– Legyek én önök közt az összetartó kapocs.
E perczben megnyiták a szolgák az étterem szárnyajtait s a spanyol etiquette ellenére a vendégek egymás kinálgatása nélkül siettek az asztalokhoz.
Itt lehete együtt látni az egész vendégsereget, mely eddig a többi termekbe szét volt oszolva s ekkor tünt fel legszembeszökőbben: mily sajátságos alkatrészekből volt e társaság rendezve.
Az akkori napok minden szinezetű és véleményű celebritásai, büszke grandok, még büszkébb republikánusok, egy-egy elhirhedett költő, majd ismét egy vénebb katonatiszt, amott egy falhoz támaszkodó ujságiró, fiatal, sötétarczú népszónok, vén mosolygó hidalgok s mind e különnemű, fajú és érzelmű tömeg, a közte elömlő hölgyvilág által, mint egy virágkoszorúval egymáshoz kötve, egybeolvasztva.
– A szándék szép, monda Jacinto Serena karját magáéba fűzve, te közel akartál bennünket egymáshoz vezetni; most jer tekints szélylyel és számítsd fel a hatást, melyet eszközöltél. S azzal körülvezette szép rokonát a teremben.
– Nézd e becsületes embereket, szólt Serenához, mi alatt úgy tett, mintha egy süteményről levett czukorfiguráról beszélne neki, melyet kezében tartott; mint külön vonják most is magukat. Egyik szögletben egy csoport, másikban a másik. Csak akkor szólnak egymáshoz, a mikor összevesznek. Nézd, amott a békefőnök egy párthíve jött össze don Infantadó egyik emberével; don Manuel emberének arcza savanyú, az Infantadoé mosolyog. Most meglátják egymást. Nem kerülhetik ki. Egyszerre a manuelita kezd el mosolyogni s az Infantadoé ölt komoly képet. Szólnak egymáshoz egy pár szót s azzal elfordulnak. Most ismét a béke emberének képe lesz hosszú, míg amaz szakállába nevet. Lehetetlen ezeket amalgamázni, édes madame Rolandom.
A grófnő kivonta karját Jacintoéból, a gróf ezzel elhagyott democratájához sietett, kivel don Godoy jobb keze ismét nagy vitában volt, egyik ujját annak gomblyukába akasztva.
– Mondjatok egy toasztot, szólt don Jacinto, szétválasztva a két szellemi gladiatort.
Don Aquilez rögtön fölemelkedett s egy-két elmés és ragyogó mondatban felköszönte mindent, a mi az összegyűltek előtt becses volt: Spanyolországot, don Hernandót, de la Romanat és a győzedelmet.
A poharak zajosan csörrentek össze.
A toaszt a democratának szállt. Ő állt elébe. Röviden, mint szoká, virágos szók nélkül, de tiszta gondolattal mondott egy felköszöntést a szép úrnőre. Tulajdonkép ez is Spanyolországnak volt intézve, de az volt benne a jó kivánság tartalma, hogy adjon az Isten neki sok ily nemes, ily magaslelkű hölgyet, mint ő.
A felköszöntés don Jacintónak szállott. Ő is fölemelé poharát, egy pillanatot vetett az aranyló nedvben felfutó gyöngyökre, mik fehér tajtékká pezsdültek a pohár koronáján s röviden így szólt:
– Áldja meg az Isten azokat, a kik a jövő esztendőt megérik.
A kinyújtott pohár megállt az emberek kezében. A bor megfagyott az ajkak előtt e szavakra. Senki sem tudta, hogy saját magát nem feledi-e ki ezúttal azok közül, a kiket éltet. Többen kedvetlenül hátat fordítottak a grófnak. A hidalgo fölkelt a kis kerek asztaltól, melyhez letelepedett s a democrata tenyerébe könyökölve mondá félig magában:
– Meglehet, hogy azok nem mi leszünk.
A csüggesztő hatást, mit a gróf toasztja előidézett, nem lehetett észre nem venni. Egy pillanat alatt felkeserült mindenkiben a politikai pártszenvedély. Az emberek gúnyosan, keserű arczokkal fordultak szomszédaikhoz, de senki sem szólt.
E pillanatban a meghasonlott társaság közepére lépett Serena grófnő. Karján vezette az ifju angol nőt, Don Jacinto gróf nejét.
– Egy pillanatnyi csendet kérek, szólt az egybegyűlt férfiakhoz; azok helyet nyitottak neki.
Az angol hölgy halványan állt meg a középen. Nagy, sötétkék szemei merengő nyugalommal néztek fölfelé, hosszú fürtös selyem haját hátra simítva, egy lépést tőn előre, megszorítá Serena kezét s azzal magasztos, ünnepélyes arczczal, s bájos, édes rokonhangon Camoensnek egyik halhatatlan költeményét: «Granada ostromát», mely csak kéziratban forgott, de melyet minden spanyol ismert, kezdé elszavalni.
Mint egy galvanicus villanyszikra ütött végig a társaság lelkén ez ismert dal szava, egy idegen hon leányától elmondva, ki még egy év előtt Spanyolhonnak sem földét, sem nyelvét nem ismeré. A szent hangok melegítő borzalommal lepték meg a szíveket. A lélek kilopta magát a szemekbe, mik a bűbájos idegen ajkáról lesék le a honszerelem ismert, de elfelejtett parancsszavát. Mindenki közelítni érzé magát azokhoz, a kik körüle álltak.
Mint lángoltak az arczok e pillanatban köröskörül, mint feszültek a karok izmai, mint szikráztak a szemek.
Mint tágult a kebel, mint keresték a szemek az eget.
Midőn végére járt a dal, nem lehetett tovább kiállani. A gróf szemeiből kicsordult a köny, oda rohant neje lábaihoz. Kezét megragadta, csókjaival elhalmozá. S nem szégyenlé senkitől, hogy szeméből a köny pörög, mert hiszen sírt minden ember.
Az összezördült pártfelek egymás kezét szorongatva törülték le könyeiket. A testvérek egymásra ismertek erről, hogy midőn közös anyjukat hallák említeni, mindenik szeméből kicsordult a könyű.
– Győztél nő! monda a gróf Serenához fordulva. Ajándékba adtál bennünket egymásnak; s azzal szép nejét karjára fűzve, eltávozott.
A többiek is követték egymás után. Ily ünnepélyes jelenet után frivol mulatság nem töltheté be a kebleket.
Mindenki jobbnak érzé magát, mint volt az előtt. Mindenki tett magában valami szent, nagy, megmásolhatatlan fogadást. Mindenki boldogabb volt, mint egy órával előbb.
Három nap mulva száznyolczvanezer harczos állt készen a spanyol földről elűzni az ellenséget.
Serena egyedül maradt. Vendégei mind eltávoztak. Maga hálószobájába vonult.
Az utczák zaja elhallgatott már. Néha zördült még meg a távolban valami késői hazatérő hintaja.
Kiknek lelke nem fél a magánytól, ismerik azon jóltevő érzületet, mely el szokta fogni az embert, midőn népes, zajos társaság után végre egy éjfélutáni órára egyedül marad. A termek csillárfényét fölváltja az éji lámpa fátyolozott, pisla mécsvilága; az egymásba nyiló nagy termek helyett kis szűk alvószoba fogadja el a fáradt lelket, hol az ismerős, nyugalomra hívó tárgyak mind oly közel vannak egymáshoz. A zenerobaj, az emberhangok zavart töredéki még viszhangzanak az izgatott lélekben, pedig köröskörül már minden oly csöndes, csak a falióra ingája osztja perczekre a nagy hallgatást, halk ketyegésivel.
Az ember levetkőzi feszes, gátoló öltönyeit, s gyakran még feszesebb, erőszakolóbb arczvonalmait, s míg élv- és izgatottságtól kimerült tagjait nyugalomra hívja a megszokott fekhely, lelkének oly jól esik, hogy végre egyedül maradt, s nem kénytelen idegen szeszélyek röpteit kisérni.
Előjőnek aztán azok a titkos, ábrándos gondolatok, miknek naphosszant megjelenniök nem szabad. Egy-egy örökké tartó emlék, egy-egy elévült vágy, mely messze-messze ered, távol a legközelebb elmult vigalomtól, s melynek csak olyankor szabad visszatérni, mikor a lélek aludni megy, az álom s ébrenlét közti mélázás fátyolozott perczeiben, s melynek utóhangjaiból aztán az álomlátások képei szövődnek odább.
Midőn a grófnő utolsó nőcselédjét is kibocsátá magától, alcovenje hátterébe lépett, ott egy fekete damaszszal letakart festményről félrevonta a rejtő függönyt, s kezeit bánatosan összetéve, az előtt megállt.
Egy szép, halvány férfi arczképe volt az, oly mosolygó arcz, szemei szinte élni látszottak, tartása nemes volt és büszke, homloka komoly, méltóságra mutató. Azon férfiak közül, kik most elhagyák termeit, egy sem hasonlíta e képhez.
A hölgy egy hosszú, hosszú pillanatot vetett reá; felfohászkodott, s midőn ismét visszaereszté rá a függönyt, még egyszer visszatekintett rá. Azután leült éji lámpájához, naplóját elővevé, s a múlt nap eseményeit néhány sorral följegyezte abba. A naplóhoz egy másik kis feketén szegélyzett emlékkönyv volt kapcsolva, tábláján ugyanazon férfi arczképe miniatur festésben, ott is fekete papirral letakarva.
E könyvet is felnyitá Serena. Néhány sort irt bele, néhány szomorú gondolatot, melylyel legvígabb napját befejezte:
«Ma is boldogtalan voltam. Ma is eszembe jutottál. Ma is sírtam azért, a mit szenvedsz miattam és miattad. Ma is megbocsátottam azért, a mit vétettél ellenem és magad ellen. Könyörüljön rajtad a halál, és rajtam is, mind a kettőnkön».
Azután visszatevé emlékkönyveit – a honnan elővevé – a lefátyolozott kép alá; az alabastrom fényernyőt a lámpa elé állítá, s alcovenja hímzett vapeur függönyei mögött eltünt.
Pillanatok mulva csendes volt minden.
Az igazak nyugodtan alszanak.
III.
A kapus szobájában voltak még ébren.
Az ablakok vastáblái be voltak téve. A kapus egyedül beszélt feleségével, egy vén vörösorrú kobold egy vén piszeorrú gnómmal.
– Megszámláltad a kimenőket? kérdé a kapus.
– Mind egy lábig, felele a Jezabel, szegre akasztva a nagy vastag kulcsot.
– Egy sem maradt hátra?
– Épen annyi ment ki, mint a mennyi bejött.
A kapus boszús arczfintorgatással tömött egy marék burnótot orrába, úgy rázva és taszigálva azt a nagy, megtermett hústömeget, mintha valami idegen vad állattal birkóznék.
– Hiába várunk, hiába szemfüleskedünk, ez az asszony nem is asszony, hanem ördög, hogy nem kellenek neki a férfiak.
– Én meg azt hiszem, hogy ki tud bennünket játszani. Míg mi idebenn vigyázzuk, ezalatt ő ki tudja hol éli világát?
– Nem lehet neki, szólt a kapus, ravaszul alákonyítva mozgékony pulykaorrát. Minden kocsisa, minden inasa szövetségünkben van, a legelső lépését elárulnák.
E perczben valaki halkan zörgetett a kapuspáholy ajtaján, s vékony női hang sipogá: – én vagyok, ereszszenek be.
Kis kusza szobaleányi alak surrant be a felnyitott ajtón, titkolózó kéz- és arczmozdulatokkal.
– Nos Dinita? valami jó hír? kérdé sátáni mosolygással a kapus.
– Valami jó ujság? valami titok? sipegé felesége, a varangy, a szobacziczus kezét hizelgően simogatva.
– Csitt. Legyenek csendesen. Végre kitudtam valamit!
– Nos? nos? kérdé a két szárazföldi fóka, lesve a leány szájából a szót.
– A hogy asszonyom elbocsátott, szólt az, félénken szétnézve. De nem hallja-e meg valaki?
– Nincs itt senki.
– Be vannak téve a vastáblák, betettük, hogy ki ne kelljen világítani az ablakokat.
– Tehát hallják. A mint asszonyom magára maradt, én ott maradtam az ajtóban, az üvegajtó szőnyegén rég készítettem előre egy kis hasadást, melyen keresztül a szoba minden részébe belátni. A hogy asszonyom egyedül vélte magát, az alcovenjébe ment, ott félrehúzta egy rámáról a fekete függönyt, melyet soha sem vettem ott észre, s ime egy szép – szép fiatal úr arczképe tünt elő, s arra aztán olyan szerelmesen kacsingatott.
– Ez az egész?
– Úgy hiszem elég kezdetnek.
– Nemde egy barna bajuszú, magas homlokú úr van azon a képen festve, sötét palástban, lehajtott inggallérral?
– No igen.
– Nem ér semmit, monda lehangoltan a kapus. Nem ér semmit.
– De hát mit tudom én, hogy mi ér valamit? szólt kifakadva a szobaleány, s boszújában szinte sírt. Maguk azt bízzák rám, hogy lessem ki, nem szerelmes-e úrnőm valakibe? Hát én azt hiszem, hogy ő abba, a ki oda van lefestve, szerelmes; mit tudom én, hogy mi kell maguknak egyéb?
– Értse meg a dolgot, jó Dinita. A mit mondok, úgy hiszem titokban marad, mert a maga szerencséje is kérdésben forog. Asszonyunk nagyapjának három külön fiától három unokája maradt. Az ősi vagyon kevés volt, hanem az öreg szerzeménye iszonyú. Végrendeletében egyenlően osztotta fel azt mind a három unokája között. Asszonyunkat azonban soha sem szerette, don Jacintót még kevésbbé, de annál inkább don Eustaquiot, a ki igen derék, istenfélő méltóságos úr. Asszonyunk tizennyolcz éves korától fogva igen szabadgondolkozású volt; gouvernantot, gardedameot, duennát soha sem tűrt maga mellett. Az öreg gróf mindig azt mondta róla, hogy donna Serena fogja családja becsületét beszennyezni. Érti Dinita, hogy mikép? A grófnőről azonban az irigység sem tudott semmi rosszat beszélni. Szép volt, ostromlója volt elég, de senki meg nem hódította, senki egy kegyével sem dicsekedhetett. Az öreg don Desiderio nem győzte végit várni jóslatának, hanem végrendeletet tőn és meghalt. A végrendeletben az van irva, hogy ha donna Serena valaha valami szégyent találna ejteni családja nevén, veszítse el minden vagyonát, s csak az ősi negyedből maradjon kegyosztaléka, az elvesztett vagyon pedig szálljon – ne don Jacintóra, a ki igen szeles és tékozló, hanem usia don sennor Eustaquióra, a ki igen derék méltóságos úr. Érti már most?
– Annyit értek, hogy don Eustaquio e szerint jónak látja mind nekem, mind önöknek, mind úrnőnk többi cselédjeinek külön bért fizetni, hogy valami hasznára való titkot megtudhasson, hanem tovább még nem látok. Hogy ha úrnőnk valakibe szerelmes lesz, nem tudnám, hogy miért kellene abból valami gyalázatnak következni? Férjhez megy hozzá s azzal punctum.
– Mit beszél Dinita! kiálta közbe a kapusné, régóta húzogatva pisze orrát, boszújában, hogy szóhoz nem juthatott. Hiszen van már férje.
– Hallgass bolond! kiálta rá felétartott orral a kapus.
– Lehetetlen! kiálta fel a szobaleány álmélkodva. De hát hol van?
A kapus feleségére nézett, nehogy szólni találjon, s kitérő feleletet adott a kérdésre.
– Épen annak a képe az, a kit maga az alcovenben látott.
A szobaleány düledezett a bámulat miatt.
– De hát ha szereti az asszonyunk, miért nem élnek együtt?
– Ne kérdezzen lelkem Dinita, ne kérdezzen olyanokat.
– Vagy ha nem szeretik egymást, miért nem válnak el?
– Hagyja ezt galambom. Ez magára nem tartozik. Maga csak arra vigyázzon, hogy ha valaki úrnőnkhöz közelítni talál, akárki, a ki azon képhez nem hasonlít, azt jelentse meg nekünk. De a míg asszonyunk azon kép előtt sóhajtozik, addig nagyon messze vagyunk a dicsőségtől.
– De én megkérdem valakitől, hogy hol van asszonyunk férje? mert engem megöl a titok.
– Hiába kérdezi lelkem. A háznál senki sem tudja. S ha asszonyunk észreveszi, hogy maga ilyesmi után kutat, bizonyos lehet róla, hogy rögtön elbocsátja. Buenas noches szép Dinita, el ne felejtse, hogy una mano lava la otra aj ambas la cara. (Egyik kéz a másikat mossa, s mindkettő az orczát.)
A szobaleány csengetést hallott, s elhagyta a kapuspáholyt. A két monstrum aludni ment. Künn az utczán koronkint egy pár pajkos azon járó mérges nagyokat ütött a kivilágítatlan ablak vastábláira, s visítozva ment odább.
– Pukkadj meg! mormogá a kapus, mindannyiszor felijedve álmából, s inkább nem aludt egész éjjel, mint hogy kivilágította volna ablakait.
* * *
Madrid utczáin víg zene mellett járt a toborzó. A hordott zászló körül tánczoltak az ujonczok. Napok mulva ágyúk előtt kelle állaniok.
Egy-egy szomorú legény kedvese vállára borulva ment a zászló előtt, fejében volt már a tollas barét. Megölelte szeretőjét. Hihetőleg utoljára.
A víg toborzó menet elvonul a tömlöcz előtt. A szűk ablak vasrostélya közül sápadt arcz tekint le reá. Iparkodik elolvasni a zászlóra festett betűket.
Ismét «la libertad».
Tehát már küzdenek is érte…
A fogoly utána nézett a menetnek, a míg rostélyától láthatá; azután hallgatá zenéjét, míg el nem hangzott; azután is úgy rémlett neki, mintha még mindig hallaná; azzal lefeküdt ágyára és várta, míg éjszaka lesz.
A porkoláb bejött hozzá, észrevevé, milyen sápadt.
– Semmi bajom.
Az éjjel nyögni hallották önt.
– Mit hallottak? kérdé a fogoly, ijedelmét alig tudva elrejteni. Ki hallott valamit?
– Az őr, ki itt az ajtó előtt jár, mondta, hogy úgy tetszett neki, mintha valaki nyögne, vagy csiszolna valamit a szobában.
– Igen, igen… Rossz álmom volt… Fel is keltem.
– Ne küldjek be önhöz valakit az éjjel?
– Köszönöm; ma már jobban vagyok.
A porkoláb szétnézett a szobában, megvizsgálta gyertyájával a falak szögleteit, az ágymelléket, az ablakrámákat.
– Nincsenek önnek alkalmatlan látogatói? kérdé a fogolytól, azt mutatva, mintha némi szobalakó rovarok után fürkészne.
– Nem tapasztaltam, felele amaz.
Miután gondosan körülnézte a szobát, eltávozott a porkoláb.
A fogoly izgatott arczczal ugrott fel fekhelyéről… «Sietnem kell. Vigyáznak rám, valamit vettek észre.»
A léptek kongása elhangzott a hosszú folyosón.
E közben éj lett, kétszerte sötétebb a börtönben, mint kívül.
A fogoly eloltá gyertyáját. Vánkosát, melyen hálni szokott, felfejté nagy sietve, s abból egy több ölnyi hosszúságú kötelet húzott elő, mely finom czérnából a legnagyobb fáradsággal volt összefonva, s melyhez úgy jutott a rab, hogy czérnát kért magának azon ürügy alatt, mintha harisnyákat kötne belőle unalomból. Felét azonban mindig kötélnek fonta fel. A kötél alig volt ujjnyi vastagságú, hossza körülbelül elégnek látszott arra, hogy a második emeletből, egy merész szökéssel megtoldva, lesegíthessen valakit.
A fogoly négy hónap alatt roppant munkát vitt véghez… Keresztül bontotta börtöne falát.
Ott, hol a kályhacső a falba volt róva, kezdé meg munkáját, gyanítva, hogy e csőnek valahol egy kéménybe kell kimenni. Fuvolájának egy réz billentyűjét ketté törte, s ennek élesebb végével aprónkint kikapargatá a kövek mellől az összetartó vakolatot.
Azon a helyen a füst megkapta a falat, úgy, hogy e munkája rögtön el lett volna árulva a bevájt fehér rovátkok által. Ezen akkép segített, hogy reggelenkint, mert csak éjjel dolgozott, a vájt hasadékokat beragasztotta kenyérpéppel, azt behintette kőporral, s gyertyája füstjével mindig befeketíté.
A kivájt kőport pedig éjjel rendesen fuvoláján keresztül kifútta az utczára, nappal semmi nyoma sem volt látható éjjeli munkájának.
Az egymásután kiszedett köveket és téglákat reggelre rendesen visszarakta helyeikre s nyilásaikat oly ügyesen el tudá rejteni, hogy a legvizsgább szem sem akadhatott volna rájuk.
Negyedik hónapra érzé a fal kongásáról, hogy a tulsó szobától már csak egy tégla vastagságú réteg választja el s a porkoláb gyanús fürkészése sietteté terve végkivitelére.
A mint minden nesz elcsendesült, a folyosón járó őr kopogását kivéve, fölállt székére, a kötelet dereka körül övezte, kiszedte egyenkint a téglákat, miknek helyén egy akkora nyilás volt látható, minőn egy ember keresztül bújhat.
– Vagy hatot, vagy vakot! mondá most magában elhatározottan, s a még ellenálló téglaréteget megtaszítva öklével, az túlnan zajosan omla le.
Ha valaki van azon teremben, úgy terve meghiúsult, ha senki sincs, sikerült.
Az őr a folyosó túlsó végin járt akkor, de mégis meghallá a zajt s oda jött a fogoly ajtajához hallgatózni.
A fogoly észrevette azt s székét zajosan tevé ágyához és nagyot ásított, mintha feküdni menne s ezzel támasztana zörejt.
Az őr gyanútalanul tovább ment, a fogoly ismét a kályhához tette székét, hogy a magasan levő nyiláshoz felkapaszkodhassék róla.
Lassan, erőszakos vonaglással, mint a hogy az óriás kigyó torkába szokott lecsúszni az elkapott madár, sajtolá keresztül magát a fogoly a szűk falnyiláson s fejtetőre lebocsátkozék a szomszéd terembe.
A mint sejté, az egy elhagyott konyhaféle szoba volt, egy kandallós terem, melyben télen át az őrök szoktak fűtözni. A kémény és tűzhely most elhagyatva állt.
A fogoly hirtelen föltalálta magát, egy ott heverő tőkét fölállított a tűzhelyre s arra felállva, szétfeszített könyökkel és térdekkel kezde felkapaszkodni a kürtő szűk torkába.
Néhány ölnyi magasra jutott már fáradságos küzdelemmel, midőn fejével egy keresztülálló vasba ütődött, mely a kémény nyilását merőben elzárta… Nem lehetett mellette elcsúszni… Ki kelle bontania a vasat… Zsebébe nyúlt, a széttört rézbillentyűt keresve… Nem volt ott, azt börtönében feledte… Néhány pillanatig gondolkozott, hogy mit tegyen? Nem volt egyéb hátra, vissza kellett mennie börtönébe azon darabka rézért… Ugyanazon úton, melyen jött, ismét visszacsúszott, bemászott a faltörésen, megkereste az ágya fenekén a keresett segédeszközt s újra kezdé fáradságos törekvését.
Ismét följutva a kéményt elzáró vasrúdhoz, annak egyik végét a rézdarab segélyével kivájta a falból, s kivette a vasrudat… Az egész munka tovább tartott félóránál, de a kivett vasdarab most igen hasznos eszközzé vált kezében; a mint a kémény legtetejéhez ért, ott kettős keresztvas állt ismét útjában, melyet csak az elhozott pálczával lehetett képes kifeszíteni… Már látta a világosságot, mely a szűk nyiláson a csillagos égről lesütött hozzá… Ekkor hirtelen egy új kétségbeejtő gondolat rázta végig lelkét: «hát a kötél hol maradt»?… Eszméletét kezdé veszteni… Újra visszamenjen-e oda, honnan megszökött?… Most harmadszor megkisértse az utat visszafelé?… Lelke elveszté bátorságát… Inkább le fog ugrani fejtetőre a házhéjáról, mintsem még egyszer visszatérjen… A kétségbeesés e pillanatában jutott eszébe, hogy hisz a kötél, a mit keres, vele van, ruhái alatt derekára kötve… Megkönnyebbülten sóhajta fel s néhány pillanat mulva kitörve a kémény tetején, a házhéj cserepein egyik szelelő ablakig kúszott alá s leoldá derekáról a kötelet.
Nagyon megcsalta magát! A kötél tán elég leendett a második emeletből leereszkedni rajta, de kifeledte számításából azt, hogy ő legalább négy ölnyivel van most börtönénél magasabban s a kötélen túl még legalább hat ölnyi mélység vár reá.
Szétnézett… Hogy segítsen magán?… Bemászott a padlásablakon, ott hosszú léczeket talált a gerendákra felrakva. Egyet kihozott. Lemászott vele a házhéj csatornájáig. Át próbálta nyujtani az átellenben levő háztetőre. Odáig nem ért. Hanem túlnan volt egy szűk sikátor, mely egy palotaszerű épületet választott el a börtönépülettől. Annak csatornája egy messze kinyúló rézdelphinben végződött. Úgy látszék, hogy a lécz át érhet odáig. Örömmel tapasztalá, hogy nem csalódott.
Attól függött minden, hogy a lécz megbirja-e terhét?
Ujra visszament a padlásra. Négy léczet a kötéllel összekötött. E keskeny hidat keresztül tette a két ház csatornája között s a végsőre elszántan, rálépett a lélekvesztő hídra.
Alant hajborzasztó mélységben a néptelen utcza kövezete látszék. Egy szédülés, és ő agyonzúzza magát. A hajlékony léczköteg úgy ingott minden lépte alatt, szerencséjére nem nézett le a földre, hanem csak az égre föl, s lábaival tapogatózott a következő lépés után.
Alig volt még a veszélyes útnak felén, midőn hirtelen úgy teszék neki, mintha az utcza túlsó végén az alguazilok szabályos lépteit hallaná közelíteni, sietnie kellett. A nyavalyatörés borzalmával tekinte maga alá s pár tántorgó lépéssel a tulsó háztetőre vetve magát, ott lerogyott, annak érczcsatornáját kétségbe esett erővel ragadta meg s ott feküdt, míg az őrjárat léptei újra elhangzottak. Ekkor föltekinte ismét. Bátorsága kétszeresen tért vissza a kiállt veszély után. Börtönén kívül volt már.
Áthúzta magához a veszélyes hidat, melyen átjött, leoldá róla a kötelet, a léczeket beeresztette a házhéj ablakán s a kötél egy végét derekára kötve, a másikat a csatorna egy kiálló vaspántjára hurkolta s leereszkedett a második emeleti erkélyre.
Alig volt attól egy lábnyomnyira, midőn a vékony czérnakötél közepén ketté szakadt. Ha egyenesen a földre ereszkedett volna, most agyonzúzza magát. Igy azonban az elszakadt kötél épen elég volt neki arra, hogy annálfogva az első emelet erkélyéig lebocsátkozhassék.
De most hova?
Az utczára nem szökhetett le, mert lábai épségét koczkáztatá, mi további menekülését gátolta volna meg; azonkívül az ott járó őr is észrevehette volna.
Utoljára is arra határozta magát, hogy be fog menni a házba az erkély-ajtón keresztül, s iparkodni fog onnan aztán valahogy kijuthatni; ha máskép nem, a legelsőt a kivel találkozni fog, megragadja s fenyegetéseivel ráveszi, hogy nyissa fel a kaput. Akkor aztán lefut a bástyalépcsőn; ha utána lőnek és találják, jó; ha nem találják, bele veti magát a Manzanaresbe s keresztül úszik rajta, onnan aztán el a hegyek közé, vagy akárhová…
E határozott szándékkal benyúlt az erkélyablak nyitott redőnyein s a kulcsot a zárban találva, azt elfordítá. Az ajtó kinyilt. A szökevény egy nagy teremben találta magát. Jobbra is balra is nagy szárnyas ajtók nyiltak bele.
Néhány pillanatig ott állt határozatlanul, nem tudva magát tájékozni, hogy jobbra, vagy balra induljon-e neki?
Végre is vaktában benyitotta az egyik ajtót s azon keresztül egy sötét szobába jutott.
Tapogatózva körülment, s az átelleni falon ismét egy ajtóra talált, de az be volt zárva. Koczkáztatá, hogy a legkisebb zörejre elárulja magát… Vissza akart fordulni, hogy a tulsó szárnyon próbáljon szerencsét; ekkor, a mint tapogatózik, egy szőnyegajtó kilincse akad kezébe. Megnyomja, az ajtó kinyilik. Valami szűk, sötét folyosó feketéllett előtte, minők szoktak régi úri házaknál lenni, egyedül az uraság magánhasználatára elkülönítve. Belépett. Mindegy volt neki, akárhova fog az vezetni; egy lépéssel odább jutand. A folyosó padlata puha pokróczokkal volt beterítve, lépteinek semmi hangja se hallatszott. Végre ismét egy szőnyeg-ajtóra bukkant, mely a folyosó tulsó felét zárta. Az is nyitva volt. Benézett. A szobában nőcselédek aludtak, egy falra akasztott lámpa vetett körül világot. Senki sem volt ébren. A szobából ismét két szőnyegajtó nyilt két ellenkező oldalra. Nem sok ideje volt válogatni, melyiket nyissa fel? a melyikhez közelebb volt, benyitott.
Ismét egy másik hálószobában lelte magát. A szőnyegajtó az alcovenre nyilt. A hálóterem halavány tejüveggel leborított éji lámpától volt homályosan átderengve. A tárgyak alig tüntek elő a félsötétben.
Az alcoven fenekén egy menyezetes ágy volt, melynek virágos selyemfüggönyei földig le voltak eresztve. A halk álompihegés hangja tanusítá, hogy ott alszik valaki.
E szobából nem volt többé kijárás.
A szökevénynek hirtelen egy eszméje támadt; az ágy mellett egy nagy képrámát látott fekete damaszttal lefüggönyözve; a függönynek hosszú, vastag selyem zsinege eszébe juttatá, hogy ezen könnyű volna neki az erkélyről lebocsátkoznia s akkor csak az volna még a kérdés, hogy az őr golyója eltalálja-e, vagy sem?
Rögtön hozzá fogott e zsinórt lebontani a rámáról s midőn készen volt vele, a függönyök lehullottak a képről.
A szökevény ijedten tántorodott vissza. A kép, mely előtte állt, őrült iszonyattal töltötte el lelkét. Merev szemmel, elképedve bámult reá. Egy élő emberreli találkozás nem ijesztette volna meg, de e kép elsápasztá arczát, a vér fagyott meg ereiben.
A nagy kép alatt egy kis fekete könyv hevert, annak tábláján ismét ugyanazon képet látta. Odanyúlt. Vonagló reszketéssel nyitá fel a könyvet, beletekintett és e sorokat olvasá benne:
«Ma is boldogtalan voltam, ma is eszembe jutottál. Ma is megsirattalak, ma is megbocsátottam…»
– Én Istenem! hol vagyok? Kiálta a szökevény hangosan, magáról elfeledkezve, s kiejté reszkető kezeiből a könyvet.
A támadott zajra megmozdultak az ágy függönyei. Egy hófehér kar félretakarta azokat s egy halvány női arcz tekinte elő közülök.
A nő hirtelen, tompa, elfojtott sikoltással veté magát vissza ágyába, a mint ez alakot meglátta maga előtt. A szökevény rabruhája össze volt tépve és fenve a szökés viszontagságaitól s vérehagyott arczára, merev szemeire s elsápadt ajkaira iszonyú volt tekinteni e csöndes éjféli órában.
Egy szót nem tudott szólani, egy mozdulatnak nem volt ura. Lábai a földbe gyökereztek.
Percz mulva ismét előtünt az úrnő párnái közül. Most már éber lélekjelenléttel fordult az éjféli ijesztőhöz.
– Ne tartson tőlem, mondá neki, nem fogok zajt ütni. Itt kulcsaim. Fogja. Amott a szekrényben állnak ezüstneműim. Iróasztalom nyitva van, ott találand ön pénzt. – Vagy attól tart ön, hogy cselédeimet találom hívni? Megálljon. Magam fogok önnel menni. Forduljon el kissé.
S e közben az öntudat teljes nyugalmával kapta magára könnyű selyem éji burkonyát s szeméremőrző vigyázattal lépett ki ágya függönyei közül, rózsás lábacskáival himzett papucsait keresve.
Olyan szép volt…
Hosszú fekete haja rendezetlen fürtökben hullott alá liliomos vállaira, sötétével halvány arczát még fehérebbé varázsolva, kezével összetartá keblén a tapadó éji burkonyt, melyen keresztül még a szív sebesebb ütései is láthatók voltak. Egész arczán, magatartásában valami fönséges volt az a nyugalom, mely a segélytelen veszély pillanatában föntartotta lelkét.
– Jőjjön ön, mondá halkan a vad iszonyatos alakhoz fordulva, a nélkül, hogy ajkai vagy kezei reszketnének. Jőjjön. Magam fogok átadni mindent.
A megszólított minden hangnál jobban-jobban reszketett. Szemei azon vadállati ijedelemmel voltak a hölgyre függesztve, melylyel a farkas szokott nézni az emberre, kivel véletlenül találkozott, midőn nem tudja, hogy elfusson-e, vagy rárohanjon?
– Istenem, hát mit akar ön? kérdé a nő megdöbbenve, midőn látta, hogy az ember nem akar megmozdulni, s szemeibe egy könyű lopózott, tanújeléül annak, hogy lélekereje fogyni kezd.
E pillanatban az ijesztő alak összerogyott lábai előtt s két kezét arczára tapasztva, elkezde keservesen, fuldokolva sírni.
– Szentséges Isten! kicsoda ön? kiálta fel a hölgy, amaz erőszakos asthmaticus hangon, mely a suttogó beszédben az indulatot fejezi ki.
A szökevény erőszakosan fojtá el sirását s föltekinte, de még mindig térdenállva maradt. Arczára a könyek után nemesebb, emberibb vonások tértek vissza. A képre mutatott.
– Egykor, valaha, úgymond halkan, e kép eredetije voltam, most szökevény vagyok.
A nő egy nyugtalan sikoltással kapott szivéhez. Öröm, fájdalom, őrült ijedtség s tébolyító meglepetés vonaglott egy pillanatban keresztül lelkén. A másik pillanatban önfeledő szenvedélylyel rohant a férfi felé.
– Diaz!
Az elfordított arczczal, karját visszatartólag terjeszté ki a nő elé.
– Igaz. Igaz, mondá a nő, szemeit lesütve s megállt előtte búsan, mint egy szobor. A férfi még mindig térdelt.
– Az én kezem nem nyúlhat te hozzád, monda Diaz szomorúan. Üdvömet elvesztém örökre. De mi nekem a túlvilági üdv ahhoz képest, a mit benned elveszték! Oh mennyit szenvedtem s mennyit fogok még szenvedni!
– Én is. – Én is. Rebegé a hölgy, karszékébe rogyva s zokogó arczát kezeire hajtá.
– Ismered vétkem nagyságát, lehetetlen, hogy szeress. Ismered szerelmemet irántad, lehetetlen, hogy gyűlölj. Ugy-e jó lesz mindkettőnkre nézve, ha meghalok?
– Ha meghalunk. Igazítá ki a hölgy.
– A börtönben nem lehet meghalni. Olyan soká él ott az ember, s a halál is rút ott, mint az élet. Ki kelle törnöm onnan. Nem élni, hanem meghalni. Hiába is maradtam volna tovább, nem javultam semmit. Lelkem most is olyan vad, mint volt akkor, midőn megtudtam, hogy téged bántott valaki, s a mint megöltem akkor, megölném most.
– Oh ne szólj így!
– Vétkemért meg tudok halni. Ezzel tartozom neked, tartozom megbántott Istenemnek. Megteendem. Még egy utolsó szót: tudtad, hogy én e börtönben vagyok?
– Azért jöttem ide lakni, hogy közel legyek hozzád.
– Te voltál azon ismeretlen hölgy, ki börtönömben napról napra gondoskodtál rólam.
A hölgy némán inte.
Diaz mélyen felsóhajta.
– Gyanítám. Légy áldva érte. Jusson eszedbe, hogy e gondolat boldoggá tesz halálom órájában.
Ezzel fölkelt a férfi s indult kifelé.
A hölgy odalebbent mellé, megragadta kezét s annyi nőiség, annyi gyöngéd érzelem volt szavaiban, midőn ezt suttogá: «én megbocsátottam neked».
– Köszönöm. Köszönöm, Serena! Óh mi rég volt, midőn e nevet kimondtam. De ha te megbocsátasz is, ha megbocsát maga az Isten, az emberek nem fognak megbocsátani soha.
– Megállj. Van még egy út, mely bűnbocsánatra vezet. Van egy gondolat, mely megtisztít. Van egy mód, mely visszaád az életnek, az emberiségnek, a becsületnek és nekem… Ez a csatatér. A zászlók ki vannak tűzve, eredj oda. Ha elesel, úgy sírod meg van áldva, emléked meg van siratva. Ha visszatérsz, az egész hon egy bűnbocsátó kezet nyujtand feléd, nőd egy szerelemtől reszketőt.
A férfi imára kulcsolá kezeit. – Isten, Isten! te angyalodat küldöd hozzám, hogy felemeljen! te a dicsőségen keresztül nyujtod felém irgalmad olajágát. Elmegyek érte a halálba és elhozom azt, vagy ott maradok, a hol az terem.
Szólt és csókokkal halmozá el a kezet, mely megmutatta neki az égbevezető utat.
– De így nem lehet eltávoznod, szólt Serena, Diego öltözetére mutatva. Mindenütt fölötlenél vele. Jer velem. Öltönyeidet, miket egykor viseltél, mind ereklyeül tartogattam meg, most vedd hasznukat. S ezzel egy ruhaszekrényt nyitott fel, melynek öltönydarabjait a mint férje egyenkint magára szedte, akként tünt mindinkább ki a hasonlatosság közte és az arczkép között.
Serena mégis annyira megváltozottnak találta őt.
– Hogy meghalaványultál; milyen beesettek arczaid…
– Megnőtt szakállam teszi azzá… Te nem változtál semmit.
– Senki sem fog így rád ismerni. Burkolózzál e köpenybe; vedd e pénzt, mind. Én tudok magamnak holnap ismét teremteni. Neked szükséged lesz rá. Rögtön, még ez órában fogadj gyorsszekeret, eredj Toledoba. Ott jelentsd magadat Cuesta Coronelnél, ő mint önkénytest be fog sorozni s elküld Arragoniába. Igy nyomodat vesztik, míg egykor magad fogod nevedet büszkén bevallhatni ismét. Akkor – újra találkozunk.
– Mához egy évre kivívom magamnak vagy az életet, vagy a halált.
– Most siess e házból kijuthatni. Még éjjel van, mindenki alszik. Fogd e kulcsot, az udvar hátulsó részében van egy kis szögletajtó, azon észrevétlenül kimehetsz a mellékutczába. Odáig vezetni foglak, hogy el ne tévedj.
Ezzel Serena gyertyát gyujtva egy kis kézi gyertyatartóban, megfogta férje kezét s néhány szobán keresztülvezetve, egy rejtekajtóhoz vivé, melytől keskeny csigalépcső vezetett le az udvarra; ott elbucsuzott tőle, megszorítá kezét s maga az ajtóban maradva, ott várt, míg férje az udvarra leért.
Hallá, mint kopog végig a kövezeten.
– Lassabban, szólt aggodalmasan susogva. Azt hivé, hogy az hallani fogja e hangot.
Már hallá, hogy az ajtóhoz ért s a kulcsot a zárban megfordítá, midőn a sötétben hirtelen fölkiálta egy hang: «tolvaj»! s utána több lármahang keletkezett minden oldalról, zajosan kiáltozva: «tolvaj, fogjátok el!» s egyszerre több lámpa fénye világítá meg az udvart.
Dinita, a grófnő cselédje észrevevé, hogy úrnője hálószobájában valami férfi beszél, s rögtön sietett azt hírül adni a kapusnak; ez felkölté a cselédeket s midőn Diego az ajtóhoz ért, három-négy férfi rohant egyszerre minden szegletből reá, tolvajt kiáltozva.
Serena szédülni érzé agyát.
Diego azonban e megtámadásra hirtelen visszafordult, megragadott kettőt üldözői közül s egy pillanat alatt jobbra-balra dönté őket, míg azoknak, kiknek lámpás volt kezeikben, egy pár ökölcsapással kiverte azokat kezeikből, a midőn aztán a sötétben nem lehete egyebet hallani, mint egy zajos tülekedést, melyből olykor egy-egy hangosabb puffanás s az azt követő jaj hallatszott elő.
Diegonak már sikerült az egész háznépet agyba-főbe verni s e közben félig kinyitni az ajtót, midőn egy hang, melyben a kapuséra lehetett ismerni, elkiáltá: – fussatok az alguazilokért!
Serena összeborzadt. Ha férjét itt kapják, veszve van. Hirtelen elfeledve mindent, csak Diego veszélyét látva, felszakítá az ablakot, melyen keresztül a jelenetet nézte s a magasból alávilágítva, lekiálta:
– Bocsássátok őt szabadon.
A cselédek szemtelen arczczal fordultak a hölgy felé, minden arcz gúnyosan mosolygott rá.
Diego haragos vörössé vált a düh miatt, a mint ezt észrevette.
– Mit akar az asszony! kiálta fel magán kívül. Nekem semmi közöm önhöz. Én tolvaj vagyok, lopni jöttem.
– Úgy le kell lőni. Rikácsolá a kapus.
– Megálljatok! kiáltá Serena kétségbeesve. Félre onnan. Senki se merje bántani. Bocsássátok szabadon. Én parancsolom.
– De hát ki ez az úr? dünnyögé a kapus.
– Azt én tudom. Senkinek semmi köze hozzá.
– Ha úgy van, felelé a kapus szemtelen meghunyászkodással, úgy gyerünk aludni, szólt vállat vonva, s míg gúnyolódó bókkal hajtá meg magát Diego előtt, Serenára egy mondhatlanul sértő vigyorgást vetett, különféle kifejezésteli arcz- és kézmozdulásokkal kisérve.
– Nevess gazember! kiálta Diego, észrevéve a szemtelen vigyorgást, s úgy csapta pofon a vén faunust, hogy az kiesett az udvar közepére, s azzal még nekiállt egyet rugni rajta.
– Siess! az Istenért siess! sikolta Serena a kétségbeeséstől környékezve.
Diego gyorsan felszakítá az ajtót, s eltünt szem elől.
IV.
Egy év lefolyt. Langy májusi éjszaka van. A francziák elhagyták Madridot, csak a Buen-Retiro erősség van általuk megszállva.
Madrid utczái sötétek. Egyetlen lámpa sincs meggyujtva, az ablakokban nincsen gyertyafény. Minden néma. A lakosság kiköltözött a városból. A családok az erdőben ütöttek tanyát. Benn a városban hallgatás van az üres utczákon és sötétség.
De távolabb, a Tajo partjain, ott fény van és élet. Száz meg száz őrtűz világít az erdőben, mintha a csillagok mind egy mezőre szálltak volna le pihenni.
Egyike körül ez őrtüzeknek fiatal katonatisztek ültek, punchot készítve tréfás beszéd között, egy pár a fűben hevert ábrándozva, egy közülök, kinek vállrózsája törzstisztet enged sejteni, rhumot égetett egy cseréptálban.
Ha jól megnézzük, ismerősünkre találunk benne, ő azon demokrata, kivel Serena grófnő estélyén találkozánk. Akkor még nem volt katona, hanem egy év sokat változtat az emberen.
– Jó estét bajtársak! szólt egy újon érkező tiszt, szürke köpenybe burkoltan; csak félszeme látszott, a másik selyem-kötelékkel volt fedve.
– Adjon Isten! felelének a körben ülők; senki sem látszott őt ismerni, hanem azért a katonavilágban mindenki pajtás.
– Úgy látszik, már te sem ismersz? szólt az érkező a demokrata vállára ütve, s annak arczába tekintve.
– Ah! Lehetetlen! kiálta fel az csodálkozással, a mint jobban megnézte a jövevényt, te vagy Jacinto?
– Szép vagyok így félszemmel, ugy-e?
– Ah, ah?
– Kiütötték biz azt Ciudad Rodrigo ostrománál ablakostul együtt.
– No de hozott Isten. Maradt még másik.
– Csakis azért jöttem ide, ha valahogy még ezt a másikat is ki tudnám üttetni.
– Ez fölséges találkozás. Poharat fiuk ennek a vitéz bajtársnak. Méltó, hogy közöttünk üljön. Minő véletlen összejövetel.
– Még csak don Aquiles hiányzik közülünk, hogy együtt legyünk. Csoda dolgokat beszélnek az öreg legényről. Mindig sír-rí a sok vérontás felett, s mégis mindig ő nyargal elől a csatában. Mondtam én, hogy «vas a feje».
– Dejszen, ha vas lett volna a feje, akkor ő vitte volna el a golyót, nem az őtet, viszonzá Jacinto, kedélyesen letelepülve a fűbe, a többiek mellé.
– Ah, mit mondasz? szólt emez, a tréfából szánalomra sülyedő hangon.
– Leütötte biz annak a fejét egy franczia ágyú, úgy hogy maga sem vette észre; még azután is rajta ült a lovon, fej nélkül kergette az ellenséget.
E hír kissé lehangolta a demokrata kedélyét.
– Tehát csakugyan azért jöttél fel Madridba, hogy Buen-Retiro ostromában részt vehess? kérdé Jacintótól.
– Első voltam a Ciudad Rodrigoi sánczokon, itt is az akarok lenni, szólt ez, szivarát meggyujtva a tűznél.
– De már abban megelőzlek, pajtás, szólalt meg ekkor egy hang a beszélők háta mögött. Az egy fiatal ezredes volt a fűben elheveredve.
– Kicsoda? kérdé don Jacinto felpattanva.
– Én.
Don Jacinto hátranézett a megszólalóra, tréfás büszkeséggel.
– Menykő fiu az, bizonyítá a demokrata. Közkatonából lett ezredessé.
– Magam sem generálisból lettem azzá.
– Akármiből lettél, de oda nem mégy előttem, állítá a fűben heverő.
– Hinni, vagy fogadni és nem feleselni; szólt Jacinto kezét nyújtva elé.
– Akármibe. Egy országba! viszonzá ez amannak tenyerébe csapva.
– Te, – én élelmezési biztos nem vagyok, hogy olyan sokba fogadjak, hanem áll száz arany.
– Azt megiszszuk áldomásra.
Don Jacinto élesen tekintett a fogadótárs arczába. Diego volt az.
– Nekem úgy tetszik, mintha én láttalak volna tégedet már valahol.
– Az meglehet, hanem én nem láttalak téged sehol.
– Hasonlítasz valakihez, a kiről nem örömest beszélek… Egyébiránt magam is úgy érzem, mintha el fognám veszteni a fogadást. Soha sem jutott csata előtt eszembe az a gondolat, hogy hátha meg fogok halni? és most nem tudom kiverni a fejemből. Már most csak azért is neki megyek. Megjárom, ha ott hagyom a fogamat: don Eustaquio bátyámnak megint nevenapja lesz.
Diego szivén egy ijesztő gondolat villant e szóra «megint» keresztül.
– Ki az a te don Eustaquio bátyád? kérdé Jacintótól közönyösen, pedig jól ismeré azt az embert, hanem az eseményt akarta megtudni.
– Örülj, ha nem tudsz róla semmit, szólt don Jacinto, szivarát a tűzbe vágva; egyébiránt kész vagyok őt előtted leirni, ha megigéred, hogy megszerzed a fülét a muzeum számára, hogy legalább legyen belőle valami az országban.
– Csak azért kérdezem, hogy miféle ember lehet az, a kinek kétszer is van Eustaquio napja egy esztendőben?
– Az csak úgy volt pajtás, hogy az öregapámnak egy valóságos angol végrendeleténél fogva ez a derék ember tavaly Serena hugomtól minden vagyonát elperelte, a miért egy éjjel szegény asszonynál ott kaptak valami becsületes embert. Nevetséges dolog. Szegény asszony; hisz ő is ember.
Diegonak félre kelle vonulnia a tűztől, hogy ne lássék arczán az indulatok csatája, mely e pillanatban egész lényét felháborítá.
Nem kérdezősködhetett tovább, a nélkül, hogy neje tiszta nevét frivol tréfának ki ne tegye, vagy magát el ne árulja.
Egész éjjel nem tudott aludni, lement a vár bástyái alá, oly közel, hogy az őrök rálövöldöztek. Reszketett a vágytól, minél elébb benn lehetni, s megtudhatni: mi történt feleségével?
Annyit tudott, hogy a nő még többet szenved, mint azelőtt, és mindazt ismét ő miatta.
V.
Másnap megkezdődött a Buen-Retiro ostroma, az elkeserülés dühével az egyik részről, a kétségbeesés heroismusával a másikról. Rengett a föld, vöröslött az ég, menydörgött a levegő. Az emberek szétfutottak Madridból a csatazaj elől, odahagyták házaikat; az izzó tűzgombolyagok hullottak a paloták tetőire, s az égnek lövellő lángok vad, ijesztő rémvilágot vetettek a sötét égre…
És ott, hol legnagyobb volt a veszély, hol legvadabbul lobogtak a lángok, ott csoportosult össze legtöbb ember, nem oltani: szítani tüzet, nem egymást menteni, hanem egymást legyilkolni.
Az égő paloták világánál elkeseredett harcz folyt; míg a tört rés előtt férfi férfi ellen, vezér vezér ellen küzdött, azalatt a toledoi kapu felől hágcsókat támasztottak az ostromlók a falaknak, azokon másztak fölfelé.
A bombák, granátok pattogtak fejeik fölött, a bástyákon álló lövészek minden golyója talált.
Az ostromlók golyózápor között támaszták hágcsóikat a falnak.
Két egymás mellé állított hágcsó előtt két ifju tiszt szorít e pillanatban kezet: Jacinto és Diaz.
Don Diego, mielőtt a hágcsóra lépne, odafordult bajtársához, s halk, de indulatteljes hangon e szókat súgja fülébe:
– Azon ember, kit Serena testvérednél találtak amaz éjjel, én voltam. Ismersz-e most?
Don Jacinto elértőleg szorítá meg Diaz kezét, most már jól ismert rokonáét, s valamit szólt hozzá, de hangját elnyelé egy irtózatos roppanás, mely mérföldekre megrendíté az álló földet, s az ostromlókat sűrű lőporfüst és hulló kövek, gerendák darabjaival borítá el egy pillanat alatt. A várkapu alá fúrt tűzakna repült a levegőbe.
– Előre! kiálták ekkor mindnyájan. A harczi düh lángolt minden arczon, még a haldokló is azt kiáltá: «előre!» s odavonszolta magát a hágcsók közelébe.
Legelől látszott azokon a két ifju tiszt. Sebesen haladtak fölfelé. Egyik sem birta elhagyni a másikat. Mosolygó arczczal valami tréfás párbeszédet folytattak egymással. Don Jacinto egyes szemüvegét még meglevő szeme elé dugta, s úgy nézett föl elleneire. Don Diego rákiálta: «a másik elé dugd, emezzel úgy is látsz». Jacinto elnevette magát.
E pillanatban, midőn csak néhány hágcsófoknyira voltak már a bástyaoromtól, mindkettő erőfeszítéssel törekedve szomszédját megelőzni, a védők tömegéből egy irtó sortüzelés ropogott le az ostromlók seregére, egy pillanatra fehér füstfellegbe burkolva a legközelebb levőket. A mint a füstöt a másik perczben elkapta a szél, Diego már a bástyaormot fogta meg kezével, s visszatekinte társára, kit nem látott többé maga mellett.
Don Jacinto ott állt néhány hágcsófokkal alább. Egy kezét mellére szorítá, feje hátrahajlott.
– Megnyerted a fogadást, bajtárs, kiálta Diego után, elhaló szóval; egyet mosolygott, összerázkódék, keze lecsuklott a hágcsó fokáról, s holtan hullott le az utána jövők vállaira.
Egy óra mulva a vár be volt véve.
Don Diego sietve futotta végig az utczákat, itt-ott lőttek még rá, másutt éljenezték, nem látott, nem hallott.
Néhány percz alatt a börtönelőtti ház előtt állt. Rútul meg volt az rongálva: egy teke keresztül-kasul járt rajta, s a hogy a bomba kiütötte az egyik oldalát, meglátszott a szobában az összezúzott zongora, melyen Serena szokott játszani.
Bezörgetett a kapun.
Sokáig nem jött senki azt kinyitni.
– Nyisd ki héj, ordítá Diaz, vagy az ablakon megyek be!
A rivallgásra előcsoszogott nagy alázatosan a kapus, s reszketve nyitá fel az ajtót. Még belől elkezdett szabódni, hogy azért nem jöhetett hamarább, mert a pinczéből kellett előkászolódnia.
– Ismersz-e ficzkó? kérdé tőle Diego, a mint a kapun belépett.
– Kérem alássan, rimánkodék a nagy vörösképű ember, s elkezde sírni. Én nem csináltam semmit, én egy puskát sem lőttem ki.
Don Diego nem birta magát a kaczagástól visszatartani.
– Azt elhiszem, hanem arra felelj, hogy emlékezel-e rám?
A kapus látva, hogy nem eszik meg, magához tért ijedtéből, s megnézve a hivatlan vendéget, szomorúan felele: «Igen is, arról a pofléról, a mit tavaly ilyenkor volt szerencsém kapni nagyságától».
– Háládatlan rhinoceros! hát arról nem emlékszel rám, hogy kenyeremen híztál meg?
A kapus hátratántorodott ijedtében. «Valgame Dios! Don Diego!»
– Hol a feleségem?
A kapus reszketett, mint a nyárfalevél.
– Elment innen lakni – Sacedonba.
– Abba a rongyos faluba! kiálta Diaz méltatlankodva.
– Befogod a szád vén spion! Nem don Eustaquio gróf vette el mindenét?
A kapus szemei zavarodtak, forogni érzé a világot.
– Gyere csak velem ide a szobádba, mindent tudok. Az ember hagyta magát vinni bundája gallérjánál fogva. Tudsz-e irni?
– Igen is. Igen szépen.
– No hát ülj le és irj szépen egy bizonyítványt, melyben elismered, hogy az a férfi, a ki most egy éve Serena grófnőnél találtatott, én voltam, a grófnő férje.
– Kérem alássan, hebegé a kapus.
– Ne szólj közbe, ficzkó! ordíta rá mérgesen Diego; azután elmosolyodott az ember ijedelmén. Te! az orrod most is görbe attól a poflétől, a mit tavaly kaptál, vigyázz, hogy helyre ne igazítsam az idén.
A megszeppent ember mindent irt, a mit don Diego tolla alá mondott. A documentumban úgy összevissza gazemberezte saját maga magát, a mint csak illett.
– Van itt még valaki? kérdé Don Diego, széttekintve.
– Igenis. A feleségem, felelt a kapus egy, a szögletben reszkető tömegre mutatva, melyet is don Diego rögtön nyakon csipett, s odaczipelt az irathoz. «Te is ird alá».
– Nem látom pápaszem nélkül az irást, sipított a némber.
– Vidd hozzá közelebb az orrodat, förmedt ellene don Diego, s hogy segítsen rajta, bele is ütötte az orrát a vonakodónak.
Az asszony is aláirta. Azzal don Diego eltevé az iratot.
– Már most üssön belétek a menykő!
A házaspár megköszönte alázatosan, hogy nem ő maga vette magának ezt a fáradságot.
– Don Eustaquionak azonban mondjátok meg, hogy tisztelem. A fülét odaigértem már a Muzeumnak; hát csak iparkodjék velem találkozni.
Néhány pillanat mulva don Diego a dísztéren állt, hol Wellington herczeg önkezűleg tűzte fel mellére a vitézség érdemrendét. Egy jutalmat kért csupán, néhány napi távollétre engedelmet…
Még azon órában lehete látni, a mint nyargalva vágtatott alá az országúton.
VI.
«Közelítek! közelítek», mondogatá magában a vágtató lovag. Nemsokára látni foglak, s azután – boldogok leszünk…
Szenvedtél miattam sokat. Én is sokat kiállottam. Tűrtem nyomort, büntetést, s a mi több volt mindezeknél: a te távollétedet. De most vége minden fájdalomnak, ezután – boldogok leszünk…
Egyszer vétettem halálosan, azért százszor kerestem föl a halált, dicsőséget találtam föl helyette. Nevemet, mely a tied is, melyet kimondani átok volt, és viselni gyalázat, diadalkiáltás közt hallottam kimondatni. Kezemről a bűn vérfoltját saját vérem mosta le a csatatéren… Ezentúl boldogok leszünk…
Megbocsátott Isten, ember; megbocsátottál te is. Multam, mint egy szörnyű álom, átadva a feledésnek, nevem tiszta, lelkem nyugodt, hazám dicső. Egy egészen új élet kezdődik velünk, a melyben… boldogok leszünk.
Öt év óta mindennapos bánatom voltál, ezentúl mindennapos örömem fogsz lenni. Gyalázatod voltam eddig, büszkeséged leszek ezentúl.
Az ég derült volt, a mezőkön nyilt a virág, a falukon kiálltak az utczákra a vén emberek és a kis gyermekek, s «viva»-t kiáltoztak az elrobogó után. A vízért járó pórleányok ajkairól hangzott a nemzeti dal, a kunyhókon lebegtek a zászlók. A vágtató lovag csak saját lelke napfényes gondolatjait látta mindezekben.
«Jövök, jövök».
A mén repült; hegyek, völgyek, falvak egymásután maradoztak el nyomában, szemközt jövő parasztszekeresek kalaplevéve köszöntgettek az érdemrendes lovag felé. Egy csoport galamb repült vele sok ideig egy irányban, le-leszállva előtte az úton, s ismét fölreppenve, ha odaért, a nap oly hévvel ragyogott le a tiszta kék égről. A lovag szivében szerelem volt és dicsőség.
Délután a láthatáron sötét felhők kezdtek felhúzódni, s a megszorult nap heve égetően sütött alá.
Don Diego egész napi lovaglás után egészen át volt izzadva, s a mint a levegő mindinkább át kezde fűlni, eltikkadtan leszórt magáról minden ruhát, s alig várta, hogy valami emberi hajlékhoz érjen. A legelső parasztházhoz beköszönte. Egy ital vizet kért égető szomja ellen.
A ház lakója, egy jó vén anyóka, kihozott neki egy zöld mázos korsót. Diaz az utolsó cseppig kiitta, a mi benne volt. A távolból már lehete hallani a közelgő zivatar morduló fenyegetődzését. A sötét, fekete felhők már a fél eget elfoglalták, olykor egy-egy villámtól megszakítva. A távolban zúgtak a fák.
– Itéletidő lesz, vitéz uram, monda a jó öreg asszony jámbor hangon. Maradjon itt, míg átmegy a fejünk felett, ne menjen ma tovább.
– Köszönöm áldott asszony, szólt a lovag, sietős utam van, s azzal sarkantyúba kapta lovát és tovarobogott.
Fél óra mulva utolérte a zivatar. Az izzasztó hőség után porkavaró hideg vihar támadt s jéggel elegy zápor vágta egész a messze erdőig. Csak itten jutott eszébe köpenyét kibontani és magára venni. Egész addig sokkal derültebb gondolatokkal volt lelke belől elfoglalva, mint hogy a zivatar között magára tudott volna gondolni.
A zápor és menydörgés elvonulta után nem tisztult fel az ég, hanem egészen beborult s lassú, országos eső kezdett folyvást esni.
Mire Diaz a legközelebbi faluhoz ért, facsaróvá ázott minden öltözete. Egészen áthűtötte magát, a vizes öltönyök testéhez voltak tapadva. Valami nyugtalanító zsibbadás kezdett el uralkodni érzékein. Kezei reszkettek néha.
A mint a legközelebbi falut érte, egy szemközt találkozótól azt kérdezé: messze van-e még Sacedon?
– Egy jó félóra járás még. – Milyen halavány az Isten adta, mondá magában az ember.
Don Diego szinte lebukott a lóról, oly gyöngének érzé magát. Lehajlott lova nyakára, lélekzete oly forró volt, a paripa minden mozdulatánál lüktettek fejében az erek. «Csak előre, csak előre!» mondogatá magában a lovag. Szemei előtt összefolyt a világ, arcza és feje lángolt, míg kezei hidegek voltak. Az eső verte folyvást. Csak előre, csak előre…
Minden lépése a lónak egy század volt reá nézve, minden lépésével nőttek fájdalmai, a test emésztő láza.
– Csak egy pillanatig még, nyögé a vágtató lovag, erőszakosan szedve össze hanyatló erejét, «csak egy pillanatig még, azután – boldogok leszünk». S nem sokára megpillantá az eső fátyolán keresztül Sacedon kisded tornyát s a vén kastély tetejét, melyben élte kincse rejlik. E tekintet némileg megenyhíté szenvedését.
– Jövök, jövök édes angyal, rebegé megtörő hangon. A paripa már az első házakhoz ért. Don Diego a pillanatokat számlálta, a mik még hátra vannak. Elérte a templomot. Még egy percz. Most a kastély udvarán van. Le akar szökni lováról s eszméletlenül esik le róla. –
Ott volt már, a hova vágyott. Midőn fölnyitá szemeit, feje szép hitvese ölében feküdt. Valami enyhítő balzsamot érze forró homlokára hullani. Az ő csókjai voltak azok.
– Diaz! én kedvesem! szólt a nő, öröm és kétségbeesés hangján.
– Eljöttem hozzád, rebegé a férj, tompa, szintelen hangon. Eljutottam a hova kellett. Nevemet visszavívtam, Isten és törvény megbocsátott. Te szeretsz. Azt hittem boldogok leszünk.
Elhallgatott. Érzé, hogy meg fog halni.
– Azok leszünk, szólt hévvel Serena, átkarolva szenvedő férjét. Éltem minden pillanata a te boldogságodnak lesz szentelve. Az Isten azért szabadított meg téged, hogy ismét boldog lehess és az enyim.
– Az Isten igaz, mondá a szenvedő, mély, bánatos hangon. Megengedé, hogy éltem hibáját küzdéssel, szenvedéssal helyrehozzam, megengedé, hogy a gyalázatot, mit rád tetéztem, letisztítsam; megengedé, hogy ismét lássalak; azt, hogy boldogul éljen egy bűnös, az Isten nem nézheti el. Elég, ha boldogul enged meghalni.
– Te nem halhatsz meg, Diaz! zokogott szenvedélyesen a hölgy. Most lettél csak az enyim, nem veszthetlek el most.
– Néhány óra előtt százan hullottak el mellettem, – engemet kikerült a halál, a golyózápor közt megálltam… Most már czélnál vagyok, – láttalak, – öleltél. Most a szélnek egy lehellete elvisz.
A nő indulatos sírással veté magát a haldokló keblére.
Diego mindig töredezőbb hangon mondá:
– Itt – keblemen – az érdemrend. – Alatta egy irat, – mely téged illet. – Mutasd fel mindkettőt a világnak, – legyen kiengesztelve irántunk.
E pillanatban érkezett az orvos. Megtapintá a beteg üterét, – valami cseppeket adott be neki.
Serena összekulcsolt kezekkel rimánkodék előtte, hogy szabadítsa meg férjét. Az orvos némán vizsgálta gyógyszere hatását a beteg arczán. – Az lassankint enyhébb, nyugodtabb kezde lenni. Serena megtapintá gyöngyöző homlokát. Forrósága elmult, láza lecsillapodott.
– Hogy érzed magad, én lelkem? kérdezé tőle édes, idvezítő hangon.
– Szeretlek… boldog vagyok… rebegé az.
És meghalt.