A zöld sfinksz.
– Egy imprezárió elbeszélése. –
Hányszor pillant az Isten az emberre? Azt hiszem csak kétszer: mikor elbocsátja, és mikor visszaszólítja. A bíró is csak akkor néz a rabra, mikor elitéli, meg mikor kiereszti.
Én legalább nem gondolom, hogy ez a sok kajla ember mind egyenkint külön vigyázatra érdemes. Meg van ez a világ szerkesztve úgy, hogy az ember magamagát elkormányozhatja benne. Arra való az esze. Nem is volna az élet érdekes, ha vezetéket éreznénk a nyakunkon, s minden baj elől elrángatnának. Így jó, hogy a magunk akaratán járunk, s vállaljuk, hogy megküzdünk minden bajjal, amit a véletlen elibénk gördít.
A véletlen! Micsoda nagyhatalom ez a Földön!
Ez intézi a sorsunkat, mint hajó sorsát a szél. Olykor szirtre vet, olykor virágok közé. Olykor sírva átkozzuk, olykor nevetve áldjuk. De mindenkor vele foglalkozunk.
Az én életem útján is van egy nagy kanyarodó, amit a véletlennek köszönhetek.
Én ugyanis festőnek készültem. Az apám is festő volt. S íme imprezárió vagyok. Immár több harminc esztendejénél, hogy kerengem a Földgolyót. Hol zongora-művészt kísérek, hol gordonkást, hol hegedűst, hol másmifélét. De sokszor elcsodálkozva pillantok vissza erre a kacskaringós pályára: hogyan lódított bele a véletlenség!?
Elmondom:
Tán huszonöt éves voltam, mikor egyszer az jutott eszembe, hogy a Bakonyba megyek festeni.
A világ minden természeti szépsége meg van már festve, csak a Bakonyból nem látni még képet sehol, semmiféle képtárban.
Egy őszi napon messze behatoltam az erdőbe. Festeni való részeket kerestem, de annyit találtam, hogy nem tudtam választani. Végre is arra gondoltam, hogy beszállok valamelyik faluba, és onnan fogok kijárogatni.
Hát alkonyat felé találtam is egy falut. De abban se templom, se iskola, sem úri ház. Csak két hosszu ház-sor két patakocska partján, s köröskörül erdő.
A falu végén egy csoport ember vasárnapolt. Megszólítottam őket:
– Lakik-e itt valami úr a faluban? akinél meghálhatnék.
– Úr?
– Úrféle, akinél meghálhatnék.
– Hát lakik egy úr, – mondják végül s el is mosolyodva, – de annál nem lehessen meghálni.
– Hát azért, mert neki magának sincsen ágya.
Egy bíró forma bikanyaku ember méltóságos pillantással szólt a pípa mellől:
– Ű a legszögényebbik ember a faluba.
A többi is elégedetten pillantott. S bámultak kalaptól cipőig.
– Hát akkor én hol hálok az éjjel? – kérdeztem a bíró forma embert.
– Tessen hozzám jönni, – felelte méltóságos-szívesen. – Van nekem szobám, akár a püspök is meghálhat benne.
– Köszönöm. Elfogadom. Mi a böcsületes neve kendnek?
– Vadászi Máté.
Azzal megindúltunk.
Hogy nem volt miről beszélgetnem Vadászi Mátéval, ott folytattam, ahol elhagytuk:
– Hát aztán miféle úr az? akiről azt mondja kend, hogy szegényebb a parasztnál.
Vadászi vállat vont:
– Bolond.
– Bolond-e? De nem veszedelmes talán?
– Dehogy. Nem árt az uram a bogárnak se.
– Családos?
– Nem a. Csak magányosan él.
– Magányosan?
– Magányosan. Ki se jár a házból.
– És ki gondozza?
– Senki.
– Senki? Dehát valaki csak főz neki, mos neki, vigyáz reá?
– Nem. Nem főz annak senki. Vasárnaponkint vesz egy kenyeret negyven krajcáron; azt is úgy viszik be hozzá.
– Hát aztán mivel foglalkozik az az úr?
– Mivel? Semmivel.
– Valamit mégiscsak csinál?
– Hát csinál: muzsikálgat. Reggeltől estig cincogtatja. Néha éjfélig is. Ámbátor Püspökné azt mondja, hogy számol is. Teli számolja a háza falát. Rettentő okos ember volna az, uram, ha meg nem hibásodott volna az esze.
A bolond nem érdekelt tovább. Gondoltam valami repülőgépes falusi ispán. Arról tudakozódtam inkább, hogy kapok-e valami vacsorát?
– Megfizetem, – mondottam, – jól megfizetem, mert ebédet sem igen láttam.
Ebben a pillanatban valami halk búgás csapott a fülembe, olyan volt mint valami remegő orgonahang. De templom se közel se távol, csak alacsony egyforma parasztházak.
Mi ez?
A hang egy percig halk omladozással ereszkedett lefelé, aztán felkanyarodott és mintha körlépcsőn futna, gyorsan emelkedett.
Ekkor már megismertem, hogy valami hegedüféle hangszer szól. De sohase hallottam én olyan simán zengő hegedüt, sem olyan fülemüle torkába illő hangzatokat.
Csak megálltam, mint akinek a lába megmeredt.
A parasztom is megállott. A szemöldökével oldalt intett:
– Ez az. Itt lakik.
Vedlett kis parasztház volt az. Két ablakocskája az utcára. A ház előtt korhadt kutkáva. A hamvas régi palánkon belől barackfa, szilfa, cser és tamaricska sűrűn.
– Csitt!
S a hang kanyargott mint a galambraj, végtelennek tetsző magasságba szállt, s egyszerre átváltozott apró üvegcsengőkké.
Nekem a lélekzetem is elállott.
Hiszen ez az őrült, művész!
Vadászi mosolyogva emelgette a szemöldökét.
– Ugye furcsa?
– Csitt!
A csengetyühangok percekig emelgették a hajam szálait, aztán lassankint visszaváltakoztak: egyszerre sok hang zúdult meg: vékony, vastag, harsogó, búgó… Hangvihar hegedükön!
– Hát hányan vannak itt? – kérdeztem Vadászit.
– Csak maga van egyedül.
– Lehetetlen!
– De. Bizonyosan tudom.
– Csitt!
A viharzás átolvadt valami mélyen folyó melódiába, valami földalatti hangon bőgedező érzelmes dalba; de a dallamot csakhamar egy másik hang kezdte kisérni, egy vékony édes fityerékelés, mintha a hegedü egy embernek és egy madárnak a kettős énekét utánozná.
Nekem még a lábam is reszketett.
Nem tudtam volna elmozdulni arról a helyről reggelig se, de a zenész hirtelen középen abbahagyta. Megunta vagy elfáradt.
Hallgatva indultam meg a parasztember után. A fejem zenei visszhangokkal volt tele.
– Nekem ezt az urat látnom kell! – szólaltam meg aztán, mikor már vagy tíz házat meghaladtunk.
– Bajos lesz, – felelte az emberem.
– Hát csak lehet tán látni?
– Nem lehet azt uram.
– Nem lehet? Mért ne lehetne? Csak nem harapja tán meg a hozzámenőt?
– Nem, azt nem teszi. Olyan ember az uram, mint az édes-tej.
– Hát akkor mért nem lehet látni?
Vállat vont:
– Maga szeret lenni. A kapuján nincs is kilincs.
– De hát mikor nem hegedül…
– Akkor se jár ki.
– Sohse jön ki?
– Bizony ritkán. Esztendőbe kétszer háromszor. Mikor a póstára megy a szomszéd faluba, vagy mikor adót fizet.
– De hát takaritani csak jár hozzá valaki?
– Nem ahhoz. Csak éppen szombatonkint jár hozzá Püspökné. Kenyeret visz neki. De azt is csak a kapuba veszi el tűle.
– És senkit se ereszt be?
– Nem. Ámbátor hazudok, mert tavaszonkint egyszer husvét után még is beereszti Püspöknét. Az szokott nála meszelni.
– Hát aztán mit mond Püspökné, hogy miként viselkedik az az úr?
– Aszongya, hogy nincs a szobájában semmi, csak egy szék meg egy asztal. Hálni a kemence padkájában hál egy ócska bundán. Maga takarit, maga mos magára; télen maga vágja a fát; maga fűt. Meg igaz: sok könyv is van nála.
– És mi a neve annak az úrnak?
– Dió Dénes.
A házhoz értünk, csaknem a faluvégre. Vadászi beszállásolt egy borszagu útcai szobába, s a feleségét vacsora készítésre nódította.
Mi volt a vacsora? és hogy mit beszélgettünk? azt már elfelejtettem. Csak arra emlékszem, hogy a fejem Dió Dénessel meg a muzsikájával volt tele.
A Dió Dénes név kétségtelenül álnév, s bizonyosan Diogenes valójában. Ez a rejtőző hegedüművészet? – ez nem lehet őrült embernek a művészete!
Dehát ki ez az ember? Miért rejtőzik a világ elől? Őrült-e valóban? vagy lapuló gonosztevő?
Itt valami titok rejlik!
Nyugtalanul aludtam. Ezer hogyan? bukkant föl és merült vissza az agyamban. Mert én ugyan el nem megyek annélkül, hogy ne lássam, ne halljam!
És e tépelődésemben folytonosan zúgott zengett a fülemben az a sok egymásba olvadó hang és az a különös vékonyságu csilingelés.
Reggelre kelve aztán kiráztam a fülemből a muzsikát. Hiszen szépnek csak szép, dehát nem tölthetem azzal az életemet, hogy egy kapu előtt álldogáljak!
Át akartam menni a szomszédos faluba, hogy ott keressek alkalmas szállást, és hogy még aznap megfessek egy képet, de az ég borult volt, vihar készülődött. Hát csak otthon piszkoltam a vásznat.
A felhők azonban lassacskán megfehéredtek, s délfelé úgylátszott, kitisztul az ég. Akkor már megint a zenészre gondoltam. Vajjon hegedül-e? Még egyszer meghallgatom!
Elsétáltam a házig, s megálltam, hallgatództam.
Hát dünnyögött benn valami zene, de bizonyosan a belső szobájában muzsikált az ember. Nem lehetett jól hallani.
Ahogy ott fülelek, megáll a szemem a kerítésen áthajló lombokon. Micsoda festői az a hamvas barna kopott palánk! s fölötte azok a sárguló barackfa-lombok! rózsaszin tamaricska, vérszinü cser s közben elevenzöld lúcfenyő lombok! Ha ezt a részt hozzáfestem ahoz az avas tetejü szomszédházhoz… A korhadt kútat is oldalvást…
S örömmel láttam, hogy az avas nádtetőt smaragdzöld moha-foltok tarkítják.
No ez hatásos kép lesz! Ezt még a kiállitásra is elküldhetem!
A muzsika ekközben kiemelkedett a halk dongásból és andalogva haladt egyre feljebb-feljebb. Egy-egy vékonyka hang hol előtte hol mögötte futkosott a dallamnak. Aztán egyszerre átváltozott kedves csicsergéssé, és úgy kísérte a dallamot a magasban, mint a mezőn sétáló embert a pacsirta.
No ez megint valami új volt! De hogyan lehet egy hegedün annyiféle hangot egyszerre zengetni!?
Épp oly izgalom szállt meg, mint az előbbi napon.
A fülemet a palánk-hasadékhoz tartva hallgattam a hangoknak azt a bűvös finomságát. A falu, a föld elveszett körülöttem. A lelkemet mintha szárnyak emelték volna fölfelé!
Aztán egyszerre lefelé ereszkedett a zene, és sülyedt sülyedt; ideiglen megállt egy ponton, és három négy hang ölelkezett, forgott egymás körül.
A zene aztán megint elszünt, és én sokáig bámultam a palánkra.
Végre is eszembe jutott, hogy festő vagyok. De itt fogok festeni, itt. Az ablaka alá ülök. A festőt még a lovak is kiváncsian nézik. Kicsalom a csigát a házából!
Negyedóra mulva ott ültem egy tábori széken a ház előtt, és mázoltam.
Csakhamar nagy gyerekcsoport gyülekezett körém. Kiváncsi asszonyok is megálltak és néztek. Még a verebek is néztek a faágról.
Csak a zenész nem mutatkozott. Hegedülését se hallottam. Az ablakának a kárpitja se mozdult.
Este aztán panaszkodtam a gazdának, hogy Dénes úr nem muzsikált.
– Talán éppen azért nem muzsikált, hogy sokan voltak ottan, – vélte az ember.
– Vagyhogy aludt, – vélekedett az asszony. Mert ilyenkor mikor holdvilág süt, hegedüvel verraszt. Vasárnaponkint néha annyian hallgatják… De csak lopakodva lehet odamenni. Mert mihánt valaki megszólal, abbahagyja.
Tehát hold-kóros, – gondoltam sajnálkozva. Lehet hogy az éjjel is fenn volt, s amig én festettem, aludt.
– Hány órakor kel a hold?
Vadászi leakasztotta a kalendáriumot. Megnyálazta az ujját, s beleforgatott.
– Kilenc óra és négy perckor.
Vacsora után kisideig beszélgettünk. Közben kiküldtem a Vadászi fiát, hogy hallgassa meg: szól-e már a zene?
A fiu jelentette, hogy szól.
Hát szivarra gyujtottam, és a hold kelő világánál elsétáltam a Dénes úr háza felé.
A falu csendes volt. Ebek sem ugattak. (Az ebadó sok helyen megszüntette a kutyatartást.)
Az égen szakadozott felhők között fénylett a hold. Az est nyáriasan enyhe. Az ablakok már sötétek. Csak egy legény ballag át az úton, – bizonyosan találkára indult.
De én nem a legényre figyelek, hanem a himnuszszerü zenére.
Dénes úr alkalmasint a háza tetején ül és muzsikál a Holdnak!
Lábujjhegyen lopakodtam feléje. Kezemet a fülemhez tartottam, hogy semmit se veszítsek el a hangokból.
A fák feketék holdfénynél, s az utcán mintha tejtócsák volnának. A hegedü úgy tetszik az udvaron szól.
Hát hallottam már sok hegedü-ördögöt, magam is játszom annyira, hogy tudom mit lehet hegedün zeneileg előteremteni, de amit azon az estén hallottam, az nem is hegedülés volt; hanem valami zenei láz-örjöngés. Mintha maga a hegedü őrült volna meg, s azt mondaná:
– Mennyi hang van bennem! Mennyi hang, amit gyarló emberi kéz elő nem zendít soha!
Dehát négy húron, négy újjal hogy lehet ennyiféle hangot előteremteni!? Hiszen a zongorában sincs mélyebb mélység és magasabb magasság: pedig annak nem négy a húrja, hanem nyolcvannégy; s a legalsó húr már nem is hang, csak tompa korgás, a legfelső húr meg csak vékony csörgéske.
Még a szivar is elaludt a számban, annyira odaragadt a figyelmem a zenére; s mikor a hangok elmultak, csak az órám mondta meg, hogy éjfél az idő.
Bódultan ballagtam vissza a szállásomra. Az úton ujból azon tépelődtem: miféle ember lehet ez? Mért él a világ e zugában? Mért visel álnevet? És ha nem őrült, mért nem viszi a világ elé a művészetét? Hiszen Paganini ehez képest köznapi cirkuszi hegedüs lehetett!
És akkor az a gondolatom támadt hogy elküldöm neki a háza képét. Vajjon mit felel rá? Hátha küld egy köszönő sort, amelyből valamit megtudhatok…
A zene annyira felizgatott, hogy sokáig nem tudtam elaludni. Különösen az a rész zümmögött a fülemben, mikor a játék a békák zengését utánozva kisérte a zsoltárszerü dallamot. Mintha valami mocsárvizen álló szent énekelne a csendes éjben a nád között!
Reggel aztán magam faragtam keretet kérges nyírfából, s a képet azon nyirkosan elküldtem a zenésznek.
A névjegyemre ezt irtam:
„Csekély viszonzásul azon mennyei gyönyörüségért, amelyet tegnap este Ön szerzett nekem csodásszépségü zenéjével.“
Elhivattam Püspöknét, hogy vele vitessem el.
Aszalt-alma képü kis boglyas öreg parasztasszony tassogott be a kapun papucsban és fehér kötényesen. Pislogva nézett rám. Bizonyosan azt gondolta, hogy festeni akarom.
– Mindörökké, néném. Maga szokott sütni Dió Dénes úrnak?
– Én, angyalom.
– Hát nézze lelkem: ezt a képet vinné el hozzá. Ihol három hatos a fáradságáért. De vigyázzon, hogy csak itt fogja a rámánál, mert a festék még nem száradt meg. Neki is mondja meg, hogy vigyázattal akassza a falára. Aztán csak annyit mondjon, hogy: Tiszteli az a festő úr, akinek a neve ebben a levélben van. Azt is mondja meg neki, hogy szeretném meglátogatni.
Az asszony a fejét rázta. (Vélnéd egy pemét lengeti bozontos üstökét!)
– Nem hiszem, hogy lehet. Próbált mán ahoz bejutni a pap is, meg más vidéki urak, tavaly egy iciklis úr is, de Dénes úr nem eresztette be őket.
– Hát igazán bolond?
Az asszony vállat vont:
– Abbezony nincs ki négyszögre.
– Haragos természetü?
– Nem a. Inkább nagyon is csendes.
– Hát mindegy, csak mondja meg neki, amit izentem.
Az asszony negyedóra múltán vissza-tassogott.
– No mit szólt az úr?
– Odaadtam neki a képet. Igen megcsudálta. A levelet is elolvasta.
– Hát az izenetet megmondta-e neki?
– Meg.
– Mit felelt rá?
– Nem szólt rá semmit.
– Semmit? Éppen semmitse szólt?
– Nem szólt az. Csak éppen annyit kérdezett, hogy aszongya, kinél lakik az a képföstő úr?
– És azt nem mondta, hogy meglátogathatom?
– Nem.
– Azt se mondta, hogy köszöni a képet?
– Nem.
Az ügy elintézettnek látszott. Én megköszöntem a zenét, ő nem köszönte meg a képet. Mégse lehet rendes-eszü ember!
Hogy éjjel nem aludtam elégségesen, az volt a szándékom, hogy még ebéd előtt szundítok egyet, s délután tovább utazom. Azonban alig nyujtóztam el a lócán, benyit Vadászné:
– Az úr van itt, Dénes úr, – mondja ijedten, – azt kérdezteti, hogy bejöhet-e?
– Hogyne! csak tessék! – riadoztam örömmel.
És kisiettem a vendégemhez.
Egy hosszú-szakállu komoly ember állt az ajtó előtt. Fekete redengot volt rajta, s a fején vedlett cilinder kalap. Ötvenéves forma tekintetes ember, de sovány arcu, mint a napon szárított vargánya. Ahogy megemelte a kalapját, kopasznak láttam.
– Isten hozta, kedves uram! – kiáltottam lelkemből, – örülök, hogy kezet szoríthatok a világ legnagyobb hegedü-művészével!
– No-no, – mondotta elmosolyodva. – Nekem kell önt magasztalnom. Azért is jöttem, hogy köszönetemet fejezzem ki azért az értékes szép képért, amelylyel szives volt meglepni.
Csendesen beszélt. A hangja tompa volt, mint a fakolomp. A szeme hideg, valami különösen fagyos, mintha jéghártya volna a szemén. A kezét kopott fekete keztyü burkolta. Ezüstös végü régi divatu sétapálca volt a kezében.
– De uram, szót se érdemel! – feleltem az örömtől szinte röpdösve. – Tessék leülni! Szivarral vagy cigarettával szolgáljak?
– Nem szivarozok. Önt azonban ne zsenirozza ez. Szeretem a szivar-füstöt.
– Hát valami kis borral, vagy pálinkával… Vadászné! Hozzon be egy üveg bort!
Dénes úr elhárítón emelte föl a kezét.
– Köszönöm. Nem igen élek borral, s ebéd előtt éppenséggel nem.
A szavaiból láttam, hogy nem ázsiai ember. Ahogy belépett, ahogy leült, ahogy a kinálásaimat visszautasította, látni való volt, hogy a társadalom felső osztályában forgott. De hogyan került ide? s mért lakik ezek között a parasztok között? Csakugyan őrült-e? Az őrültek közt vannak ilyen okosnak tetsző emberek.
– Uram, – mondottam szivarra gyujtva, – én már sok hegedü-művészt hallottam, de amit ön tegnap produkált, olyat még álmodni se lehet. Engedje meg azt a kérdést: mért nem járja ön a világot ezzel a hallatlan művészettel?
Vállat vont, s mosolygott:
– Mi nekem a világ?
S hogy erre értetlenül néztem reá, hozzátette:
– Én a világgal már elvégeztem a magam ügyeit.
Nyugodtan beszélt. S ódon szabásu redengotjában oly méltósággal ült előttem, mintha legalább is a Bakony tulajdonosa volna.
– Bocsánat, – feleltem, – nem tudtam. Micsoda néven méltóztatott tündökölni?
– Nem úgy értem. Én nem játszottam soha publikumnak, és nem is játszom.
– De bizonyára készült reá.
– Nem.
– Dehát mikor tanulni méltóztatott… Önnek kétségtelenül nagy mestere volt!
– Nem tanított engem senki.
S hogy erre elámultan néztem rá, folytatta:
– Mindössze gyermekkoromban taníttatott az apám egy cigány muzsikussal. De az alig egy hétig tartott. Nem volt kedvem tovább.
– És azontul senki?
– Senki.
Csak bámultam rá, mint tyúk a gombra.
– Uram, ez a legcsodálatosabb valami, amit életemben hallottam!
Ő csak mosolygott:
– Nem tudom, hogyan gondolja. A hegedü olyan hangszer, hogy csak maga tanulhatja meg, aki akarja. Csak jó hallás kell, meg szeretet, – egyéb semmi.
– Dejszen kérem, millió hegedüs van a világon, jóhallásu meg zenét szerető, de az a millió egybeöntve se tud annyit, amennyit ön.
Mosolyogva vont vállat:
– Ha nem tudnak annyit, mint én, nem szeretik úgy a zenét, mint én. Nekem a zene az életem. Dehiszen ön még nem is hallott engem játszani. Az a tegnapi zene semmi. Látogasson meg, ha gyönyörködik a zenémben. Én ugyan még sohse hegedültem senkinek, de önnek megteszem.
– Köszönöm, – feleltem. Hány órakor mehetek?
– Amikor tetszik. Talán legjobb lenne este, mikor a holdvilág felkel. Ha önnek nem alkalmatlan.
– Dehogy. Pont, mikor kél a hold, ott leszek.
Habozva nézett a kalapjára, mintha valamit akarna még mondani, de aztán csak kezet nyujtott:
– Várom önt. Csak az ablakon tessék kopogtatni.
Aztán a kapuban mégegyszer visszafordult:
– Jó lesz köpönyeget hozni, – mondotta, – mert az éj hüvös…
No ez mégis bolond. Köpönyeget ilyen időben? S éjszakára tűzi a látogatás óráját… De mindegy: elmegyek.
Holdkeltekor kopogtattam az ablakán.
Ugyanazon pillanatban kinyilott a kiskapu. Látszott, hogy Dénes úr az udvaron várt, és a lépéseim neszére már a kapuhoz sietett.
Bocsánatot kért, hogy nincsen lámpása.
– De a holdvilág mingyárt felkel, – mondotta, – s világít nekünk.
Az udvar közepén malomkő-asztalka állott. Gyufával világított rá és a gyökérből font székre, amelylyel megkinált. Aztán a gyufát elvetette.
Engem az lepett meg, hogy pipa volt nála. A dohányfüst mingyárt a belépésemkor megcsapott. S valami pézsmával rokon illatu füst volt az. Mintha összeaprított havanna-szivart szítt volna.
– Gyönyörü udvar, – mondottam, – csupa falomb és bokor. Bizonyára van kert is hozzá.
– Van, – felelte, – van egy kis kertem. De csak hitványka, mint a parasztoké.
A holdfényben nagy ezüst-lapokként fénylett valami a ház szögletében.
– Dejszen, látom én, – mondottam, – van itt melegágy is. Bizonyosan szereti ön a virágokat. Magam is virágkedvelő vagyok. Télen különösen szeretem, ha van valami zöld az ablakomban.
Rövid szünet következett. Ő szólalt meg:
– Az ön képe igazán művészi kép. Télen különösen fogok benne gyönyörködni. Nincs is más kép a szobámban. Hiányzott nekem, hogy legyen valami… Nekem ugyan nem kell már semmi a világon, de mégis mikor hónapokig bent kell ülni a barlangban, olyan rideg a puszta fal…
– Festek én önnek még, festek szivesen. Nem pénzért, ne tessék félreérteni.
– Nem, azt nem fogadhatom el.
– És küldök önnek réznyomatu képeket. Annyit, hogy beboríthatja vele a lakását. Száz képet küldök önnek, mihelyt haza megyek. Van nekem ládaszámra. S énnálam ugyis csak lom.
– De kérem nem fogadom el. Köszönöm a gondolatát, azzal is hálára kötelez, de nekem bogaram, hogy ajándékot nem fogadok el. Ezt az egyet elfogadtam, mert az én fáim képe, s én úgy szeretem a fáimat, mintha a gyermekeim volnának. Mind én ültettem.
Ezt mondva szivart vont elő a zsebéből, és az asztalra tette:
– Tessék rágyujtani.
– Köszönöm, – feleltem, – de engedje meg, hogy a magam szivarját szívjam, amit megszoktam.
Nem akartam megfosztani a szivarjától, mert hiszen micsoda lelkiismeretlenség volna olyan embernek a szivarját elfogadni, akinek nincsen ágya!
Azonban Dénes úr nem engedett:
– Bizonynyal mondom önnek, hogy ennél gyengébb szivar nem lehet az öné.
Oly szivesen kinált, hogy végre is elfogadtam:
– Hát próbáljuk össze. Ön megpróbálja az én szivaromat, én az önét.
Ezt mondva odatettem egy szivart az ő szivarjai közé.
– De én nem szivarozok, – szabadkozott az ember, – én csak pipázok. Rossz szokás talán, de nekem jobban esik.
– Hát akkor tessék pipában elszíni.
Ezt mondva levágtam a szivar végét, és rágyujtottam.
Hát olvadós édességü illatos szivar volt az. Szivtam már forintos szivarokat is, de olyannyira alábbvalók voltak az övénél, mint ahogy a tokaji bornál alábbvaló a csömöri.
S elálmélkodva eregettem a füstöt: honnan kerül az ilyen koldushoz havanna-szivar?
Ezalatt ő bement a házba és egy üveg bort hozott elő fatálcán.
– A magam termése, – mondotta szelid büszkeséggel.
– Hogyan, hát szőlő is van itt? Sehol nem láttam szőlőt a falu körül?
– A kertemben van; csak egynehány tőke.
Megizleltem a bort. Az is valami különös édes izü volt. Nem régi, de csodásan zamatos, illatos.
– Micsoda bor ez? – kérdeztem a bort letéve.
– Szagos szőlőkből való, – felelte érezhetőn örvendezve, hogy a bora izlik. – Csupa szagos szőlőt termelek, és csak novemberben szedem le. Azért édes.
Ujból befordult a házba. Kihozta a hegedüjét és felhangolta. Azt gondoltam, mingyárt neki is fog a játéknak, de ő megint visszafektette a tokjába a hegedüt és leült az asztalhoz.
– Mielőtt játszanám, – szólott, – el kell mondanom önnek, hogy hogyan tanultam hegedülni. Mert nem szeretném, hogy többet várjon, mint amit tudok.
– Uram, – feleltem, – ne szerénykedjen, mert én már háromszor hallottam önt játszani. És hallottam más művészektől Paganini összes zeneműveit, de maga Paganini is csak kontár lehetett önhöz képest.
– Éppen azért kell elmondanom, – felelte nyugodtan, – mert én Paganininak egyetlen egy művét sem ismerem. Ön nem fog tőlem hallani egyetlenegy olyan hegedüi zeneművet se, amit más művészek játszanak, mégpedig azon egyszerü okból, mert én kótát nem ismerek.
A szivar csaknem kiesett a számból.
Dénes úr megnyomkodta a pipája parazsát és nyugodtan folytatta:
– Én még harmincöt éves koromban nem tudtam hegedülni. Mindössze annyit tudtam, amennyit az a falusi cigány tanított, egy hét alatt. Azaz hogy azt is elfelejtettem, csak éppen a négy húr összehangolása maradt meg az eszemben. Az is csak azért, mert a cigány egy nóta alapján tanította: Sári, sári, sárivári alma. A Sá a második húr, a ri a harmadik húr. Aztán ehhez a kettőhöz kell igazítani a legfelsőt, meg a legalsót, mindaddig, míg csak valamennyi húron ki nem zendül a Sári.
Ennél több nem maradt meg az eszemben.
Akkoriban nem volt kedvem a zenéhez, nem értettem mi az? És különösen azért úntam meg, mert a cigánynyal egy üres csűrben tanultunk, s a cigány szüntelenül bagózott, és minden öt percben friccentett egyet a foga közül.
Ilyen csekély okokon fordul meg olykor a tanulás!
Hát elmondom, hogyan jutottam mégis a hegedüléshez.
Az én szegény apám, jókora birtokot hagyott reám. De én kártyás voltam, és a birtok lassacskán elfogyott. Talán épp úgy ment el birtokrészenkint, mint ahogy az öregapám, apám szerezgette.
Volt úgy hogy nyertem is, sőt úgy is volt, hogy egyszer visszanyertem az összes elveszett pénzemet. De a kártya ördöge a nyakamon ült, s annak az ördögnek ez az egyetlen szava: Többet!
Közben megházasodtam. Áldott jó nőt vettem feleségül, s addig nem is kártyáztam, amíg az élt. De a jó nők többnyire rövid-életüek. (Tessék inni, ha izlik.)
Azután még veszettebbül kártyáztam. Akkor már nem is azért kártyáztam, hogy nyerjek, hanem azért, hogy a bánat ne gyötörjön.
Egy szerencsétlen éjszakán elfogyott a pénzem. Ittas is voltam, és csupa szomszédi földbirtokossal kártyáztam.
– Ne játszunk pénzbe! – mondottam, – játszunk holdakba!
Mert az volt a gondolatom, hogy ilyeténképp visszanyerem az elvesztett holdakat.
Hát játszottunk holdakba.
Reggelre az én ezernyolcszáz hold földemből nem maradt csak öt hold.
– Még azt az öt holdat, – mondottam elkeseredetten.
Reggel volt már. A kártyát állva játszottuk el. Egy emelés, és az öt hold is elmúlott.
– No, – mondottam, – most már végeztünk. De a kártyaadósságra van huszonnégy órai idő. Engedjétek meg, hogy azt az időt alvással töltsem a megszokott ágyamban.
Képzelje el uram, micsoda ébredés az, mikor az ember a két kezébe fogja a kezét és hüledező lélekkel kérdezgeti:
– Álmodtam-e ezt a szörnyüséget?
És a szoba faláról a birtok-szerző ősök arcképe néz az emberre… (Tessék inni, ha izlik.)
A második gondolat aztán az: miképpen folytassam az életet?
Gyermekem szerencsére nem volt. Arra gondoltam, hogy új életet kezdek. Ott kezdem, ahol más: irnokságon, szolgaságon. Élni fogok takarékosan, becsületesen. S megesküdtem magamban, szent erős esküvel, hogy soha többé kártyát nem veszek a kezembe.
Betegen ültem az asztalhoz, hogy egy csésze teát igyak. A szakácsasszonyom sírva tálalta fel. Már tudták a cselédeim is.
Ahogy ott teázok, eszembe villan, hogy: nini még maradt nekem valamim! Holdakban kártyáztunk, tehát az állataim megvannak. A remekszép lovaim, ökreim, teheneim, birkanyájam, kondám… Aztán a házam berendezése, olajfestmények, bútorok, könyvtár… A magtár sem üres. A pincémben somlai bor hordószámra…
Szinte rángatott a gondolat, hogy ime, ezekkel visszanyerhetem a veszteséget. De legyürtem a csábító kigyót: Soha többé nem veszek kártyát a kezembe!
Farsang idején történt ez. Eladtam hát a belső gazdaságomat is, és elutaztam a Riviérára.
Az volt a gondolatom, hogy kipihenem az izgalmakat, aztán visszatérek, s földecskét bérlek valahol; élni fogok takarékosan, becsületes munkával, mint más ember.
Nizzában egy ismerősömmel találkoztam. Kedves jóbarátom volt. Madarynak hitták. Orvosságként hatott az én lelki gyötrelmeimre, hogy ott találtam.
De az én barátom Monte-Karlóba indult. Hivott, hogy kisérjem el, hiszen ott épp oly enyhe a levegő… Vonakodtam. Attól tartottam, hogy a sergő ujra elcsábít. De aztán azt gondoltam: éppen ez lesz a próbája az akaratom erejének.
Hát elmentem vele. De megkértem, hogy ne nógasson játékra, mert én esküvel fogadtam, hogy nem játszom többé.
– Kár pedig, – mondotta. Én egy olyan játéktervvel jöttem, amelylyel biztosan lehet nyerni.
– És mennyi pénzt hoztál magaddal? – kérdeztem mosolyogva.
– Tiz ezer forintot.
– Hát minek hoztál annyit, ha biztos a nyerés? Hiszen akkor eggy arany is elég.
– Nem úgy van, – felelte. Pénz kell, mint ahogy a gazdának kell a vetőmag.
És akkor elmondta a tervezetét:
Aki vörösre vagy feketére tesz, dupláját kapja a pénzének. Ha valamelyik szín már ötször egymásután vesztett, szinte bizonyos, hogy csakhamar a másik szín következik. Tehát akkor kell kezdeni, s duplázni és triplázni a tételeket. Ha valaki százezer forinttal ül le, óriás vagyont zsebelhet!
Ez a tervezet elszédített. Ha a nálam levő húsz ezer forintot is játékba viszem, harminc ezer forinttal kezdhetjük. A hatodszor veszteglő szint csak eggy aranynyal nyomtatjuk meg. Ha elvész az, akkor már tíz aranyat teszünk. Ha az is elvész, száz arany a tétünk és így tovább.
Hát nyeregettünk is szépen. A tervezetnek csak az az egy hibája volt, hogy a zérusra nem gondolt. Néha ugyanis sem a vörös, sem a fekete nem nyer, hanem a zérus, vagyis a bank.
Három hét mulva bementem egy vaskereskedésbe és pisztolyt vettem.
Ne szörnyülködjön el, nem akartam aznap végezni. Csak arra való gondolatból vettem, hogy előre meglegyen…
Mert akkor már élet-halál kérdése volt a játék folytatása.
Madary barátom már akkor nem volt velem. Hazautazott friss pénzért. Én is megbíztam, hogy valami harmadfélezer forintnyi követelésemet hozza el Szabó Danitól, aki a birtokomat elnyerte, s a belső gazdaságomat is hozzávette.
Elhatároztuk, hogy óvatosabban folytatjuk a játékot. Csak a hetedik nyomon kezdjük és akkor se tízszerezzük, legfeljebb háromszorozzuk.
Ha a játék így is vesztemre fordul, megyek a másvilágra.
Ön kétségtelenül visszát lát e magamviseletében. Hogy egy hónappal előbb ugyanily helyzetben becsületes hősi életküzdelemre gyürkőzök, akkor meg pisztolyt veszek. De nincs ebben ellenmondás. Amíg földesúr voltam, ha kártyáztam is, sokat jártam a levegőn, edzettek voltak az idegeim. Monte-Karlóban azonban az a háromheti folytonos izgalom elgyengítette az idegeimet. Az öngyilkosságnak mindig testi gyöngeség az oka. A jóidegzetü ember megküzd a balsorssal, a fáradt idegzetü elrogyik.
Várnom kellett, míg Madary megérkezik a pénzzel. (De tessék inni! Vagy nem izlik a borom?)
Hát azon az estén, mikor a pisztolyt vettem, ott sétáltam a parkban. Kedvetlen voltam. Gondolataim hasonlítottak a zajló Dunához. Csupa zavarodottság. A jövőnek egy-egy gondolata rút jégtáblaként hánykódott át a lelkemen.
A parkban járó sokaság a szinház felé sodort. Arra eszmélkedtem, hogy a pénztárnál vagyok. Valóban jó lesz valami kis szórakozás! Jegyet váltottam.
Csak odabent láttam, hogy hangverseny van. A szinpadon egy beretvált arcu oroszlán állott, és hegedüt illesztett az álla alá.
Sohse voltam hegedüs-hangversenyen. Ásítva vártam a kezdetet.
Hát megzendül a hegedü. Hallok hangokat, minőket sohse hallottam; hangfutamokat, amiktől káprázik a fülem; mély zengéseket, amiktől remeg a padló is; magas zengéseket, amiktől kővé válik a fülemüle is.
Nem játszott az semmiféle dallamot, vagy talán én nem értettem ki a muzsikálásából, csak egyik szép hang a másik után olvadozott ki a hurjaiból.
Én, mondhatom, lelki részegséget éreztem.
Teremtő Istenem, – gondoltam, – mily boldog ember ez! Ha én így tudnék hegedülni, soha egyebet nem tennék a világon, csak hegedülnék.
S mivelhogy a felizgult ember beszélni kénytelen, megmondtam a szomszédomnak is.
– Valóban szépen hegedül, – felelte az. De mindenki hegedülhet így, aki akar.
– Uram, – feleltem megütközve, – engedje meg, hogy bemutatkozzam önnek, mert attól tartok hogy gorombaságot mondok.
S megmondtam a nevemet: Diódy Dénes vagyok.
A német, – egy nyúlhomloku szürke úr, – szintén megmondta a nevét, valami szín-neve volt, – már nem tudom, Schvarz, vagy Grau, vagy Grün, – és bizonygott velem, hogy mindenki megtanulhat úgy muzsikálni, aki akar.
– Egyébiránt, – mondotta, – együtt vacsorázok a művészszel, szerencséltessen bennünket, és kérdezze meg őt magát. Nekem is ő mondta.
Örömmel fogadtam az ajánlatot; mentem Grau úrral az étkezőbe.
Vacsoránál aztán Grau elmondta a művésznek, hogy mennyire lelkesedtem a játékán, s hogy csaknem összevesztünk.
A művész mosolygott.
– Valóban gyakorlat dolga, – mondotta ásítva. Nekem csak ártott az, hogy iskolába jártam. Mit tudnak a professzorok? Ha a professzorok annyit tudnának, mint én, nem volnának professzorok.
– Uram, – mondottam, – nekem ezelőtt egynappal kétszázezer frank volt a zsebemben. De ha akkor hallom önt, azt mondtam volna, minden pénzemet odaadom önnek, ha megtanít engem arra, hogy ily csodahangokat zendítsek ki a hegedün. Hisz ön a világ legboldogabb embere!
– Miért?
– Mert örökös gyönyörüség fakad az ujja alatt. Mit kivánhat többet e földi világban?
A művész mosolygott:
– Megtanítom önt ingyen is, ha a zenét ennyire szereti. Megtanítom itt mingyárt a vacsoránál.
Azt gondoltam tréfál, de a művész komolyan folytatta:
– Tud valamit?
– Nem én uram. Csak annyit tudok, hogy a vonót keresztben kell huzgálni a hegedün, meg hogy a négy húrt hogyan kell összehangolni, ha valamelyik leereszkedik.
– Ez éppen elég, – felelte a művész. – A többi mind gyakorlat dolga.
– Ugyan ne tréfáljon!
– Ha végigpróbálgatja a húrokat, mindazokat a hangokat felfedezi, amiket tőlem hallott. Azután mikor azt gondolja, hogy több hang nincs már a hegedün, akkor felfedezi, hogy a vonó nyomása, és az ujj remegése minden egyes hangot százféle-képpen változtat. Akkor megint azt véli, hogy már mindent megtalált, s ime egynapon fölfedezi, hogy az ujjnak a csúsztatása különféleképpen köti össze a hangokat. Nem tudom aztán, hogy a kettős hangok világát felfedezi-e?
– Jó a hallásom.
– Meg fogja találni. És sok mindent meg fog találni, amiről nem is álmodik. Csak azt az eggyet jegyezze meg a beszédemből, hogy Amerika nagy világrész, de a hegedü még nagyobb. Akiben megvan Kolumbus Kristófnak minden tengert átküzdő akarata, eljuthat oda, ahova én, sőt még tovább is.
Madary néhány nap múltával, visszaérkezett. Ujból volt nála tízezer forint; nekem azonban nem hozott egy garast se.
– Szabó Dani nem ad, azt mondta, hogy nem jár neked tőle semmi.
Elképedtem ezen az izeneten. Igaz, hogy nem adott irást a tartozásáról, de tanum van rá kettő. És én olyan becsületes embernek ismertem, hogy mindenkor rá mertem volna bízni a pénzemet olvasatlanul.
Még aznap vonatra ültem és keserü haraggal siettem haza.
Szabó Dani nyugodt arccal, mosolyogva fogadott:
– Tudtam, hogy megjösz. Látod, te olyan vagy, mint a gyermek: nem gondolsz a holnapra. Én azt a harmadfélezer forintot nem tagadom el; de nem is engedem, hogy elnyeljék a montekarlói zöld asztalok.
Mérgesen fordultam ellene:
– Mi jogon gyámkodol rajtam?! Mi közöd abban, hogy hova teszem a pénzemet?!
Ismét nyugodtan felelt:
– Az a közöm, hogy ember vagyok.
– A vagyonomat elnyerted, most még azt a kis hátralékot is a markodban akarod szorongatni!
– A vagyonodat elnyertem, de kockára tettem érte ugyanannyit; azért a lelkiismeretem nem vádol. Ha én el nem nyertem volna, elnyerte volna más. De éppen azért, nehogy más is azt mondja, amit te, biztosítani akarom azt a pénzt, hogy ne vesszen el.
Nem vagyok indulatos ember, de szinte toporzékoltam dühömben. Ő azonban nyugodtan felelte:
– Hiába minden dörgésed. Előre felhuztam az esernyőt. De hogy megbizonyítsam, mennyire okosabb az én gondolkodásom, ime, igérem neked, hogy ha Madary nyereséggel tér vissza, nemcsak a tartozásomat fizetem meg, hanem még a magam pénzéből is ajándékozok neked tíz ezer forintot, hogy játsz a szerencsével. Itt van: írásba erősítem.
Ez a beszéd valamennyire lehűtött. Szabó Dani valóban írásba foglalta, hogy tíz ezer forintot ád, ha Madary nyereséggel tér haza. Az írást két tanu láttamozta, s a biró tette el.
Türelmetlenül vártam Madarynak a sikerét. Hát tíz nap mulva haza is érkezett. A bank adta neki az úti-költséget.
Akkor aztán épp olyan megrendülést éreztem, mint mikor a vagyonomat elkártyáztam.
– Barátom, – mondottam Szabó Daninak, – a kezedbe teszem a sorsomat.
– Hát, azt mondja, válassz Béla herceg a korona és kard között! A korona az, hogy nálam maradsz és élsz, ahogy akarsz, csak éppen pénzt nem adok a kezedbe. Ámbátor pénzt is adok, ha segítesz gazdálkodni. Adok neked becsületes tiszti fizetést. A másik ajánlatom az, hogy azt a harmadfél ezer forintot beteszem valami biztosító társaságba, s az neked minden évben fizet valami kis járadékot, 6–7 percentet holtodig. Aludj rá egyet-kettőt.
Hát bizony bajos volt arra aludni.
A szolgaság gondolata rettenetes annak, aki sohase szolgált. És az is bizonyos, hogy nekem átkom a pénz.
Tépelődésemben eszembe jutott egy öreg kerülőnk, Gönczöl Estván bácsi, aki kilencvennyolc évet élt, és mindig vidám volt, pedig sohasem evett egyebet, csak kenyeret; mégis amikor meghalt, valami háromszáz forintot hagyott az unokáinak.
Aztán eszembe jutott a hegedü.
Ha én oly kevésből meg tudnék élni, mint az a kerülő, nem kellene a hátamon hordoznom soha senkit; és ha csak tizedjére is úgy tudnék hegedülni, mint az a német, mily boldogan élhetném le az életemet!
Harmincöt esztendős voltam akkor, de már belecsömörlöttem az életbe.
– Hát Danikám, – mondottam másnap, – azt határoztam, hogy az életjáradékot fogadom el. Keresek valami falut, ahol nem ismer senki, és oda vonúlok.
– Helyes, – mondotta Dani. Ha a butoraidból kívánsz valamit, elviheted. A családi képek is a tiéid.
– Semmit sem kérek, – feleltem, – csak egynéhány könyvet az apám könyvtárából, meg egy rossz hegedü van a padláson…
Néhány nap mulva ide telepedtem ebbe a faluba. Ezt a házat, kertet vettem háromszáz forinton, de oly föltétellel, hogy holtom után visszaszáll az eladó családjára. Kétezer kétszáz forintot meg betettünk a biztosító intézetbe. Az fizet évenként száz tizennégy forintot, ameddig élek. A tőke ott marad. Ne sajnálkozzék rajtam: nekem az a pénz csak eleinte volt szűkös, most már sok is.
De hogy a hegedüről beszéljek már, eleinte sehogysem akart az szólni, pedig régi jó hegedü. Még az öregapám apjáé volt. Olaszországban vette, mikor ott katonáskodott.
Bizony napok és hetek teltek el, míg annyira vittem, hogy egyik-másik nótát kutyavonítás módjára eltudtam játszani. De hogy semmi egyéb dolgom nem volt, gyakran a kezembe vettem.
Igy aztán csakhamar éreztem, hogy egyre tisztábban zeng elő a hang. De mindig azt gondoltam, hogy továbbra nem jutok.
Talán két hónap is elmult, mikor arra eszelkedek, hogy nini, eddig csak unalomból cincogtam és mégis haladok; hátha neki dülök, és húrról-húrra végigkeresem a hangokat?
Kótát nem ismerek, hát csináltam magamnak. A négy húr négy vonal; a hangok rajta pontok vagy vonások. Elámultam, hogy mennyi hang van a hegedün!
De hosszas lenne ezt elmondani. Elég annyi, hogy érdeklődéssel fogtam a hegedü felfedezésébe, és nem volt olyan nap, hogy valami újat ne találtam volna.
Kalifornia felfedezői így találták meg az első aranyrögöket, és nem lehetett az örömük nagyobb az enyémnél.
De a legnagyobb aranyrög mégis az volt, mikor megállapítottam, hogy a hegedüjátéknak főtitka egyetlen egy mondatba foglalható. S ez a mondat így szól: Minden hangot idealizálj!
A második évben fölfedeztem a kettős hangokat, aztán a hárfa-játékot.
A harmadik évben az üveghangokat fedeztem fel.
A negyedik évben a külön dallamot, külön kisérettel.
Nem aprózom tovább. A hegedü kezdetben rakoncátlan csikó, lassankint azonban engedelmes paripáva szelidül.
Az életemet valóban megvigasztalta. Barátom, fiam, feleségem, mindenem ez a hegedü.
De mi lett volna énbelőlem, ha nem harmincötéves koromban kezdem, ha a kártya helyett hegedüt fogtam volna az én fiatal kezembe!
– Többre akkor se jutott volna, – feleltem őszinte meggyőződéssel.
– Már hogyne! Hiszen ma sincs olyan nap, hogy valami ujat ne találnék. Hány hegedüs van például, aki nem tudja azt, hogy a vonó épp oly rejtelmes valami, mint maga a hegedü! A vonónyomás ugyanúgy formálja a hangot, mint a pecsétnyomó a pecsétviaszt.
… Kiverte a hamut a pipájából és letette a pipát az asztalra. Aztán a hegedüjét vette elő a tokból. És játszott.
A hold már a fejünk felett állott, és temetői csendesség volt a faluban.
Mit mondjak arról a zenéről, amit azon az éjszakán hallottam? Amit az az ember cselekedett négy húron négy újjal, mesék világába illő.
– Uram, – mondottam neki, mikor elvégezte, – önnek ki kell innen lépnie és meg kell hódítania a világot! Igy még nem hegedült ember, mióta ember van és hegedü ezen a földtekén!
– Eszem ágában sincs, – felelte a hegedüt visszahelyezve a tokjába.
– De uram, bocsásson meg, a művész nem önmagáé, hanem az emberiségé.
Vállat vont.
– Emberiség? Mi nekem az emberiség? Az én világom ez a házikó, meg ez a kertecske. Amióta ebben élek, jól élek. Amig kint éltem, abban a sokadalomban, amit világnak vagy emberiségnek neveznek, mindig nyugtalan voltam.
A pipáját tömögetve beszélt tovább:
– Az élet csupa nyugtalanság. Az emberek érintkezése mi egyéb, ha nem kölcsönös nyugtalanítás? A házasság mi egyéb? A vagyongyüjtés, rangszerzés, mi egyéb? Én már nyugodtan akarok élni.
– Az ön felfogása helyes, – feleltem kíméletesen, – de bocsásson meg: remete-felfogás. Ön azonban nem csupán remete, hanem művész is. A művészt pedig azért teremti az Isten, hogy nemesítse vele az emberiséget. A művész a cukor az élet kávéjában. A művész a lámpás az emberiség állati homályában. A művész az ég ajándéka, mint a napsugár. A művész a lelkek napsugara. Nagyidőnkint bocsáttatik el egy-egy; századonkint csak négy-öt, s az is különféle művészetbeli. Nem tudom istenhivő ember-e ön?
– Vagyok annyira értelmes.
– Akkor kérem éreznie kell, hogy a művészete nem a maga kincse, hanem az emberiségé. S ha ön ezt a kincset elrejti, olyan bünt követ el, mint aki lop!
Kemény szó volt, magam is megrezzentem tőle. De szinte kilövődött a lelkemből.
Már akkor hajnalodott. Az arcát láthattam. Színtelen, szinte beteg arc. A szavaimra gondolkodón nézett maga elé.
– Engem is nógat néha egy belső hang, – szólalt meg végre csendes elmélázással. Néha, mikor valami új szépség ömlik ki a zenémből, azt gondolom: Milyen kár, hogy ezt senkise hallotta! De ez csak egy percig tart. Mihelyt embert látok, lehülök. Engem sok szerencsétlenség ért… Úgy vagyok, mint az a hajós, aki mindig zátonyra jutott, valahányszor a tengerre ment.
– Uram, – mondottam türelmetlenül. Ön szegény ember, s ha nem is panaszkodik, bizonyára sokszor sóhajtozik. Ön érzi a szavam igazságát, de azt gondolja, az ilyesmi pénzbe kerül. Hát nézze: nekem van valamelyes pénzem. Adok önnek ezer forintot a kezdésre.
Szinte ijedten kelt föl a székéről:
– Nem, nem! Megfogadtam, hogy nem!…
– Gondolja meg, – folytattam csökönyösen, – hogy a művészet a kölesnél is jobban fizet. Minden nagy hegedü-művész milliókat szerzett.
– Nekem nem kellenek a milliók!
– Gondoljon arra, hogy csak egy-két hónap alatt is visszahegedülné az ősi birtokát!
Az ember elsápadt.
– De kérem… – rebegte, – én nem fogadhatok el öntől semmit.
– Értem, – feleltem. Én önnek idegen vagyok, és ön úri ember. Mondok mást, amit úri ember mindenkor elfogadhat. Lépjünk üzleti összeköttetésbe. Én önnek nem adok egy krajcárt se, de kibérelem a művészetét. A művészi tudás épp olyan birtok, mint a föld. A parasztok bérlik néha a földet felibe. Én is így bérlem az ön művészetét. Imprezáriója leszek. Előre járok minden városba. Gondoskodom teremről, plakátról, hirlapi hirdetésekről, jegyről, és szállásról. Önnek nem kell elfogadnia tőlem semmi pénzt. Én fizetem a vasúti költséget, a szállást, terem-bért, mindent, és ezért a fele jövedelmet kívánom.
Az orrát dörzsölte. Pislogott. Láttam rajta, hogy az ajánlatom az elevenére talált.
– Hajnalodik, – mondottam az égre pillantva. Haza megyek aludni. Feküdjön le ön is. Holnap elhozom az ajánlatomat írásban.
– Este, – mondotta, – csak este.
Azzal elváltunk.
Nekem különös volt, hogy megint estére citalt. De nem sokat tünődtem ezen. Gondolataim minden motólája azon dolgozott, hogy Dénes urat kiemelem az ismeretlenségből, mint ahogy Isten kiemeli a napot a sötétségből. Lángolj nap! Világíts! Melegíts! Ember, káprázz tőle és áldd!
Jót aludtam erre a gondolatra, s mikor felébredtem, akkor is örültem neki. Még üzletnek is jó. Az én vagyonkám megszázszorozódik! Vele is jót cselekszem! A világ is hálás lehet érte!
Még délelőtt átmentem a szomszéd faluba és telegrammot eresztettem onnan a Pesti takarékpénztárba, hogy azonnal bocsássák útnak a pénzemet. Valami ezer és egynéhány forint volt a vagyonkám.
Még le se nyugodott a nap, a pénz a zsebemben ropogott: tíz százas és apró pénz.
– No, – mondotta Vadászi, – ugy-e, hogy bolond?
– Bolondok ám maguk, barátom! – feleltem nevetve. A világ legnagyobb elméje lakik itt maguk között, s maguk úgy néznek reá, mint tinó a toronyórára.
Igy leszóltam szegényt. Pedig az ő vélekedésök volt a helyes. Bolond volt szegény Diódy, bolond!
Dehát akkor még nem tudtam.
Korán megvacsoráztam, és vágtattam hozzá.
Ezuttal a szobájába vezetett. Alacsony parasztszoba volt az, földes és dohányszagu. Az asztalán gyertya égett. Egy tányér piros őszi barack várt. A tányér mellett egy palack bor.
Megkínált a barackkal:
– Tessék. Az én fámon termett.
Az arca nyugodt volt és szíves. Pipázott, mint tegnap. A ruhája kopott atilla.
Ettem egy szem barackot és lopva körülpillantottam.
Kopár falak. Csakugyan nincs bútora. Egy szögletben faágakból összeszegezett kis könyvtartó. Ott állnak a pipái is, valami hat cseréppipa. A szoba falának közepén az én képem lóg. A földön gyékény. Egyéb semmi.
– Hát uram, – mondottam a barackot szopogatva, – remélem holnap indulunk.
Mosolyogva rázta a fejét:
– Nem.
S hogy erre kedvetlen elképedéssel néztem reá, nyugodtan folytatta:
– Átgondoltam apróra, hogy miként lenne az? Hát először is innen elindulnánk, s ön a legközelebbi városban venne egy frakkot nekem.
– Játszhatik atillában is, ha tetszik.
– Azután élnék az ön költségén talán két hétig is, amíg az előkészületek folynak.
– Pardon: ön a maga költségén él! Az a pénz, amit előzetes költségül kinálok, az ön pénze. Nem adott-e el ön földbirtokos korában gyapjut előre egy évvel?
– Hát jó. Aztán következik a fellépés. Ki tudja, hogy a világ elfogad-e művésznek?
– Ugyan, kérem…
– Mert az emberi fülek kótával szabályozott fülek. Az olyan szakács, aki nem tanult főzni, csak a maga kitalálásából, lehet hogy jól főz a maga nyelvére, az is lehet, hogy az ilyen kóbor festőnek is, aki ma jókedvvel ebédel egy grófi asztalnál, holnapután megint egy juhász kondérjából… Mi lesz ha a publikum lelkesedés helyett nevetésre fakad?
– Ha csak ez az aggodalma, kezdhetjük kistársaságban.
– Aztán lássa minek vegyek nyugtalanságot magamra, mikor itt nyugodt lehetek? Minek keressek pénzt, mikor nekem elég az, amit kapok? Az a gondolata, hogy visszahegedülhetem az ősi birtokot, egy percre megrendített. Dehát minek nekem az az ősi birtok? Gyermekeim nincsenek. Ma már ötvenéves vagyok.
– Uram, – mondottam, – ez a leghidegebb önzés, amit önnél tapasztalok! Hát csak magára gondol? Arra nem gondol, hogy milliók lelkét emelheti föl a művészetével a porból? Nem gondol arra, hogy a sors ime a dicsőség aranykelyhét nyujtja önnek, s oly édes itallal, aminőt soha nem izlelt! És mondjuk, hogy nem kell önnek a pénz! Mennyi nyomoruság van a világon! Nem fordulhat-e ön a szegények felé, nem akar-e áldást hinteni két kézzel közéjök, mint valami égből leszállt angyal?
A boszankodás oly ékes-szólóvá tett, hogy magam is álmélkodtam a lelkemből özönlő gondolatokon.
Dénes úr végigsimította a homlokán a kezét:
– Az az egy igaz, – mondotta elgondolkozva, – hogy a nyomorultakon segíteni nemes feladat. Sokszor van úgy, hogy koldus imádkozik az ajtóm előtt és én szeretnék neki adni bőven, bőven…
– És a dicsőség uram! Hogy Európa minden fala az ön nevét kiáltja!
Legyintett.
– Mi a dicsőség? A sokaság véleménye egyvalakiről, és egyvalaki véleménye a sokaság véleményéről. Füst!
– Dejszen uram, füstnek is aranyfüst az!
A fejét rázta.
– A dicsőség csak vélemény. A vélemény csak gondolat. Nincs annak értéke.
Sohajtott. Aztán fölkelt és a hegedüjéért nyult.
– Akarja, hogy hegedüljek?
– Hálával hallgatom.
– Lássa, – mondotta a hegedüt pengetve, – ez a tizenöt sovány év, amit itt töltöttem, ez az én életem leggazdagabb része. Azonkivül hogy megtanultam hegedülni, két nyelvet is megtanultam. Megtanultam az arámi nyelvet és a görögöt.
– A bibliát fordítani. Lefordítottam a bibliát arra a nyelvre, amelyen Jézus beszélt. Hogy úgy halljam a szavait, ahogy ő mondhatta. Aztán kitaláltam egy magától müködő öntöző-gépet is. Az én kertemben soha nincs szárazság. Mily haszontalanul éltem harmincöt éves koromig! Mily tudatlan voltam! Az életem nem ért annyit, mint a földi gilisztáé, amely legalább a földet porhanyítja.
Búsan nézett maga elé. Aztán vállat vont:
– Nemzeti bün. A magyar ember elméje olyan, mint az üres malom: nem őrlet gabonát, csak a víz jár által rajta, a víz. A személyeskedő politika, meg a kártya.
Legyintett:
– Mennyi elme-erő hever parlagon minálunk! Annyi jó észszel a világ legműveltebb nemzete lehetnénk. Ha kevesen vagyunk is, tündökölhetnénk! A gyémánt is kicsi.
Álla alá nyomta a hegedüt:
– Ezt hallgassa meg, – mondotta, – négyes hangu ének. Képzelek egy nőt meg egy vastag-hangu férfit, azán meg két együtt éneklő közepes énekest. Operában hallottam egyszer effélét.
Megzendítette a hegedüt, és a két középső húron valami páros dalt játszott. A dalba csakhamar beleszólt egy vékonyka aranyfonál, egy női hang, s utánna egy bársonyos mély hang, mintha amannak felelne.
A négy ujj a négy húron, egymástól szinte függetlenül csúszott ide-oda. A két középső hang folytonosan együtt vitte a melódiát; a nő édes finomsággal csicsergett bele, a férfi mámoros forrósággal.
Én még lélekzeni se mertem e csoda hallatára.
– Uram, – mondottam felizgulva, mikor letette a hegedüt, – nézze: itt a pénzem, amit telegrafice rendeltem magamhoz. Ha ön el nem jön velem ki a világba, itt a szeme előtt égetem el az összes pénzemet!
Azzal felfogtam az első százast és a gyertya lángjához tartottam.
– Jön?
Dénes úr meghökkenve nézett reám.
A százas lobbot vetett: kékes láng csapott föl belőle. Rosszbüzü füst kigyózott a kezemben maradt darabból.
Fölvettem a másik százast.
– Jön?
Dénes úr a karomhoz kapott.
– Kérem, ne folytassa!
Sápadt volt. A homloka megnedvesedett. Ahogy letette a hegedüt, láttam hogy a keze remeg.
– Istenem, micsoda kár! – rebegte. Kérem, tegye el a pénzét… Látom, hogy bízik bennem… De mégis… Tegye el a pénzt! Tegye el!…
– Nem én! Itt égetem el eggyenkint, hogy lássa jelképezve, miként éget ön el mindennap evvel a falusi vesztegléssel ötször ennyit! Ez kishitüség, uram! Vagy mondjuk ki: gyávaság!
– Kérem, nem gyávaság, – mentegetődzött a homlokát szorongatva. De én oly szerencsétlen voltam az életben… az emberek között… Ha visszatérek… A szerencsétlenségeimbe térjek-e vissza?
– Képzelődés! – feleltem, – fekete képzelődés! Ön nem veszthet semmit! Irást adok önnek arról, hogy ha a kisérletünk nem sikerül, ön semmivel se fog nekem tartozni! Visszatérhet ide, ahonnan kiindult és folytathatja ezt a remete-életet! De meg kell próbálnunk!
Töprengve járt föl és alá a szobában.
– Nem jót érzek, nem jót! – mondogatta. Kérem, hagyjuk holnapra! Ön fiatal ember, heves ember: az ilyesmit meg kell gondolni! Tessék szivar! Tegnap izlett.
Szivesen rágyujtottam. De nem állhattam meg kérdés nélkül:
– Hol vette ön ezeket a jó szivarokat?
– Van, – felelte kitérőleg. Nekem nem hiányzik semmi se.
Különös volt a pillantása. Mért?
Megnéztem a szivart a gyertya lángjánál. Semmiféle ismert szivarhoz nem hasonlított.
– Tessék eltenni, – mondotta, – ha izlik.
Aztán ismét fölvette a hegedüt és más dalokat játszott, de valamennyi dala olyan volt, hogy nem hasonlított semmiféle ismert melódiához. Mintha Bellinit, Béthóvent és Sopeent összeöntötte volna valaki egymuzsikába.
Meg is mondtam neki.
– Ez mind az én dallamom, – felelte. Van valami háromszáz.
Azzal elővont a könyvei közül egy halom papirost.
– Itt vannak a kótáim.
Csak elbámultam, micsoda kóták voltak azok. Négy vonalon összevissza-kanyargó kigyók, cikk-cakkos villámok, tojások, téglák, nyilak, csillagok, fürészvonalak, sárkányfarkak.
Semmit nem értettem azokból a jelekből, csak a címüket tudtam elolvasni. De azok is furcsák voltak: A szerelmes leány sóhajtásának utazása a fenyves erdőn által. Őszi levélhullásban katona-búcsúzás. Juhászdal a patak mellett. Tündérek menyekzője. Dávid király a holdban. A jég-tó zenéje. Kánai menyekző. Cserebogarak keringése májusi estén.