Az angol irodalom története

I. KÖLTÉSZET.

1. A romantikusok.

Az élet nem szokott megpihenni a századok sorompóinál, de Angliában a XIX. század költészete mégis merőben elüt az előbbi századokétól. Megszűnik a zsarnok forma symmetriája; a költészet összeforr az élettel. A kor mozgató eszméi: a politikai szabadság és a társadalmi problémák utat lelnek a költészetbe s szabadon sugárzik széjjel minden költői egyéniség. A két kor közt Burns a kapocs, akiben tetőpontjára jutott a természet átérzése s kifejlődött a szabad egyéniség mintaképe. Ez a kettő egyre terebélyesedik az új században. Minden újabb költőn végigrezzennek a természet mélasága és viharai, Wordsworthtól Byronig. A leírás sokaknál németes bölcselemmel telik meg. Mások a szabadság rajongói, mint Shelley és Byron; csodálják a nagy szenvedélyeket s annyira viszik az egyéniség cultusát, hogy legillanóbb hangulataikat is megörökítik. Természetimádásuk s egyéniségüknek ez az érzékenysége egybetorkollik egy nagy elégedetlenségben a körültök való világgal és társadalommal. Megfürdenek India és Perzsia gyönyörűségeiben, mint Moore, magukba szívják elföldelt öltők életét, mint Southey és Scott. Ezek minden irodalomban a romanticizmus jellemvonásai.

Még él a Thomson iskolája: Robert Bloomfield (1766–1823), egyszerű csizmadia, az ő mintájára az évszakok rendjében írja meg a parasztlegény életét, George Crabbe (1759–1832) a Várost és Falut. Mások előbb hagyják el Anglia földjét, mint a régi példákat. Samuel Rogers (1763–1855) tankölteményei (Az emlékezet örömei) és tetszetős kis eposza (Jacqueline) mellett Kolumbus útjáról s Itáliáról rajzol képeket. John Wilson (1785–1854) edinburghi tanár, a Pálmák szigetére (The Isle of Palmes) kalandozik el s onnan néz vissza a civilizáció pestises városára (City of the Plague). A skót Thomas Campbell (1777–1844) a remény gyönyörűségeit fejtegető ódivatú tankölteményének honoráriumán beutazza Németországot s a német irodalom megnyitja szemét a természet ereje és rejtélyessége iránt. Ő vezeti be az angol irodalomba a természet gyermekét, Chateaubriand (Atala, 1806) és Cooper nemes indiánusát, Gertrud of Wyoming (1809) c. elbeszélésében.

Ezentúl a költők nem érik be a tájképek szemléletével, hanem mélyére szállnak a természetnek s hol rejtett bölcselmét érzik ki, mint Wordsworth, hol természetfölötti erőit, mint Coleridge, vagy változó színpompájának csodálatába merülnek, mint Southey. Fiatal korukban mind a hárman forradalmárok voltak; William Wordsworth (1770–1850) francia földön töltötte 1791-et s verset írt a királyok ellen, Coleridge, és Southey drámát írnak Ropespierreről s szabad telepet készülnek alapítani Amerikában. Később megházasodnak, mind a hárman Cumberlandban telepednek le, a tavak környékén; Wordsworth a Grasmere tava mellett, Southey Keswick közelében. Angliában a nevök is Lakists. Coleridge a kormány hírlapírója lesz, Wordsworth és Southey évdíjas és poeta laureatus. Nyugodt, szemlélődő életet élnek s megverselik minden benyomásukat. Wordsworth legnagyobb munkájának címe is Excursion. A költő séta közben szóba áll előbb egy házalóval, aztán egy remetével, akiktől sok történetet hall, végül a falusi pappal, aki elvezeti a temetőbe s elbeszéli egy pár halottnak az életét. Mindegyik az emberi sors példája. Minden bölcselmi gondolatot kelt benne, amit lát. Ha egy macska száraz levelekkel játszik, rögtön arra gondol, hogy a bölcs is így babrál az élet elhullt leveleivel. Minden kép gondolatot és felindulást ébreszt benne. A természetből természetfölöttit olvas ki. Előbb, mintsem Byron megírta volna a Childe Haroldban (III. én. 72), hogy «magas hegyek neki érzelmek», Wordsworth már elmondta magáról a Tintern Abbeyben, hogy a vízesés moraja lenyűgözi, mint valami szenvedély. Bérc és vadon érzések neki. Ruskin e korszak legnagyobb tájfestőjének nevezte. Minél közelebb van valami a természethez, annál jobban érdekli őt. Az állat szenvedése jobban megindítja, mint az emberé. Peter Bellnek az a tárgya: hogyan térít egy elvetemedett napszámost az erény útjára egy elkínzott szamár önmegadása. Az emberek közül a föld egyszerű népéhez vonzódik, akikben a természettel való együttélés mélyebben veti el az érzéseket. Kivált a gyermekeket szerette, akik még nem régen szakadtak ki a nemlét állapotából. Emberei egytől-egyig ebből a világból valók: a messze szakadt falusi gyerek, aki hazatérve, csak a sírkereszteken akad ismerős nevekre; egy együgyű fiú, aki éjtszaka a városba lovagol orvosért és eltéved. Mindent olyan higgadtan mond el, mintha nem benyomásokat és érzéseket énekelne, csak emlékeket. A pillanatnyi érzéseket, a szenvedély fellobbanását s a humor kacaját nem ismeri. Ezért nem sikerülhetett drámája (The Borderers). Ehhez képest nyelve is egyszerű, higgadt. Első kötetének (Lyrical Ballads, 1798) előszavában azt fejtegette, hogy a költői nyelv édestestvére a mindennapi beszédnek. Verse csakugyan nem más, mint összerímelt próza. Minderről tanuságot tehet egyik legismertebb költeménye, a Heten vagyunk.

Samuel Coleridge (1772–1834), épen ellenkezőleg, természetfölötti, rejtélyes erők természetes leírásában találja gyönyörűségét.

Plato s a mystikusok voltak kedvenc könyvei. Töredékben maradt elbeszélő költeményében, Christabelben előérzetek és szellemjelenések a rugók. Egyetlen befejezett nagyobb munkája, A vén tengerész (The Ancient Mariner) elbeszélése rémektől hemzseg.

Hátborzongatón igaz a szörnyűségek leírása s Coleridge azt is éreztetni bírja, hogy a «való borzalminál a képzelt rém nagyobb». De a felséges leírásokban az angol kritika hosszas magyarázgatása sem tudott más tartalmat és alapeszmét találni, mint azt az állatvédő egyleteknek való jeligét, hogy: «Ne bántsuk az állatokat!» Érzéke lassanként egészen eltompult a való világ iránt; költeményei mintha visszajáró álmok volnának; ezért nem írhatott igazi drámát, noha háromszor is megkísérlette. Kubla khán verséről maga azt híresztelte, hogy álmában szőtte és félálomban írta le. Később ópiumevésre adta magát; orvosa házába költözött s családját sógora, Southey gondjaira bízta.

Robert Southey (1774–1843) költészetét ez a gond ölte meg. A maga és Coleridge családján kívül ő volt a kenyérkeresője másik sógora, Lovell, családjának is, nála élt Chatterton nővére, hát tömérdeket kellett írnia. Munkái tíz kötetre mennek. Megírta Braziliának és a francia-angol háborúnak a történetét, Bunyan, Chatterton, Nelson életrajzát; fordított spanyolból (Chronicle of the Cid) és portugálból; írt töméntelen ujságcikket, Specimenst szerkesztett az újabb angol költők munkáiból s mint évdíjas és udvari költőnek verseket kellett gyártania minden évfordulóra és névnapra a királyi házban. Pedig fiatal korában forradalmár volt, drámát írt Wat Tylerről és eposzt Joan of Arcról. Fiatal tüze szűntén kiapadt költői ere. Ő volt az első angol költő, aki keletre ment érdekes tárgyakért. Hősei: a kelta Madoc, a kalandos királyfi; Roderik, az utolsó gót; a varázsgyűrűs arab Thalaba, a mágusok kiirtója; az ind varázsló Kehama rádzsa, aki tulajdon fiát átkozza el, amért parasztlányt akar elvenni (Curse of Kehama). De csak az arcok Ézsau-arcok, a lélek Jákobé: arab hőseinek szívében angol erkölcsök fészkelnek; Thalaba a monotheismust fejtegeti s kikel a többnejűség ellen. Mély erkölcsisége tette a pogány Byron ellenségévé, ezért nevezte őt s a körülte sereglő szilaj, dacos és szabadszájú költőket «sátáni iskolá»-nak.

Akkor egész Anglia Southey és a tavak higgadt költői mellé állott, ma az újítók dicsősége sugárzik ki a korszak irodalmából. Az érzések és gondolatok ezekben lobognak fel szabadon. Nem merengenek el a természet szelid képein; viharaiért lelkesülnek, erejét érzik s meghatottságukban pantheistákká lesznek, mint Shelley. Nemcsak ódákat írnak a szabadságról, hanem küzdenek hazájuk szabadságáért költői tehetségükkel, mint Moore, vagy a sajtóban, mint Leigh Hunt, vagy akár idegen népekért karddal, mint Byron vagy Landor. Lelkükben nemcsak lágy érzések tanyáznak; bevallják szenvedélyeiket; erőteljesen éreznek és őszintén beszélnek. Majdnem valamennyiüket kiüldözték Angliából. Byron és Shelley idegenben éltek és haltak, Landor Flórencben, Keats Rómában van eltemetve.

Néhány írót csak politikai meggyőződése révén soroznak az új irányhoz, munkáikon nem érzik annak sugallata. Ilyen Walter Savage Landor (1775–1864), a szabadság rajongója, aki Spanyolországban magatoborzotta csapat élén harcolt Napoleon ellen, azután garibaldista volt s nyolcvan éves korában kihirdette, hogyha valaki meggyilkolja III. Napoleont, ő a gyilkos családjának ajándékozza vagyona maradékát. Inkább tudós volt, mint költő; legnagyobb munkáját, Gebir c. eposzát (1798) latinul írta; drámái, Count Julian s bennünket magyarokat különösen érdeklő drámai trilogiája: Andrea of Hungary, Giovanna of Naples, Fra Rupert könyvdrámák. Értékesebbek prózai munkái, kivált költött beszélgetései írókkal és államférfiakkal, melyekben szó esik mindenről a világon s amelyek eredetisége s formatisztasága méltán tette büszkévé szerzőjüket.

Az amerikai születésű Leigh Hunt (1784–1859) barátság révén szít e csoporthoz. Mikor hírlapi támadásai az uralkodó herceg, a későbbi IV. György ellen börtönbe juttatták, kiszabadulása után Olaszországba ment, hogy szerkesztője legyen Byron és Shelley lapjának, a The Liberalnak, mely azonban, főként Shelley halála miatt, a negyedik számmal megszűnt. Ez ismeretségre vonatkozó feljegyzései szereztek olvasókat önéletrajzának, ami később arra indította, hogy e barátságot Byronról és kortársairól szóló könyvében bántó módon kiuzsorázza. Szépirodalmi munkáin annak a világfájdalomnak a lehellete érzik, mely Byronban elemi erővel szólalt meg. A Dante Poklabeli Francesca da Rimini epizódjából kikerekített költői elbeszélése, a Story of Rimini, egyetlen jelentős költői alkotása.

John Keats (1795–1821) azért került a proscribáltak listájára, mert barátja volt Leigh Huntnak. Ezért rontott a Quarterly Review oly élesen munkáinak, úgy hogy az érzékeny, gyönge ember Itáliába menekült, hol öröklött betegsége az izgalmakra visszatért s megölte. Egyetlen kis kötetét az angolok ma legjobb könyveik közé sorozzák. Munkáit éppen az élteti, amit Wordsworth gáncsul vetett Endymionjára, mikor egy darab pogányságnak nevezte. Lámia is az; tárgya a görög monda, melyben a viruló szűzzé változott kígyó behálózza s a nászéjszakán megöli Lyciast. Keats Homeroson és Chauceren nőtt; ennek hatása érzik Isabella történetén, melyben a leány szobájában egy tő virág alá temeti kedvesének levágott fejét s gyilkos bátyjainak aztán a virág olvassa fejökre bűnüket. Keatshez az olvasót az érzések pogány elevensége, szín- és hangbenyomásainak tisztasága vonzza s valami görögös naivság és üdeség.

Ezekben a költőkben van ugyan egy-egy új vonás, de költészetükben mégsem fejezik ki koruk vágyait és gondolkozását. Ezek sokkal nagyobb lelkekben lobbantak ki, amilyenek Moore, Shelley és Byron.

2. A szabadság énekesei; Moore Shelley, Byron.

Thomas Moore (1779–1852) a természetnek csak hímes köntösében gyönyörködik, mint Southey s kedvtelve dúskál a ragyogó színekben, mikor lefesti a Bermuda-szigeteknek, a hol hivatalnokoskodott, buja tenyészetét. Ódákban énekli meg a szabadság földjét, Amerikát, melyet meg is látogat s összegyűjti népmondáit. Férfikorában dalai saját hazájának, Irországnak a szabadságát zengik és sóvárogják vissza, melynek kegyetlen elnyomását atyja szegényes kiskereskedéséből fiatal korában végig nézte. Meg is írta a nemzeti ellenállás hősének, lord Edward Fitzgeraldnak, életrajzát s Irország egész történetét. Honszerelmét rövid, legtöbbször jelképes lyrai sóhajokba tördeli. Egyik legerőteljesebb versét mindhárom nagy költőnk lefordította: Vörösmarty 1847-ben, distichonokban, elegikus hangon; Petőfi 1848-ban mint a honszerelem hymnusát; azután 1852-ben, épen költőjének halála évében, Arany János, hangra, tömörségre híven, mint a hazafi bánat költeményét, így:

Irish Melodies (1807) című kötetében, melynek minden versében ó-ir dallam zendül meg, megtalálni a lyrai költészetnek minden faját, vannak ott szerelmi elegiák, hangulatfestő költemények – a világot bejárt Utolsó rózsa is ilyen, – bordalok, szerelmes versek Erinhez; de alig rezdül meg bennük forradalmi hang. Mégis minden borongásnak a hazafi bánat az alapszíne; az elegiák Moore iskolatársát, Emmet Róbertet, az ir szabadság martyrját gyászolják vagy menyasszonyát vigasztalják. Más szerelmi vers olyan magasztos, hogy az idegen olvasó érzése szerint sem vonatkozhatik földi nőre. Alig akadnak képek e költeményekben, de mindegyik egy-egy kép maga, melyben minden vonásnak mélyebb jelentősége van. Vallásos énekeit is (Sacred Songs, 1816) hazafias érzés sugallja. A sanyargatott ir nép már csak az Istentől remélhetett segítséget s a katholikus vallásban erős nemzeti különbséget ápolt maga s a protestáns Anglia közt. Vallásos fohászaiban, félénken, a nemzeti vágyak libbentik meg szárnyukat. Regénye, a The Epicurean s az Angyalok szerelmei című verses elbeszélése mellett, mely földi nők iránt szerelemre gyúlt angyalok történetét (Mózes I. 6.) beszéli el, legértékesebb elbeszélő költeménye legszebb részében a hazafi érzésnek köszöni érdekességét. Ez Lalla Roukh.

Erős szabadság- és hazaszeretet lüktet politikai szatiráiban is, az Elfogott levelekben s a szent szövetségnek való mesékben, melyeket Thomas Brown álnév alatt Byronnak ajánlva adott ki. Ezeket a verseket ma nem lehet kommentár nélkül olvasni, de ötletei talpraesettek s humora metsző. Művészi szempontból hasonlíthatlan zeneiség ad értéket Moore költeményeinek. Nem hiába lelte gyönyörűségét a clavicine hangjában s az énekben: csodálatos zenei érzéke volt. Az ir melódiákat egyenest régi ir énekek dallamára írta, szent énekei a Händel, Mozart, Haydn, Beethoven compositióiban áradó áhítatnak adtak szavakat; verseket írt minden nép jellemző és hangulatos dallamaira. Így támadt a National Airs kötete, 1815-ben. Ezzel a zenei élvezettel szemben dalai egyetlen megjegyzésre adnak okot: éppen mert éneklésre vannak szánva, az első stróphák rendesen mintha gondosabban volnának kisimítva a többieknél, amelyeket úgy sem szokás énekelni.

Moorenak az irodalomtörténetben, mely nevét egy másik fejezetben mint Sheridan munkáinak s Byron naplójának kiadóját és Sheridan életrajzíróját jegyezte föl, két értékjelzője van. Egyik csodálatos zeneisége, a másik, hogy helyet szerzett az angol irodalomban az irek érzéseinek, eszükjárásának és dallamaiknak, mint Burns a skótokénak.

Percy Bysshe Shelley egészen más volt. Ő nem tudott élni szabadság nélkül s mindent feláldozott érte. 1792 augusztus 4-én született. Atyja baronet volt. Az egyetemen nehezen tűrte azt a szokást, hogy a kisebb diák tartozik szót fogadni a nagyobbaknak. A francia encyclopaedistákat forgatta, amiért pajtásai «atheista Shelleynek» nevezték. Tizennyolc éves korában kiadott egy kis röpiratot Az atheismus szükségességéről. E miatt kizárták az egyetemről, apja is kitagadta. Hugai segítették megtakarított pénzecskéjükkel, melyet egy barátnőjük révén juttattak kezéhez, akit Shelley 19 éves korában Skóciába szöktett. Ebben a magányban válik valósággal a természet és szabadság rajongójává. Ezért szerette és fordította Petőfi (A szökevények). Huszonegy éves korában ifjúi áradozással írja meg első nagy költeményét, a Tündérkirálynőről (Queen Mab), erről a bölcselkedő nemtőről, aki egy szárnyrakelt lélek előtt az ősi tiszta emberi lélekért lelkesül s az egészséges testért, melyeket a kultura ront meg, az önzés és zsarnokság, s melyeknek épsége és tisztasága csak a természet ölén jöhet meg újra. Két évvel kesőbb (1815), tisztább és érettebb költői erővel, megrajzolja önmagát, aki álmában megpillantotta a tiszta szépség tüneményét s kit egy démon, Alastor, a tévelygés szelleme, egyre megújúló remények közt végig hajszol az életen, míg végre a halál csendesíti le meddő vágyát. Ő maga mégsem tesz le elérhetetlen eszményeiről. Laon és Cythna légies viziójában (későbbi címe: Revolt of the Islam, 1817) azt álmodja végig, mint változtatja át az államot egy szerelmes testvérpár a pozitiv vallás- és zsarnokuralom romjain vér nélkül az emberszeretet társadalmává, melyben a nő egyenjogú a férfival, végezetül abban is, hogy fegyvertelen községük megdőltével együtt halnak a máglyán.

Már ezek az epikai munkák megvilágítják egyéniségét. Természet- és szabadságimádó. Ez a két érzés testvér volt benne: a természetet azért szerette, mert természettől mindent szabadnak látott s azért a szabadságot tartotta természetes állapotnak. A szabadságnak Byronnál is tüzesebb rajongója volt. Byron a politikai szabadságért égett, Shelley imádta a szabadságot mindenben. Fiatal házas korában elment Dublinbe, hogy küzdjön a katholikusok emancipatiójáért s 1817-ben röpiratot adott ki a parlamenti reform s a választói jog kiterjesztése dolgában, melyben megelőzte az 1867-iki újításokat. Vallása elvetette a bibliát, melyet bilincsnek érzett az észen s melynek istenét, amiért a rosszat megtűri a világban, zsarnoknak és ellenségnek érezte. Lelkesült a szabad szerelemért s első felesége halála után házasság nélkül vitte magával Svájcba Mary Godwint, a regényíró William Godwin leányát; csak élete végén esküdött véle meg, «mert a világ nőnek nem bocsátja meg az ilyet». Egyik nagyobb költeménye, Rosalinda és Helén, két házasság rajza: Rosalinda boldogtalan az urával, a másik boldogan él szabad szerelemben szerelmesével. Julian és Maddalo – tulajdonképpen Shelley és Byron – párbeszédében az akarat szabadságát bizonygatja.

A költészetnek minden ágában fölgyújtja a szabadság tüzét. A drámában is. Drámával köszönti Maurokordatót (Hellas, 1821), mikor kibontja a görög szabadság lobogóját. Fölszabadult Prometheusa (Prometheus unbound) a szabadság hőse. Goethe Prometheusa a bálványoktól elfordult szabad és munkás emberi szellem; Byronnál az emberiség lenyügzött és dacos ereje; Shelleynél a jóltevő emberi lélek, akit a Természet s az emberi szellem segélyével az örök igazság végre is fölszabadít Jupiter zsarnoksága alól. Itt is, mint Mabban és Laonban: a szabadság az emberszeretet és jóság szülője, mert visszavezetvén az embert a természethez, feltámasztja őseredeti jó tulajdonságait. Kisebb költeményeiben is a szabadság lantosa; hevében kegyetlen szatirát zúdít a feleségével perpatvarkodó IV. Györgyre, a Dagadtlábú zsarnokban, s az ördögi Castlereaghre. Szabadságszerelme s természetimádása miatt nem volt maradása Angliában. Gyermekeit is elvették tőle, nehogy istentelen forradalmárokat neveljen belőlük. Természetimádását atheismusnak vették, pedig Laon előszavában azt vallja, hogy munkáját nem a legfőbb lény, hanem a róla való alacsony fogalom ellen írta. A mindenség élő organizmus volt az ő szemében, amellyel lelke közös életbe olvadt. Az ő szemében minden élt s ez a személyesítés nála nem puszta költői fogás. Úgy látta az anyaföldet, mint aki elaszott kezét melengeti a parázs hamván, mely valaha a legtüzesebb szellem volt: Napoleon. A felhő nála azért borítja hóval a bérceket, hogy a fehér párnákon töltse az éjszakát, a vihar karjaiban. Szóba állott a fákkal és a széllel:

Shelley a természetnek a velejét, lelkét vette ki s Peter Bell ellen írt szatirájában kikél Wordsworth ellen, aki eunuchja volt és nem merte övét feloldani. Byront is Shelley vezette be a szentek-szentébe. Byront eleinte a képek színvarázsa ejtette meg; mikor a genfi tó partján Shelley közelében él, egyszerre megjelennek Manfrédben az alpok szellemei.

Byron hát a szabadság és természet szeretete dolgában egyaránt érezte Shelley hatását; de ő mindegyikben reálisabb. Tájképei földi tájak rajzai, a szabadságnak pedig hőse is volt, nemcsak hirdetője. Shelley érzéseinek örökös suggestiója alatt élt, mint egy fanatikus, a földdel és az élettel nem törődött. Mondanivalóját legszívesebben légies alakokra bízta, az eszményi szépség nemtőjére, aki felhőn repülve bejárja a világot s álmukban megjelenve, tanítja az embereket. (Az Atlas tündére, színmű, 1820, Mab, Alastor). Lágysága azért nem volt lagymatagság. Laonban a pestis leírása (VI. ének) s Beatrice Cenci tragédiája, aki meggyilkolja szörnyeteg atyját, az erőteljességnek felséges példái. Beszéde is olyan volt: aetheri finomságú; verseiben a szavak lágy csengéssel olvadnak tündéri harmóniába. Maga is szinte csak eszméinek és érzéseinek megtestesülése volt. Szűkvállú, nyulánk alakja, finom ajka és beszédes szeme, halavány arca, melyről jóság sugárzott, mintha nem is e földről való lett volna. Gyermekkori barátai úgy emlékeztek rá, mint a kin már akkor is feltünt a «természetfölötti értelem». Mulready azt találta, hogy nem lehet őt lefesteni: «Nagyon is szép». Legszebb költeményeit kint írta a szabadban. Nagyon szeretett lovagolni s még ennél is jobban, hanyatt feküdve egy csolnakban, nézni az eget és gondolkodni a szabadságról. A tenger volt a szenvedélye, nemcsak a viharos, szilaj, byroni tenger, amely városokat nyelt be s melyen egy emberélet csak egy buborékot vet, hanem a szeliden szunnyadó óceán, amelynek ezer fodrán isteni színjátékban csillog a nap sugara.

Halálát is ez a szenvedély okozta. 1822 július 8-án Livornóból Speziába indult bárkán; vihar támadt s a csolnak népe odaveszett. A tenger tizennégy napig tartotta magánál szerelmesét. A törvény azt rendelte védekezésül a pestis ellen, hogy ami hullát a tenger partra vet, el kell égetni. Byron hatalmas máglyát emeltetett, melyet, mint a görögök szokták, behintettek sóval és tömjénnel, megöntöztek borral és olajjal. A halott barátja, Trelawney, a hamvban éppen találta a szívet, a Cor cordiumot, amint felesége Shelleyt sírkövén nevezte, mely Rómában a protestáns temetőben áll, Cestius piramisa mellett, ahová vágyott, s hol együtt fekszik kis fiával. Az égő máglya mellett ott állott Byron, legjobb barátja, aki osztozott eszméiben és érzéseiben s halála után ő nála is nagyobb erővel képviselte azokat.

A XIX. század első felében Noel Gordon George Byron az angol irodalom központja. Minden szál hozzá vezet: Wordsworth előfutárja, Southey irígye, Moore barátja, Shelley mestere, ő maga a korszak kifejezője. Lelkesedése a szabadságért, pesszimizmusa, kétségei és melancholiája «a század testének tulajdon alakja és lenyomata». Műveinek érdekességét fokozza egyénisége, egyéniségéét művei; személye nem kevésbbé érdekes hőseinél. Minden vonása olyan határozott, hogy az ellentmondók sem folynak össze; Walter Scott nem sokat tartott Childe Harold írójának sem szívéről, sem erkölcséről, de csodálattal beszélt Kainról. Goethe ugyanakkor «incommensurable» tehetségnek nevezte s Don Juanról azt mondta, nem lelni benne egy gombostűfejnyi helyet, hol ne volna szellem és lelemény. Beyle-Stendhal, hetekig élvén környezetében, azt hagyta ránk, hogy néha épp oly magasztos tudott lenni, mint másszor kellemetlen s nagy indulatai mellett kicsirázott a világfi kicsinyes hiúsága. Minden olvasója tudja, hogy a ragyogó szerelmi képeket sötét érzékiséggel szokta aláfesteni s tekintete a sugárzó csillagokról gyakorta fordul az ágylepel gyűrődéseire; elkeseredésének palástja sokszor a személyeskedő gúny tőrét rejtegeti, büszkesége alatt néha oktalan dac lappang; ámbár magának tiszteletet követel, ő maga mindennel packázik; nem ritkán oly teljesen meg akarja hódítani a természetességet, hogy átcsap a mesgyén.

Életében és természetében sok ellentét találkozott. Családja atyai ágon Hódító Vilmos vitézeig, Radulph du Burunig, anyain a Stuartokig ért vissza, de történetét sok szégyen tarkázta. Atyja kicsapongó volt, anyja oly indulatos, hogy veszekedés közben bénaságát is szemére lökte fiának, aki erre kés után kapott, aztán mindegyikük a gyógyszerészhez futott, hogy ha a másik méregért jönne, ne adjanak neki. Szép volt, arca minta egy Apollo-fejhez, de bicegett, mert lába megsérült születésekor (1788 január 22). Tehetsége szegénységök miatt skót falusi iskolákban tespedt, mig tíz éves korában a lordsággal reá nem szállott Newstead Abbey birtoka. Nem élhetett erős érzések nélkül. Iskolai barátságai is szenvedélyek voltak. Nyolc éves korától kezdve folyvást szerelmes volt. Mire a cambridgei egyetemet mint baccalaureus odahagyta (1808), már túl volt az első nagy szerelmi csalódáson. Még egy évvel előbb kilépett első verskötetével, Hours of Idleness, s mikor ezt az Edinburgh Review megtámadta, azt írva róla, hogy a címlapon bejelentett kiskorúság meg is érzik a költeményeken, megvívta első írói harcát, egy sújtó irodalmi szatirával (English Bards and Scotch Reviewers). Nem lelte helyét az életben. 1809 júliusában a szél már búcsúját vitte hazája felé. Sevilla, Cadix, Gibraltáron át a Balkán-félszigetre vette útját. Bejárta Albániát és Törökországot, Delphit, Chaironeát, Thébét s karácsony estéjén Athén elomlott fellegvára rajzolódott ki az égre hajójuk előtt. Ez útnak költői leírása Childe Harold zarándokútjának (Ch. Harolds Pilgrimage) első két éneke. Amint ez megjelent (1812), Byron egy reggel arra ébredt, hogy híres ember. Kiváncsian olvasták keleti történeteit, a tiltott szeretkezéseket és kockáztatott szökéseket, izgalomtól reszketve találgatták, mennyiben takar a költői mez átélt kalandot. Hogy a Gyaúrban (The Giaour) volt kedvese utóléri s tengerbe veszti a megszökött török leányt; hogy az Abydosi arában a szökevények üldözői elejtik a félkeresztény Szelimet s Zuleika szörnyet hal rémületében; hogy Korinthos ostromában (The Siege of Corinth) elesik a fiatal velencei Alp, aki a várvédő Minotti leányáért vívja a bástyát, azt csak a mese elkerülhetetlen kikerekítésének nézték, máskülönben magát a költőt tették meg e szerelmek és kalandok hősének. Mikor a Kalóz (The Corsair) megjelent, az a hír keringett, hogy Byron maga is kalózkodott a Levantén. Ő rá ismertek Larában, a szótlan főúrban, kinek multját homály fedi; azt képzelték, Lara az új életet élő Konrád, a kalóz, s az apródruhában körülte forgolódó nő Gulnare, Konrádnak török kézből szabadítója. Meséket suttogtak arról, mennyi vér tapad kezéhez s nem egy nő érezte, ami Anglia első szépségének ajkáról nyilt bálban lebbent el: Ez a halvány arc a sorsom.

A mendemondák nem csillapoltak el akkor sem, midőn Byron 1815-ben feleségül vette Milbanke baronet leányát, Annabellát. Mikor alig egy esztendő multán az asszony a kis Adával hazament atyja házába, azt suttogták, hogy Byront féltestvéréhez, Augusztához köti bűnös szenvedélye. Byron bűnbánó költeményeket küldött felesége után, de az asszony, mint valami «morális Klytaemnestra», aki megöli férje jó hírét, szótlanul tűrte, hogy a «primum mobile», a rágalom, kiüldözze urát Angliából (1816 ápr. 25). Azután is megbotránkozva tárgyalták, hogy a genfi tó partján, a Villa Diodatiban, Shelley kedvesének a hugával szerelmeskedik s szenvedélyüknek már gyümölcse is van. Most Velencében él, közönséges szeretők karjai közt; most Ravennába megy Gamba Theresa grófnővel, akit elválaszt férjétől, Guicciolitól. Most Shelley és Leigh Hunt társaságában lapot indít, a The Liberalt, elbizakodottságában, mint Voltaire, idegen földről kívánván kormányozni hazája szellemi életét. Alakjaiért elítélték őt s munkáit személyeért. Hiába volt szebb Childe Harold 3. és 4. éneke az előbbieknél, a magasztalás most hallgatott. Mikor olasztárgyú munkái szállingóztak haza, Beppo (1817) vidám farsangi tréfája, melyben az elveszett férj mint renegát állít be felesegéhez, Marino Faliero (1820) s a két Foscari (The two Foscari) történetéből vett színművei, akkor az kapott szárnyra, hogy comtessa Gamba kedvéért ime egészen olasszá lett, az ő jövőjükért lelkesül (Prophecy of Dante) s a Gamba grófokkal együtt a carbonárikkal cimborál. Régebben alakjainak szerelmeit, most bűneit olvasták reá. Ő lakolt Don Juan (1818) ledérségeért, őt ítélték el Ugo vérfertőző szerelméért mostohaanyjával, Parisinával; Kainját (1821) úgy olvasták, mintha Abel halála is az ő bűne volna; őt látták Sardanapalusában, az elpuhult kéjencben. Ez az egy hasonlat talált: ő is felövezte kardját, szembenézett a halállal s hősi elszánással tette jóvá életének tévedéseit. 1824-ben elment küzdeni a görög szabadságért. Élete regényének utolsó lapjáról ragyogó kép sugárzik felénk: egy szép fiatal lovas, aki a korán leáldozó tavaszi nap sugárözönében a tengerparton vágtat szilaj paripán, Missolounghi falai alatt, amelyekre ő vontatott ágyúkat, ősi birtokának árán. Körülte ötven suliota sürög, akik királyuknak nézik; fején arany sisak, családi jelmondatával: Crede Byron. Április 20-án elmaradt a lovas. Előtte való estve megölte Byront a mocsárláz, 37-ik évében, Rafael, Burns és Mozart korában.

Regényes életét regényben írták meg sokan (Disraeli: Venetia, Lady Lamb: Glenarvon); legérdekesebb életrajzát leveleiben és naplóiban Moore adta ki; írói értékét Macaulay és Swinburne tanulmányai állapították meg. Egész irodalom szól róla; legfurcsább hajtása Guiccioli grófné ezer oldalas könyve, mely külön fejezetekben írta meg erényeit s hangjának, ajkának szépségét; Medwin kapitány följegyezte beszélgetéseit. Egyéniségét, mely fajsúlyára nézve lángész, megnyilatkozási módjára költő, egészen kifejezte munkáiban. Kortársai annyiban túloztak, midőn őt magát keresték hőseiben, hogy nem tetteik és sorsuk az övé, hanem lelkük. Meg-megcsillan képe sok helyütt: Harold, amint hazája a tengerbe merül háta mögött, Lara, megmérgezett életével idegenek között, Manfréd a havasok között bolyongva, őt juttatják eszünkbe; de mint darabjában, a Transformed Deformedben (Átidomított idomtalan), melyben egy anya kicsúfolja fiát sántaságáért, tüstént megjelenik a démon, aki a bénát átformálja Achillessé, nála is mindenütt elvégzi az varázslatát. Egy szál mégis valamennyiöket hozzája fűzi: a szertelenség élvezetben és kétségbeesésben egyaránt; minden érzésük szenvedéllyé dagad. Ezen át önti mindegyikbe önnön lelkének tüzét s ezzel teszi őket élőkké. Hőseinek érzése mindig az övé, azért válik drámáinak párbeszéde csupa kettészaggatott monológgá.

Ehhez járul még realitása a részletekben. A genfi tó partján írta meg a Chilloni fogoly (The Prisoner of Chillon) történetét, aki ott sorvad börtönében a svájci protestantizmus ügyéért; Tassóra (The Lament of Tasso) és Parisinára Ferrarában gondolt, a helyszinén. Ez objectiv pontosságot ő subjectivségének köszöni: ott jött meg hangulata, hol a környezet elébe idézte hősét. Leveleiben meg van a vázlata minden leírásának. Látta a pyrrhi táncot, San Fiorenzo öblében kicsi híjján átélt egy hajótörést, Ismail ostromát törökországi útjának benyomásaiból nagyítja fel. Ez az érzése mondatta vele egyszer: «Szeretném tudni, mit érez, aki valakit agyonütött».

Minden leírása hiteles s rendesen magát sem feledi ki a képből. Amint Manfréd lefesti a Colosseum düledező boltíveit, egy pillér tövében mintha ott állna sötét palástban Byron is. Máskor beleszólal, mint Athén alkonyának leírásába a Kalózban (Kacziány G. ford.):

Ha nem szól is bele az elbeszélésbe, mindig érezzük közellétét. Minden az ő pillanatnyi kedvét követi; a hősök sorsa, a stanzák hangja, az egésznek fejlődése mintha szeszélyétől függne. Cél és terv nélkül fogott Childe Haroldba és Don Juanba is, legnagyobb munkáiba. Szerette a szabályosságot, még a hármas egység elvét is, nagyra tartotta Popeot, de írás közben szenvedélye ragadta. Rendkívüli izgalmak között, csodálatos gyorsasággal dolgozott. Azt beszélte, hogy Larát vetkőzései közben írta, mikor dorbézolásaiból hazavetődött. A Kalóz készen volt tíz nap alatt, az Abydosi ara negyednapra. Nem csoda, hogy e korbeli műveiben az előadás hézagos, a jellemrajz el van nagyolva, az egész nem mindenütt egyformán csiszolt és kerekített; de mindez éppen így teszett. Javítgatást, pepecselést nem ismert. «Olyan vagyok, mint a tigris; ha elhibázom szökésemet, elkullogok a sűrűbe, de ha jól ütött ki, mindent tönkre tesz».

Minden pillanatnyi hangulata tükröződik versén; pedig ő végletek közt hánykolódik. Zokogva virrasztott anyja ravatalánál, de koporsóját csak a kastély kapujáig kísérte, azután vítőreit kérte s tornászni akart. Munkáiban is szomszédosak ily végletek. Elmélázunk s a következő strófában frivol megjegyzéssel fricskáz meg, a lelkesedést életunalom lohasztja le, ellágyulásának sarkában van a gúny.

Érzéseinek a szerelem a központja, gondolatainak a halál; a végletek. Munkáiban megvan a szerelemnek minden formája. Julia kalandja loppal járó tolvajkodás, Alpé a gáton átrontó szenvedély, Konrádé a megmentett élet ajándéka, Larában a lelkek feleződése, Hajdéban a szívet megtöltő boldogság, melynek egy csillagsugár is csábítója.

Nagy írók rendesen nem serdülő gyermekeknek írnak, de e szerelmeket mindenki megbotránkozással olvasta s «könnyebben jut át a teve a tű fokán, mint Don Juan egy jó házba». Byron egymaga tartotta erkölcsösnek ezt a költeményét, azzal szándékozván jóvá tenni Juan paráznaságait, hogyha eljutott volna a 24. énekig – csak 16 van meg – elvinné az ördög, mint ősét a kőszobor-vendég. Első munkáiban tisztább volt s igyekezett legyőzni gyöngeségeit – önmagában is s hogy bénaságát legyőzze, átúszta a Hellespontost Cestos és Abydos között – később, merő dacból, oly bűnöket szenvelgett, melyek nem voltak meg benne.

Drámái a magánynak és nem a színpadra valók; – egyetlen egy színszerű darabja van, Werner; – tiltakozott is előadásuk ellen. Az élet és halál, erény és bűn e darabok problémái. Manfréd alig sekélyebb Faustnál. Manfréd nem az ember, mint Faust, hanem egy férfi, amilyet csak az egyén költője rajzolhatott. Multjában testvérszerelem foltjával, Manfréd, mint számkivetésében Byron, egyedül bolyong a berni Alpokon, maga vádlója és bírája magának, nem tudva eligazodni az erény és bűn útvesztőjében, élete megoldását a haláltól várja, melyet e szavakkal köszönt: «Meghalni nem nehéz». – Kain az emberiség örök tragédiája, hogy az életbe szólítnak kedvünk ellenére, szenvedünk mások vétkeért s elvesztjük életünket kérdezetlenül; szűk jelen és bizonytalan jövő millió kétséggel ostromol, a természet rendje s az erkölcs szabályai nem vágnak össze; a jónak az élet alapjának kellene lennie, nem céljának. E kétségbeesés pecsételi meg Kain sorsát s a mystérium a biblia adatai szerint, philosophiai megoldás nélkül zárul. Byron nem is akart egyebet, csak hogy bizonyos érzelmek és kételyek megrezdüljenek bennünk s annyira fel tud izgatni, hogy józan megoldás nem is csillapíthat le többé. Egyszerre elhallgat, hősei eltűnnek, csak hatásuk és emlékük rezeg bennünk tovább.

A végső következtetések, az érzések utolsó dobbanásai nagyobbak, hogysem szó kifejezhetné. Azért az utolsó szóval rendesen adósunk is marad. Oly hatalmas szeretne lenni, hogy az író-művészet eszközei cserben hagyják. Mintha mindent nagyobbá akart volna tenni, embert, szenvedélyt, magát a természetet. Az írás itt megtagadja a szolgálatot s ő türelmetlenül kiált föl: «Actions, actions and not writing!»

A Westminster nem fogadta őt nagy írói közé s Anglia legnagyobb romantikusa, mint legnagyobb klasszikusa is, magában alszik Hucknall Torkard templomában, nem messze Newstead Abbeytől; de az irodalomban nagyobb hatása volt, mint sokaknak, akik ott pihennek a nagyság templomában. Ő mutatta fel az egyéniséget korlátlan szabadságában s ő házasította össze a költészetet az élettel. A kor mozgató eszméje, a szabadság, a politikai szabadság vágyának gyakorlati formájában szólalt meg nála. A nyomor és szocializmus költői tőle tanulták a szókimondás bátorságát. Minden irodalmon érzik hatása. Lamartine egy utolsó éneket fűzött Childe Haroldhoz; Victor Hugo, Musset, Delavigne, Heine és Leopardi költői arcképén egy-egy vonás ő rá ütött. Puskin Anyeginje, Lermontov Korunk hőse ő rá mutatnak vissza. Visszhangra talált Spanyolországban és Dániában is. Így okunk van hinni, hogyha beteljesül is Macaulay jövendölése s az utókor szigorúan megrostálja műveit, beteljesül a jóslat másik fele is: hogy munkáinak nagy része csak az angol nyelvvel veszhet el.

3. A társadalmi problemák költői.

A katholikusok emancipatiója s a parlamenti reform meghozta az ország politikai nyugalmát. A figyelem most belső reformok felé, az osztályok ellentétére fordult. 1833-ban eltörölték a gyarmatokban a rabszolgaságot, szabályozták a szegényügyet és adótörvényt, Cobden összekovácsolta az Anti-Corn-Leaguet, a gabonavám eltörlése érdekében, mely a szegény népet kiszolgáltatta a belföldi termelők önkényének. Mindez érzések és eszmék hullámot vetnek az irodalomban. Ezek a költők a bátorságot, hogy ez égető témákhoz nyúljanak, hangjuk merészségével együtt Byrontól tanulták. Egyikük, Bryan Waller Procter (1790–1874), a kitűnő jogtudós, ki Barry Cornwall nevet vett föl az irodalomban, Harrowban iskolatársa is volt. Szomorújátéka Pico della Mirandoláról s English songs (1832) c. kötete nincsenek érték híjján. Nyelvének bája s rokonszenve a szegények iránt a maga idejében sok olvasót szereztek neki. A szegényházról, egy halálraítélt utolsó éjjeléről és hajnaláról szóló költeményeit, a fegyencek telepére induló rab búcsúját mindenki ismerte akkor.

Sokkal forradalmibb Ebenezer Elliott (1781–1849). Maga is egyszerű kovács, sorsosaival átélte az olcsó munka és drága kenyér kétségbeejtő nyomorát. A koldusok költőjének nevezték s az is akart lenni. Az ő elkeseredett hangjukon szólaltatta meg kétségbeesésüket ritka erővel. Cornlaw Rhymes (1831) című kötetének egyes versei élnek és gyujtanak ma is, majd nyolcvan esztendő multán.

Thomas Hood (1799–1845) is a szegény emberek költője, kivált a nem lázadozó, elcsüggedt szegénységé. Sírjára ez van vésve: «Ő dallá az Ing-dal-t» (Song of the new shirt) s ez akkor is fenn fogja tartani nevét, ha humoros költeményei feledésbe merültek. Egy varróleány dala ez, minden strófa a kimerültség jajkiáltása: