ivóképességük előtt mindenkor készségesen kalapot emelt.

– Sokáig marad Berlinben Bojár kisasszony? – kérdezte később odavetőleg a címzetes alkonzul.

– Talán örökre, – mondta a kapitány titokzatos mosolylyal. – Legalább édesanyja úgy akarja…

Összekoccintották poharukat.

– Ön ismeri a magyarországi rokonainkat, a Bojárokat? – kérdezte a kapitány.

– Csak felületesen. Egy időben sokat beszéltek Bojár ezredesről, a kisasszony édesatyjáról.

A kapitány igen jókedvünek látszott és szokása ellenére beszédesnek mutatta magát, aminek egyik oka bizonyára a pezsgő lehetett.

– Margitnak az édesanyja az én nagynéném… Valaha híres szépség volt… Valami csehországi fürdőben ismerkedett meg Bojárral. Ismertem Bojárt, két ízben is vadásztam a magyarországi birtokain és meg vagyok győződve, hogy a világ legszeretetreméltóbb férfiai sorába tartozott… Szép, lovagias ember volt. Vendégszerető és bőkezü, amellett hallatlan módon vakmerő. Nagyon szerette a nénémet, de a szíve oly csodálatosan volt szerkesztve, hogy a néném mellett még vagy egy tucat szőke, barna és vörös szépség talált benne helyet… Öt év előtt történt a kínos és tragikus eset, amelyről ön is hallott.

Bojár Bécsben volt és összetűzött valami cseh gavallérral. Nem tudom, hogy az összetűzés oka szőke volt-e vagy barna; én csak azt tudom, hogy az Operában táncolt. Megverekedtek. Bojárt ezúttal elhagyta hagyományos szerencséje, koporsóban szállították haza birtokára… Ön emlékszik a dologra, hiszen óriás botrány lett belőle… A néném ott se volt a férje temetésén. Képzelje el a büszke asszony lelkiállapotát, amikor megtudta, hogy a férje, akit imádott, egy rózsaszínü rongy miatt halt meg… Azóta a néném, aki férjében mindig a magyar faj megtestesülését látta, valami ideges ellenszenvvel viseltetik minden iránt, ami magyar. Ez nem igazságos, de végre is érthető. Ott él még magyarországi birtokain, amelyeken úgy gazdálkodik, mint egy férfi, de a leányát, amikor ez két év előtt fölvette első hosszu szoknyáját, fölküldte az édesanyámnak, hogy vezesse be az itteni társaságba. Néném azt szokta mondani: Nem akarom, hogy Margit magyarok közt éljen. Hűvösebb, józanabb emberek közé küldöm, ott talán meg fogja találni a boldogságot, amit én nem találtam meg.

A Cigánybáró meg nem állhatta, hogy közbe ne szóljon.

– Hűvös, józan emberek! – Önök tehát bennünket rosszabbnak tartanak a saját nemzetbelieknél?

– A világért sem! Nem rosszabbaknak, hanem másoknak. Egy példával meg tudnám magamat értetni. Tegyük föl, hogy a vérmérsékletnek színe van és hogy az északnémet nemzeti temperamentum kék. Ebben az esetben a magyaroké vörös. Egyik se jobb a másiknál, de mindegyik más. Mindegyiknek vannak előnyei és hátrányai. Maradjunk meg a színek mellett… A kék szín jól esik a szemnek, tisztább, nyugodtabb és komolyabb a vörösnél. Igaz, hogy emellett szentimentális, hideg és gyakran émelyítő. A vörös szín föltünőbb, melegebb. Kár, hogy bántja a szemet és izgatja az idegeket, mint minden érzékies dolog…

– Minden németben egy professzor lappang, – jegyezte meg magában a Cigánybáró.

Aztán eszébe jutott valami.

– Eszerint Bojár Margit, mivel a vörös és a kék szín összevegyüléséből származott, tulajdonképpen – lilaszínü?

A hosszu kapitány elmosolyodott.

– Ilyenformán van. Temperamentuma ma még lilaszínü, azaz se vörös, se kék. Most jön abba a korba, amikor színt kell vallania.

Zeneszó hallatszott.

– Hallja? Ez a zene is vörös! – mondta Bredow.

A kertben egzotikus huszárruhába bujtatott cigánybanda kezdett játszani.

Asztalhoz mentek. Óriás sátor alatt állott a fényesen terített asztal.

– Színt fog vallani! Csak beszélhetnék vele, mondta magában a Cigánybáró, miközben néhány fiatal bajtárs úr közé ült.

A lilaszínü leány ott ült vele szemben egyenesen, komolyan és szerényen, mint egy jónevelésü fiatal hölgyhöz illik.

Joob néhányszor átszólt az asztalon, a leány helyett azonban mindig Bredow kapitány válaszolt. A Cigánybárónak lassankint rossz kedve lett, veszedelmesen kezdett inni.

Vacsora végén azt mondta valamelyik német, hogy szeretne egy igazi, egy tősgyökeres magyar nótát hallani. A Cigánybáró kissé elgondolkozott, aztán odaintette a primást:

A mélabús zenehangokból mintha valami fájdalmas szemrehányás szólt volna. És Bojár Margit, mintha csak megértette volna a szemrehányást, fölemelte fejét és lopva nézett a Cigánybáróra.

A hosszu kapitány, aki már kétízben járt Magyarországon, a magyar zenéről kezdett beszélni.

– Margit hugom valódi zenei tehetség, sok magyar népdalt ismer és képzeljék, valamennyit hangjegy nélkül játszsza a zongorán, éppen úgy, mint a cigány…

– Melyik a nótája? – kérdezte a Cigánybáró.

A leány kissé habozott, aztán kendőjével odaintette a primást s a fülébe mondta a nótáját:

Az egyenruhás árboc elgondolkozva rázta a fejét.

– A multkor más nótára mondta, hogy a kedvence.

A Cigánybárón időközben csodálatos izgatottság vett erőt. Vajjon neki szól a búcsuztató?

Mikor a cigány elhallgatott, ő rendelt egyet:

Most találkozott a szemük első ízben. A leány aztán lehajtotta a fejét.

– Szabad még egy nótat játszanom? – kérdezte később halkan a kapitánytól.

A hosszu Bredow boldog volt, hogy Margit az ő társaságában olyan jól mulat…

– Huzassa csak, hiszen azért van itt a cigány…

A prímás a leány széke mögött állott és rákezdte:

Bojár Margit, mintha meggondolta volna magát, hirtelen intett a cigánynak, hogy nem azt akarta játszatni. Mást. Azt hogy:

A Cigánybáró nem ivott már, hanem csillogó szemmel nézte a csinos lilaszínűt, akinek az arca most már határozottan pirosodni kezdett. Aztán, bár a hosszu kapitányon nem volt fekete suba, egy gyilkos tekintetet vetett reá.

– Ácsi, cigány! – mondta Joob egyszerre. – Azt a nótát:

A leány megszeppenhetett e fenyegetés hallatára és alkalmasint a lelkiismeretét akarta megnyugtatni, amikor válaszul húzatta:

A társaságnak fölötte tetszett ez a szokatlan mulatság. A fiatal tiszteken valami patyolat jókedv vett erőt. Erősen ittak s ha értettek volna hozzá, bizonyára daloltak volna. Bredowné szíve, odafenn az asztal végen, anyai örömben úszott, amikor hosszu fiát sugárzó arccal látta a gazdag Margittal fecsegni. A leány buzgón hallgatta a kapitányt, a Cigánybáróra a világ minden kincseért se pillantott volna. Ha olykor arra is tévedt a tekintete, akkor sem az arcába nézett, hanem arra a nagy, vérvörös szegfűre, amelyet az alkonzul a frakján viselt. (Boulanger tábornok tiszteletére viselte. Nagyon tisztelte akkoriban a francia tábornokot, mivel azt várta tőle, hogy meg fogja verni a németeket.)

Margit most odahajolt a kapitány füléhez.

– Nézze, kérem, azt a virágot? Nem tudok betelni a nézésével… Még soha életemben ilyen szép virágot nem láttam!

– Olyan, mint minden piros szegfüvirág. De ha szépnek találja…

Bredow kapitány udvariasan elkérte a Cigánybárótól a virágot és odaadta Margitnak.

– Köszönöm, – szólt a leány, – s mert ön adta, fel is tűzöm.

Előbb azonban megszagolgatta, egyszer, véletlenül, végighúzta a száján, csak aztán tűzte a hajába. A piros virág pompásan festett a hajában.

– Színt vallott! – ujjongott magában a Cigánybáró.

Nagy gyönyörűségében, mi telhetett tőle? – egy nagy bankót csúsztatott a cigány markába és elhúzatta ezt a nótát, hogy azt mondja:

A kapitány azalatt szép búzavirág-színnel festette ki a jövőjét.

Ha Bredow kapitány próféta lett volna, akkor tudhatta volna, hogy mához egy esztendőre gyorsvonat fog Budapestre érkezni, amelynek egy különkocsijából a Cigánybáró fogja kisegíteni fiatal feleségét, Bojár Margitot.