Az alispán úr

A Bódi hősies bravurja óriási örömet keltett mindenfelé. Nemcsak Pesten, az egész országban egyszeribe ismertté lőn a neve. Ezekben a naiv, aggodalmas időkben üdvös épülésére szolgált az elnyomott magyar lelkének a faji erő minden, bárha nyers és hasznot nem hajtó kitörése is. A csüggedő önbizalmat fokozta, szitotta a jobb jövő reményét.

Hovatovább ugy emlegették a Bódi nevét szerte a hazában, mint a Kinizsiét. Ragyogó szemmel, dagadó kebellel, egész legendákat meséltek tüneményes erejéről, vakmerőségéről. Ha kifáradt a lelkesedés, a fantázia kapta dicsőségét szárnyaira. Akkora hőstetteket követtettek el vele képzeletben, hogy diszére vált volna magának Achillesnek is.

De untig elég volt az is, a mit az ujságok irtak a tigrisbeli „vérfürdőről“. A rideg tényállásnál mindenesetre legalább is kétszerte több vala…

Boldizsár ur először éppen egy ilyen költészetkedvelő ujság utján vett tudomást a fia „hőstettéről“. Hogy milyen érzések szakadtak föl akkor az öreg nemes szivéből: azt aligha lehet leirni. Legföljebb, a mit mondott rája.

– Örömmel halok meg akár ebben a percben, mert él a Fenessy-vér.

Persze a következő napon már egészen más érzéseket váltott ki benne az ujság hiradása. Mikor megtudta belőle, hogy letartóztatták az ő egyetlen fiát: éktelen dühre fakadt.

– Hazátlan bitangok! Hogy mertek kezet vetni egy Fenessyre?!…

Hát még a mikor megtudta, hogy két évi börtönre itélték el az ő vére vérét. Akkor kezdte csak igazában érezni, hogy „nincs többé haza!“ Idegenek uralkodnak fölötte: honszerző elődök méltó ivadékát gyáva bérencek megbosszulására börtönbe vetik… Hát ezért folyt annyi hősi vér egy álló évezreden át?!…

Konzervativ, oligarchikus világnézetének sötétjéből a népek jogfejlődésének törvényszerüségét nem látta be. Mindent dogmatizált. Dogma: mindamaz eszmény, a mi bármi időben is nagygyá tette a magyart. Dogma: a hazaszeretet, a vitézség, a hüség; dogma: a kegyelet, a hagyomány, nemesi kiváltság – dogma, amihez szentségtelen kézzel hozzányulni nem szabad.

A Bódi elitéltetésében sem látott semmi egyebet, mint hogy bitor pribékek, kiknek a hazához semmi közük, lábbal tiporják eme szent dogmákat… Elbődült fájdalmában. De csakhamar erőt vett magán. Pakkoltatott és küldött a papért, hogy fölutazzék vele Pestre… Majd megmutatja ő, hogy ki az ur ebben az országban! Az-e, a ki vérrel szerezte a földjét, vagy az, a ki pogány kézzel fosztogatja oltárjait…

Másnap már Pesten voltak Fenessy és Bacsák.

Mindenekelőtt azt kajtatták, hogy hol van elzárva Bódi, s ki itélte el. Megtudták, hogy Budán hüsöl egy ideiglenes kaszárnyabörtönben s hogy szigoru büntetését főképpen gr. Gy....-nak, a fő Commandierender Generalisnak köszönheti.

Hát ez egyelőre elég volt Boldizsár urnak. Befogatott és föl a várba! Egyenesen a generális szine elé.

Eleinte nem igen akarták beereszteni. Hogy ő excellenciája csak másnap ad kihallgatást, ma hivatalos teendőit kell végeznie. De nem hagyta ám Boldizsár ur magát. Rárivallt az akadékoskodó segédtisztre, akárcsak otthon a kocsisára.

– Nem kérek én kihallgatást. Engem kihallgatni csak a magyar királynak van joga. Én beszélni akarok a tábornok urral, mert sorom van vele.

A segédtisztnek, ugylátszik, imponált a merész gőg (vagy hogy kerülni akarta a skandalumot), bejelentette a nyakas nemest.

Egy perc mulva már ott állott a parancsnok előtt. Jobb lábát előrecsapta s megszegte derekát. Semmi tisztelgés, semmi cerimónia. Megrázta büszkén fölvetett fejét s mindjárt a tárgyba kapott.

– Tábornok ur, ön elzáratta fiamat!…

A tábornok-gróf hatalma tudatában, gőggel akarta visszautasitani a magyar ur erőszakos fölépését. De nem használt az erőlködése semmit. Mint pincsi kutya a komondor mellett: ugy eltörpült a Fenessy-gőggel szemben. Csak gorombáskodnia sikerült.

– Mit akar az ur? A fiát elitélte a törvényszék. Punktum, mehet!

Nohát, ha kellett, gorombáskodni tudott ám Fenessy is.

– Nem azt kérdezem, hogy mehetek-e, majd megyek ha akarok, azt kérdezem, mi jogcimen merték elitélni a fiamat?!

A generálisnak szinte megfagyott a vére.

– Hogy mer velem ilyen hangon beszélni?

– Hogy mer engem vallatni?

A két férfi farkasszemet nézett egy ideig. Aztán, mikor már nem állta a vén szittya kemény tekintetét, csengetett a tábornok.

A segédtiszt beugrott s feszesen, mint a cövek, parancsra várt…

– Kisérje ki ezt az urat.

Fenessy ugy tett, mintha nem róla volna szó. Összeszoritotta fogát és a sarokba nézett.

Ekkor hozzálépett a segédtiszt és udvariasan meghajtotta magát.

– Sziveskedjék követni.

Fenessy megvetéssel nézett le a kis tisztre.

A tábornok felelt helyette.

– Vagy ki, vagy be: a hol a fia van.

De már erre kitört a Fenessy elfojtott dühe.

– A ki hozzám mer nyulni, leütöm, ha a császár inasa is, – kiáltotta, a hogy csak kifért a torkán…

Ezzel aztán be is adott magának. A segédtiszt egy jeladására hat szuronyos katona lépett a terembe és körülvette a kevély nemest… Öt perc mulva már börtöne ajtaját döngette tehetetlen dühében, mindaddig, a mig le nem vette lábáról a kimerülés. Akkor elbőgte magát kínos fájdalmasan:

– Hazátlan a magyar!

*

Öreg Fenessyt még aznap kieresztették börtönéből. A generalisszizmus humorosan fogta föl a kirohanását, nem csinált belőle casust.

Bódi azonban még hosszu időkig nyomta a kínpadot. Nem mondhatni: nem bántak vele rosszul. Félig-meddig politikai fogolynak tekintették, a mi elég becsületes eljárás volt, mert hiszen rászolgált ő a büntetésre politika nélkül is. Ha nem is két évre, egypár hónapra mindenesetre elitélték volna a legszabadelvübb jogállamban is. Négy betört koponya élvezete sehol a világon ingyenbe nem mehet…

Egyszóval, tisztességesen bántak Bódival. Élhetett a maga kosztján és pipázhatott is. Sőt azt is megengedték neki, hogy vendégeket fogadhasson minden csütörtökön.

Öreg Fenessy természetesen mindjárt az első csütörtökön fölkereste fiát.

Megható volt a viszontlátás jelenete. A vén szedátus nemes örömkönyeket sirva ölelte át fiát, mintha tiz éve nem látta volna: ismergette, simogatta viruló szép arcát, sehogy se birt betelni vele.

Bódi végtelenül elérzékenyedett. Ez az érzékenység aztán ráragadt az öregre is s szivében menten bánattá komorodott.

– Mit ér a te lánglelked, fiam, mit az erőd, mikor nincs hazád!…

A honfibú tovább kitörésének egy szürke jelenés vetett véget: Filax. Isten tudja, hogy jött, mint jött, egyszerre csak ott állott a börtönszoba sarkában lehorgasztott fejjel, mint az eleven bünbánat maga.

– Bocsásson meg a tekintetes ur, – rebegte, – vagy csapjon agyon.

Hát nem csapta agyon az öreg nemes. Nem volt ő olyan veszedelmes ember, mint a milyennek mutatkozott. Szánalom ébredt szivében a bünbánó férfiu iránt: megbocsátott neki.

– Nem haragszom, Filax.

… Filax ezentul minden csütörtökön becsukatta magát Bódihoz. Már reggeli hét órakor ott csavargott a börtönajtó körül, pedig csak nyolc órakor eresztette be a profósz, az volt a regula…

… A fogházban töltött idejét Bódi nem pazarolta el lelketölő buslakodásra. Elővette jogi könyveit és tanult. Mohó szorgalommal, tudományvágygyal. Három hónap alatt teljesen elkészült a másodévi tananyaggal, de nem állott meg itt: neki feküdt a harmadik éven kötelező tantárgyaknak. További három hónap alatt bevette ezt az anyagot is. A börtön magányában rengeteget lehet tanulni: elzáratásának évfordulóján bevégezte összes jogi tanulmányait. És a végzett munkával való megelégedésének végtelen gyönyörüsége elfelejtette vele a fogház gyötrelmeit. Csak az lebegett szeme előtt, hogy most már, ha majdan kiszabadul, nem kell tudatlanul kilépnie az élet küzdterére, szolgálni fog a hazának nemcsak öklével, a fejével is.

Nem sokáig váratott magára az alkalom… Megjött a várva várt nagy hir s végigzugott az egész országon, reményt fakasztva, jogot követelőn: szétverte a porosz az osztrák ármádiát…

És jól spekulált Filax. A császár kijelentette: adassék meg a magyarnak, a mit kiván. Valamelyik okos hazafi fogalmazza meg, hogy mi légyen ez a kivánság. Ha készen lesz vele, terjeszsze elő.

És kilépett a porondra a tekintetes urak legnagyobbika, Deák Ferenc, s klasszikus paragrafusokban törvénybeszedte a magyarok kivánságait… És megkezdődött a nagy tárgyalás nemzet és uralkodó között…

… A többit tudjuk. A többi történelem. Még az is történelem, hogy a königgräci nagy vereség után bőséggel áradt a magyarra a fölfüggesztett fejedelmi kegy… Ez a kegy nyitotta föl a Bódi börtönének ajtaját is, tiz hónappal büntetésének lejárta előtt…

Bódi természetesen azonnal utazott Fenesre, hogy keblére ölelje szüleit. Ám nem ment az utazása akadályok nélkül. A redivivus, jogaiba visszahelyezett megye elfogta a székhelyen való átutaztában és rendezett mellette egy olyan tüntetést, hogy diszévé vált volna egy diadalmas hadvezérnek is. A fölszabadulás kitörő öröme lángot szitott volna akkor a kihaló szikrából is…

… Bódi rövid ideig pihent a szülei házban a szeretet ölén. Sarkalta a tettvágy és kötelességérzés. Beállott a megyéhez. A főispán kinevezte tiszteletbeli főjegyzőnek. A tisztujitó közgyülésen pedig „a haza körül szerzett érdemei révén“ központi szolgabirónak kiáltotta ki a megye közönsége.

Innen már csak egy lépés az alispánságig. És megtette Bódi ezt a lépést rövid négy év alatt. Csak huszonhat éves volt még akkor, de mit törődött azzal a megye. Bódi verekedett, ült a hazáért a keserves időkben, azonkivül négyezer hold föld nézett reá s kitünő erőnek bizonyult mint szolgabiró: hát mit teketóriázzanak a kora miatt. Ur a megye, mutassa meg, hogy meg tudja jutalmazni az érdemet.

*

… Igy teljesedett be a büszke Fenessy-nemzetség vágya, reménysége. Győzelemre segitették a kor mai szelleme, a viszonyok játéka.

De az már tisztán a Bódi egyéni érdeme volt, hogy hiven és méltósággal töltötte be azt a kiváltságos állást, a melyre őt nem egyéni rátermettsége, de a hazafiui enthuziazmus emelte föl. Nem követelt semmi fölösleges cafrangot, de a kiszabott kereten belül vasmarokkal vezette az adminisztrációt. És volt rend a megyén… És a megye büszke volt hires fiatal alispánjára.

Kár, hogy az öreg Boldizsár fia dicsőségének nem tudott igazában, szive szerint örülni.

– Mit ér a’ fiam, – mondogatta a makacs tuhudun, – a mikor nem az igazi megye ez a mostani. A haza sem az, a mi volt…

És hiába beszélt neki Bódi korszellemről, jogfejlődésről, haladásról: makacsul megmaradt az ő antikveretü dogmáinál.

– Hajahaj, fiam, a régi virtus teszi a magyart s a régi virtus kihalt…

Holta napjáig igy borongott öreg Fenessy. Hovatovább mit sem törődött a közügyekkel, a végén már nem igen érdekelte a fia szereplése sem. Örök bánat rágta a vén mohikán szivét…

… Elfogódott szivvel gondolunk a kivesző állatóriásra: a bölényre is, hogyne siratnánk hát meg a Fenessy Boldizsárok klasszikusan merev, tömör tipusának kipusztulását a nemzet testéből?!

Sirassuk meg, de ne irigyeljük, ne utánozzuk őt. Erővesztő a bánat, holott dolgoznunk kell.

Dolgozzunk, dolgozzunk!…

*

Filax professzor D....ben. De most már nem sovány, kövér, mint a duda. És pompásan szolgálja a hazát. Hat kemény fia van. Szakasztott olyanok, mint az apjuk. Pedig, hej, az anyjuk valamikor!… Nevezetesen Csigolyáné az anyjuk…