WeRead Powered by ReaderPub
Arianna cover

Arianna

Chapter 7: A szőke Marietta
Open in WeRead

About This Book

On an isolated plain a divorced woman keeps a modest farmhouse and reads foreign literature, living with a quiet, guarded presence that draws local curiosity. One evening two hunters, including her former husband, stop by with game; a sudden meal and a shared rest in the lucerne shift casual small talk into a more intimate, charged exchange. Through close attention to setting, gestures, and restrained conversation, the narrative sketches the woman's inner life and the subtle tensions between social perception and private longing, using rural detail and social observation to probe solitude, memory, and the complexities of altered relationships.

A szőke Marietta

Már erősen hajnalodott. A nagy-körút bérpalotáinak tornyai feketén fúródtak a sápadozó égboltozatba. A két jóbarát – az ég tudná micsoda kerülő úton – pezsgős kedvében bevetődött a Terézváros egyik keskeny utcájába. Egy csapszék fölött piros lámpás csillogott, odabenn – alkalmasint valami különszobában – halk tamburaszó hallatszott…

– Igyunk meg egy pohár pálinkát, – indítványozta Béni.

– Mit akarsz? – szólt Jenő, – ide csak zsebtolvajok járnak…

– Éppen azért. Nagyon bele csömörlöttem a tisztességbe…

Bementek, letelepedtek egyik márványasztalhoz. Amikor lenyelték a rossz italt, megrázkódtak és még egy pohárral rendeltek. Béni aztán szemébe tolta üvegét és szemügyre vette a pénztárban ülő leányt.

– No nézd! – mondta. – Nem ismered?

– Ki az?

– Marietta, a szőke Marietta…

A másik is föltette a monokliját.

– Ohó, Marietta de la Dor?

– Gondolom ilyenféle neve volt… Hogy megrútult!

– Meg biz’a!

A pénztárosnő beteges, beesett arca téglaszínüre volt kendőzve. A szőke haja ugyan gondosan föl volt sütve, de a vállán szürke nagykendőt viselt, aminőt szegény munkásasszonyok szoktak viselni. Közömbösen bámult maga elé, fonnyadt keze szórakozottan babrált a pénztári könyvhöz kötött plajbászszal.

A szőke Marietta! A két jóbarát visszaemlékezett a régi Mariettára, aki még néhány esztendővel ezelőtt lázba hozta a főváros korhely fiatalságát. Ott énekelt esténkint valamelyik dalcsarnokban. Elragadó és szemtelen volt, mint egy szőke Phryne. Kurta szoknyában, nagy, francia kalappal a fején, formás lábait kecsesen illegetve, csípőre tett kezekkel járt föl s alá; hangja persze nem igen volt, de azért el tudta ragadni és föl tudta villanyozni a maga közönségét. Ha rákezdett A szőke Marietta dalá-ra, amelyet valami elzüllött tehetség szerzett neki, akkor a szűk páholyokban szorongó közönség, a mágnások, a tisztek, a sikkasztó kereskedősegédek, egy hangon dudolták a pattogó végsort… Ignác pedig, a félszemü főpincér, azalatt duplán számította a Heidsick-nek keresztelt cukros szódát…

– A szőke Marietta!

Jenő halkan zümmögte a dalt.

– Csakhogy így látom! – mondta Béni kegyetlen mosolylyal. – Ezt sokért nem adom.

Jenő vállat vont, a másik folytatta:

– A szegény Bakó Gyurka esete óta gyűlöltem… Ez nem olyan, mint a többi leány.

A courtisane jellemében van egy kibékítő vonás: a jószívüség… Marietta nem volt sem jószívü, még csak nem is könnyelmü. Számító volt, hideg és kegyetlen, mint a keresztes pók… Nem szeretett senkit, megvetette az embereket, akik tönkre tették magukat meg a családjukat, hogy mogyoró-gyémántokat akaszszanak a nyakába, és fogatot tarthassanak neki…

Nem volt addig nyugta Béninek, míg oda nem ment a pénztárhoz.

– Jó estét, Marietta!

– Jó estét!

– Nem ismer rám, ugy-e?

– Nem én.

– Emlékszik, Bakó Gyurka cimborája voltam…

– Ön az? Most már emlékszem! Ön volt akkor az Ilka barátja. Egyszer össze is vesztek a kis Gyurkával.

– Tudja mi lett a kis Gyurkából?

– Azt mondják, hogy Amerikába ment, vagy Braziliába, kávét kapálni.

– Jól tudja. Hát a rőtbajuszu főhadnagyra emlékszik-e, aki egy hónapig udvarolt magának?

– Hogyne, hiszen sokat mulattunk együtt… Úgy hallom, hogy meghalt?

– Elsikkasztotta az ezred pénzét, aztán egy kicsit fejbe lőtte magát.

Marietta rábólintott a fejével.

– Benn volt az ujságokban, meg is volt rajzolva.

Ez a közömbös megjegyzés még epésebbé tette Bénit.

– Fogatot most már nem tart, nagysád?

– Nem. Hallja, a régi kocsisom, a Móni, itt járt a napokban. Hozzá ültem és azt akartam, hogy fizessen egy üveg sört, de ő nem akart rám ismerni és azt mondta, menjek a pokolba…

– Móni nagyon büszke lett, amióta bérkocsitulajdonos. Igaz, – kedves anyja, de la Dorné ő nagysága hogy van? Alkalmasint mosogat valahol?

– Nem volt az anyám, elküldtem, mert meglopott. Az én anyám kofa Budán; Hábernénak hívják…

– Kedves atyja meg valószínüleg házmester?

– Nem tudom, sohasem ismertem.

– Igaz, nem találkozott ujabban Farkas Endrével?

– De igen, a minap láttam. Még mindig monoklit visel, de a kalapja nagyon zsíros volt… Ön jár még vele?

– Nem, mert kidobták a kaszinóból. Neki is sokba kerültek az ön gyémántjai? Mondja kérem, hová is lettek a hires gyémántjai? Ami most a fülében van, az cseh üveg!

A leány, aki eddig gúnyos nyugalommal felelgetett a Béni epés kérdéseire, most halkan elmosolyodott.

– A gyémántjaimat meg a húszezer forintos takarékpénztári könyvemet elvitte Ignác.

– Miféle Ignác?

– A főpincér a dalcsarnokból.

– Az a félszemü gazember?

– Az.

– Hogy eshetett ez?

– Ő volt az első szeretőm, ő hozott a dalcsarnokba… Azt mondta, keressek pénzt, sok pénzt, aztán el fog venni, hogy tisztességes asszony lehessek… Amikor innen elküldött a rendőrség, elmentünk Berlinbe. Ott beteg lettem, Ignác pedig azt mondta, hogy heptikás vagyok, elszedte mindenemet és egy kis kövér leánynyal elment Hamburgba. Azóta se láttam…

Jenő időközben fizetett és fütyörészve lépett a pénztárhoz.

– Jó estét, Marietta kisasszony! Mondja, kérem, itt szándékozik tölteni az egész életét?

– Nem tart már sokáig… Az orvos megtiltotta az ivást, a gazda meg azt akarja, hogy igyak a vendégekkel. Ha akarja, fizessen egy üveg pezsgőt. Nem kell meginnia…

– Jó éjt, szőke Marietta!

Az utcán azt mondta Béni:

– Mégis különös, hogy a legelzüllöttebb asszony is mindig talál magának egy százszor elzüllöttebb férfit!