Az angol irodalom története

Ilyen tragikai képek mellett erős volt humoristának is. Mark Twainre emlékeztető humorral figurázta ki az utazó angolt (Up the Rhine), írt humoros költői elbeszéléséket s éveken át kiadta Comical Annualját.

Ezeknek a költőknek verseiből az élet vihara harsog. A csöndes mélázás és szelid elmélkedés, amivel Wordsworthék megnyitották a századot, hangját veszti s még a nőírók is Byron és Shelley költészetéhez szítanak. Sarah Nortont (1807–1877), Sheridan unokáját, egyenesen «a női Byron»-nak nevezték; egy pár képe, szerencsétlen házassága s a bolygó zsidóról írt mondája (The Undying One) voltak ez elnevezés alapja. A londoni életből vett szatirikus rajzának (Rout of the Dandies), regényeinek s a nők jogait vitató röpiratainak abban az időben elég olvasójuk volt.

Adelaide Procter (1825–1864), Barry Cornwall leánya, Letizia Landon (1802–1838) a társadalmi problémákhoz szítanak. Dúsabbak náluk Felicia Hemans, leánynevén: Browne (1793–1835) és Elisabeth Barrett (1809–61), a Browning Róbert felesége. Mindkettőjükön Shelley és Byron hatása érzik. Hemans vallásos, érzelmes költeményei, románcai és balladái, Herder hatása alatt írt Cidje és népdalai költői kifejezéseik, tiszta hangjuk és kerek formájuk által fel is tűntek. Elisabeth Browning viszont gondolatokban gazdagabb s tanultabb. Megtanult latinul és görögül s 24 éves korára lefordította Aischlyos Leláncolt Prometheusát. Rendesen nagy dolgokba fogott. Byron Kainjával szemben keresztény szellemű drámát írt (Drama of Exil, 1844); hangot adott a szegény gyermekek jajszavának, kiket a gazdag Anglia bányákban, műhelyekben fiatalon keserves munkára fog. Urával Firenzében élve, lelkes költeményeket írt az olasz egység mellett. Az angolok Shakespeare-leányának nevezték, de ezt csak a chauvinismus mondhatta róla. Nagyobb munkái compositió híjján szerte hullanak, alakjai nem elevenek, meséje szegényes és elnyűtt. A Lady Geraldines Courtshipnak az a tanulsága, hogy a gazdag asszony nem alázza le magát azzal, ha szegény emberhez megy feleségül. Legnagyobb, ma is olvasott munkája: Aurora Leigh (1856) verses regénye, sokban saját élettörténetének felhasználásával, egy költőnőnek a társadalmi balitéletekkel való küzdelmeit beszéli el, míg végre egy reformátor karjai közt boldogságot talál. Terjedelemre majdnem az Odysseával vetekszik ez a munka (12,000 vers); hősnője pompásan van rajzolva s a női léleknek sok olyan titkát tárja fel, mit csak nő ismerhet.

Sehol sincs annyi nőíró, mint Angliában, sehol másutt nem tartják őket annyira egyenjogúaknak az írókkal. Abban a korban szólaltak meg, mikor elhallgattak a szabadságvágy sóhaja és a nyomor jajkiáltásai, a megrázó érzelmek és hangok. A reformok kiölték a régi hősöket s az új társadalom koldusait. Polgári társadalom élt és dolgozott a régi helyén. Most szóhoz juthattak a csöndes érzelmek és gondolatok. A költészet kétfelé vált: a józan, mindennapi világot élethíven tükrözték a nagy regényírók munkái; ettől a világtól tündéri képekkel pihentetett ki s a szórakozás végével zökkenés nélkül tett vissza a földre Tennyson költészete.

II. A REGÉNY.

1. A történelmi regény. Walter Scott.

Classcius regényeket írtak Angliában előbb is, de a regényírás classicus korszaka a XIX. század. Virágzik a regénynek minden fajtája. A kalandos regény ebben a században megtalálja a maga tiszta angol formáját a tengerészregényben, melyet Cooper egy-két kísérlete után Frederick Marryat (1792–1848) alapított meg. Maga is tengerésztiszt volt, harcolt a franciák, törökök, Észak-Amerika ellen, őrizte Napoleont Szent-Ilona szigetén s ő hozta halála hírét Európába. Életének epizódjait s környezetének alakjait írta le regényeiben, melyek közül Frank Mildmay a hajóslegény, A kisérteties hajó – a bolygó hollandi hajója – s Peter Simple ma is kapós olvasmányok, míg a gyermekek kevésbbé érdekes és geniális, de valószínűbb és részletezőbb új Robinsont kaptak tőle Masterman Ready történetében, mely magyarra a német átdolgozás után Rüstig Zsigmond címmel van lefordítva. A fő sudár mellett a kalandos regény kétfelé ágazik el.

Egyes írók a borzalmasig feszítik képzelődésüket, mint Matthew Gregory Lewis (1775–1818), aki drámát írt a Vár kisértetéről s elbeszéléseit is Rémtörténetek (Tales of Terror) és Csodás históriák (Tales of Wonder) cím alatt gyűjtötte össze. Híres regénye A szerzetes (The Monk), egy barát története, aki elcsábítja tulajdon húgát, azután anyjokkal együtt megöli őt; a börtönben eladja lelkét az ördögnek, ha az kimenti, de mint minden ilyen szerződő, ő is pórul jár. Mások, így Clara Reeve (1764–1823) abban keresik az érdekességet, hogy hőseiket erőteljesebb korokba viszik vissza. A kalandregények e fajából tisztul le a történeti regény.

A mult iránti érdeklődést és a történeti érzéket olyan kitünő tudósok ébresztették már fel, mint Edward Gibbon (1737–94), aki bámulatos részlet-ismerettel dúsgazdag nyelven idézte vissza a római birodalom hanyatlásának történetét; David Hume (1711–76), aki Montesquieu és Voltaire lélektani módján írta meg Anglia történetét Caesartól az 1688-iki forradalomig, nem a dynastiák, hanem a nép történetét, s William Robertson (1721–93), aki Skócia történetét írta meg Stuart Mária és VI. Jakab alatt. Meg volt hát a fogékonyság a mult idők érdekessége s a képzelet színessége iránt; e kettő ritka költői erővel párosult egy új tehetség, Walter Scott műveiben, aki regényeibe beleolvasztotta a régi családi regények kedvességét is.

Walter Scott 1771 aug. 15-én született Edinburghban, hol atyja kisebbfajta ügyvéd volt. A vézna, sántikáló gyermek sokat időzött nagyatyja falusi birtokán s ott tanulta meg népi mesemondóktól a skót történetet. Ügyvéd korában az volt legnagyobb gyönyörűsége, hogy bejárja a skót történet regés helyeit. Bolyongásai közben vették magukat lelkébe e helyek képei s így gyűjtött össze három kötetnyit a skót határszél népköltészetéből (Minstrelsy of the Scottish Border, 1802). A maga költészetében is a népies egyszerű hangot vette például s a hősies erőt: Bürger és Goethe balladáit s Götz von Berlichingent fordította. Költészetének varázsa is onnan fakad, hogy nem adatokat halmoz össze, hanem a költőibb hagyomány révén támasztja fel a multat, nem a társadalmi állapot hű rajzával, hanem a nép érzésének s az emberi szív költészetének erejénél fogva.

A regényeknek ilyen futtában jelzett tárgyai is mutatják, mennyire romantikusak azok. De a mesés cselekménybe rendszerint életet vitt az emberek természethű leírása. Teljesen ismerte a skót természetet, sokat köszönt a szájhagyománynak s a krónikáknak, amelyeket gondosan áttanult, kivált ha idegenbe ment, mint mikor Quentin Durwardját átkísérte XI. Lajos udvarába. Az alakokat élőkké tudta tenni önnön megfigyeléseivel, minden ismerőse belekerült munkáiba. E réven sokszor sikerült kikerülnie a typusokat. Igaz, hogy embereit inkább külső tulajdonságaikban ismerjük meg, lelküknek rejtett bensejébe nem igen van bejárásunk. De hiszen az elmult korszakok reconstruálásához őt magát is ezek a külsőségek segítették el, csorba fegyverek, behorpadt sisakok, amilyeneket halommal kapott tisztelőitől; csoda-e, ha képzelete nem tudott szabadulni azoktól a tárgyaktól, amelyektől erejét kölcsönözte? Ezekkel a leírásokkal adott realitást romantikus történeteinek és mesés hőseinek; az emlékezetes helyek festői leírásainak köszönte nagyrészt honfitársainak csodálatát; szívesen olvasták azokat akkortájban a külföldön is; nálunk Jósika különösen e vonásokat tanulta el Scottól.

Nem csodálhatni, ha ilyen roppant termékenység mellett nincs minden gyümölcs teljesen kifejlődve és megérve. Regényei és költeményei mellett öt színdarabot is írt, később történelmi meséskönyvet unokáinak; azonfelül kiadta Dryden munkáit 19, Swiftéit 18 kötetben, mindkettőt életrajzzal; amellett alapítója volt a Quarterly Reviewnak s munkatársa az edinburghi Annual Registernek. Rendkívüli előmenetelt is köszönt munkái népszerűségének; sheriff lett, azután a kamara titkárja, barátja volt az uralkodó hercegnek, aki 1820-ban baronetté ütötte. Még nagyobb volt munkáinak anyagi sikere: összes munkáival többet szerzett három millió koronánál. E pénz legnagyobb részén földbirtokot vásárolt a Tweed mentén, melynek partján pompás kastélyt építtetett. Olyan lovagi pompában élt itt, Abbotsfordban, mint hősei; mint a skót vendégszeretet képviselője fogadta a hozzá betévedőket, néha tizenhat társaságot is egy napon, amint veje, Lockhardt, megírta életrajzában. Ez az élet rengeteg pénzbe került; Scott részese lett kiadója üzletének; az nem értette a dolgát s csődbe jutottak. Tisztelői segíteni kívántak rajta, de ő maga akarta kifizetni minden tartozását a keze munkájával. Öregen, özvegyen, robotba írta meg Napoleon óriás arányú életrajzát, egy gyönge munkát, mely mégis 400,000 korona körül jövedelmezett neki, oly kelendők voltak könyvei. Vagy másfél milliót le is törlesztett, de a túlfeszített munka megölte 1832 szeptember 21-én.

E csodálatos munkásság értéke nincs arányban népszerűségével. Mestere volt a könnyű írásnak, hevenyészett munkái jobbak, mint sok jónevű író verejtékes görnyedezésének gyümölcse, de ő tőle jobb is telt volna. A történelmi regény terén az úttörés dicsősége az övé. Érdeme az is, hogy a maga korában jó és szórakoztató olvasmánnyal látta el a maga közönségét, még jobban rákapatta őket az olvasásra s megkívántatta velük a magvasabb és kritikaibb regényeket.

Költészetének népszerűsége az utánzók egész raját csődítette mögéje. Verseit és regényeit egyaránt utánozta William Edmonstone Aytoun (1813–65), aki az ő mintájára a skót népköltészet virágait is gyűjtötte. Harrison Ainsworth (1805–82) London környékének, John Banim (1798–1842) ir hazájának történetét öltöztette regényekbe, utánozva Scott modorát, de meg sem közelítve tehetségét. A század végén is az ő nyomait kereste George Macdonald (sz. 1824) legjobb művében: St. George and St. Michael, mely a puritánok küzdelmeibe nyúlik vissza.

2. A társadalmi regény. Bulwer és Disraeli.

A színes történelmi regények mellett a közönség nem vette le szemét a mindennapi józan életről sem. Az írók portrait-kat festenek a valóság után. Robert Bage (1728–1801) megrajzolja az Embert, amilyen; Frances Burney, a későbbi d’Arblay asszony (1752–1840), egy fiatal leánynak a világba lépését írja le Evelinában. Nem kopnak ki a régi érzelmes történetek. Henry Mackenzie (1745–1831) leírja az Érzelmes embert, akinek szíve megszakad szerelmében. Visszajárnak a régi regényekbeli bűnök és erények. William Godwin (1756–1836) munkáiban a társadalom s az igazságszolgáltatás is szinte csak arra való, hogy egy-egy ember meghatóbb sorsot érjen, mint Caleb Williams, a főúr Falkland titkára, akit volt ura, mert egy gyilkos tettének tudója, rágalmakkal üldöz, hogy szavának ne legyen hitele, ha vallana. Mikor mégis vall s később féltében meghazudtolja magát, Falklandban feltámad a lelkiismeret s beismeri bűnét.

Most is a magasabb társaság vétkei az irodalmi csemegék. Mulgrave (1787–1863), Blessington grófnő (1789–1849) az előkelő világ gyarlóságaival mulattatják közönségüket. Az igazi szenzációs, idegrázó regényt s a törvényszéki történeteket azonban Bulwer írta először komoly tehetséggel.

Edward Bulwer (1803–73) maga is az előkelőbb körökhöz tartozott. Tábornoknak a fia volt s unokája a híres nyelvtudós Warburton Lyttonnak. Cambridgeben tanult, kétszer is időzött Franciaországban, szerepet vitt a parlamentben, miniszter lett és Lord Lytton. Nem nagy tehetség, de rendkívül ügyes s a maga korában nagyon olvasott író volt. Még Scott életében, 1827-ben, jelent meg első regénye, Falkland, levelekben elmondott története egy férjes asszony szerelmének, aki belehal a felfedeztetés izgalmaiba. A következő évben Pelhammal ostromolta meg a közönség közönyét, egy fashionable regény kettős szerelmi történetével. Egyáltalán Bulwer végigpróbált mindenfajta regényt. Pelham félig-meddig erkölcsi regény. Paul Clifford és Eugene Aram törvényszéki regények, de a bűnösök soha sincsenek nála jobb érzés híjján; Dévereux, Harold történelmiek, Walter Scott modorában; Pompéji utolsó napjai és Rienziben, melyet Wagner alapul használt operájához, idegen földre is lépett. Megpróbálkozott a phantastikus regénnyel (The Coming Race) s a mult századi nagy humoristák utánzásával is, a The Caxtonsban. Utánozta Byront és Werthert a Falklandban, Wilhelm Meistert a Godolphinban és Ernest Maltraversben. Egymásután minden formához hozzáhajlította símulékony ügyességét s azt érte el vele, hogy ma egyéniségének képe maga a zűrzavar és határozatlanság. Nem is csak regényeket írt, hanem költeményeket, szatirákat s hét színművet is, Richelieuről, La Valliéreről, Walpoleról; egyszer, A pénzzel (Money) nagy sikert is aratott. Belefogott egy történelmi tanulmányba is, Pausaniasról. Sok ennyi egy embertől, de neki minden nem kis mértékben sikerült. Szerencsés keze volt: a materialismust és a mesmerismust egyaránt érdekessé tudta tenni regényeiben ügyes előadásával, csak úgy, mint ahogy a parlamentben sikerült híres és érdekes szónokká válnia nálánál sokkal értékesebb tehetségek között, noha a szóbeli előadás mindig nehezére volt.

Tehetségének az időn nincs követelni valója, a maga kora búsásan kifizette őt. Egy időben feledtette Scottot is, legkivált ügyességével a helyzetek rajzában, a szenzációk rendezésében. Mindez egy időben javára billentette a mérleget, ma épp ellenkezőleg. Meséje sokszor közönséges; egy oktalan gyilkosság, egy nagy örökség, a családjától messzire vetődött apa, aki ismeretlenül is vonzódik a leányához, úgyszólván ráérez: mindez ma nem szórakoztatna bennünket annyira, mint szórakoztatta Aram, az Éj és virradat meg Maltravers olvasóit. Tagadhatatlan, hogy sokszor typusokba vész, hogy nőalakjait szemlátomást gyengébben jellemzi; kétségtelenül megérzik könyvein az elsietés, de írói tehetségét, mely érdeket tud kelteni, szellemességét, mely kibukkan minden sorából s elmés ítéleteit, amint Pelhamben a modern irodalomra nézvést, Devereuxben Addison és Popera vonatkozólag beleszövődnek a párbeszédbe, ma is élvezzük.

Nagyjában ugyanezek a vonások jellemzik D’Israeli Benjamint (1804–81). Ő is egyszerre volt író és politikus. Az irodalmat mint arra alkalmas eszközt becsülte, hogy nevét és programmját ismertté tegye. Ő rá ismerni első regényének, Vivian Greynek (1825–27) hősében, ő az író-apa fia, aki káprázatos politikai pályafutásról álmodozik s az a polgár miniszterelnök, akit itt leír, az ő képzeleti előképe. A politika és irodalom közt tétovázó Contarini Fleming is ő, nem ok nélkül nevezte ezt a regényét «lélektani önéletrajz»-nak. Munkái – amennyiben nem actuális politikai szatirák, mint Popanilla kapitány kalandja, melyben Bentham utilitarismusát figurázta ki – egyrészt a zsidó faj fensőségét vitatják, másrészt társadalmi és politikai terveket hirdetnek. Azzal, hogy a zsidóságot mint értékes, életrevaló fajt tüntette fel, valószínűleg a maga útjából akarta félrehengeríteni zsidó származásának hátrányait, melyeket hogy kikerüljön, már atyja kikeresztelkedett (1817). Ő adta a büszkét a maga spanyol-zsidó eredetére s nagy kedvvel fürkészte ki kortársai közül a zsidó eredetűeket. David Alroy regényében e XII. századbeli zsidó fejedelem nagy zsidó-világbirodalom alapításán gondolkodik, de belebukik, mert levetkezi faji vonásait; míg a The Rise of Iskanderben Skander bégnek abban van az ereje, hogy nemzete jellemének a megtestesülése. Maga is elment a Szentföldre, ahová egyik hősét, Tancredet is elzarándokoltatja. Mikor azonban harminckét évi pihenő után megint regényt ír: az új vallást kereső Lothair visszatér az anglikán egyház kebelébe. Politikai és társadalmi probléma egy van munkáiban: a nemességnek össze kell házasodnia a munkás polgársággal, a gyárosokkal, ezt hirdeti Coningsby (or the new Generation) és Sybil (or the two Nations). Utolsó regénye is a politikai életet festette: Endymion. Puszta regénymesét keveset írt: a Byront és Shelleyt szerepeltető Venezia, A fiatal herceg (the Young Douke) és Henriette Temple szerelmi történetei ilyenek. Az utóbbinak lélektani rajzaiban aratta talán legnagyobb íróművészi diadalát. Minden regénye a gyors észjárású, nagyműveltségű ember munkája, aki akkor is leköti érdeklődésünket, mikor hősei nem. Bizonyára nem írt olyan munkát, mely hű képe volna egész tehetségének; sebtében írt, három-négy hét alatt készen volt egy regénnyel. Különben elfoglalta előbb a vágy politikai szerep után, később e szerep maga. Három ízben volt miniszter, később miniszterelnök; ő tette meg Viktória királynőt az Indiák császárnőjének, amiért hála fejében ő lord Beaconsfield lett. Ez a név él a történelemben, talán akkor is, midőn az irodalom Disraelije halványulni fog.

A három főúri angol írónak – akik úgy állnak az angol regényirodalomban a XIX. század kezdetén, mint nálunk a három báró – nevét hamar elhomályosította a mult század két legnagyobb angol szépírója: Dickens és Thackeray.

3. Az erkölcsös regény. Dickens és Thackeray.

Az angolok uralkodóik szerint osztják korszakokra irodalmuk történetét. Viktoria királynő trónralépésének évében jelent meg egy könyv a Pickwick-clubról, 1836, s Dickens így a királynővel egyszerre kezdte meg uralkodását. A könyv a kiadó megrendelésére már kész képekhez készült, mulattató olvasmányúl, a rajzoló öngyilkossága után azonban az író a maga kedve szerint folytatta történetét, komoly magvat rejtett a humoros rajzokba: Pickwick urat, amért lakásadónéját ájultában karjaiba fogta fel, házassági igéret be nem váltása címén pénzbüntetésre ítélik s mikor fizetni nem tud, az adósok börtönébe kerül. Ezzel az író nevetségessé teszi a törvényt, mely feljogosítja a nőt, hogy minden félreértett szót vagy tettet kötelező házassági igéretnek vegyen s mely az adósokat börtönre veti, hol a lehetősége is megszünik annak, hogy pénzt szerezhessenek. A könyv így elevenébe vágott az angol életnek, sikere óriási volt. Hamarosan kitudták, hogy a címlapon álló Boz csak álnév, mely valami Dickens Károlyt takar, aki 1812 február 7-én született Landportban (megh. 1870 jún. 9) egy kis vámhivatalnok házában, hetedik gyermeknek; hogy tíz éves korában apjával maga is két évig lakta az adósok börtönét; volt inas egy cipőkenőcsöt áruló boltban, írnok ügyvédi irodában, parlamenti tudósítója egy pár hirlapnak s most, könyve sikerére, elvette a hírlapíró George Hogarth leányát s az irodalomnak készül élni.

Ez élet közben nemcsak megismerte legaljáig az életet, hanem meg is szerette a nélkülözőket. Barátja és életrajzírója, Forster, beszéli, hogy mindig szívesen kószált London utcáin s be-bevetődött lebujokba és szegényházakba. Író jobban még nem szerette az embert, nem látott több jót és erényt a nyomorultakban s nem fakasztott azok sorsán több könnyet, mint ő. Feltárta életük minden szenvedését.

Ezek az actualitások a maguk idejében bizonyára csak fokozták e regények érdekességét; de ma csak avítanák azokat, ha Dickens könyvei irányregények volnának s gyakorlati célzatuk nem csupán a mesék szövődésének egy-egy pontján jutna szóhoz, melyen a cselekmény átvezet. Igazi céljuk e regényeknek az, hogy megmutassák, mennyi nyomorúság van e világon az emberek között s mennyi jóság és szépség lakik a szegények és lealázottak körében. Senki sem festett a jóságról és erényről sugárzóbb képeket, mint Dickens, senki olyan napsugártisztaságú nőalakokat, mint ő az Ágnesek, Nellyk, Florentinek képében. Dombey rideg palotája mellett ott van az öreg Gill Salamon kis boltja, a becsületesség és nyájasság derűs tanyája. Abban a regényében, mely legjobban a szívéhez nőtt, hiszen nagyrészt a saját életrajza, David Copperfieldben, a Peggottyék szerencsétlen házatája a becsületnek és derékségnek valóságos példája. Hát Caleb Plummer, a játékgyáros Tackleton szolgája, aki vak leányának jóságból úgy festi le kis lakásukat, mintha valami tündérpalota volna s Tackleton a világ legderekabb embere (A tűzhely tücskében, 1861). Későbbi nagy munkáinak, a Nehéz Időknek (1854) s A mi közös barátunknak nincs is más tárgya, mint a jóság dicsérete.

Rettentő gonoszakat tud rajzolni, de csak hogy a sok szenvedés után annál nagyobb legyen felettük a jóság győzelme. Munkáiból az a kettős tanulság árad: Ime, milyen hiábavaló volt a mi gonoszságunk, milyen keserves most a bűnhődésünk s mily jóleső megtérésünk; másrészt: Nézzétek, mennyi jó érzés, mennyi boldogság tanyázik az irgalmasok és tisztaéletűek szívében. Hát legyetek jók, fogjátok pártúl a szerencsétleneket, segítsetek a szegényeken; nem győztök eléggé jók lenni, annyi a nyomorúság a világon.

Mindez Dickensnél nem unalmas erkölcstan, hanem eleven élet. Csodálatosan értette a módját, mint kelljen valamit élővé tenni. Kitünően tudott leírni várost, házat, embereket egyaránt. Elég ereje volt, mozgásban mutatni mindent s ezzel az élet hatását keltette. Másik nagy ereje az, hogy nem csupán képeket láttat olvasóival, hanem közvetlenül bírja velök közölni érzelmeit, felháborodását, ellágyulását, mosolyát, mert mindezt igazán és erősen érzi. Annyira beleélte magát regényeibe, hogy részleteiket úgy tudta előadni, mintha egy egész színtársulat játszotta volna el; nem hiába készült fiatalon komikai színésznek. A közönség csak úgy tódult felolvasásaira, Amerikában és Anglia vidéki városaiban egyaránt. Írás közben is páratlanul közel van az olvasóhoz, mintha nem írna, hanem beszélgetne vele; szinte a hangját is halljuk. Elbeszélésének olyan varázsa van, melyen minden gáncs megtörik. Különben is csak aprólékosságokra vonatkoznak ezek. Ámbár sokat és sokfélét írt – regényei mellett néhány bohózatot és vígjátékot s megírta Anglia történetét gyermekek számára, azonfelül több lapot indított és szerkesztett – összes munkáiban nincs egyetlen valószínűtlenség vagy lélektani következetlenség. Rámondhatják, hogy kikerülte a nagy szenvedélyeket, hogy házasságaival be lehetne népesíteni egész Angliát, hogy tulajdonképpen csak London egy osztályát írta le; hogy forma dolgában regényeinek terjedelmességén itt-ott megérzik, hogy folyóiratoknak s némely részeiken az is, hogy a közönség szélesebb köreinek készültek; – de ezzel könnyű szembeállítani azt: hogy regény-világa alighanem a legnépesebb és legelevenebb az egész világirodalomban, hogy a regénynek új területet foglalt, a nyomorúltak világát, ezzel gyarapította az olvasóközönséget és demokratizálta az irodalmat, végül, hogy gazdag írói scálájával, érzelmességével, rajzával, humorával nemcsak szórakoztatta, hanem jobbakká is tette közönségét. Hiteles tény, hogy egy karácsony sem látott annyi jótettet Angliában, mint az 1843-iki, mikor a Karácsonyi ének megjelent, ez a próza-költemény, melyben egy vén zsugorit ellágyítnak gyermekkorának emlékei. És bizonyára nem ez egy munkája járt ilyen hatással. Mindez együttvéve jellegzetesen angol, sőt londoni létére világszerte a legnépszerűbb írók egyikévé tette. Népszerűségén az sem ütött csorbát, hogy mindjárt pályája elején komoly vetélytársa támadt William Makepeace Thackeray (1811–63) személyében, aki azonban sokban éppen ellentétes tehetség.

A legnagyobb különbséget kettejök közt egy kiváló író így határozza meg: «Dickens abból indult ki, hogy az életben minden jobb, mint amilyennek látszik; Thackeray pedig, hogy rosszabb». Első regénye, mely 1841-ben jelent meg, Tithmarsh Sámuel története volt, egy fiatal emberé, aki be akar fonni egy bankárt, a bankár meg őt s végre mindakét csaló rajta veszt. Thackeray egész életén át ezt írta: a világcsalás komédiáját, melynek hazugság a kezdete és felsülés a vége. A képmutatásnak és hazugságnak egész képtárát rajzolta meg a nagyképű, urizáló inastól, Yellowplushtől Gahagan őrnagyig, az indiai Münchhausenig. Közbül esik a Snobok könyve, csupa olyan emberekről, akik többnek akarnak látszani, mint amik. Ilyen keserű értékelemzés a tárgyuk nagy regényeinek is. Pendennisnek minden fejezete azt mondja: Lássátok, ilyen lagymatag az ifjúság híres lelkesedése, ennyire rest a jóra, ennyi elbizakodás és alacsonyság van e gyönyörű évek alján. Nem is csak az ifjúság, az egész élet ilyen, a nemes urak, a kereskedők, a nagyapák, férjek, unokák: az egész világ; ezt mondja a Hiúság vására (Vanity Fair).

Emberei is ehhez képest gyarlóbbak Dickens alakjainál. A valóság jegyét egy-egy gyarlóságban ütötte rájok. Nem hiába készült torzrajzolónak: pompás szeme van a ferdeségek meglátására. Sokkal valóságosabbnak érzi az olyan hűséges férfit, akinek motolla-karja és nagy lába van, mint ha valami szemrevaló kapitány dolmányában mutatkoznék be.

Természetes, hogy ilyen író népszerűség dolgában nem érhette utól Dickenst; eleinte kiadóra is nehezen bírt szert tenni. A közönség csakhamar ritka egyértelműséggel állította e mellé Thackerayt, de azért megmaradt a Dickens könyvei mellett. Dickens mindent cselekménnyel mond el, összes munkáiban sincs egyetlen axióma, mely az olvasót megakasztaná, Thackeray lépten-nyomon megáll értekezni; míg ő magyaráz, már Dickens könnyre vagy mosolyra fakasztott. Dickenst lehet úgy olvasni, mint egy meséskönyvet, benne mindenki azt találja meg, amit keres: mesét, embert vagy életfölfogást; Thackeraytől mindenkinek tanulnia kell s míg meg nem értettük, nem ereszt tovább. Az is, amiben a kritika Thackerayt fölébe emelte Dickensnek, csak ennek táborát növelte. A jellemzésben Dickens főkép azzal teszi reálisakká alakjait, hogy külsejöket és környezetöket, lakásukat és utcájokat írja le. Thackeray belül kerül; beavat gondolataikba és érzéseikbe, külsőségekre nem veszteget szót. Thackeray módja a mélyebb, de a Dickensé csupa szín és élet. Dickens áldott jó lelkeket és megátalkodott gonosztevőket rajzol, Thackeray egy tőbe ojt erényt és gyarlóságot. Ez a művészibb, de Dickens mozgalmasabb és tetszetősebb. Thackeray művészete egészben többoldalú, hiszen ő verseket és essayket is írt s három nagy regénye alapszín dolgában olyan elütő, mintha nem is egy ember írta volna: az egyik merő szatira, a másikba belerezdül az elégia tört hangja; Esmond élete lehelletfinom festés valami templom-ablakon, a legtisztább erények alakjaival; egyenként azonban Dickens regényei színesebbek és változatosabbak. Legnagyobb különbség mégis világfelfogásuk között van. Alig volt író, aki úgy gyönyörködött volna e szép világban, mint Dickens s aligha van olvasó, akinek szívét néha-néha meg ne sebezte volna Thackeray keserű sarcasmusa. Tehát Dickenst olvasták.

Ez azonban nem azt jelenti, mintha Thackeraynek is nem lett volna bő közönsége. A Pall-Mall sarkán minden reggel álldogált egy pár vidéki, hogy megláthassa kedves íróját, reggeli sétája közben. Mikor felolvasásokat tartott a négy Györgyről meg az angol humoristákról, csak úgy özönlött azokra Anglia és Amerika legjobb közönsége. Népszerűsége és olvasottsága csak nőtt halála óta, könyvei nem avulnak el, mert mindegyik egy darab élet.

Nem válogatta ki az életnek irodalmiakká avatott problémáit, hanem egészében nézte s úgy találta, hogy csupa csalódás és csalás és kimondta azt. Ha kiderült mindennek a valódi értéke, vége a hiúság vásárának és – a regénynek is. Az embereket sem szemelgette ki, csak kimarkolt az életből egy sereg embert, jót-rosszat vegyest. Mindnyája egyformán érdekli. A Hiúság vásárának címlapjára oda is írta: regény hős nélkül. Minden meséje a világ rosszaságára tanít; ahány alakja, annyi intelem, de ez a lecke általánosságban marad. «Csak a szerető szív teszi elviselhetővé az életet; erényetek fölemel, magatokat is, másokat is» – mondják a jók; a többiek pedig így szólanak: «A képmutatás hiábavaló, a csalárdság kiderűl, az álnokság megbosszulja magát. A nem igaz élet örökös rettegés s a vége megaláztatás, szégyen és elhagyatottság». – Ebben találkozik Dickenssel, ami természetes, mert mindkettejöknek erős volt az erkölcsi érzésök, mindaketten angolok voltak s ott minden házban megvan a biblia, hogy aszerint ítéljék meg az erényt és a vétket. A tanulságot, melyet az életből és emberekből kiolvasott, csodálatos realitással testesítette meg. Ennek egyik nyitja az, hogy csupa mindennapi, gyarló embereket rajzolt, amilyenek körülöttünk élnek. Másik eszköze: hogy önmaga előtt is realizálta alakjait. Fieldsnek megmutatta a házat, melybe képzelete az Osborne-családot telepítette s nem messze onnan a Sedleyékét. Azonfelül sokat segített ebben sarcasmusa. Amint korholni kezdi alakjait, egészen különválik tőlük, úgy hogy az az érzésünk támad, mintha egy moralista zsémbelne előttünk ez s ez urakra és asszonyságokra, akik ezt meg ezt valósággal elkövették.

Ő maga kevés örömet lelt munkáiban. Sohasem feledte azt az ábrándját, hogy fiatalon festőnek készült s az volt a leghőbb vágya, hogy Seymour halála után ő legyen a Pickwick-Papers illusztrátora; de vázlatai nem tetszettek Dickensnek s ‚mister Pickwick szerencsésen megmenekült’. Akkortájban vette el feleségét, aki két évvel azután holtig tartó elmebetegségbe esett. Egyéb csapások is érték; vagyona valami lapvállalatban odaveszett s tolla munkájával kellett eltartania családját. Pedig nehezen és lassan dolgozott. Amellett sokat szenvedett szívgörcsökben. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy olyan sötétnek lássa a világot.

Munkái az életnek csak egy tanulságát foglalják szavakba s regényeiben Anglia egy osztályának képét rajzolta meg s az emberi lélek számos indulatának és hajlamának nem adott szavakat. De Balzac és Dickens is sokkal több emberben csak egy-egy város bizonyos osztályát tudták leírni, szintén csak némely érzést bírtak megmagyarázni s maga Shakespeare nem hirdette ki az életnek egy tanulságát sem. Az ember megtette a legnagyobbat, ami tőle telt, ha egy szívdobbanást megértett és egy embert megmagyarázott s ezt az érdemét Dickensnek és Thackeraynek még senki sem vonta kétségbe.

4. Újabb regényírók és írónők.

A nagy regényírók óta nem támadt velök vetekedő tehetség, de azért egy pár kitünő íróval találkozunk a század vége felé is. Különösen Charles Kingsley (1819–75) munkáit olvasták széles körökben, már tárgyuk és irányzatuk miatt is. Atyja példájára papnak készült s 1842-ben Eversley lelkésze lett, ott is halt meg, ámbár közben Viktoria királynő káplánjává, a cambridgei egyetemen az újabbkori történelem tanárává, a Westminster dékánjává nevezték ki. Munkáiban is vallásos érzését és emberszeretetét fejezte ki. A munkásosztályon kívánt segíteni, egyrészt vallásosságuk fejlesztésével, másrészt életmódjuk könnyítése révén. Yeast című regénye a mezei munkások életével, Alton Locke egy szabólegény történetében a városiakéval foglalkozik. Ez a tárgya utolsó regényének is (Két évvel ezelőtt), épp úgy egyházi beszédeinek. Legolvasottabb regénye: Hypatia, az V. századbeli virágzó Alexandriában játszik, melynek falai közt találkozik minden faj, gondolkodás és vallás: Hypatia az új-platonikus bölcsészet híve, a haldokló pogányság világfelfogásának megszemélyesítője, mellette ott van Róma præfectusa, egy gót fejedelem s egy bölcs zsidó, a vakbuzgó Cyrill és egy felvilágosultabb püspök s egy sereg fanatikus barát, akik meggyilkolják Hypatiát. Kingsley párhuzamba állítja a régi középkort a mi napjainkkal s a közökön átcsillogtatja az igazi kereszténységet, melytől azt reméli, hogy végül minden felekezetet, fajt és gondolkodást magához vonz. A jó keresztények példái mellett megmutatta a jó hazafiakét is: Hereward regényében az angolszászok és normannok küzdelmeit beszéli, a Nyugatra el! (Westward Ho!) címűben hazájának a világuralomért vívott harcait, Drake, Raleigh dicsőségét s a nagy armada pusztulását. Pompás erővel rajzolta a hatalmas jeleneteket s az erőteljes embereket. Fel tudta támasztani a korszakok lelkét. Munkáiba csak hosszas előtanulmányok után fogott, melyeket magvas értekezésekben össze is foglalt. Mégsem vált soha tudálékossá; attól megmentette erős költői érzéke, mely sok költeményt is sugalmazott neki. Ugyanez a vallásos érzés iratta Wiseman kardinálissal (1802–65) a katakombákban játszó Fabiolát, mely sikerét nagyrészt formásságának köszöni. Anthony Trollope (1815–82), Thackeray életrajzának írója s modorának utánzója, három évtizeden át 80 regénnyel árasztotta el az olvasó asztalokat.

Angol regények címlapján csaknem épp oly gyakran akadunk női nevekre, mint férfiakéra. Ezek a regények természetesen annál erkölcsösebbek. Mary Edgeworth (1767–1849) népies tárgyú, erkölcsös elbeszélései (Moral Tales, Popular Tales) ma is olvasottak, főként a fiatalság körében; ő ismertette meg ir hazája népét komolyan az angolokkal, kik az ireket addig csak bohózatokban szerepeltették. Jane Austen (1775 1817) is erkölcsös írónő s szintén a vidéki élet festője. Puszta címei: Büszkeség és előítélet, Érzelem és érzelmesség, elárulják, milyen mozgató rúgókat és bonyodalmakat várhatunk ez élesszemű, gondos leíró, szenvedélytelen asszony munkáitól, melyek egyhangú nyugalmába csak erős szatirai érzéke visz életet; ennek és erkölcsi tisztaságának köszönheti, hogy Macaulay nagy szeretettel olvasta regényeit. Több szenvedély lobog a Currer Bell név alá rejtőző Charlotte Brontë (1816–55) alakjaiban. Ő nem riadt vissza az emberi lélek viharainak szemléltetésétől s ennek köszöni nagy hatását, noha lélekrajza nem a legpontosabb s tehetsége rövid írói pályája alatt nem is fejlődhetett ki egészen. Shirley és Vilette-en túl fenn fogja tartani nevét Jane Eyre, egy gouvernante története; ez az alak itt lépett be az irodalomba, hogy aztán Lowoodi árva címen sok könnyet fakasszon német és magyar színpadokon. Finom, gyöngéd történeteket szőtt Thackeray egyik leánya, Anne Isabella Ritchie (sz. 1838.), aki pályáját atyja folyóiratában kezdte. Minden nagy regényírónak meg volt az utánzója az asszonyok között is. Frances Trollope (1780–1863), férje (l. fent) modorával ellentétben, Dickenst utánozta, Michael Armstrong, a gyári munkás történetében. Kingsley csapásán halad, szociális témák felé, Elisabeth Gaskell (1810–68), egy lelkész felesége, Mary Bartonban eleven képet rajzolt a manchesteri posztókészítők nagy strikejáról. Mary Humphrey-Ward (1851–1920), szintén lelkésznek a felesége, szabad gondolkozású, egyházellenes regényeivel (Robert Elsmere, David Grieve) szerzett hírnevet. Mrs. Craik, Dinah Mulock (1826–87) John Halifaxának ritka sikerével.

Legnagyobb tehetség az angol nőírók közt és a regénynek sokak szemében Dickenshez mérhető mestere Mary Anne Evans, George Eliot (1820–1880), amint magát az irodalomban neveznie tetszett. Egyszerű kádárnak, aki később ispánná lépett elő, volt a leánya s a legműveltebb írók egyike lett. Olvasott holt és élő nyelveken, Strauss Jézus életét fordította, olvasta Comte-ot és barátnője volt Spencernek, eskü nélkül ideális házastársa volt a feleségétől külön élő Lewesnak s hatvan éves korában is oly bájos volt és szeretetreméltó, hogy egy fiatal emberhez ment hites feleségül. Első rajzai: Vázlatok a papi életből (Scenes of Clerical Life, 1858) nagy tehetséggel biztattak, Adam Bede megjelenése után Thackeray elsőrendű csillagnak nevezte. Történelmi regényét, a Savonarola korában játszó Romolát kivéve, későbbi regényei sem igen mutatnak hanyatlást. A vidéki élet volt az ő valódi tárgya, ezt ismerte s legtöbb regényéből ennek egyszerű tanulsága szól hozzánk, hogy az ember nem lehet egészen boldog s meg kell elégednie azzal, amit sorsa ád. Bede, a derék asztalos, Hettyt szereti, de az megszökik egy kapitánnyal s Ádám nyugodt életet él a vallásos, tiszta Dinahval. Middlemarch is azt beszéli el, hogy az összeillő szerelmesek nem lehetnek mindig egymáséi, de azért le bírják élni az életet mással is. Felix Holtban a szerelem diadalmaskodik: egy leány lemond örökségéről s egy iparos felesége lesz. Bede Ádám frisseségét többé nem érte el, de tanultsága azért nem rontja meg regényeit, csak tanulsághoz segíti. Silas Marner, a raveloei takács, megnemesül egy gyermekhez való szeretetében; Daniel Deronda a zsidóság védelme. Legtöbb olvasója a Vizi malomnak van, melynek Maggie-ja az ő gyermekkorát éli át.

Könyveiben eleven emberek mozognak; hogy a nők elevenebbek, az természetes. Objectiv a világgal szemben, igaz és világos a jellemek rajzában, kedves az előadásban, de széthulló, nem szilárd a compositiója. Verseiben csak részletek szépek. Mindamellett férfiíró is kevés van, aki megközelíthetné, nőíró egy sincs hozzáfogható.

Az újabbak közül a continensen az Ouida néven író Miss Louisa de la Ramée (1840–1908) a legnépszerűbb, talán azért, mert ő hasonlít leginkább a földrész íróihoz, kivált a franciákhoz, főként színes és könnyed előadás dolgában, bár az angol hosszadalmasságtól ő sem mindig bír szabadulni. Francia hatásra vall az is, hogy erejét szívesen próbálja ki a nagyvilági és félvilági élet rajzában. Itáliát is szívesen írja le, hiszen ott élt, Flórenc környékén. Regényeinél (Idalia, Ariadne, Strathmore, Wanda) olvasottabbak elbeszélései – legismeretesebb az Egy pár kis facipő – melyekben nem minden affectátió nélküli, de mégis érdekes és vonzó mesék vannak elbeszélve, szórakoztató, élénk előadásban.

Újabban titokzatos történeteivel nagy olvasóközönséget szerzett Mary Elisabeth Braddon (1837–1915); Jean Ingelow (1830–97) nevét valósággal ünnepeltté tette költeményei mellett Sarah de Berenger regénye. Mary Oliphant és Mrs. Wood nagy termékenységükkel tünnek ki.

Az újabb irodalom regényeiben nem annyira az aesthetikai és lélektani érték a főcél, mint inkább az érdekesség. A sensatió-hajhászat e mesterségében Wilkie Collins (1824–89) áll első helyen, akinek rémséges, titokzatos, érdekfeszítő regényei sokakat lebilincselnek. Dickens utolsó regényein is megérzik a hatása. Főmunkája a Fehér asszony (the Woman in White), de nagy kelendősége volt a The Dead Secretnek és a Boszorkányos vendéglőnek (the Haunted Hotel) is. Jóval kevesebb tehetséggel míveli ugyanezt az irányt Charles Reade (sz. 1814–84), aki a nagyobb hatás kedvéért útféli közmondásokká csépelt erénytanokat von ki történeteiből, amelyeknek efféle címeket ad: Megjavulni sohasem késő, Tedd magad az ő helyébe; tárgyúl pedig a börtönök életét választja vagy egy tébolyda rejtelmeit (Hard Cash). Nem nagyobb művészettel, de rokonszenvesebb tehetséggel írta ir regényeit Charles Lever (1806–72).

Rider Haggard (sz. 1856) abban keresi az érdekességet, hogy kevéssé ismert, titokzatos világrészekbe vándorol olvasóival, Dél-Afrikába, Egyiptomba, Indiába, ember nem járta földekre, mint a She (Ő), vagy a föld alá, Salamon király bányáiba. Byron hatása alatt született meg az efajta földrajzi regény, Thomas Hope (1770–1831), James Morier (1780–1849) és Trelawny (1792–1881) munkáiban. Csakhogy Rider Haggard valósággal ismerte ezeket a földeket s színes képzelete, hajlama a mystikushoz itt érezte magát igazán otthon. Pompásan festi a buja délvidéki tájakat s a csodálatos, szinte érthetetlen jellemekben találja kedvét, a valószínűséggel keveset törődik.

Hasonló eszközökkel vadássza az érdekességet Mayne-Reid (1818–83), aki az őserdőket zúgatja s az indiánokkal viaskodik könyveiben, mint Cooper, de több természetességgel, mert ő szemtől-szemben látta ezek életét s elbeszélt kalandjainak legnagyobb részét át is élte. Kivált az ifjúság írója. Még tovább, egész a negyedik dimenzióig, távolodik a köznapi élettől du Maurier Potter (Páris, 1843–96), akinek hypnotikus-bohéme regénye, Trilby, színdarabbá átdolgozva bejárta az egész világot.

Herbert George Wells (sz. 1866) a természettani alapról indulva szövi képzelődéseit, képtelenségek világa felé, Az időgépről (The time machine), az első emberről a holdban (The first man in the moon), a láthatatlan emberről (The invisible man). A háború alatt a vallásos megújhodás szükségét hirdette, végével pedig egy világtörténeti kézikönyvet írt, regényes, de nem érdektelen egybekapcsolásával jelenségeknek, eszméknek.

Ezekkel szemben a komolyabb és tehetségesebb írók a való élet rajzában, természetes alakok jellemzésében keresik erejök próbáját. Egy részük nagyon is beleszédül a gyakorlatiasságba, mint James Payn (sz. 1850), aki a szenzáció-hajhászatot a való életbe terelte s például az anglikán egyház belső hibáit pellengérezte ki. Tisztább művészi cél vezeti Walter Besant (1838–1901) tollát. 1882-ig James Rice segítségével dolgozott. Mindenféle emberek (All Sorts and Conditions of Man), Élet a kórházban (Life in a Hospital), Gibeon gyermekei (Children of Gibeon) c. regényeiben a londoni szegény nép életét rajzolja, elfogulatlan, éles szemmel. Jó sikerrel próbálkozott a történelmi és művelődéstörténeti regénnyel is (Hitért és szabadságért, A Szent Pál harangjai). Ritka feltünést keltettek szatirikus regényei, A férfiak forradalma, mely a nőemancipatiót figurázza ki, s A bábú-ház – és azután, melyben Ibsen Nóráját folytatja, logikus következetességgel. Fölülmúlja Thomas Hardy (sz. 1840), aki írói feladatát nem problémáiban s nem elmés előadásban keresi, hanem az emberi lélek nyugodt, művészi rajzában. Far from the madding crowd c. regénye Dickenst és Thackerayt juttatta eszébe a legkitünőbb kritikusoknak. Az emberek rajzán az élet ereje ömlik el Otthon, a szülőföldön c. regényében is.

Problémáival s finom elemzésével tünik ki John Galsworthy (sz. 1867); színműveiben (Justice) s regényeiben társadalmi, szociális kérdéseket elemez: a tőkepénzesek körét a The man of property (1907), a nemességét a The country house (1907), az osztálygyűlöletet a Fraternity (1909); az előkelőkről szóló regénye a hivatás küzdelmes uralmát rajzolja a szerelem fölött; egyik színműve a zsidó-kérdést is érinti. (Loyalties). Hangulat-festése, az ember és a természet rajza elbeszéléseiben is kitünő. Ezekben is sűrűn rajzol társadalmi jelenségeket, így a vén kocsis alakjában, a kinek kenyerét elveszik az automobilok. Ma külföldön is sokan olvassák. Bennet a vidéki ipari központok életét festi (Five Towns).

Egy másik gárda a vidéki élethez vonzódik, melynek rajzát Richard Doddridge Blackmore (1825–1900) a Monmouth-fölkelés történetével olvasztotta össze rendkívül sikert ért Lorna Doonejában (1862). A skót William Black (1841–98) szülőföldjének és a Hebridáknak tájaival, embereivel, népjellemével gyönyörködteti az angolokat, akik Thulei királykisasszonyát rendkívül tetszéssel fogadták. A siker hatása alatt annyian kezdtek vázlatokat rajzolni a skót paraszt-életből, hogy egész iskola támadt belőlük: a «konyhakert-iskola» (Kail-yard-School); ennek egy tagja, Crockett, annyira pontosan rajzolja a skótok körmönfont szólásait és tájszólását is, hogy kénytelen munkái végére kis tájszótárt ragasztani.

Robert Stevenson (sz. 1850. Edinburghban) jogot végzett, aztán egészen az irodalomra adta magát s első munkáiban főkép Samoa tropikus bujaságának színes festéseivel vonta magára a figyelmet, hová gyógyulni ment; ott halt meg, 1894. A leírások mellett kalandok és fordulatok teszik érdekesekké munkáit. Méltán tisztelik a regény megújítójának: ő bővítette ki a köznapi élet fakó, sekélyes nyelvét régibb nagy írók föltámasztott szókincsével és fordulataival, Dickens és Defoe stílusának eltanulásával s tette a háromkötetes regény helyébe a mi zaklatott életünk szűk óráiba inkább beleférő egykötetest. Ő az egyedüli modern író, aki iskolát alapított, melynek tagjai Conan Doyle (sz. 1859), a Poe-féle detektiv-elbeszélések folytatója, s Anthony Hope (sz. 1863), aki csupa megnevezetlen emberekre bízza regényeinek főszerepét.

George Meredith (sz. 1828, Hampshire – 1909) nagy értékei nélkül szegényebb volna az újabb angol irodalom, de éppen nem mondhatni népszerű írónak. Az angol kritika ítélete szerint Beauchamp’s career (1875) kicsi híján egyik legkitünőbb könyve az utóbbi évtizedeknek, annyi benne a szépség és erő, oly pompás a jellemek rajza; nemcsak hogy bepillanthatunk az alakok egész lelkivilágába, hanem elhatározásaikat is előre kiérezhetjük. De ez a regénye sem ment legfőbb fogyatékosságaitól; nyelve mesterkélt, túlterhelve fordulatokkal és szokatlan kifejezésekkel, előadásának vontatottsága még inkább kiemeli meseszegénységét; nem ritkán homályos, mintha nem venne magának elég fáradságot, hogy ami neki világos, az olvasónak is világossá tegye. Valami levertség van benne, még humorában is, pedig éppen burleszk-szatirikus elbeszélése tünt fel (Farina 1857, The tragic comedians, 1880); komoly értéke Feverel Richard tűzpróbájában mutatkozott először. Több kötetre menő lyrai költeményei változatos hangulatokban s érzelmekben gazdag lélek híradásai.

Legkelendőbbek s erre legméltóbbak is a Rudyard Kipling (sz. 1865) munkái, aki a gyarmatok életének írója s az anyaország világuralmának a költője. Megfordult mindenütt, a hol angolok élnek. Bombayban született, Angliában tanult, aztán visszament Indiába hírlaptudósítónak; később Északamerikába költözött s végre Angliában telepedett meg, Rottingdeanben, Brighton mellett. Könyvei az angolok életét rajzolják a gyarmatokban s rendkívül kapósak voltak otthon, legkivált indiai történetei, melyek e külön világ életét először mutatták meg igazi művészi erővel az anyaországnak. Végig futtatja kezét minden scálán, a torztól az érzelmesig; a bohókástól, amilyen Balestierrel együtt írt kötete: Naulahka, a tragikusig; leírja a vadak királyává felcsapott brit kalandort; Lispethet, a pahari leányt, a mint hiába várja vissza az angolt, akit felápolt sebéből; az udvar homokjában játszadozó indus gyereket, aki egyszerre eltünik örökre; van története még az orangutánról is, amely megöli a gazdája feleségét, mikor emiatt az megfeledkezik róla. Csodálatosan erős az állatok rajzában; leghíresebb könyvében, a Jungle Book állatregényben, valósággal egyéníteni bírja a vadállatokat. Megindítóan festi a gyermekek és állatok viszonyát, izgatón érdekes elbeszéléseket kovácsol az állatok életéből és jellemeiből s meséinek néha mélységes tanulságok van, mint a ritkaszép, kiváló fehér fókáról szóló történetnek, amelyet a többiek szépségéért, különb voltáért üldöznek. Képzelete azokon a vidékeken jár, amerre angolok járnak. Legszebb regényében is, a Kialvó világban (The Light that failed, 1891) Khartum környéke a háttér. E regény hőse egy fiatal művész, aki az egyiptomi hadjáratról illusztrált lapoknak küldöz rajzokat. Mikor lassacskán hírre vergődik, egy csatában kapott lándzsadöféstől elveszti szemevilágát. E történet Kipling rendkívüli erejét mutatja a tekintetben, ahogy a művész-élet jókedvű tréfáit össze tudja olvasztani a legszomorúbb hangulatokkal s a katona-festőből kicsillog az író kedvtelése a vitéz angol katonák derekasságán.

Kiplingnek újdon a formája: a rövidre fogott egykötetes regény (short story), új a tárgyköre: a gyarmatokbeli élet; egyéni egész tehetsége, mely állattörténeteiben új érdekességgel ruházta fel az új életre keltett állatmesét s néprajzi vonásokkal színezte ki regényeinek és elbeszéléseinek lélektani értékét. Objectiv rajzainak érzelmi rúgóját költeményeiben kell keresnünk.

III. A VERS ÉS SZÍNMŰ A SZÁZAD VÉGÉN.

1. A versköltők.

A század végének nincsenek olyan mértékben világhírű költői, mint voltak elejének. Hiányzanak az olyan égő lángelmék, akikben kigyulladnának korunk vágyai és problémái; az újabb költészeten bizonyos hidegség érzik. Maga Alfred Tennyson, aki legmélyebben véste be magát kortársai közül hazája s az egész világ lelki életébe, higgadt, szenvedélytelen ábrándozó. Mindvégig megmaradt benne a somersbyi kis paplaknak csöndes nyugalma és tisztasága, amelyben 1809 aug. 9-én a napvilágot megpillantotta s holtáig abban találta gyönyörűségét, amiben már 12 éves korában kereste: a rímek minél tisztább csengésében. Az egyetemről világgá bocsátott két gyüjteménye észrevétlenül maradt, de mikor tízesztendei hallgatás után régebbi költeményeinek javát az új terméssel bővítve kiadta (1842), verseinek zenéje mindenkit elbájolt, a kritika nem győzte magasztalni szűzies nőalakjait, Elainet, Godivát, hazafias versei pedig 200 font állami évdíjat szereztek költőjüknek. Híre ezentúl folyvást nőtt s népszerűsége is; Wordsworth halála után poeta laureatus, 1884-ben lord lett s e díszt még nyolc esztendeig viselte. Az élet zűrzavara elől elmenekült Wight-szigeti kastélyába meg a mondák és a naivul kitalált mesék világába, melynek finom hangulatrajzai s részletező képzelete adtak valódiságot. Ehhez a világhoz illettek tiszta érzései s csodálatosan egyszerű előadása.