Árnyképek

III.

Bűvészek és alchimisták ismernek egy mérget, mely magában használva hatástalan, ártatlan alvószer; de ha egy cseppet belőle egy pohár méz közé öntenek, s e mézet félévig hagyják állani, félév mulva a halál italává változik az. Kinek homlokára kennek belőle, iszonyúan megőrül; ki megszagolja, elszáradnak tagjai tőle; ki hozzá ér, teste undok lesz és fekélyes; ki megkóstolja, kínok között halálozik meg és halál lehelletéből ragadó pestis támad.

Látjátok, ez a méreg nem mese! Van egy indulat, melyről nem adhat magának senki számot, hogy hol vevé? Szivében hordá-e születése óta, mint alvó szörnyeteget, melyet bűbájos szem tekintete ébreszte fel, vagy véletlenül lopta magát a gyanútalan szívbe, mint kigyó, mely a mezőn alvó száján belopózik? Egy cseppet e méreg-szenvedélyből a legtisztább női szívbe, melyből egykor angyalok olvasták ki reggeli imájokat, s mint az átkozott ingovány, melynek fertője az égető nyári naptól csoda-állatokat fogamzik, – mint a cadinei kút, melybe a ki letekinte, saját élete legborzasztóbb eseményeit látta meg benne, sötét lesz az és iszonyatokkal tele, minőkről józan léleknek fogalma nincs, minőket csak a lázbeteg háborodott phantasticus álmai mutatnak elő… Ki még nem ismeri ez indulat nevét, kinek e soha nem látott képről álmai nem beszéltek, ne ismerje azt meg soha; de ki szivében ez igézetes méreg olthatlan égetését kezdi édes kínnal élvezni, keresse fel azon helyet, hol legjobban meg szokta imáit hallgatni Isten, s imádkozzék szivének meggyógyulásáért, mert őrültség, halál és örök elkárhozás magvai vannak abba elvetve…

* * *

Rynn Tamás félév óta volt nős és mint hitte, boldog. Nejének szépsége ünnepi tünemény volt a világban, szendesége oltármalaszt férje szivében, ki hosszú életének vég alkonyán kezdé a boldogság menyei élveit ismerni.

Embernek, ki teljes életében sanyarú nélkülözéssel, gyötrő fáradsággal, gondokkal vesződött, hirtelen a legédesebb gyönyör teli poharát emelni ajkaihoz, élvezni azt, mi a léleknek és szívnek legmagasabb öröme, birni mindent, mit a legmerészebb fiatal szív bűbájos álmai igérnek, oh hisz ez nagyon is szép volna átmenetnek egyik életből a másikba! Minden gyönyört, mit az ember egy 70 éves életből félre tett, egy utolsó év alatt végig élvezni s azután meghalni!

Álom! Álom!

Pazar fénynyel vevé körül ifju nejét az öreg férj. A nő félgyermek vala még s örült a szédítő ragyogásnak, melyben mint oltárkép bálványoztatott. Nem volt óhajtása, mely azon perczben, midőn sejteni hagyá, ne teljesült volna. Az egykor oly takarékos Rynn szórta a pénzt neje legapróbb szeszélyeiért, ki helyzetének ujdonszerű ragyogásában a vigalomzaj mámoradó változatai közt feledé ifju ábrándjai álomképeit, mik lelkében oly szépen ragyogtak, mikor még a gyémántok ragyogásait nem ismeré.

Egyszer egy ritkaság-gyűjteményben egy gyönyörű papagájt látott meg a nő azon legritkább fajból, mely az emberi hangokat oly híven eltanulja s annyi elmés öntudatos ösztönészszel bir, hogy szinte azon gondolatra lehet jőni, mintha e madáralakban tán egy elátkozott emberlélek volna rejtve. Adamante rendkívül megszerette e szép állatot. A tulajdonos pedig semmi áron sem akart megválni tőle. Rynn Tamás sóhajtozni látta nejét, elveszni látta arcza mosolyát, s addig hízelge neki, míg elcsalta vágyainak titkát, s másnap neje szobájában volt a papagáj. Mondják, hogy mesés nagyságú pénzáldozatába került ezúttal a jó öregnek nejének visszaidézett mosolygása.

Azonban az elkényeztetett szeszélyek örömei nem tartósak. Néhány hét alatt Adamante ismét bús, szórakozott kezde lenni. Méla hallgatagsága, epedő arczszine, önfeledt sóhajai nem kerülheték ki szüntelen aggódó férje figyelmét. – «Valami hiányt érez ismét, gondolá magában, valami után vágyik s nem meri megmondani; bizonyosan attól fél, hogy nem fogja megnyerni.» – S jól gondolá: vágyott a nő, de vágyait nem mondá meg a férjnek s ez nem tudta azokat kitalálni.

A nő napról-napra haloványabb, epekedőbb lett: semmi nem adott neki örömet többé, semmi nem érdekelte s szemei gyakran ki voltak sírva.

Rynn Tamás szemeit pedig kerülte az álom, mert nem birta sejteni rejtett okát e néma, szomjas epedésnek.

Egy álmatlan éjjel úgy tetszék Rynn Tamásnak, mintha nehéz nyögést hallana neje szobájában: meg-megszakgatott élénk fohászokat, mik úgy hallatszának a néma csöndes éjben, mint melyek haldokló ajkairól válnak el. Ijedten szökék föl nyughelyéről Tamás s oda sietett a nő hálóteremébe. Adamante mélyen aludt és álmodott, álmainak kínos jeleneteit árulá el néha a léleknyomás alatt küzdő kebel vad nyögése, néha egyes rebegő szó hagyá el ajkait, értetlen álomhebegés hangja. Arcza égett, keble szilajon hullámzott, majd néha hirtelen el-elmaradt sebes pihegése, mintha rögtön elhalt volna alatta minden élet, s ajkai megnyiltak és tagjai reszketének.

Beszélni kezde álmaiban.

– Ah! sóhajta, nem hallod a denevér szárnyának csapását?… A fekete éjszakában csillagok ragyognak… Az a fehér ott az én csillagom,… ama sötét vörös ott a tiéd… ne közelíts, ne közelíts; megégetsz!… Szivemben égnek sugáraid!… A csillag meg akarja csókolni szivemet!… El! – ne nézz rám! Feketék szemeid mint a pokol, s valami ég bennök, mint elkárhozottak lelkei a pokolban… Hallod mit mond a halálmadár?…

«Bűn, bűn, bűn!»… Bűnös vagy!… én is az vagyok… Jer, rejtsük el magunkat, itt meglát az Isten. Még itt is meglát… Fekete az éj, szivem dobog, a csillagok az ablakon benéznek, a halálmadár sikolt!… Ah, takard el arczomat, ne ismerjenek rám! Ah! Agathodæmon! Agathodæmon!…

Nehéz veriték gyöngyözött a nő homlokán s lélekzete rövid volt és szakgatott, mint a lázban beszélőké. A férj azt hivé, hogy neje beteg s aggódva sietett segélyért. A mint a mellékterem ajtaját benyitá, hirtelen egy ismert hang kiálta elébe: «Lassan, lassan, Agathodæmon! az éj hallgat! az éj hallgat, Agathodæmon!» Lóra volt az, a papagáj, mely ezt mondá…

Tamás megdöbbenve összerezzent e szóra. – Mi ez az Agathodæmon? – Tehát e beszélő állat is eltanulta már ennek nevét? Ki ő? Kétségektől kínozva álla meg a madár előtt, mintha újabb szavait várná. Az pedig elkezde egy jókedvű skót népdalt énekelni és felkaczagott. «Ki ez az Agathodæmon?» kérdé öntudatlanul Tamás, mintha azt hinné, hogy e madár megérti kérdését. Ez azonban tollai közé húzta fejét: «Brrrr! hideg van!» monda és lehunyta szemeit.

– Lóra, Lóra! monda hizelgő hangon az öreg, a madár fejét reszkető kezekkel kezdé simogatni. Lóra felborzolá bóbitáját s elkezde oly hangokat adni, minők az ajtónyikorgáshoz hasonlítanak, azután véghetlen sokáig pisszegetett, majd sóhajtozni kezde minden képzelhető hangváltozatokon, végre a csókolózás minden nemeit kezdé utánozni a szende olvadás hangjától a legszenvedélyesebb csattanásig s az egészet egy óriási fülijesztő csikorgással végzé be, mintha ezer ablaküveget körmöltek volna végig egyszerre, s ötöt-hatot kukorított utána nevetségesnél nevetségesebb variatióiban a gyékény hangoknak.

Rynn félve, fendobogó szívvel figyelt a madárra. Ez ismét újra kezde csókokat hányni s mikor belé fáradt, bohó komolysággal sóhajta fel: «Ah Agathodæmon, te rossz szellem vagy!» s erre felkaczagott gúnyos, hosszú, boszantó hahotában s végül elkezdé az «O du lieber Augustin» nótáját fütyülni.

Rynn szörnyű sejtelmek közt hanyatlott egy közel karszékbe. Agyában a gyanú villámai kezdék világítani az ismeretlen sötétet.

A madár újabb mutatványokhoz kezde. Úgy tett, mint mikor a pisztoly felhúzott sárkánya kettőt pattan s azután felsikoltott: «Nem szabad, Agathodæmon, ne halj meg; én szeretlek! – szeretlek, Agathodæmon, ne halj meg, ne halj meg! – ne – halj – meg!»… és elkezde zokogni, szüntelen Agathodæmon nevét szőve remekül eltanult sírása hangjai közé.

Rynn megsemmisülve tántorgott vissza hálószobájába és sírt egész reggelig, mint a gyermek s fehér hajával törölte könyeit. Reggelfelé elaludt, s késő dél volt, mire fölébredett. Legelső, mit megpillanta, Adamante nyájasan mosolygó arcza, ki őt fölkelteni jött. A bájosan halovány nő leült az öreg ágya szélére, bársonypuha kezeit végig vonta homlokán, s azt kérdé tőle, hogy mit álmodott?

– Valami igen rosszat kellett álmodnom, válaszolá Rynn, nagyon rosszat; és különös, hogy párnáim nedvesek a könyektől, miket álmomban kisírtam.

– Mondd el álmodat, szólt tréfásan a nő, én majd álommagyarázód leszek.

– Holtak szavait hallám, felele a férj, denevér szárnycsapást, s halálmadár visítását…; egy élő madárral beszéltem, s ez oly szomorú történetet mondott, hogy könyeim fakadtak utána. Álmomban azt hittem: vért sirok, pedig víz volt; jó hogy csak álom!

Adamante nyugodtan, meg nem hunyó szemmel, el nem piruló arczczal állta ki férje szilárd, kemény tekintetét. «Ez azt jelenti, felele könnyű mosolylyal, hogy tegnap igen későn ebédeltél», s hizelegve csókolá az őszfürtös homlokot, s szemeibe mosolyga nyájasan.

Rynn majdnem elhivé, hogy álmodott. Semmi gyanúra igazító nyomot nem talált, mely az éjjel hallottakkal egybefüggésben lett volna. Egy párszor titokban Lórát is elővevé, beszélt a madár tarka dolgokat, de a tegnapiakról semmit, semmit; sipolt, gyalult, dugókat pattantott szájával, de csókot nem utánzott, s valahányszor Tamás e nevet súgá neki «Agathodæmon», a helyett hogy utána mondta volna, szüntelen azt válaszolta rá: «filou, filou!»

Délután eltávozott hazulról Tamás s csak késő éjjel jött meg, mikor már mindenki aludt a háznál. E nap látták őt ismerősei először szomorúnak. Arról gondolkodott, hogy miért nem tud az ember meghalni, ha egyszer megvénült? Mikor már senki sem szereti, mikor mindenkinek terhére van, mikor nincs tovább miért élnie… E gondolattól eltelve ért lakába, búsan, elcsüggedten s a mint fáradtan karszékébe rogyott, ősz fejét tenyerébe temetve, nejének kedvencz madara e szókat kezdé többször elcsevegni feje fölött: «Hát sohasem halnak már meg az öregek?»

Rémülten riadt fel ültéből Rynn. Mintha saját gondolatja hangját hallotta volna kimondatni. Ah, tehát másnak is eszébe jutott már, hogy ő oly soká él!

«Ha nem jő a halál, érte kell küldeni», monda nejének kedvencz madara.

Rynn szivében érzé elfagyni a vért.

«Tamás szereti a theát nagyon.»

Hát csakugyan ő!

«Szép volna egyszer zöldczukrot tenni theájába.»

«Fehér eléfántcsont! csevegé Lóra, fehér szelencze, zöld czukor benne.» – Hahahaho! – «Agathodæmon, légy átkozott!» Hahahaho!

– «Jól el tedd, jól elzárd, éjjel tedd a fejed alá… Fehér elefántcsont szelencze, zöld czukor benne.» Hahahaho!… Agathodæmon te ördög vagy – zöld czukor benne. Ha az öreg nem akar aludni, három késhegyével ebből… majd nagyot aluszik… föl sem ébred többet. Hahahaho! «Három késhegyével…»

Rynn Tamás borzalomtól reszketve, fölmeredő fehér hajzatával, kiülő szemekkel, némán megnyilt ajkakkal hallá e szavakat, tapogatózva közelíte neje hálókamrája felé, lábai megrogytak alatta, lélekzete elfulladt. Belépe. A nő aludt. Fehér vánkosai közé hajtá szép szőke fejét. Fehér karja feje fölé volt emelve, ujjaival szőke fürteibe merülve, az ujjak legszebbikén Tamás jegygyűrűje. Oly nyugodtan aludt, mint ki angyalok felől álmodik. Ajka mosolygott, keblén piros szalaggal volt összekötve a finom patyolat. Vánkosain is piros szalagok voltak. – Tamás minden ízeiben remegett, csak azon keze nem reszketett, melylyel az alvó fehér vánkosai alá nyult, óvatosan járt alatta kezével, ujjai már épen fejecskéje alatt voltak. Hirtelen egész teste összerázkódék, csak keze nem, mely egy sima, hideg szelenczét tapinta meg. Elővonta azt csöndesen. Szép kis elefántcsont szelencze volt. Odalépett az éji lámpához, felnyitá a szelenczét, benne apróra tört zöld por látható, melynek szaga hasonlított a keserű mandoláéhoz. Istenem, Istenem! sóhajta Rynn. A nő erre megfordult álmában, kinyújtá karját s ajkaihoz ölelve fehér vánkosát, megcsókolá azt, s e nevet suttogva: Agathodæmon! ismét tovább aludt.

Tamás kétségbeesve távozék el saját szobájába s reggelre halálkínok között találtatott ágyában, a neki szánt mérget mind bevevé, a szelenczét pedig elégette.

… De mégsem halhatott meg, ügyes orvosok kiragadák őt jóltevő halála kezéből s visszaadák életét. – Oh minő nyomorult életet adtak vissza neki!

Midőn legelsőbb fölnyitá szemeit, fényes reggel volt, a nap besütött a zöld ablakfüggönyökön, a kertben énekeltek a madarak; ő felemelte fejét és kérdezé: «Hát soha sem lesz már reggel? meddig fog még ilyen sötét lenni? nyissátok ki az ablakot, vagy gyujtsatok lámpát, nem szeretem a sötétséget.»

A boldogtalan a méreg hatásától örökre elveszté szemei világát. Nem halt meg, hanem megvakult…

IV.

Így élt még egy hosszú hónapig. Minden este azon gondolattal hagyta magát ágyába vezettetni, hogy majd ez éjjel meg fogják ölni, várta fölébredését az örökéletre s minden reggel felébredt az örök éjszakára.

Sokan látogatták; jóakaratú vigasztalók, kik nem győztek előtte dicséretekkel halmozni egy gyászba öltözött nőt, ki éjet és napot virraszta a beteg ágya mellett, kinek hűs kezét gyakran megérzé homlokán a szenvedő.

Ez Adamante volt.

Gyakran hallá őt az álmatlan beteg hallgatag éjszakákon ágya mellett sírni, s térden imádkozni, gyakran érzé hideg csont kezein az életfriss ajkak forró csókjait égni s félt, hogy vaksága mellé még meg is őrül, mert nem birta kigondolni, hogy miért nem hagyja őt most ez az asszony meghalni, midőn halála mindkettőjökre nézve oly jótétemény volna. Mit akarhat még vele?

Egy napon elkezde Adamante az öregnek mesét mondani. Azt mondá neki, hogy ő hallotta, mikép India belsejében van egy csodatevő szent forrás, melynek vize visszaadja a vakok szemevilágát, s biztatta Tamást, hogy szánja el magát ez útra e forrást felkeresni, szemei ismét meggyógyulnak, ő ismét egészséges lesz, s mindketten ismét igen igen boldogok.

«Bizonyosan azt hiszi, hogy a tengeri útba bele fogok halni, gondolá magában a vak, legyen úgy.» Elfogadá a mesés tervajánlatot.

Eladá minden jószágát, fekvő vagyonait pénzzel és drágakövekkel cserélte be, s egy reggel 72 éves lakása helyéről neje kiséretében elutazott.

Cadixban egy hajót kifogadtak, a hajó neve volt Circe.

Ez volt őket Indiákra viendő.

És ez idő óta senki sem hallott Rynn Tamásról többé semmit.

V.

Egy este a cadixi kikötőben Indiákról jött hajósok regélték tengeri kalandjaikat. Csoport népség állta őket körül, ki kaczagott, ki álmélkodott rajtok, némelyek estebédjöket költék a piros alkonyatvilágnál.

Egy a többek között merészen állítá, hogy találkozott a «röpülő hollandival». Meg is mert volna rá esküdni. Látta, mint hajtá a szél magánosan a hajót, tengervirággal volt benőve minden oldala, csodás növények indái fonódtak árbocza körül, – a fedélzeten rémes alakzatok feküdtek tarka öltözetben, kinyilott szemekkel, halvány halott-arczczal s nem feleltek a megszólításra. Senki sem mert a hajóhoz közelebb menni s még azon éjjel kiütött a hajósok között a sárga láz, mely a legénység egyharmadát elölte.

Így jár, ki a röpülő hollandival találkozik.

A kikötő márványlépcsőzetének alján, épen a regemondó lábainál, egy kopasz vak koldus ült, kit rendesen ott lehete látni esténkint, s ki iránt a köznép ösztönszerű tartózkodásban némi fájdalmas részvétet látszott mutatni.

Szemein nem látszék, hogy vak. A fekete hályog ilyen szokott lenni. A szem kívülről még csillagot mutat, de a csillag fénye benn örökre kialudt.

Ha csöndes volt az idő, ő is hallgatott, szavát nem lehete venni; de ha vihar támadt, ha érzé arczán a tengerszél fuvását s a tengereket ordítani hallá: kibotorkázott a tengerpartra, bele kiáltott a tomboló zivatarba s port és kavicsot hányt a zúgó habok közé.

Sokszor látták őt egész záporos éjszakákon a legmeredekebb tengeröbli sziklán térden állani. Kopasz homlokáról a víz csurgott alá, ökleivel a villámos égre fenyegetett, melynek lobbanásait világtalan szemei nem láthaták.

Ilyenkor senki sem mert hozzá közelíteni, mert átkait nem merte meghallani. Ki ez átok közül egyet meghallott, el nem felejtette azt soha; az jutott eszébe, mikor imádkozni akart, s lélekgyötrelmül maradt meg szivében… Volt rá eset, hogy egy fiatal férfit, kit a kiváncsiság rá vitt, hogy utána lopódzzék és kilesse, halálos búskomorság fogott el, elveszté mosolygását, álmatlan, csüggeteg lett, s elhalt a nélkül, hogy megmondta volna, mi bántja?…

… Ha a zivatar megszünt, ő is rögtön lecsillapodott, s ilyenkor lejárt a halászokhoz megkérdeni, hogy nem vetett-e ki a tenger holttesteket a partra? s ha igen, oda ment hozzájok, arczán némi sugarát lehete látni az őrült reménységnek, összetapogatta arczaikat, kezeiket, ujjaikon a gyűrűket, s ismét csüggedten suttogá magában: még nem azok, még nem azok! – ha kérdék tőle ilyenkor, hogy kit keres bennök? suttogva mondá: a feleségemet, ki tőlem szeretőjével megszökött…

Köpenyében burkoltan hallgatá a hajós meséjét a vak.

– Különös, mondá meséje végén a hajós, a bomlott hajó árboczán egy tündéres zöld madár ült, ki éles, messze csengő hangon szüntelen e nevet kiabálta: «Adamante, Adamante!»

– Oh Isten! kiálta a koldus fölemelkedve, kezeit reszketve nyújtá az égre, szemeivel föltekintve, mintha látni akarna velök – – egy hosszút sóhajta és holtan rogyott össze.

– Jól járt szegény; mondának a körülállók.

A nap épen utolsó sugárait veté a tengerre. S messze égöv alatt csöndes oczeánon pusztult gályaromot hajt a kóbor szellő.

A MUNKÁCSI RAB.

I.

«Minden madár oda röpül, a hova kedve tartja.

Az eszterág megtanítja fiait repülni, hogy ha majd hullani kezdenek az őszi levelek, tudjanak szállni a szabad felhőkön keresztül s felkeresni azt a hazát, hol melegebben süt a nap, zöldebb a mező.

Csak én nem mehetek.

Nem mehetek, nem eresztenek ezek a lánczok.

Kezemen, lábamon nehéz vasat zörgetek. – Csörg, csörg a láncz, oly szomorúan, mintha mindegyik gyűrűjét egy-egy koporsószegből kovácsolták volna s végei egy durva kőbe vannak megerősítve. Éjjel én fekszem e kövön, nappal e kő terhe fekszik keblemen. Hajh! e kőbe vannak verve lánczaim.

Mióta viselhetem azokat, úr Isten!?

Van-e még napvilág oda künn?

Piroslik-e még az égalja a hajnal költekor? Énekelnek-e még a madarak? Van-e még virág a mezőkön? Van-e még élet oda künn?

Börtönömnek nincsen ablaka; sötét van benne; ha laktársaim – a kigyók és patkányok szemei – nem világítanának, azt hinném, hogy megvakultam.

Nem tudom, hogy mikor van reggel, mikor este? – ha lelkem, hasztalanul erőködve kitörni börtönöm falán, fáradtan elalél, – akkor elalszom; s mikor lánczaim csörrenése fölver, akkor fölébredek. Ha ivóvizem megpenészedik és kenyerem összeszárad, arról tudom meg, hogy egy hosszú hó lefolyt. Minden hónapban egyszer kapok kenyeret és vizet.

Csak egy akkora foltját láthatnám az égnek, mekkorát egy lánczszem bekeríthet! Csak egyetlen napsugár járna le hozzám keskeny nyiláson, egyetlen atomja annak a köz áldásnak, mely mindenre egyiránt kiömlik s én érzem, hogy mint a pinczébe elásott növény, fel fognék azon nyilásig nőni s kinőnék börtönömből. – – –

Soha sem imádkoztam életemben. – Láttam a halált legíjesztőbb fegyveröltözetében, láttam azt a vihartól korbácsolt tenger hullámai között, mikor a meghasadt ég lángot okádott alá a féregre, ki rémületében elfelejté, hogy ő a természet királya s korlátlan zsarnoka mindennek a mi él, s térdre hullt és fogadásokat hazudott azon lénynek, kit boldog perczeiben megtagadott. Én ott sem imádkoztam. – Mikor mint az üldözött vad, futottam hegyeken és vizeken keresztül, mikor «hajrát!» ordított utánam száz hóhér kiáltása s az utánam lőtt golyók füleim körül fütyöltek, én akkor sem imádkoztam. – S mikor vándor utamon három-négy falut találtam egymásután, melyekből minden élő kiholt; az útfélen sövények alatt temetetlen holtak feküdtek szerteszét, s a templomok körül, a kálváriák alatt kétségbeesett haldoklók csoportjai nyavalyogtak, kik a dögvész elől futva iszonyúan eltorzult arczokkal káltának fel a kereszthez: «Isten, Isten! vedd el rólunk ostorodat!» – én még ott sem tanultam meg imádkozni; – és most mégis imádkozom; itt lenn, a tömlöcz fenekén, az örökké sötét éjszakában kétségbeesésem és nehéz lánczaim között, nyomorúan, reménytelenül, – térdeimmel és arczommal a nedves földre borulva ismerem meg, hogy van Isten az égben! – – – Érzem sujtoló kezeinek látogatását.

Imádság! kétségbeesett sziv imádsága! átmehetsz-e börtönöm vastag falain? Börtönöm falai – bocsássátok keresztül imádságomat!

Isten! villámok és égi háborúk Istene! Vedd vissza tőlem a mit adtál, vedd el tőlem ezt az életet, s add annak életéhez, kit tőlem elvettél. Add neki mind azt az örömet, a mit nekem nem adtál; adj neki annyi áldást, a mennyi csapást éreztettél én velem; vigadjon ő, valahányszor én szomorkodom. Úgy hulljanak rá malasztjaid, mint az én könyeim hullanak a porba. Tedd oly fényessé az ő életét, mint a mily sötéten hagytad tömlöczömet. Nagy Isten, ismered angyalaid legszelidebbikét, kiért imádkozom, leányomat! Árva leányomat; és azt a hű barátot, ki nyomort és üldözést együtt állt ki velem. Hol? merre hányja őket a lét vihara? Légy vezetőjök a vihar között, mindenható! Engem pedig engedj meghalni, és ne adj másik életet a mostani helyett. Mindennek el szabad enyészni a világon: az idő, a hír, a csillagok el fognak mulni, miért volna csak a fájdalom az, mely örökön örökké éljen? Oh tégy semmivé, tégy semmivé! amen, amen!»

II.

A horvát-bánsági végvidék határán, a kék vizű Unna közepén fekszik egy regényes kis sziget, sötétzöld fenyvessel benőve.

Csaknem átellenében van egy kisded város, melynek alacsony házikói kedves egyszerűségben fehérlenek elő a gyertyánfák zöldjéből; túl rajta egy magas, kopasz, vörös hegy, oldalairól kajla sombokrok, mint bolyhos bibircsók merednek elő; tetején egy düledezett puszta vár, melynek bástyáin és legmagasb tornya tetején vadfák zöldellenek.

A folyamparton, egymástól két, háromszáz lépésnyi távolban, gömbölyű, galambház alakú tanyák vannak felállítva, melyek eresze alatt fegyverére támaszkodva áll a végőr, fejére levont fekete csuklyája alól tekingetve ki az őrzött határszélre.

Apró lovakon egyenruhás harámbasák járják a vártákat sorról-sorra, öveikben nehéz fegyverek; komoly, rövid szavakat váltanak mindegyik őrrel, míg a vigyázók fenn a lárma-tornyokban óranegyedenként éles kürthangokat rivallnak le a hallgató vidékre.

Olykor elnyúlt kiáltás hallik a távoli erdős bérczek között, majd egyes lövések, miknek hangját a sziklák visszabőgik; valaki szökni akart tán a határon át, s agyonlőtték.

Különben nagyon csendes és szomorú e táj, mintha csak egy hosszú tömlöcz folyosóját látná az ember, őröket és vártákat s néhol a folyamparton egy-egy akasztófát.

A fenyves sziget északi partján haragos zöld bórfenyő közül tünik elő egy magános, emeletes épület, veres téglafalai itt-ott megcsapkodva kövecsvakolattal; lapos, idomtalan ablakain kiülő vasrostélyok, kapuja veres fenyőből, sűrű vasszegekkel és keresztbe rakott pántokkal beverve, előtte éjjel-nappal két fegyveres szerezsán jár fel s alá.

Ez a kosztaniczi vesztegház.

Mindenkinek, ki a határon átköltözik, itt kell kitölteni a veszteglési időt, tíz, húsz, vagy legveszélyesebb időben negyven napot.

Veszélyes idők azok, midőn a dögvész a szomszéd török tartományokban csak három mérföldnyire van a határszéltől. Jelenleg épen az Unna túlpartján fekvő Brozolian faluban dühöng; azaz dühöngött, míg az utolsó lakost is ki nem ölte belőle, s parthosszant minden kunyhót és palotát sorra látogatott.

Túl a horvát és dalmát határokon hármas kordont húztak ellene, minden utazó gyapot kelméi lúgban és borszeszben mosattak ki; még az erszényben hordott pénz is összefüstöltetett, az utasok külön szobákba zárattak el, minden közlekedés teljesen megszüntetett a két part között, s mégis negyednapra azután, hogy a túlparton már nem talált tenni valót a halálvész, a vesztegintézetben ütött ki; az nap meghaltak négyen, következő nap meghalt az intézeti orvos, két betegőr, hat szerezsán és tizenegy utazó, harmadik nap már nem maradt egyéb élve, mint három határőr és néhány utas.

A megholtakat egy nagy verembe temették össze, mintegy hatvanan lehettek; ki győzött volna azoknak sírt ásni? A sír elébe egy durván összefaragott keresztet ástak, melyre a szent Isten symbolumán kívül csak e rövid epitaphium volt felvágva: «Itt nyugszanak hatvanketten.»

Már a negyedik nap csak egy igen kicsinyke sírt kelle ásni.

Ötödnapra mekkorát sem. Akkor már teljesen megszünt a ragály, csak egy beteg volt a veszteg-intézetben, ő vele együtt csak három élő.

A többinek nem fájt többé az élet.

* * *

Véresen áldozott le a nap a folyam vizében, elbukó fényképe, mint égő tűzoszlop feküdt végig annak hullámtükrén, körüle az egész ég lángba és vérbe öltözött; a távol hegyormok, a fehér házfalak, a gyertyánerdők mind veresre voltak festve; a fellegek visszavert szinétől csak közben a fenyvesek maradtak bánatos sötéten.

«Vihar lesz!» dörmögi fázósan magában a végőr s gubájába búvik s honn maradt családjára és meleg tűzhelyére gondol. S még nem hamvad el az ég haragverése, midőn a fenyvesek zúgni kezdenek, mindig erősebben, erősebben; a hideg Bóra, az éjszaknyugoti szél ordítva vágtat alá a hegyekről, folytonos, csillapulhatlan nyomással, mely a tornyokban a harangokat veri félre, az Unnában malmokat sülyeszt el, s kicsavarja a fenyőszálat kőszirti tövéből!

A fellegek végig repülnek az égen, korbácsolva láthatlan erőtől, a mezőkön megdűl a legsoványabb vetés, s az Unna hullámai túlcsapnak a parton az iszonyú nyomástól.

Az éj beáll, de nem a nyugalom. Képtelen erőszakban mutatja ki hatalmát a láthatlan elem, mely nőttön nő, mintha a kapellai sziklákat akarná megdönteni. A föld virág, az ég csillag nélkül marad.

Milyen szomorú hely a fenyves szigeten a vesztegház! ablakait beverte a szél, mely csukatlan kapuját szilajon vagdalja a falakhoz, s a magános kút elszabadult vedrét csikorogva lógázza a kút-ostornál fogva; majd neki vágtat a magas téglakéményeknek, azokat ledönti, azután megbontja a háztetőt, néhány cserépzsindelyt mint falevelet söpör le róla; a támadott nyiláson alája feszül, a léczezet szakadoz, a gerendák ropognak, a szélvitorla előre lerepül; még egy nyomás, a szarufák elszakadtak s a vihar lefújta a vesztegház tetejét.

Ugyanekkor fújta ki lelkét az utolsó beteg az intézetben.

Egy aggnő volt, őszhaja kúszáltan lógott le arczába, melyet a mirigy-görcsök éktelenül kivettek alakjából; szemei mélyen beestek, homlokán és arczain veres szederjes foltok kezdtek felsömörzeni. Ez iszonyú ragály kevés percz alatt szétbontja az egész életműszert. Alig hunyta le szemét, már a kezek megfeketülnek.

Az ágy mellett kis zsámolyon egy halavány kis leány ül, alig 12–13 éves, szomorú, dalszerű sírással ül a halott mellett, s ennek kőhideg kezét csókolja zokogva és fulladt, pihegő hangon beszél hozzá s várja annak feleletét s zokogása mindig hangosabb lesz, a mint nem birja azt felkölteni. Megöleli a halált alvót s arczát megczirogatja kicsinyke kezével, mondja neki: «anyám, édes anyám! kis leányod hí, a kis Gizella, ne aludjál oly sokat!» – – A vihar a betört ablaktáblák üvegdarabjait hajigálja be a szobába, a kis leány sír, az agg nő aluszik.

– Ki él még itt? hangzik mogorván az ajtón kívül, melynek rostélyos ablakán egy bozontos veres arcz tekint be, szemei alig látszanak elő a homlokát elborító hajcsimbókok alul, szájából dűl a pálinkagőz.

– Segíts! rebegi felé fordulva a kis leány, anyámnak baja van.

– Mi baja?

– Nem akar szólni és igen hideg!

– Meghalt.

– Ne – ne mondd! – hiszen csak most beszélt még velem, s meg is csókolt.

– Nem fog megcsókolni többet, kis leány! – ne menj hozzá olyan közel, mert majd te is meghalsz.

– Bár meghalnék, bár vele mehetnék én is, szólt siránkozva a leányka és mellé feküdt a mirigyes halottnak, fejét lehajtá azon vánkosra, melyen a halott feje volt és szemeit lehunyta, mint az.

– Hát apádnak kije maradna akkor?

A gyermek hirtelen felrezzent e szóra, felemelte fejét, reszketett, leszállt az ágyról, aggodalmasan körültekinte.

– Ismered apámat? kérdé titkosan súgva az ismeretlentől; ki vagy te?

– Én a vesztegintézeti betegőr vagyok, s apádat nem ismerem, de csak úgy gyanítom, kell még valakinek lenni a világon, a ki téged szeret; nem igaz?

– Istenem, ha meg találnék halni, rebegé a leányka, s messze távozott a halottól; szegény apám, mint sírna, ha engem sem láthatna többet! – Az élet ösztöne hirtelen új erővel támadt fel benne e gondolatra, hogy még van valakije, a kinek örömére itt kell maradnia.

– Vigy ki innét, szólt nyugtalankodva a betegőrnek; olyan nehéz itt a levegő, nyisd fel az ajtót; – nem akarok meghalni; – milyen hideg és fekete lesz az ember, ha meghal! s kis kezeivel az ajtó rostélyába kapaszkodott.

– Nem nyithatom ki ajtódat, mert a kulcsok a felügyelőnél vannak.

– Hívd ide őt.

– De nem fog jöhetni, mert el van temetve.

– Hát itt a benyilókba nem mehetnék? Még tegnap úgy zörögtek benne szomszédaink, – ma már csendesen vannak. Tán elutaztak.

– El ám – a másvilágra!

– Hát ki van még élő e lakban!

– Mi ketten.

A leányka ijedten néze szemébe a férfinak, valami oly kimagyarázhatlan sejtelmes sötétség ült annak minden vonásaiban, mely egyszerre taszít és vonz, biztat és ijeszt; nagyon szomorú volt.

Egy rögtöni lövés szólalt belé a vihar üvöltésibe a folyampartról, utána hajhászó lármahang és újra lövések, a szikláktól százszor visszaveretve. Valakit üldöznek. «Megállj!» kiáltja száz hang, a szél együtt felsivit vele, azután meg az üldözött lihegését utánozva lelohad, paripák robogását és a vér-ebek dühös csahaját engedve hallani.

– Istenem, mi ez? kérdi hallgatózva a leány.

– Mit se félj! szól a betegőr, a szél hajigálja a kéményeket a háztetőkre, azok zuhognak, vagy a dámvadat verték ki erdejéből s azt üldözik.

– Lehet, szól a kis leány, de nem hitte a mit mondott, hanem remegve közelíte az ablakhoz s annak szárnyait feltárva, a zaj helyére kitekintett.

A férfi sem hitte a mit mondott, hanem a folyosó ablakához lépve, annak vasrostélyai közt kidugta éktelen fejét, s lenézett oly tekintettel, minővel a kalitkába zárt fenevad nézi martalékát.

Mintegy hatszáz lépésnyire a szigettől a dalmát parton egy lovas férfi nyargal, utána hat szelindek fut dühösen ugatva s minden perczczel közelebb érnek hozzá; «utána, utána!» ordítják üldözői, rekedten uszítva a vérebeket s utána lövöldözve, s így rohannak parthosszant. Az üldözött kétségbeesetten, elszánt arczczal fordul vissza üldözői felé s tajtékzó lovát vérig sarkantyúzza, keze pisztolyain remeg, mintha egy elhatározó perczre tartogatná azokat. Egy lövés levitte fejéről fövegét és sűrű fekete haja szét van zilálva, – a folyamparton egy csónak van kikötve, azt kell elérnie, hogy megszabaduljon. Lova ki van fáradva, egy jól irányzott lövés találja még az agyon nyargalt állatot, s az megroskadva előre bukik és lovagját fején keresztül ledobja. «Hajrá!» kiáltják az üldözők, s a hat véreb rárohan az elesettre. Elnyomják. Kétségbeesett erővel küzködik ez velök. Vér foly mindenütt, nehezen birja magát e kűzdésben a part felé vonszolni s üldözői már nem messze vannak. Az ebek dühösen ágaskodnak rá. Már épen a csónak mellett van. Lő. Egy eb elmarad. Elmarad a másik, a harmadikat dühösen rúgja el magától, s egy képtelen ugrással eléri a csónakot, beleugrik, a csáklyával egyet taszít rajta, a láncz elszakad, s a csónak belódul a habok közé.

– Utána!

A határőrök másik csónakot hoznak. «Száz tallér annak, a ki visszahozza!»

Az üldözött ekkor oly közel volt a vesztegházhoz, hogy arczát annak ablakaiból teljesen ki lehete venni.

– Isten irgalmazz! sikolta a leány s elfutott az ablaktól.

A betegőr bekémlelt ajtaja rostélyán s látá, hogy a leány egy, a falra függesztett feszület előtt kezeit tördelve imádkozik, majd Istent hivó tekintettel emeli fel könyes arczát az égre, s kulcsolt kezeiben reszketve szorítja ajkaihoz az olvasót.

– Ő az! kiálta fel tompa, sóhajszerű hangon az ember, és szemei villogtak; oda futott újólag az ablakhoz, s letekinte az üldözöttre, kinek már ekkor nem lehete látni arczát.

Hat szerezsán hajtotta a csónakot, mely a menekülőt üldözé, ki ereje végfogyatékával egyedül evezett előlök a lélekvesztő naszádon. Az Unna házmagas hullámokat hányt, mik a két ladikot, mint dióhéjat hajigálták hol fel, hol alá. Az üldözők szüntelen közelebb értek a menekülőhöz, s már nem lövöldöztek rá, alig lehettek tőle két evezőnyomásnyira, bizonyos volt, hogy elfogják.

Vad kárörömmel nézte a férfi fenn a vesztegház ablakán, mint fogy a távolság a két csónak között, s fejét és karjait kidugva a rostélyzaton, borzasztó átkokat ordít le az üldözött fejére.

– Verjen meg az Isten súlyos balkezével!

E pillanatban érte el az üldözők csónaka a futóét, egyik határ-vadász megkapta annak elszakadt lánczát s annál fogva két kezével rántá magához a csónakot.

Egy éktelenül magas hullám hömpölyge a két csónak felé. – «Vigyázzatok!» kiálta le ablakából a betegőr. Késő. A kiáltás még nem ért le hozzájuk, midőn a habtorlat felkapta gerinczére a két naszádot s azokat egymáshoz vágva, keresztülcsapott rajtok, tajtékkal temetve be mind a kettőt. – – Egy siket jajkiáltás hallatszott, s a következő pillanatban csak az egyik naszád tört a túlpart felé, félig megtelve vízzel, míg a másikat megfordítva vitte alá a rohanó hullám. – A hat szerezsán belefúlt a vízbe, az üldözött pedig átvergődve a török partra, megmenekült.

A betegőr kétségbeesve rogyott össze az ablaknál, őrült bánattal susogva: «Nincsen sors!»

Az átok nem fogott. Nem lehetett foganatos. Ártatlan gyermek imádsága megrontá annak erejét. Az üldözött gyermeke az ártatlan gyermekleány ott imádkozott a szoba szegletében, futó apjáért, s imádsága mindenható talizmánul védte meg őt.

Jaj neki, ha e talizmánt elveszíti! Jaj neki, ha leánya nem lesz ártatlan többé!

III.

Ne félj, bizton alhatol a szabad ég alatt, vad fa árnyékában; járhatsz a mirigytől kipusztult falvak utczáin, szemébe nézhetsz a villámtekintetű zivatarnak, szemébe halálos ellenségednek, ki koldusbotra jutott miattad; erdők fenevadai nem bántanak téged; dögmirigy nem ragadhat te rád, a felhők haragja téged kikerül, vízbe nem fúlsz, földön el nem esel, ellenséged meg nem ronthat téged, mert érted ártatlan gyermek imádkozik.

Ez időtájban több belföldi hirlapok sajátszerű igaz történetet hirdettek; valahány, annyiféle változtatással és hozzáadással, melyből körülbelől ennyi volt igaz: A m...i királyi sóadó-hivatalnál a főpénztár tetemes összegig meglopatott; a főpénztárnok ugyanis, bizonyos Murányi Ádám, egy becsületes családos öreg ember, mintegy 60,000 forintot adott át bizományilag alpénztárnokának, ki régi lelki és testi barátja volt, s kinek azt a szomszéd városba kellett volna általvinni. Az ember igen jó barátja volt a vén Murányinak, s igy könnyen kimagyarázható, hogy ennyi pénzt érezvén kezében, érzékeny búcsút vőn barátja kapufélfájától s a bizománynyal együtt hűségesen megszökött. Tömérdek körlevelet bocsátának ki utána, minek következtében több rendbeli vándor férfiaknak lőn megfogattatása, kiket a világ nagy méltatlanul csavargóknak nevez, s kik fülek, vagy körmök dolgában jó távolról találtak hasonlítani a körlevélben foglalt személyes leiráshoz; de mindössze sem értek 60,000 katona forintot. – Az ember minden nyom nélkül eltünt.

A szegény agg Murányi Ádám pedig vénségére jutott azon szép tapasztaláshoz, hogy kötve kell hinni a komának, s miután az ő rovására elveszett összeg kipótlására összes minden értéke sem lévén elégséges, büntetésül három esztendei börtönre itéltetett, egy éjjel tömlöcze ablakára magát nyakravalójánál fogva felakasztotta. – Csunya irónia volt a sorstól; – azon nyakkendőre, melyen megfúlt, szép czifrán volt felhímezve a hit, remény és szeretet; születése napjára hímezte a kendőt számára egyetlen leánya, ki igen szép leány volt, imádott, ünnepelt királynéja a legelső köröknek messze földön és igen jó leány; csupa szendeség, elmés és művelt, remekül tudott zongorázni, hímezni és tánczolni; büszkesége volt minden rokonának, s gyönyörüsége mindenkinek, ki ismeré; később pedig szobalány lett egy éltes úri hölgynél s tányérokat mosogatott s fehér ruhákat mángorolt a konyhaszolgáló társaságában, szobákat söpört és az úri hölgyet segíté reggelenként kifesteni.

Testvérbátyja Murányi Gábor épen akkor járt jegybe egy előkelő nagykereskedő kisasszonyával, midőn atyja ily szerencsétlen megdicsőülést ére; az előkelő kisasszony oly szent és benső érzelemmel vonzódék az ifjuhoz, hogy midőn ez boldogtalan esete után könyes szemekkel hozzája indult, nehéz fájdalmait kedvese szivével megosztandó, s lelki sebeit annak önzéstelen hű szerelme balzsamával enyhítendő, e szende szerető becsapta orra előtt az ajtót s inasaival vetteté ki a szemtelent, ki koldus létére elég vakmerő azon köttetésre emlékezni, mihez boldog korában jutott.

Egyébiránt a leány atyja, egy elhirhedt nagykereskedő, elég jószívű volt a ci-devant fiam uramnak azon emberbaráti ajánlatot tenni, hogy miután leánya tiszta vonzalmára magát elszegényülése által méltatlanná tette, boltsegédének szivesen befogadja.

– Köszönöm uram; Isten fizesse meg jó szándékát, de nem fogadhatom el, mert útra készülök.

– Hová?

– Magam sem tudom, de igen messze.

– No hát – szerencsés útat kivánok. Ha tetszik úti költség… nem mondom, hogy egy pár forinttal meg nem segítem.

– Nagyon szép; de a hová én megyek, oda nem szokás útiköltséget vinni.

S a fiatal ember kezde gondolkozni róla, hogy melyik a legrövidebb országút, mely a másvilágra vezet, s már épen bezörgetett az élet harminczadi hivatalánál; reményével, e minden hitelezők leguzsorásbikával, számot vetett, bánatát, fájdalmait, mint egyik életből a másikba át nem vihető dugárukat lerakta, útlevelet váltott magának egyik lőporárusnál a sírok országába, midőn eszébe jutott, hogy tán illendő volna testvérétől is elbúcsúzni, tán annak is lesz valami izenni valója a megdicsőűltek honába és elment testvérét fölkeresni. Azon asszonyságnál, kihez a leány szolgálatba állott, már nem találta őt, az asszonyság kiadott rajta, mert fiatal férje volt. – A leányt azután egy nőtlen férfi fogta pártul, s az időtől fogva igen czifra öltözetekben kezde járni s ház körül főkötőt hordott. A hogy testvére ráakadt, alig ismert rá; elfogúlt félénken húzódott tőle, elpirult, szemeit lesütötte s nem tudta bátyjának becsületes tekintetét kiállani. – «Mi történt veled?» – A leány nem felel semmit, hanem elkezde sírni. E sírás világosan megmondott az ifjunak mindent; megmondá, hogy a lány szerencsétlen; szerencsétlen, mert saját lelkében sem találja azt az utolsó menedéket, melyre a halálig üldözött nyugodtan hajthatja le fejét, – a becsületet – s hiába takarja el piros szalagokkal a szégyen foltjait, miket az erény fehér ruhájából kimosni nem lehet. Csak egy irgalmat kért testvérétől a leány, azt az egyet, hogy felejtse el őt örökre. Az ifju el tudta taszítani magától a szerencsétlent, de nem tudta kitaszítani szívéből annak emlékét, s e percz óta megszünt gondolkodni a halálról, de annál többet gondolt halálos ellenségére.

Elment atyja sírjához. A temető árkába volt az eltemetve, szegény; fejénél egy szűrke kődarab; valamely buzgó keresztény egy kosár szalmapernyét döntött rá megismertető jelül, s minthogy egy meglehetős esőszakadás egyik oldalát kimosta az ároknak, a halott ruhájának egyik csűcse kimaradt a sírból. Az ifju lehasítá e ruhaszegletet, nehogy az ebek majd annálfogva kihúzzák a sírból a halottat. Azt a rongydarabot pedig keblére rejté, hogy ott feküdjék az szívén, nehezebben, mintha az egész emberiség bűne feküdnék rajta. Nem sírt, hisz a tűzhányó hegy oldalából nem fakadhat patak. Leült a sírra, meghinté ruháit a rádöntött hamuval s gondolkodott a sors igazságkiszolgáltatásáról.

Keserű elmélkedései lehettek, nagyon keserűk. Nem ismert apjánál becsületesebb embert, ki teljes életében oly szilárd jellemű, oly tiszta lelkű volt volna mint ő; ki megőszült fejével a tömlöczben halt meg, csúfosan, önkezei adta halállal, s a temető árkába ásatott el, még jó, hogy nem az akasztófa alá. Eszébe jutott, hogy egy év előtt mily boldog vala; mindene volt, testvére, ki büszkesége volt, kedvese, ki által üdvözültnek hitte magát, szebbnél-szebb reményekkel gazdag jövendője, és irigyei: most pedig semmije sincs, csak gyalázata és keserű emlékei a multnak, minek neve tapasztalás; üdv helyett átok, irigyek helyett szánakozók, a szív paradicsomából temető lett, belétemetve a lehunyt remények, nehéz keresztek ültetve belé, legszélébe egy öngyilkos halott, a szerelem, elátkozottul eltemetve. Ki hinné: mennyi kisértet lakhatik meg egy emberi agyban? Vagy egy őrült gondolatai nem egy polusi éj kisértetei-e? Örömre kevés egy ember szíve, miért hogy fájdalomra mégis oly tág?!

Lefeküdt a temető árkába, de nem aludt, csak álmodott. Egy nagy vadon erdőt látott, kietlen, úttalan erdőt, hol rémarczú vadállatok nevezték testvérnek, barátnak, szeretőnek egymást, s marták, üldözték a testvért, a barátot, a szeretőt. Itt találkozott egy ősz öreg emberrel, ki egy gödröt ásott, saját sírja gödrét. Ráismert. Régi hitelezője volt az neki, kitől az életet kapta kölcsön – édes apja. Nyakába borult az ősznek, kérte, hogy ne feküdjék a sírba, abba a hideg ágyba, a férgek közé. «Elmegyek! felele az ősz, szomorúan ingatva sárral dobált fejét, haza kell mennem, mert meg vagyok ölve; nézd: nincsen szívem, egy ember, kit keblembe bebocsáték, kilopta onnan azt, s megszökött vele, s most meg vagyok halva!» s ezt mondva, jég-hideg kezét fia arczán végig húzta.

Ez fölébredt, az esővíz csurgott az árokba, az volt ilyen hideg, de homloka égett. Egy átkot kezdett mondani álmában. Álmait el szokta feledni az ember, mikor fölébred; de ő nem felejté el, hogy mit fogadott az ősz embernek, a ki maga ásta meg magának a sírt, s nyakán viselé azt a kendőt, melyre a hit, remény és szeretet voltak hímezve, s mik később oly kék foltot hagytak viselőjök nyakán, oly feketét szívében!

Fölkereste a legmagasabb sírt a temetőben, s arra fölállt, s két marokkal szórva a világ négy részeibe a hamut, melyet apja tetemeire döntöttek, megátkozá az őrült kétségbeesés átkával ellenségét és minden áruló barátot és minden hűtlen szeretőt, és mindent a mi él és lehelletével vesztegeti az Isten levegőjét. Elátkozá magát és az Isten menykövét, mely őt agyonüsse, ha valaha családja nyomorát el fogja felejteni és azt a földet, mely alatta megnyiljon és őt hamvaúl kihányja, ha apja s rokonai kínszenvedéseit megtorlatlanul hagyná, és azt az eget, melynek felhői közt elkárhozott lelke bujdosó maradjon világ romlásaig, ha az, ki oka volt apja halálának, nem fogott ott meghalni, azon tömlöczben, a hol az ő apja, ott rothadni meg abban a temető-árokban, a hol az ő apja, szennyezett névvel enyészni el a földről, mint az ő családjából minden ivadék, ha annak gyermeke nem lesz földönfutó, mint az ő apjának gyermekei, ha megcsalt szerelem kárhoztatja, s az a nyomor, mely a szétdult boldogság méhéből születik, oly mértékben nem fogják azt utólérni, mint az ő apjának gyermekeit.

Riadva ébred fel a pásztor hamvadó őrtüze mellett, a szél zúg, az eső esik, a szél zugási közt úgy tetszik neki, mintha a föld futó lépések alatt dobogna s a rohanó lég iszonyú átkok utóhangjait hordaná birkózva a felhők rémeivel és az eső ködében egy rémet lát rohanni a széllel szemközt, mely kúszált hajába és tépett öltönyébe markol. A kisértet a temetőből jön, a lápok bolygó tüzei röpkednek előtte, utána, üvölt, de nem emberi fülhöz szóló hangokat, el-elbukik és ismét fölkel és sárt és követ dobál az égre. A pásztor eltakarja képét, hogy ne lásson, s gubájába húzza magát s gyermekkori imádság-töredékeket keresgél emlékében, miben megnyugodjék, s áldja magában az első kakas-szót, mely a kisértőt haza küldé hideg kriptájába. Hátha még lelkét látta volna a rémnek, azt az őrült, összegyilkolt lelket!

Murányi Gábor világgá ment, hogy egy férfit keressen, kinek arczát nem látta soha, kiről nem tudta, hogy merre van; csak annyit tudott róla, hogy neve Tóvári Dániel s hogy neje és leánya van, kiket a Hercules-fürdőkbe küldött el maga előtt Törökország határszéléhez közel.

IV.

Egész éjen át üvöltött az éjszaki szél, korán reggel volt, mikorra lecsillapodott. Iszonyú rombolást tett mindenfelé. A környék legvénebb lakói nem emlékeznek oly viharra, mint az elmult éjszakáé. Az Unna átszakasztotta gátjait, s az egész kosztaniczai síkot elöntötte; a hegyekről nagy szikladarabok szakadtak alá, útat törve magoknak a hegyoldali fák között. Az őrházak sok helyen beszakadoztak, a háztetők fel voltak tépve s a templom tornyáról hiányzott a kereszt. Egy repedt harang már korán reggeltől fogva kongott a városban szakadatlanul, szomorú, rezgő hangon. Sok volt a halott, a vihar, kiütött a halálvész, az áradás, mennyi szolgája a halálnak. S még mindez nem volt elég. A hideg szél elálltával erős dér esett, mely leforrázott mindent, a mi zöld, a mi viruló volt; minden levél lefagyott a fákról, minden virág, minden gyümölcs, minden gabona le volt aratva, le volt szüretelve tavasz derekán.

S a nap mosolygva néze le a derült menyországból.

Törődik is azzal a nap, ha a föld beteg.

Korán reggel zörgetett a betegőr a kis Gizella ajtaján, s miután azt kinyitni nem tudta, befeszíté. A kis leány ébren volt, félelem és hideg nem hagyták őt egész éjjen át aludni és szemei ki voltak sírva.

– Aludjál szépen kis leány! aludjál; hunyd be szemedet és fordulj a fal felé, aludjál csöndesen, anyádat viszem temetni, ne nézz ide!

A kis leány lázasan reszketve szállt le ágyáról s gyapjúshawljába burkolva gyöngéd kis termetét, szomorúan elszorult hangon kérdé a férfitól: hol van a koporsó?

– Hol bizony? és a koporsót beszentelő pópa, az éneklő diákok, a szemfedő, a viaszgyertyák és a halotti kiséret? Mondtam, kis leány, hogy eredj aludni.

S ezzel a betegőr átkötötte a halottat az ágylepedővel, melyen feküdt, s annálfogva hátára vevé azt, ment vele kifelé, oly nyugodt apathiával, mintha csak egy köteg málhát vitt volna hátán; a halott lábai, kezei és hosszú őszhaja két felül lecsüngtek a lepedőből, míg a kis leány szepegve futott utána, anyja hideg kezét tartva kezei közt.

Künn egy gödör volt számára feltúrva, alig két lábnyi mély és igen keskeny, itt letette hátáról terhét a szolga, átfogta derékon és a gödörbe hosszan fekteté. A kis leány rá akart még egyszer borulni, azt eltolta onnan, s egy kapát vőn s a fagyos göröngyöket rákapálta a halottra. A leányka hangosan felsikoltott, a mint az első hant érte anyja arczát, percz mulva el volt az egészen takarva, csak még az egyik keze látszott elő, azután az is eltünt, a szolga dombot hárított fölé, azt saruival jól megtaposta s egy letört fenyőfagalyról letépve a lombokat, annak két átellenes ágát meghagyta s ez idomtalan keresztet sírjelül oda tűzte a domb fejéhez.

A leányka ez alatt folyvást zokogott, anyját és a jó Istent emlegetve, ki őt magához vette.

Szegényke oly egyedül, oly árván maradt el ez idegen helyen.

– Jó kis leány, nem tudnál egy imádságot? szólt a férfi, a mint dolgát elvégezte a sír körül; ne hagyjuk úgy itt, mint a ki magát akasztotta fel, mondj egyet, majd én utánad mondom; csak akármilyet, megérti azt az Isten.

A kis árva zokogva monda el egy miatyánkot siránk, reszkető hangon, mit a bérszolga dörmögve monda utána, süvegét durva kezei közt tartva, azután keresztet vetett magára s munka közben levetett bőrködmönét felölté, s egykedvűen kérdé a kis leánytól: hová készülsz most menni, kis árva?

A leány félve tekinte föl rá, a nélkül, hogy fejét fölemelné. Azt nem szabad megmondanom.

– Úgy, Istenem van, itt maradsz! szólt vállat vonva a szolga s minden további értekezés nélkül ott hagyta a leánykát. Ez egy marok földet kötve keszkenőjébe anyja sírjából, megcsókolá annak tördelt keresztjét, s azzal visszament a vesztegházba; ott néma és hallgatag volt minden, csak a halál-óra pók vert az ágydeszkák között. A leányka egy kis ládikát keresett elő, mely anyja ágyfejénél volt a szalmába elrejtve s azt shawljába takarva, lesietett az udvarra. Minden ajtó nyitva volt és minden kamra üres. Ekkor kezdé észrevenni, mily egyedül maradt az egész szigeten. Kifutott a sziget szélére, sírt, kiáltozott, kezeit tördelé;… az éjszaki parton emberek jártak fel s alá, kik el voltak saját magukkal foglalva s nem ügyeltek rá. Ismét visszafordult a szigetbe, szerte tévelygett a fenyves sorok között, meg-megbotlott egy alig fölhányt halomban s lelkendezve tért a sziget tulsó partjára, mert a betegőrt látta távozni.

Az Unna tulsó partjain egy gerendákból foltozott tutaj lebegett jól rosszul kormányozva egyetlen férfi által a tulsó part felé. Ne hagyj itt! sikolta utána a leányka végig szaladva a parton, s kétségbeesve nyujtá kezeit utána. A férfi nem figyelt rá. – Istenem; édes anyám! rebegé a gyermek s arczát a deres fűbe temetve, sírt keservesen, azután kiült egy, a víz felé hajló fenyő derekára s ott egy ágra lehajtva fejét, oly ékes szóló zokogással sírt a távozó után, hogy az útja közepéről nagy ügygyel-bajjal visszafordult s mogorva nyájassággal kiálta rá messziről: no hát ne tréfálj, ha velem akarsz jőni, mondtam, hogy megunod magadat itten s a halottak nem adnak sem jó szót, sem enni valót, így, kapaszkodjál belém! s karjaira emelé a leánykát, s visszagázolt vele tutajához, melyet csak az imádság tarta a víz szinén. Most itt ülj meg s csendesen viseld magadat, különben megmerülünk.

A leányka félre vonta magát az úszó talp közepére, kis ládáját ölébe vette, s a kendőjébe kötött földet csókolgatta és lassúdan sirdogált. Az éjszaki partról gyakorta rájok kiálta egyes éber szerezsán, mire a férfi óvakodva hajtotta tutaját a déli part felé s hosszas vergődések után egészen átázva értek át a török-dalmát határra.

Itt a férfi kiemelte a leánykát a partra, a rozzant talpat víznek ereszté s görcsös vándorbotját kezébe véve, kérdé a gyermektől: vannak itt talán rokonaid, ismerőid? hol laknak, merre akarsz menni?

Vette-e észre a gyermek azt a sötét tekintetet, melylyel a férfi e kérdéseket intézte hozzá?

– Nem szabad róla beszélnem, szólt titkolózva. Kérlek jó ember, vezess el a legelső faluig, ott majd egy szekeret fogadok, mely odáig vigyen, a hol már valaki vár reám.

– Szivesen jó leányka, adsza kezedet.

S a szolga vezette a gyermeket a parti ösvényen, mely mintha rég nem járt volna rajta senki, szomorúan be volt nőve fűvel. A levegőben kányák és karvalyok kóvályogtak, mik messziről megérzik a holttest-szagot s ellepték a mezőket. Olykor büzhödt posványokon kellett átgázolniok, mik tele voltak nadályokkal és vízi kigyókkal; ezeken a férfi vállain vitte át a gyermeket, ki lassanként kezde annak szomorúan sötét arczulatával megbarátkozni, s ilyenkor gyöngéden simogatta a vezető napbarnította arczát s izzadt haját félre törölte szemeiből s nyakát bizalmasan átkarolta.

Végre egy erdőszélben házak kezdtek előtünni. Egy téres falu. De a házak egyikén sem füstölt a kémény, utczáin nem járt senki, udvarain nem ugattak az ebek. Ez keresztény falu volt, mint egy, a falu végén felállított feszület jelölé. E feszületnél kétfelé vált az út; itt elbocsátá a leányka a férfi kezét, adott neki két maravedit fáradságáért s megköszönte szivességeit és elindult a faluba magának ott szekeret fogadni. A férfi pedig a másik úton ballagott tovább a falu alatt, s miután a leányt elveszté szemei elől, egy gyalogbodza árnyába lefeküdt s vadul mosolygó arczát durva tenyerébe fektetve, a távol maradt feszületre függeszté szemeit. Kis idő mulva ijedten futott vissza a leány a faluból, kezeivel eltakarta arczát, szőke haja fel volt bomolva, futott árkon és töviseken keresztül a feszületig, ott térdre bukott s eszméletlenül elterült alatta.

A férfi oda ment hozzá, felemelte elalélt fejét, halavány arczába nézett sokáig és szomorúan susogta: tavaly még az én testvérem is ilyen szép volt. A leányka föleszmélt s reszketve húzta magát a férfi ölébe, míg szemei exaltált félelemmel néztek a laktalan helység háztetőire. Mit láttál? kérdé tőle a férfi; halottakat! felelé a leány és szemeit félénken hunyta le.

Abban a faluban már egy lélek sem élt. A házak tele voltak temetetlen halottakkal, kik a milyen torzhelyzetben kimúltak tűzhelyeik mellett, szobáik közepén, ajtajuk küszöbében, ott és úgy maradtak, nehéz halálszaggal vesztegetve meg a levegőt.

– Jerünk innét, szólt a férfi a felocsudó leányhoz; felejtsd el a mit láttál. Szomorú napok jártak e helyen keresztül; egész Priedor-ig nem fogunk néplakta helységet találni; ha akarod, odáig elvezetlek.

– Oh igen, épen odáig akarok menni, szólt mohón a leány; azután mintha megbánta volna, hogy oly nyiltan szólt, akadozva mondá: mindegy, akárhová.

S ismét útnak indultak. Hét hosszú nap utaztak együtt napfényben és zivatarban, hegyeken és vizeken keresztül, éjjel-nappal a szabad ég alatt, mert a falukból minden lakót kivert az Isten haragja. A hegyes út kövecsei fölvérzék a kis gyermek leányka lábait; vezetője ölben vitte őt tovább; ha rájok esteledett, az ő keblére hajtá le fejét, ott aludt el, ha zivatar érte őket utól, az ő kezei takarták be a zápor és a szél hidege ellen is; gyakran, midőn a leányka egy árnyékos fa tövében elszenderült, mérföldeket járt be a kőszívű szerezsán, hogy egy kosár friss szamóczával lephesse meg a felébredőt. A leányka mind inkább kezdett vele megbarátkozni s hálaul imádkozni tanítá őt az úton. Nyolczadnapra, a mint egy völgy torkolatából kiértek, tünt föl előttük Priedor város nyulánk minaretjeivel és kúptetejű ószerű török mecsetjeivel, mik mindenünnét sűrű kertekkel voltak körülvéve; magát a várost meneteles bástyafal köríti, melyen három kapu van, kettő keletnek, egy éjszaknak s jelenleg csukva mind a három. A városon kívül egy tágas, de szenynyes földszinti négyszög épület, hol a külföldi kereskedők végzik foglalatosságaikat az itteniekkel; a város és az épület közötti tér tele van mindennemű szarvasmarhák, juhok, tevék és bivalyok csordáival, mik innét hajtatnak fel részint Dalmátiába, részint havasalföldre, szerteszét halomra rakva egész határ málhák, gyapjús harák, jegyzett deszkaládák, szurkos ponyvákkal leteritgetve, közbe piszkos ponyvasátrak, mik alatt örmények árulnak kimustrált szöveteket; csupa tetőből álló pajták, hol bánsági gabona van letöltögetve s a dugárusok domboldali pinczéi, miket a kitűzött zöld zászlóról lehet megismerni.

E minden országból összehalmozott tárgyak között még tarkább vegyületű népcsoport jár fel s alá; örmény, rácz, török, egyiptomi, oláh, magyar, bojár, zagyván, vegyesen jön, megy, alkuszik, vitatkozik, énekel, koldul és káromkodik; vadismeretlen arczaik, ismeretlen nyelvök, szokásaik, öltözetük s minden érezhető tárgyon a keleti indolens ronda hanyagság átalános typusa.

Az utasok a néptömeg közé vegyültek, mely idegen létére dögvész idején a városba be nem bocsáttatva, kénytelen volt ide künn sátorozni. A leányka végig futott szemeivel a tarka népcsoporton, összejárta az egész sokadalmat, kifáradt a keresésben és még sem találta azt, a kit keresett.

Lankadtan ült le egy kőre megpihenni; kisérője oda ült lábaihoz.

– Áldjon meg az Isten, szólt neki a leányka, már most hagyj el; tovább nincs miért mennem.

– Most akarsz-e elhajtani magadtól? szólt sajnos hangon a férfi, s oly ragaszkodó fájdalommal tekinte a leányka szemeibe, hogy könyei csordultak ki rája.

A leányka kezdé észrevenni, hogy a férfi arczvonásai minden vadságukat levetkőzék és szemei nem forognak oly vadul, mint egy hét előtt; haja, mely akkor kúszált volt és bozontos, most tömött fürtökben feküdt vállaira s naptól barnult arcza tiszta caucasi vonásain bátorság és szenvedély ragyogtak keresztül, kegyelő szelídségtől enyhítve. Nem, ne menj el hát soha, szólt érzékenyen s hálás vidámsággal ölelte magához a térdelő fejét, maradj velem, a míg te akarod.

– Míg a halál akarja, szólt a férfi a gyermek térdeire hajtva le fejét.

Két napig vártak az utasok Priedornál, mialatt szüntelen figyeltek a fel- s aláhullámzó tömegre. Nem találták a kit a leányka keresett, de kinek nevét szeszélye legbizalmasabb perczeiben sem árulta el védőjének, minthogy az sem kérdezé tőle azt egyenesen soha.

Midőn harmadnap ismét a tömeg között szerte jártak, hirtelen a népcsoport közül egy törökösen öltözött férfi, hosszú fekete barkós arczczal, rohant elő. Gizellám! kiálta nem festhető öröm szinével arczán.

– Atyám! sikolta örömrepesve a leány a férfihoz rohanva, s annak nyakát átfűzve karjaival s arczait számtalan csókkal halmozva el, őrült szeretettel ölelték át mind ketten egymást.

A rejtélyes szerezsán arcza is lángolt, erősen megnézte a férfit s magában mondá: Tehát te vagy az!

A leányka azonban kibontá magát az ölelő karok közül s a szerezsánt kezén fogva apjához vezeté, örvendő hévvel ajánlván azt, mint kinek igen sokkal tartozik.

Az apa éles tekintettel, gyanúsan vizsgálta össze a szerezsán arczát; mozdulatlan, egykedvű maradt az, némi szinezete a részvét szelid örömének derengett csak rajta.

– Légy üdvöz, szólt az apa, ha leányommal jót tettél, velem tetted azt kétszeresen, én itt lakom közel majoromban, nevem Karám György, szivesen látott vendég lész nálam minden időben!

– Hazudsz, mondá magában a szerezsán, a te neved Tóváry Dániel s átkozott lesz az a nap, melyen engemet vendégednek fogadtál. – Köszönöm ajánlatodat, felelt a meghivónak, szivem és kezem mindenkor készen állanak szolgálatodra, az én nevem Szomor Lőrincz; magyarhoni száműzött vagyok, ki szökve jöttem át a határon s két hétig lappangtam mint szerezsán és betegőr a kosztaniczai vesztegházban, végeztem a legaljasabb szolgálatokat, mirigyes szöveteket mostam a válukban, ragályos beteget ápoltam, holtakat temettem, eltemettem leányod anyját is, míg egyedül maradva átszökhettem; nyilt vagyok irántad, mert barátságodat ajánlottad s én viszont az enyémet, a nép előtt azonban nevezz szolgádnak, így majd nyomomat vesztik üldözőim; nevem: Szomor Lőrincz.

Az apa szivéről kő terhe esett le, mondhatta volna ő is, hogy: hazudsz – neved Murányi Gábor; de ő nem tudta azt, s apja vonásait nem ismerte meg az ifjuban s hagyta magát a veszélyes hálótól körülhurkoltatni.

V.

Négy esztendő temette el egymást.

Priedor városa mellett egy gazdag örmény lakott, kinek igen sok pénze, igen szép leánya és egy igen jó barátja volt.

Karámnak hítta ő magát; a népség boldog embernek nevezte őt.

Gizella volt a szép leány neve, ki akkor 16 éves lehetett és igen szép, csupa szendeség, csupa kellem; remekül játszott a mandalinon, mesterien hímzett és tündérien tánczolt s gyönyörüsége volt mindenkinek, a ki ismeré. Maga a helytartó Kajmakán is sokszor megfordult kedveért az örmény házánál s a leányka rózsaarczát megveregeté, vagy dohányfüstöt fújt szeme közé, mi minden esetre feltünő gyöngédség lehete egy Kajmakántól.

A jóbarát, egy karcsu deli férfi, tűzszemeivel, fényes hajfürtjeivel s keletien hajlott arczvonásaival a török macedon hölgyek Adonisa, férfiak ellenében bátor, kitartó, nők iránt hizelgő, engedékeny; szenvedélyeiben szilaj, érzelmeiben gyöngéd és nemes, s mi legfölebb ajánlá a helyzetek emberét, elszigetelt és elnyomott vallásában buzgó és rendületlen. Ki hinné? ez ember négy év előtt szerezsán volt a dalmát partokon; próbaköve minden halálbetegségnek, jóval előbb pedig egy akasztott ember fia, s egy becstelen leány testvére és egy kipusztult család koldus ivadéka; most pedig halálos ellensége egyetlen leányának szeretője. Övé volt a leányka minden gondolatja, a szerető szív minden dobbanása ő róla beszélt; szemének egy intésével elcsalhatta volna őt magával a föld utolsó részébe.

Egy este az örmény hímzett kabátjában, fején vörös süveggel, szájában füstölő csibukja, künn üldögélt majorja ajtajában a márvány padocskán s az alkonyodó ég piros felhőin s hazatérő fejér nyájain legelteté szemeit, ujján egy nagy pecsétes gyűrű volt, történetesen rátekinte s egy rugócskát nyomott meg azon, a kő felugrott, alatta egy férfi arczképet engedve látni, ki bajusz és barkó nélkül, fodrozott hajjal, fehér inggallérral s magas frakkban volt oda festve remek email munkában. Az örmény mosolyogva nézte a hozzá semmiben sem hasonlító képet, s mosolyogva gondolá: Ki tudja, hogy ez valaha én voltam?

Nem képzelé, mily közel van az hozzá, a ki azt nagyon is jól tudja.

A házához vezető úton sebes vágtatva jött egy lovag, a kapunál lepattant tajtékzó ménje hátáról; ez beszaladt az udvarra, a lovag pedig lihegve sietett az örményhez, s fáradtan veté magát mellé a kőpadra.

– Béke veled, szólt az örmény, nagyon elfáradtál!

A lovag nagyot sóhajtott s hideg izzadságot törle le arczáról, «végem van!» úgy mond, s forró homlokát két kezébe temetve keservesen sírt.

– Mi lelt?

– Oh! kétségbe kell esnem! szólt a jóbarát vigasztalhatlan arczkifejezéssel; el vagyok veszve.

– Ki akar bántani? kérdé az örmény, s mentül tovább nézte a férfi arczát, annál nehezebb sejtelmek szálltak lelkére.

– Tudod, hisz annyiszor elmondtam, hogy én Magyarhonból szöktem, politikai vétségem miatt s négy év óta élek itt mint szökevény, mialatt számtalanszor megkisértették elleneim, hogy a magyar határon belül különféle kecsegtető ajánlatokkal visszacsalhassanak, de soha sem hittem cseleiknek.

(– Azt velem is megpróbálták, gondolá magában az örmény, de én is vigyáztam magamra, s innen maradtam.)

– Most egy nevezetes török statusfogoly szökött el innét az ausztriai határra, kit midőn a porta visszakövetelt, cserébe a magyar kormányszék tőle bizonyos Tóváry Dánielt kért általadatni, ki ezelőtt négy évvel ide átszökött. Egy stambuli ferman azonnal kiküldé a keresőket, hogy a kivánt szökevényt országszerte kutathassák, s a fürkészők engem találtak elő, s egy közülük, noha négy év alatt végtelenül elváltoztam, rám ismert, megtudták, hogy én vagyok Szomor Lőrincz s rögtön folyamodtak a consulhoz, kiadatásomért.

Az örmény ereiben fagyni kezdett a vér, arczát kiverte a hideg veriték. Tóváry Dániel? mormogá meredezve.

– Csak egy kétségbeesett módom van még a megmenekülhetésre, csak egy; de az fájdalmasabb a halálnál, azt nem teszem meg.

– Micsoda mód? kérdé elképedve az örmény, – minden tagjait rázta a hideg – micsoda mód, sürgeté mohón a feleletet.

Musulmánná kell lennem.

– Csak az? És ha ez elég. Hisz ezt meg kell tenni, most, most mindjárt, haladéktalan.

– Ember, értetted-e, hogy mit mondtam? leányodat veszteném el e lépés által s nélküle koporsó nekem a világ.

– Ne, ne félj, ne aggódjál. Azon segítve lesz, te jóbarátom vagy, de én is jóbarátod vagyok, légy nyugodt, én is, leányom is Mahomed hitére térünk.