Az alispán úr

Nem hiába tartotta magát Filax élete harminckettedik esztendejéig jégbehütve: hogy a parázsba lökték Bódiék, menten vizzé vált és esze ágába se jött visszamászni a jeges vederbe. Kisült, hogy a tüz volt az ő igazi eleme, a tüz, a mi lángol és emészt. Teli tüdővel szivta magába az élet örömeit. Valamiként a juhhusos kását a Fenessy-kurián, ugy habzsolta Pesten az élvezeteket.

Szerencsére annyi őserő rejtőzött Filaxban, hogy gyomrát se juhhusos kása, se dőzsölés nem volt képes elrontani. Rengeteg kvalitásai voltak. Munkabirás tekintetében lefőzte magát Bódit is.

… Éjjel együtt lumpolt a cimborákkal, de reggel nyolc órakor már ott volt az egyetemen. Délben megevett két kondásra valót, ebéd után Csigolyánéval foglalkozott, este magolt. Egy héttel urrátétele után már megcsalta Csigolyánét: Beritolához névtelen szerelmes verseket irt; két héttel rá sikerült meggyőznie Koppantós Micikét, hogy az ő szivében terem a szerelem igazi rózsája. Hovatovább iktatókönyvet kellett vezetnie találkáiról.

Emez uri passziók természetesen pénzbe kerültek. De már a pénzkérdés sem igen alterálta Filaxot. Szimpliciter adósságból élt, mint a többi urak. S csodálatos, mennél többet költött, annál jobban nőtt a hitele.

Az összes filozopter-erények közül egyedül a kötelességérzés maradt meg benne magnak. Igaz, igen szükre szabta kötelességei körét. Azt tartotta: nem azért fogadták meg praceceptornak Bódi mellé, hogy szentet csináljon belőle, hanem csupán csak azért, hogy elvégeztesse vele a jogot. Hát azt majd elvégzi Bódi fényesen…

Elérkezvén a vizsgálatok ideje, terminusért folyamodott és olyan fényes exament csapott, hogy megtapsolták Wenzel professzor s társai.

Bódi ott volt inkognitó a hallgatók sorában és büszkeségtől dagadt a keble, midőn kihirdették az eredményt:

– Ifj. fenesi Fenessy Boldizsár ur az első alapvizsgálaton kitüntetéssel képesitettnek itéltetett…

Estére természetesen megitták rá az áldomást, de mivel a dolog természeténél fogva a jogcimet még a cimborák előtt is el kellett hallgatniok, meghamisitották a titulust. Azt mondták: a Csigolyáné huszonhetedik születésnapját ülik meg szük családi körben, azaz otthon.

A szük családi kör ezen alkalommal kilenc jogászból állott és két hölgyből. Mert (o tempora, o mores!) eljött ám a Beritola is. Nemhogy, de táncolt is az asztal közepén. Sőt ittak is a papucsából az akkori divat szerint. Csak Filax nem mert belőle inni, ő a Csigolyáné topánkájából ivott…

… Stiller rektor ur a Filax fényes vizsgája után a következő episztolát menesztette Fenesre:

Vévén e levelet, Boldizsár ur szájából kiesett a pipa, sőt a szék is kicsuszott alóla valahogy.

A még mindig szép mama, hallattán fia dicsőségének, elkezdett sirni, mint a záporeső. De még annál is jobban átkozta a professzorokat: hogy agyonkinozták az ő drágalátos szép fiát, bizonyára csupa csont és bőr lesz, hogy még ő se fog ráismerni… Óh jaj, micsoda bolondság is az a tudomány!

Boldizsár ur alig tudta megvigasztalni.

– Nono, – mondta, – magam is sokallom a dolgot, de majd csak helyrejön a fiu… Egy vakkantást se szabad az egész vakáció alatt tanulnia.

Azzal fogatott és az egyszer saját nagyuri személyében ment a paphoz.

– Fogja a pennát, az ebugatta és irjon, – rivallt rá harsányan minden bevezetés nélkül.

– Baj van? – rémüldözött a hipokrita pap.

– Az ördögbe baj!

– Akkor mért szid a tekintetes ur?

– Szidja magát a mádi csoda, nem én. Hát nem látja, hogy örülök?

– Bocsánat, eltévesztettem, – mondá Bacsák és tentába vágta a kalamusa orrát. – Hát mit irjak?

– Azt, hogy jöjjön haza a gyerek azonnal. Filax ugy vigyázzon rá, hogy megnyuzatom Csucsival, ha baja esik.

A pap lecsapta a tollat.

– Egy alázatos kérdésem lenne, ha meg nem sérteném a tekintetes urat?

– Ki vele!

– Hát letette az exament a tekintetes urfi?

Fenessy egész megneheztelt ezért a bárgyu kérdésért.

– Hogy a menykőbe ne tette volna le! Hát nem ismeri maga az én fiamat?

A pap összejuhászodott és irt, a mint diktáltak. Csak akkor szólalt meg ujra, mikor a levél végére értek.

– Egy instánciám lenne, – mondta olyan fontoskodással, mintha el akarta volna kérni a Fenessy-uradalom felét.

– Mi?

– Kifelejtettünk a levélből valamit.

– Mit?

– Azt, a mi a legfontosabb: a bélést.

– A bélést?!

Boldizsár ur helyeslőleg rázogatta tipikus nagy fejét.

– Persze, persze a bélést! – mondta keményen összeráncolva homlokát. – Hát, – folytatta, – miféle véleményen van maga a bélést illetőleg?

– A mondó volnék, – válaszolt Bacsák, – hogy mentül vastagabb legyen, mert olyan vastag, hogy elég vastag legyen, ugy se lehet.

– Mit szól egy ezreshez?

– Vékonylom a Bódi urfinak.

– Hát kettőhöz?

– Azt, hogy három több a kettőnél.

Boldizsár ur gyanakodólag lógatta a fejét.

– Hallja-e, Bacsák, nem igért magának a fiam percenteket?

– Esküszöm, hogy ártatlan vagyok.

– Akkor mit szíjja az én pénzemet?

– Nem szíjom én, csak kispekuláltam, hogy a Bódikának körülbelül ennyi adóssága lehet.

– Hogy spekulálta ki?

– Azt sugja a májam.

– A mája? Megbolondult maga?!

– Nem, kérem. Az én sejtéseim a májamban vannak. Az után akadtam rá Bódikára, meg Filaxra is annak idején.

– Hát ilyet még nem hallottam! – csudálkozott Boldizsár ur; azonban nem sokat okvetetlenkedett: fölpakkolta a papot és vitte magával haza.

– Annyi pénzt, – mondta neki, – nem bizok a postára, elviszi a fiunak személyesen.

A pap, bár majd kiugrott a bőréből, kétségbeesett képet vágott.

– Nem lehet ám, mert vasárnap prédikálni kell.

De erre már dühbe gurult Boldizsár ur.

– Prédikáljon a kántor, az ebugatta! Mit okoskodik, mikor én parancsolok?

De csak okoskodott a sunyi pap.

– Nem szólnék instállom, ha egyéb baj nem lenne, de van egyéb baj is.

– Mi a menydörgős ménykü?

– Az ünneplő csizmámat megrágta az egér, az átillámat meg a moly.

Boldizsár ur elkacagta magát.

– Imposztor! – mondta s majd kicsordult a könnye, – a zsákot sohase felejti el.

A pap fölhasználta a kedvező derüs alkalmat, levetette álarcát, ugy kérdezte meg minden szégyenkezés nélkül.

– Mi lesz a zsákban?

– Mi kéne bele?

– Ha meg nem sérteném, egy brummer (rugós kocsi) kéne bele.

– Meglesz, – igérte Boldizsár ur s mivelhogy éppen az udvarba érkeztek, azonmód mentek a kocsiszinbe és kiválasztották a kért jármüvet.

Aztán bepólyázták a háromezer pengő forintot uj házi vászonba, s az aként keletkezett csomagot belevarrták a pap atillájának a bélésébe…

Bódi és Filax éppen financiáik rendezésével voltak elfoglalva, midőn Bacsák a lakásukba toppant…

A financiák rendezése abból állott, hogy összehivták hitelezőiket s összeadták fölmutatott számláikat.

A végösszeg 4700 forintra rugott, a miből Bódira 4000 forint esett. Ezt azért kellett külön kiszámitani, mert Filax átvette Bóditól a koppantó üzletet Micikéstül s egy vén kecske, (miután összevásárolt vagy nyolcszáz koppantót), alkudozott vele Micikére bótostul. Hát tudnia kellett, mennyi az adóssága, hogy a vételárat a szerint szabja meg. Ugy eszelte ki, hogy ezer forinttal kér többet az üzletért, mint a mennyi adóssága van.

A vén kecske jelen volt a tárgyaláson és behunyt szemmel fizetett.

Filax zsebrevágta az ezrest, miután kifizette hitelezőit. Ez hát rendben voit. Most már csak a Bódi dolgát kellett eligazitani. No, de ez nem igen okozott a hitelezőknek fejfájást, egyhangulag megszavaztak Bódinak egyévi haladékot; még váltót se követeltek tőle, csak a becsületszavát.

Bódi éppen a kért becsületszót szavalta, midőn belépett a pap.

– Pénzt hoztam! – ez volt az üdvözlete.

Hat a bomba is, hat a száraz menykő is, ha lecsap a tömeg közé, de a Bacsák megjelenése bombánál, menykőnél is jobban hatott. És sokkal kellemesebben.

Bódi menten nyakába ugrott és összeölelte családja hű tanácsosát. Filax vigyorgott és szepegett. Vigyorgott, mert örült a pénznek, de szepegett, mert mit mond majd róla a pap Fenesen. Éppen a legnyalkább Kramer-féle habitusában volt és olyan lakkos stibli nyikorgott a lábán, mint Esterházy hercegnek.

No, meg is bámulta Bacsák uram érdeme szerint.

– Ijnye, az áldóját, de kivakarodott, a mióta nem láttam, édes öcsém uram!

– Bocsánat! – hebegte Filax, kinos zavarban.

De a jólelkü pap legott szétoszlatta aggályait.

– Ugy van az jól, öcskös, – mondta s megveregette a filozopter-jogász vállát, – bolond az, a ki nem ur, ha teheti.

Aztán körülnézvén, a hitelezőkhöz fordult:

– Kik légyenek az urak?

Bódi sorra bemutatta őket…

– Ez itt Fillinger ur, a hires; igen becsületes ember, kerek ezer forinttal tartozom neki…

Bacsák megrázta a Fillinger ur kezét.

– Tisztelem az ilyen derék, jóravaló embert, a ki tudja, mivel tartozik egy fenesi Fenessy urfinak.

Fillinger ur mekegett és hajlongott. A többi hitelező se különben. (Mert valamennyit megdicsérte Bacsák.) Nem láttak ők még soha ilyen papot.

Bezzeg leesett az álluk, mikor a fizetésre került a sor. Mert ezen a ponton már egy csöppet sem volt Bacsák uram kuláns. Mindjárt ki is jelentette, hogy szigoruan át fogja nézni a listát, mert becsapatni magát nem engedi. Azzal nekidült a számlák jegyzékének és megvizsgált minden egyes tételt töviről-hegyire.

És nem hiába dolgozott, kisült, hogy kerek ezer forintocskával tévedtek a hitelező urak…

Denique helyes volt a fránya pap sejtelme, a midőn a Bódi adósságát háromezer forintra taksálta. Ki is fizette legott az egész összeget, miután bicskával fölfejtette a kabátja bélését.

A hitelezők hajlongva távoztak… Magukra maradtak a fenesiek. Egy ideig szótlanul bámultak az egymás képébe; a pap szólalt meg először, a helyzet ura:

– Ihatnám! – sóhajtott föl epedve. – Merre van itt legközelebb egy jóravaló korcsma?

Filax elősorolta a környék valamennyi korcsmáját, azok előnyeit és hátrányait. Legjobban dicsérte a Kéményseprőhöz cimzett csárdát, a hol piaristabort mérnek s öt krajcárért finom zaftos virstli kapható.

– Akkor ne pocsékoljuk a drága időt, – mondta a pap, – menjünk.

Bódi eleinte tiltakozott, hogy ő holmi lebujba nem teszi be a lábát, de addig könyörgött neki Bacsák, hogy végre megadta magát.

A Kéményseprő egy szurtos kis boltives helyiség volt, a hol boron és virstlin kivül egyebet kapni nem lehetett. A vendégeket hopkáló bóbitás pincérleányok szolgálták ki, a mi a papot éhomra egy kissé feszélyezte. Nem mintha nőgyülölő lett volna, hanem éppen, mert nem volt nőgyülölő. Féltette a papi dignitását. Kacsintani szeretett volna és le kellett sütnie a szemét. A szemérmetest kellett játszania, holott egy csöppet sem volt szemérmetes.

A helyzet félszegségét öregbitette a leányok csintalankodása. A szemébe mosolyogtak Bacsáknak, áthajoltak a vállán: ugy tették eléje a bort. A hamisabbja Bódi gyönyörüségére még azt is megcselekedte, hogy megérintette kezét vagy boglyas fejét, (mintha véletlenül esett volna meg), összekoccantotta a Bacsák üstökével.

Nagy kinban volt a pap. Kinjában nyakalta a bort, mint a gödény s ugy hányta magába a virstlit, hogy se szeri, se száma. Ezenközben izzadt és néma volt, mint a csuka.

Filax sunyin mosolygott, roppantul élvezte a pap zavarát.

– Hát, ugy-e, hogy pompás egy kis hely ez? – kérdezte finom maliciával.

Bacsák dühös pillantást vetett reá:

– Pompás, egye meg Tantaluszszal egy tálból.

Bódi nem állhatta meg, elkacagta magát:

– Sose kinlódjék, édes papom, – mondta, – nézzen bátran a kisértés szemébe, hiszen nem tudják meg Fenesen.

Bacsák nem is igen tiltakozott a tanács ellen.

– Hásze csak ne lenne rajtam ez a hosszu papi áttilla, – jegyezte meg és szinte megvetéssel nézte le az alkalmatlan ruhadarabot.

– Oda se neki! – biztatta Filax is. – Esküszünk, hogy nem szólunk otthon senkinek.

Bacsák izgett-mozgott, melegedni kezdett a füle töve, hátrább tolta székét és kinyujtotta lábát az asztal alatt. Aztán egyet pödört bajuszán és kihivóan fölvetette fejét.

– Bort ide, fruskák! – rikkantotta el magát, – friss bort, szaporán!

Ettől a pillanattól fogva teljesen átlényegült a pap. Maga alá türte hosszu kabátját és megeredt a szava. Csak ugy ontotta a jóizü falusi tréfákat. S hogy gyérülni kezdett a vendégsereg, köréje csődültek a korcsmai tündérek, hovatovább le is ültek melléje.

Bacsák már azt se bánta. Kutya kedve kerekedett. Mikor eltávozott az utolsó vendég is, (hopp Sári sarokra!) derékon kapott egy szőke törleszkedő cicát s elropta vele a kállai kettőst, annak rendje-módja szerint kikopogván csizmája sarkával a csárdás minden cifraságát…

Estére járt az idő, midőn végre a szabad levegőre kerültek. Kemény legények voltak mind a hárman, fenesiek: egyiküknek sem ártott meg a bor. Csak a tánc ártott meg a papnak, azt mondta: oldalszurást kapott. S erővel azt követelte Csigolyánétól, hogy kenje meg. De ezt a kivánságát Filax kikérte magának. Inkább kerittetett neki hamarjában egy kenőasszonyt, a ki azonban olyan rut vala, hogy a papnak ijedtében legott elmult az oldalszurása.