Árnyképek

Az örményt a saját magairánti félelem túlságosan nagylelkűvé tette; megölelte a kétségbe esett barátot, összecsókolta s igért neki minden szépet és vigasztalá azt, míg maga majd megfulladt félelmei alatt.

Egészen elhitte e mesét.

Oly valószinű volt! Ő nem tudhatta, hogy a jóbarát őt és élete előbbi folyamát ismeri és mint ismeri! – annak hűségéről négy év alatt erősen meggyőződött s rögtön sietett a helytartóhoz, bejelentendő, hogy hitét bizonyos okoknál fogva meg akarja változtatni.

Török polgárt nem adnak ki más státusnak s ez csak musulman lehet.

Ekkor a leányhoz ment a jóbarát, annak ismét más mesét mondott. Megállt előtte szomorú, könyes arczczal s megfogta a leány kezét és gyöngéden megcsókolá.

– Mi bajod? kérdé a leány, s ő is elkezde sírni, bár nem tudta, hogy miért.

– Elhagylak angyalom, örökre elhagylak.

– Oh ne tréfálj.

– Hiszed, hogy tréfából sírni is tudok?

– De az nem lehet; te az én lelkem, az én életem vagy, nélküled meghalok.

– És én nélküled elkárhozom. Lásd, atyád nagyravágyó, én koldus vagyok. A helytartó szépnek talált téged, s ez atyádnak hizeleg.

– A helytartó? Az a rút ember, hiszen ő pogány?

– Azon könnyű segíteni.

– Kereszténynyé fog lenni?

– Oh nem, ti tértek át hitére.

– Istenem, megőrültem-e, vagy csak ezután fogok!? Oh Lőrincz, mint szeretnék kételkedni szavaidban.

– Iszonyú való mind, a mit mondtam. Rabneje leszesz egy durva, állati szenvedélyű pogánynak, s majd ha férjedet megzsinórozzák, tán a sultán háremhölgye. Mily fényes jövendő vár reád!

– Ne kínozz!

– Isten veled, szegény leány! adja az ég, hogy sokáig ne élhess, akkor majd meglátsz még oda fenn.

– Nem úgy Lőrincz, ha Isten van az égben.

– Van, csak az kár, hogy a földet még emberek lakják; fogod tapasztalni még ez éjjel, hogy igazat beszéltem.

– Lőrincz, várj éjfél után, mikor feljön a hold, itt ablakom alatt, válassz ki két gyors paripát aklainkból, ne félj, én a tied maradok.

S a leány összeszedte becsesebb ékszereit s elhatárzá magában, hogy apjától megszökik. A szerelem elvette eszét.

Késő éjjel jött haza az örmény, hosszasan beszélt vele s elmonda neki mindent, a mivel igazolni akarta kényszerült hittagadását, szép metaphisikai és philosophiai okokkal támogatva, az igazi okokat azonban nagy bölcsen elhallgatta. A leányt ez még inkább meggyőzte kedvese állításának valóságáról. Alig hagyá magára az örmény, midőn csendesen felnyitá ablakát; alant a jóbarát várta két felnyergelt lóval, az leemelte őt a párkányról, átölelé s forró ajkával leszítta a leány első istenítő csókját, még egyszer kebléhez ölelé őt, és még egyszer –

Apa, ne aludjál! – Fuss – rejtsd el magad a föld gyomrába! A talizmán elveszett. Ártatlan gyermek nem imádkozik érted többé!

A jóbarát feltette az egyik lóra a leányt, a másikra meghitt szolgáját ülteté, s útnak indítá őket Brozoliáni felé. Maga pedig bezörgetett az örmény hálószobája ajtaján.

– Ébredj fel ember, ellopták leányodat.

Őrült haraggal rohant elő az apa. – Ki volt az? utána! ordítá veszettül, lovat ide, utána a ki mozdulni tud! Hirtelen lóra kaptak, az örmény és barátja; a berber lovak versenyt futottak a széllel, vágtattak mindenütt a futók nyomába. Azon utat, melyen egykor hét napig utazott a jóbarát, most 10 óra alatt hagyták hátra. A Unna partjára értek. Lovaik kidűltek alóluk. A futók csónaka már akkor a folyam közepén evezett. Magánkívül rohant másik csónak után az örmény, evezőt ragadtak mind a ketten. Elfeledte az ember, hogy neki nem szabad a magyar határon belül magát mutatni; de bízott is benne, hogy senki elváltozott arczára nem ismerhet. Ha tudta volna, hogy előtte egy nappal a jóbarát értesité eljöveteléről a harámbasákat. – Evezett. Szemei vérben forogva függtek az előttük törő csónakon. Csaknem egyszerre ért mind a két ladik a parthoz. – Rabló, megállj! ordítá az apa s a jóbarát szolgáját torkon ragadta. Az erősebb volt nálánál s a megtámadót letiporta. A zajra előcsődültek a szerezsánok és szétválaszták a birkozókat. Hol van leányom? kérdé önmagát is elfeledve az apa. – Széttekinte, sem a jóbarátot, sem leányát nem látta sehol. Egy harámbasa lépett hozzá, vállára tette kezét: Üdvözöllek a magyar parton, Tóváry Dániel, a király nevében foglyom vagy!

* * *

Murányi Gábor átka betelt. Az ember, ki miatt apja börtönre vettetett, ugyanazon börtönbe került, ugyanazon börtönben halt meg, melyben a vén Murányi. Csak annyiban nem telt be az átok, hogy Tóváry leánya, Gizella, nem lett oly nyomorú, mint Gábor nővére, hanem Gábor karjai közt mint boldog nő élte le napjait, s ez volt az a leány és ez volt az a barát, kikért a boldogtalan fogoly Munkács földalatti börtönében élte utolsó perczéig buzgón imádkozott. Ha tudta volna, hogy ezek miatt jutott oda!

EGY HALÁLITÉLET.

Az Isten lát, az ember sejt; Isten olvas a szívből, ember a szóból.

Ki volna oly merész, hogy kivegye a halál urának kezéből a pallost? és azt mondja: én eljövök külön választani a jót a rossztól! és hangja ne reszkessen, midőn e szót kimondja «halál» és keze ne reszkessen, midőn a pallost fölemeli.

Olvassátok el ez eseményt és gondolkozzatok felőle.

I.

Páris jelenlegi templomai között legnevezetesebb az, mely a Rue de Viviennel szemben, közel a vaudeville-szinházhoz épült. Legnevezetesebb különösen azért, mert nem a keresztények Istenének van építve, hanem egy földalatti istenségnek, ki előtt meghajol a királytól a koldusig minden ember; – kit imád, kit óhajtva keres, kiért áldozatul hozza napja fáradságát, éje nyugalmát, szerelmét, gyűlöletét, lelkét, túlvilágát; – kiért él, kiért meghal, kiért elkárhozik… E kárhozatos istenség a pénz. A vivienne-utczai templom az ő temploma, – a börze.

Harangszó nem hí ide senkit, mégis tele van az a reggeli óráktól a késő éjszakáig. Innen árad szét öröm és kétségbeesés családokra és országokra. Az ige, mely innen széthangzik, az egyedül csalhatlan valóság, a többi ábránd, rajongás, képzelet.

Egy reggeli órában a szokottnál is élénkebb ki- s bejárást lehete tapasztalni a börze körül; a jövő-menő üzérek arczain ünnepélyes megszeppenés nyomai voltak észrevehetők, az igaz Isten egy lehellette megrendíté a pénz bálvány-oltárát; valahol háború ütött ki, s a papirok egy nap alatt húsz száztólival csökkentek alá.

A sok járókelő között, kik aggodalmas arczczal tudakozódtak jobbra-balra, kérdezősködtek, futkostak ide amoda, legbotránkoztatóbb volt Monce úr arcza, ki az érkezett Hióbposta után több mint egy óra óta állt egyik korinthi oszlopnak vetve vállát az előcsarnokban s zsebébe dugott kézzel, egykedvűen dudorászta a «dans ce fossée cessons de vivre»-t, s nem ügyelt az óranegyedenkint érkező távirdai sügönyökre.

Pedig mindenki tudta, hogy neki milliói vannak veszteni valók a hanyatthomlok csökkenő papirokban.

A mint ott egykedvűen dudorász, valaki hátulról vállára veregetve megszólítja.

– M. Monce! önt a legújabb tudósítások épen nem látszanak érdekelni.

Monce hátrafordult.

– Ah, ön az, M. Taillard? úgy hiszem nem igen.

– A course azon egy óra óta, hogy ön ezen oszlopot tartóztatja az összeroskadástól, nyolcz perczenttel szállt alább.

– Az mindegy, felele Monce vállat vonva.

– Mindegy? ön úgy látszik, hogy igen tisztában van magával…

– Valóban úgy vagyok. Holnap reggelig ki kell mondanom bukásomat.

– S ön ezt igen tréfás dolognak tartja, nemde?

– Oh igen, elannyira, hogy főbe fogom magamat lőni.

– Ah, azt ön nem teendi, ezt önnek nem szükséges tenni.

Monce egykedvűleg ránézett párbeszélő társára s hidegen, szinte megvetőleg vállat vont, mintha azzal azt akarta volna tudtára adni, hogy a kinek fogalma van a becsületről, átláthatja, hogy ily helyzetben nincs egyéb mit tenni.

– Jőjjön velem, szólt Taillard, karját Monceé alá öltve, itt úgy sincs mit várni többé, én valami okosabbat fogok önnek mondani.

Monce hagyta magát vezettetni s egy halálra szánt ember sarkasticus mosolyával várta Taillard okoskodásait. Valami bibliai phrasisok fognak lenni, gondolá magában előre, essünk át rajtuk. Taillard ügyvéd volt. Ez esetben lehetetlen volt egyéb tanácsot várni tőle, mint valami paptól.

– Önnek e papirokbani veszteségei mellett, kezdé Taillard, még szép készpénz összegek maradnak kezei között.

– Értem uram, szólt közbe hidegen Monce, ön azt hiszi, hogy ha én most e pénzösszegekkel megszökném, még elég okot találhatnék rá, hogy nevessem a világot.

– No, és remélem, hogy ön ebben nem lát egyebet egy neménél az üzletnek, a mit nem ön talált föl először.

– Igen, uram, velem is tettek így két izben, hanem én aztán figyelemmel kisértem azt a két hamis banqueroutirt s nem volna kedvem azon becstelenséget osztani, a mi őket folytonosan üldözé, városról-városra. Aztán tudja ön uram, nálunk üzéreknél, kik gyermekkorunk óta e sphaerában nevelkedünk, legelső ambitió a hitel; magamforma ember túlélheti azt, ha gyilkosság sül ki rá, ha felesége megcsalja, ha hazája elpusztul, ha az ujságirók hazaárulónak szidják, de azt a szégyent, hogy nem tud fizetni, – soha, arra nincs egyéb felelet, mint meghalni.

– S a halállal aztán ki vannak elégítve a hitelezők.

– Ki a rágalmazók.

– Tehát ön becsülete meg volna mentve azon hír által, hogy ön magát főbe lőtte.

– A mostani társadalmi fogalmak szerint tökéletesen.

– Akkor önnek csak e hírt kell megszerezni, a nélkül, hogy azt előbb halálával előzte meg.

– Ah uram, az emberek látni akarnak, mielőtt meggyőződnének.

– Hát hisz ezt tehetik. Önnek, teszem föl, csak egy pár ressurrections-mant kellene fölhajhászni, a mi nem nagy mesterség s megbízni, hogy az éjjel egy tegnap eltemetett halottat, ki termetre és hajára nézve önhöz körülbelől hasonlít, ássanak fel s hozzák önnek kereskedelmi bureaujába. Ön e hulla arczát két pisztolylövéssel úgy eléktelenítheti, hogy abban senkire sem fognak ráismerhetni többé; önmaga pedig pénzértékét magához véve, még azon éjjel meglehetősen elváltoztatott arcz és álnév alatt a nantesi vagy bayonnei postával elutazik, ott hajóra ül s meg nem pihen, mig magát Philadelphiában nem találja. Az emberek azt hiendik, hogy ön magát lőtte meg.

Monce meglepetve kezde Taillardra figyelni.

– Hát nőm? kérdé zavarodottan, eltévedve lelkében az idegen eszmék közt.

– Neki a valószinűség miatt nem szabad erről egy ideig tudomásának lenni. Ismerheti ön ezt az üzérfajtát, képes az embernek arczából olvasni. Kutatna, kérdezősködnék, miért nem siratja jobban az asszony meghalt férjét? miért nem fogad el látogatókat, imádókat, férje holta után?

– Nos, és ha elfogadna?

– Akkor az én dolgom lenne őt tudósítani arról, hogy ön még él. E czélra ön irand egy levelet feleségéhez, melyet én csak akkor fogok neki kézbesíteni, ha a hitelezők figyelme s a napi mende-monda más tárgyat keresett magának; e levélben megirandja ön neki azon helyet, a hova menni fog, leendő álnevét: legyen az például Tonners, azon időt, melyben ismét irni fog neki, még pedig az ő családi neve alatt, s mikor aztán minden elcsillapult, az asszony le fogja vetni a gyászt, itteni ismerőseinél elbeszélendi, hogy őt Philadelphiában valami Tonners ur férjhez kéri, azok biztatni fogják, hogy menjen hozzá. Ő vonakodni fog, hogy az út nagyon hosszú, hogy az új kérő nem szép ember, első férjének árnyéka sem lehet, aztán egy szót sem tud francziául, ő pedig angolul nem; végtére sok biztatásra mégis rá hagyja magát venni, elmegy ön után s azontúl senkinek sem fog eszébe jutni, hogy önt keresse, miután a felesége is férjhez ment. Ön pedig megmenti életét, becsületét és vagyonát.

– Ön gondolkodóba ejt. De hátha nem találva a pénzeket nálam, azt hinnék, hogy mások által gyilkoltattam meg s valakit a környezetemből vennének üldözőbe.

– Annak úgy lehet elejét venni, hogy ön egy levélben megirandja nyilatkozatát, miszerint önkezével vetend véget életének, e tettre vezérlő indokaival együtt. E levelet, nehogy elsikkadjon, hozzám intézendi ön, így biztos kézben lesz s a legelső, ki zajt fog ütni vele, én leszek, mi ismert renomméemnél fogva az egész ügynek nagy tekintélyére fog válni.

Veszélyes pillanatokban az ember igen röviden szokott gondolkodni. Monce néhány pillanat mulva sajátjává tette az ügyvéd által ajánlott tervet, kivel régóta jó barátságban élt, a mennyiben egy üzér és ügyvéde között létező viszonyt barátságnak lehet nevezni, s a mennyiben általán véve létezhetik a világon barátság.

Taillard rögtön sietett az üzér számára megkivántató álruhákat s uti leveleket megszerezni, míg Monce kereskedelmi irodájába elzárkózva, összeszedé készpénzét s becsesebb papirjait; éjszakára az irodai lakból, mely saját magán lakától egészen más utczába volt elkülönözve, minden segédeit eltávolítá; esti nyolcz órakor átadott két levelet Taillardnak, egyet hozzá, másikat Duforet Angelikához czímezve, kilencz órakor elindult a resurrections-man-ek tanyájához, kiknek itt is, mint Londonban az a hivatásuk, hogy boncztudósok számára visszalopják a síroknak átadott holt testeket, s éjfél után egy órakor a Quincampois-utcza egyik házában kettős pisztolylövést hallottak a szomszédok, s egypár késői kóborló nem sokára azután egy asztrakán-prémes úti köpenybe burkolt férfit látott azon ház hátulsó kapuján kisurranni, ki onnan egy mellékutczába bekanyarodva egy háznál becsöngetett, s miután a kapusnak valamit átadott, az utczák tömegében eltünt.

II.

Duforet Angelika, az üzér neje, ismert szépség volt azon időkben.

Arcza egyike volt azoknak, mik a belül lakó lélek képére vannak teremtve, vonásról vonásra hű mintanyomata jellemének, – nyilt, tiszta és nemes. Olyan arcz, melynek csak mutatnia kelle magát, csak szemeivel beszélnie, hogy minden gyanút, mely bármi alacsony vétekkel vádolhatná, megczáfoljon; kinek erényessége mellett a homlok nyugalma, az arcz változatlan alabastroma, a szemek határozott tekintete s a hallgató ajkak szenvedélytelen hajlási lépnek föl tanúbizonyságul – arcz, melyet a természet széppé, a lélek fönségessé teremtett.

Épen öltöző-asztalánál ült, szokatlanul korán kelve. Szobaleánya hosszú, földigérő selyem szőke haját fésülé. Előtte gömbölyű öltöző-tükre állt, – szórakozott volt, – ha olykor a tükörbe tekinte, meg-megdöbbent, mintha megijedt volna azon arcztól, mely onnan visszatekinte reá – halvány búbánatos képe önarczának.

Kívülről csöngetés hallatszott. Angelika kiküldé szobaleányát, hogy nézze meg, ki jő. Az kevés idő mulva visszatére, egy mahagoni szekrénykét hozott magával, jelentve, hogy ezt az éjjel egy ismeretlen ember adta át a kapusnak, kit az soha sem látott azelőtt; az ember nagy asztrakánprémes úti köpenyt viselt, kerek vörös szakálla volt, szemöldei alig látszottak, s kék szemüveget viselt, s idegen kiejtésű hangon tudakozódva madame Monce után, e szekrénykét küldé neki.

– Ismeretlen személy előttem. Hihetőleg férjemmel van dolga.

– De a szekrény lapjára világosan madame Monce neve van irva.

– Nyisd fel, mi van benne.

– Oly nehéz, hogy szinte hajlandó vagyok azt hinni, a mit a kapus mondott, hogy tele kell lennie aranynyal.

– Ah! mire gondol?

– Az öreg Planchet esküdött, hogy úgy van, s igen büszke volt rá, hogy azon úr minden tétovázás nélkül rá mert annyi kincset bízni.

– De hát ki tudja azt? Mi oka lehetne valakinek nekem kincseket küldeni.

A szekrény nem volt lezárva, csak lepecsételve, a pecsét feltörése után, a mint tetejét felnyitá a szobaleány, örvendő sikoltással nyujtá azt úrnőjének. A szekrény tele volt aranynyal.

Angelika zavarodottan tekinte a megfoghatatlan küldeményre.

– Ez eltévedt, mondá, nem hozzám lesz intézve.

– De igen, ide egy kis czédula van szúrva a belsejére, mely ismét önnek szól.

Valóban egy kis összehajtott papirra lapidár betűkkel Monce Angelica neve volt irva. Fölbontá a levelet. Benn fraktur-irással e sorok voltak:

«A szűkölködés napjaira… Bátorság és bizalom.

Tonners.»

Egyéb semmi. Még egy szó volt megkezdve, de ki is törülve, a porzó letörlése után ki lehete venni, hogy a kitörölt szó ez volt: «föltáma»… Itt meg volt szakadva és kihúzva.

Angelika nyugtalanul kelt föl öltözőasztala mellől, s zavarodottan állt meg a mysteriosus szekrény s annak kabalistikus tartalmú felirata fölött… Ki ez a Tonners? E nevet először hallá életében. Micsoda szűkölködés napjai azok, a mikre figyelmeztetik általa? s mi oka lehet annak ő róla gondoskodni?

Míg így töprenkedve fejtegeté magában a sors által oda vetett rejtélyt, künn ismét csöngetés hallatszék s a visszatérő szobaleány jelenté, hogy Monce úr első segéde van itt, úrnőjével rögtön akar beszélni. Az ember arcza igen illetődöttnek látszik.

Moncené hirtelen magára adatá öltönyét, s inte, hogy bocsássák be a segédet, ki már az ajtó előtt csiszolta nyugtalanul talpait.

A belépő arcza zavart, nyugtalan volt, kezei reszkettek. Elfeledett köszönni, s midőn szavakat keresett, könyei jelentek meg helyette.

Moncené megijedt. – Az Istenért! mi történt? kiálta.

– Madame, zokogá a segéd, Monce úr meghalt.

Angelika hátra tántorult, széke karjára kelle támaszkodnia, hogy össze ne rogyjék. Azután hirtelen fölriadva kérdé: hol van? s indulni akart.

A segéd visszatartóztatá.

– Nem, Madame, önnek nem lehet őt meglátnia, arcza szörnyen el van éktelenítve, csaknem egész fejét összeszaggatá a lövés.

– Lövés! kiálta fel az asszony, tehát meg van gyilkolva.

– Maga lőtte meg magát, asszonyom. A pisztolyok, mik mellette hevernek, ugyanazok, miket az nap este velem töltetett meg, azon ürügy alatt, hogy rablóktól fél.

– Irgalmas Isten! mi oka lehetett?

– Az ok, fájdalom, hogy nagyon is világos; az iróasztalán felnyitva heverő számadási könyvek, miknek mérlegét önkezűleg fejezte be, világosan mutatják a legutóbbi börzeesemények által előidézett bukását.

Angelika eltakarta arczát, melynek halálsápadtsága e perczben szégyenpirra kezdett átváltozni.

– Tudják már a városban ez eseményt? kérdé halk hangon, visszanyerve önuralkodását, a segédtől.

– Asszonyom, a halálhír hamar terjed.

– Nem ezt kérdeztem, ama másikat, szólt Angelika, lesütve szemeit s nem birva szót adni azon eszmének, mely lelkét még a halálnál is jobban megijeszté.

– Még nem.

– Égesse ön el azon mérleget, tegye pénzzé hozományomat, itt e szekrényben talál ön egy jó összeg aranyat, vegye magához, elégítsen ki mindenkit, a ki követelésekkel áll elő.

– Madame, kötelességemnek tartom önt figyelmeztetni azon leverő körülményre, miszerint Monce úr pénzviszonyai elannyira rongált állapotban vannak, hogy ha ön azokat mind helyre akarja hozni, önnek jogszerű vagyonából semmije sem marad.

– Az nem tesz semmit. Élhet az ember gazdagság nélkül is, de becsület nélkül nem. A világ soha se tudja meg, hogy férjem azért halt meg, mert megbukott. Mondjon ön a kérdezősködőknek akármit. Hozza fel okul, hogy családi viszonyok késztették, ne kiméljen engem, mondja, hogy rossz, hűtelen asszony voltam, mondjon ákármit, csak férjem neve maradjon tisztán a világ előtt.

A segéd zokogva rogyott a padlat szőnyegére a nő lábaihoz, s egyik kezét megragadva, azt könyeivel áztatá, s a könyeket csójaival szárítá föl róla, és esküdött, hogy azt soha sem fogja róla mondani – soha!

Angelika maga sem tudta tovább tartóztatni érzelmei rohamát. Tántorogva, szédelegve lépett asztalához, égő szemeiből kicsordultak a könyek; fölvette a szekrényt, némán reszkető ajkakkal nyujtá a lábai előtt térdelő segédnek s alig hallhatólag rebegé:

– Vegye ön mr. Arnould, – hagyjon magamra, s azzal széke párnájára hajtotta arczát és sírt hangosan, szabad útat engedve a kitörő fájdalomnak.

Arnould átvette a szekrényt s tiszteletteljesen megcsókolva Angelika kezét, visszanyujtá neki a kis czédulát, mely a pénz közé volt téve.

– Ezt nem szükség elvennem asszonyom.

És Angelika ismét ott látta maga előtt a rejtelmes kabalistikus értelmű szavakat:

«A szükölködés napjaira… Bátorság és bizalom… Tonners.»

Gondolkozott, elmélyedt, a rejtelmes szavak magukkal vitték lelkét, ismeretlen, kalauztalan regiókba, eltévelyegtek vele az eszmék csillagforgásai közé, s mentűl tovább vitték, annál homályosabb, annál világtalanabb, annál őrültebb lett körüle minden gondolat.

Ki volt az? – mit akart? – És miért?

III.

Angelika elhagyva sz. honoré-utczai pompás lakását, valahol a Poissoniére külváros valamelyik szegény mansard-lakában húzta meg magát.

Özvegység és nyomorúság egyszerre következtek el rá, de tűrte nyugodtan, zúgolódástalanul; később a gyászt és nyomort még egy harmadik rettentő csapással tetézte a sors, oly csapással, minőt csak választottai számára szokott tartogatni, nagy rendkívüli lelkek számára, miket a mindennapi szenvedések meg nem görnyesztenek, mintha meg akarná őket büntetni azért, hogy erősebbek merészeltek lenni a többieknél.

Az emberek elmaradtak tőle, csupán egy ember maradt, ki valahányszor munkaterhes idejéből egy üres órát elszakaszthatott, hozzá sietett, őt vigasztalá, beszélt vele az elmultakról, s biztosítá a jövendők felől. Ez ember volt Arnould, férjének régi hű segéde.

Egyedül az esti órák voltak azok, mikben meglátogathatá egykori úrnőjét; annyival inkább meglepé Angelikát, midőn egy napon, nem a szokott időben, kopogtatást hallott ajtaján s a belépőben Arnould ismert szelid arcza, egyszerű viselete helyett egy elegans férfit pillanta meg, ki őt igen ismerős üdvözlettel köszönté.

Angelika, míg kezei napi munkáján dolgoztak, lelkével szerte járt a messze világban, azon nagy ürben, mi Isten és ember között van s előbb össze kelle szednie elszórt eszméit, míg a belépőt megismeré.

Taillard volt.

Angelika némán inte neki, hogy foglaljon helyet, s szemeit rá függesztve, várta, hogy mit fog az ügyvéd neki mondani?

Taillard készülve volt a beszédre s széket téve magának a hölgy mellé, a szokott bevezetési formulák után így szóla:

– Remélem, Madame, miszerint kegyed fájdalmai annyira tán már enyhűlve vannak, hogy minden kegyeletsértés nélkül lehetend kegyeddel beszélni, mely a könyeket épen nem veszi igénybe.

– A mi a lelkemé, az az enyém, uram, viszonzá a hölgy hidegen, senkinek sem vagyok vele terhére, fájdalmaimat nem hordom mutogatásul; beszélhet ön velem bármiről, bárminő fájdalmas emlékről, nem fogok semmit mutatni, mi önnek kellemetlen leend.

Taillard szétnézett a szobában, szegényes kis lak volt, avult, kopott bútorokkal, de tisztán tartva.

– Kegyed itt rendkívül szegény állapotban él.

– Meglehet, de az nem tesz semmit.

– Pedig kegyednek vannak jó barátai, kiknek módjukban volna kegyed sorsát jobbra változtatni.

– Hiszem, hinni szeretem, hogy vannak, de nekem semmi okom sincs rá, hogy terhükre legyek, s nekik semmi okuk, hogy nekem pirulást okozzanak.

– Kegyed még oly fiatal.

– S meglehet, hogy még sokáig élek, de türelmes vagyok bevárni a megvénülést.

– Kegyed még újra férjhez mehetne.

– Ettől, úgy hiszem, eléggé megóv az: hogy szegény vagyok.

– És ha mégis volna ember, ki lelkét, vagyonát, életét kegyed lábaihoz rakná, ezt mondva: legyen ez mind a tied és légy te az egyém; – ha volna ilyen ember?

– Csak ezt jött ön hozzám mondani?

– Oh még többet is. Önnek szemei arczomra vannak függesztve, lehetetlen, hogy ön előtt titok legyen az, mi bensőmben véghez megy, szeretem önt, és akár ébredek, akár álmodom, szüntelen e gondolat áll előttem, hogy birnom kell kegyedet. Én jó, szelid, emberekkel jóltevő ember voltam mielőtt kegyedet ismerém, de érzem, hogyha kegyed eltaszít magától, meg leszek átkozva oly dolgokat cselekedni, mikről legyen mit beszélni az utánam megmaradóknak.

– Uram, ön ajánlata engem megtisztel s ezt köszönöm. Tisztelettel fogok önről emlékezni érte. Sajnálom, hogy ön hajlamát hozzám e hideg indulatnál egyébbel nem viszonozhatom.

– Kegyed mást szeret?

– Ezen értelemben senkit. Ha azon halál, melylyel első férjem kimult, oly rettenetes nem lett volna, tán én sem lennék különböző a többi nőktől, kiket az idő feledni és remélni tanít; de nekem, valahányszor boldog embereket látok, kik kar karban mosolyogva, enyelegve járnak egymással, mindannyiszor megjelen azon rettentő alak, melynek elundokított arczán egy vonására sem ismertem többé annak, a kit úgy szerettem, s mintha mondaná olyankor: te is ilyen boldog voltál egykor, meglakoltál érte. Nem, – nem uram. Közöttem és a boldogság között oly iszonyú esemény emléke áll, melyet ha el tudnék feledni, azt kellene hinni magamról, hogy megtébolyodtam.

– Ne akarjon ön minden reménytől megfosztani. Tán később…

– És én kérni fogom önt, hogy ez legyen utolsó látogatása nálam.

Taillard arcza kigyulladt; fölkelt helyéről.

– Asszonyom… Én kegyedet évek óta szeretem. Szerelmem olykor az őrjöngésig ragadott; a dämonikus őrjöngés egy pillanatában megesküvém, hogy kegyednek meg kell osztania velem az életet, vagy a halált, és verjen meg az Isten, ha ez esküvésemet valaha megbántam, vagy elfeledém, vagy el fogom feledni. Ön együtt fog élni velem, vagy együtt fog meghalni.

Angelika egy tekintetet vetett Taillardra, minővel a tiszta lélek tekint alá jelleme csillag magasából a szenvedélyek fertőjében küzdő veszendő lélekre.

– Az elsőt nem hiszem, az utóbbitól nem félek, viszonzá nyugodtan, szoborhidegen.

– Emlékekezzék ön reám. Fognak önre következni irtózatos napok, mik közt a multak emléke még pihenésnek nevezhető, mikor nem elhagyatva lesz ön, hanem üldöztetve mindenkitől, mikor e büszke lélek meg lesz alázva a porig és keresni fogja a kétségbeesést, mely eszét elvegye, és egyik halált, hogy a másiktól megszabaduljon. Jussak eszébe akkor. Egy szó, egy intés hozzám, és én megszabadítom önt, mindent, mindent a mit elvesztett visszaszerzek és a legboldogabbá teendem önt az asszonyok között; de ha e szó, ha ez intés elmarad, meghalunk asszonyom, a halál legirtózatosabb nemével, a minőre ön soha nem is gondolt, s a mit ha önnek megneveznék, megrendülne hajthatatlan lelke, de meghalunk asszonyom, megosztjuk a halált, ön látni fogja az enyimet és nem fogja túlélni.

– Megborzadna lelkem ön szavaitól, ha öntudatom nem védne ellenök. Nem tettem soha, nem is gondoltam semmit, a miért Isten, vagy emberek üldözhetnének. A haláltól pedig nem irtózom, s nemeiben nem válogatok. Isten önnel.

Taillard kalapját vevé és távozott.

– Emlékezzék ön rám, ha nagyon fog szenvedni, mondá még egyszer visszafordulva s azzal elsietett.

Az özvegy nyugodtan folytatá kézi munkáját. «Lelkem tiszta… Istennel, emberekkel békében élek… multam nem vádol… jövőmre vigyázni fogok… nem leend fölöttem hatalma senkinek.»

IV.

Egyszerre elkezdett valami különös hir terjengeni az óriási városban.

Monce urat alig volt Párisban ember, a ki nem ismerte volna, haláláról sokáig és sok mindenfélét beszéltek, a sok monda közől egyszerre egy különös megdöbbentő hír kezde magára figyelmet vonni.

Először csak mint határozatlan, összefüggéstelen szóbeszéd, de melynek összevissza bonyolult fonalai, mintegy valami titkos kéz által bontogatva, lassankint egy összevágó ténybizonyítékul fejlődtek elő; – az emberek határozottan kezdtek róla beszélni, hogy Monce nem maga ölte meg magát, hanem meggyilkoltatott.

Az orvosok, kik a holttestet megvizsgálták, azt állíták, hogy a két lövés közül mind a kettő halálos volt, ha az elsőt megtette az öngyilkos, a másodikra már nem lehetett ideje.

Többen, kik azon éjjel Monce bureauja előtt jártak, láttak egy embert a lövések utáni perczekben a hátulsó ajtón kisurranni, kinek személyleirása tökéletesen megegyezett azéval, kit ismét mások Moncené asszony lakásán a kapussal beszélni s annak valamit átadni láttak.

Az emberek azt kezdték beszélni… igen – az mondták határozottan, hogy Moncené maga ölette meg férjét.

Valami titkos, dämoni ellenség kimondta a vádat, az emberek kaptak a hiren; minél iszonyúbb valami vád, s minél tiszteltebb az, ki áltata illetve van, a tömeg annál örömestebb elhiszi; senkit sem itél el oly hamar, mint kit sokáig kénytelen volt becsülni, arra akármit fognak, tombolva adja tovább; örvend, hahotáz, hogy leránthassa magához a porba, hogy nem kénytelen őt többé magánál jobbnak, igazabbnak elismerni. A hír kevés nap alatt oly fenyegető alakú gyanúvá nőtte ki magát, hogy a hatóságok jónak látták felfogni a tárgyat s nyomozódásokat tenni benne.

A közvádló kivánatára Moncené rögtön őrizet alá tétetett, s az esküdtek összehivattak.

A közvádló éleseszű captiosus ember volt, ki csodálatos műélvezettel szokta tekinteni a criminalis ügyeket, valódi szenvedélyt csinált magának egy ügyesen bemutatott bűntény furfangos napvilágra hozatalából, azon élethalálra menő sakkjátékból, hol a bűnös átellenes kérdések által szögletbe szorítva kénytelen magát megadni. Duval úr híres volt arról, hogy az ily játékokat többnyire a vádlott szokta ellenében elveszteni.

Páris leghíresebb ügyvédei siettek rögtön szolgálataikat ajánlani a szép vádlottnőnek. Ő azonban megköszönte ajánlataikat s helyettük egy egyszerű polgárt választa védőjének, mr. Arnouldot, férje kereskedősegédét.

Az emberek fejcsóválva hasonlíták össze a két ellenfélt. Duval és Arnould: egyik hirhedett éles eszű, hatalmas jogtudor, a másik törvényekben járatlan kereskedősegéd, elmésség, tudomány és routin nélkűl. A harcz nagyon egyenlőtlennek látszék.

Voltak, kik sajnálták Moncenét, de Arnouldot mindenki előre legyőzöttnek hitte.

* * *

A tárgyalás napján roppant néptömeg foglalta el az esküdtszék teremét, nemcsak a szokott hallgatósági helyek, a karzatok, előcsarnokok, maguk az utczák is el voltak foglalva bámulókkal, kiváncsiakkal; az üléseket árverezték, mint az operaházban valami híres tánczosnő előadásakor.

Az esküdtek elfoglalták székeiket. Legelsőbb megjelent a közvádló hivatalruhájában, praetensiv arczával, ismerőseit hideg, magasságát éreztető komolysággal üdvözölve s helyet foglalt a számára határozott padon. Egy másik padon ültek a tanúk, egymásra félelmesen tekintve, – egy elrekesztett üres pad állt a vádlott, egy másik védője számára.

Az ajtónál álló tömeg rögtöni hullámzása hirdeté, hogy a legfontosabb személy most érkezik. A karzatok arczai, a lorgnettek, a kiváncsiak szemei tolakodva fordultak oda, honnét az érkező váratott, s a mint a tömeg kétfelé nyilva útat engedett, lehete látni madame Monce alakját, a vádlottét.

Szerény, de méltóságteljes arczczal, bátran, bár minden dacz nélkül lépett a bámuló nép elé a mindig szép, érdekes, de most kétszerte szebb és érdekesebb asszony. Arcza a szokottnál halványabb volt, de e halványság nem a félelem vérehagyott sápadtsága volt rajta, hanem valami magas, emberfölötti nyugalom.

A biró megmutatta a helyet, a hova leüljön s ő szeliden foglalta el helyét, arczán sem kihivó dacz, sem kihivó gyöngeség nem mutatta magát. Mintha észre sem vette volna a körüle levő néptömeget.

Utána mr. Arnould jött, csekély, jelentéktelen alakjával, ki midőn észrevevé a mindenünnen reá néző szemeket, fülig elpirult, ügyetlenűl, elkábultan lépett elé, úgy, hogy midőn az elnök mutatta neki a széket, melyre leüljön, zavarba jött, nem tudta, hogy mit intett neki, úgy hogy a huissiernek kelle őt padjához vezetni. Ez ügyetlensége miatt kész volt ellene az elővélemény a közönség előtt.

Az esküdtek meghiteltetésével inte az elnök a közvádlónak, az fölkelt, átvevé segédétől a szükséges irományokat s a birákhoz fordult.

– Uraim, esküdtbirák, én, Duval Armand, hivatalomnál fogva közvádló, vádolom Monce született Duforet Angelika asszonyt, hogy férjét Monce Guiyot orozva meggyilkoltatá.

Angelika lehunyta szemeit s hosszasan sóhajtott.

– E mindnyájunk által elismert jóhitelű kereskedő, folytatá Duval, egy reggel kereskedelmi bureaujában meggyilkolva találtatott. – Azon éjszakán többen hallák a pisztolylövéseket az említett irodában s nem sokára láttak egy férfit onnan kijönni, ki sietve haladt végig az utczán s egyenesen Moncené asszony lakásához sietett, a hol egy aranynyal telt szekrényt adott a cselédségnek, egyenesen Moncené asszonyhoz utasítva. Másnap híre támadt, hogy a kereskedő meggyilkolta magát, irodája bezáratott, vagyonai a hitelezők közt felosztattak. – A kereskedő halála gyanús volt, semmi felvilágosító irást nem hagyott maga után, mely öngyilkosságát indokolhatá, vagyonai legjobb rendben voltak, hitele kifogyhatatlan, személye köztiszteletben álló, de annál erősebben szólt hirlelt öngyilkossága ellen azon körülmény, hogy irodájában semmi készpénz nem találtatott. Ezt mind összevéve, méltán felötlő lehetett a vizsgáló orvosok azon bizonyítványa, miszerint a két halálos lövést maga a megholt nem ejthette magán, mert az elsőnél mindjárt halva kellett összerogynia. Az eset borzasztó volt, de legborzasztóbb a vádlott magaviselete, ki a helyett, hogy férje gyilkosait nyomoztatná, iparkodott a dolgot mentől jobban eltitkolni; ismerőseit, kik férje halála okait tudakolák, hidegen visszautasítá, s végre egészen eltünt a világ elől, a Poissonnier külváros legrejtettebb utczájában fogadva szállást. – A tanúvallomásokból kitünik az, hogy Monce idegen kéz által gyilkoltatott meg, hogy meggyilkoltatása után két perczczel irodájából egy férfi távozott el, ki onnan Moncené asszony lakára ment, s hogy azon ember Moncenének egy szekrény aranyat külde át, és végre, hogy Moncené az egész eseményt nemcsak hogy gondosan titkolá, sőt környezetét is felszólította mentől kevesebbet beszélni róla idegenek előtt s ő maga nem sokára eltűnt ismerősei köréből.

– Kérem, szólt közbe az elnök, a tanúkat előbb megesketni.

Ekkor a vallomások egyenkint kihallgattattak, a hol Moncené asszony érintve volt, felszóllíttaték, hogy nincs-e ellenészrevétele. Némán intett fejével, hogy mindent helybenhagy.

M. Duval fölkérte az elnököt, hogy legyen szabad néhány kérdést intéznie a vádlotthoz. Angelika fölállt, nyugodtan szemébe nézve a közvádlónak.

– Ismeri-e madame azon embert, ki amaz éjjel önnek egy aranynyal telt szekrényt küldött?

– Nem ismerem.

– Nem is gyanítja, hogy ki lehet?

– Még eddig nem birtam rájőnni.

– Valóban csodálatos, szólt Duval a birákhoz fordulva, hogy ezen ember, a kit nem ismerünk, a kinek kilétéről fogalmunk sincs, s a kinek semmi köze hozzánk, bennünket minden invectivák mellőzésével egy szekrény aranynyal lepjen meg. Merném hihetlennek is nevezni ez esetet.

– Valót mondtam.

– Hát ezt ismeri-e madame? szólt Duval, egy leplet föltakarva, mely alatt a zöld asztalra téve s gömbölyű üvegharanggal leborítva egy összeroncsolt halálfő feküdt. A Monce irodájában talált halott feje.

– Isten! mi az? kiálta föl visszaborzadva a nő, s azután méltatlankodva fordult a birákhoz: ah, uraim, ez kegyetlenség, egy gyönge nőt ily ijesztgetésekkel akarni gyanú alá hozni. Ez iszonyatos.

– Legyen nyugodt asszonyom, szólt közbe az elnök, e tárgy nem ön ijesztgetéseül van ide hozva, hanem egyedül mint a per folyamához tartozó corpus delicti, s csak a közvádló által használt modor tevé azt önre nézve ijedelmessé, mit mi igen természetes és legkisebb beszámítás alá nem jövő benyomásnak találunk önre nézve. Kérjük visszatakartatni.

Duval diadalmas pillanattal takarta vissza a leplet, s azután hideg, szigorú hangon mondá el a biráknak, hogy a vádlottra azon büntetést kéri, mely szabva van a férjgyilkosokra.

Vádló és vádlott visszaültek helyeikre, halotti csend foglalt helyet a teremben. Angelika némán hunyá be szemeit, érzé, hogy senki sincs, ki védni tudja, de érzé azt is, hogy vele van az igazság.

Előttünk, kik az előzményeket ismerjük, különösnek fog tetszeni, hogy a vádlott iránt oly kevés részvét mutatkozott, de a közönség a szép nőben csak egy bűnöst vélt látni, a nyugalmat arczán megátalkodottságnak hivé, s az elborzadást az öntudat belső csapásának.

Az elnök inte Arnouldnak, hogy lépjen elő a vádlott védelmére. Az fölkelt, sápadt, kifejezéstelen arcza szánalmas gyöngeséget látszott elárulni, hangja elfogult, elfojtott vala, midőn beszédéhez kezde, inkább hasonlított maga egy vádlotthoz, mint védelmezőhöz.

– Uraim, esküdtbirák, kénytelen vagyok gyöngeségemet elismerni, azért elnézést kérek – – én jogtudós nem vagyok; szép elmés beszédet nem tudok tartani, én csak az igazságot tudom, azt fogom önöknek elmondani.

E perczben Angelikára tekinte s a mint annak nagy, beszédes szemeivel találkozék, mintha ismeretlen szellem szállna agyába, bátran, öntudatosan föltekinte, bizalomteljes arczát végig hordozá a körülálló tömegen, s erős, előbbi szavaitól egészen elütő hangon így kezde beszélni:

– Uraim, esküdtbirák. Duforet Angelika a legiszonyatosabb bűnnel vádoltatik, azon bűnnel, hogy férjét megöleté; fölhivom önöket, itéljék meg, nem a külső szín, hanem a józan ész és érző szív után: lehetséges-e az, hogy egy nő, kinek egész multjában egy foltot nem találni, ki jótevője volt a legutolsónak, ki hozzá folyamodott, s nem ártott még ellenségének sem soha, kinek magas lelke még az apró emberi gyarlóságokat sem osztá, meggyilkoltassa férjét, kit szeretett, kiért élt s kiért örömest meghalt volna? Mi oka lehetett volna erre? Szerette férjét s szeretteték általa, özvegysége csak gyászt és nyomort hozott reá. De volt ellenkezőleg Monce úrnak oka meghalni önkeze által s én ez okot el fogom mondani.

Angelika szorongva nyögött fel. Arnould oda fordult hozzá.

– Nem fogom kímélni a halottat, midőn az élőt kell megmentenem. Monce úr azon pillanatban, midőn magát meggyilkolá, nem volt azon kifogyhatlan hitelű üzér többé, mint azt közvádló úrnak tetszett állítani, másnap bukását ki kelle mondania; ő sajátkezűleg készíté el a mérleget, mely ezt csalhatlanul bebizonyítja. Ama szomorú napon, midőn Moncené asszonynak e titkot fölfedém, ő kért, hogy hagyjam ezt titokban, égessem el a mérleget, s saját hozományát és értékeit fordítsam arra, hogy férje neve tisztán maradjon, s ha lesz, a ki kérdeni fogja halála okát, vádoljam őt vele, őt, Monce Angelikát. Ezt, Istenemre, nem tevém, hallgattam ha kérdeztek, és a kereskedői mérleget megtartottam magamnál, jól sejtettem, hogy szükségem lehet rá; im vegyék önök vizsgálat alá.

A birák kézbevették az átnyujtott iratot, s helyeslő zúgással nyilatkoztatták annak valódiságát.

Arnould egészen megtérő önbizalommal folytatá.

– A vád alappontjai ezek: hogy Monce úr idegen kéz által gyilkoltatott meg, mert az orvosok nem engedik meg, hogy az öngyilkos két lövést tehetett volna magára, melyeknek mindegyike halálos, de elfeledtek arra megfelelni, hogy nem tehette-e mind a két lövést egyszerre, egy pillanatban?

A hallgatók kellemes zúgása biztatólag látszott fogadni ez ötletet.

– Hogy miért nem irta meg ez elhatározását? erre megfelel az átnyujtott mérleg áttekintése, s én nem találom rendkívülinek, hogy az ember azon eszmét, a mi elől a halál karjaiba veti magát, a halál perczében irtózik leirni. Egyébiránt hány eset vall arra, hogy öngyilkosok semmi tudósítást nem hagynak maguk után. Emlékezzenek önök a fiatal Galonne esetére vissza, ki magát széngőzzel fojtotta meg, mennyi fáradságába került a hatóságnak csak nevét kitudhatni. Pedig tagadhatatlan volt az öngyilkolás. Aztán várhatni-e józan megfontolást valakitől azon pillanatban, midőn magát meggyilkolni készül, nem azt mondják-e, hogy az öngyilkos halála előtti perczeiben meg van tébolyodva? Jöhet-e hát kérdésbe, hogy egy tébolyodott miért nem tette ezt, vagy amazt? Az átadott iratok kimagyarázandják azt is, miért nem találtatott Monce irodájában semmi készpénz, – a mérleg kimutatása szerint Monce úr az nap minden készpénzt kiadott.

Duval úr fejét csóválta s a körüle állókhoz oly fejmozgásokkal látszott beszélni, mintha ellenfelét kezdené valamire becsülni. Hanem halljuk tovább.

– A mi azon körülményt illeti, hogy a lövések után egy embert láttak Monce úr bureaujából eltávozni és ismét egyet Moncené asszony lakán becsengetni, ebből sehogy sem az tünik ki, hogy a két alak egy és ugyanazon ember lett légyen, miután arczát a kapuson kívül senki sem látta, az pedig nem látta őt az irodából kijőni. De feltéve, hogy e rejtélyes ember mindkét helyen ugyanaz volt, nem valószinű-e, hogy ez Monce úr megbizottja lehete, kit ő külde a kérdéses pénzzel nejéhez? mit tán hitelezői elől akart elrejteni, de mit Moncené asszony azoknak visszaszolgáltatott és nem csak azt, hanem minden vagyonát, hogy meg ne tudja senki, miszerint férje azért halt meg, mert megbukott. Igen uraim! ezért hallgatott ő, ha férje halálának okát kérdezék, s azért vonult vissza a külvárosba, mert holt férje becsületeért mindenét föláldozá, s önkezeivel kellett keresnie mindennapi kenyerét.

Arnould egy perczre elhallgatott, a közönség résztvevő tekintettel fordult védenczéhez, itt-ott a hölgyek szemeiket törülték.

– És most uraim, vessenek önök egy pillanatot ez irtózatosan vádolt nőre, s kérdezzék meg szíveiket: lehet-e ily magasztos, ily nyugott arcza egy gonosztevőnek, ki birái előtt áll, ily szemeket adott-e az Isten a férjgyilkosnak, mint ezek? ily arcz alá rejtette-e a legiszonyatosabb bűnt? Annak, ki egész életében tiszta volt, embertársaihoz jó, férjéhez hű és az Istenhez szent, kell-e, szükséges-e más védelem, egy semmivel sem bizonyított gyanú ellenében, mint e megdicsőült angyali tekintet?

A közönség, mely Arnould szavait mindinkább növekedő részvéttel hallgatá, a mint ennek nem várt lelkesültsége fokról-fokra emelkedett, a szerint ragadtatva el általa, a végszavaknál nem tartóztathatta magát tovább, egyhangú helyeslésben tört ki… És valóban Angelika arcza azon perczben oly dicsőültnek látszék, mint egy mennyből leszállt angyalé.

– Uraim… vessetek rá egy tekintetet… mondjatok itéletet.

E szavakkal végzé beszédét Arnould, s a mint elvégzé azt, ismét oly ügyetlen alakot vett fel, mint beszéde előtt, a huissiernek kelle megmutatni, hogy hová üljön.

A közönség zajgása elcsillapultával az elnök a vád és védelem folytán kifejlett tényállást elmondá az esküdtek előtt, hidegen állítva össze mind a kettőt, úgy a mint elmondva voltak. Erre az esküdtek félrevonultak a mellékterembe, s fél órai tanácskozmány után azon határozattal jöttek vissza, hogy a vádlott, bizonyítványok elégtelensége miatt, fölmentetik.

A tömeg, a karzatok hallgatósága, az utczai gyülevész hangos tapsban tört ki. Éljeneztetve hangzék szájról-szájra a fölmentett neve… A közvélemény is fölmentette őt…

Angelika arczán végig csordult a köny, szemeiben, mik föltekintének az égre, a legnemesebb lélek hálája volt olvasható.

Arnould nem tudott zavarában hova fordulni, hogy könyeit elrejtse. Az ülés eloszlásával oda lépett hozzá a közvádló, magas leereszkedéssel szorítva meg kezét.

– Valóban, ön, kis barátom, eltévesztené hivatását, ha ez új pályán meg nem maradna. Legelső föllépténél olyasvalamivel dicsekedhetik ön, a mivel kollegái kevesen, hogy engemet legyőzött.

Arnould minden oldalról üdvözletekkel lőn elhalmozva. Védenczét diadal közt kisérte ki a nép.

Csak egy maradt annyi nép között hidegen, elégületlenül, midőn a birák a vádlottal együtt sírtak, s a közvádló maga legyőzöttnek mondá magát.

Ez ember az oszlopok egyike mellől hallgatá gúnyos arczczal a botorkázó ügyvédi beszédeket, mintha az volna eszében, hogy bármennyire erőlködik mind a kettő igazat mondani, a valót egyik sem tudja.

Ez ember – Taillard.

V.

Két hónap múlt el ez esemény után, midőn Moncené asszony egy napon újra az esküdtszék elé idéztetett. Itt-ott rebesgették, hogy új bizonyítványok kerültek ellene kézhez.

Az esküdtszék ismét együtt ült, a közönség ismét megjelent szinházi részvétével, a közvádló arrogans arczával, s Angelika ügyetlen külsejű védelmezőjével.

Csak ekkor lehete Angelika arczán némi jeleit a hideg neheztelésnek észrevenni.

Duval úr engedelmet kért rá, hogy tárgyalását a vádlotthoz intézett kérdésekkel kezdhesse.

– Önnek családi neve asszonyom «Duforet Angelika?»

– Igen.

– Szokott ön e név alatt leveleket kapni?

– Mióta Monce úr nevét viselni van szerencsém, soha sem.

– Van önnek valaki ismerőse Philadelphiában?

– Tudtomra senki sincs.

– Talán mégis ismerni fog ön ugyanott bizonyos – Tonners urat.

Angelika minden idegeiben összerázkódott, a meglepetést, mit Duval kérdése idézett nála elő, lehetetlen volt eltitkolnia.

– Nos asszonyom, most az egyszer tán nem mutattam önnek halálfőt, hogy így összeborzad kérdésemre. Ismeri-e ön Tonners urat?

Angelika szándékosan hallgatott azon levélkéről, mit amaz ijedelmes napon kapott, s minek tartalmát kívüle senki sem ismeré, ennek említése csak egy kétértelmű bizonyíték lett volna ellene, s miután a kérdés csak az ismeretséget föltételezé, szilárd, kemény hangon felele rá: «nem ismerem».

– Lám, ő ismeri kegyedet; ime egy levél, melyet említett Tonners úr ir Madame Duforet Angelikához. Tessék meghallgatni a levél foglalatját.

«Kedves Angelikám.»

Moncené az iszonyat kifejezésével arczán rázkódott össze e czímzet hallatára.

«Remélem, hogy Mr. T.... (itt a név nem volt kiirva) felvilágosítása után csak nevetni fogod férjed öngyilkosságát… Gondolom, hogy könnyen elhitték, s még könnyebben elfelejtették… E tárgyban Mr. T.... nek rendkívül sokkal tartozunk, ő tanácsolt és segített mindenekben… Tán ideje lenne már elhíresztelned ismerőseid között, hogy másodszor férjhez akarsz menni. Én epedve várlak és számlálom a napokat; ird meg ha jösz; Liverpoolba elődbe megyek. Isten veled, csókol ezerszer

Tonners.»

Angelika a sértett szűziesség lángpirjával arczán, állt a mindenünnen rábámuló tömeg közepett, s szava s lélegzete elállt az irtózatos rejtély előtt.

– Kérem, még utóirat is van: Azon medaillonban, mit kebleden viselsz, megholt kis gyermekünk hajfürtje van, küldd el azt nekem; míg magad eljönnél, azt hadd csókoljam helyetted.

Sziszegő zúgás hallatszott mindenünnen.

Moncené iszonyatosan fölsikoltott s a kétségbeesés vonásaival fordult biráihoz.

– Ah uraim, az irtózatos, a mi itt velem történik, eszemet, lelkemet vesztettem el belé és nem birok fölébredni ez iszonyú álomból. Valami pokoli ármány dolgozik ellenem, de melynek kútfejére nem találok. Azon ember, ki e levelet irta, valami pokolbeli lélek lehet, ki oda akar vinni, hogy megtagadjam az Istent.

– Oh épen nem pokoli lélek, szakítá félbe Duval, a consulatus útján rögtön fölszólíttatott a philadelphiai helytartóság, hogy e Tonners urat kerestesse föl, s küldje át Francziaországba szembesítés végett. Tonners urat csakugyan megtalálták, eleinte tiltakozott elfogatása ellen, de miután tudtára adták, hogy egy Duforet Angelikához czímzett levele fölfogatott, zavarba jött és azt kérdé: «Reménylem, azon nőnek nem történt semmi bántalma, egyedül én vagyok a vétkes».

– Jó, szólt magához térve Angelika, tehát végre meg fogom őt látni, szemeibe nézhetek és megkérdhetem tőle, miért üldöz engem ily irtózatosan.

– Sajnálom, asszonyom, de ez egy kivánsága alig teljesülend, mert Tonners úr az útközben kisérőit megvesztegetve elszökött, s daczára minden keresésnek, mindeddig nem akadt kézre.

– Oh hisz ez összeesküvés a sorstól a becsületes emberek ellen. Ez a Tonners valaki lehet, ki tán irántam, vagy férjem, vagy családom iránti boszúból messzire tervezett ármányt kohol ellenem.

– Épen nem, asszonyom. Ő esküvel állítá, hogy ön mindenben ártatlan, s az ő vétkéről nem tud semmit. De állítá azt is, hogy ön szereti őt és csak egyedül őt az életben, és ez az, mi önt gyanúba keveri.

Angelika agyában hirtelen egy új eszme villant keresztül.

– Minő külseje volt azon embernek?

A személyleírás szerint igen szőke kondor haj, kerek vörös szakáll, hunyorgó szemek.

– Nem ismerem… Nem ismerem… Oh Isten, légy tanúm, légy birám, hogy nem ismerem ez embert… S reszketve, kezeit az égnek emelve, rogyott térdre az asszony, fájdalmas jelképével a kétségbeesésnek.

– Különös, hogy ez az ember mégis oly titkokat tud, minőket csak a férjnek lehet tudnia.

– Irgalmas Isten! kiálta fel a szerencsétlen asszony, eltakarva mindkét kezével meggyalázott arczát és zokogva hanyatlott össze a padozatra. Odafutottak hozzá. Arnould karjai közt vivé őt székéhez; miért mentett meg ön először a haláltól? nyögé Angelika, most meg volnék mentve az élettől.

– Újra meg fogom önt menteni, szólt hozzá biztatólag Arnould, s azzal bátran, merészen lépett a birák elé. Görnyedő alakja kiegyenesedett, keble tágult, szemei ragyogtak.

– Uraim, esküdtbirák, kezdé erős, szilárd hangon, a vád, melylyel védencznőm terheltetik, most már nemcsak élete, hanem becsülete ellen is van intézve. A törvénynek meg van engedve, ott a hol gyanút lát, nemcsak a gyilkos vérfoltjait, hanem a házasságtörő csókjainak nyomát is fölkeresni; de az Istennek törvénye kötelességeket ir az emberek által szerzett törvények elé, mik a jogtudós helyett az emberhez szólanak. Én egyszerű polgár vagyok, én nem tudom: lehet-e egy nő becsületét három tollvonással elvenni? elvenni a becsületet, mit visszaadni nem lehet, elvenni egy nő hírnevét, ki teljes életét e hírnév tisztántartására szentelé; és elvenni azt egy ember pokoli rejtélyességű levele következtében, a kit senki sem ismer, kinek arczára, alakjára senki itt Párisban nem emlékezik, a hol Monce Angelika gyermeksége óta lakott, s a ki, midőn szavainak magyarázatára szólíttatik, előbb kétértelműleg felel, azután megszökik? Ki áll jót arról, hogy ez ember mindazt, a mit mondott és irt, nem valami kaján boszúvágyból tette-e? Látta-e őt valaki Moncené asszonynyal beszélni? És mi az, mi ott végül legsúlyosabb vádul van felhozva ellene? Egy hajfürt említése, mit Moncené asszony keblén rejtve visel. Nem lehet-e ily titkokat, mik természetöknél fogva semmi gondos rejtegetésben nem részesülnek, akármelyik nőcselédtől, ki azt megláthatta, kitudni? Nem beszélhetett-e róla Monce úr, vagy maga Moncené asszony bizalmasabb barátnéja előtt, s ha bűntárs volna az, kihez e levél irva van, lehetne arról feltenni, hogy azt egy levél titoktartására bízza? S nem sokkal egyszerűbb, valószinűbb volna-e azoknak, kik titkaikat féltik, megegyezett álnevek alatt levelezni? – De mit folyamodom én szőrszálhasogató mentegetésekhez, midőn büszkén kellene a vádlott multjára hivatkoznom, és azt kérdem: hol van a lefolyt életben azon folt, melyre a vádló ujja rámutasson? Uraim, esküdtbirák, én védenczemnek nem életét, becsületét kérem vissza, igazságot és nem irgalmat! nem itéletet, hanem elégtételt!

Az ember hangja dörgött a végszavakban. Utána általános csend lőn, csak a vádlott zokogása hangzék közbe-közbe.

Az elnök kevés szóval elismétlé a tárgyat az esküdtszék előtt. A birák félrevonultak. Tovább félóránál künn maradtak a mellékteremben, a hallgató teremben ez alatt sírbolti csend tanyázott, mindenki feszült figyelemmel várta az irtózatos dráma kifejlődését.

Egyszer végre nyílt a terem, az esküdtek visszatértek komolyan, lehajtott fővel, egyenkint foglalva el helyeiket; a határozat, melyet az elnök felolvasott, ez volt:

«Az ügy ezúttal véghatározat alá nem jöhet, a vádlott további bizonyítványok érkeztéig őrizet alatt marad.»

A hallgatók csöndesen, zaj nélkül távoztak el, az egész termen valami általános, néma, templomi sóhajtás futott végig.

A közvádló ezúttal nem szólt ellenfeléhez, hallgatva ment tovább.

Csak egy ember arcza mutatott örömöt, elégedettséget.

Ez ember – Taillard.

* * *

Egy este megnyílt a börtön ajtaja, s Angelika a belépőben Taillard urat ismerte meg. Hideg, megvető arczczal fogadá. Leküzdé szívében a feltörekvő félelmet, mit ez ember látása okoza benne, hogy megvetéssel fogadhassa.

– Asszonyom; kezdé Taillard, megállva a nő előtt, ki arczát félre fordítá előle; Ön nem akar rám emlékezni. Pedig a megjövendölt irtózatos napok elkövetkeztek. Ön szenved, de én is szenvedek. Ön egyetlen szava visszaadhatná nyugalmát, boldogságomat nekem, s egyetlen szó felmenthetné önt mind e fájdalomtól, a törvény vádjától, a tömeg rágalmaitól. Ön tartogatja e szót, mely engem boldoggá tehetne, és én esküszöm, hogy nem fogom azt előbb kimondani, mely önt megmentené.

– Uram, láthatja ön arczom nyugalmából, hogy sem biztatásai, sem fenyegetései nincsenek rám hatással. Ha igazat mond ön, s valóban csak egy szavába kerülne lelkemet, becsületemet, életemet megmenteni, s a helyett, hogy sietett volna azt tenni, engedte, hogy szenvedjek, hogy üldöztessem, meggyaláztassam, s hallgatni tud még most is, midőn ennyire jutottam, akkor nem félek jobban börtönömtől, nem a vérpadtól, mint azon fekete szívtől, mely ily pokoli kegyetlenségre képes, s örömestebb megtudok halni, mint ön iránt egyebet érezni a megvetésnél.

– Emlékezzék ön rá, asszonyom, mit mondtam önnek előbbi találkozásunkkor. Ha kegyed nem akarja velem megosztani az életet, én találok rá módot önnel megoszthatni a halált és meghalunk, asszonyom, meghalunk a halál legirtózatosabb nemével, a vérpad halálával.

Angelika egy perczre összeborzadt, de hirtelen elmult róla ez az ideggyöngeség, s egy oly nyugodt mosolylyal arczán, mely Taillardot kétségbe ejté, fordult hozzá.

– Nem félek, uram, ártatlan vagyok; de ha meg kell lenni, lelkem eléggé elszokott már az élettől s hozzá szokott a halál eszméjéhez.

– De nem a gyalázatéhoz. Gondoljon ön azon becstelenségre, mely a vérpad-halálhoz van kötve.

– Nem leszek annyira meggyalázva általa, mint meg lennék gyalázva önmagam előtt, ha önnek átadnám magamat.

Taillard a kétségbeesés dühével távozott el a börtönből. Az ajtóban még egyszer visszafordult.

– Holnap találkozunk, úgymond, és holnapután meghalunk.

* * *

Másnap Angelika esküdtszék elé hivatott.

Börtönőre, ki nagy részvéttel látszék iránta viseltetni, előre tudósítá, hogy új tanú jelentette magát.

– Hamis tanú, viszonzá rá Moncené.

A terembe belépve, azt ezúttal szokatlanul gyéren népesültnek találá. Az emberek elkezdték őt szánni, rosszul esett szenvedő arczával találkozniok.

A mint a tanúk padján végig tekinte, az új tanúban Mr. Taillardot ismeré meg.

Szemeik találkoztak. Moncené egy igen magas, igen hideg tekintetet vetett az emberre, mitől annak arcza lángvörösre gyulladt ki.

Az elnök szólítására fölkelt a tanú és meghiteleztetett.

Azután vallani kezde.

– Az én nevem Taillard Armin, ugyanazon név, mely mister Tonners levelében csak kezdőbetűjével van említve. Ki Mr. Tonnersnek Monce meggyilkolását tanácslá, én valék, én segítettem neki, az első lövést ő tevé, a másodikat én. Mr. Tonnerst Mme Monce régóta szereti. Oly közel állt hozzá, mint férjéhez, még most is hű hozzá s készebb meghalni, mint hogy őt elárulja.

Az ember szóról-szóra igazat mondott. Ha tudta volna valaki, hogy ki az a Mr. Tonners?

– A lelkiismeret nem engede nyugodnom, folytatá Taillard. Az élet gyötrelemmé vált előttem e bűntitok miatt; ki kelle azt mondanom. Bűnös vagyok, nyugodtan várom az itéletet, nyugodtan a halált.

– Van önnek mit mentségére felhozni? kérdé az elnök, észrevehetőleg reszketeg hangon Angelikától.

– Semmi, viszonzá az.

– Elismeri a tanú állítását?

– Hazudott, de lelke rajta. Nem védem magamat tovább.

A birák félrevonultak, félórai tanácskozás után visszajöttek. Nyolcz szóval négy ellen a vádlott «bűnösnek» találtatott.

E szó kimondásakor Angelika menyei magasztossággal tekinte végig a környező tömegen, valami túlvilági fenség ragyogott szép arczán, keble egy nehéz sóhajtól látszott menekülni.

Mindenki meg volt illetődve, Arnould ájultan rogyott össze.

Angelika oda futott hozzá, ápolta, éleszté, kérte a huissiereket, hogy siessenek orvosért, élesztő szerekért.

Az emberek körüle bámulattól voltak szótalanok.

Még azon perczben is, midőn az ő fejére mondták ki a halált, embertársa életét siet megmenteni!…

VI.

A kivégeztetés napja elérkezett.

Midőn a menet megindult a vesztőhely felé, oly vihar, oly menydörgés támadt egyszerre, mintha az ég le akarna szakadni a földre; az irtózatos orkán letépte a házak tetőit s lehajigálta a bámulók fejére, s az elsötétült levegő csak akkor világosult meg néha, ha a villám végig czikázott benne.

És az égdörgés, a viharordítás közepett lehete hallani a tompa dobszót, mely a halálra menők indulóját verte, s a villámlobbanásnál látni lehete a hosszú fekete menetet, elől-hátul fegyveres katonaság, közepett birák, papok és két elitélt. Az egyik oly fehér. Előttük viszik kész koporsóikat.

A mint a vesztőhelyhez érnek, a két elitélt egymás mellé jut.

– Még van idő, szól suttogva Taillard Angelikához. Még megmenthetlek. Egy óra múlva holt leszek, s akkor nincs Isten, a ki megszabadítson többé.

– Térj Istenhez magad, nyomorú, viszonzá Moncené, védd lelkedet, nem az én életemet.

Taillard oda fordult gyóntató papjához; elvégezve gyónását, megcsókolá a feszületet, s azután sebes léptekkel futott fel a vesztőhely lépcsőin s elkezde vetkőzni.

Ekkor Angelika kérte magához gyóntatóját s nehány szót súgott fülébe. A gyóntató rögtön sietett a végrehajtó biróhoz.

Az ég menydörgött, a vihar zúgott, a felhők repedésein kilövellő láng fénye mellett lehete látni a vesztőhelyen Taillard alakját, a mint a nyaktiló előtt letérdepelt. Szemei szenvedélyittasan függtek a másik elitélten, ki halványan, fehéren állt a vérpad állványa mellett.

Most az ég egy irtózatosat harsant, a villám függőlegesen csapott le az ég magasságából a föld szinére, látni engedve a széthasított felhőkárpitokon keresztül a világos kék eget. – A végrehajtó biró szava hallatszott.

– A második elitéltre nézve az itélet felfüggesztetik.

Taillard ott fenn a vesztőhelyen kétségbeesetten sikolta fel e szóra:

– Megá…! kiálta, a guillotin ketté vágta szavát, a többit a másvilágon mondhatta el.

A zápor sűrű cseppekben kezde el zuhogni. A gyászmenet a szomorú dobszó mellett az úton, melyen jött, újra visszament.

Még az nap egy esküdt-biróság alakíttatott – hölgyekből. Tizenkét matrona, a város legtiszteltebb női közül alkotá e szokatlan törvényszéket, mely Angelika fölött volt itélendő.

A határozat, mit e törvényszék hozott, ez volt:

Moncené reményben van anyává leendni. Addig, míg gyermeke meg nem születik, a halálitéletet rajta végrehajtani nem lehet.

* * *

Közel volt már az idő, mely Angelika gyermekének életet, ő neki magának halált volt adandó.

Egy napon meglátogatta a közvádló Moncené asszonyt s felszólítá részint önlelkiismerete megnyugtatására, részint a törvények tekintélye végett, hogy miután sorsát úgy sem rosszabbíthatja általa, vallja meg önkénytelen vétkét, mely miatt el van itélve.

– Ártatlan vagyok, volt Angelika örökké hű válasza.

– Jó, asszonyom. Meglátandjuk, meddig fogja ön e hideg nyugalmú tekintetet megtartani? Kövessen engem.

Moncené nyugodtan hagyta magát vezettetni szobájából, hol fogva tartatott; egy folyosóra vezették, ott egy kis ajtó nyilt meg előtte, melyen a mint belépett, az esküdtszék termeiben lelte magát; a terem ismét zsúfolásig tömve volt, az átalános hallgatás a belépőre látszott várni.

A huissierek a terem közepéig vezették őt, hol a közvádló egy intésére hirtelen egy addig rejtve tartott férfi állíttatott vele szembe, a férfinak kerek vörös szakálla, kék szemüvege, szőke kondor haja volt.

A szembesített férfi meglátva Angelikát, minden idegeiben meglátszott rendülni, csaknem összerogyott, míg Moncené legkisebb illetődés jele nélkül tekinte reá. Arcza hideg, fehér maradt, mint a márvány.

– Nem ismeri ön ez embert? kérdé a közvádló, szemeit le nem véve az asszony arczáról.