Átkozott józanság!
Egy öregúr, egy székely, meg egy csónak. Ezzel kezdődött a Vaskapu szabályozása.
Az öregúr egy nyári napon jelent meg ott a sziklás vidéken. Mért vizet és követ. Rajzolt és számokat irt apró zsebkönyvekbe.
A székely evezett, mérőszalagot vont; ónt eregetett a mélybe; délben főzött, este sátort csinált.
Igy tartott ez augusztus végéig.
Egy este fel se állitották a sátort. Az égen nem volt felhő. A székely csupán a tábori ágyat bontotta ki. Magának fenyőgalyakból tördelt egy nyalábra valót. Aztán tüzecskét rakott, hogy a szunyogok ne alkalmatlankodjanak.
Az öregúr elvégezte a vacsoráját és csibukra gyujtott. A tábori ágyra heveredve szivta.
A hold akkor sétált fel az égre. Teljes hold volt. Megvilágitotta a csendes sziklás tájat.
A Duna fénylett mint a kardlap. A sziklák bálvány-alakokká váltak. Egy szemben levő szikla kővévált sárkánynak látszott. Mintha valamikor inni akart volna a Dunából, s gyik-szabásu óriás fejét éppen nyelésre emelte, mikor kővé meredt.
Ahogy az öregúr csibukozva bámulja azt a kővé vált csodát, egyszerre emberi árnyék jelenik meg a sárkány hátán. Feljebb és feljebb hág. Lépeget a feje felé. A taraján felkapaszkodik. Végigsétál a lapos homlokon. És a sárkány orrán megáll.
Csak nézték, hogy mi az? mit akar ottan? Jól lehetett látni minden mozdulatát, mert a hold olyanyira világitott, hogy akár olvasni lehetett volna a világosságánál.
Az árnyékember egy percig ott állt mozdulatlanul, s nézett le a mélybe. Aztán a levegőbe dőlt, és fejjel lefelé be a Dunába…
A viz nagyot locscsant.
Az öregúr felugrott:
– Hamar a csónakot Istók!
Istók is felpattant a helyéről. Egy perc mulva mind a ketten a csónakban voltak és minden erejökkel sietést eveztek a sárkányfő alá.
Az öngyilkos ott kepickélt még a vizben. De már merüldözött. Mikorra megkaphatták volna, el is merült. A helyén bugyborékolt a viz.
– Nézz jobbra! – szólt az öregúr, – én majd balra nézek: talán mégegyszer fölvetődik?
Csakugyan felvetődött. De már akkor alig tikácsolt.
A székely elkapta a karját. Belevonszolták a csónakba.
Úri ruházatu ember volt. Fiatal arcát fekete körszakál keritette. A ruhája fekete szalonruha.
A parton ipszilont csináltak belőle: megforditották fejjel lefelé, és rázták ki belőle a vizet. Néhány perc mulva köhögött.
– Rakj a tüzre, – mondotta a mérnök a homlokát törölgetve, – és tégy fel egy bögre vizet teának.
Aztán odavitték a vizes embert a tüz mellé. Bizony emelniök kellett, mert a lába csukladozott alatta. S lefektették a fűre. Betakarták Istóknak a szürével. Istók úgyis csak esernyő helyett hordozta nyáron a szűrét.
A mérnök teát főzött. Rumot is, cukrot is tett belé bőven. S megkinálta vele a beteget.
Hát a beteg ivott is belőle. De bágyadt volt. A szemehéját is alig birta fölnyitni.
A mérnök nem kérdezett tőle semmit, csak ahogy ott feküdt a beteg, s a tüz fénye rávilágított az arcára, magában tünődött: Magyar-e vagy oláh? Micsoda szerencsétlenség üzte a Dunába?
Azonban az idegen meghörgült:
– Üsse meg magukat a mennydörgős ménkü!
Magyar! – gondolta örömmel az öregúr.
A beteg pihegő mellel feküdt, s néhány perc mulva ujra megszólalt:
– Kérek még teát!
A mérnök intett Istóknak, hogy tegye fel ujra az edényt.
S hallgattak.
Az idegen szótlanul itta meg a második csészével is, aztán beburkolózott az Istók szürébe. Elaludt.
– Ösmered? – kérdezte halkan a mérnök?
Istók a fejét rázta. Különben is úgy felelt volna. Csak akkor szokott szólni, ha a feje meg a keze nem adta ki a szót.
Reggel a mérnök ébredt fel elsőnek. Tekintete a betegre fordult. A kelő napfénynél látta, hogy divatos gallér van a nyakán, s a nyakkendője fehér selyemből való. Fehérkezü sovány ember. Szobai sápadt arc. Az orra dagadt és véres.
De fiatal ember volt, nem lehetett több huszonnyolc évesnél. Hosszu fekete hajára és halántékára rászáradt a sár. Bizonyára akkor sározódott be, mikor a parton felforditották.
Valami elkeseredett földbirtokos, – gondolta a mérnök. Szerencsétlen házas, vagy szerencsétlen kártyás. Össze fog szidni, hogy minek avatkoztam a dolgába?
Ekközben Istók is fölébredt. A mérnök intett neki, hogy ne károgja el a reggeli köszöntést.
A székely tüzet rakott, és ismét föltette a teának való vizet.
A mérnök megteázott, és szivarra gyujtott.
Derült arczu ősz ember volt, jól túl az ötvenen. Vitorla-vászon ruhát viselt és fehér vászon-sisakot. A mozgásán látszott, hogy katona volt valamikor.
Az idegen is fölnyitotta a szemét, és mélyen sóhajtott.
– Jó reggelt! – kiáltott rá vigan az öregúr. Főzhetek önnek egy csésze teát?
– Köszönöm, – felelte fásultan az idegen, – elfogadom.
Fázósan rándult meg a válla. Istókra pillantott:
– Engedd, hogy a szűröd még rajtam maradjon.
Az öregúr szótlanul főzte meg a teát, s átnyujtotta. Eléje tette a rumos üveget és a kék papirosba burkolt cukrot is.
– Cukrozza, rumozza izlése szerint.
Az idegen megitta a teát, és visszafeküdt a fűre. Tovább aludt.
A mérnök intett a székelynek. A székely fogta a mérő póznát, dolgukra mentek.
Gondolta a mérnök: az idegen beteg ha felébred, majd elmegy szintén a dolgára. Éppenséggel nem látszott olyan embernek, akivel másodszor is öröm találkozni.
Azonban délfelé mikor visszatértek a tanyára, az idegent még alva találták.
A székely csendesen tüzet rakott. Vizet tett fel s tojást szedett ki a ládából, meg szalonnát, szalámit, sajtot, kétszersültet. A levest bádogba zárt sürülékből főzték, de vöröshagymát is apritottak belé, s jól megpaprikázták.
Az idegen fölnyitotta a szemét.
– Jóreggelt másodszor is! – kiáltott rá az öregúr. Szolgálhatok-e jó paprikás mérnöki levessel?
– Köszönöm, elfogadom, – felelte bágyadtan az idegen.
Szótlanul evett velök. Ebéd végén a zsebébe nyult. Szivartárcát vont elő. Valami három szivar volt is abban, de csurgott belőlök a viz.
– Tessék, – szólt az öregúr a maga tárcáját átnyujva.
Az idegen kivont abból egy szivart és megszólalt:
– Illenék megmondanom, hogy ki vagyok. De én nem mondom meg. Viszont én sem kérdezem, hogy ön kicsoda?
Az öregúr vállat vont:
– Nem vagyok kiváncsi természetü.
Az idegen folytatta:
– Ön azt véli, hogy megmentett. És hogy én azért hálás vagyok. Én nem vagyok azért hálás.
– Bocsánat, ha rosszat cselekedtem, – felelte mosolyogva az öregúr, – de arra gondoltam, hogy ön talán sietett. Alkalmat óhajtottam önnek szerezni, hogy az ügyet mégegyszer megfontolja.
– Köszönöm. Megfontoltam én azt kellőképpen.
Kedvetlenül nézett a cipőjére. Az arca sápadt volt, de nem beteges sárga, hanem inkább fázós. Aztán rátapogatott az orrára, amelyre nehánycsepp vér cserepesedett és a halántékára, ahova az iszap ráragasztotta a hajat.
A mérnök vizet öntetett a mosdótálába. A székely odatartotta az idegennek egy jókora spongyával együtt.
– Ön bizonyára kártyázott és vesztett? – szólalt meg aztán az öregúr mintha a szivarja füstjének beszélne.
– Én nem kártyázom soha, – felelte az idegen félvállról.
– Hát talán más csapás érte? talán pénzbeli zavarokkal küzd? – folytatta az öregúr jóságos hangon. Nincs olyan csapás, amit ki ne lehetne heverni.
– Gazdag vagyok, – felelte az idegen.
– Vagy valami betegség? Nincs olyan betegség, amelynek váratlan gyógyulása ne lehetne. Lássa kérem az öreg Kneip páterhoz csupa olyan ember jár, akire már ráadták az utolsó kenetet.
– Sohse voltam beteg.
– Akkor azt kell gondolnom, hogy szerelmi csalódás zavarta meg önt. Hiába, mig az ember fiatal… Dehát azt is meggyógyitja az idő.
– Engem nem zavart meg soha semmi. Szerelmes én nem voltam soha.
– Bocsánatot kérek a kérdéseimért, – szólt az öregúr fölkelve, – nem kiváncsiságból kérdeztem önt, hanem, hogy segitsek ha tudok. Elvégre emberek vagyunk, és kötelességünk egymáson segíteni, kivált ha valamelyikünk leroskad az élet terhe alatt.
– Én nem roskadtam le semmiféle teher alatt se, – felelte az idegen a fejét rázva. Én amit cselekedtem, meggondoltan cselekedtem.
– Meggondoltan?
– Meggondoltan!
Az öregúr boszusan hümmentett:
– Ugyan kérem, hát lehet ilyet meggondoltan cselekedni? Ha valaki gyógyithatatlan betegséggel bajlódik, vagy holtig tartó börtönre van itélve, az cselekedhetik effélét meggondoltan, de egészséges ember, szabad ember nem ugrik meggondoltan a békák közé.
Az idegen összevont szemöldökkel nézett a mérnökre, aztán ugyanúgy maga elé. Végre is vállat vont.
– Nekem az életben nincs semmi örömem, hát minek éljek? Mért néz rám olyan hitetlenül? Én nem hazudok soha. Nem szorultam rá, hogy hazudjak. Csak a nők és a gyermekek hazudnak, meg a szolga-lelkek.
– De kérem én nem mondtam, hogy hazudik ön. Mindössze megütköztem a szaván, hogy azt mondja, nincs az életben öröme, holott az imént azt mondta, hogy gazdag és egészséges. Tudja ön mi a gazdagság? Kérdezze meg azoktól, akik negyven-ötven krajcárért kapálnak. Kérdezze meg azoktól, akik husz négyszögméternyi kis szobában tizedmagukkal alusznak. Kérdezze meg azoktól, akik éheznek. S tudja ön mi az egészség? Menjen be egy kórházba és kérdezze meg ottan. Már engedjen meg fiatal barátom, aki egészséges is, gazdag is, és mégis megveti az életet, az nem gondolkodó ember, és meg nem értett frázisként mondja, hogy Meggondoltan cselekedtem.
Az idegen szeme komoran villant a mérnökre, aztán nyugodtan felelte:
– Ön engem bolondnak néz. Nekem ugyan közömbös valami, hogy ki hogyan vélekedik rólam, de ön értelmes embernek látszik, ám mérjük meg az ön fontján is az én itéletemet. Látni fogja, hogy nekem meg kell halnom.
Az öregúr leült az ágyra:
– Fogadjunk, – mondotta, – hogy bármit is beszél, ha egészséges ön, nem kell meghalnia.
– Hát fogadjunk! Mibe?
– Eggyetlenegy szóba, amit úgy hivnak, hogy becsületszó.
– No és aztán?
– Ha elveszti a fogadást, becsületszóra köti magát, hogy megküzd a rossz gondolatokkal. Ha pedig én vesztem el, szintén becsületszóra kötelezem magamat, hogy nem húzom ki a Dunából.
– Hát jó. Hallgasson meg:
Az apámon kezdem. Az én apám birtokos volt, mint én, és elcsapott egy bérest, aki valami bánatában gyakorta megrészegedett. Akkor is részeg volt, mikor elcsapta.
A béres, – öreges ember volt már, – szekérre tette a ládáját és mikor kifelé ment az udvarunkból, megállt a tornácunk előtt. Megállt, és vérbenforgó szemét az apámra emelte: megfenyegette az öklével:
– Verjen meg hát az Isten örökös józansággal! Verjen meg téged is, gyermekedet is, ha születik!
Az apám sohse hallott efféle átkot, hát még nevetett is reá. De az anyám, – templomos asszony, érzékeny szivü asszony, – megrémült.
Az idegen a fű-ágyra könyökölve csendes bús hangon beszélt. Hangja mély volt, mint a dorombé. Olykor elhallgatott a beszédben és fűszálakat tördelt. Olykor felnézett a mérnökre, olykor kedvetlenül legyintett.
Folytatta:
– A születésem előtt történt ez három hónappal. Eggyetlen gyermek voltam, és ép, erős, egészséges. Semmitse különböztem más gyermektől, csak éppen, hogy kiváncsibb voltam mint más gyermek. Mindent kérdeztem, mindent kutattam, mindenütt titkokat sejtettem. Tizenöt éves koromban már könyvekhez intéztem a kérdéseimet. Ha valamely könyv nehézfogatu volt, én annál jobban rágtam, rágogattam. Tudni akartam mindent, mindent! Abban a korban, mikor más még regényeket olvas, én már Sopenhauert, Kantot, Kontot, Lokot és Spencert őröltem. S abban a korban, amikor más ember a leányokat tündéreknek nézi, én már a boncoló asztalon foglalkoztam velök. Orvosi tudományt tanultam. Persze abban is a hisztológia érdekelt legjobban: a szövet, a hús elemei, a sejtek, a porszemekre bontott ember. Egy kiló tündérhús épp olyan hús, mint egy kiló borjuhús!
Az átkot ismertem. Apám anekdótái között gyakorta hallottam a béres átkát elmondani: Verjen meg az Isten józansággal! Mindenki nevetett rajta, csak én nem. Húsz éves koromban már fázlódva éreztem, hogy az átok megfogott.
Józan voltam, mindig józan voltam!
Ön is mosolyog rajta. Látom, hogy ön sem érti. Az átok üres szó, azt tartja ön is. De különböztesse meg a lélekből fakadó átkot, a szájon forgó piaci átkozódástól. Az átkozódás csak sár-dobás. Az átok a haragvó lélek mennyköve. Mindegy hogy paraszt lelkéből villámlik el, vagy úr lelkéből. Épp oly természeti tünemény, mint a felhők villáma. Erő.
Ön bólint reá. Tehát akkor azt nem érti, hogy mit jelent józannak lenni?
Józannak lenni annyit jelent, hogy: az ember egy megfagyott szivet hordoz a mellében. Az agya olyan, mint a hűtőkészülék: minden gondolat és minden érzés jéggé válik benne. A fagyasztó szer: az analízis, az elemezés.
Az átok következtében én mindig elemeztem.
Huszonegy éves koromban már tudtam, hogy minden gyönyörködés izgalom, és az izgalom következtében mámor. A szem gyönyörködése a szemidegek izgalma. A szép táj, a szép festmény, a szép épület, semmi egyéb csak az alakok szokatlansága, vagy a szineké. Tehát nem a táj szép, sem a festmény, sem az épület, hanem a szemidegek izgalma a szép. Aki Taorminában született, bizonyára azon csodálkozik, hogy mások ott csodálkoznak. Ticián „kettős szerelme“ ha az ön szobájában lógna, esztendőben kétszer se nézne rá. A paraszt is közömbösen megy el mellette, mert az idegei épp oly durvák, mint a tenyere.
Épp igy a zene. Fülideg-mámor. A dal meg annak a mámornak a ködében játszó délibáb. Képek játéka. Tudományos nyelven: Képzet-társitás.
Folytassam-e? Én nem lehetek boldog, mert mihelyt valami kedves, rögtön az okára pillantok. Azt kérdem: Miért?
Ettől a kérdéstől minden délibáb eltünik.
Én mindennek csak a szálait látom. Nekem még a virág is csak sejtszövet, klorofillal telt sejtszövet. Tudok iránta érdeklődni, de nem gyönyörködni benne. És az emberi virág, a nő is, énnekem csak bőrrel bevont csontváz. Én az élő emberen átlátok, mint az üvegen: látom benne a koponyát; a koponyában a fehér velőt, a testében szanaszét folydogáló piros patakokat; a bordái között dolgozó húsgombócot, a tüdőt, a májat, vesét és izmokat… Józan vagyok, irtózatosan józan!
Azt mondtam egyszer: Vessük félre az észt: éljünk úgy mint a sokaság él. A sokaságnak van öröme, van boldogsága. Nézzük csak: mi boldogitja az embereket?
A pénz, – a bor, – a cigány, – a tánc, – a szeretkezés, – a lakmározás, – a kártya, – a vadászat.
Ez a férfiemberek nyolc boldogsága.
A pénzgyüjtés nem nekem való. Azt a boldogságot már diák koromban megmértem. Elgyöngültek gyönyörüsége. Ahol se testi erő nincs, se lelki, a pénz jelenik meg erő alakjában. Ezt tehát meg se próbálom.
Nézzük az asztali örömöket. Ételért ki lelkesedik? A gyermek, az agg, a kanonok. Az italt ki imádja? A paraszt, a gyári munkás, a napszámos, az eszem-iszom falusi úr, meg a kisvárosi könyvetlen úr, – tehát mindenütt azok, akik sohase téptek volna almát a paradicsomi fáról.
Én mikor eszek, a testemet fűtöm; mikor iszok, a testem hiányzó nedveit pótolom. Esztelenségnek itélem, ha valaki több fát rak a kályhájába, mint amennyi kell. Ebből a boldogságból tehát ki vagyok rekesztve.
A zenéről elmondam már, hogy mi. Nem tehetek róla, hogy valahányszor zenét hallok, az idegeimre fordul a figyelmem. Nem ragadhat magával a dallam, mert csak azt érzem, hogyan áramlik az idegeimre. Az idegeimre figyelek, nem a zenére.
Ez nekem tehát akkor se lehet boldogságom, ha rám erőltetem. A drótos hangszereket pláne gyűlölöm. Csodálkozom az emberiség fülén, hogy a zongora, trombita, harangszó, villamos csengő nem okoz neki fájdalmat.
A táncról talán nem is kell beszélnem. Az már a zenétől felizgatott idegek rángatódzása. A zene rángatja az idegeket, az idegek rángatják az izmokat, az izmok rángatják a csontokat. Ez a tánc. Reggeli észszel zene nélkül ki rázogatná a tomporát? s ki veregetné a talpát a földhöz? hacsak nem viszket. Micsoda látvány lehet siketnek a tánc?
Mindazonáltal megpróbáltam; s utána oly szégyenkezés fogott el, olyan devalvált bankónak éreztem magamat, hogy soha többé a táncolás boldogságára nem gondolhattam.
Mi következik? A szeretkezés? Arról már orvosnövendék koromban tudtam, hogy akut láz, vagy mondjuk magyarul: időleges láz, buta vérhevülés. Nekem épp úgy nem lehet gyönyörüségem, mint az eszkimónak a tropikus ég.
Mi következik? A kártya. A kártyát mindenkor utáltam. Már gyermekkoromban megismertem benne, hogy kölcsönös megegyezésen alapuló kölcsönös fosztogatás. Alsórendü lelkek gyönyörüsége.
Maradt a nyolc boldogság közül a vadászat.
A vadászatot nemes sportnak is mondhatják, tehát felső rendü lelkek nemes mulatsága. Kell benne lennie valaminek, amit a közrendü ember nem ért. A történelem is azt bizonyitja, hogy az emberiség felső osztálya mulatott vele. Ma is a királyok, főurak, a legműveltebb osztály a legvadászabb. Ebben kell valaminek lennie!
– – –
A székely köhögött.
– No mi kell? – kérdezte a mérnök.
– A kávé is felforrt.
Megkávéztak. Az idegen láthatólag fölélénkült az erős fekete kávétól. Felkönyökölt a fekvőhelyén, és frisebb hangon folytatta a beszédét:
Csatlakoztam egy kis vadásztársasághoz. Mindössze öten voltunk.
A kerülő este jelentette, hogy egy völgyben gyönyörü szarvasbikát látott. A vadászok bravót kiáltottak, és a vacsora élénk beszélgetésben folyt. Láttam, hogy a szarvasbika képzete izgatja az agyukat.
Vacsora után mingyárt lefeküdtünk, hogy jókor indulhassunk. Én azonban sokáig nem birtam elaludni. Képzeletemben láttam a békés füevő állatot, amint ott alszik nyugodtan a puha gyepen, az erdő csillagos csendes éjszakájában, és még csak nem is álmodik arról, hogy ez estén puskát és kést akasztottak le a számára a falról: neki ismeretlen kétlábu állatok reggel keresik őt…
Mi öröm van ebben?
No megtudom.
Hajnalban a kerülő zörgetésére egyszerre felszöktek a vadászok. Kezük lábuk gyors mozgása, meg hogy valamennyi beszélt, nekem csak idegizgalmi nyilvánulás volt. Izgatottak voltak, örvendezőn izgatottak. Dehát mért?
A völgy szélén szétoszlottunk. Zaj nélkül lappangva haladtunk befelé.
A lombokon a reggeli napsugarak rézsutosan szürődtek át. A fü harmatos volt. Itt-ott egy madár csicsergett.
Én egy társam mellett mentem. Susogva figyelmeztetett lépten-nyomon:
– Lefelé tartsd a puska végét!… Kerüld az avart!… Csitt, csitt!
A szeme a láztól ragyogott. Olykor megállt és fülelt. Aztán megint halkan beljebb…
Én az erdő békés lakójára gondoltam, a szarvasra, aki bizonyára gondatlanul legel valamely tisztáson. Nincs annak ártó gondolata ellenünk! Nem bántja még a kigyót se!
És mi öten vágytól lehegve keressük őt.
Egyszerre megránt a társam. Megállok és nézek amerre a szeme mered. Hát egy sárga kis őzet látok a bokron túl, amint a naptól és harmattól csillogó erdei pázsiton legelész.
Társam a vállához emeli a puskáját. Lobban, durran, füst csap el belőle… Az őz ott fekszik a pázsiton. Csak a lábát rázza, fejét emelgeti.
A társam odafutott. Én nyugodtan követtem. Az őz vállából buzogott a vér. Ahogy ott álltunk, ránk forditotta szép fekete ártatlan szemét. És a könny úgy folyt a szeméből, mint az ember szeméből szokott.
Mit gondolhatott az az állat mirólunk?
– No ugye hogy ez remek lövés volt? – kérdezte a társam diadalmasan.
És nagy sáros lábát rátette a haldokló állatra.
Mért nézett diadalmasan? Micsoda diadal egy fegyvertelen állatot puskával megsebezni? Mért örült az én barátom?
A lövésnek nem örült, mert a puska-durranás fülbántó. Az őz husának sem örült, mert van mit ennie. Tehát a vérnek örült.
Hát ez a nemes sport?
Hiszen akkor a görény meg a róka nemesebb állat az embernél, mert egyébbel, mint nemes sporttal nem is foglalkozik!
Vállamra vetettem a puskámat és haza ballagtam.
Hiába, – gondoltam, – én józan vagyok, vigasztalanul józan!
Este a vadászok is megérkeztek. Az erdőőrök beszállitották a szarvasbikát, az őzet, nyolc foglyot, egy harkályt, két szarkát is. Csupa holt állat. Reggel még valamennyi élt.
És örvendeztek, boldog dicsekedéssel beszélték, melyik állatot hogyan érte a lövés? Tehát csakugyan ez a nemes sport! Ezért kelnek fel az emberek hajnalban, ezért utaznak messze vidékekre, másznak hegyet és völgyet, bérelnek erdőt, öltözködnek tiroli ódivatu ruhákba; s mily hősi mozdulatokkal viszik a puskát! Már a vasuti állomáson úgy feszitenek, mintha legalább is oroszlánvadászatra utaznának! Pedig hát csak a kukoricásba mennek a kis gyáva nyulakra, ártatlan őzekre, békés szarvasokra és az erdő boldog madaraira.
És ezt nevezik királyi mulatságnak! Ezt, meg a galamblövészetet, mikor százszámra lövik a galambot. Jól nevelt művelt urak…
Vacsorakor négy szál cigány is beállitott. Az egyik vadász csakhamar tapsolással kisérte a nóta taktusát. Megfigyeltem, hogy ő köztünk a legsoványabb, legidegesebb. És megjósoltam magamban, hogy ő fog leghamarabb táncolni is.
Vigan ittak, boldogok voltak.
Akkor arra gondoltam, hogy én is alkoholizálom magamat. Méreg ide, méreg oda! ha boldogságot okoz, megbecsülni való!
Ittam.
Jó bor volt. A benne levő spiritusz-tartalom meggyorsitotta az arcom vérkeringését. Éreztem, hogy a fülem melegedik. Éreztem, hogy a zene hat már az én lábam idegeire is.
És tovább ittam.
Annyit ittam mint ők.
Ők csakhamar daloltak és táncoltak. Csókolták a cigányt, és verték a lábuk szárát. Rajtam azonban csak nem tört ki az alkohol-örjöngés. Én percről percre azt vigyáztam, hogy hogyan terjed a testemben fokról fokra az ital mérgező ereje? Hogyan hágtat a halántémig? és hogyan tekeredik rá a kis-agyamra?
De ittam tovább; ittam pálinkát is, hogy attól olyan boldog legyek, mint ők!
Reggel felé a társaim olyannyira elrészegedtek, hogy ide-oda kerengtek, mint a beteg dongók. Nekem már a szemem idegeire is elhatott a méreg. Kettőnek láttam a lámpást, és soknak a cigányt. Megtapasztaltam a pulzusomat. Szaporábban vert, mint máskor. De azért józan voltam, józan! Úntam őket, úntam a beszédüket, tréfáikat, nevetésöket! Mikor aztán szanaszét dőltek, elosontam. Kocsira ültem és haza!
Tehát énrám még az alkohol se hat!
Meg kell önnek mondanom, hogy az anyám még él, és hogy négy éve házasít.
Eleinte csak mosolyogtam rajta, de aztán az utóbbi évben egyre sürübben irt rám ebben az ügyben.
Mert nem igen beszélünk egymással, noha együtt lakunk. Ő a kastély egyik felében, én a másikban.
Ön ebben megütközik, pedig igy van okosan. Az anyám ideges asszony, és mihelyt két szót beszélünk, a harmadik szó már vélemény-különbség. Ő aztán boszankodik és kifakad, mint minden ember, akinek bizonyságai nincsenek. Én iparkodom meggyőzni okkal, világossággal. De ő csak azt látja, hogy a véleményem ellenkezik az övével, s inkább nem beszél velem. Csak akkor találkozunk, ha vendég vetődik hozzánk.
Ir hát egy napon nekem… De itt is vannak a cédulák a zsebemben. Ceruzával irt. Hallgassa:
– Fiam, szeretném ha megnősülnél. A nőtlen élet, nem tökéletes élet. Tudod, hogy csak ketten vagyunk.
Feleltem:
– A házasság annak való, akinek hiányzik valaki, mikor egyedül van. Nekem nem hiányzik senki. Én egyedül egymagamban is egésznek érzem magamat, mint az egy-tucat kanál. Komplet vagyok.
Irt:
– Nem vagy komplet. A férfi nem komplet nő nélkül. A férfi magában levéltelen fa. A nő a lombja, virága. Nézd meg az agglegényeket, miféle emberek öregségükben? Egyet se találsz rendes életünek, rendes gondolkodásunak, rendes érzésünek. Benne élnek a világban, de látszik hogy nem bele-valók. Idegenek köztünk. A természetre szoktál mutogatni, a világtörvényre. Most én mutatok oda.
Feleltem:
– Helyes a hivatkozás a nagytörvényre. Csakhogy abban a házasság szereteten épül.
Irt:
– Nem értelek.
Feleltem:
– A természetben a házasság tiszta vonzalom, szeretet. A társadalmi házasságban nem szeretet a fundamentum, hanem szerződés.
Irt:
– Mégsem értelek.
Feleltem:
– Az államnak a házasság csupán polgártenyésztő intézmény. (Polgár nélkül nincs katona, sem adó.) Az állam tehát nem törődik azzal, hogy szeretet-e a kapocs és kölcsönös boldogitás-e a cél? Ez az oka, hogy széles ajtón lehet bejutni a házasságba, s keskeny ajtón ki, de olyan keskeny ajtón, hogy mind a hét bőre lenyúzódik annak, aki kimegy.
Irt:
– Hagyjuk kérlek az elméleteidet fiókban. Fagyaszd velök másoknak a vérét. Én arra kérlek, hogy házasodj meg. Mert utolsó sarja vagy a családnak, és ha igy maradsz, teljesen megecetesedel. Vártam eddig, hogy valamelyik leányismerősünk iránt érdeklődni látlak, de te valahányszor leánytársaságban vagy, akkorákat ásitasz, hogy az állkapcsod hallhatóan ropog. Hát kérve kérlek, teljesitsd öreg édesanyádnak ezt az egyetlen egy kivánságát! Mert csak azért gondolok félve a halálom órájára, hogy attól tartok, nőtlenül hagylak el!
Feleltem:
– Parancsnak tekintem az óhajtását. Jelölje meg, hogy kit vegyek el és három nap mulva lesz menye.
Irt:
– Köszönöm, hogy oly engedelmes jó fiam vagy. De mégis azt szeretném, ha te választanál.
Feleltem:
– Nekem egyik liba csak olyan liba mint a másik. Merőben fölösleges tünődnöm azon, hogy melyik gágogjon az udvaromon.
Erre három napig nem kaptam cédulát.
Akkor ismét irt:
– Hogy tetszik neked Pipi? Bájos leány és angyali a jósága. Vagyona is van. A családja csupa előkelő ember. Hogy tetszik neked?
Feleltem:
– Sehogyse. Már az, hogy egy Paula nevü leány csirke nevet nyomat a névjegyére, arra vall, hogy valóban csirke-agyu. A jósága… Mi a jósága? Az hogy az apja erszényéből pénzt osztogat? Osztogasson a maga erszényéből! Hogy bájos? Az a sok gyürü az ujján, az a nehéz fülbevaló, gondolatának örökös bálba és szinházba járása, nekem azt mutatja, hogy a férjét pénz-szerző házi állatnak fogja tekinteni. De ha parancsolja édes anyám, azonnal feleségül veszem.
Irt:
– Mit gondolsz Sarolta felől? Az csak müvelt leány! Angolul is ért, olaszul is! Németül és franciául ugy beszél mint magyarul! Komolysága éppen hozzád illő. Azonnal felelj.
Mindig azonnal feleltem, depersze a női természet türelmetlen. Hát feleltem:
– Sarolta csakugyan művelt leány. Öt nyelven beszél de két b-vel irja az egyebet és ahhelyet, hogy nem lehet, azt mondja ki van zárva! Hogy értheti a többi nyelvet? ha az anyanyelvét se beszéli tisztán. A komolysága hozzám illő volna, ha lelki tulajdonság volna mint nálam, csakhogy nála gyomorbajból származik. Ha parancsolja, feleségül veszem.
Kétnapi szünet következett. Aztán ismét irt:
– Sáfár Piroska ellen igazán nem lehet szavad. Csupa kedvesség és csupa zene. Bétóvent úgy játsza, hogy öröm hallani. A családja előkelő családokba ágazik. Az anyja jómódu özvegy.
Feleltem:
– Ha valaki kótából rontja a zongorát, az még nem zene-értés. És ha valaki már reggel nyolc órakor zongorázik, abból ugyan nem lesz jó háziasszony. A kedvessége? Macska kedvesség. Simul, dorombol. Bizonyára karmol is, ha kedvetlen. A családja… A családjából csupán az anyját fogja a férje házába vinni. Az pedig mikor beszél, olyan mintha kotkodácsolna, mikor pedig nevet, olyan mintha kukorikolna. Aki elveszi a leányt, elveszi az anyját is, és hallgatni kénytelen élete hosszán át azokat a hajmeresztő hangokat. De ha parancsolja, feleségül veszem.
Erre aztán hosszu szünet következett. A cédulákon más ügyek jártak. De az anyám gyakrabban látogatott el a leányos házakhoz, és nekem mindig el kellett kisérnem. A szeme mindig rajtam állott, valahányszor leánynyal beszéltem. Szivesen szereztem volna örömet neki azzal, hogy valamelyiket megkülönböztetem, de hiába, orvosra nem hatnak az emberi bőrnek szinei, sem a tagok gömbölyüsége, sem a hosszú haj, sem a rózsaszinü pántlikák. S micsoda fárasztó volt nekem azt a sok csiripelést, csácsogást, és pápogást hallgatni, amely a női társaságokat jellemzi!
Végre is az anyám belefáradt.
– Fiam, – fakadt ki, – hát nincs egy se, aki tetszene?
Vállat vontam.
– Nekem valamennyi tetszik. De nem vagyok bogár, hogy belerepüljek a lángba. A házasság holtig való szerződés. Tessék csak emlékezni arra a szomoru fővárosi úrra, akivel tavaly Osztendében ismerkedtünk meg. A feleségénél éjjeli látogatót talált. Meg akarta verni, de az erősebb volt: még őt rugdalta meg. Aztán párviadal következett. Őt vitték haza lepedőben. Tehát először is felfedezte, hogy a felesége erkölcstelen, aztán kapott egy csomó rugást a teste különböző részeire, egy golyót a mellébe, s végül egy itéletet a szentszéktől, amelyben itélik, hogy tovább éljen azzal a bestiával! Mindez miért? Azért mert elkövette azt a könyelmüséget, hogy bevezetett a templomba egy leányt, és ott elmondott néhány szót vele. Ha nem a templomba vezette volna, hanem máshova, se meg nem csalták volna, se meg nem rugdosták volna, se mellbe nem lőtték volna, sepedig a világ nem nevetné.
– Dehát minden leány ilyen? Nincsenek jobb példáid a házas életről?
– A sorsjátékon is nyer mindig négy-öt ember. De hány az aki veszit! És az csak pénzt veszit. A házasság nem olyan lutri. Ott egy életet teszünk kockára.
Akkor már sirva fakadt az anyám.
Én a sirást nem állhatom. Tudom ugyan hogy az is micsoda. A tehetetlenség érzetének agybeli izgalma és annak az izgalomnak a hatása a szemidegek viztartójára. De mégis kellemetlen látni a józan embernek is.
– Hát ne sirjon édesanyám, – mondottam, – inkább megvallom, hogy egy leány nagyon tetszik nekem, és hogy a maga kedvéért elveszem.
Egyszerre elállt a sirása. Az utolsó könycsepp még ott ült a szeme pilláján, de már a szeme mosolygott:
– Melyik az?
Hirtelenében végigfutott a gondolatom a környékbeli leányokon, s nyugodtan feleltem:
– A Lóri.
Az anyám boldogan csapta össze a kezét:
– No nézd, hogy arra nem gondoltam! Gazdag is, szép is, okos is. Tündöklően okos! Az való éppen neked! Mikor kéred meg?
– Ha akarja még ma.
Ezt persze olyan elhatározással mondtam, mint aki az orvoshoz azzal állit be, hogy operálja meg. Véget akartam vetni a zaklatásnak.
Csak akkor kezdtem méregetni igazán a leányt, mikor már a szót kimondtam. Ki is az a lány voltaképpen?
Ismerni ismertem, hiszen az apja az apámmal jóbarát volt, dehát nem beszéltem vele életemben tiz szót se. Egy cigány-szemü, vékony orru leány. Az okosságáról nem tapasztaltam semmit. Csakugy icogott-vicogott a lányokkal, mint a többi. Aki hangosan nevet, nem okos. Aki rikoltva nevet, az meg éppenséggel ostoba. Dehát mindegy.
Az anyám persze nem lóditott még aznap neki a lánykérésnek. Megelégedett azzal, hogy választottam. Vacsorára magához hivatott, hogy mégjobban megbeszéljük az ügyet. Eltökéltem, hogy mindent ráhagyok. Elvégre bárkit veszek is el, nem magamnak veszem, hanem az anyámnak. S valóban kell a házba valami női fiatal lélek. Udvar kutya nélkül, kalitka madár nélkül, ház asszony nélkül, valóban üres látvány.
Csak arra az egyre kértem az anyámat, hogy látogasson el Lóriékhoz egyedül, és tapogassa ki, hogy a leány hozzám jönne-e? Mert az én természetem nem olyan, hogy a szokásos udvarlást végig tudjam csinálni. Meg fogom látogatni a menyekző előtt lehetőleg mindennap, elmondom valami szerelmi levelezőkönyvből azokat a diluviális régiségü frázisokat is, amiket a lányok megkivánnak, de hosszan ez nem tarthat, mert nekem nem gyönyörüség, hanem dolog. Dolognak is unalmas, mint a nyiratkozás.
Az anyám másnap kocsira ült és odavolt három napig. Beszélt a szülőkkel. A szülők beszéltek a lányukkal. A leány azt mondta, hogy csodálkozik az óhajtásomon, mert semmi érdeklődést nem tapasztalt, azonban hozzám jön, mert méltónak itél magához.
Erre nyeltem egyet.
Az anyám aztán a dicséretek vizözönjével boritotta el a leányt. Hogy hány évig volt a Szentsziv-klastromban, hogyan ért minden kézimunkát, de vivni is tud és lőni. És hogy nem zongorázik, hanem inkább hegedül.
Ez az utóbbi dicséret kissé megrezzentett. Mert hallottam már hölgyeket hegedülni, s mondhatom hogy a tüskés disznó nem borzolja úgy a sertéit mint ahogy az én hajam meredezett. De aztán arra gondoltam, hogy időnkint vizet csöpögtetek a hegedüjébe és attól megunja.
Másnap már nekem kellett kocsira ülnöm. Az anyám maga kötötte meg a nyakkendőmet, s maga válogatott egy akkora csokor virágot, hogy egy bácskai tehén jóllakott volna vele. És az utolsó szava is az volt hozzám, hogy a leendő anyóst ne cáfoljam semmiben.
Olyanforma érzéssel indultam útnak, mint aki a fogát húzatni megy.
Három-négy domb, egy köves patak, egy szalmatetős oláh falu, aztán egy vörösföldü erdő, hirtelen lapály, amelyen s-formán görbülő kettős házsor fehérlik; mind zsuppal fedett; a falu közepén régi divatos köpcös tornyu templom; oldalt a falutól különálló barna kastély, jókora parkban, – ez az a hely, ahol nekem asszonyt termesztett az egek ura!
Ahogy a park kőfala mellett haladok, a levegőből valami madárféle bukfencezik az ölembe.
Nézem, hogy micsoda? Hát egy véres nyaku veréb. Még élt és vergődött a szárnyával. Kidobtam az útfélre, s boszankodva törülgettem a vérét a nadrágomról. Ha babonás volnék, – gondoltam, – visszafordítanám a kocsimat. De én nem vagyok babonás.
A kastélyban áradozó örömmel fogadtak. Az apa, – dudaorru álmos ember, – megcsókolt, és fiának szólitott. Az anya, – úri ruhába járó kis parasztasszony, – örömigéket rikácsolt.
– Lenn van a parkban. Mingyárt jön ő is.
Leültettek. Beszélgettünk mindenféle közömbös dolgokról. A leány nem jön. Végre is az apó megszólal:
– Eredj le fiam a parkba. Lepd meg. Hátulról fogd be a szemét.
És döcögve nevetett.
Az anya kinyitotta a szalonjuknak a kertre néző ajtaját. Lementem. Egy helyen haragos női hangot hallok. Mingyárt rá is bukkanok Lórira.
Egy platán alatt állt meggyszin piros blúzban és fekete szoknyában. A vállán Flóber-puska. Egy tizenöt éves forma ostoba képü kertész bojtárt szidott:
– Máskor pedig, ha énelőttem állsz, hát levedd a kalapod, különben így ütöm le.
Azzal olyan gyors pofont rippentett a fiu képére, hogy a kalapja négy méternyit röpült.
A fiu az arcára kapta a tenyerét és káprázó szemmel nézett reá.
Visszahúzódtam, hogy ne legyek tanuja a pörnek. Megkerültem egy kis nyirfa-ligetet, és úgy tértem vissza. Már akkor a fiu nem volt ott. A leány felém lépegetett. Ahogy megpillantott, elpirosodott.
– Nini! – kiáltotta, – kit látok?
És a kacsóját nyujtotta. Mert a férjhez menő leánynak csupán kacsója van.
– Hát maga vadászik?
– Csak célba lőni tanulok. Parasztfiúkkal holmi apróságokat vettetek föl és azokra lövök.
Ezt mondva, felakasztotta a puskáját egy faágra és hogy tovább sétáltunk, az anyám egészsége felől tudakozódott.
Aztán elhallgatott. Jel volt ez arra, hogy nyilatkozhatok.
De én is hallgattam.
Arra gondoltam, hogy ime itt az óra, amelyben kinyujtom kezemet-lábamat, hogy a házasság békóját rákovácsolják. A nyelvem szinte belefagyott a számba. Ő is szótlanul lépegetett mellettem a park kanyargós utján. A kavics halkan hersegett a lábunk alatt.
Megálltam és ránéztem:
Ez tehát az a nőnemü ember, akivel nekem át kell élnem az életemet! A test vékony, de egészségesnek látszik; a szeme fehére tiszta, tehát regényeket nem olvas; az arcbőr kellő vérkeringésről tanuskodik; a fogak kopatlanok; az ajk és fül piros, tehát az emésztés rendes.
– Mondja csak Lórika, – szólaltam meg végre, – a családban miféle betegségek voltak?
Láttam az arcán, hogy meglepi a kérdésem, mindazonáltal elmosolyodott:
– Itt nem lesz alkalma gyógyítani!
– Mégis.
– Köhögés, nátha… Anyácskám egyszer a kezét forrázta le.
– Őrült nem volt a családban?
– Nem.
– Se tüdővészes?
– Az se.
– Az öreg szülőket mi baj vitte el?
– Nem tudom. De mért kérdez ilyeneket? Remélem, nem nyujtatja ki a nyelvemet is.
És láttam a szemén, hogy boszankodik.
Válasz helyett elgondolkodva néztem egy körtefagalyra, amelyen négy-öt kis kék hernyó legelt.
Sohse láttam azt a fajta hernyót.
– Nézze már, – mondottam, – miféle vendégek ezek?
S leszakitottam az egyik levelet, amelyen két hernyócska falatozott.
A leány arcát utálat torzitotta el.
– Jaj! tapossa össze! tapossa össze!
– Mért? Mit vétett magának ez a kis állat?
– Pusztitja a gyümölcsfát! Utálatos! Tapossa össze!
– De Lórika, – feleltem nyugodtan, – ez a néhány kis hernyó nem eszi meg ezt a nagy fát. A többit a kertész leszedte még tojás korában. Ezek véletlenül megmenekültek.
– De utálatosak!
– Tehetnek ezek arról? És vajjon csakugyan utálatosak-e? Nézze meg csak közelebbről, micsoda szép törökszin-kék moár-selyem a ruhájok!
– Én meg nem nézem!
– És nem sajnálja megölni ezt az állatkát csak azért mert utálatos?
– De kártékony!
– Azért, mert megeszik hét-nyolc kis falevelet?
A manó tudja, hogy mért vállaltam ügyvédséget a hernyók mellett. Én csakúgy irtom, mint más. Talán a leány utálkozása ingerelt ellenkezésre? Talán a gondolkodásának a belső rugóit akartam előpattantani.
A leány arcán mosolygás jelent meg. – Csipős szemmel nézett reám:
– Maga éppen olyan, mint Adria!
– Egy idevaló bolondos leány. Azt hittem, ismeri.
– Adria… Talán Adrien?
– Nem: Adria.
– És mért vagyok olyan mint Adria?
A leány a vállát vonogatva nevetett:
– Azt nem mondom meg, csak… olyan, mint Adria!
Aztán elkomolyodott. Leszakított egy bugába érett fűszálat, és szórakozottan simogatta.
Eldobtam a hernyót, és hallgatva sétáltunk tovább. Egy fenyőkkel környezett kis árnyékos téren megálltam.
– Mit gondol, – szólaltam meg, – minek jöttem én ide?
Mert untam már az üres beszélgetést. Eltökéltem, hogy még azon órában megkérem a leányt, el is veszem, otthon aztán beteszem az anyám butorai közé, s élek tovább, mint ahogy eddig éltem. Az a fő, hogy az anyámnak menye legyen!
A leány mosolygó arccal morzsolta a fűszálat.
– Mit gondolok? Hát kell gondolni valamit, ha egy ismerős család meglátogatja a másikat?
– Én nem vagyok család, én csak egy szál fiatal ember vagyok. Egy nagyjelentőségü kerités ajtaja előtt állok, már jó ideje…
Itt elhallgattam.
A leány rámpillantott, és a fűszállal játszva, álmatag hangon szólott:
– No, és mért nem nyitott be?
– Hát először is, mert okos ember nem nyit be olyan ajtón, amelynek belülről nincsen kilincse…
E pillanatban halk zördülést hallok. A lombok közül odalebben egy fehér batisztruhás nyulánk szőke leány. Megheppenve áll meg, és rám bámul.
– Jaj! – rebegi ijedten, – bocsánat… Azt hittem, magad vagy…
És egy lépést hátrált, mintha vissza akarna futni.
Én olyan szép szál leányt soha életemben nem láttam! És a megjelenése olyan különös volt: ahogy a zöld lombok közül a fehér batisztruhában ott termett; sötétkék szeme ahogy rám-csodálkozott, és szelid fehér arcán az a hirtelen megjelent könnyü pirosság…
Nem lehetett több tizennyolc évesnél. A szeme olyan ártatlan volt, mint egy hat éves gyermeké.
Lóri megmondta a nevemet, az ő nevét is:
– Adria, a papunk leánya, akit az imént említettem.
Ön bizonyára visszát lát abban a mondásomban, hogy olyan szép leányt sohse láttam. Nekem magamnak is különös volt, hogy annyira megdöbbentett. De gondoltam, azért hatott rám annyira, mert a sötétzöld környezetből előlobbanó fehérruha váratlan volt a szememnek, és a lombok közül kibukkanó fiatal üde arc épp olyan meglepő, mintha komor fenyőfán rózsákat pillantanánk meg.
– Nem zavarom a beszélgetésükben? – kérdezte a leány tétován. A kertalján jöttem be. Nem tudtam Lóri, hogy vendéged van. Ahogy ideértem, a fák között a te blúzodat láttam piroslani. Nem zavarlak? Remélem nem beszéltetek valami fontosat?
– Nem, – feleltem Lóri helyett, – a céllövésről beszélgettünk. Maga is puskával sétál a kertben?
– Óh dehogy.
És Lórihoz fordult. Tréfásan megfenyegette:
– Remélem…
– Nyugodj meg, – felelte Lóri, – négykrajcárosokra lövöldöztem.
Szerettem volna megmondani, hogy egy négykrajcáros véresen bukott a magasból az ölembe, de hát hagyjuk, ha ez a mulatsága!
A szőke leány mégis gyanakodva nézett reá. Lóri visszanézte büszke mosolygással.
– Negyven lövés, – mondotta dicsekedve, – és harminc találás! Képzelheted, hogy a gyerekek milyen boldogok voltak!
És hozzám fordult:
– Az átlőtt négykrajcárosok az övék.
Adria lehajolt és fölvett a fűből egy négykrajcárost:
– Itt is van egy. De nem adom vissza. A mihálydi koldusnak adom, tudod annak a nagyszakállunak, akire azt mondtad, hogy bibliai alak. Megengeded ugye hogy annak adjam?
És hozzám beszélve folytatta:
– Nem a mi falunkba való, hát nem igen adnak neki. Meg kálvinista a jámbor, az is vesztesége. Pedig mijen szépen fújja a zsoltárt: „Pe-he-herelj uram pehe-herlőimmel. Ha-ha-harcolj éhéhén ellenségihimmel.“ Szegény öreg, néha eldanoltatok vele három zsoltárt is!
A szó kedvesen pergett az ajkáról. A szeme oly bizalmasan állt rajtam, mintha régóta ismerne. Karját a Lóri karjába füzte. A batisztruhán átlátszott a karja. Szobrásznak, festőnek gyönyörüség lett volna látni. De én se szobrász, se festő nem vagyok. Ámbátor ruhán átlátszó kart nem is láttam még se képben, se szoborban.
Aztán az tünt fel, hogy a szeme milyen meleg. A kék szem többnyire hideg vagy langyos. Az övé meleg, mint az olasz ég. És valami kimondhatatlanul szelid és jóságos és vidám, mint a májusi nap.
Együtt sétáltunk tovább a kertben. Adriának néhány szóval elmondtam, hogy az apám a Lóri apjának jóbarátja volt és hogy az anyámmal róluk beszélgettünk, azt mondta, látogassam meg őket.
Amig beszéltem, a leány szeme nyugodtan, szinte csodálkozón állt az arcomon. Igazán különös szem. Úgy hat rám… hogy is fejezzem ki… mint, mint ha a vas érezne és mágnessel simogatják végig…
Engem a világon semmi se érinthet olyan mélyen, mint a szem. Nem mindenkinek a szeme. De a nyugodtan néző tiszta szem mindig megérint. Miért? Mert abban már nemcsak az optikai szerkezetet látom. A szemben van valami. Mondjuk: a lélek. A nagy nem tudom világából egy erő. De az ő szeme különben is… egy mennyből szállott szempár.
A leány mintha magában beszélne, megszólalt:
– Magának el kellene vennie Lórit.
Erre az lett volna a válasz, hogy hiszen éppen azért jöttem. De a nyelvem nem mozdult reá. Valami különös érzés bágyasztott el. Az a kékszemü leány úgy jelent meg nékem olyan váratlanul, olyan ünnepiesen, mint Éva a teremtés hajnalán. És ő mondja, hogy el kellene vennem Lórit!
De mindez csak egy percnyi ellágyulás volt, mint mikor télen a kályha mellett elálmosodunk. Csakhamar felocsudtam.
A leányok egymással beszélgettek.
– Mit dolgoztál ma? – kérdezte Lóri mosolyogva.
És Adria felelt:
– Mért kérdezed ezt nevetve?
– Mert arra gondoltam, hogy talán megint csigát ragasztottál.
Hozzám fordulva folytatta:
– Minap egy csigának a házát ragasztotta meg enyvvel.
Adria mentegetődzött:
A csiga még élt. A gyerekek a falhoz vágták… Elvégre annak a csigának a háza mindene…
Fiatal hársfák közé értünk. A krétás homokból csinált kerti utat kövér iriszek szegélyezték. Éppen virágzottak. Lóri letört két virágot, és az egyiket Adriának adta, a másikat a keblébe tűzte.
– Köszönöm, – mondotta Adria.
És megcsókolta a virágot olyan szeretettel, mint ahogy az anya csókolja a gyermekét.
Nekem az a mozdulat megint valami kedves volt.
– Látom, hogy maga szereti a virágot, – mondottam.
– Szeretem, – felelte, – hát hogyne szeretném! Különösen az írisz kedves nekem! Ez a finom kék patyolat az Isten szövő kezének remeke. És nekem olyan, mintha minden virág élne, gondolkodna, mint mink, és szeretne bennünket. De azt gondolom, fájdalmat nem érez a virág.
Rám nézett, hogy én is így vélekedek-e? Aztán hogy én bólintottam, folytatta:
– És azt gondolom, hogy az élete csupa boldogság. Mihelyt kifeslik a bimbóból gyönyörüséggel tartja az arcát a meleg napsugárnak, gyönyörüséggel fürdik éjjel a harmatban, és mikor a hársfák árnyékot teritenek reá, az is boldogság neki. Te hogyan gondolod, Lóri?
Lóri mosolygott:
– Te csak a régi képzelődő maradsz. A virág virág, semmi egyéb. A természet játéka épp úgy mint a sár. Az bizony se nem érez, se nem gondolkodik.
Ez volt az én véleményem is, de amazt mégis jobban szerettem hallani.
Adria elkomolyodva rázta a fejét:
– Csalódol Lóri! A virág az Isten művészete; épp úgy mint a holdfény, a szivárvány és az emberi arc. A művészet arra való, hogy nemesítse az embert. Amikor virágot csodálunk, a lelkünk fölemelkedik. Elképzelheted-e, hogy a leggonoszabb ember gyilkos gondolatot tud forgatni az agyában, ha egy csomó gyöngyvirágot szemlél?
És a kezében levő nagy kék virágra gyönyörködött.
– Milyen szép! Milyen szép!
Hirtelen Lórinak nyujotta:
– Csókold meg!
Lóri mosolyogva vont vállat, és megcsókolta a virágot.
– Csókolja meg maga is!
Megtettem, amit kívánt.
Gyermekes volt a magaviselete, de oly kedves, hogy úgy gyönyörködtem benne, mint ő a virágban.
Itt úgylátszik, mintha magamat cáfolnám, az előbb emlitett józanságomat. Dehát kérem, ha józan vagyok is, a só nekem is só-ízü, a cukor nekem is édes, és az akácvirág nekem is jószagu.
Egy tiszta-vizü patakocskához érkeztünk. Lóri csak neki iramodott és átugrott rajta. Adria habozva állt meg. Oldalt egy kiálló követ nézett a víz közepén. Odakerült. Kedvesen fogta fel két ujjal a fehér batisztszoknyát, és formás sárga cipőjét a kőre nyujtotta. Megtapogatta előbb, hogy nem billen-e félre? Csak azután lépett reá.
– Mily gyáva vagy! – kiáltotta Lóri.
Én is a kövön mentem át.
Ahogy tovább sétálunk, látom, hogy a kerti úton mintha egy fekete zsinór heverne keresztben. Hangyanép. A lányok is meglátták. Adria visszatartón emelte föl a két kezét:
– Rájok ne lépjenek!
– Nyugodjék meg, – feleltem, – nem lépünk rájok.
Lóri unatkozó hangon szólott:
– Nyugodt lehetsz: a doktor még a hernyókat se tapossa el.
Adria örvendő arccal nézett rám és tapsolt:
– Bravó! Végre egy ember!
Oly őszinte lelkesedéssel mondta ezt a szót: ember, hogy lehetetlen volt benne meg nem érezni a legnagyobb dicséretet.
Érdekes, hogy a nők százszor annyit beszélnek, mint a mi férfiak, de századrésznyi a szótáruk a miénkhez képest. Hanem amit ki nem tudnak fejezni szóval, igével, jelzővel, kifejezi a hangjuk zengése, a szemük, az arcuk mozgékonysága.
Ahogy ő kimondta az ember szót, az egy óda volt, szavak nélkül.
Megértettem.
Átléptük a hangyákat és Adriához fordultam:
– Mondja, kis Adria, kitől tanulta maga ezt a szép gondolkodást?
– Szép gondolkodást? Az irgalmat az állatok iránt? Nem tanított engem arra senki.
– Bizonyosan az édesanyja.
A leány szomorún pillantott reám:
– Anyám? Nem ismertem őt.
– Akkor bizonyára az édesatyja…
Elmosolyodva rázta a fejét.
– Nem. Atyámmal én mindig harcolok az állatokért. Ő is eltapossa a hernyót, ha nem látom. A hangyát is. Azt véli, hogy minden bogár ellensége az embernek. Pedig ugye nem igaz? Az a sok kis élet nem tudja mi az ember? A minap, hogy nálunk is így táboroztak a hangyák, szőnyeget vittem ki a kertbe és nagyító üveget. A hangyák ilyen vékony vonalban haladtak át a mi kertünk útján is. Föléjük hajoltam. Nem zavarodtak meg, tehát nem láttak. Talán felhőnek véltek. De bizonyosan nem tudták, hogy én is élő élet vagyok. Pedig okosak! Milyen okosak! Tudja mit csináltak?
– Verekedtek.
– Nem. Költözködtek. A gyermekeiket szállították. Megfogták egyenkint derékon, és úgy vitték őket. Száz meg száz hangya-gyermeket! Bizonyosan elromlott a régi lakásuk, és ujba költöztek át.
És álmodozva nézett maga elé.
– Igazán védi a hernyókat? Én örülök, ha egy-kettő megmenekül. Mert télen mind összeszedjük a hernyófészkeket és elégetjük. Azokat nincs miért sajnálni. Tojások. Nem éreznek. De mikor már kibujnak s örülnek a napfénynek, boldogan összebujnak és eszegetik a gyönge levelet. Akkor már sajnálom őket, ha bántják. Mert akkor már az a kis hernyó él.
– Igaz.
– És olyan érdekes, mikor a hideg reggeleken összebujnak! Finom fehér fátyolsátorukban úgy összebujnak. Jó testvérek. A fátyolon néha apró harmatszemek csillognak, mint a gyémántpor…
Rám nézett:
– Hát a pókkal hogy van maga?
– Békességben, – feleltem kitérően.
– No én nem vagyok velök békességben. Ha meglátok egyet, rögtön poharat borítok rája és kivetem a kertből. Azok gonosz állatok! Az emberek közt is vannak gonoszak. Az állatok között is. Hanem télen mégis irgalmazok nekik. Akkor üres üvegekbe gyüjtöm őket és szállást kapnak az ablakomban tavaszig. Maga megöli őket?
– Nem, – feleltem határozottan. De mondja, kedves Adria, ugye az édesatyjától tanulta ezt?
– Mit?
– Hogy az állatokat ennyire védelmezi.
A leány mosolyogva rázta a fejét.
– Atyám a pókot is eltapossa, ha nem látom. Mindenki eltapossa őket. Még nem ismertem olyan embert, aki könyörülne rajtok.
És hálásan nézett reám.
– De az édesatyja mégis csak foglalkozik a természettudományokkal?
– Nem. Ahhoz ért legkevesebbet. Ő csak a régi könyveket olvassa. Én is szeretem a régi könyveket, különösen a szentek legendáit. Este vacsora után mindig olvasunk a szentek életéből. Mindig azt a szentet, akinek a napja van. Én olvasok hangosan. A férfiszenteket néha gyorsan olvasom, de a nő-szenteket mindig lassan. Mert lássa azokat jobban érzem. Micsoda más gondolkodásu nők voltak azok! Fehér lelkek…
– Ezt nem is tudtam, hogy a mi vallásunkon kívül más vallásbeliek is tisztelik a szenteket. A tiszteletes úr bizonyára csak különösségképpen olvassa.
Erre mind a két leány nevető arccal fordult felém. Aztán Adria arca piros lángba borult, elkomolyodott, szinte szenvedővé vált. De elpirosodott még a füle is.
A szeme egy pillanatra rám szegeződött, mintha valamit akarna mondani, majd Lórira pillantott:
– Megyek már, – rebegte zavarodottan, – sietnem kell!
Gyorsan kezet szoritott Lórival; nekem csak könnyedén bólintott, azzal átlebegett a gyepen s eltünt a fenyőfák között.
Lóri bámulva nézett utána:
– Mi lelte ezt?
Én is csodálkoztam:
– Mit nevettek az imént?
– Hogy maga azt mondta: „más vallásbeliek“, „nagytiszteletü úr.“ Merthiszen ők is római katolikusok. De mért hogy így elszaladt?
Én már értettem.
És sajnálattól elnehezült szívvel néztem utána.
A kert hátulján néhányszor megvillant a fehér ruha. A leány futva haladt kifelé. A futása könnyü volt, mint az őzé. Aztán eltünt. Csak a hosszu fenyőfagalyak inogtak, ahol közöttük elhaladt.
Mily könnyen kártyázik a sorssal némely ember! – gondoltam. – Ő csak játszik, játszik, tüzes butasággal, s a gyermek sohajtja meg a kárát.
A házasság kérdését nem fontam tovább. Gondoltam elteszem ezt az ügyet abba a fiókomba, amelyikre ez a mesebeli szó van írva: Holnap.
Uzsonnára marasztottak volna, de nem maradtam. Mikor a kocsim előgördült, akkor láttam, hogy a csokor ott maradt az ülésben. Vesszőkosárba tette az anyám, s vizes palackba, hogy el ne hervadjon. Azért felejtettem a kocsin, mert én hajtottam a lovakat.
Már késő volt átadnom. Megint csak a bakra ültem és a kezembe vettem a gyeplőt:
– Gyi!
Ahogy a falu utolsó házát elhagytam, arra a szegény leányra gondoltam: az elpirosodására, szégyenkező rám-tekintésére.
Hátha neki adnám ezt az ülésen feledt csokrot?
Megállitottam a lovakat, s névjegyet vettem elő. Ceruzával ráírtam:
Adria kisasszonynak. Nagyon örülnék ha elfogadná tőlem ezt a csokrot. Nem kötelezi semmire, csupán tiszteletemnek a jele.
– Károly, – szólottam hátra a kocsisnak. Bontsd ki azt a kosarat! Egy ház előtt majd megállok. Ott kiveszed a virágot belőle és ezzel a cédulával együtt beviszed. Az itatós papirosba, ami mellette van, töröld meg a bokréta szárát, hogy vizes ne legyen!
Azzal megforditottam a lovakat és visszatértünk a faluba.
A parokiát könnyü volt megismernem. A legúribb ház a templom közelében. Öreg akácfák sátoroznak előtte, és a kapun belől is falombok tekintenek ki az utcára.
A kocsis bevitte a csokrot. Csupa fehér zsándárkrózsa. Néhány perc mulva visszatért eggy névjegygyel. A névjegyen csupán ez az egy név: Adria, és csupán ez az egy ceruzával irott szó: Köszönöm.
Pillantást vetettem az ablak csipke kárpitjára, de nem láttam, hogy ott állna, hát csak csettentettem a lovaknak, s röpültünk a falusi porfellegben haza.
Csak a mi határunk útján kezdtem arra gondolni, hogy mit mondjak az anyámnak?
Hazudjak, hogy nem voltak otthon?
Ej, a hazugságot nem szeretem! Gyáváknak és rókáknak való! Megmondom inkább, hogy kivánat nélkül nem eszek almát se.
– A leányt nem kértem meg, – mondottam az anyámnak. Alig félórát időztem vele, és máris ellenkezés támadt köztünk. Mi lesz, ha elveszem? És azt mondják, hogy ezt a leányt apácák nevelték? Hamarabb hiszem, hogy katona-iskolába járt.
– Dehiszen csekélység volt! – szólt kedvetlenül az anyám.
– Egy kanál viz a tengerből, szintén csekélység, – feleltem, – de az az egy kanál viz elárulja, hogy az egész tenger keserü. Jobb ha ma válok el tőle, mintsemhogy akkor, mikor már a házassági szentség sziámi ikreket csinált belőlünk.
– Nem fogsz megházasodni soha!
– Igérem, hogy egy éven belől asszony lesz a háznál! Mától kezdve magam járok-kelek a környéken, és ha itt nem találok alkalmas feleséget, elnézek a fürdőkre is, sőt még a bálokba is elmegyek.
Az anyám ebben megnyugodott. Én meg arra gondoltam, bárcsak országos leánykiállitást is csinálnának egyszer, hogy ne kellene annyit bajlódnom az asszonykereséssel.
Az első napokban persze csak otthon ültem. Egy vaskos amerikai pszihologia érkezett. Azzal töltöttem éjet és napot. Minek siessek, – gondoltam, – egy év alatt sok lánynyal fogok találkozni, s választok közülök. Olyat választok, akinek a nyelve sohase mondja: Nem akarom!
De különös volt nekem, hogy minduntalan eszembe ötlött az a fehérruhás, kékszemü lány, és a fülembe csendült a hangja: „Végre egy ember!“ Még álmomban is!