Árnyképek

– Soha sem láttam, felele Moncené.

– Egy vonás sem változik meg arczán! suttogák itt-amott a jelenlevők. Csodálatos lélekjelenlét.

– Talán nevéről rá fog kegyed ismerni, asszonyom, szólt szigorú hangon M. Duval. Ezen úr itt mister – Tonners.

– Meglehet, viszonzá Angelika nyugodtan. Most látom őt először.

– Kérem, szólt közbe egyike a huissiereknek, ezen úr álszakállt és vendéghajat visel.

– Ah – ah – hangzék minden oldalról. «Le kell őt álczázni». Most csak ráismerend a megátalkodott.

Az elnök intésére a huissierek leszedék az álarczot, álhajat és szakállat s azon perczben Angelika ijedelmes sikoltással ismert reá az emberre és karjai közé rogyott.

De a birák és a vádló szinte rá ismertek mind, és szoborrá meredve bámultak rá az alakra, ki mintha sírból támadott volna föl, hirdetni, hogy az emberi ész törpe.

– Ez ember Monce!… szólt a félelmetes suttogás, mely szájról szájra kelt a megdöbbent tömeg között.

Mindenki szorulni érzé szivét.

* * *

Az Isten lát, az ember sejt. Isten olvas a szivből, ember a szóból.

A ki adja az életet, az adhatja a halált.

Az ember csalódik. Ne játszatok a halállal.

VALAHÁNY HÁZ, ANNYI SZOKÁS.

(Az ukrán pórhad.)

I.

Valahány ház, annyi szokás.

Nálunk, itt a jó Magyarországban, szokás az, hogy gazdag, gyermektelen asszonyságok felfogadják szegény emberek gyermekeit, elhagyott árva leánykákat örökbe, azokat fölnevelik, megtanítják mívelt magaviseletre, házkörüli munkákra, gazdasszonykodásra, ügyelnek erkölcseikre, hozzá szoktatják takarékossághoz, emberbecsüléshez, Istenimádáshoz, hogy bárminő sorsra legyenek is hivatva, magasra vagy alacsonyra, magukat abban otthon találják, emezzel megelégedve legyenek, amannak diszére váljanak; és a midőn eljön az Istentől rendelt idő és alkalom, kiházasítják tisztességesen örökbe tartott leányaikat, választván számukra becsületes, szorgalmatos férjet, s ellátva őket mindenféle becses aprósággal, a mi új gazdáknak annyira szükséges, és még azután is gondoskodnak felőlük; és ha férjhez adtak egyet, keresve keresik, hogy hol kapjanak másikat, a kinek ismét hasonló sorsot készítsenek elő.

Nálunk ez a szokás.

Beszélik, hogy az orosz birodalom fővárosában lakott egy úri asszonyság, előkelő születésű, a kinek palotáját a legdíszesebb urak látogatták, s tánczvigalmait egy Dolgorucki és egy Potemkin herczegnőé mellé merték helyezni pompa és pazarlás tekintetében. Sőt voltak vakmerők, kik még elsőbbséget mertek találni e mulatságokban a több főúri vigalmak fölött; ezen elsőbbség abból állt, hogy míg a legnagyobb herczegnőknek sem áll hatalmukban, hogy mikor mulatságot adnak, abban minden jelenlevő hölgy szép és fiatal legyen, addig **nő dáridóiban mind a legválogatottabb szépségek voltak jelen. A kellemes delnő maga is szerette a könnyelmű életet s iparkodott maga körül olyan társaságot gyűjteni, melyben mindenki hasonlóan kellemes és könnyelmű tudott lenni, mint ő.

Különösen kitüntek azonban e víg mulatságok alkalmával, mind rendkívüli szépségük, mind pompás öltözékeik, elragadó tánczuk, szellemdús társalkodásuk által a delnő fogadott leányai. Rendesen volt neki öt, hat. Ezek tán elszegényült rokonok leányai, hűséges gazdatisztek árvái, tán egy-egy magasabb családbeli hölgy eltitkolandó gyermeke: ilyesfélét lehetett róluk hallani, ha valaki érdekesnek találta, hogy felőlük tudakozódjék.

Voltaképen pedig ez volt a fogadott leányok eredete: a nagyon tisztelt úrnőnek roppant kiterjedésű jószágán tizezer jobbágya lakott, kik neki az ország törvényei és szokásai szerint testükkel és lelkükkel tartozának.

Mert meg kell mindenek előtt tudni, hogy mit jelent orosz nyelven ez a szó: «muzsik» jobbágy.

Ez azt jelenti, hogy negyvennyolcz millió embernek nincsen saját sorsa születése órájától kezdve haláláig.

A muzsik az ő gazdájának fundus instructusa, melyet szaporít, elad, elpusztít, elajándékoz, a hogy neki tetszik. A muzsiknak ha van esze a kereskedéshez, vagy hajlandósága, hogy mesterember legyen, az ő urának megegyezésével lehet kereskedő, lehet mesterember; a mit pedig ezen az úton nyer, az mind gazdájáé, és ha a leggazdagabb aranyművest Szentpétervárott, vagy a legtiszteltebb nagykereskedőt egy órában megszólítja az ő földesura, hogy adja át rögtön minden ingó-bingóját, s maga feleségével és kisasszonyaival menjen haza a falujába kapálni, engedelmeskedni tartozik és semmi váltság, semmi védelem meg nem szabadítja őt, «muzsik voltál és muzsik maradsz».

Ha a muzsik feleséges ember és nincsenek gyermekei, a földesúrnak érdekében áll, hogy őt elválaszsza feleségétől és neki más feleséget, feleségének más férjet adjon; mert a muzsik az ő urának jószága, s kötelessége a szaporodás.

Ebből látni való, hogy a muzsik állapota a legnyugodalmasabb a világon, mert a földesúrnak érdekében áll, hogy jószágán sem éhen ne haljanak, sem egymást agyon ne verjék, sem pedig nagy munka idején tömlöczbe ne kerüljenek; a muzsik leányai mind férjhez jutnak, s ha kis gyermekek maradnak utánok, nem kénytelenek aggódni, hogy mi lesz belőlük, ott van a gazda, a ki ügyel az apró bárányokra, bornyúkra, ha az anyajuh és tehén bőrével talált is adózni, hogy el ne veszhessenek.

Ilyen muzsikja volt tizezer darab a többször tisztelt úrnőnek.

Azt meg kell vallani róla, hogy ő igen gondos asszonyság volt s gyakorta meglátogatta jobbágyait, s mint bizonyos, hogy tizezer ember közt mindig akad egy-két kitünő szépséggel biró fiatal leányka, ő azokat rendesen kiválogatá még nyolcz-tíz éves korukban s felviteté magához Szentpétervárra, díszes palotájába.

A jámbor muzsik úgy örült, ha elgondolá, hogy az ő leánya már most palotában fog lakni és selyem viganót visel.

Ott nevelőket, énekmestert, hárfaoktatót (zongorának még akkor nem volt divatja), nyelvtanítókat rendeltek a parasztlánykák mellé, megtaníták őket tánczolni, idegen nyelveket fecsegni, időjártával elméjük elevenséget, bőrük finomságot kapott, kezeik megfehérültek a keztyűviselésben, termetük hozzá szokott a vállfűzőhöz, a midőn bevezették őket az úrnő elfogadó termeibe, mint örökbe fogadott rokonokat, mint elhalt tisztviselők leányait, mint magas családok sarjait, kiknek titokteljes születésük nem engedi jogos neveiket viselni, és ezek a leányok voltak a vidám körök legragyogóbb ékességei és ezekért emelték **nő társasköreit még Potemkin herczegnőé fölé is.

Történhetett azután akárhányszor, hogy egy-egy fiatal orosz gavallér, vagy még többször valami élemedett öreg úr a milliomosok sorából belebolondult valamelyikbe e gyönyörű hajadonok közül. A szives delnő engedte az ilyen szenvedélyeket kifejlődni, engedte az öreg urakat bolondulni, s mikor már egynémely annyira ment indulatában, hogy tán képes lett volna feleségül venni szerelme tárgyát, akkor félrehívta az illetőt egy szóra, elmondá neki, hogy az a leány, a kit olyan nagyon szeret, korántsem valamely tisztességes család ivadéka, hanem egy muzsik leánya, testével lelkével neki adatott rab, a kivel úrnője azt teheti, a mit akar, férjhez adhatja az inasához, megkorbácsoltathatja s gázló malomba küldheti s eladhatja, a kinek tetszik. Ha tehát valaki birni akarja a leányt, tegyen le érte tíz vagy tizenkét vagy tizenötezer rubelt, a mennyit szépsége szerint megér, akkor elviheti a leányt, az ő jószága lesz az, – testestől lelkestől.

Ilyen módon évenkint vevőhöz juttatott a derék úrnő kettőt-hármat örökbe fogadott leányai közül, a mit némelyek tán nem megvetendő jövedelemforrásnak fognak nevezni s azt mondhatják, hogy ez az eljárás nagyon különbözik attól a fentebb leirttól, melyben jámbor asszonyságok fogadott leányaik neveltetése és rendeltetése felől van szó; hanem hiszen épen azért kezdtem beszédemet azon, hogy «valahány ház, annyi szokás»; ottan ez a szokás, hátha ott épen ezt tartják a legillendőbbnek. – Mi fehérnek képzeljük az angyalt, a szerecsen feketének.

Volt egyszer a többször tisztelt úrnőnek egy különösen szép leánykája, a kit Feodorának híttak. Soha oly hosszú, szőke, selyempuha hajat emberi képzelet nem alkotott, mint az övé; kék szemekben is ritkaság látni annyi tüzet, termetének egyéb részeiről nem is szólok, mert nem illik feleséges embernek olyan nagy elragadtatással beszélni idegen női kellemekről.

Egy jeles fiatal orosz gróf beleszeretett a gyönyörű leánykába; az úrnő engedte szenvedélyét egész az őrülésig fejlődni s mikor már annyira ment, hogy egészen eszét veszté a leányka miatt, akkor megismertette őt a valóval, tudniillik hogy megnyerheti a leánykát, ha tetszik, huszezer rubelért; azon alól nem használ semmi sóhajtás.

Gróf Csarekoff azonban bebizonyítá, hogy még sem vesztette el az eszét oly mértékben mint mások képzelék, mert a helyett, hogy a húszezer rubelt leszámlálta volna a delnő asztalára, egy dáridó alkalmával, míg az úrnő maga a cotillont járta, a szép Feodorát leszökteté a lépcsőkön, felülteté ötlovas szánkójába s elvitte valamelyik ukraniai kastélyába – ingyen.

A fiatal gróf egy pár igen vidám évet töltött el Feodorával ukraniai jószágán, azalatt gyakran felment Szentpétervárra s elégszer találkozott a delnővel, kitől a szép leánykát elszöktette, az eleget dúlt-fúlt, perlekedett, hanem a gróf maga is kedves ember levén az udvarnál, semmit sem nyerhetett ellene. Még ki is nevették, a kiknek panaszkodott, s minthogy a gróf elhiresztelte, minő üzletet tart a tisztelt asszonyság a muzsikleányokkal, minden ember azt mondá, hogy nagyon jól tevé, a miért a legszebbiket elszöktette közülök és igen sokáig a finom társaságokban ezt az esetet beszélték a legsikerültebb tréfa gyanánt.

II.

Ha e sorok kegyes olvasói az itt elmondottak felett fejet találnak csóválni, csak annyit mondhatok rá: valahány ház, annyi szokás. Bevett tréfa nálunk is, hogy kutyát és macskát ellopni nem vétek, sőt elmés mulatság; másutt azt a mulatságot egyéb jószágokra is kiterjesztik s ezen gondolaton nincs miért megütközni.

Tehát a gróf sok ideig beszéltetett még magáról e jeles tréfája miatt, s hogy másrészről a megkárosult delnő mennyire fel lehetett ingerülve ő ellene, de még inkább a magát elszöktetni engedő leányka ellen? azt könnyű elképzelni.

Később, néhány év multával, midőn a gróf egyszer falui egyikében kocsikáznék, valami paraszt ház előtt egy szép barna, tűzszemű leánykát látott állani, ki nem hunyta le előtte nagy fekete szemeit, sőt ellenkezőleg igen bátran tekintett rá vissza.

A gróf megállítá szekerét s egy pohár vizet kért a leánykától.

Az bement és hozott neki egy pohár vizet.

Azután nevét kérdezte.

A leány azt is megmondta: Kozimának hítták.

Ezután egy csókot kért tőle.

A leány azt sem tagadta meg, elfogadta a csókot és vissza is adta forrón és szenvedélyesen.

A grófnak tetszett ez a leány.

Mondta neki, hogy üljön föl mellé a hintóba.

A leány egy szóra felült és vissza sem nézett, midőn a gróf elhajtatott vele.

Hanem annál inkább nézett Feodora, midőn a gróf egy idegen leánynyal érkezett meg a kastélyba, a ki ott rögtön otthon látszott magát találni.

Feodorát egészen elkényezteté a gróf, tíz szoba állt rendelkezésére a kastélyban, külön szobája, piperekészítője volt, valamennyi szakács, inas, szobaleány mind az ő rendeletére állt és szaladt, s éjjel-nappal két rendbeli hintó volt számára befogva, hogy a mely perczben eszébe jut, akkor kocsikázhasson ki.

Most tehát a gróf tudtára adá, hogy ezentúl öt szobában kell megférnie, a másik öt Kozimáé lesz, a szabó annak is fog dolgozni, az asztalnál ezután ketten fognak ülni, a szakács tanuljon meg buktát sütni, a mit Kozima nagyon szeret, a cselédség fele őt szolgálja s egyik hintó az ő számára álljon készen.

Feodora eleinte ájuldozni kezdett, éjjel-nappal görcsei voltak, azután meg akarta mérgezni magát, bevett valami bolondságot, a mivel azt nyerte, hogy csupa sömör lett tőle a teste; a gróf ezért megneheztelt rá s minthogy Kozimával úgy sem tudtak összeférni, egész egyszerűséggel kirendelte őt a kastélyából valami kerti lakba, parancsolva, hogy onnan elő ne merjen jönni.

A szegény semmivé lett, testben lélekben összeroncsolt teremtés azonban minden módon iparkodott gazdája örömeit megkeseríteni; mikor az Kozimával az angolkertben sétált, akkor szemközt jött reájok, vagy leveleket irdogált neki, sőt egyszer, midőn a gróf új választottjával kikocsikázott, kétségbeesetten a lovak elé veté magát, hogy agyon gázolják. – A lovaknak több nevelésük volt, inkább a hintót fordították föl; a grófnak betört az orra s Kozimának a testéről két helyen lement a bőr.

A gróf ezért nagyon megharagudott, s méltó boszújában rögtön szekérre pakoltatá Feodorát, s a hogy elhozta, ugyanabban a tánczvigalmi köntösben visszaküldé őt egyenesen hajdani úrnőjéhez Szentpétervárra, a kitől elszöktette volt.

A leány addig nem is tudta hová viszik, a míg ott az ismerős udvaron le nem tették a delnő ácsorgó cselédei között.

Az úrhölgy eleinte nem bírt ráismerni a bánattól, betegségtől elnyomorodott leányra, s talán magának sem hitte volna, ha mondja, hogy ő a hajdani szép Feodora, ha Csarekoff egy mulatságos levelet nem irt volna neki, melyben a legszívesebb hálálkodásokkal köszöni meg a visszaküldött leányt, s azzal fejezte be tréfás levelét, hogy a mit néhány év alatt ráköltött a leányra, azt kéri magának az úrnő által megtéríttetni.

Az úrnő dühe nem ismert határt. Annyi esztendős boszantás után végre hozzá jutott a keserűséget okozó tárgyhoz; minél inkább haragudott a grófra, annál inkább tölthette boszúját a leányon.

Más ugyan szánalommal tekintett volna erre a könyörtelenül letépett virágra, ki oly korán elhervadt, elpusztult, de az úrhölgynek itt is csak az jutott eszébe, hogy ime egy gonosz szerelmes leány elpazarlá húszezer rubel értékű szépségét, a mi nem is az ő szépsége volt, hanem az úrasszonyáé.

Sajnálnám az olvasók szíveit annak elmondásával keseríteni, a mi a martalékul esett leánynyal történt.

Olyan dolgok ezek, a mikről jobb nem tudni semmit.

Elég annyit tudnunk Feodoráról, a mennyit egy Szibériát beutazott franczia említ, ki visszatértében egész sor szánnal találkozott, miken uraik ellen daczoló jobbágyokat vittek a fenyítő gyarmatokba, s kik között különösen feltünt előtte egy fiatal leányka, kinek magaviseletéről látható volt, hogy hajdan finomabb társasághoz volt szokva. A hó sűrűn omlott, a szél fújt szemeibe, a szegény elkényeztetett leány csak azon panaszkodott, hogy nincsen keztyűje, szép fehér kezei mind oda lesznek a fagyban. A zivatar, a hófuvás nemsokára elfedte őt is a többiekkel együtt szemei elől. Ki tudná, hogy mi lett azután belőle.

Csarekoff úr bizonyosan nem is álmodott róla többé ukrániai várában, mely ismét új örömök tanyája lett.

III.

Ha Feodora szelíd, mívelt és érzékeny volt, az utána következő leány annál vadabb volt és szilajabb, valóságos nőstényfarkas, kit ha megharagítanak, karmol és harap. Ez nem vágyott pompás hintók után, hanem felugrott a nyeregtelen lóra, úgy nyargalászott rajta, ebédnél sem válogatta a finom ételeket, hanem megette a pástétom külső borítékát, a mi nem emberi gyomornak való, s villával, kanállal nem is tudott bánni, zongorával, regényolvasással nem untatta magát, hanem versenyt ivott a férfiak dőzsasztalánál, s mikor valamennyien kótyagosak voltak, össze is verekedett velök, s Csarekoffnak nem egy csomó kitépett hajába került, míg azt a vadszülöttet le birta győzni; a ki aztán, ha jól megkorbácsolták, hizelgve s mosolygva csúszott az ő urának lábaihoz s lecsókolta róluk a port.

Az ilyen teremtés tetszett Csarekoffnak. Hasonló leánynyal még soha sem találkozott életében. Ha kizárta az ajtón, ott hált a küszöbön a hideg márványon.

Csarekoff annyira bele volt bolondulva, hogy az egész telet jószágán töltötte s nem ment Szentpétervárra, hanem a helyett a környékbeli kurta nemességből otthon alakított magának korhely-társaságot, melynek körében minduntalan válogatott bohóságokon törték fejöket: különösen, ha a zivatarok beszoríták őket a medvevadászatról, farkashajtásról, olyankor volt szem nem látta, fül nem hallotta tivornya a várban, hogy minden jó lélek keresztet vetett magára, a ki közel járt hozzá.

Az ember olyan, hogy a jóból is megúnja a sokat; ezt a mondást ugyan nem a magunkforma szegény emberek találták föl, a kiknek csak a rosszból jutott untig való; hanem mi csak úgy másokon, messziről teszszük ezt a tapasztalást, a mire azt szokás mondani: «nézd csak, hogy nem fér a bőrébe!» «nézd csak, hogy nem tud hová lenni dicsőségében!»

Csarekoff úr udvarában soha sem találták szerit-számát a gyönyörűségnek; a vendég nem is tuczat számra, de százával lakott nála; ott nem ittak, hanem úsztak a borban, ott nem verekedtek lakomázás közben, hanem csak agyon ütögették egymást, ott nem csak ölelgették a szép leányokat, hanem mulatság végével kihajigálták őket az ablakon, vagy meggyujtották rajtok az öltözetet, úgy hagyták elfutni; ott a ki leült kártyázni, egy ülő helyében elvesztette apai, anyai jussát egész a rajta levő ingéig, egész a még ezután születendő legutolsó jobbágyáig s ha zivataros volt az idő és nem lehetett medvékre vadászni, akkor kiültek a gavallérok az ablakokba s onnan legkényelmesebb lesből lövöldöztek az azon járó-kelőkre.

Mindennap valami új, valami hallatlan tréfát kellett kitalálni, mely a vendégurak kedvét új pezsgésbe hozza; az ilyen hosszú tél idején az ember úgy sem tudja mivel tölteni a veszedelmes időt; a fővárosi tánczvigalmak, dáridók, az egyforma felpiperézett estélyek, sakkjátékok, wisztasztalok és a legcsikorgóbb hidegben gyakorlott katonai parádék, mind nagyon elkoptatott mulatságok voltak már az ifju Oroszország inyének; ez úttal föltevé magában Csarekoff, hogy a falusi mulatságokkal jobban fogja azokat pótolni s naponkint igen eleven tanúbizonyságait adta leleményességének.

Vadászatok, tűzijátékok, lakomák, párbajok mind csak mellékes dolgok voltak, apró fogadások, hogy kinek a feleségét lehetne elszöktetni a jelenlevők közül? – tartoztak a csekélységek közé; ha valaki megsokalta már a tivornyát és megszökött, s a többiek aztán rajta mentek, rágyújtották a házat, ez is csak együgyű tréfa volt; hanem a legjobb mulatság, melyet Csarekoff úr vendégei számára tartogatott, csak ezután következett még; azzal legutoljára biztatta őket, az fogja bekoronázni a többit.

A farsangi hetek egyik szent vasárnapján az egész úri társaság meglátogatta a falusi templomot.

Talán valami szent ihlet szállotta meg őket s eljöttek felszaporodott bűneiket meggyónni?

Talán észrevették, hogy illendő a szent dolgokról megemlékezni, illő, hogy a kik az ördögnek emeltek egy nagy oltárt, az Istennek is gyujtsanak meg egy kicsiny szál gyertyát?

Vagy tán a rendes szokásnak kivántak eleget tenni, hogy a midőn majd Szentpétervárott a vallási rendet szigorúan tartó czár számon kéri eltöltött napjaikat, elmondhassák: «Istenesen éltünk, templomban is voltunk».

Épen semmi gondjuk sem volt nekik mindezekre: a vidám, jókedvű urak csupán azért látogatták meg a falusi templomot farsang utolsó vasárnapján, mert ilyenkor van együtt a hajadonok szépe, java; itt lehet felettük szemlét tartani, termeteiket, arczaikat birálgatni, szemérmes elpirulásaikban gyönyörködni, bájaikban válogatni?

S nem féltek ezek az emberek azoktól a komoly áhitatos szent arczoktól, a mik ihlett fenséggel néznek le rájuk mindenünnen? nem félnek tőle, hogy az a megváltó, ki egykor a jeruzsálemi főtemplom csarnokából kiűzte a kufárokat és zsibárusokat, újra megjelen előttük testben, s elhajtja szent hajléka alól azokat, kik vétkezni jöttek oda, a hová más vétkeitől menekülni siet?

Nem érezték ők Isten közellétét. Fenhangon beszéltek láthatólag nevettek az ájtatos sóhajtások helyén, mintha övék volna a napok hosszú rende; pedig ki tudja, nem volna-e jó hallgatniok azt a szót: kyrie eleison! és melleiket megütni, mondván: amen, amen! Ki tudja, van-e mindazok számára, kik itt tréfálnak Istennel, csak egy új következő nap jegyezve a jövendők könyvében? ki tudja, nem-e a legközelebbi órák egyike lesz-e az, melynek ütésére meg kell jelenniök a minden uraknak ura előtt?…

Ki gondolt volna most erre? a szép orosz hajadonok viselete oly igéző; lefesteni is érdemes. Hajfürteik két széles tekercsbe vannak fonva, tarka selyem szalagokkal, mind a kettőt hátra engedik csüngni; magas gyöngyös párta fogja körül homlokukat mintegy korona alakban, melyről kétfelől széles szironyok lebegnek, karcsú derekukat feszes vállfűző szorítja, melyet keresztben, hosszában aranyos pánthimzések ékesítnek, azon felül van a kaftánka, nyuszt vagy kék rókaprémmel, azt a tarka öv szorítja körül, tenyérnyi pálmavirágokkal, mely egész térdig csügg a sok ránczba szedett kurta viganóra. Az oroszok büszkesége az, hogy leányaik czifrán járjanak, s az orosz paraszt inkább a legszükségesebb marháját nélkülözi, mint az új szalagokat leánya hajában.

Ám a látványok szépe csak ezután kezdődött még.

A mint a pópák elénekelték melódiás rythmusaikat, jött tizenkét ifju pár az oltár elé; szép fiatal szűzek vőlegényeikkel, kiket ott az Isten szolgája szertartásos pompával összeadott, összekötve kezeiket az örök frigy szalagjával, hogy soha el ne szakítsa azt a halálon kívül semmi, beterítve a béke kárpitjával, hogy úgy legyenek megoltalmazva minden háborúság ellen; a násznagyok és nyoszolyó-asszonyok búzát hintettek reájuk, hogy úgy hulljon fejeikre minden áldás.

A legszebb volt a szép ifju menyasszonyok között egy karcsú, sugártermetű hajadon, a tehetős patakmolnár leánya, Malika; illett termetére selyem és hímvarrás, illett méltóságteljes arczához az a gyöngyös párta, melyet nem érdemetlenül viselt a környék legszebb leánya. A legszebb leány a legjobb leány is volt; ellene senki nem mondhatott semmi rosszat, még az irigység is kénytelen volt őt dicsérni.

De ki is választá számára apja, a patakmolnár, a szerencsét; délczeg, derék termetű ifju legény járult a menyasszony mellett, kinek zsinóros dolmányáról még az idegen is megtudhatja, hogy ez a méltóságos úr belső inasa; az udvarból való ember. Nagy szerencse ám az egy leánynak.

Milyen jó dolga lesz már Malikának! mondogatják a nyoszolyó asszonyok; az ura mindennap hordhat neki haza a nagy dáridókból körömfaladékot, még majd bort is iszik s ha üresen megy valahová a hintó, még bele is ülhet. Szakácsok, kocsisok s más egyéb nagy urak fognak beszélgetni vele, s nem hajtják robotra, mikor úr dolga van. Cselédek nem ütik, kutyák meg nem ugatják az úri udvarban; sőt még tán a méltóságos úrnak is szemébe talál tünni, s még meg is szólítja… Ilyen nagy szerencse nem mindenkinek jut.

Az Isten szolgája szépen megáldotta, örök frigyre összekötötte az oltár előtt álló párokat; a vidám úri társaságnak pedig az jutott eszébe, hogy milyen jeles tréfa volna az, ezt a frigyet még a foganatba vétele előtt elrontani, hiúvá tenni minden malasztot, a mi onnan felülről jő!

A templom-ajtóban megállítá a földesúr a párokat.

– Ma vendégeim lesztek, én tartom ki lakodalmatokat, kastélyomban minden kész a menyegzői mulatsághoz, lesz étel, ital és zene. Ne mondjátok, hogy nem vagyok jó uratok.

A csődült népség örömkiáltással üdvözlé a kegyes ajánlatot: nincs több olyan kegyelmes úr, mint gróf Csarekoff a világon.

A násznépet felültették az úri szánokra, elől ment, a ki fútta a balalajkát. A szegény orosz úgy tánczol, a hogy fújják neki.

IV.

Az udvarba érkezve, ott várta már őket a mindenféle jó süteményekkel és sültekkel rakott asztal, két végén csapra ütve volt két nagy hordó, egyikben ser, másikban erős pálinka. A kegyelmes úr leereszkedő nyájassággal inte a násznépnek, hogy foglaljon helyet a tornáczon és vigadjanak kedvök szerint, a kiknek nem is kellett kétszeri intés, ettek, ittak és vigadtak s nem törődtek mindazokkal, mik benn a kastélyban történnek.

A vőlegények és menyasszonyok azon kitüntetésben részesültek, hogy őket behítták a kastély belső termeibe.

Mint rendesen, úgy most is Kozima jött a vendégek elé őket elfogadni. Ruhája, öve, pártája ragyogott a drága kövektől; olyan volt a sok gyémánttól, mintha ezer meg ezer szeme volna, melylyel mindenfelé tud nézni.

Pedig azzal a két fekete szemével is száz megölő tekintetet tudott vetni, a mint az ifju leányokat megpillantá, kik egymás után jöttek be a teremajtón, vőlegényeik karjain. Csarekoff észrevevé Kozima haragját, de mit tartott ő egy leány haragjától, egy féregétől, kit, ha tetszik, eltapodhat? Nehogy a vidám mulatságot elronthassa, megfogá a kezét, s kivezette a teremből a kastély legtávolabb eső szobájába, mely sem fűtve, sem bútorozva nem volt; ott reggelig majd kihűtheti haragját.

A leány nem könyörgött neki, hogy ne bánjon így vele.

Csarekoff azután visszatért a vigalom teremébe, hol már akkor szólt a zene, került a pohár; sorban ültek a párok, mindegyik menyasszony egy vőlegény és egy úrfi között.

Van az orosz vigalmakban egy víg társasági mulatság: a végtelen pohár. Egy gömbölyű pohár áll az asztalon, melyre ez van irva: «ha ki ittál, fektess le, ha fölállok, tölts tele». A pohár feneke sokkal nehezebb, mint az egész pohár, ilyen formán az, akármely oldalra fektetik, megint talpra áll s tovább kell inni belőle.

Ez a pohár azután kézről-kézre forog, a legvadabb tivornyadal mellett s az a legjobb része a mulatságnak, hogy egy-egy ivó majd előbb, majd később kidűl a sorból, a kinek esetén azután a többiek nagyot kaczagnak s az marad a társaság diadalmas hőse, ki legutoljára ülve marad az asztalnál, mikor a többiek már mind alatta henteregnek.

Ez a mulatság nem szegény paraszt ember fejének való, ő nem olyan gyakorlott az ivásban, mint a kinek egyéb dolga sem volt annál. A forduló pohár sok kárt tett a jámbor paraszt vőlegényekben, ámbár menyasszonyaiknak is szabad volt poharaikból keveset csippentgetni, nem sokára mégis úgy eláztak a jó fiuk, hogy egymásután dülöngéltek az asztal alá, a nemes urak nagy hahotájára.

Csak a hajdú birta a versenyt uraival.

Ő is tudott már úgy inni, a hogy azok, ha nem jobban. Az ő feje sem ingadozott a bortól; azt is megtanulta, hogy mikor az ember iszik, akkor legjobb hallgatnia, mert így semmit sem vesznek rajta észre. Éjfél táján maga maradt egyedül talpon a tizenkét vőlegény közül.

A mint a vőlegények elhullottak, az urak közelebb húzták székeiket a menyasszonyokhoz s vígabban kezdtek velök enyelegni. Csak Malika vőlegénye volt még útjukban.

– Te Péter, szólt oda fordulva hozzá a gróf úr; te ma nagyon ostoba vagy. Máskor még a gondolatomat is ki szoktad találni, ma pedig fajankó vagy. – Nem látod, hogy társaid már mind eldűltek és alusznak?

– Mert részegek, felelt a hajdú.

– Hát te nem tudsz részeg lenni?

A hajdú a szép Malikán felejté szemeit, s azt felelte, hogy nem!

Csarekoff belső zsebéből kivett egy marék aranyat s azt a szolga kezébe nyomta.

– Tudsz-e részeg lenni Péter?

Péter egy ideig majd az aranyokra, majd menyasszonyára nézett, mintha összehasonlításokat tenne magában a kettő között, hogy melyik szebb? a menyasszony szelíd susogása, az aranyok rekedt csördülése, emezeknek sárga fénye, amannak elpirulása? Végtére is az arany lett a szebbik. Péter feje elkezdett szédelegni, úgy tett, mint ki nagyon kivánkozik a föld felé, s bár a megijedt menyasszony két karjával akarta őt feltartani, ölében elpihentetni, a vőlegény csak mind lekívánkozott a földre, feldönté a széket maga alatt, kiejté a poharat a kezéből, s mintha siket volna menyasszonya rimánkodásira, élettelen alakként zuhant le az asztal alá.

Mikor azután az utolsó vőlegény is elpihent, akkor azt mondá Csarekoff vidám társainak:

– Már most oltsátok ki a lámpákat.

A megcsalt menyasszonyok akkor kezdték csak átlátni, mily borzasztó tréfa áldozataivá lőnek s kétségbeesve rohantak ittas vőlegényeikhez oltalomért, segítségért kiabálva. Hasztalan, azok aludtak felkölthetetlenül; az ajtók zárva voltak, az ablakok táblákkal fedve, semmi kiáltás sem hallatszott többé.

– Péter ébredj! Péter ne hagyj! rimánkodék Malika, a lábainál heverő vőlegényt erősen ölelve magához, az pedig a gyáva úgy tett, mintha holtrészegen feküdnék és nem hallana, nem érezne semmit.

Alant az udvaron a násznép dalolt torkaszakadtából, s azt hitte, hogy az a sikoltás, a mi a tivornya dalán keresztül tör néha, csak a vidám jókedv kitörése.

– Isten segíts! szent szűz ne hagyj! sikoltának a menyasszonyok, midőn a terem egészen elsötétült, – és abban a pillanatban felszakíttatott a terem ajtaja s berohant rajta fáklyával kezében, Kozima.

Fényes öltözete össze volt tépve rajta, haja szétkúszálva, a gyöngyhímzet összetörve tagjain, teste véres volt és összekarczolt.

– Hogy jösz te ide? rivalt Csarekoff a némberre, ki megjelenése által örömét zavará.

– Az ablakon át; felelt a leány, kinek szilaj arczvonásait a fáklya veres fénye még vadabbá tette.

– Őrült vagy-e? ablakod a medvék udvarára nyilik.

– Azokon keresztül jöttem ide, felelt Kozima, s a karjain alá csorgó vér tanusítja, minő küzdelmei lehettek ottan.

– S hogy merészelsz parancsom ellen ide jőni most? kérdé dühösen Csarekoff.

– Csak azért, hogy boszantsalak, semmi másért; szólt Kozima s a fáklyát letűzte maga mellé, leült az asztalfő elé, a hol a háziasszonyok helye, a magas, emelvényes székre, melyen máskor szokott ülni, midőn víg társaság volt jelen.

A gróf reszketett a haragtól.

– Te nyomorult! tudod-e hogy mezitláb hoztalak ide, egy alsó köntösben, egy himzetlen ingvállban?

– Tudom, felelt Kozima. Mezitláb megyek el innen, egy alsó köntösben, egy himzetlen ingvállban; s ezt szólva, lerakta magáról selyem öltönyeit, gyémántos nyaklánczát, arany kösöntyűit, mindent, egészen a himzetlen ingvállig, még pillangós czipőit is, még a szalagokat is kitépte hajából, s úgy állt meg ott, hosszú, leeresztett fekete hajjal.

– Még volt valami, a mit magammal hoztam, s magammal viszek, mondá sötét, fenyegető tekintetet vetve Csarekoffra.

A gróf felkaczagott.

– Pártádat, ugye bár?

– Azt nem vihetem el. De hoztam magammal egy kést. Azt elviszem. Emlékezzetek reá ti mind, hogy egy kést elvittem magammal.

És azzal egy hegyes kést keblébe rejtett.

A vendégurak Csarekoffal együtt hahotával kaczagtak fölötte.

Hahaha. Kozima meg akar mindnyájunkat gyilkolni. Jó éjszakát Kozima. Jó éjszakát szép kis leány!

A szilaj némber még egy sötét tekintetet vetett az egész dévaj társaságra, sötét szemeit végig jártatá a hahotázó tömegen, egyik kezében a kés, másikban a fáklya. Mindenki ő reá figyelt e pillanatban; és a midőn mindenki ő vele volt elfoglalva, akkor a menyasszonyok legszebbike, Malika, felszakítá hirtelen az ablakot s egy Jézus Mária kiáltással kiugrott rajta. Mire oda tekintettek, már kivül volt.

Kozima lassan aláfordítá a fáklyát, és kioltotta azt, s midőn a vendégek szájában egyszerre szörnyűködésre vált a kaczaj, akkor ő kezdte rá a nevetést, hogy őrült hahotája a velőket fagylalá meg.

És azután becsapta maga után az ajtót.

«Az úr és az ő angyalai vigyáznak az igazra, hogy lábait meg ne üsse»… A magas emelet ablakából alárohanó leány oly szerencsésen jutott a földre, hogy legkisebb baja sem történt. Az udvaron még akkor is ott vigadtak a násznépek, apák, anyák, testvérei a szerencsétlen menyasszonyoknak; azok elborzadva látták, mint hullott egyszerre közéjük a szép Malika, épen a borozó asztal közepére, hogy minden pohár felugrott ijedtében.

A leány alig hogy meglátta apját, odarohant hozzá sikoltva: apám, fussunk innen. Gyilkolnak, ölnek a kastélyban. Mindnyájan itt fogunk veszni.

A félittas parasztok ijedten ugrottak fel e szavakra az asztalok mellől, s bomlottan futott ki minden ember a kastély udvarából, a faluig meg sem álltak.

V.

Oda fenn pedig a kastély ura boszankodva látta az ablakból, mint menekül meg, csodálatos úton, kezei közt tartott martaléka.

– Péter! kiálta a földön fekvő hajdúhoz, ki fejét karjára hajtva horkolt a földön. Kelj fel!

Az ember kötelességének tartá felkelni és nem aludni többé.

– Miért tántorogsz?

– Uram parancsára részeg vagyok.

– Légy józan és állj egyenesen.

Az ember egyenesen állt és nem volt részeg többé.

– Menyasszonyod az ablakon kiugrott, s apjával és násznépével el merészelt menni udvaromból. Eredj utána rögtön, te férje vagy, parancsolója, vezesd őt vissza. Meglásd, hogy engedelmes nőre találj, mert a milyen jó volt eddig nálam laknod, olyan jó lesz laknod az ólombányában, ha nélküle térsz vissza.

A hajdú megcsókolta ura kezét és eltávozott.

A falu végén utólérte a futó násznépet. Megállítá őket ismerős ordításával. Kezében volt az a szíjkorbács, a mit olyan jól ismernek már az engedetlenkedők.

– Hol van a feleségem? kiálta parancsoló hangon, széttekintve a csoport között.

Malika félve húzódott apja háta mögé és nem mert felelni.

A durva férfi észrevette őt s oda ment és megragadta kezét.

– Jősz velem vissza a kastélyba!

Az öregek közbeveték magokat, hogy ne bánjék oly durván ifju arájával házassága első napján.

– Hát ti engedetlenségre akarjátok tanítani az asszonyokat, hogy pártját fogjátok egy szökevény némbernek, a ki az urát elhagyta? Nem ura és parancsolója vagyok-e én az én feleségemnek, a mint ti azok vagytok a tieiteknek, s nem ott van-e az asszony helye, a hol férje van? Uj világ lesz-e ezentúl, hogy az asszony lesz az úr a háznál, s a férj engedelmeskedik neki?

Ezek az okok hatni kezdettek az öregekre. Elálltak Malika védelmétől s biztatni kezdték, hogy bizony a nő engedelmeskedni tartozik férjének s a hol a férj jelen van, ott a nőnek nem szabad félni semmitől.

Hanem a leány leveté magát a földre s átölelve vőlegénye lábait, úgy könyörgött neki szívszaggató hangon, hogy ne vigye őt vissza amaz irtózatos helyre. Inkább taszítsa ki a hideg éjszakába, inkább küldje el mezitláb a farkasok berkébe, inkább verje agyon, csak ne vigye vissza ama kastélyba.

A vőlegény dühösen rántá fel a rimánkodó leányt lábaitól, irgalom nélkül kiáltva rá:

– Jösz velem, a hová én megyek.

– Oda ugyan nem! kiálta akkor a háta mögött egy éles csattanó hang, s a nagy erős férfi azon pillanatban halálnak halálával rogyott össze, oly rögtön, oly szótalanúl, hogy még a végső hörgését sem hallá senki. Felette pedig ott állt Kozima, fehér alsó ruhájában, mezítláb, szétszórt hajjal, kezében egy kés, vérbe mártva.

– Te elmentél a pokolra! szólt az egy döféssel legyilkolt hajdú fejére téve lábát s azzal villogó szemekkel fordult a bámuló néptömeghez.

– Hát ti nyomorultak, mit bámultok reám? Nem tudjátok-e, hogy mi történik a kastélyban? Nem pirultok-e a gyalázat miatt, a mi fejetekre száll le? Nem emlékeztek-e az ütlegekre, fogságra, sanyargattatásra, a mit annyiszor szenvedtetek igaztalanul, nincsen-e késetek, fejszétek, fogatok, hogy azt megtoroljátok? Ha kutyák vagytok, hűséges kutyái a ti uraitoknak, nincs-e egy köztetek, a ki megdühödjön s megmarjon mindnyájatokat, hogy veszetten forduljatok ellenök?

Valóban ez az egy veszett fenevad ő maga volt. Ádáz szavai a víziszony titkos mérgeként hatották át a csendes emberek idegeit, hogy elkezdtek szemeik vérben forogni, kezeik késeiket keresni és ajkaik szitokkal telni meg.

– Mire vártok még? Ez a vér többet kér. Vagy a mienket, vagy a többiekét. Rohanjatok haza! Ragadjatok kaszát, ásót, vasvillákat, reggelre hire hamva sem lesz gyilkosaitoknak. – Tűzbe, vérbe temessétek valamennyit.

A végszavakat általános vészordítás fojtotta el. A felbőszült tömeg kiáltozva rohant fegyvereiért, s félóra mulva egy egész zendülő tábor hullámzott a kastély felé, elől a két leány ment: Kozima és Malika, a zendülés véres fáklyáival, véres késeivel. Nem két leány, két vészangyal volt az, kik elfelejtkezve leányi voltukról, maguk rohantak legelől az ostromlott kastélyra.

Ott minden ittas volt ebben az órában már. A csatlósok, hajdúk a pitvarban hevertek torkig elázva, csak néhány diadalmas úr dalolta még tivornyadalait a kastély ivótermében.

A nagy lármára ezek is felriadtak, s a mint meglátták a fenyegető veszélyt, hirtelen puskára, kardra kaptak, s azzal véres verekedés támadt a palota csarnokaiban. A parasztok kaszái, cséphadarói nem sokat értek a kard és pisztoly ellenében; a felriadó cselédek, vadászok mindinkább kiszoríták a zendülő pórokat, míg a tornácz elején sikerült egy vasrostélyt lebocsátniok, mely egészen kizárta a támadókat.

Háromszor rohant Kozima maga a vasrostélynak a parasztokkal, hogy azt sarkaiból kivesse. A zár nyelve meghajlott a nyomás alatt, de nem tört el; a leány mellett álló pórokat mind lelövöldözték, csak őt nem érte a golyó.

Ekkor egy pokoli terv fogamzott a leány fejében. Visszahívta a zendülőket a kastély udvaráról, hol az ablakokból boszúlatlanul lövöldözték le őket. A kapu előtt megállítá a tömeget.

– Hordjatok ide köveket és gerendákat, temessetek be velök minden bejárást. Ne lehessen egy ajtót is kinyitni.

A mint ez megtörtént, akkor hosszú szurokfenyő póznákat hozatott elő, azoknak végét meggyujtá fáklya gyanánt.

– Most kinek lesz bátorsága ezeket a pinczeablakon lenyujtani?

A megriadt népség hallgatott.

– Jerünk mi ketten Malika.

És a két leány felvett két hosszú égő fáklyát s a pinczeablakhoz futott vele.

A terem ablakaiból tiz-húsz lövés fogadta őket. Egy sikoltás hallatszott, Malika kiszenvedett.

De Kozima elérte a pinczét.

Az a pincze az egész kastély alatt végig vonult és tele volt nagy hordókkal, a mikben égett bor volt eltéve.

Kozima lenyujtá a kanóczot s feltaszítá vele a legközelebb álló hordó dugaszát.

Azzal be volt végezve az egész munka. A leány visszafordult, s hátra sem tekintve, csendes léptekkel tért vissza társai tömegéhez.

A pinczében egyszerre lángra kapott a borszesz; az első hordót a mint szétveté az égő borlé ereje, a kék folyóláng szétterjedt az egész pinczében; néhány óra mulva egyes hangos durranás jelenté, hogy ismét egy hordó pattant szét; nemsokára minden pinczeablakon világított elő az a kékes, zöldes láng fénye, mely olyan halottszínt adott a körülállók arczainak.

A zendülőknek csak körül kellett állniok a kastélyt a golyók járásán kivül és bámulni azt a pokoli látványt, a mi előttük kifejlődött.

A mint az alulról jövő láng lassankint átmelegíté az épület boltozatait, elkezde a kastély termeiben rémes ordítozás támadni; a bennlevők érzék a nőttön növekedő hőséget s a berakott ajtókon nem menekülhettek ki. Eleinte emeletről-emeletre, végre a padlásra szorultak fel, s midőn a kék lángok lassanként veresre váltak s a palota ablakain kezdtek kilövellni, egy eget verő ordítás hangzott az éjszakában, melyre az ostromlók vérszomjas kaczagása felelt.

Csak egy embernek volt bátorsága megkisérteni a merész ugrást a háztetőről az ostromlók közé, az Csarekoff volt.

Estében kitörte lábát, de azért oroszláni erővel védte magát, míg a sokaság le nem verte. A legelső kés, a mit szivében megforgattak, Kozimáé volt.

És ettől az éjszakától számított húsz nap alatt hatvanhét nemesi kastélyt égetett fel a fellázadt pórság, s a zendülés elterjedt Ukrania határáig, leirhatlan borzalmakkal fertőztetve be minden darab földet, melyen átvonult.

A leghunyászabb nép a legirtózatosb, ha egyszer kitör; sehol sem oly irtózatos a lázadás, mint az északi szláv és a chinai fajoknál.

Végre sikerült a kormánynak elfojtani azt.

A vezetőket, a legkitünőbb harczosokat elfogták, a boszúvágyó nemesség példás büntetést követelt fejökre. A büntetés megadatott. A hirhedett lázadók küldessenek a kaukázi hadsereghez, s ha Isten úgy akarja, hogy bűneik miatt meghaljanak, haljanak meg hazájokért küzdve.

A főnemességnek pedig tudtul adatott, hogy ha még egyszer jobbágyaik fellázadnak, a nagy tanács a jobbágyok örökváltságát fogja indítványba hozni; mert vagy tudjanak a földesurak jobbágyaikkal kegyesen bánni, vagy tudjanak velök birni.

Az orosz jobbágyok örökváltsága még most sem jött létre. Sorsuk most is az, mi régente volt.

Adjatok hálát az Istennek ti, kik boldog határainkon belül laktok.

A SZÖKEVÉNY.1)

I.

1808-dik az év. Március 18-dika van. A franczia hódító sereg elfoglalta már Spanyolországot, a király már Mexicóba készül futni, midőn a spanyol nép Aranjuezben kitűzi a harczi zászlót, s elhatározza, hogy megmenti Spanyolországot és a királyt, VII. Hernandot, a frank uralom alól.

A hír befutja az országot; a főváros örömünnepet ül, Madrid egy éji délibáb, hol a rengő fénytengerben magas csillámló paloták árnyképei tünnek elő az elborult ég homályából, körülszegve fényes tüzes vonalokkal, miket ezernyi lámpák sorai képeznek. A Manzanaresparti paloták homlokzatára tűzbetűkkel van felirva e szó: «la libertad», s távolabb a halászkunyhók lakója is kitette gyertyáit ablakába, s szomszédaival a Cortes összehivásáról beszél.

A Manzanares fekete tükrén egy tűzcsoda tünik elő, egy horgonyra kötött bárka, lámparagyogványnyal szegélyezve; mécsekkel kirakott kerek ablakai, mint egy tengeri szörny tűzkarikaszemei rémlenek a messzeségbe.

A pompás kőhíd oszlopairól tarka röppentyűk szállnak fel az elborult égre, mintha erővel csillagokat akarnának rá felrakni, a felküldött meteor elpattan a magasban, kék, zöld és rózsaszín csillagokat szórva szélylyel, mik halk hullással szállnak vissza a víz színére.

S a kivilágított utczákon forr és tolong a néptömeg, csupa vidám, csupa lelkesült arczok; senki sem tudja, mi történt vele, minden szív kinyilt, minden ajk megtanult beszélni szépről, csodásról, nemesről.

Néhol «viva!»-rivalgás közt egy nyilt kocsi halad végig, a benne ülő, mintha mindenkinek közel barátja volna, mosolyogva köszöntget jobbra-balra; s utczáról-utczára tovább-tovább halad a vivakiáltás, az ablakokból integetnek a fehér kendők, az erkélyekről hull a virág, a fölemelt kalapok hintálnak a légben, a diadalívek zászlóit lobogtatja a szél, a buen-retiroi várfokról dörögnek az ágyúk üdvlövései. – Ez üdvözölt férfi Infantado herczeg, Hernando pártvezére.

És az egész tündéri tünemény fölött egy bűbájos jelenet tünik ki magasra. Az éj sötétében, az ég magasában egy roppant tűzkorona. A buen-retiroi erősség köröskörül kivilágított alakja az, mely a távolban és magasban úgy látszik, mint egy óriási égő korona, mely a fekete éjben, hol ég és hegy összefoly, mintha a puszta légben függne.

A buen-retiroi paloták közt egy nagyobb erkélyes épület első emelete van fényesebben kivilágítva, mellette mindjárt egy ódon sötét épület következik, melynek szűk ablakai közül csak egyetlen egyben van két szál gyertya kitéve.

Azon sötét épület… a börtön. Lakóinak nagy része az év elején az általános kegyelem utján megszabadult, csupán egy maradt benn, egy élethosszú fogságra itélt bűnös, ki ellenét szerelmi boszúból ölte meg. Ez börtönében maradt az adott amnestia után is, az ő bűnét ember nem bocsáthatá meg.

A fogoly hallá az örömrivalgást a városból, látta a kivilágított épületek sorait, olvasá a homlokzataikra irt szót: «la libertad», s két gyertyát kitett ablakába – a szabadság emlékére.

A külmozgalmak zaja felhatott börtönéig; a nélkül, hogy tudná mi az? Látta, hogy az emberek örülnek, ujjongnak, boldogok; a nélkül, hogy tudná miért? Négy év óta volt már börtönében, s ismeretlen volt előtte minden, a mi azon kívül történt.

Kikönyökölt szűk vasrostélyos ablakába, elbámult a kivilágított nagy város, a diszelgő menetek, a hullámzó tömegek, az alig haladható hintók sorai felett. Egy-egy szót iparkodott elolvashatni az átelleni transparentek égő soraiból. E szó mindig ez volt: «la libertad». Egy hangot tudott kivenni a nép zavart kiáltozásaiból, e hang volt: «la libertad».

A tömlöczével szomszéd emeletes ház ablakai is körül voltak rakva sokszinű lámpákkal, az első emeleti termekben vidám zene hangzott, a tánczolók tünékeny alakjai futó árnyékokat vetettek az ablakfüggönyökre. Olykor neki hevült ifjak s lenge hölgyek jöttek ki a zászlókkal rakott erkélyre, utána dúdolva a belül hangzó fandangó tűzhangjait, az utczán karöltve vonult végig egy-egy örömittas férficsoport, lengő tollakkal kalapjaikon, miket lobogtatva emeltek meg az erkély alatt, lelkesülten hangoztatva: «El rei Hernando!»

«Viva!» hangzott alá az erkélyről, «fogadj isten»-képen, s a víg zene hangjai elnyelék a lassú beszélgetést.

– Mi történhetet itt? hogy annyian örülnek. Tömlöczből szabadult-e ki annyi ezer ember, hogy úgy vigad? Börtön volt-e mind ez a sok épület, hogy úgy ki van most világítva? Mint tánczolnak ide át! Minden ember olyan boldog… A fogoly elmélázva nézte ablakából az örvendő világot. Csak ő volt rab, csak ő nem érté azon lelkesülés hangját, mely börtöne magányáig felhatott. Egy hónap előtt még fogolytársait hallotta zörögni, énekelni, neszezni a mellette levő szobákban, most azok is úgy elnémultak. Mind kiszabadult valamennyi, csak ő maradt hátra, egyedül a nagy szomorú épületben. Egy napon rivalgó néptömeg jelent meg az épület előtt. A négyszögű udvaron valami kegyelmezést olvastak fel; hallá, mint nyiltak meg a szomszédszobák ajtai, egyenként mint találkoztak egymással és rokonaikkal, ismerőseikkel a kiszabadulók, hogy sírtak! hogy nevettek! mind ott mentek el ajtaja előtt, az eltávozók töredékszavaiban hallható volt a megtébolyító öröm kifejezése. Minden szoba kiürült. Este felé csöndes, viszhangos lett a nagy épület, sehonnan sem jött egy sóhajtás, egy lánczcsörrenés. Csak ő maradt ott egyedül; – jobbról, balról, alulról, felülről eltávoztak a szomorú szomszédok, mindegyikért eljöttek az örülő barátok, a búcsúzó börtönőr, csak ő érte nem jött senki.

Négy év óta hozzászoktatta magát azon gondolathoz, hogy börtönéből csak a síron keresztül van szabadulás. Megszokta az egykedvű sétát az ajtótól az ablakig, s ismét vissza. Megismerkedett a nagy pókokkal, mik évről-évre ugyanazon szögletben üték föl magányos tanyáikat, megosztva vele börtöne unalmas magányát. Midőn estenden fuvoláját elővéve, ábrándos dalt játszott rajta, előjöttek a pókok rejtekeikből, kiugráltak hálóik széleire, elébb tovább tánczoltak a falon, megállva s ismét közelebb, közelebb futosva hozzá.

Négy év alatt saját életrendszert alkotott magának, minőt szoktak rendesen a rabok, kik megtudtak nyugodni a rájuk mért sorsban. Ének, fuvola, rajzolás, viaszalakidomítás, magányos séták és a kedvencz pókok időjósló mozdulataira figyelés foglalták el a rámért napokat. Oly időtöltések, mik a foglyot megóvják a gondolkozástól s a mire az vezetni szokott, a megőrüléstől. S ha mégis előjöttek olykor a rettegett, az álomijesztő eszmék, iszonyú képek a mult emlékeiből s a jövendő sötétéből, azon semmivé tevő gondolat, hogy a mult visszahozhatlan, a jövendő örökkévaló és a jelen egy feloszthatlan percz négy börtönfal közé szorítva, akkor kiült ablakába, elkezdé az alant látszó házak tetőin egyenként sorban számlálni a cserepeket, míg e gondolatölő munkában agyonfáradva zsibbadt el a lélek.

Nyáron kenyérmorzsákat hintett ablakába. A kis madárkák odaszoktak rá, felültek vasrostélya pálczáira s enyelegtek, énekeltek, czivakodtak. Télen kis vaskemenczéje mellett ült, melyet belülről lehete fűteni, elmélázott az izzó parázson. A tűz látása oly jó arra, hogy a lelket elvonja önmagától. A láng tánczol jobbra-balra, a szikrák futnak fölfelé, valami úgy pattog, ropog a tűzben, a parázs sötét vöröse mindig fénylőbb fehérbe megy által, azután ismét fekete hamufátyol támad körüle. Egyik hasáb a másik után kialszik, az utolsó parázs is elhamvad. A lélek fáradtan tér meg aludni, maga sem tudja, merre járt azalatt?

Ez egész börtöni életrendszerét a rabnak ez egy nap semmivé tette. Izgatottan, kábult fővel hagyta oda ablakát, levetette magát hideg ágyára, lecsukta szemeit. Nem tudott aludni. A külzaj, a szomszédház zenehangjai fölverték fektéből. Fölkelt s nyugtalanul járta végig tömlöczét. Nagysokára elcsendesült az utczák moraja. Azt hivé, hogy most már nyugodtan fog alhatni. Lefeküdt. De az utczák zaja még most is füleiben zúgott. Lelkében viszhangzott a minden oldalról jövő kiáltások hangja; szívének érverése nem hagyta pihenni, a vér lázasan tódult hevülő agyába. Millió, millió hangot képzelt hallani.

Lázasan ült fel ágyában. Kezével végig simítá homlokát. Oly forró volt feje és keze oly hideg. Az ablakban végig leégtek a gyertyák. Hallgatózott, nem hallik-e kívülről valami emberi hang, mely szétriassza lelke kisérteteit? Csöndes volt minden. A szögletben egy légy fogta meg magát valamelyik pók hálójában, a pók köröskörül futkosta, összébb vonva körüle fonalait. A légy oly szánalmasan döngött a halálos tusa közt. Az embernek oly rosszul esik a haldokló rovar e hangját hallani.

– Hah, te is? te is börtönőr vagy? kiálta felugorva fektéből a fogoly s odarohanva a pókhoz, kiszabadítá a faggatott bogarat s valami könnyebbült érzéssel nézett utána, a mint az e megmenekülés örömében vígan dongva repkedte körül a szobát.

A pók eltünt a szögletben. Hová lehetett? gondolá a fogoly magában, a mint visszatért lelkébe az az undorító borzadály, mely e sötét állatok iránt az emberrel vele születik.

– Hová lettél te leskelődő állatgyilkos? kezde a fogoly a pókhoz beszélni, különös boszúálló gyűlölettől áthatva. Azért jöttél börtönömbe lakni, hogy látogatóimat fojtogasd? Kipusztítalak innen néma méregkeverő; nem fogsz itt e kedves, eleven, napban repkedő, aranyszemű állatkákra leskelődni többé! s ezzel fölvett a szögletből egy seprőt s kereste vele a pókot, az elfutott szétdúlt hálójából s végig szaladva a falon, a vaskemencze csöve mellett, hol az a falba volt róva, ismét eltünt szemei elől.

A fogoly felállt egy székre, gyermekes dühvel, mi lélekállapotának volt természetes kifolyása, üldözve laktársát.

Az egészen eltünt előle.

Kereste és sehol sem találta… Végre észrevevé a hasadékot, mely a fal és a kürtőcső mellett támadt, a pók azon menekült ki.

A fogoly lelkében egy gondolat támadt.

– Ha te kimehettél itt, miért ne mehetnék én is itt ki?

E gondolat gyökeret vert lelkében. Megszabadulni! kimenni innen, lenni szabadnak, mint más, ujjongva rohanni végig az utczákon, mint annyian.

Lefeküdt ágyába, a gyertyák elaludtak, sötétben maradt.

«Megszabadulni!» lebegett álmatlan lelke előtt.

II.

A szomszédházban vígan szólt a zene.

E palota donna Serena de Reynos tulajdona volt, kinek termeiben ez este népes társaság volt összegyülekezve; a vidámabb, könnyebb lelkületű hölgyek és lovagok a tánczteremben mulattak, kedélyes, könnyelmű beszélgetés, önfeledő táncz között. A mimosa bosquetek megett, mik a szögletekbe voltak rendezve, egyes susogó párokat lehete látni, titkos szóváltásban s ismét tova röppenni, ha egy észrevevő szem pillanta feléjök. Nehány öreg grand járt ide-amoda, a fáradt, lihegő sylpheket elfoglalni hizelgő coquetteriával, míg ismét tova szálltak.

A zongorateremben ezalatt a komolyabb, patheticusabb lelkületű vendégek települtek le, politizáló férfiak, critizáló dámák, kik egyenesen nem tartának igényt a tánczolhatásra, de azon esetre, ha mégis valakinek eszébe jutna, közel akartak lenni, a nélkül, hogy várakozni látszanának; tánczszünetek közt néha egy éltesebb divathölgy foglalt helyet a zongoránál, a legművésziebb darabokat verve le rajta s az obligát csodálók bámulatára olykor batist kendőjét az elefántcsont lemezekre vetve s úgy játszva az eltakart láthatlan billentyűkön.

A mellékteremben éltes dámák ültek whisztasztalaik mellett, hadvezéri komolysággal foglalkozva robbereikkel, míg a kis elegans boudoirban, hol egy asztalon lapok, könyvek és aczélmetszetek voltak izléses rendetlenségben szétrakva, egyes egyedül ült valami mogorva vendég, a képeskönyvekben lapozva.

A háziasszony ez alatt teremről teremre járt, vendégei mulatságát fűszerezve, gazdagítva, nemesítve, kellemes ötleteivel.

A tánczolók a nélkül is jól mulattak, hanem a zongorateremben mindjárt akadt egy magas, kopaszhomlokú férfira, kinek máskor oly jókedvű arczán most oly hontalan rosszkedv, vagy szórakozottság, vagy unalom látszott helyet foglalni.

Odasimult hozzá, kezét vállára tevé: – Ön rosszul mulat? önnek nincs kivel vitatkozni?

A megszólított elnevette magát.

– Valóban, szép úrnőm, semmim sem hiányzik egyéb; ezek a gyerekek itt mindent ráhagynak, a mit mondok. Nincs kivel disputálnom.

– Lesz mindjárt. Rögtön hozok egyet, szólt tréfásan mosolyogva a grófnő s széttekinte vizsga pillanatával s ekkor meglátta a zongoránál ülő divathölgyet, ki ismét bámulatot követelő arczczal játszott a zongorára terített zsebkendőjén keresztül. Akadt is egy pár meghasonlott kedély, a ki ott állongott a csodájára.

– Ah, minő szemfényvesztés ez megint, jó Zia! szólt odaszökelve donna Serena, hisz ez nem művészet, csak mesterség, játssza ön e helyett inkább a «la hija del campo»-t; ah azt ön pompásan szokta játszani; meglássa, több hatást fog vele elérni.

A jó dáma megfogadta az intést s az ismert induló legelső accordjaira felhangzó taps és éljenzaj a szomszédteremből bizonyítá, hogy donna Serena nem csalódott.

Donna Serena ez alatt a szomszédterembe suhant, hol éltesebb hölgyek ültek kártyaasztalaiknál; egy whisztező dáma mellett félig elrejtve ült egy ifju szőke asszony, nem látszott részt venni semmi mulatságban, egészen félrevonult.

Ez egy bájos angol nő volt, kit egy év előtt fiatal spanyol caballero vett nőül. Egy szelid, halavány teremtés, nagy, mély kék szemekkel, hosszú fürtös selyemhajjal, szende, komoly, gondolkozó arczkifejezéssel. Egyszerű fehér creppruha volt rajta, melybe gyöngéd szinezetű selyem virágfüzérek voltak szőve.

Donna Serena odahajolt a szende, gondolkozó hölgyhöz s e szókat súgta fülébe:

– Férjed megérkezett.

A hölgy arczán könnyű rózsaszín hajnallott végig, szemei egében futó csillagok villantak le. – Csak maradj, biztatá őt Serena, ide fog jönni. Az angol hölgy visszaült helyére, jóval izgatottabb, mosolygóbb arczczal, mint azelőtt.

Serena sehol sem lelte, a kit keresett. Végre betekintett boudoirjába.

– Ah ön ide rejté magát! kiálta, rátalálva a könyvek és ujságok közt turkáló férfira. A hajlam elárulja magát; ön nem tudja megtagadni a tudóst, a hol könyveket lát. De így elbúni! Nem szokott ön tánczolni?

– Arra vén ember vagyok, úrnőm, felele a megzavarodott férfi, ki minthogy tudósnak hallá magát gyanusítani, jogot érzett magában bétiseket mondani.

– Tehát jőjjön velem, monda a házi nő, karját a makacsul ülve maradó democratáéba öltve. Valakivel meg akarom önt ismerkedtetni.

– Vajjon? kérdé a férfi, még mindig ülve maradva.

– Don Aquiles de Mendoza.

– Ah, a derék férfiu, kit don Godoy jobb kezének neveznek, bár inkább nevezhetnék balkezének, mert szüntelen ügyetlenségeket követ el! kiálta föl kaczagva a férfi. Ez érdekes találkozás lesz! S azzal hagyta magát a grófnő által keresztül vezettetni a teremeken s a magas, kopaszhomlokú úrral, ki disputáló társat keresett, szembesíttetni; donna Serena azzal magukra hagyta őket s mire a terem tulsó oldalához ért, egy hamiska pillantást vetve vissza, elégülten látta a két férfit neki hevült arczczal vitatkozni. Tűzben, lángban állt mind a kettő.

A jó tiant ez alatt kidült a physikai fáradság miatt a zongora mellől. Soha nagyobb hatást még nem aratott művészeténél fogva, a dicsőség és fáradság miatt csak alig lihegett.

– Ön felülmulta ma önmagát, szólt Serena nagynénjéhez oly hangon, melyet szabad volt komolynak is, tréfának is venni.

– A fiatalság el van ragadtatva, kedves öcsém; ha még hallhatnám tőled «a maurok búcsúdalát Cordovától», ez est örömei semmi kivánni valót sem hagynának számomra hátra.

Serena észrevevé az ajánlatból, hogy a jó tante halálig kifáradt kedvencz művészetében s így lehetetlen volt azt el nem fogadnia. Leült tehát maga a zongora mellé s elkezdé játszani «a maurok búcsúdalát».

A legelső accordokra elcsendesült a szomszédtermek zajos mulatsága, a vigadók halkan, ihletten gyülekeztek a zongorázó hölgy körül, minden szem rá volt függesztve.

Mintegy harmincz éves lehetett a szép háziasszony; azon korban, midőn az európai nők legszebbek szoktak lenni. Nemes vonalmú arczán valami fönséges lemondás szenvedése volt megdicsőülve. Mondják, hogy több év előtt nagy szerencsétlenség történt vele. Senki sem beszélt róla örömest.

A mint ujjai végig futkostak a zongora elefántcsontjain, e fehér, csaknem átlátszó alabastrom kezek, azon dalt költve hangra, melynek szerzője, öndalától lelkesülve, midőn azt bevégzé, főbe lőtte magát; karcsú, deli őztermete felmagasult ilyenkor, szemeiből valami földfeletti fény sugárzott elő, fehér homlokán úgy reszkettek az ébenfekete fürtök. Szótlan ajkairól beleszólt a sóhaj a bús, a lelkesítő zengeménybe. Minden hanglejtés, minden érzelemcsendület, mely a húrok alól kiszabadult, meglátszott élveteg arczán, melynek vonalain szép lelke látszott honolni. A szelid őrjöngést, mely e dalban szerte ömlik s annak szenvedélyes változatait, a búskomor ábrándokat, a fájdalom óriási nyomását, mely alatt az erős lélek sír, a gyönge megőrül, együtt kisérte szép lelke; arcza fehér volt, mint a liliomlevél; ajkai rebegtek; szemei egén mintha felhők vonultak volna végig csöndes repüléssel; habkeblén reszketett az odatűzött halavány kék jáczint… És mikor azután jöttek a végkitörés kétségbeejtő haraglobbanásai, a szomorú dicsőség sötét piros reménye, vad, volcanhevű hangok viharos zenéje, akkor arcza kigyulladt, a belső égés lángja viszfényt vetett reá, szemeiből brilliantvillámok löveltek szét s félig nyilt rózsapiros ajkain egy dicsőűlt, elragadó mosoly hasadt meg, melyért éltét vetné oda akárki. Azután ismét alászállt a dal, ellassult, haldokolva, sírva, sóhajtva elenyészett, mint a hattyú végső szárnycsapása. A szép hölgy arcza fehér lett ismét, mint a vadrózsa levele, lehajló pilláin egy könycsepp gyémántja ragyogott.

Minden arcz felé volt fordulva, minden lélek lelke után repült. Nem egy ifju kebléből szakadt fel titkos, önkénytelen sóhaj. Senki sem érzé magát elég magasnak arra, hogy őt elérhesse. Nem volt méltó senki arra, hogy őt birja. E magasztos alak előtt hódolattá, imádássá változott a szerelem. Örömet nem adott ő senkinek, de a fájdalom, mely tőle jött, sokszor édesebb volt minden kéjnél, a mit asszony adhat. Úgy kellett neki virulnia, mint az egyetlen virágnak, melyből nincs több, hogy mindenki örüljön neki és senki le ne szakítsa, melynek birását irigyelné az ember saját magától is.

Mindenki el volt ragadtatva, még a két vitatkozó politikus is annyira elfeledkezett magáról, hogy egymás karjába füződve merengett a lelkesült hölgy arczán.

E pillanatban egy újonérkezett férfi tolakodott keresztül a méla vendégcsoporton, piquant arczával keresztültekintve az előtte állók fejei fölött. Hegyes spanyol szakálla, sovány, satyricus arcza, nagy szellemi erőt eláruló homloka, villogó szemei, miknek egyike elé egy négyszögű szemüveg volt szegletbe szorítva, sajátságos föltünést adtak külsejének, mely egyike volt azoknak, a miknek gúnyora a társadalmi körök ostora szokott lenni.

A mint Serena észrevette az érkezőt, hirtelen mosolygó arczczal szökött fel zongorája mellől s vendége elé sietve, azt kézen fogta s bemutatá a társaságnak:

– Don Jacinto unokabátyám!

A kör rögtön széttágult az érkezett előtt, helyet adva neki, míg az fixirozó tekintettel nézett szét a vendégseregen, mintha senkit sem ismerne meg közülök.

Legelébb egy fiatal őrnagy ugrott elé, egy szép, pörge bajuszú lancier s katonásan rázta az érkezett jobbját.

– Kicsoda ez az ember? kérdé a gróf félretekintve, comicus vértagadási minával. S azzal tetőtűl talpig mustrálva megköszöntőjét. Te volnál az én sógorom travestált árnyéka, a ki két hónap előtt az egyetembe volt temetve?

A társaság felkaczagott.

– Oh még többen is vannak itt idegenek, a kiket két havi távollét után nem fogsz megismerni, szólt tréfásan Serena s a csoportozat közé nyúlva, a szép nyúlánk angol hölgyet vezeté a férfi elé kézen fogva, ki örömtől derült arczczal nyujtá felé kisded, szépidomú kezét s édes csengésű hangon és a legtisztább kastellan kiejtéssel mondá spanyolul: «hozott az ég, kedves férjem.»

Donna Serena örömében gyermekiesen tapsolt kis kezeibe, maga a gróf is elfeledé egy pillanatra magát s míg arczán a gúnyoros kifejezést a legédesebb meglepetés öröme váltá fel, odahajolt szép neje kezéhez s azt szenvedélyesen, indulatosan megcsókolá. Midőn arczát fölemelte, az előbbi kötelőzködési szenv kaczaj közt tért vissza arra.

– Ah! kiálta nevetve Serenához, te az én nőmből, míg oda voltam, valóságos kedves kis… papagályt csináltál.

– Azt hiszi ön?

A két nő jelentékeny pillantást váltott egymással.

– Azonban, hogy annyi ismeretlen után egy pár ismerősre is találjon ön nálam, szólt Serena a grófhoz, ime forduljon ide, s azzal a két politizáló férfi elé állítá őt.

A gróf ajkán egy komikus «Hah»! lebbent ki, mint egy rögtön elfojtott kaczaj kezdete, melyet egy még mulatságosabb néma főhajtás követett, miközben a gróf mómusi arczkifejezéssel igen észrevehetőleg keresztett vetett magára. – A democrata észrevette s nevetve szólt:

– Ugy-e, édes gróf, nem jó az ördögöt a falra festeni!

– Plane kettesével. Ha látná don Manuel Godoy saját jobb kezét don Escoiquiz karjába fűzve!

A két férfi csak ekkor vette észre, hogy karöltve áll s egyszerre kiemelte karját, míg a gróf nevetve tolta magát közéjük, mindkettőt karjára fűzve.