Az angol irodalom története

I. A RENAISSANCE.

1. A versköltészet.

Az angol irodalom a XVI. században éri meg első virágzásának korát. Kiforrt már az angol nyelv; prózáján John Wiclif (1320–84) le tudja fordítani a Vulgatát. A versből kikopik a francia szó; az erkölcsös John Gower (✝ 1408) bocsánatot kér tört franciaságáért: «de hiszen angol vagyok» – mondja s főművének, a Confessio amantisnak már csak a címe idegen. Chaucer egymásután levetkezi a francia és olasz hatást s a Canterbury Tales verseiben tiszta angol nyelven valódi angol embereket rajzol. A népballadák hőseiben testet öltöttek a szenvedélyek, a csöndesebb és szomorúbb érzések azonban még nem jutnak szóhoz. A Langland-féle vizióban megszólalt a józan angol gondolkodás, de meglehetősen bárdolatlanul.

Már egészen szállóigévé vált, hogy a renaissance fedezte fel a természetet és az embert. Az ember bensőségét, a lélek rejtelmeit, a szív édes gyötrődését és tiszta álmait, az elmélyedés és fölemelkedés útjait Angliával is a renaissance ismertette meg, olasz költők révén, csakúgy, mint a formák finomságait és változatosságát, a filigrán szonettet és a lágyan csengő stanzákat.

A XVI. század a hatalom és gazdagság áldásaival köszöntött be Angliába s ezek nyomában jár az ízlés fejlődése. Összetört a spanyolok nagy ármádája, Amerika és India felől kincsekkel megrakodva vitorláznak haza a hajók. Palotákkal díszítik Londont; kialakul a Tudor-stílus. A régi erkölcsökről azonban csak lassankint tesznek le. Az urak medvék és kutyák marakodásában találják mulatságukat, melynek végeztével halálra korbácsolják a megkötözött vadállatokat. A nép is ünnepélyeket rendez utcán és mezőkön; egymást éri a májusfa, aratás, juhnyírás, Szent Márton és Karácsony ünnepe; mind ittassággal végződik s megszakgatják a lányok koszorúit. Az ünnepélyek bőven termik a verseket; a mezőn a régi balladákat éneklik; az utcákon a céhek színjátékokat rendeznek a népnek. A régi vidám Anglia ez, «merry old England».

Az udvar erkölcsei sem finomabbak. A királynő indulatában arcul üti udvarhölgyeit és kegyencét. De ez a nyerseség nincs műveltség és fogékonyság híjján. A lovagok levetik a vértet és a két kézre való kardot s a könnyű selyem zeke alá oda gombolják Dante, Ariosto vagy Petrarca könyveit. Eredetiben olvassák a klasszikusokat a nők is, különös kedvvel a francia és olasz költőket. Ezeket utánozzák a költők.

Divatjukat múlják a száz öles allegorikus oktató költemények, amilyenekkel William Forrest (Pleasaunt Poesye of Princelie Practice; Gryselde the seconde) meg Thomas Sackville (Mirror of Magistrates) magasztalták az uralkodó erényeit meg a királyné báját s az angol történet kiválóságait, Hallásuk kifinomul a lélek elfojtott sóhajai, a szív halkabb dobogása iránt. Éppen mert az élet csupa erőszak és szilajság körültök, a költők megtanulják az élet hiábavalóságát, megismerik a bánatot, mélabút és lemondást.

Sir Thomas Wyatt (1503–42) kétszer kerül a Towerbe, mert bele van bonyolódva a Boleyn Anna pörébe, akihez fiatalon verseit pengette, kétszer nyeri vissza VIII. Henrik kegyét, hogy aztán a sors változandósága elől visszahúzódjék falusi jószágára, hol szatira-írással s a bűnbánati zsoltárok fordításával vigasztalja magát.

Barátja, Henry Howard, Surrey grófja (1516–1547), a király rokona, hőse háborúknak és harcjátékoknak, négyszer került börtönbe, mert bőjtben húst evett s gorombáskodott a királlyal, végre felségárulásért, fejével lakol. S ez a katona, aki börtönbe zárásakor perdöntő párbajra akar kelni s kész fegyvertelenül szembeszállni egy vértezett vitézzel, panaszos versekkel eseng a Fitzgerald tizenkét esztendős leánya előtt, olyan csábító Petrarca tiszta epedésének a példája. Mestere egészen megköti a kezét; nem mer olyat írni, amire annál nem lát példát. Geraldineje sokban a Laura mása, de az angyal-kép alatt már ott van a komoly, mély szerelmű, tiszta angol nőnek a képe.

Sir Philipp Sidney (1554–86), az ir alkirály fia, aki el akarta kísérni Draket az újvilágba s már bejárta az egész óvilágot; Párisban érte a Bertalan-éj, megfordult Magyarországon is, olvasta korának minden költőjét s jártas minden tudományban: egy lépést sem mer tenni Petrarca nélkül; úgyszólván a lába nyomaiba lép. Meg van nála a párja Petrarca minden finomságának, epedésének s mesterkéltségének is. Stellája (Devereux Penelope, Essex hercegének leánya), a testet öltött erény maga, a költő «lelkének fészke», vágyainak vezére; ajkai mézillatú rózsák, gyöngysort rejtő rubintok, arca hajnalodó ég. Sidney korának mintaképe: tökéletes lovag és humanista, kegyence a királynőnek, akinek tiszteletére írja ragyogó mascaradeját; korai és hősi halált hal. Hármajuk közül Wyatt a leggazdagabb versformákban, ő írja angolul az első szonettet és az első terzinákat; honvággyal tele spanyolországi elégiáiban megcsendíti az ottava rímát is, sőt megpróbálkozik egy újfajta verssel, mely a szótagoknak csak számát méri. Surreynek finomabb érzéke van a vers belső szerkezete iránt, nem hiába fordított az Aeneisből. A költői erőnek Sidney volt közülök a leglángolóbb csodálója. A Defence of Poesyban a legmagasabb tudománynak tartja a költészetet, mert a többi a világhoz vagy az emberekhez van kötve, ez új természetet s az élőknél hatalmasabb embereket teremthet a képzelet hatalma által. Ez a hatalom azonban egyiküknek sem jutott osztályrészül. Az ő napjuk még csak a rügyeket bontogatja.

A virágzás Edmund Spensernél (1552–99) borítja el a fát. Fiatalon Petrarcát fordítja, de aztán Ariostóhoz fordul s az ő példájára mintázza meg phantastikus lovagi eposzát. Huszonnyolc éves korában, mikor a cambridgei egyetemről Irországba megy lord Grey titkárának, két nagy eredeti munka tervét viszi megkezdve magával. Egyik a The Shepherd’s Calendar (Pásztorkalendárium, megjelent 1579), mely tizenkét eclogából áll, didaktikus tartalommal, klasszikus olasz divat szerint. Mindegyik egy-egy hónap nevét viseli. Szerelmi panaszokból, párbeszédekből, a királyné dicsőítéséből állanak az egyes énekek; kettőben a reformáció van szóvá téve s kiviláglik a költő puritán hajlandósága. Tizenkét esztendővel később jelent meg főmunkájának, a Tündérek királynőjének (The Faerie Queene) első három könyve, a királynőnek ajánlva. Spenser egész életén át dolgozott e művén, még sem készült el vele. Tizenkét könyvben az aristotelesi tizenkét erényt akarta megtestesíteni. Minden erény testet ölt egy lovagban, aki védelmezője s lesujtja a vele ellenkező bűnöket és gerjedelmeket.

Össze van itt halmozva az ó- és középkor képzeletének minden gazdagsága; a szépség pogány imádata és középkori jámborság; az Olympus istennői és szatirok mellett a lovag-romantika varázslatos barlangjai, sárkányaikkal és boszorkányaikkal egyetemben; Ariostóra emlékeztető lovagok és rózsaszín testű nymphák s hozzá tassói gyöngédség és keresztény tisztaság. Minden más munkája, szerlemi himnuszai, lakodalmi verse (Epithalamion), az Amorettik, a Pillangósors (Muiopotmos) mind csak önmagának a keresése. A lovagvilág és Tündérország az ő igazi hazája, akinek képzelete olyan eleven volt, hogy életet bírt adni az elvont erényeknek s olyan gyöngéd, hogy nem tépte össze a tündérnép pókháló várát, mikor belépett. Tündérekhez méltók érzései és színei. Szűzei nymphák és napsugarak leányai, akik pikkely-csónakon járnak a kék hullámok fölött s a tenger mosolyogva csókolja lábaik nyomát. Boldog költő ő, aki le tudta festeni az arany sápadt sajogását s a test rózsaszínű párázatát. A gyönyör kertjében ezüst hullámú forrást bugyogtat, partján meztelen fiúk játszadoznak. A csermely jáspis-medencébe gyűl. Madárdal és vízesés moraja szűrődik a levegőbe. Ott pihen rózsaágyon Akrasia, lankadtan, készen az édes bűnre, ezüst fátyolban, mely nem födi el testének vonalait s a rajta gyöngyöző verejték-harmatot. Ilyen képekkel gyönyörködtette Spenser a harcban kifáradt angolokat, akik nem győzték verseit kapkodni. A királyasszony birtokot ajándékozott neki kétszer is, de az elsőt vissza kellett adnia, a másodikat valami lázadáskor földúlták, házát elhamvasztották; sok kézirata s egy gyermeke is odaégett. Megtörten ment vissza Londonba, a hol nemsokára meghalt nyomorban és kegyvesztetten, mert egy tanulmányt írt Irland állapotáról, ami akkor is kényes téma volt. Utolsó, elvitathatlan birtoka: egy szöglet a Westminster Poet’s Cornerjében. Ő az allegorikus lovagi költészet utolsó vitéze. Hat esztendővel az ő halála után jelenik meg Cervantes ütött-kopott lovagja, Don Quijote, akiben a világ kikacagja a rozsdás lovagi erényeket. Spenser költészete azonban épen maradt; rózsái nem hervadtak el, nymphái nem vénültek meg. Az ő tündérligetében virított legszebben az angol nyelv és angol képzelet Shakespeare előtt. Dús, színes és zengő ez a berek, akármelyik percben beléje léphet Titánia. A Faerie Queen első könyvének megjelenése után négy esztendőre (1594) írja Shakespeare a Szent-Iván éji álmot.

2. A színjáték.

a) Eredete. Shakespeare elődei és kortársai.

A színjáték nem idegen mintára fejlett, hanem a maga erejéből, azért van, hogy e mellett a gyöngéd és erényes költészet mellett olyan izmos és megtermett a dráma. Ez az utcákon sarjadt ki, hol pünkösd hétfőjén és úrnapján végigdöcögtek a céhek hatkerekű szekerei. Tenyeres-talpas tréfákkal és vaskos ötletekkel fűszerezett egyszerű históriák termettek ezen a vándorló tákolmányon, amilyeneket a színjátszó iparosok fölértek ésszel s amelyek megrázták és megröhögtették az utca ácsorgó népét. Mindegyik kocsi zeneszóval jött, megállt az utcasarkon s ha Heródes meg Kaifás megszolgálta a maga két shillingjét, mentek tovább s jött utánok a másik kocsi. Az ember egy álló helyében végig nézhette a bibliai történeteket a világ teremtésétől Krisztus mennybemeneteléig és az utolsó ítéletig. Minden céh olyan jelenetet játszott, amely foglalkozásához talált: az ácsok Noé bárkájának építését, a hajósok és halászok a vízözönt, a szőlőmunkások a kánai menyegzőt, a pékek az utolsó vacsorát. Minthogy mindegyiket más céh játszotta, kereknek elég kerek volt mindenik jelenet, de belső csirázás nem zsibongott ezekben a mysteriumokban, a biblia készen adta a történetet és az alakokat. Az apostolok és szentek életét feltüntető miraculumokban (Miracle Plays) volt valamicske jellem- és sorsfordulat, de égi hatalom munkált bennök. Csak a bibliai jelenetek közé ékelt Interludesben, a moralitásokban (Moral Play) jutott szóhoz az ember belső küzdelme, az erények és bűnök allegorikus alakjaiban. Henry Medwallnak a XV. század végén az a szerencsés ötlete támad, hogy a főbűnök enyhébb álnevek alatt adják ki magukat: a Fösvénység Takarékosságnak, a Harag Férfiasságnak. Az allegoria leple alatt így venni észre egy-egy emberi mozdulatot.

Nemsokára egészen levetik ezt az erkölcsös mondásokkal tele himzett palástot, mely bő redőivel elburkolja a test életét. E beszélő fogalmak még megszólalnak Skelton színjátékaiban (Magnificence, 1515) s elhirdetik a reformált új hit igazságait John Bale (1495–1563) ír püspöknek isten parancsolatjairól, Keresztelő Jánosról, Krisztus megkísértetéséről szóló darabjaiban, melyekben a mysteriumok összeolvadnak a moralitásokkal. Ők fogadják a deszkadobogón az első hús és vér embert, az első angol királyt, aki meghódítja utódainak a színpadot: Bale János királyát (Kynge Johan). Ynglond vidua, a megszemélyesített Anglia, maga térdel elébe, oltalmát kérve a papok ellenében. A Lázadás azonban a Hizelgéssel, a Gazdagsággal, a Törvénytelen Hatalommal szövetkezik s együtt átok alá vetik Angliát. Bale protestáns dühében megszaggatja bő palástjukat s a darab közepén egyszerre Langton canterburyi érsek, toulousei Raymond, Pandolfo legatus s maga a pápa állnak a nézők előtt az iménti allegoriák csuhájában; széttépett köntöseiket senki sem foldozza össze többé s nem viselik azokat tovább az angol színdarabokban.

Az allegoriák átköltöznek az udvar mulatságaira, a hol sokáig élnek, mint jó alattvalók, akik térdet hajtanak őfelségeiknek; a Hold elsápad erényeik láttán s Vénus meghódol a királyné bájainak. Egy ízlésesebb korban, mikor Ben Jonson írja az ünnepi alkalmi játékokat és Shakespeare e játékok gyöngyét, a Szent-Iván éji álmot, az allegoriáknak szárnyaik nőnek, hogy mint nemtők és áldáshozó tündérek röpködjenek a palotában. Az elszállt allegoriák után a pőrén maradt moralitások is átvándoroltak a királyi udvarba, általános erkölcsi tanítás helyett politikai gúnyolódást véve ajkukra (Soties). VIII. Henriknek egy ötletes muzsikusa, John Heywood (1495–1565) volt a mestere az ilyen csúfolkodásnak. Hahotát keltő torznép őgyeleg az ő színpadán: a Szentháromság lábaujjával s más ilyen ereklyékkel csaklizó kolduló-barátok, lóvá tett férjek, hazugságban versengő fogadkozók. Van kacagás, mikor a versenyben az lesz a győztes, aki azt hazudja, hogy életében sem látott türelmetlen, zsémbes fehér személyt (The four P’s = A négy P., alakjai: Palmer, Pardoner, Poticary, Pedlar = zarándok, búcsúárús, patikáros, koldus). Vagy mikor az asszony férjét küldi el a papért, kit pástétomra vár, de mikor férjuram is hozzálátna a lakomához, elpáholják és otthagyják. Szegény eldöngetett már épp elhitetné magával, hogy ő kergette el amazokat, mikor eszébe ötlik, hogy jó lenne utánok nézni, hova lettek. (Johan the Husbond.) Mindennek politikai célzata volt a reformáció idején, de e mókákban Heywood megmintázta egy pár vígjátékfigurának a torsóját, amilyen ez a rászedett férj is, azóta annyi vígjáték-férjnek az őse.

Nemcsak az utcán és az udvarnál divatosak a színjátékok: a diákok Plautus és Terentius darabjait játsszák az iskolákban (Westminster-Play). Az etoni iskola érdemes vezetője, Udall Miklós (1506–66), 1540 körül angol darabot adat elő tanítványaival, melyet maga írt. Ez az első angol vígjáték, a címe Royster-Doyster, (kinyomtatták 1566-ban). Kérkedő hőse távoli rokona a Miles gloriosusnak s némiképen őse Falstaffnak. Nem valami épületesek ezek az első próbálkozások. John Still (1543–1608) püspök volt, darabját, a Gammer Gurton’s Needlet (Gurton néne varrótűje) a Christ’s College diákjai a királyné előtt játszották el, s ez a darab a körül forog, hogy az asszony nem leli varrótűjét, a keresésben felfordul az egész ház, gyanúba keverednek a szomszédok s végre el akarja nadrágolni a szolgáját, mikor keze ráakad a tűre, mely ott maradt a nadrág hátsó részében, mikor foltot vetettek rá vele.

Ezt a vidám komédiát szertartásossá téve és elfinomítva vezeti fel az udvar színpadára John Lyly (1554–1606). Holdbeli asszonyról (The Woman in the Moone), Endymionról, szerelmi átváltozásokról (Love’s Metamorphosis) szóló párbeszédes mesékkel – szinte látványos daraboknak lehetne nevezni – gyönyörködteti közönségét. Vontatott és bonyodalmas prózai regényének, az Euphuesnek körmönfont bőbeszédűsége, tudálékossága, nagyképű renyhesége valósággal orgiákat dőzsöl végig ezekben a színjátékokban, melyekben mintha a földiek örökölték volna az allegoriák fellengzését. Nagy Sándor bele van bolondulva Campaspéba, de lemond róla Apelles javára, mert ő nem élhet a szeretkezésnek, neki nagy feladatai vannak – s elindul Perzsia meghódítására (The Most excellent Comedie of Alexander, Campaspe and Diogenes). Aristoteles és Diogenes úgy feleselnek a darabban, mintha a philosophia csak a szószátyárság tudománya s a vitatkozás puszta nyelvelés volna. Nagy Sándor annyi szóvirággal búcsúzik, amennyivel beültethetné kertté Perzsia egész sivatagát. S így megy ez Lylynek minden darabjában. Galatheát és Phillidát atyáik fiúruhában járatják, attól való féltükben, hogy világszép leányaikra sor kerülhet az évenként Neptunnak tartozó hajadon-áldozatok közt. A két leány halálosan beleszeret egymásba, mindegyik abban a hitben, hogy a másik fiú. Itt csak az istenség segíthet, aki Phillidát csakugyan férfivá is változtatja. Az értelem minduntalan eltéved ebben az összevisszaságban és phrasis-erdőben. Az író, mintha maga is ráunna magára, prózai részekkel pihenteti ki versét – s azóta minden színműírónál fel-felüti fejét a próza –, de prózája csak olyan cikornyás és fanyar, akár a verse. Ez a cikornyás dagály, a léha euphuismus, megérzik ennek a kornak minden darabján s nem egyszer foltot ejt a Shakespeare nyelvén is, mikor úgy dobálja egymásra a hasonlatokat, hogy e garmadához képest «az Ossa egy bibircsó».

Ezekkel az első vígjáték-csirákkal egy időben pattannak ki az első tragédiák rügyei. A legelsőt 1560 után adták elő a Temple épületében. A címe: Gorboduc vagy Ferrex és Porrex; első három felvonását Thomas Norton (megh. 1584) írta, a végső kettőt Thomas Sackville (később lord Buckhurst, 1536–1608). Egész meséje ennyi: Gorboduc király megosztja országát két fia közt. Porrex az egésznek az ura akar lenni s meggyilkolja bátyját. Az anya kedvesebb fiáért megöleti Porrexet. Erre fellázad a nép s megöli az öreg királyt és feleségét. – Az ilyen országrendítő eseményekről, királyi hősökről s erről a vérszomjról nem is tesz le többé az angol dráma; első emberei: a Gorboducra visszamutató Leir, Julius Caesar, IV. és V. Henrik, később csupa shakespearei hősök. Azonfelül Gorboductól örökölték a későbbi tragédiák az ötfelvonásos beosztást s az ötös jambust, amelyet Shakespeare is használt.

Sackville még maga is hallotta Shakespeare jambusait; ez a legjobb bizonysága a fejlődés gyorsaságának. Szabadon és hirtelen fejlett ki az angol dráma, a vallás, erkölcs és illem korlátai nélkül, olyanformán, mint a görög. A vallásra nem kellett tekintettel lennie: a katholicizmus már elvesztette uralmát a lelkeken, a reformáció még nem jött el. Az erkölcs és ízlés sem korlátozta: láttuk ez emberek erkölcsét és szokásait. Az illem sem; a külvárosi deszkabódé sem adhat már több szabadságot, mint itt az udvar. Kelete is van: amint az első bódék felépülnek a városi nép számára, egyszerre tömérdek a közönség s megnő az írók száma. Igénytelen és egyszerű mulatság ez eleinte. Nem kíván itt mást senki, csak hogy pezsegjen az élet és mentől több legyen a látnivaló. A nézők naiv kedélyek, tüstént belemelegszenek a játékba s három dárda és két paizs láttára átjárja őket a háború minden izgalma. Könnyenhívők, kötélidegzetűek, akiket szórakoztat a gyilkosság; nem finnyásak a hullaszagra, hiszen az utcán is mindennap elvész egy pár emberélet. Ilyen a közönség.

Az írók pedig maguk is e közönség közül valók. Csodálatos keverékké forr bennök a nyers angolszász természettel a humanista műveltség. Nem hiába adják darabjaikat felváltva az udvarnál és a nép színházaiban: magukba szívják a műveltséget, de nem vetkezik le a faji darabosságot. Ben Jonson egy kőmíves mostohafia, de Magister Artium lett az oxfordi egyetemen; Marlowenak az apja csizmadia volt, Massingeré inas s amannak Faustja meglepő hasonlóságokat mutat a Goetheével, Massinger jellemvígjátéka, A new Way to pay old Debts (Új mód régi adósságok megfizetésére) olyan elmés meg mulatságos, hogy ma is meg-megjelenik az angol színpadokon. Sokan egyetemet jártak, mint George Peel (1558–1598), Robert Greene, Fletcher és Beaumont, de hamar odahagyták, hogy kenyér és kalandok után fussanak. Többnyire színésznek állnak, így Peel, Ben Jonson, Marlowe, Shakespeare, Thomas Heywood (1570–1650), Lodget (1558–1625) az apja ki is tagadja e miatt. Mert a színészeknek nincs nagy becsületök. A színházakat a külvárosokba szorítja a hatóság. A Rose Southwarkban áll, 1592 óta, Soderitchben a Courtain, nem messze tőle 1576 óta a Burbageé – itt fog először föllépni Shakespeare – s mikor leég és lebontják, ennek helyén épül a Globe, Shakespeare színháza. Csak úgy üthetnek tanyát a városban, ha valamelyik nagy úr pártfogásába fogadja őket. Kis kerek köpenyegben járnak, melyen pártfogójuk címere csillog. Jórészükben egy zálogházas uzsorás tartja a lelket, valami Henslowe, aki előlegeket ad nekik s zálogba veszi kézirataikat, melyeket aztán ő ad el a színházaknak. Az író hét-nyolc font sterlinget lát egy-egy darabja után; később, a Globe virágzása idején, húsz fontot. A kiadók nem fizetnek. Irnokaik loppal lejegyzik a párbeszédeket előadás alatt vagy megszerzik suttyomban a színészektől, hogy gazdájuk kalózkiadásban kiadhassa. Rengeteget kell hát írniok, hogy megélhessenek. John Heywoodnak kétszázhúsz darabjáról tudunk. Mennyiség dolgában nem páratlan az olyan termékenység, mint a Shakespeareé. Némelyek együtt dolgoznak, mint John Fletcher (1579–1625) és Francis Beaumont (1584–1616); tizenkettőnél több színművet írnak együtt 1609-től 1616-ig, a Beaumont haláláig; azután Fletcher egymagában húsz darabot ír életének utolsó kilenc esztendeje alatt. John Websternek (1575–1650) három munkatársa is van: Dekker, Ford és Rowley. A félénk természetű és szerény Philipp Massinger (1584–1638) leginkább mások darabjainak átdolgozásával keresi kenyerét, mégis harmincnál több eredeti színdarab marad utána. Chapman (1557–1634) eredeti darabjai mellett lefordítja Homeros munkáit, hetes jambusokban, szabadon. És ilyen roppant munka mellett is nyomorúságban élnek. Ha egy kis pénzük kerül, eldorbézolják. Szeretik a szőlő levét; mintha ezen a hideg szigeten az szítta volna magába a nap tüzét és ragyogását, hogy felgyujtsa vele a vért s lángra lobbantsa a képzeletet. Mindnyájukra ráillik a Thomas Nash (1567–1600) beismerése, hogy «mindig összeesküdött saját jó órái ellen». Greene (1560–1592), ez a gazdag és termékeny szellem, aki számtalan euphuistikus elbeszélésen kívül egész sereg színdarabot írt, az olasz Bojardo eposzából Őrjöngő Lorántról, a spanyol Alfonz aragon királyról, a skót IV. Jakabról s George a Greenről, az ő korabeli Robin Hoodról, a skót lázadás elfojtójáról s III. Edvárd barátjáról, olyan darabot, amelyet sokáig a Shakespeare munkái közé soroztak: ez az ember színész és író-cimborái közt valósággal halálra dorbézolja magát. Megházasodik, csakhogy pénzhez jusson s miközben kedves verseket irogat a rendes családi életről, feleségének minden pénzét eltékozolja rajnai borra. Egyetlen inge volt már csak, az is tele féreggel – s ő részegen ődöngött egyik csapszékből a másikba. Egy szegény csizmadia fogadta a házába, különben az utcán halt volna meg. Halála előtt, ebben az állapotban, még ő maga írta meg élete tanulságát egy elbeszélésben: Egy batka ára bölcseség, melyet egy millió megbánáson vásároltam.

Nem különb a többiek élete sem. Marlowe (1564–1593) csizmadiamesterséget tanul, azután Cambridgebe megy és baccalaureus lesz az egyetemen. Egy színdarabot ír, amelyet aztán Londonba visz. Ott maga is felcsap színésznek. Egy dőzsölésben a lábát töri, megsántul, többé nem léphet fel. A lebújok hőse lesz, aki istenkáromlásáról városszerte ismeretes. Egy céda szeretőt tart, aki megcsalja. Marlowe tőrt ránt a vetélytársra, de annak tőre a szemén át agyvelejébe fúródik; meghal, átkozódva, huszonkilenc éves korában.

Ben Jonsonnak (1573–1635) lelkész volt az apja; egy hónapos korában árvaságra jut, aztán egy pallér mostohaapa kezei alá. Benjamin megugrik a kőmívesség mellől s közkatonának áll Nassaui Móric németalföldi seregében. 1597-ben már a Henslowe színtársulatának tagja. Itt összetűz egy színésztársával s párbajban megöli. Börtönbe kerül, hol a katholikus hitre tér. Amint kiszabadul, megházasodik, állás és pénz nélkül. Miután előadták egy pár darabját, az udvari színjátékok rendezőjeül szerződtetik (Master of the Revels) s talán poeta laureatusa is Jakab királynak. Marstonnal és Chapmannal együtt egy darabot ír (Eastward hoe 1605), amelyről elhitetik a királlyal, ki maga is skót, hogy a skótokat kicsúfolja. Két társa börtönbe kerül és Jonson önkényt velök megy. Kicsibe múlt, hogy el nem vesztették fülüket és orrukat (ez volt a felségsértés büntetése). Azután beutazta Franciaországot, gyalog felment Skóciába; tanult, könyveket gyüjtött. Hatalmas lélek lakott ebben az óriási testben, a széles arc mögött, melyet már gyermekkorában elrútított a skorbut. Hatvankét éves korában halt meg, ismétlődő gutaütésektől.

Ezek az írók csak tehetség dolgában állanak fölötte közönségüknek, erkölcs és ízlés dolgában maguk sem jobbak nála, vagy legalább hozzája alkalmazkodnak, hiszen kenyerüket keresik a színházban. Rendesen különbséget szokás tenni Shakespeare elődei és kortársai közt. Úttörői volnának Kyd, Greene és Marlowe, kortársai Ben Jonson és a többiek. De egyrészt valamennyiök közt Marlowe a legnagyobb, az igazi lángész, aki közelebb van hozzá, mint kortársai közül bármelyik; másrészt pedig Greene és Marlowe 1592-ben és 1593-ban halnak meg, mikor Shakespeare már harminc éves s tíz év óta él Londonban, Kyd pedig 1584–88 közt írja a Shakespeare előtti korszak leghíresebb tragédiáját, éppen mikor Shakespeare Londonba kerül, – tehát ezek is kortársai. Azért egyszerűbb, egyben venni szemügyre, mint fejlődött a szomorú- és a vígjáték azon mindössze három évtized vagy még rövidebb idő alatt, mely Gorboducot és Lyly színjátékait elválasztja Shakespeare első darabjaitól.

Nézzük a Shakespeare előtti korszak leghíresebb darabját, Kyd (megh. 1594) Spanyol tragédiáját, a Hieronimo folytatását, melynek egy pár körvonala kiütközik a Shakespeare Hamletjén.

Így tele vannak zsúfolva mesével az első színjátékok. A nézők naiv kora ez még, mikor a pőre tett érdekli őket. Azért olyan rövid az út e színdarabok embereinél a gondolattól a tettig; egyre-másra kész elszánások röppennek ki belőlük s a szónak ikertestvére a döfés. Az emberek csak arra valók itt, hogy cselt szőjenek és gyilkoljanak s a sikamós vérben tovább vonszolják a darab cselekményét. Minduntalan kifordulnak a rendes emberi természetből. Iszonyatos tettek és szörnyű emberek tolonganak itt. Leánygyilkos apák (Massinger: The fatal Dovry = Végzetes hozomány) és anyagyilkos fiúk (Webster: Anyagyilkos), vérfertőző testvérek (Ford: ’T is a pity she is a Whore = Kár, hogy rima) és fiaikba szerelmes természetlen anyák mellett (Fletcher: Thierry and Theodoret). Rettentő és iszonyatos tettnek kell annak lenni, ami e vérhez szokott emberek hátgerincét megborzongatja. Massinger milanói hercegén (The Duke of Milan) egyik vitéze úgy boszúlja meg elhagyott hugát, hogy gyanút kelt a hercegben hitvese ellen – mint Jago – s addig szítja, míg a herceg meg nem öli a feleségét. A boszúálló még akkor sem elégszik meg: orvosi köntösben a halotthoz férkőzik, s mérget tesz ajakára, mely megöli a halottjára boruló herceget is.

Semmi sincs messzebb e daraboktól, mint a mese-szegénység. Ha tett kell: szenvedély, gyilkosság és boszú – irodalom abban nem lehet dúskálóbb ezeknél az inquisitori phantasiával írott munkáknál, melyekben az író nemcsak alakjainak hóhéra, hanem közönségét is megkínozza. Nem emberek ezek, nem jellemek, hanem boszúló ördögök vagy elvérző áldozatok. S az író a részletekkel még tetézi az egésznek borzalmasságát. Webster (1575? – 1650?) Malfyi hercegnőjét testvérei meg akarják őrjíteni és halálra kínozni, amért együtt él udvarmesterével. Viaszbábokat küldenek szobájába, melyek férjét és gyermekeit ábrázolják holtan. Mikor ennek nincs foganatja, rikácsoló őrültek ugrándozzák körül. Végre megfojtják, két gyermekével és komornájával együtt, a nézők szemeláttára. Aztán elhullanak egymás kezétől bátyái és szerelmese. Semmi sem lehet már szörnyűbb. A tragédia maga is fuldoklik ennyi vértől. Pedig a legtanultabb írók sem mentek a rémségek e divatától. Jonson is Sejanus bukásában (Sejanus his fall 1603) és Catilina összeesküvésében (Catilina his Conspiracy 1611) keresi tárgyát, Marlowe meg Tamerlánban és a Bertalan-éjben (The Massacre at Paris).

Ezek a tárgyak rettentő emberekkel járnak együtt, akik meghaladják az életnagyság határait s szinte szétvetik a drámát és a színpadot. Ott van Marlowenál II. Edvárd s még inkább a Máltai zsidó (Tragedy of the Rich Jew of Malta). A jellemek mindig több-több téren terpeszkednek el a színpadon, a cselekmény, melyet az alakok elébb csak úgy vettek magukra, mint egy tarkán kihimzett bő palástot, most jobban hozzájok feszül: a mese kezd a jellem öltözete lenni. Barabás, a máltai zsidó magára veszi az egész darabot. Mindent ő végez és mindennek ő az oka.

Nem tagadhatni, hogy ezek a rémséges történetek és iszonyú hőseik összeillenek, egészen egy világból valók: egyformán szertelenek. S a gondolatok, érzések, képeik és beszédök éppen megfelelő. Az egyes jelenetek felépítése és habzó ereje bámulatos. Az írók olyan szenvedéllyel élik bele magukat alakjaik lelkébe, hogy minden helyzetet szétpattanásig megfeszítenek; de azért sohasem jutnak erejök fogytáig. Olyan gazdag a képzeletök, írói erejök olyan acélos, hogy bár úgy tetszik, mintha minden egyes jelenetben egész gazdaságukat eltékozolnák, a következőben megint kifogyhatatlanok. Nem ismétlik sem önmagukat, sem egymást. Letarolnak minden thémát, jellemet, helyzeteik szinte kimerítenek minden lehető permutációt, de alig nyúlnak ketten egy mese és egy alak után. A képek olyan bőven áradnak tollaik alól, hogy sohasem szorulnak oda nem találó képre vagy érzésre. Lassanként odáig jutnak, hogy minden szavuk a helyzetből és az alak lelkéből hajt. Marlowe Faustja, mely egész világosan a Spiess-féle népkönyv után készült, de csak átdolgozásban (1604) maradt fönn, egészen úgy kezdődik, mint a Goetheé: a legtermészetesebb módon, amint egy mindent áttanult középkori tudós, aki sorra vette a philosophiát, az orvosi és jogtudományt a theológiával egyben, végre a mágiához fordul. Mennyire a lelkéből fakad minden szava, amint az éjfélt várja, mikor az ördögé lesz! Tudománya még ekkor is átütközik beszédén; olyan gondolatai és képei vannak, amilyenek csak egy sokat tudó, tépelődő és kifáradt lélekben támadhatnak a kétségbeesés villámtüzénél. Ha benézünk – homályos ablakon át – boltíves cellájába, így halljuk őt vivódni:

Ennek a mély és sokoldalú beszédnek, amely ennyire a helyzetből s a szív mélyéből fakad, nem találni párját a Hamlet nagy monologjáig.

A komédia játszi muzsája épp olyan messze elszökdécselt a Gorton-néne-féle mókáktól, mint kothurnusos nénje a maga első játékaitól. A nyerseségnek és túlzásnak hasonló gyermekbetegségein ment át, míg a Ben Jonson keze alatt kinőtt belőle az izmos, ép polgári vígjáték. Az író a mesének éppen olyan bonyolult szövevényével hálózza be a néző érdeklődését, mint a tragédiaköltő s az alakok a maguk módján éppen olyan szertelenek s csak akkora zsákmányt akarnak a hahotából, mint marcona bátyjaik a hátborzongásból. Az otromba cselédek és furfangos barátok azonban hamarosan leszorulnak a színpadról s ötletesebb és fürgébb nép tódul helyökbe, akik szétpukkanásig tömik bohóságaikkal a mese dagadó iszákját. Amíg a tragédia a borzalmasság vidékén hajszolja a szertelenségeket, a komédia a varázslatok és lehetetlenségek csodáit kergeti; túlteszi magát mindenen, megperdíti talpa alatt a földgolyót, varázslókkal cimborál, boszorkánytükrökbe pislog, álarcban és álruhában bujkál, úgy vadássza a nézők hahotáját és tapsát.

A korszak elején Greene darabja a legnépszerűbb: Historie of Frier Bacon and Frier Bungay (Bacon és Bungay barátok históriája, 1591).

Mikor a tragédia cselekménye a jellemekbe veszi magát, mint Sejanusban meg a Máltai zsidóban, a vígjáték is eltanulja ezt s a cselekményen itt is elhatalmasodik egy-egy typikus jellem. Ben Jonson darabjai: Mindenkinek megvan a maga hibája, Alchimista, Az ördög szamár olyan eleven és találó gúnyképei az emberek különféle fajtáinak, hogy a jellemvígjáték határát érintik. Az első darab prologusában maga mondja – versben: – «Olyannak mutatunk szót és tettet, minők valóban s a jellemet, mint vígjátékba illik, ha a magunk korát akarja feltüntetni s nem bűneinket, hanem dőreségeinket festeni. E gyöngeségekre, melyeket ma szemetek elé tárunk, könnyen ráismerhettek, nevetve rajta». Pompás elv, szilárd alapja a polgári vígjátéknak. Azt a természetességet és élethűséget, amelyet a tragédiába Shakespeare vitt be, a vígjátékba Jonson vezette be. Csakhogy Jonson alant maradt, a nagyon általános gyarlóságok, a felduzzasztott hibák kifigurázásában; nem lelkeket, csak mulatságos alakokat teremtett, a cselvígjáték olcsó eszközeivel.

Olyan sok a közönség és az író – Jonsonnak a szolgája is ír, Brome, – oly nagy a divatja a színjátéknak, hogy feldolgoznak minden idegen eszmét és mesét is. Fletcher és Beaumont a Don Quijote nyomán írják The Knight of the burning Pestle c. darabjokat, sorra veszik a régi írók thémáit, kivált Plautust, az életnek minden oldalát. Van vígjáték az előkelőkről (Beaumont és Fletcher: Wit at several Weapons), a papokról és ügyvédekről (Fletcher: The Spanish Curate), a hivatástalan költőkről (Jonson: Poetaster), a párbajozókról (Fletcher: The Lyttle French Lawyer), nőgyűlölőkről (u. a. Woman-Hater), mindenről. Vannak polgári vígjátékok, mint a Jonsonéi és Massingernél egy pár, romantikusak, s élnek még az udvar zenétlen operái is, a bús pásztorról (Jonson) és hű pásztorleányról (Fletcher). A vaskos polgári komédiákból kiszorult finomság és képzelet ezekben szökdécseli ki magát. Tündérországban járunk, hol a harangvirágok ütemre csilingelnek, majdnem olyan szépen, mint az Oberon ligetében.

Ezekkel a színművekkel egy időben adták a Shakespeare darabjait s ezek íróival együtt élt ő. Mit talált a színpadon és mit hozott maga?

Talált áradó meséket, melyek átcsaptak a rémség és lehetetlenség határain s elöntöttek minden egyebet: jellemeket, arányt; talált mesébe illő szörnyetegeket, amelyek túl voltak nagyítva az emberi élethűségen; vérengző szenvedélyeket, mértéktelen indulatokat a tragédiában, hasonlóan szertelen varázslókat és torzalakokat a komédiában; hajlékony és csengő, de túlzásban áradó nyelvet, mely sokszor fuldoklott önnön phrasisaitól. Shakespeare átveszi és megszázszorozza egész vagyonukat; eltanulja görög és latin forrásaikat, sőt a spanyolokat és franciákat is; példájukra nyúl hozzá az angol történelemhez; átveszi kész meséiket, hiszen újra írja Lear, Caesar és a zsidó tragédiáit s részben Hieronimo után Hamletet; formáikat is eltanulja; a Ben Jonson-féle polgári vígjáték mintájára írja a Windsori víg asszonyokat; regényes játékaik mintájára költi a Téli regét és másokat; pásztorjátékaikból sarjad ki nála a Szent Iván-éji álom. Hozni pedig hozta a természetes iránti érzéket, ízlést és mérsékletet, mely mederbe szorítja a mindent elöntő mesét, művészi gondot, mely a jelenetek fokozatos fejlesztésével egyensúlyba hozza az egészet. Arányba és kölcsönhatásba állította a történetet és alakjait; nála nem fojtják el egymást, hanem támogatják: az események irányítják a jellemet, a jellemek az eseményeket s ezzel megadja munkáinak az élet egész complexitását. A természetnek igazabb, emberibb határai közé szorítja a színpad alakjainak lelkét, indokolja indulataikat; emberré teszi az embereket, akik előtte – Hamlet szavaival élve: – «heródesebbek voltak Heródesnél». Ezzel a tragikai tisztulásnak megnyitja a másik forrását is: az ő alakjai nem puszta iszonyatot ébresztenek bennünk, hanem rokonszenvet és szánalmat is; ezért feledteti az ő Julius Caesarja a Jonson Catilináját, a kétségbeesésig felbőszültében is érthető Shylock Barabást. Azokat a szertelen színfoltokat, amelyekkel elődei az emberi lelket inkább vázolták, mint festették, Shakespeare árnyalatokra bontja s az író-művészet fejlődése főként az árnyalatok meglátásában mutatkozik. Mindent összefoglalva: ő teszi az angol drámát élethűvé és művészivé. Úgy áll kortársai mellett, mint Dante meg Goethe Petrarca és Boccaccio, Lessing és Schiller mellett. Emezek meglátták az emberi léleknek számos vonását, sok nagy szenvedélyét, tömérdek finom megrezdülését, remegő vágyait és addig szóvá nem tett szenvedéseit; Dante, Shakespeare és Goethe azonban ismerték és megértették s visszatükrözték az egész emberi lelket. Ami Shakespearet a nagy görög tragikusok meg az újabb civilizáció legnagyobb költői, Dante és Goethe mellé, sőt ezek elébe állítja, azt ő maga hozta magával. Fogyatkozásai korának gyarlóságai, érdemei az ő tulajdon érdemei.

b) Shakespeare.

Shakespeare magyarázói hasonlítanak a gyermekhez, akit szent Ágoston látott a tenger partján játszani, amint kis kobakjával ki akarta meregetni a tengert. A lángészre nincs magyarázat, még tulajdon élete rajzában sem. Az egyetlen jogos magyarázat Shakespeare keresztelésének dátuma: 1564 április 26. Ez az évszám kész milieu. Ez magyarázza meg mindazt, amin munkáiban a járatlanabb olvasó talán megütközik: író kortársainak dagályos stílje menti szóvirágait; a kor erkölcsei és szokásai teszik természetessé, ami benne itt-ott nyersnek, túlzottnak vagy lehetetlennek tetszik; ez a mértéke nagyságának, melyet negyedfél század sem homályosított el. Minden egyebet hiába böngészni össze. Mit köszönhet ő Stratfordnak egy pár eleven gúnyneven és otromba modellen kívül, minők Bardolph, Fluellen, Peto; mit gyermekkori benyomásainak, melyeket egy kis boltban szerzett házuk földszintjén, hol atyja húst mért, magvakat árult, keztyűket varrt s a hol William inaskodott? Jobb drámákat ír-e vajjon, ha a stratfordi iskola, melyből tizenhárom éves korában kivette atyja, különb, vagy ha megtanul görögül? Hiszen tudott franciául és olaszul s e nyelveken olyan jelentéktelen könyveket olvasott, mint Belleforest Histoires tragiques, Sir Giovanni Fiorentino Il pecorone és Cinthio Hecatommithi című, angolra akkor le nem fordított munkái – s mit talált ezekben is! Az elsőből vette Romeo és Julia s részben Hamlet történetének vázát, a másodikból a Velencei kalmár anyagát; Cinthio elbeszéléséből formálta Othellót és a Szeget szeggel meséjét. Iskola nélkül is ismerte az irodalom minden ágát, a classikus és angol költőket, Rabelaist és Montaignet. Payne Collier összeböngészte mindazt, amit Shakespeare egyáltalán csak olvashatott. De mindezt mások is olvasták, akikből nem vált Shakespeare.

Bámulatos, hogyan bírt annyit tanulni, mikor egész fiatalsága szakadatlan küzködés volt. Tizennyolc éves korában elvette egy szomszéd falubeli birtokos és bérlő leányát, a nála nyolc évvel idősebb Hathaway Annát. A család nehezen éldegélt. A fiatal házast nem egyszer vadorzáson érték sir Thomas Lucy békebíró charlecoti erdejében. A nyers úr meg is vesszőztette s elüldözte szülővárosából. Ez a botbüntetés az egyetlen, ami kedvezett kifejlődésének: ez keserítette el úgy, hogy 1585-ben Londonba ment szerencsét próbálni. Egy földije is csábította, Field Richárd, aki nyomdász volt a Blackfriars városrészben s később Shakespeare elbeszélő költeményeinek kiadója lett.

London akkor a gazdagság és élvezet ünnepét éli, virágzanak az ünnepélyek és a színházak. Shakespeare a Burbage társaságához szegődött, melynek később Chamberlain főudvarmester volt a patrónusa. Eleinte a rendező segédje volt s a színészekért futkosott, ha jelenésük következett. Később a színház dramaturgja lett. Abban az időben a színház megvette a darabot s tetszése szerint javíttatta mással. Ily javítás közben fejlesztette ki Shakespeare óriási technikai készségét. Fel is lépett az ujonnan alapított The Rose színházban. Tudjuk, hogy ő játszotta Hamlet atyjának szellemét s az Ahogy’ tetszik Ádámját. Egyszerre volt színész, dramaturg és író. Játszott, kocsmázott a színészekkel és írókkal, javítgatta a mások és írta a saját darabjait. És senki sem vette észre, hogy köztük él a világ legnagyobb költői lángesze. Pedig a királyi palota termében kitünő elmék, műértő szemek figyeltek darabjaira. A főkancellár székéről Bacon nézte; ott ült Raleigh, aki maga is szonetteket írt s a philosophia kérdésein töprengett; a fiatal Essex, a németalföldi háborúk hőse és a királyné kegyence s barátja Southampton, Shakespeare különös pártfogója, akihez szonettjeit írta s akinek költeményeit ajánlotta. Mindezek nem tartották őt többnek jókedvű és derék igazgatónál, aki nagyon meg lehet elégedve, ha száz egynéhány hold földet szerez szülővárosában. Háromszáz költő verselt akkor Angliában és nem akadt egy, aki észrevette volna, hogy a népszerű színész álruhájában századokra szóló költő jár közöttük.

Mindegy. Ő maga a nagy egyéniségek egész önkénytelenségével és őszinteségével tárta fel lelkének egész nagyságát. Hű képeket adott az életről és halálról, megrajzolta az akarat és végzet határmesgyéjét; tökéletes hűséggel feljegyezte a szenvedélyek természetrajzát; megmagyarázta lelkét az emberek legkülönbözőbb fajtáinak. Henrik herceg a bizonyság, mit tartott egész életnek; tudjuk, mint szeretett, hogy’ búsult, hogy’ gyűlölt, mert Romeo és Troilus, Perikles és Macbeth értesítenek róla. Korábbi darabjaiban egyszerű, vidám jellemeket találni, amilyenek otthoni és első londoni ismerősei lehettek. Később hall tiltott szerelemről, meglesi a csábítás mesterfogásait, hallja a hír suttogását mérgezés okozta halálokról: megismeri a Macbeth és Lear udvarát; jellemei bonyolultabbak és zordabbak lesznek; képe az életről tragikusabb.

Csodálatos, hogy Shakespeare az utolsó lépést nem tette meg: nem hatolt be az élet értelmébe, hanem csak leírta, amint látta. Ezért nem érti Emerson, hogy «ez az emberek virága, ki a lélektannak nagyobb tárgyat adott, mint volt valaha s az emberiség zászlóját mérföldekkel előbbre tűzte ki a chaosba», soha sem kérdezte meg magától: mit jelent az élet? Csak egy Vízkereszt vagy Szent Iván-éji álom vagy Téli rege? Mennyivel jelent valamely más kép többet vagy kevesebbet?» Királyi elméjének úgy tetszett, hogy bennünket azzal elégítsen ki: «Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes».

Ha lángeszének legbensőbb bástyájánál felhúzta maga után a felvonó hidat, hol van az a Horatio, aki utána mehetne? Megelégedett azzal, hogy az életnek csak a képét rajzolja. Ebben ő eddig a legnagyobb. Nagyságát nem lehet szóval kitenni. Akár azt mondjuk, amit Carlyle, hogy ő a legnagyobb Intelligencia, akár Taine-nel, hogy ő tud legjobban angolul (szókincse 15,000 szó): mindig kívül maradunk a házon. Munkái az emberi értelem legnagyobb alkotásai közé tartoznak. De amellett művei megtermékenyítettek minden nemzeti irodalmat. Franciaországban Victor Hugo óta minden író adósa neki. A német irodalomnak, legszebb korában, példaképül mutatta fel munkáit Lessing. Oroszország is meghódított tartománya. A mi költészetünk tavasz-korában Vörösmarty, Arany, Petőfi álltak össze munkái lefordítására, mert «Shakespeare jó fordítása a leggazdagabb szépliteraturának is felér legalább a felével».

Lángeszének nagysága s egyszerű, józan gondolkodása a mindennapi élet dolgaiban különös ellentétben tűnik fel. Okiratunk van róla, hogy Macbeth írása közben bepörölte sir Rogers Fülöpöt 35 shilling 10 pence-ért. Négy font járt akkor egy átdolgozásért; 6–10 fontot fizettek egy Hamletért vagy Learért s ha nagy sikere volt, az író még 10 shillinget kapott. Színészi fizetésével együtt évi jövedelme fölmehetett 130 fontra. 1599 után, mikor a leégett Theatre helyén felépült a Globe, melynek résztulajdonosa volt, 600 fontra rúghatott. Ez az ember, kit a múlt század egyik angol költője túlzás nélkül nevezhetett az emberiség monarchájának, munkáinál büszkébb volt arra, hogy Stratfordban övé a legnagyobb ház s még két háza és százhét hold földje van.

Ide tért meg huszonnyolc esztendei távollét után. Jakab király ugyan udvari színészeivé emelte Shakespeare társaságát s ő vele élükön helyet juttatott nekik díszmenetében Londonba bevonultakor, de vele uralomra jutott a puritánizmus, minden művészetnek, kivált a színháznak ellensége. Otthon is jóformán idegennek kellett magát éreznie. Egész családjában senki sem olvasta vagy látta egyetlen darabját sem, fiatalabb leánya, Judit, a nevét sem tudta leírni. 1616 tavaszán meglátogatták Drayton és Ben Jonson. Ward János, a stratfordi pap, azt a tudósítást hagyta ránk, hogy «úgy látszik, nagyon sokat ittak, mert Shakespeare aztán erős lázt kapott és belehalt» (1613 ápr. 23). Hihetőbb, hogy typhus ölte meg; Stratford tavasszal a halál barlangja.

Shakespeare a Michel Angelo halála évében született s egy esztendőben halt meg Cervantesszel. A tragikai fenségű óriások nagy mesterének s a komikum kacagtató lovagjának művészete egyesült az ő lelkében. A Mózes és Sancho Pansa közti mérhetlen távolságot ő benépesítette számtalan alakjával Lear és Falstaff között.

Hagyatéka a leggazdagabb örökség, melyet az emberiség valaha embertől öröklött, ámbár nem mondhatni, hogy minden munkája egyenlő becsű. Elbeszélő költeményei és szonettjei aligha őrizték volna meg írójuk nevét; Venus és Adonis (1593) meg Lucretia (1594), melyek tárgyát Ovidiusból vette Lodge és Chaucer közvetítésével, érzéki olvasmányok egy ifjú főúr számára, elnyújtott, szónokias modorban. De Shakespeare nem írhatott semmi olyat, amiben ne volna valami shakespearei. Az elsőben a paripák tüzes leírása vetekszik a legjobb Rubens-képpel.

A szonettekben (154 van, 1593–94) le van tarolva a korabeli szonettírók minden szóvirága, elnyűtt esdeklése és magasztalása. De Shakespeare kezén megenyhül a forma merevsége: az egyes négysoros strophák felszabadulnak egymástól, különválnak s új meg új rímeket csendítenek. Az alaprajznak ezt a gazdagodását s dicséretben szűkszavú Schopenhauer is megcsodálja. A tartalom is gazdagodik. A pompás miniature-képeken, mint a csibét kereső anyáé (146.), a Will-szonettek dévaj szótréfáin, a törvényszéki stílus elcsavarásán át kibuggyan egy pár önvallomása a költőnek, aki a színészdicsőség Ikarus-szárnyain száll s Prometheus kínjait egy deszkabódéhoz lecövekelve szenvedi át. Itt jutnak szóhoz az életcsömör és önutálat keserű órái (109, 29), melyeket egy jobb ember sem kerülhet el – addig a visszafojthatatlan versig, melyben legbenső érzése bibliai erővel és hamleti szomorúsággal szólal meg (146):