Az angol irodalom története

I. A RESTAURÁCIÓ.

1. Erkölcse és költői.

Mialatt a kor legnagyobb költője csöndben és homályban dolgozik nagy művén, vidám és zajos élet tobzódik körülötte. II. Károly, the merry Monarche, magával hozta Franciaországból az ottani erkölcsöket és szokásokat. A király évdíjat, példát és szeretőket kap XIV. Lajostól, akik együtt kocsikáznak a királynéval. Megvan a lever és coucher, akár csak Franciaországban; a király bálvány, az állam maga. Volt nevelője, Hobbes (1588–1679), dolgozza ki a királyi hatalom korlátlanságának elméletét a Leviathanban (1651). E tan szerint a nép a királyért van, ez csak a királyok királyának tartozik számadással. Hobbes még így is elvesztette II. Károly kegyét, mert nem hirdette az Isten kegyelméből való királyságot; pedig máskülönben mi a különbség Cromwell és Károly uralkodása közt? Ennek a hatalomnak természetes kifejlődését aztán Robert Filmer rajzolta meg Patriarcha or the natural power of kings c. munkájában (1680), melyben Ádámot tartja az első uralkodónak. A királyi hatalmon most nem vett erőt semmi. A puritánizmusnak együtt bukott meg hatalma és erkölcse. Úgy járt, mint előtte az anglikán egyház: a vallást oly szorosan összekapcsolta az állammal, hogy dőltében az egyik magával rántotta a másikat. Szigorúsága, mely az áhítatot testi megcsonkítás, fogság és pénzbüntetés terhe alatt rótta az emberekre, gyűlöletessé, számtalan szektája s a buzgóság jutalmazása révén elterjedt képmutatás pedig nevetségessé tette.

Az Elvesztett Paradicsommal körülbelül egy időben jelent meg egy humoros költői elbeszélés, Hudibras, mely csúffá tette a puritánokat (három részben 1663, 1664, 1678). Írója, Samuel Butler (1612–80), éveken át titkára volt Cromwell egyik hadvezérének, Sir Samuel Lukenek; innen ismerte a puritánokat s róla mintázta Hudibrasát, a kóbor lovagot, aki szolgájával útnak indul, kiirtani a puritánizmus minden ellenségét. Az ütött-kopott kalandkereső azonban minduntalan pórul jár.

A lelemény nem új; az elszánt presbyterián lovag a Don Quijote útján indul el, együgyű, independens szolgájával. Az angolok nagyon rossz szolgálatot tesznek Butlernek, mikor a két munkát összemérik. Híre sincs itt annak a rokonszenves mosolynak, mellyel Cervantes nézi a maga ábrándozóját; Butler utálja és kineveti az otromba puritánt, ezt a hogarthi alakot, aki csizmájáról a sarat kardjával kaparja le, azután meg hagymát ültet vele. Nem is kedvessége vagy írói értéke tette a könyvet népszerűvé, hanem irányzata; bele van abba szőve a forradalom egész története s ki van benne csúfolva minden puritán, az egy Miltont kivéve, és pedig olyan alaposan, hogy Voltaire is hathatós eszköznek találta az álszenteskedés és kegyesség kiirtására s Butlernek 1720-ban állított sírkövére is azt vésték rá: qui simulatæ religionis larvam detraxit.

Ámbár a királypárt dicséretére sem volt szava, a könyv mégis nagy szolgálatot tett az udvarnak; nem hiába tudta Károly az egészet könyv nélkül s szokta egy-egy példányát ajándékba adni. Durvaságain és befejezetlenségén nem akadt fenn senki. A párosával összerímelt négyes jambusok, ezek a torlódásig szapora rímek könnyen megragadtak az emlékezetben s a költeményt ismertté és népszerűvé tették, ismertebbé és népszerűbbé Miltonénál. S ha Miltonnal kiállta a versenyt, mástól nem kellett tartani. A Boileau tanácsai és mintái szerint készült tanköltemények, a Roscommoné a jó fordítás módjairól, Buckingham hercegé a szatiráról, Rochesteré az emberről, üres stilgyakorlatok voltak, melyekben a francia classicismus finom formáin minduntalan púpot dudorított az angol nehézkesség. A könnyebb verselők pedig úgy hadonáztak az elmés frivolság szúrós-virágos galyával, hogy a virágok egy szálig lehulltak s a tüskék vért serkesztettek. Nem is lehetett máskép; a költészet az udvar bérence volt s a kegyenc olyan lesz, amilyen a pártfogó.

2. A színház.

A legtöbb írót a színház vonta magához. Károly kedvét találta a színjátékokban, politikából is azon volt, hogy a népnek visszaadja régi mulatságát (1663), melytől a puritán köztársaság megfosztotta.

Az új színpadot gyertyafény világította meg, mozgó díszletek ékesítették, gépei voltak s nagyobb érdekesség kedvéért nők léptek fel a női szerepekben. Így szórakoztatón lehetett előadni olyan látványos zenés darabokat, amilyet egy párat a színháztilalom alatt is eljátszatott William Davenant (1606–68), I. Károly udvari költője és játékrendezője s amilyen volt az ő The Siege of Rhodusa is, az első darab, melyet a tilalom vége felé (1656) elő mertek adni.

Az új színpad nem a nagy angol drámaírók tartománya. Egy tanulságos memoire-író nyiltan bevallja, hogy középszerű darabnak találja Othellot s unalmasnak a Szent Iván-éji álmot. S ha Dryden úgy emlékezik is meg Shakespeareről és kortársairól, mint «özönvíz előtti óriásokról», nem habozik A vihart meg Troilus és Kressidát üres szószátyársággá felpuffasztani, amilyenné válik a kezén Milton Elvesztett Paradicsoma is, amelyet Az ártatlanság állapota és a bűnbeesés címen viszen színpadra.

A zabolátlan hősök helyén erényes lovagok sétálgatnak itt most, rímbe csengő tirádákat szavalva, zenekiséret mellett. Gazdag cselekmény és természetes fejlődés helyett választékos párbeszédek és elegantia után áhitoznak az írók. Davenant, Howard és Stapleton darabjaiban ezek a tulajdonságok lesznek a hősi színjátékok (heroic play) áhított érdemei. Az aranykorát élő francia classicismus a minta; Boileaut tanulják, Corneillet fordítják és lopják Molièret.

John Dryden (1631–1700) az új drámának a vezéralakja. Ő állapítja meg annak elméletét, egyes darabjainak előszavaiban s két nagyobb tanulmányban (Essay on dramatic poesy, 1667; Essay upon heroic plays, 1670). Arany középutat keres a divatos francia és a régi angol dráma közt. Szabadulni szeretne a hármas egységtől s a sivár és fárasztó bonyodalomtól; sokallja a kicirkalmazott nagy orációkat; viszont a régi angol drámában zavarónak érzi a több cselekményből egybefont mesét, a szüntelen helyváltozást, a gyakori gyilkosságot, mit a francia író a színfalak mögé rejt. Magasztalja Shakespeare csodálatos természetességét a jellemalkotásban, de úgy érzi, hogy a tragédia méltósága nem teljes a rímes beszéd nélkül. Darabjai ez elméletnek megfelelőek. A lovagi szerelem és hősiség dicséretétől duzzadnak e tragédiák versei, a párjával összerímelő, kifogástalan ötös jambusok, amelyek összecsendülését nem élheti túl a gondolat; a harmadik sor küszöbét a világért sem lépheti át. Kifogástalan hősök jönnek-mennek a színpadon, elpanaszolják boldogtalan szerelmüket, sorsuk csapásait, amelyekbe végül bele halnak.

Elég egy pár címet megemlíteni: a Zsarnoki szerelem vagy a királyi vértanú Szent Katalin történetét dramatizálja, a középkornak ezt a szűzi szép legendáját, Almanzor és Almahida vagy Granada elfoglalása a Boabdil történetét és a mórok elüzését, az Indiai császárnak Cortez hódítása a tárgya. Mindez csupa szerelem és szörnyűség.

A színházat és a hallgatók idegét temérdek trombitaszó rázza meg; ebben keresi Dryden a hősies hatást, mint’ ahogy a fenségest meg a lélekjárásokban. Ha itt áll meg Dryden, nevéhez százados hatás helyett annak az emléke fűződik, hogy nevetségessé tette a tragédiát a Shakespeare halálának századában. Egy görcsös-fütykös szatira azonban más útra térítette. Georg Villiers írta ezt, Buckingham hercege, Butler és mások segítségével, Davenant és Howard ellen, de utóbb Drydenra fordította s Lacy, a pompás komikus, Dryden maszkjában játszotta el a főszerepet. The Rehearsal volt a címe, Színházi próba, amelyben egész sereg jelenetet játszanak el, burleszk módra, Dryden szomorú és vígjátékaiból. A darab olyan hatásos, hogy még 1819-ben is adták, a maga korában pedig újjá formálta a színművet.

De ezt az újjáformálást megint Dryden végezte. A színházból élt, évenként három darabra volt kötelezve az udvari színpad számára; – hát kénytelen volt szerencsét próbálni valami újjal. Nem rémítgette többé a közönséget kisértetekkel, be hagyta rozsdásodni a trombitákat; a hatást bensőbb eszközöktől várja: összeköti a jellemeket és a cselekményt s mindegyiket indokolja s a természetesség kedvéért még a versekről is lemond – igaz, hogy ezt a verses Troilus és Kressida előszavában hirdeti ki, de később csakugyan sző is közbe prózában írt részleteket. Jóformán ennyi volt az, amit újabb elméletéből meg bírt valósítani. Amit ezután írt: Shakespeare Antonius és Kleopátrájának esetlen átdolgozása, a Leevel együtt írt Oedipus s legjobb darabja, a vérfertőző Dom Sebastian – mind tisztára a francia mintaképek utánzatai. Élete azt a sajátságos ellentétet mutatja, hogy mikor elméletben feladta a franciáskodást, darabjaival akkor erősítette meg az angol tragédiában hosszú időre a francia classicismus stílusának uralmát.

Nemcsak darabjaival, hanem költeményeivel is. Termékeny író volt; tizenöt tragédiát, nyolc vígjátékot, három tragikomédiát és két operát írt s amellett számtalan ódát, hymnust és szatirát. A kornak minden eseménye, minden hangulata megvan munkáiban, nem mintha kora hangulatát akarta volna megörökíteni, hanem mert köpönyegforgató volt, mint akkorában mindenki. Elébb Cromwellt magasztalta, aztán dicshymnussal fogadta Károlyt (Astraea redux = az igazság visszatérte); mikor Monmouth herceg, II. Károly törvénytelen fia, el akarta ütni a király öccsét, Jakabot, a tróntól, Absolon és Achitophel történetét újítja fel; aztán a katholikus Jakab alatt a király vallására tér s új egyházát hosszadalmas allegorikus költeményben védelmezi, melyben az egyházat jelentő sértetlen fehér szarvastehén a vallás dogmáit fejtegeti üldözőjének, a párducnak (The Hind and the Panther); végül még diadalénekkel köszönti III. Vilmost is. Mindezen verseinek a nyelvén megérzik a francia pompa-keresés. Szatirája, Mac Flecnoe, egyenes utánzata a Boileau Lutrinjének, mint ahogy Meséinek nagy része Boccaccióból és Chaucerből van átdolgozva.

Nem élt meg egyetlen nagy írói sikert sem, de – ami ennél több – hatása volt. Udvari történetíró és költő lett, de ennél többre vette azt, hogy vagy száz író utánozta modorát, akik Boileaujuknak tartották. Nagy tisztességszámba ment, ha valaki eljárhatott asztalához, a Will-kávéházba, hol kényelmes karosszék várta délutánonként, nyáron az ablaknál, télen a kályha mellett. Itt szokott ítélkezni és tanácsokat osztogatni.

Utódai közül csak kettő tehetség. Nathanael Lee (1657–92) az egyik, aki az őrültek házába került s részegességébe halt bele. Egy pár munkájában segítőtársa volt Drydennek. Ideges képzeletét csupa véres thémák vonzották, Nero, Sophonisbe, Mithridates, Borgia Cézár; Nagy Sándor haláláról írta a maga korában leghíresebb darabját. Szerelmes volt a rímbe s mikor a rímes tragédia már divatját multa is, ő még lépten-nyomon rímeket csempészett a szabad jambusokba. Thomas Otway (1651–85) kisebb tehetség, de két darabja a mult századig tartotta magát a színpadon: Az árva leány (The orphan) és a Megszabadított Velence (Venise preserved).

Gyors a cselekvény, tragikus az összeütközés, a jellemekből folyik a kifejlés; de éppen a világos alaprajz, gyors lepergés és óvatos előkészítés az, amiben szemlátomást ráismerni a francia mintákra, melyek uralmát az udvar ízlése és Dryden munkássága sokkal inkább megszilárdították, hogysem egyhamar felszabadulhatott volna alóla az angol dráma.

Az új vígjáték nem üt el annyira a régiektől; a régi is eléggé szabadszájú volt, prózai nyelve is érintetlenül maradt, csakhogy a csiklandós vígjáték-thémák nyerseségét most sértőbbé teszi az apróra kiszámított hatásvadászat s a jobb tárgyra méltó írói ügyesség. Az alacsony szenvedélyek pőrére vetkőzve hancúroznak a színpadon. A házasságtörés ezekben a darabokban állandó mulatsága a férfiaknak s rendes szórakozásuk a nőknek. Az erény nevetséges itt, a jóság csak ravasz képmutatás lehet. Az író a nőszereplők szájába adja a legegyértelműbb sikamlósságokat s teljes a siker, ha hozzá az író maga is nő, mint Aphra Ben (1640–89), a kém és örömleány, vagy Susanna Centlivre (1678–1722).

Legmesszebb William Wicherley (1640–1715) vitte ezt az irányt. Királypárti atyja Franciaországba küldte, honnan mint elegáns úr és buzgó katholikus tért haza, mert ott ez is a jó modorhoz tartozott. Azután még kétszer cserélt vallást. Eleinte a clevelandi hercegnővel, őfelségének és sok másnak a szeretőjével tartatta el magát; úgy befurakodott az udvar kegyébe, hogy a király meg is látogatta betegágyán s később őt szemelte ki fia nevelőjének. Azután elvett egy kikapós özvegyet, akinek áhítozott vagyona azonban nem szállt reá. Mikor családi vagyona kezeihez jutott, hetvenöt éves korában megint megházasodott, csakhogy unokaöccsét kiüsse az örökségből. Megdézsmálta Shakespearet, Molièret, Racinet és Calderont s minden alacsonnyá vált kezei közt. Munkáiban nincs más érdem, mint azok a sorok, melyeket újra írt a vers nagymestere, Pope, ki rövid barátságuk alatt fiatal lelkesedéssel segített javítani a híres vén író munkáit. Wycherley maga nehezen írt; már Rochester adta rá a «lassú» jelzőt. Csak egyben volt eredeti és kifogyhatatlan: az ocsmányságokban. Legnépszerűbb darabja, A vidéki asszony (The country wife 1675), a körül forog, hogy egy férfi elhíreszteli magáról, hogy ő már nem sértheti meg a férji jogokat; ezért a férjek szívesen bízzák rá feleségeiket, akiket aztán ő meggyőz az ellenkezőről. A The gentleman Dancing-master, The plain-dealer, Lowe in a Wood semmivel sem különbek.

Nem lehet ezen túltenni. Sem író, sem emberei nem lehetnek már aljasabbak. William Congrevet (1670–1729), ha nem is erkölcse, legalább tehetsége visszatartotta az írásmesterség ilyen lealacsonyításától. Ő is divatos piperkőc volt, neki is meg volt a maga hercegnője s vágya gazdagság és úri élet után; később be is telt az, mikor Jamaika kormányzója lett. Szeretett úgy beszélni, mintha csak kedvtelésből, gond nélkül irogatna, pedig jó ideig abból élt s ebben a korban nem is volt nagyobb írói tehetség nála, sem zajosabb sikerek az övéinél. Dryden a Congreve Agglegényét (The old-Bachelor, 1693) és Kétszeresen kereskedőjét (Double dealer) tartotta a kor legjobb vígjátékainak, Johnson Sámuel a Gyászoló menyasszonyt (The mourning bride, 1697) a legjobb tragédiának; s Macaulay azt olvassa ki az évkönyvekből, hogy vígjáték még nem aratott azelőtt akkora sikert, mint a Szerelmet szerelemért (Love for love), egy másik darabját, a Világ útját (The way of the World, 1700) – mely a maga idejében megbukott – ma általánosan jeles munkának tartja a kritika. Huszonhét éves korában azon emberöltő legelső költőjének tartották a víg- és szomorújátékokban egyaránt. S ezt a hírét nem vesztette el, noha később nem írt darabot, csak egy-egy értekezést vagy mesét. Pope neki ajánlotta Ilias-fordítását, Voltaire meglátogatta. Igaz, hogy ő is szabadszájú s a cselekményben és párbeszédben nem sokkal finnyásabb Wycherleynél. Jobb darabjaiban is van mindenikben két vagy három csábítás és házasságtörés, melynek előkészületeit és utójátékát is végig nézzük. Egyik hőse azzal csillapítja szemrehányásokban kitörő kedvesét, akit máshoz adott férjhez: ha undorral van férje iránt, attól majd kedvet kap szeretőjéhez. De azért ő sokkal különb Wycherleynél. Ez szellemes volt és egy kevéssé olvasott; Congreve tehetség és rendkívül művelt. Wycherley úgy vét az illem ellen, mint a vén kéjenc és számító író; Congreveben ez az erőszakos fiatalság kitörése, mely a szellemességnek, leleménynek, élcnek egész zuhatagával indul elénk. S ha illetlenségek megesnek is nála, a beszéd nem forog folyvást a körül.

Sokan keresik még ezen az úton a sikert s köztük ötletes írók is, mint Etheredge és Ravenscroft, de az erkölcsök már tisztulni kezdenek s a «dicsőséges forradalom» megtisztítja a politikai életet és az erkölcsöket s ezzel az irodalmat és a színpadot is.

II. A SZABAD GONDOLKOZÁS ÉS A TISZTA ERKÖLCSÖK KORA.

1. A gondolkozók.

A Stuartok elűzésével megváltozik Anglia képe. Orániai Vilmosnak alá kell írnia a Declaration of rights pontjait s ebben király és nemzet azt a kétoldalú szerződést kötik meg, melyen már Milton szerint is nyugszik az uralkodó hatalma és a nemzet joga. John Locke (1632–1704) a kész példából formál elméletet, midőn nagyszerű értekezéseiben: (Two treatises on civil government, 1690), azt fejtegeti, hogy király és nemzet közt kétoldalú szerződés áll fenn, mellyel a nép a felségjogot átruházza a királyra, aki viszont kötelezi magát, hogy hatalmát a törvények és jogok megvédésére fogja használni.

Locke maga is hasznát látta az egyezségnek: a politikai és vallási üldözések megszüntével ő is hazatért Hollandiából, kiadta leveleit a vallási türelem dolgában s 1670-ben nagy munkáját az emberi értelem vizsgálatáról: Essay on human understanding. Ez a könyv szabadította fel az emberi értelmet a carthesiusi «velünk született fogalmak», innata ideák alól. Locke azt vallotta, hogy az értelem tiszta lap, tabula rasa, melyre ismereteinket a tapasztalás rója fel: a külső érzéklés (sensation) és a belső észrevevés (reflection). Az ismeretnek nincs más útja, csak amely érzékeinken át vezet.

Locke munkásságából háromfelé visz út. Sensualismusa éppen olyan biztos utat tör a megismerésnek befelé, mint Bacon a külső világ felé. Ezen az úton jelenik meg azután David Hume (1711–76), aki még szűkebb határokat szabott a megismerésnek. Közelebbről vizsgálva az érzéklések összekapcsolását és a fogalmak genezisét: észreveszi, hogy két dolognak csupán hasonlóságáról vagy különbözőségéről, egy időben vagy egy helyen való együttlétéről lehet biztos ítéletünk, oki összefüggésüket azonban nem láthatja át az értelem; két dolognak rendszerint való egymásra következése csupán a gyakori tapasztalat nyomán kifejlődött szubjektiv meggyőződésünk, amelyet átviszünk a külvilág jelenségeire. A másik út az ő észvallásán át – mert egy angol sem meri megtagadni a vallást, hanem kiegyezik vele – a deismushoz s ezen át a materiálismushoz vezet. Az erkölcstannak is új szakasza fűződik – közvetve – Lockehoz. Mikor az innata ideák házát sámsoni erővel összedöntötte, födél nélkül maradt az erény. Lord Shaftesbury (1671–1711) fogta ezt pártul, a görögökre emlékeztető, nemes stilű dialogokban védelmezvén az erényt, mint erkölcsi szépséget s hirdetve cultusát, az új erkölcs-esztétikát, valami görögös kalokagathiát, oly korban, mikor a főurak meglehetősen szilaj életet élnek s lord Chesterfield (1694–1773) sziporkázó levelekben oktatja fiát a boldogulás alacsony mesterségére s a csábítás művészetére. Shaftesbury nyomán sokáig összakapcsolják a gondolkozók a jót a széppel, így Francis Hutcheson (1694–1746), ki mindkettőre egyforma elégedettségben ismer rá. Ezentúl egyforma mértékben terjed a moralphilosophia és az erkölcs maga. Csak Bernard de Mandeville pengeti még egy verses elmefuttatásban (A méhkasról) a rossz szükségességét, mint ami nélkül a társadalom föloszlanék s a kultura megszünnék, mert a jó emberek visszahúzódnának a magányba. Mandeville rászolgált volna, hogy megérje a mai kulturát. A philosophiainál semmivel sem csekélyebb Locke hatása a politikában. Ő a constitutionalismus atyja. Az ő tana szerint nyert részt az államban az egész nemzet. Hogy mennyire átment Locke tanítása az egész nemzet meggyőződésébe, azt legjobban az az ellenállás bizonyítja, amely meghiúsította III. Györgynek korlátlan uralkodásra törekvő terveit. Az erős és önérzetes polgárságban védelmezőre talált az alkotmány s fényes szószólóra Junius leveleiben A vallási, politikai és philosophiai szabad gondolkodás kimondhatatlanul sokkal tartoznék Lockénak, ha az igazság tiszteletének nem az volna az egyedüli módja, hogy eltanuljuk és felhasználjuk.

2. A költészet. Pope.

Oraniai Vilmos a politikában megtörte a francia beavatkozást, a sajtószabadság szárnyat adott a gondolkozásnak; Boileau hatalma azonban erősebb és szívósabb volt a XIV. Lajosénál. Ennek a kornak a legcsodáltabb költője, Alexander Pope, abban az esztendőben született, mikor Orániai Vilmos kikötött Angliában (1688). Ötvenhat esztendeig dolgozott szakadatlanul s mindvégig éppen olyan sérthetleneknek tartotta a francia classicismus szabályait, mint mestere, Dryden. A verstan és műforma szabályaiban való jártasság, tanult elmésség és elegáns modor, szerencsés költői szólásformák bő szótára és alkalmas fordulatok gyűjteménye volt az, amit a költészethez szükségesnek tartott. Úgy tanulta a versfaragás mesterségét, mint más a szépírást. Gyermekkorában azzal mulatott, hogy rendre utánozta Chaucer, Spenser, Dryden verseit s fordított Statiusból és Ovidiusból. Végigolvasta a legjobb kritikusokat, a görög, latin, angol, francia költőket eredetiben, az olaszokat fordításban. Nem is volt egyébre való, mint szobai életre és tanulásra. Mindössze négy lábnyi magas kis nyomorék volt; derekát vászonba kellett csavarni, hogy egyenest ülhessen; lábára háromszoros harisnyát húztak, hogy valami formája legyen. Olyan kopasz, hogy nem lehet el sipka nélkül. Meglett korában magas gyermekszékre kell ültetni az asztalnál. Egészen rendes dolog, hogy az ilyen ember tehetsége révén akar kitűnni. Tizenkét esztendős korában egy tragédiát ír az Ilias után és ódát a magányhoz. A következő két esztendőben négyezer kiráspolyozott verssort illeszt egymás mellé egy eposzban. Tizenhétéves korában átjavítgatja a hetven éves Wicherley verseit; ennek kértére olyan szigorú, hogy azt végre is kihozza sodrából, ámbár nagyon örvend a kicsiszolt verssoroknak. Huszonegy éves korában tankölteményt ír a kritikáról (Essay on criticism). Szünet nélkül dolgozott, összegyűjtött munkái tíz kötetre mennek. Swift csúfolgatja, hogy soha sincs érkezése beszélgetni, mert mindig valami költői terven jár az esze. Johnson pedig azt beszéli, hogy társalgás közben minden valamire való gondolatot vagy találó kifejezést, amelyet hallott vagy mondott, nyomban följegyzett. Éjjel is fel szokta költeni a gondját viselő asszonyt, csak hogy egy ötletet se veszítsen el. Fáradhatatlan volt a másolásban; sokszor évek múltán visszakérte leveleit, hogy átnézze és simítson rajtok.

Nem is való volt másra, csak ilyen irodalmi ékszerésznek, aki kifejezések filigrán kiesztergályozásával pepecselget. Nincs fordítás, mely fogalmat adhatna erről a szabatosságról. Az is a címe az irodalomtörténetben: the prince of rhyme. Fizikuma stíl-aprólékoskodásra ítélte; még tárgyait is az határozta meg. Az életet nem ismerte; szenvedélyek nem fértek abba a satnya testbe. A francia classicismus hideg, leíró idylljei, magyarázó tankölteményei és elmés levelei vagy csipkedő szatirái voltak az ő tehetségéhez illő mintaképek, amelyeket sikerrel utánozhatott. Nem igen indul el határozott minta nélkül. Pásztori költeményeiben (Pastorals, 1709) erősen felhasználja Vergilius Eclogáit és Spensert. De minden kimért, hideg és szabatos lesz nála; Heloise levele Abelardhoz egy képekből és leirásokból szabályos rendbe rakott máglya, melyet az író sajnál felgyujtani a szenvedély tüzével. Négy énekes nagy tankölteménye az emberről, az Essay on man (1734), Milton nyomán járó theodicea, mely érveit, mint Lessing kimutatta, Shaftesbury és King érsek munkáiból veszi. Még legjobb munkája, A fürtrablás (The rape of the Lock, 1712) közben is gondolt, legalább egy kissé, valamire: a Boileau Lutrinjára. Ez víg eposz, melynek tárgya az az eset, hogy lord Petre lecsippentett egy fürtöt a miss Arabella Fermor hullámos szép hajából. Nagy háború lett ebből a két család közt. Egy közös barátjuk ajánlotta ezt a thémát Popenak s célt is ért abban a reményében, hogy a rablás kifigurázása összebékíthetné a haragosokat.

A nagy eposzok hatalmas gépezete csikorog itt, egy tréfa körül, előhordva sülyesztőkön a mythológia nympháit s repülőgépen az isteneket, hogy harcot álljanak egy semmiségért, minek komoly előadása közben torz-ötletek bugyborékolnak föl, magukat viselőseknek képzelő férfiakról, leányokról, akik azt hiszik, hogy palackok és dugók után kiabálnak. A nevetségig tökéletes forma: ez volt az, ami Pope tehetségének éppen kapóra jött. Nincs más munkája, mely vetekednék ezzel. Epésebb szatirája, a Dunciade, melyet Lewis Theobald ellen írt, aki megtámadta Popenak csakugyan felületes Shakespeare-kiadását s melyet később egy másik támadója, Cibber ellen fordított, többet ártott Popenak, mint támadóinak. Pope csakugyan olyan nagyra tartotta magát, hogy átalta idejét a nyers Shakespeare gondos kiadására fordítani s nem ereszkedett le a megromlott szöveg pontos kritikájáig.

Nem volt több kimélettel Homeros iránt sem, mikor az Iliast s az Odysseát fordította. Naiv stílusát szónokivá cicomázta fel, az egészet rímes pentameterekbe törte át s azon volt, hogy a Dryden tanácsa szerint úgy beszéltesse Homerost, amint akkor beszélne, ha Angliában és a Pope korában élne. A nagy philológus, Bentley, meg is adta neki: «A költemény nagyon csinos, Pope úr, csak ne nevezze Homerosnak». És mégis nagy érdeme van ennek a fordításnak: kifogástalanabb, tisztább, szabatosabb nyelvet nem ismer az angol költészet. Annak idején azt is vitatták, hogy ez a fordítás többet ér az eredetinél és Johnson is ehhez a párthoz tartozott. Oly elterjedt volt ez a két fordítás, hogy hatezer font körül jövedelmezett Popenak; ezen a pénzen vette twickenhami villáját. Ő maga mondja az Essay on criticismben: «Ítéletek gyakran különbözők, miként egymástól órák térnek el», de abban semmi kétség, hogy bárki bármint vélekedjék is Pope munkásságáról, azt senki sem tagadhatja, hogy nyelve kifogástalan s minden egyes verspárja műremek. Byron egyik levelében azt írta róla Moorenak: «Nevezze ön Shakespearet és Miltont pyramisoknak, ha kedve tartja; én többre nézem a Theseus templomát és a Parthenont akármekkora téglahegynél». Ez persze túlzás; de Popenak többet ér a Byron tévedése, mint a mi igazságunk.

Pope tehetsége és sikere hosszú időre példa volt: azok a műfajok virágoztak, amelyekhez ő adott mintát. Matthew Prior (1664–1721) tankölteménye, Salomon, szatirái Dryden és Boileau ellen, forma és hang dolgában Pope mintáira ütöttek; szerelmesei, Henry and Emma, ő hozzá jártak iskolába. Legtehetségesebb tanítványa, az orvos Akenside (1721–70), az ő rendes hősi verseiben írja meg tankölteményét a képzelet gyönyörűségeiről (Pleasures of Imagination), Addison egy értekezése nyomán; John Pomfret (1667–1703) Pope módján puhatolgatja a boldogság útjait (The Choice). Leghamarabb a pásztorok népe szabadul fel Pope kormánypálcája alól. John Gay (1685–1732) már azzal dicsekszik eclogáiban (The Shepherd’s Week), hogy az ő pásztorai nem tilinkó-billegetéssel töltik az időt, hanem kévét kötnek s nem myrtus-bokor alatt hűselnek, hanem a sövény árnyékában. A skót James Thomson (1700–1748) már csak a műformákat kölcsönzi Popetól; de érintetlenül csupán az allegorikus tankölteményt hagyja, amilyen a szabadságról szóló verse meg a Tunyaság vára (The castle of Indolence), amelyben egy varázsló várába csalogatja dőzsölni a népet, de azután a megbánás tornyába veti őket s hiába jő megváltásukra a nemes lovag, the Knight of Arts and Industry, már erőtlenek a szabadulásra. A négy évszakot festő verseknek (The Seasons) már csak a hátterében sötétlik Pope szürke Windsori erdeje; ez a természet nem hideg kép után készült rézkarc, minden csupa mozgás és élet itt, minden sor egy-egy personificatio. Egyszerű eleven vonásokkal van belerajzolva a tájképekbe az állatok, kivált a madarak élete. A leírásokba beleolvad az író elegikus kedélye. A sorok alatt érzés áramlik, amely nem kanyarodik vissza minduntalan a rím kedvéért. Az érzés és a gondolat kormányozza a verset s Thomson, Alfréd királyról szóló egyik gyönge darabjában, már meg tudja írni azt a nemzeti dalt, amelyet a hazafiság szenvedélye repít előre, amely a szívvel egy ütemre lüktet s amelyet ma is énekel egész Anglia: a Rule Britanniat!

Egy másik költő is ilyen réven lett érdekes és népszerű. Edward Young (1681–1765) ez, II. György udvari papja. Ő is mankón indult el: gyönge színdarabjaiban a régi nagy drámaírókat utánozta, az utolsó ítéletről és a vallás erejéről írt tankölteményeiben meg szatiráiban Popet. Egyszerre nagy csapások érték: meghalt a felesége, leánya és ennek a vőlegénye. A fájdalom elragadta Youngot, bánata átfeketéllett terjengő versein. Nyolc hosszú költeményben írta le éjszakai vívódásait s a kilencedikben a vigaszt (The Complaint or Night Thoughts, 1743). Az emberi élet szomorúsága és a hit vigasza áradoz e versekben; az egészben csakúgy nincs fejlődés, mint a Thomson leírásaiban, mégis kapós volt a könyv, mert hosszú idő multán a szív mélyéről csendül fel egy hang, az utánzás és keresettség korszakában megszólalt egy igazi érzés. Young önkénytelenül fedezte föl a természetességet, ha a stilusban nem is, legalább érzésben, de megbecsülte a talált kincset. Egy kis elmefuttatást írt On original composition, azt vitatva, hogy a természetet kell utánozni, nem a könyveket; Shakespeare, a legnagyobb, csak két könyvből tanult: a természetből és emberből. Young tanulmánya 1759-ben jelent meg s ebben az esztendőben született Burns.

3. Az erkölcsös színdarabok.

A színpadon hamarább gyengült meg az idegen hatás, mint a versben. A hármas egység ugyan erősen tartja magát és sok görög hős jön-megy a színpadon, de a verssorok végéről lepattog a rím, a gondolatot nem fejezik le minden második sor végén, hanem kedvére hagyják kószálni a szabad jambusokban. A szóáradat nem csörgedez csupán azért, hogy a sorvégző jambusnál nagy harsogással rímekbe csapódjék széjjel. A darabok ezentúl nemcsak szabályosak, hanem tartalmasak is; nem eresztik el az olvasót tanulság és erkölcsi prédikáció nélkül. Dryden is azt tanította, hogy a szenvedélyeket a tragikus példák s azok tanulsága tisztítja meg, de leckéi csak ódon közmondások voltak, amilyet százat lehet kiolvasni egy eseményből. Orániai Vilmos és Anna királyné koráról a följegyzések csupa jót mondanak s ez a közerkölcsösség adhatott súlyt Richard Blackmore (1695) és nagytiszteletű Collier Jeremiás (1698) a színház és a színdarabok erkölcstelensége ellen írt röpiratainak. Nemsokára Anna királynő eltiltja a vallásba vagy jó erkölcsbe ütköző darabok előadását s az álarcos színházlátogatást.

A régente oly igen szapora házasságtörések és királygyilkosságok közül egy sem marad többé büntetlenül. Ha egy asszony urának holt hírét hallva, apósának gyűlölködése elől más férjhez menekül, mint a Thomas Southerne (1660–1746) darabjában: The fatal marriage, a férj most okvetlen előkerül s kegyetlen véráldozat mossa le a bűntelen paráznaságot, csakhogy az író végül odakiálthassa: Kegyetlen apák, tanuljatok megbocsátást! Ha egy királyné most a halálba kergeti idősebb mostoha fiát, tulajdon gyermeke meggyűlöli, mert Nicolas Rowe (The ambitious stepmother) nem érheti be olyan külső igazságszolgáltatással, mint a Ferrex és Porrex szerzője. Rowe (1673–1718) Szomorú feleségében egy feleség minden kisértésen át hű marad urához. Mikor ez hazatér, vágytársa, a király, börtönbe veti, de egy fölkelés kiszabadítja, mert «Az erénynek sohasem kell kétségbe esni», mint ez a mese mutatja.

A classikus kor valamennyi darabja közt formai és erkölcsi tisztaság dolgában legkiválóbb Addison Catoja. Cato az erény, önmegtagadás, jellemszilárdság maga.

Emberek ennél erkölcsösebbek már nem lehetnek. Pope szerint Catót nem csodálhatták úgy annak idején Rómában, mint most Angliában; a franciák maguk is Corneille darabjai mellé sorozzák ezt. Éppen az mutatja ennek a kornak jobb erkölcseit, hogy ezt a darabot harmincöt estvén át adták megszakítás nélkül. Csakhogy e sikerben része volt a politikának is. A toryknak szinte abszolut hatalma idején a whigek mindent elkövettek, hogy népszerűvé tegyék a népszabadságnak a dictátorság ellen szegülő nemes bajnokát. A tory párt vezére pedig, Bolingbroke, tüntetőn magasztalta a darabot s páholyában ötven guineával ajándékozta meg Boothot, a Cato személyesítőjét. Csak ez az egy nem volt egészen tiszta ebben a darabban: a sikere.

A vígjáték mélyen zuhant volt a fertőbe, hát nehezebben is emelkedhetett ki. Hiába volt az első írók jó szándéka, akik megszívlelték a Collier intelmeit, egyelőre vissza kellett térniök a régi fajta borsos tréfákhoz. George Farquhar (1678–1707), egy hányt-vetett ir ember, akinek oda kellett hagynia a színpadot, mert szerepe tüzében megfojtott egy színészt, aztán meg szegénysége miatt kénytelen volt eladni tiszti rangját, végül színdarabírónak csapott fel s olyan darabokat próbált írni, amelyek szerencsés leleményökkel, fordulataikkal, ötletes párbeszédekkel kötnék le a közönség figyelmét, anélkül, hogy nevetségessé tennék az erényt s aljassággal mulattatnák a nézőt. Egy pár darabja (Love and a Bottle, The constant Couple, Sir Harry Wildair), csélcsap fiatal emberek megjavulását és boldog családi életét rajzolják. Előszavaiban el is mondja, mekkora gonddal volt arra, hogy a nők ne piruljanak. De ha nem pirultak, nem is mulattak s Farquharnak vissza kellett térni az örökségvadászókhoz és nőcsábítókhoz (The beaux Stratagem).

John Vanbrugh (1666–1726) azonban megmaradt a jobb úton. Legjobb darabjai, The Relapse or Virtue in danger és a Provoked husband, az erény diadalával végződnek. Az első egy asszony ingadozását rajzolja, aki végre is megállja helyét; a jellemzésben és a helyzetekben egyaránt annyi ügyesség van, hogy e mesét Sheridan is kölcsönvette (Trip to Scarlborough), Voltaire iratai közt pedig ráakadtak a fordítására (Comte de Boursoufle). A másik sem lehet még el egészen valami sikamlósság nélkül: míg egy előkelőségre vágyó feleségétől agyongyötört apa Londonban állás után futkároz, a leányát kicsi híján elcsábítja egy semmiházi, a fia pedig majdnem elvesz egy nem feleségnek valót. De még minden jóra fordul s e jobb befejezésekkel jobbra fordul a sorsa magának az angol vígjátéknak is.

Ezt a darabot Colley Cibber (megh. 1757) fejezte be, aki önéletrajzában azzal dicsekszik, hogy az ő darabjai voltak az elsők, melyek kimélték a házasélet tisztaságát s a nézők jó erkölcseit.

Olyan erkölcsössé, amilyen ebben a korban a tragédia, Steele tette a vígjátékot, az Addison barátja. Thackeray azt mondja róla, hogy hosszú idő óta ő mutatott először tiszteletet a nők és a női erkölcsök iránt. Csak négy darabot írt, de ez a négy erényessé tette az egész angol színpadot. The funeral or Grief à la mode (1702), The tender husband or the accomplisted fools (1703), The lying lover (1704), The conscious lovers (1721) a címök s már ezekből is kitetszik szatirikus vagy erkölcsdicsérő tartalmuk. Nem minden porcikájuk valószínű. A Funeralban egy lord, akivel élvvágyó felesége kitagadtatta fiát, tetszhalottan, később magához térve nézi végig az özvegy hamar uraskodását; a Tender husband férfinak öltöztetett régi szeretőjével kémlelteti a feleségét. Bizony bohózatos ez, de Steele nem is törődik egyébbel, csak egy-egy jellemmel és egy pár helyzettel, amelyből kiolvashatja a tanulságot.

Olyan erős a Steele hatása, hogy még a zsiványdarabok is erkölcsösek ezentúl. A John Gay (1688–1732) Koldus operája (The beggar’s opera 1728) tele van Macheathnek, az elegáns rablóvezérnek s a nők kegyencének, szeretkezési és egyéb aljasságaival, kétszer börtönbe is kerül; először kiszabadítja a porkoláb leánya Lucy, akinek házasságot igér; másodszor azonban már az akasztófa várja, mikor Lucyn kívül még öt más asszony is eljön börtönébe, elsiratni s legtöbbjük gyermeket is hoz a karján. A kétségbeesett zsivány maga kiált hóhér után, aki azonban kegyelmet hoz neki, mire a lator hites feleségének a karjába dől s az erény és a család itt is győzedelmeskedik. Ez volt ennek a kornak a legnépszerűbb színdarabja, az első opera. Gay ki akarta figurázni a divatos olasz operát, dalokat énekeltet darabjában s átszövi azt a régi népdalok gyönyörű melódiáival, amelyek kedvéért ma is élvezettel hallgatják a darabot. A másik nyitja hatásának az volt, hogy tele van politikai célzásokkal. Minden bűn és gazság a Walpole minisztériumra mutat. Csoda, hogy megtűrték ezt a darabot a színpadon; csak a folytatását, Pollyt, tiltották el.

A vígjáték ezzel odáig jutott, mint a tragédia: nemes példái és keserű gúnyja a politikai életet illették. A színpad szószék lett, ahonnan erkölcsi példák és feddések hangzottak.

Világos, hogy a vígjáték nem fejlődhetett ide egymagától; segítette a szabad sajtó, a politikai hírlapok s különösen azok az erkölcsi folyóiratok, amelyeket azok alapítanak és írnak, akik az erkölcsös irányt bevitték a vígjátékba és a tragédiába: Steele es Addison.

4. A sajtó. Steele és Addison.

Orániai Vilmos alatt a nemzeti és polgári szabadság mellett a sajtó is felvirágzott. Már a század dereka óta jelentek meg ujságok, de ezek csak puszta tényekről adtak hírt, a kritikától tartózkodtak. Az idegen király behívása idejen azonban két pártra szakadt a nemzet s eszerint a hírlapok is. Vilmos uralmának első négy esztendeje alatt huszonhat új lap indult meg; közülök egyik a kormánynak hivatalos lapja. A censurán ezek úgy fogtak ki, hogy a két nyomtatott laphoz két másikat fűztek, amelyeken kézírással értesítették a vidéket a politikai eseményekről. 1693 ban örökre eltörölték a censurát; erre magában Londonban tizennyolcra szökött a politikai hírlapok száma. 1704-ben Defoe befogadja a maga szemléjébe az erkölcsi és irodalmi kérdéseket. 1709-ben megindul Európa legelső napilapja, a Daily courant.

E hírlapok hasábjain nemsokára komoly értekezések jelennek meg az állam és a társadalom alapjairól meg nemzetgazdasági kérdésekről: a hajózási törvény, az érték és ár, adóalap és munkabérek dolgában.

A hírlapokban jutnak szóhoz a kor politikusai és tudósai, William Temple, North, Davenant, Locke; a lapok körül sereglenek az írók: Steele, Addison, Defoe, Swift. Az irodalom fejlődése Richard Steele (1671–1729) és Addison (1672–1719) erkölcsi folyóiratainak köszön legtöbbet. Együtt dolgoznak s elütő egyéniségeik szerencsésen egészítik ki egymást. Steele főképpen a politikáról ír indulatos hévvel, Addisont az erkölcsi kérdések vonzzák. Jó pajtások voltak már az iskolában. Steele aztán gárdistának állt s egy ideig szilaj életre adta magát, Addison theológiát végzett s latin verseket irogatott. Mindkettőjöket az irodalom vonzotta magához és a színpadon találkoztak, hol ők juttatták szóhoz a tisztább erkölcsöket, Addison a tragédiában, Steele vígjátékokban. 1709-ben együtt erkölcsi folyóiratot is indítottak, a The Tatlert (csevegő), «hogy Nagy-Britannia földjéről száműzzék a bűnt és a tudatlanságot». Az előfizetési felhívás hiteles értesülésekkel és megbízható levelezőkkel dicsekszik, bizonygatja a vállalat szükséges voltát, igéri, hogy mulattatni fogja a szépnemet s ingyen ajánlja fel az első számot, szóval: akárcsak ma írnák, olyan. Értesülései is pontosak: hiszen Steele egyúttal a kormány hivatalos lapjának a szerkesztője. Mikor azonban a whig-kormány megbukott, Steelet kitudták a Gazettetől, a Tatler nem kapott politikai híreket s azontúl tisztán erkölcsi fejtegetésekkel volt tele, a fényűzés, a párbaj és a szerencsejáték ellen, értekezésekkel a nevelésről, nyelvtisztaságról, vasárnapra vallásos elmélkedéseket közölt. 1711-ben The Spectator címmel átalakult napilappá, mely irodalmi kérdésekkel is foglalkozott s nem ritkán idézte példákúl a régi népköltészet hajtásait. Anna királyné alatt, mikor a politikai élet megint összebonyolódott, a lap megint átváltozott, The Guardian (Gyám) címmel őrködött a politikán; s hogy erre több tere legyen, később ketté is szakadt s lett belőle a politikai: The Englishman és az erkölcsös The Lover. 1715-ben ezek is végkép megszünnek, mikor Addison, aki közben maga is adott ki lapokat, első államtitkárrá lett.

Egyik épp olyan kapós volt, mint a másik; a Spectator naponkint tizennégyezer példányban kelt el. A közönség nem győzött betelni Steele velős magyarázataival s legkivált Addison virágokkal telehintett fejtegetéseivel. Ezek a lapok nevelték fel az angol olvasóközönséget.

Még nagyobb érdemük is van. Minthogy jóformán minden számot ők ketten írtak tele névtelenül, abban kerestek változatosságot, hogy más és más személyek mögé rejtőztek. Minden álnév novellisztikus alakká nő s ez alakok sorsáról egész kis regény folyik a lapokban. A Tatlerben eleven életet él Bickerstaff esquire, a Spectatornak egy szemfüles hírhordó a lelke, akinek barátjaival is megismerkedik a közönség, kiknek sorsáról a szerkesztők be is számolnak, mikor a lap megszűnik; a Gyám egy tapasztalt öreg úr, aki egy barátjának a gyermekeit oktatja az élet mindenféle dolgaiban. A közönség itt kedvelte meg a társadalmi és családi élet jeleneteit, melyek az angol népnek legkedvesebb olvasmányai.

Addison rá is vezette ezeket a regényeket az angol regény rendes útjára. A Spectator elmélkedéseiben megadta az erények és bűnök egész leltárát; leírta a kisértéssel kacérkodó nőket, szót emelt a kivágott ruhák és álarcos mulatságok ellen s aprólékos kifogásai közben megrajzolta eszményi képét az angol nőnek és hitvesnek, az angol regények e kedves és tiszteletreméltó alakjának. Éppen így megrajzolta a lelkiismeretes polgár és derék földbirtokos képét, az angol regények brit férfiának mintaképet. Taine azt mondja: «Nem kis dolog divatba hozni az erkölcsöt; Addison megtette». Nem kisebb dolog megkedveltetni az olvasást és ők ezt is megcselekedték. Azonfelül kicsíszolták a széppróza stilusát, moralizálásukkal és novellisztikus alakjaikkal utat törtek az erkölcsös regénynek, mely a legspeciálisabb műfaj az egész angol irodalomban.

5. Az első nagy regények. Swift és Defoe.

Az első elterjedtebb regények még a régi kalandos elbeszélésekre ütöttek. De csak külső formában. Annak a két e korbeli regénynek, melyet, legalább peadagógiai átdolgozásban és gyermekkorából, mindenki ismer, mélységes tartalma van, úgy, hogy ez a gyermekkori ismeretségünk merő félreismerés. Robinson a felnőttek számára is ugyancsak magvas olvasmány, Gullivert pedig politikai és társadalmi szatirának írta szerzője. Jonathan Swiftet (1667–1745) kitűnő életrajzírója, Walter Scott, nem is annyira írónak nézi, mint inkább politikusnak. Swift arra is termett, de szegénynek született s hogy megélhessen, titkárnak állott, előbb William Temple, azután Berkeley lord házában, jobbfajta cselédnek, aki az inasok asztalánál eszik, ódákat ír gazdája tiszteletére, kiadja annak munkáit s végzi az istentiszteletet. Végre, bár hitetlen volt, nagynehezen egy kis papsághoz jutott, az irek közt, akiket gyűlölt. Ránk maradt prédikációja a templomi szundikálók ellen, mutatja, milyen szatirákat szokott volt prédikálni. Mindent elkövetett, hogy bejusson a felsőházba s ámbár határozott jellem volt, mindig az uralkodó párthoz állt s lapjában, az Examinerben védelmezte a kormányt, noha támadónak született. Végre is egy irlandi decanatust vetettek oda néki. Nem csoda, ha ennyi nyomorúság és megaláztatás végre elvette az eszét. Egy sziget volt ebben a tenger keserűségben: szerelme Johnson Eszterhez, aki miatta nem ment férjhez s akit azzal keserített meg, hogy közben viszonyt szőtt egy más leánnyal, akihez pedig olyan verseket írt, hogy: «ha termetedet és éveidet ketté vághatnák, nem volna takarosabb nympha nálad» (Cadenus és Vanessa). Élete végén megőrült; hetekig nem aludt, egy évig nem szólt egy szót sem; utolsó szava ez volt: Megőrültem. Vagyonát őrültek-háza építésére hagyta.

Lelke olyan sivárrá lett ebben a küzdelemben, hogy csak egy érzése van: az utálat; egy hangja: a gúnyé; egy formája: a szatira. Ha a politikusokra gondol, viseletökből A politikai hazugság mesterségéről szóló értekezést vonja le. Az asszonyokról beszélve, öltözőszobájokat (The Ladys dressing-room), szépítőszereiket (The Progress of Beauty) és a gyógyszertári segédeszközök egész seregét írja le (A Love-poem from a Physician). Semmi sem ment utálatától. Verset ír tulajdon haláláról s kifigurázza barátait, akik meggyászolják. Szétfröccsenti utálatát az egész világra, vallásra, államra, társadalomra. Pap létére kifigurázza a vallásnak minden felekezetét. Nem csoda, ha nem akadt kormány, mely a Tale of a Tub (1704) íróját ki merte volna nevezni püspöki székre. Oly jellemző ez a szatira, hogy minden egyház felismerte benne a maga képét s oly kegyetlen, hogy egyik sincs benne csak valamivel is inkább kimélve, mint a másik.