Az angol irodalom története

A szonettek nagyobb része (1–127) férfihez van intézve, de szerelembe játszó baráti érzéssel. Sokáig úgy is olvasták ezeket, mintha leányhoz volnának írva, pedig alig érthető ilyen felfogás. Egyszerűen: akik nagyon éreznek, azok barátsága méltán látszik többnek és gazdagabbnak a közönséges emberek szerelménél. A másik egybeolvadó csoport nőhöz szól, az igazi szerelem hangján. A két részt erősen összekapcsolja egy pár szonett: barátja is annak a bájnak rabja, mely őt megigézte, így elveszti barátját is, szerelmesét is, kik egymást szeretik. A barátban némelyek (Sidney Lee) Southamptonra ismernek; neki ajánlotta elbeszélő költeményeit s baráti kezéből elfogadott házvételre ezer fontot. Mások Pembroket tartják a szonettek szép ifjának, akinek ajánlották Shakespeare barátai a halála után megjelent folio-kiadást. Fürkészték azt is, ki lehetett az, aki egyszerre szőhetett viszonyt az udvarnál játszó Shakespearerel és főúri barátjával. A királynő udvarhölgyei közül kicégérezték a Mary Fitton nevét és beledobták az irodalmi pletykák özönébe. Nem sok okunk van hinni, hogy eltalálták volna nevét. S ha el is, mit nyert vele Shakespeare? Minek bolygatni halottjait, mikor elég embert teremtett ő, akik örökké élnek drámáiban.

Shakespeare egész gazdagsága drámáiban van. Tizenhat darabja látott napvilágot életében, hat pence-es negyedrét kötetben. Halála után, 1623-ban jelent meg összes munkáinak első foliokiadása, melyben az előbbieken kívül még húsz színművét adták közre a társaságba állt londoni könyvkereskedők. A kiadást Shakespearenek két volt színésztársa és barátja rendezte: John Heming és Henry Condell. A kötet, melyben a vígjátékok, történelmi színművek és a tragédiák külön-külön csoportba vannak szedve, címlapján a költő arcképével, Pembroke grófnak és öccsének ajánlva jelent meg.1)

Ma minden darabjáról tudjuk, honnan vette meséjét, de ez nem jelenti nagyságának korlátját. Hogyha Hamlet történetét a Saxo Grammaticus krónikájában olvasta is, a római darabok tárgyát pedig Plutarchosban, ha vígjátékainak váza meg volt is idegen elbeszélésekben vagy régebbi darabokban, a vért, az élet színét és lüktetését ő vitte azokba. Lássuk egy példán, mi az, amit készen kap és mit farag belőle. Romeo és Julia meséjét az ephesusi Xenophon írta meg, Anthia és Abrocomas történetében, aztán bejárta Olasz-, Spanyol- és Franciaországot, míg Shakespeare ráakadt a Brooke Artur rímei alatt (1562-ből). Brookenál csak egy szó esik a két ház gyűlölségéről, Shakespearenél ez lesz az egésznek háttere; az ő szerelmesei első csókjukat oly nap estvéjén váltják, melynek reggelén a két család harca verte föl Verona lakóit. Ott három hónapig élnek boldog házasságban, Shakespeare három találkozásba sűríti egész életüket és sorsukat: az estélyen és utána a kertben, másnap a barátnál s éjjel Julia szobájában. A sors nála tragikai arcot ölt a kénytelenség vonásaival. Romeo Brookenál önnön sérelmeért szúrja le az ingerkedő Tybáltot, emitt a sors sodorja oda, hogy boszút álljon Mercutio ártatlan véreért; előbb még elfojtja a maga sértődését s azt mondja a dühöngőnek:

Az esetleg okszerűvé válik, a mult érintése megvan a lelken Shakespearenél. Az írók rendre öröklik egymástól Romeo első szerelmének megemlítését, de csak Shakespeare használja magyarázatul: Romeóban a már föléledt s visszafojtott szerelem lobban fel Julia láttára. A jellem és cselekmény összeolvadnak. Brooke Juliája hirtelen kiissza a méregpoharat, mert tart tőle, hogyha még gondolkozik, a félelem visszariasztja. Az igazi Julia előtt megjelenik Tybált, amint Romeót halálra keresi s ő siet urához.

Így tesz a mondák és a történelem hőseivel is. Holinsheed krónikájának száraz híradását Macbeth és Lear tragédiájává bontotta széjjel. A krónika véreskezű zsarnokát megmutatja hős korában; szemünkbe csillantja koronás vágyát; halljuk, amint önbensejének rejtelme kívülről visszhangzik felé a fenyér boszorkányai s a várbeli boszorkány, lady Macbeth, szavában. Hol van a krónika Learjében a Cordelia elűzésével magaszerezte balsors; hol ez az «ízről-ízre király», aki az első szófogadatlanságra kifordul magából? A szörnyű éj, a bolond és Tamás, a Cordélia fellelése, az ébredés, szóval mindazok a jelenetek, amelyek örökre szívünkhöz nőttek, a Shakespeare kezeírása. A tragikai erő mindenütt a legnagyobb feszültségig van halmozva. Romeo titkos rokonát, Tybáltot kénytelen megölni, Hamlet keze az Ophelia atyját találja; Macbethnek legjobb barátja, Banquo áll útjában, őt teszi el láb alól s aztán az ő árnyától bűnhődik először. A tragikum csirája az évek során mind beljebb vonul az alakok lelkébe. Romeo veszte a két ház gyűlöletéből, kívülről sarjad, Othello szerelemféltését Jago öntözi ármányaival; Macbethben álma már monomániává fejlődik, Lear tragédiája nagyrészt öregségéből, Hamleté tisztára lelkének természetéből fakad.

Darabjainak külső compositióját, írói rendszerét bajos rövid általános szabályokba leszűrni. Oly változatos a teremtésben, mint maga a természet. De művei felépítésében van egy pár állandó sajátsága.

Minden darabban erősen felduzzasztja a cselekményt s mindig mindent az elején kezd. Romeóval akkor találkozunk, mikor még nem szerelmes Juliába, látjuk Leart koronásan. De az első szavak gyorsan nekilendítik az eseményeket. Kezdje a darabot monolog, mint III. Richárdot, vagy népjelenet, mint Julius Caesart, az első pár szó mindenről tájékoztat. A kezdet hirtelen: Romeo tüstént lobbot vet; Lear első pár szavával megpecsétli sorsát. A cselekvény aztán rohanvást halad. Rendesen a harmadik felvonásban ér csúcsra; ott a fordulópont. Macbeth sorsa lejtőre jut, mikor Banquo meggyilkolásakor Fleance megmenekszik; Caesart megölik az összeesküvők s tüstént kezd alászállni csillaguk. A katastropha lezuhanásakor azonban nem szakad vége a darabnak. A tragédia hőseinek sorsával országok sorsa forrt össze s az a hős halálával és így az után dől el. Csodálatos művészi érzék munkál ebben. A tovább folyó darab lecsendesíti felizgatott érzelmeinket s a költő a végzet viharai közül visszahoz az élet partjára. Az áldozatok sírjánál egy jobb jövendő képe enyhít. S a tovább folyó darab hűbb képe is az életnek, melyet senki holtteste sem állíthat meg útjában. Oly gyorsan peregnek darabjai, hogy nem jut hely egyetlen henye epizódnak sem. Minden epizód vagy belefonódik a főalak jellemzésébe vagy legalább ez kapcsolja oda a cselekmény valamely mellékágát. Jessica panasza, hogy atyja háza ő neki pokol, már felindít Shylock ellen. Az ő megszökése kapcsolja össze Shylock körét a Portiáéval; az ő szökése és útja áll időt kitölteni a kötéslevél fogalmazása és lejárta közé s ez a szökés keseríti úgy el Shylockot, hogy nem akar lemondani az egy fontnyi keresztény húsról. A magánbeszéd is, ha van, csak második fele egy gondolatláncnak, ami hangossá válik, mint a «Lenni vagy nem lenni»-ben, mely egy néma gondolatsor folytatása. Shakespeare nem tűr semmi akadályt a cselekvény útjában. Csak a legpezsgőbb jeleneteket mutatja meg s ezek kedvéért egyik helyről a másikra röppen képzelete. Hirtelen száll az idő, sokszor változik a színhely. A mai színpadon bajos is darabjait eredeti alakjokban adni. Az ő színpadja más volt, célszerűbb és egyszerűbb.

Meg kell néznünk egy színházat, hogy megértsük az angol drámát. A Globe magas, nyolcszögletű deszkaépület, tetején vörös lobogó. Aki lovon érkezik, az elé tódul a szolgálatkész fiúk serege, akik ügyelnek a lóra az előadás alatt. A mende-monda szerint eleinte Shakespeare is így kereste kenyerét. Az ajtóban egy penny a belépti díj; bent ráfizet az ember, aszerint, amilyen helyet kíván. A színház elrendezésében a kocsmaudvar csontosodott meg, a hol régente az előadásokat tartották: az udvarból lett a földszint, az emeletek körülfutó folyosóiból a páholyok, háromemeletesen. Itt ülnek elől az urak, hátrább a polgárság. Csak a folyosók födöttek s a színpad egy része, az épület közepe födetlen. A nők hát álarcosan jönnek, hogy védjék arcukat a nap és szél ellen s elrejthessék pirulásukat a sikamlós helyeknél. A födetlen földszinten a munkásnép ácsorog; ezek itt költik el ebédjüket s a csontokkal nem egyszer megdobálják a rossz színészeket. Az urak is beszélgetnek és pipálnak előadás közben. A főnemesek kétoldalt a színpad előrészén ülnek.

A színpad előrésze nyilt. Oszlopokra támaszkodva jócskán benyúlik a földszintbe. Ez az előtér a színdarabokban a nyilt tér, utca, kert vagy csatamező, amint a beszélgetésből kiviláglik, mert dekoráció nincs. Itt áll őrt Horatio, itt beszél Cassius Brutusszal. A színpad hátsó része emeletes zárt hely. Az alsó szobát az előtértől két oszlop és függöny választja el. Háttere a nyers fal, az öltözőbe vívő ajtókkal. Jobb időkben e falat szőnyeg takarja, mely alatt Shakespeare alakjai olykor meghúzódnak hallgatózni, mint Polonius. E belső rész mindig szobaszámba megy; itt játszanak Hamlet színészei, itt ül tanácsot Caesar. E fölött még egy oszlopos szoba hol szobának, hol erkélyül szolgál. Ide kétoldalt lépcső vezet fel; e lépcsőn szokott feldöcögni kocsmai szobájába Falstaff. Ha a színhely változik, a hátsó falra kiakasztanak egy táblát, melyre föl van írva a hely neve: Velence, Cyprus. A jelenetek színterének változtatására a három színtér mellett nincsen szükség, mindig van a színen szoba, erkély, nyilt tér. A darab egyszerre folyik mind a hármon, ami nagyon meggyorsítja előadását. Nézzünk végig egy ismerős darabot: Romeo és Juliát. Délután három órakor harsonaszó jelenti a játék kezdetét. Megjelenik a Prológ, koszorúsan és bottal s elmondja a bevezető szonettet. Az előtér most piac, hol a két ház szolgái összetűznek. Aztán egyszerre utca; jön Capulet és Paris, rendes ruhákban, jelmezt nem ismernek. Fent az emeleti szobában beszél Juliával az anyja – fiatal színészek, női álarcban – alant, a teremben, gyűlnek a vendégek. Fönt jelentik a vendégek érkeztét, Julia és anyja lejönnek az alsó szobába s a darab folyik tovább. Az előtéren megjelenik Romeo barátaival. Bemennek. A tánc végeztével indulnak haza. A szünet után az előtér kert, fent az erkélyen megjelenik Julia. Később az alsó szobában szorgoskodnak a nászlakoma körül, fent a dajka benyit Juliához. Az apa, anya ott siránkoznak, lent játszanak a muzsikusok, míg az öreg Montecchi lekiált Parisnak: «Aráddal a halál hált».

Ezen a hármas színteren egyfolytában pereg a darab; a cselekmény színváltozás nélkül jut be az utcáról a házba, vissza a kertbe, föl a lakószobába; nem kell megállani az egyes jeleneteknél. Az emberek három színhelyen mozognak folytonosan; az író ott lepheti meg őket, a hol leginkább kapóra jön neki s minden nehézség nélkül egyszerre szőheti a cselekmény minden szálát: láthatjuk Hamletet, amint anyjához hívják, az imádkozó királyt, akinek termén átmegy és anyja szobáját, a hol beszél vele. Mindez még puszta külsőség; Shakespeare halhatatlan nagysága élet- és emberismeretében gyökerezik. A jellem a fő nála, abból sarjad a hős sorsa, a cselekmény, a tragikai vétség és bűnhödés, minden. Jellemrajzoló erejével vált az emberiség tanítójává, azzal emelkedik a világ minden más költője fölé. Elég IV. Henrik I. részében azt a jelenetet megnézni, mikor Falstaff az eastcheapi kocsmában a királyt adja, koronaképpen egy párnát nyomva fejébe; mily otromba a vén korhely bárdolatlan mókája, beszéde milyen lapos és prózai! S mikor Henrik herceg ül a helyébe, mennyivel komolyabb az ő tréfája; erélyes és parancsoló tud lenni rövid mondataiban; már kész király (II. 4.). Ugyanez a jelenet valósággal megismétlődik a III. felv. 2. színében. Az igazi királynak minden szaván átreszket az apai bánat; vénségében komolyan és mélabúval emlékezik vissza önnön ifjúságára, küzdelmeire, trónszerzésére s fájdalommal, amért fia nem méltó hozzá és mindezekhez. S e fájdalmas vádakra Henriknek, aki a Falstaff komédiázására nem is válaszolt, ez a pár komoly szó a felelete: «Jövőre inkább úrrá leszek magam felett». Ebben a két jelenetben, a komoly feddésben és a fonák csúfondároskodásban, benne van Shakespeare egész jellemfestő ereje. Az egész ember megnyílik egy-két szavában. Az elkeseredett Brabantio öreg szívének egész keserűsége és kétségbeesett bosszuvágya tolul ajkára, hogy megmérgezze Othello szívét az első gyanúval:

A becsületes Horatio ragaszkodása a királyfihoz s Laertes udvaronc-hízelgése feltárul első szavaikban, mikor Horatio azt mondja Hamletnek:

S Laertes a királynak azt:

Ez a jellemző erő fel tudja tüntetni a jellemben a délkörök és évszázadok különbségeit. Ez is volt célja, melyet Hamletben így fejezett ki: «A színjáték feladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát».

Magát az őrültséget is meg tudta érteni és rajzolni, nem is egy, hanem három alakjában: a Hamletét, Learét és a «szegény Tamás»-ét. Legmélyebbre az emberi lélekbe talán Hamletben szállt alá. Ezt a munkáját azóta sem bírták megmérni, bár ennek volt legtöbb magyarázója. E mélységes lélek titkát Goethe jelölte meg legtalálóbban Wilhelm Meisterében: «A lehetetlent kívánja tőle a sors; nem ami teljességgel lehetetlen, hanem ami ő neki lehetetlen». S ez a magyarázat sem más, mint átírása annak, amit Hamlet maga mond:

A komikum virágos völgye épp ilyen népes; pityókos naplopók szunnyadnak ott; zsémbes asszonyok pörölnek s a lombok közt tündérek szállonganak, manók bújnak meg a fák odvában. Milyen változatos, zsibongó vásár! Ha Botticelli Tavaszának fátyolruhás nymphái elszállanának Van Ostade füstös csapszékeibe, akkor láthatnánk együtt olyan társaságot, amilyen Shakespeare vígjátékaiban együtt mulat. Ezekben a jó kedvnek és mulatságosságnak éppen úgy megtalálni minden árnyalatát, mint a komorságét és gyászét a tragédiákban. Ugri meg Nyurga kócos fejében csak úgy hemzseg a szócsavarás, elmésség bimbózik a Portia szavában; a tunyaság és füllentés minden nevetsége árad a pufók vén lovagból és rezesorrú cimboráiból; ezer jó ötlet bugyborékol Petrucchióban. S éjszaka tündérek vesznek szélt a ligetben: a holdsugáron Oberon és Titánia szitakötő-népe szálldos, a gyepen az incselkedő Puck futkároz, a bozótban a szörnyeteg Caliban szuszog. Shakespeare képzelete átszökkent a valóság falán s jellemző ereje a tündérnépnek is életet bírt adni az ő saját módjukon. Éppen olyan elevennek látjuk a Szent Iván-éji álom tündéreit, mint Habné asszonyomat meg az eastcheapi kocsma lármás gazdasszonyát.

És mindenkinek a nyelvén tud. Nyelve, a legdúsabb angol nyelv, mintha minden alak ajkán újjá születnék. Már 1598-ban azt írta Meres: «A Múzsák Shakespeare nyelvét használnák, ha angolul beszélnének». Szavainak és képeinek csodálatos szemléltető ereje van. Más költő leírhatja a képeket és gondolatokat, melyeket benne a reggel ébreszt, Shakespearenél magát a hajnalt látni, mikor azt mondja: «A vidám nap ujjhegyen áll a ködös hegyormokon» vagy hogy a hajnal «Keletnek arany ablakát kitárta» s este: «A fáradott nap arany székbe dőlt el». Más író szava csak jelenti a dolgokat; Shakespearenél ezek testet öltenek. Övé az egész világ, nem is csak a föld, hanem a levegő is. Azok közül való, akiket – Dante szavaival élve – külön minta után alkotott a Teremtő és aztán összetörte a mintát.

3. A próza.

Az olvasó önkénytelenül azt kérdi magától: honnan sodorja fel ez a bő forrás a benne villogó gondolatok csillámait és hol keveredett belé a stilusnak ennyi iszapja, mely itt-ott zavarosra festi vizét? Az irodalomnak milyen rétegeiből szedte föl ezeket?

A választ az e korbeli próza adja meg: egy kapós, cikornyás regény, Euphues fertőzte meg a nyelvet; ami a gondolkozást illeti, az oly kifejlett, hogy most írják munkáikat More és Bacon.

Mária angol királynőnek (1553–58) a férje, II. Fülöp spanyol király, magával hozott hajóin sok fényes spanyol ruhát, sok cikornyás bókot és egy pár könyvet, melyeknek tudálékos képekkel telehímzett stilusa mintha minduntalan bókot vágna önmaga előtt. Guevara spanyol jezsuita atya volt a mestere ennek a stilnek s első esztergályosa a cirádás «alto estilo»-nak. Az angol írók lefordították a királyné számára férje országának könyveit. John Bourchier, lord Berners, bordeauxi Hugó történetét fordította le a páter munkáiból s ezzel ő telepítette át Angliába Oberon és Titánia tündérudvarát. A hímes mondatok épp úgy elbűvölték az udvart, mint a grandok arannyal kivarrt bársony ruhái; éppen úgy csillogtak és suhogtak. Lyly (l. előbb), az udvar kegyenc költője, megpróbálta, nem lehetne-e ilyen ruhát szabni az angol nyelvből is? Gazdag redőkbe szedett minden mondatot s fényesre köszörült szavakat rakosgatott a ráncokba. 1579 lett, mire a regény megjelent. Címe rövidre fogva – Euphues.

A cselekmény gyér, de az otrombán dagályos stílus, az «euphuismus», mely egy századra megrontotta az angol nyelvet, felpuffasztja. Tele van levelekkel és szónoklatokkal s az alakok és az író szünet nélkül olyan pöffedt nyelven beszélnek, amelynek minden szava mintha fel volna dagadva. Akárhogy lötyögött is a vézna kis mese ebben a szószátyárkodásban, a regény tetszett; egy emberöltő alatt nyolc kiadást ért.

A pyrenei-félszigetről másik bevándorló is akadt: a pásztorregény. Philipp Sidney szólaltatta meg először angolul, Arcadiájában, mikor 1580–81-ben Wiltonba húzódott a királynő haragja elől, akit elég merész volt lebeszélni házassági tervéről, mikor feleségül akart menni Anjou katholikus hercegéhez. A regény szemlátomást mintáira ütött, a Sanazaro Arcadiájára és a portugál Jorge de Montemayor Szerelmes Dianájára. A bukolika nála is belenő a lovag-romantikába s az udvari csűrt-csavart nyelv, a monológok, a regényt átszövő versek finomkodása az udvari nép kedvének keresésére vallanak.

Ezek a regények Athénben és Tempe-völgyében játszanak, embereik levegőben élnek, lábuk sem éri a göröngyöt. Éppen ilyen kecses és boldog nép a francia mintára ütött lovagregények többi hőse, a Ford Parismusa és Henry Robert Pheanderje. Elterjedtek a Gomberville hősi regénye Polexandre, és angol párja, Parthenissa, Roger Boyle regénye (1654) és a George Mackenzie Aretinája. De nemsokára támad olyan regény is, amely az életnek és az emberszívnek a tükre akar lenni. 1554-ben jelent meg Spanyolországban az első gézengúz-regény, Lazarillo de Tormes élete, Mendozától. Hőse egy szegény gyerek, akit egy vak koldus megvesz az anyjától vezetőnek; a kis csirkefogó tömérdeket szenved és rengeteg csínyt követ el, de mi ránk csak az tartozik, hogy hamarosan odaát terem Angliában. 1586-ban már ismerik ott s 1599-ben már van eredeti angol kalandor-regény is: a Thomas Nash Jack Wiltona, egy apród története, aki végigkísérte Surrey grófot német-, francia- és olaszországi kalandjain. Semmi sem mutatja jobban az ilyen regények népszerűségét, mint hogy rövid időn másik ilyen regény is akad, The english Rogue (Az angol csavargó), szerzője Richard Heads. Különösen tetszenek az olyan elbeszélések, amelyek a tengeren túl is meghurcolják hőseiket, hajótörésbe sodorják, aztán valami puszta szigetre vetik, hol a megmenekültek patriarkális életmódot élnek, amint a biblia tanítja, mely még a puszta szigeten sem hagyja el őket. Ilyen regény az Isle of Pines, mely 1668-ban látott napvilágot. Lassanként aztán erkölcsi irányzat szivárog be ezekbe az elbeszélésekbe. Aphra Ben Oronookoja, melyet surinami tartózkodása emlékeiből írt, egy néger rabszolga történetével a rabszolgaság eltörlése mellett emel szót, mintha az író ezzel a munkájával ki akarná engesztelni az erkölcsöt, a mért vígjátekaiban oly kegyetlenül kigúnyolta és összetörte. Ezekből a kalandos regényekből fejlődik tovább az angol regény, erre a mintára ütnek első classikus alkotásai is: Robinson és Gulliver.

Nyomdák is vannak már – William Caxtoné az első – amelyek terjesztik a prózaműveket, kinyomatják a krónikákat. 1516-ban jelenik meg Robert Fabyan londoni takács angol történelme, mely VII. Henrik koráig halad. Hall Edvárd a rózsák harcát írja meg (IV. Henrik – VIII. Henrik), könyve gyakran forgott Shakespeare kezén. Lord Berners a Froissart krónikáját fordítja le; Raleigh toweri fogsága alatt (1603–15) megírja a világ történetét a teremtéstől kezdve (History of the World). Hooker pompásan megírt nagy munkája mellett: Laws of Ecclesiastical Polity, keleti nyelvészettel foglalkozott; Thomas Starkey nemzetgazdasági, Elyot államtudományi értekezéseket ír. Legnagyobb hatással a próza fejlődésére Roger Ascham (megh. 1568) volt, The Schole Master c. neveléstudományi könyve révén.

Elég sokoldalú hát e kor tudományos irodalma; mélységét semmi sem mutatja jobban, mint hogy két neve – csak a nevek és nem a munkák – szinte olyan elterjedt és ismeretes, mint a Shakespeareé, ez a kettő: Thomas More (Morus, 1480–1535) és Francis Bacon (1561–1626). Mind a kettő lordkancellár volt. Moret lefejezték, mert mint buzgó katholikus, ellene szólt a király elválásának Arragóniai Katalintól; Bacon elvesztette méltóságát, mert többször szégyenletesen megvesztegettette magát s egész jelleme alacsony volt. More az első angol történetíró, aki szemügyre vette a tények indokait s a kor viszonyainak és a vezéregyéniségek jellemének befolyását a korszak alakulására V. Edvárd és III. Richárdról szóló művében. Nevét azonban államberendezési nagy ábrándja, az Utópia, tette öröklővé (1516-ban jelent meg). A testi-lelki boldogság élvezése egyetlen céljuk a sziget boldog lakóinak. Plato eszményi Atlantisa ez. Vallás- és jogegyenlőség társadalmuk alapja, munka- és vagyonközösséggel együtt. «Ha a fennálló államokat nézem, Isten úgy segéljen, nem látok egyebet, mint a tehetősek összeesküvését, hogy az állam cégére alatt tulajdon hasznukat lessék». Egyformák a lakások, közösek a lakomák; pénz nem forog; mindenki tartozik a földet mívelni, naponként hat óra hosszat. Mindenki dolgozik, a nők is; csak a lealázó, piszkos munkát végzik «rabszolgák», a bűnösök, büntetésből. A gonosztevők bilincse aranyból van, hogy az ékszer utálatossá váljék. Ideális minta-állam az övé, nyomor, henyélés és irígység nélkül való társadalom. Kár, hogy a boldog sziget nem akadt útjába Amerigo Vespuccinak.

Még nagyobb a Verulami Baco érdeme, mert ő éppen egy útat fedezett föl. Philosophiájának tulajképpen nincs is tartalma, módszere a fő. «A tan, melyet ő tanított, a tanok felfedezésének tana volt.» Azt hirdette, hogy az értelmet és érzékeket meg kell tisztítani a balítéletektől s a tapasztalás útján férkőzni közelébe a természetnek. Csak a tapasztalás a tudás egyedüli forrása. Az inductivmódszert nem ő fedezte fel, de új irányt jelölt ki annak. Az embert állította a gondolkozás központjába s javát keresni volt szerinte a gondolkozás tárgya. A régi philosophia is kutatta a természet törvényeit, de gyakorlati felhasználásukat lealázónak tartotta a tudományra nézve s csak az ember értelmi és erkölcsi tökéletesítésével gondolt. Bacon haszna szerint becsülte a tudományt s arra keresett módot, hogy a tökéletlen ember jól érezze magát a világon. Ez a cél nem olyan magas, mint a Platóé vagy sok philosophusé, akik az embert tökéletessé akarnák tenni, de elérhetőbb azokénál. S «egy hold föld Midlessexben többet ér, mint egy hercegség Utópiában» – mondja Macaulay Baconról írt kitűnő essayjében. Latin nyelven írta nagy munkáit: De dignitate et augmentis scientiarum (1605, 1623) és Novum Organum scientiarum (1620), csak essayit írta angolul, de minden munkája legszebb lapjaihoz tartozik az angol gondolkodás történetének. Negyedfél század váltotta be eddig végrendeletének óhajtását: «Nevemet s emlékemet az emberek könyörületességére s idegen nemzetekre és jövendő századokra bízom».

Bacon dolgozószobájából kétfelé nyílik előttünk nagy kilátás. Egyik oldalt a dús természetbe látunk, melynek gazdag életében új meg új igazságok lesznek nyilvánvalókká s a lombok között egy csarnokon akad meg szemünk: az 1662-ben alapított Royal Society ez. Ebben fogja kihirdetni nagy fölfedezését Newton (1642–1727). Másik oldalon a sziklák között utat vág egy kis csapat a szabad gondolkodás ormai felé. Ezen az úton találkozunk majd Lockekal.

Az emberi szellem megújhodása a renaissance idején Itáliában a hagyományokból sarjadt ki, új művészetet és tudományt teremtve; Németországban az erkölcs forradalma a reformációt hozta létre. Anglia partjaihoz elverődött mind a két áramlat s mind a kettő gyakorlativá vált. A renaissance itt a jólétben leli támaszát s egy költőt terem, aki az emberi természet ismeretében a legnagyobb, tárgyait nagyobbrészint a nemzeti mondákból és történelemből meríti, s egy gondolkodót, aki a természet megismerését veszi tárgyul, céljául az ember jólétét. A reformáció pedig megtisztítja az erkölcsöket, újjá formálja a társadalmat s önálló nemzeti államvallássá alakul.

II. A VALLÁSOS VISSZAHATÁS. A PURITÁNOK.

1. Bunyan és a költők.

Erzsébet kicsapongó udvara már a királynő életében elkeseredést keltett országszerte. A polgárság nem érte be az államivá tett anglikán egyház újításaival, mely megoltalmazta a régi hierarchiát és erkölcsöket, mindössze a legfőbb hatalmat ruházta át a pápáról a királyra. Tyndal új bibliafordítása (1547), melyet az eredetiből fordított s Rotterdami Erasmus latin és Luther német fordításának glossáival magyarázott, széthordta a német reformáció érzéseit és eszméit Angliaszerte. Az új hit vértanúi a máglyáról is azt a boldogságot hirdették, melyet a benső élet tisztasága (puritas) ád. Híveik egészen közelébe áhítoztak az ó-testamentomnak: a Sabbathot ülték, bibliai neveket viseltek. 1633-ban még megbüntetik William Prynnet, aki egy pár vendégszerető francia színésznő erkölcstelensége miatt Histriomastixában minden drámát és színpadot gyaláz; 1642-ben azonban a parlament I. Jakab háromszori közbelépése ellenére bezáratja az összes színházakat s megkorbácsolják és becsteleneknek nyilvánítják a színészeket. Összetörik a templomok ékességeit és kivágják a májusfákat az egész országban; s ez nem metaphora. Cromwell köztársasága és protectorátusa (1649–1660) idején levetik a csipkegallért és színes ruhát; feketében járnak, rövidre nyiratják hajukat és fahangon beszélnek. Mindenkit megszáll az istenfélelem. Bacon is írt imádságokat; Cromwell jóslatokat szokott keresni a Szentírásban s hallucinációk gyötörték, valahányszor feszületet látott. A közkatonák rendesen zsoltárokat énekeltek az őrjáraton. Hiába vannak az államegyháznak olyan kiváló emberei, mint Laud, olyan szónokai, mint Jeremy Taylor (1613–1667), aki akkora úr a képzeletnek és a kifejezésnek minden gazdagságán, mint kevés költő; hiába olyan érzelmes és elegáns írói, mint Thomas Fuller (1604–1665): e korszak legolvasottabb könyve a fanatikus John Bunyan Zarándok útja. A bibliát, Shakespearet és Robinsont leszámítva, nincs ennél népszerűbb könyv Angliában.

Bunyan (1628–88) szegény üstfoldozó volt, mint az apja. Indulatos és káromkodó volt gyermekkorában, de egy pár csodálatos eset vallásossá tette. Egyszer egy vipera az ujjához kapott, de nem harapta meg. Katona-korában őrszemnek rendelték ki, egy barátja a helyére kéredzkedett s alig állt oda, megölte egy golyó. Ezekhez hasonló esetek rajongóvá tették. Látomásai voltak s ha multjára gondolt, testében érezte az ördög karmait. Húsz éves korában elvett egy szegény leányt, akinek egész vagyona egy pár vallásos könyvből állott. Ezeket olvasta éjjelenként a férje s mikor erősnek érezte hitét, prédikálni kezdett. Ezért tizenkét esztendőre börtönbe zárták, hol vas madárfogókat iszkábált s a bibliát és a vértanúk könyvét olvasta. Maga is írt: Elmélkedések a börtönben, A szent város vagy az új Jeruzsálem és Az én hitvallásom a tömlöcben keletkeztek. Legelterjedtebb munkája A zarándok útja ebből a világból a másikba (The Pilgrim’s Progress from this World to that Which is to come). Ez a könyv tíz esztendő alatt (megj. 1679) tízezer példányban kelt el.

Bizonyos értelemben egy protestáns vallásos eposz ez, prózai Divina Commedia-féle, mely meghordozza a hivőket a borzalom és kétség útján, az erények és bűnök közt, a mennyei Jeruzsálemig, vagy Dante nyelvén: míglen ki nem érünk a csillagokhoz.

Előre láthatjuk, hogy ez az áhítat és komorság megöli a költészetet. Egyetlen egy szerencsés ember akadt mindössze, akiben nem tettek kárt a színházak bezárása és a párttusák: John Denham (1615–68). Olyan szerencsés volt, hogy még 1641-ben előadták egy tragédiáját (The Sophy), amely ismeretessé tette nevét s később (1643) meleg hangulatképet festett a Coopers-Hillről, ahonnan elnézi a Themzét, az óceán legkedvesebb gyermekét, amint anyja ölébe siet. A politika és vallásos elmélkedés meg-megzavarja szemlélődését, de az egésznek hangulata egységes és üde marad, noha – Milton Allegro- és Penserosojával együtt – ez az első hangulatfestő költemény, amely műfaj Angliában később olyan divatos és népszerű lett. Egyetlen költője korának, aki ezt a nevet valamennyire megérdemli. Körülte, utána csupa sivárság. A versköltészetet előbb a színház nyomta el, azután, még inkább, a puritánizmus komorsága. Shakespeare korában még bőven hajtott a szonett, Thomas Lodge, William Drummond, Drayton gyűjteményeinek bőven volt olvasójuk is, de az igazi költészet égi harmata csak kevesen csillogott e szóvirágok közül. A költészet legtöbbjüknél puszta rím-esztergályozás, mellyel Samuel Daniel a Yorkok és Lancasterek küzdelmét cifrázza ki, Warner Anglia történetét, Drayton (1563–1631) pedig a Polyolbion harminc énekében hazája egyes grófságainak leírását. Még élnek a Spenser hagyományai; George Wither (1588–1667) és William Browne (1590–1645) pásztorregényeket és eclogákat írnak, Fletcher Phineas áthozza Itáliából a halászverseket. De a nagyobb tért itt is ó-testamentomi alakok népesítik be. Francis Quarles (1592–1644) egy pár pásztorvers mellett Jónás, Eszter, Jób történetét foglalja versbe.

Alig van, még az udvari pártiak közt is, aki szerelmi verseket írna. Robert Harrick (1611–1674) kedves, anakreoni könnyedségű verseit, William Habington, Richard Lovelace (1614–58) szerelmes sóhajait, John Suckling népies kísérleteit beissza a vallásos és tudákos versek sivataga. A kor asszúsága és fanyar életközönye kiapasztja a költői képzelődés friss patakját. Meggyőződés és szív nélkül verselnek. John Donne (1573–1631) katholikus korában Mária-énekeket és legendákat ír, kitérése után keserű szatirákat. Edmund Waller (1605–87) előbb Cromwellt magasztalja s halálát könnyárral siratja el; azután II. Károly és II. Jakab udvarába szegődik. E rímkovácsok közt még Cowley Ábrahámnak (1618–67) volt valamelyes tekintélye, de ma már őt is végkép elfeledték, ámbár sokfelől megostromolta a hírt és halhatatlanságot. Két színdarabját, a The Guardiant és a Naufragium Jocularet előadták a cambridgei egyetemen, az elsőt Károly (II.) királyfi előtt. Írt ódákat Pindaros és Horatius modorában, többek közt Jézsaiásról és az egyiptomi csapásokról; eposzba fogott Dávid királyról s hat énekes tankölteményben vette sorra a növényeket. A benső forrongás, a korszak lelke nincs meg ezekben az írókban, azt mások fejezték ki; vallásos rajongását és hívő buzgalmát Bunyan, érzelmeit és eszméit pedig Milton, akinek életében benne van a puritánizmusnak egész története is.

2. John Milton (1608–1674).

Ő a legigazibb puritán; egész munkásságát, fiatal éveinek költői kedvét, mely korai termékenységében finom és komoly hajtásokat nevelt: egy hymnust Krisztusra s két hangulatfestő költeményt a lélek vidámságáról és komolyságáról (Il Allegro és Il Penseroso), ennek az erkölcsi irányzatnak szentelte; férfikorának, munkaerejének legjobb éveit is, sőt szemevilágát és vagyonát minden tanultságával együtt. A politikai és vallásszabadság első szószólóinak egyike. Szabadságot kíván a családban is, hogy az össze nem illő házasfelek – ő hozzá sem volt való első felesége – elválhassanak. Nem hiába volt író maga is: nincs hatalmasabb munkája az Areopagiticánál (1644), mely a legtüzesebb védirat a sajtószabadság mellett. «Majdnem annyi egy könyvet meggyilkolni, mint egy embert. Aki embert öl, értelmes lényt öl meg, isten képe mását; de aki megsemmisít egy jó könyvet, magát az értelmet gyilkolja meg». Olyan világos és erőteljes ez a könyv, hogy mikor, egy század multán, a franciáknál Mirabeau vívja e harcokat, nem tud jobb fegyvert képzelni magának, mint ha lefordítja ezt a munkát.

Elgondolhatjuk, mit fog írni a szabadságnak ez a rajongója, mikor a király megöletése után az államtanács, mint külügyi latin titkárjára, ő rá bízza, hogy magyarázza meg Európának a királygyilkosság szükséges voltát. A királyság és a hivatalok állása (1649) csakugyan a népfelség bibliája. Kegyetlen élvezettel szedi szét porcikáira a Gauden püspök királyvédő röpiratát, az Eikon basilikét (Királykép), a maga Eikonoklastésában (Képromboló, 1649), mely – abban az időben! – hamarosan 47 kiadást ért. S mikor a holt Károly fia valami Saumaiseből Salmasiussá tudákosodott francia bérenc íróval megkisérli megvédelmezni a királyt a Regia defensioban (Királyvédelem), Milton – hogy egész Európa megérthesse – két latin röpirattal kél védelmére az angol népnek (Defensio pro populo Anglicano). – Akárcsak ostorral vágná vérig a királypártiakat, olyan sujtón és kegyetlenül hirdeti, hogy a nemzet méltán lökött félre útjából egy esküszegő és hazaáruló királyt. Mintha Rousseaut olvasnók, száz esztendővel Rousseau előtt, olyan meggyőződéssel látjuk könyvében megírva, hogy a hatalom nem istentől való, hanem a nép bízza az uralkodóra és hivatalnokaira a közjó érdekében. E hatalmas szónoklat érdemét csak egy csökkenti: hogy a Regia defensio, amelyet összetör, hitvány és aljas munka volt. Mégis olyan tűzzel kelt ki ellene s akkora megerőltetéssel dolgozott második Defensioján (1652) is, hogy végkép elvesztette amúgy is meggyöngült szemevilágát. De azért tovább dolgozik és izgat; a restauráció küszöbén s könyvet ír a könnyű és kész módról, hogyan lehet szabad köztársaságot alapítani.

Cromvell kidőlte után a régi királyi ház mégis visszatért s vele a régi szolgaság (1660). A puritánokat üldözték; Cromwell holttestét a sírjából vonszolták ki, hogy a bitóra akasszák. Milton vakon és hallgatva tengődött. Vagyonának nagy részét elvesztette, háza leégett a londoni nagy tűzben kis földbirtokát elkobozták. Második felesége, akit egész lelkéből szeretett, meghalt; a harmadikat elkeserítette a nyomorúság; leányai rendre eladogatták könyveit a «rongyszedőknek». Csak egy világ volt nyitva előtte: a képzeleté. De Comusának bájos és vidám jelenetei elrajzottak az ifjúság álmaival. Sötét és néma lett a rengeteg, melyben reszkető árnyék fenyegette az eltévedt hajadon lépteit, amint bátyjait kereste, míg a lombok közt Circe fiának, a repkénykoszorús Comusnak harsány dorbézolása harsogott; eltüntek a szerelmes istenek és a földi szűzeket megvédelmező najádok; kialudt a fény és árny játéka a bokrokon. A játszi mythológia azóta lehiggadt komor puritán theológiává; ő, aki szonettjeinek is komoly tárgyakat keresett s azokban Cromwellt és Shakespearet magasztalta, a vallásüldözést kárhoztatta és vakságán panaszkodott, most a legnagyobb tárgyhoz fordult: az örök jó és rossz harcához, az ember bűnbeeséséhez. A mennyei seregek és a pokol fajzatának harcát, a classikus eposzok két ellenség közt végigzúgó hősi, valósággal homéri harcait nézzük végig az Elveszett Paradicsom (1667, magyarul Jánosi Gusztávtól) vergiliusi tizenkét énekében; ezek teszik mozgalmassá az ő poklát és mennyországát, mozgalmasabbá a Dante szemlélődő ég- és pokol-járásánál. A Danteé egy apokaliptikus mennyország, hol a lelkek csillagok gyanánt lebegnek, hol visiók seregelnek s a titokzatos rózsa nyílik; ennél a vak embernél azonban a képzelet abban találta gyönyörűségét, hogy a földi világhoz hasonlóvá, olyan reálissá és mozgalmassá tegye az eget, olyan elevenekké, testiekké az ég és pokol lakóit, aminők a földi emberek. Az ő mennyországa mintaképe egy jól berendezett földi államnak; van ott dicsének és vezényszó, fényesre csiszolt fegyver és társzekér. Az ÚR abszolut uralkodó s abszolut monarchiájának égi seregei ugyanazt a keserves komédiát játsszák végig ágyúzással és előnyomulásokkal, amelyet idelent halálig megúntak a Cromwell legényei. Csak egy másik és nagyobb föld az, tele fáradsággal, bizonytalansággal, előrelátó szónoklatokkal (II. 95–138) és tervekkel. A sátán és népe érdekesebb és szenvedélyesebb. Pokluk szabad köztársaság; talán ezért sikerült a rajza jobban Miltonnak. A két hatalom versengése közt állnak az első emberek. Épp olyan kifogástalan szónokok, mint a menny kormányzója s már is feltalálták az államrendet és philosophiát csak úgy, mint a vendégbarátságot.

Igaza van Tainenek – aki különben félreérti Miltont – ez az Ádám csakugyan Oxfordon át került a Paradicsomba. Bizonyos, hogy vannak szükséges anachronismusok; ha nem volnának, Ádám egy szót sem szólhatna vagy legalább nem volna érdemes meghallgatni makogását, de az is biztos, hogy költő sohasem élt többet e szabadsággal, mint Milton itt.

Elvesztett Paradicsoma nem az a könyv, melyet nem kellene elolvasni mindenkinek: azért fölösleges elmondani tartalmát. Ez úgy sem adhatna fogalmat érdeméről, anélkül a mély vallásos érzés nélkül, mely minden sorából kisugárzik. Ez a tárgy – megmondta Goethe – nem költői; nem is annyira vallásos eposz, mint inkább költői theodicea az egész, egy különszakadt, kisebb érdemű befejező résszel, a Visszanyert Paradicsommal, melyben a Megváltó legyőzi a Sátán kisértéseit s példát ad a rossz leküzdésére. Az első rész azonban a nyomorúságnak a földön való megöröködésével végződik s egy érzékeny és mélységes léleknek fájdalomkiáltása. Hogy Milton talán a maga puritán köztársaságát siratja az elveszett Édenben, hogy nyelvének felséges orgonabúgásában egy szegényes irodalmi kor tökéletes művészi emlékhez jutott, az az angolok dolga; de az a fájdalomszó ma is elhat mindőnk lelkébe, az egész világon; s irójának alakja be van vésve minden nemzetnek a lelkébe. Nagyobbrészt a költő egyénisége teszi vonzóvá könyvét, nem a könyv kelt érdeket írója iránt. Az eposzhoz szükséges nagy formáló erő hiányát eltakarják a lyrai szépségek s a sok gyönyörű tájfestés, mindent pótol a költő impozáns egyénisége, magát a hatvankét éves embertől nem telő tüzet és szenvedélyt is.

Egyénisége sok helyütt áttetszik epikai nagy művén. (III. ének.) Ilyen vonatkozások mélyítik el tragédiájának, Samson Agonistesnek tartalmát és hatását. Ezt a restauráció idején írta. Ő a vak Sámson, aki tűrni kénytelen a dorbézoló filiszteusok csúfondároskodásait, míg rájok nem zuhan a tető. De ezt, a Stuartok elűzetését, Milton nem érte meg. Elkeseredve és szegényen halt meg, ahogy’ utolsó éveit élte. Úgy, amint Munkácsy képe lelkünkbe véste alakját: a puritánok egyszerű fekete ruhájában, mellére csüggesztve fejét, mert szeme elé úgy sem rajzol képeket a napfény; leánya, Deborah, írja a halhatatlan verseket. Az egész Milton benne van ebben a képben: a gondolatok forrongása hatalmas homlokán, feje tartásában elmerültsége a maga komoly világába, az egyszerű szobában és ruhákon egy olyan hazafinak a szegénysége, akinek vagyonát elkobozták elveiért s egy olyan költőé, aki egy halhatatlan művel életében mindössze tíz fontot szerzett.