Az angol irodalom története

A kritikának sok kifogása van Tennyson ellen. Azt a sok szépséget és nemességet, mellyel félszázadon át gyönyörködtette Angliát, az életnek csak felületéről hordta össze, anélkül, hogy mélyére szállott volna; egész életén át kerülte az élet viharait, szövevényességét, nagy összeütközéseit s megmaradt a busongás, nemesség és nyugalom költészeténél; nem tudott sem tisztán epikai, sem tisztán lyrai művet alkotni, mindig teljes fegyverzetben indult a harcba, aggodalmasabb volt költeményének külső csíszoltsága és színjátszása, mint belső széparánya dolgában s mikor összhangzatosságra és választékosságra törekedett, olykor egyhangúságba és cikornyák felé tévedt; de hogy így is tudott világraszóló költeményt alkotni, annak tanuja főmunkája, a Király-idyllek.

Tennyson úgyszólván egész életén át írta e művét. Már első gyüjteményében (1832) ott volt Elaine vázlata, Shallot kisasszonya címmel; 1859-ben adta ki összeforrasztva az addig különálló elbeszéléseket s 1885-ben írta utolsó részletét: Balin és Balant. Az Arthur-monda a történet magva, kihímezve más lovagok és hölgyek epizódjaival.

Robert Browning (1812–1889) sok tekintetben egyenes ellentétje Tennysonnak. Tervei sokkal magasabbra szállnak, érzései és szenvedélyei mélyen járók, de a kidolgozást könnyen veszi, egészen a homályosságig, úgy hogy még életében külön társaság alakult szövegeinek magyarázatára. A lélekfestésben az erőt és bonyolultat keresi s mystikus utáni vágyában néha majdnem a torzig elkalandozik. Kedvenc témája: a szenvedély összeütközése a hagyomány szentesítette szokásokkal. Csak a mélység érdekli, az élet és a lélek bonyolult problémái; sohasem szállt alá ahhoz a nagy közönséghez, mely a népszerűség koszorúját fonja. Első drámája, Paracelsus, mély és nehezen érthető Faust-tragédia. Strafford is ezért szorul le a színpadról. Pedig a tárgya mindig érdekes, leírásai színesek, festőiek; vágya nem egyszer vonzza Itália színpompája felé, hol maga is évenként megfordult s hol a halál is érte. Sordello c. költői elbeszélése egy olasz költő sorsát festi; Harangvirágok és Gránátalmák (Bells and Pomegranats) című kötetének legkedvesebb darabja, Pippa, egy olasz gyári munkásleány történetét dramatizálja; legolvasottabb munkája, A gyűrű és könyv (The Ring and the Book), szintén Olaszországban játszik. De színes leírásai és történetei csak hímzések komoly bölcselkedésén, amely kisötétlik a karácsonyi áhítat alól is (Christmas Eve and Easter Day) s megszólal a nagy emberek átköltött életéből (Men and women). Felesége, Elisabeth Barrett, még bölcselkedőbb.

Tennyson zenei gazdagsága s Browning szenvedélyének erélye egyesülnek Algernon Charles Swinburne (1837–1909) költői egyéniségében. A hatalmas erő, melyet szülőföldjének, Northumberlandnak sziklás partjaiban megcsodált, a lelkébe vette magát. Érzései Angliában szokatlan szilajsággal törnek ki belőle s szenvedélyének heve, mely miatt az érzékiség bélyegét ütötték munkáira, az erkölcsös és álszenteskedő Angliában annyi üldözést zúdított rá, mint annak idején Byronra. Első kötetét, melyet észrevettek (Poems and ballads, 1866), a kiadó kénytelen volt visszavonni, de azért mindenki elolvasta azt amerikai utánnyomásokban. Szerencsére elég vagyonos ahhoz – atyja admirális volt, családja arisztokratikus – hogy nem kénytelen magát hozzátörni a közönség ízléséhez s szabadjára hagyhatja forró érzéseit, melyek szabadságszeretetét forradalmivá hevítik s szerelmét olyan erotikussá, hogy Anglia Shakespeare Venus és Adonisa óta nem érzett ekkora hőfokot. Lassanként mégis megbarátkoztak költészetével. Újabb költeményei ünnepélyes fogadtatásra találtak, poeta laureatus lett Tennyson halála után, akinek babérjára vágyott az Arthur mondakörből vett költői elbeszélésével. Költeményeinél otthon drámáit tartják többre. Hírnevét is drámával alapította meg, a sophoklesi formában írott Atalantával, melynek hangban, formában, compositióban, lelken kívül mindenben görögös voltát barátja, Walter Savage Landor, hatásának tudhatni be. Későbbi tragédiái, Stuart Mária történetéből vett trilogiája, lassúk, vontatottak.

Egyáltalán nem olyan ura a belső szerkezetnek, mint a nyelvnek. Nyelvének gazdagsága, hajlékonysága és zenéje legnagyobb írói érdeme. Oly föltétlen ura a formának, hogy szinte fárasztón összehalmoz minden alakzatot s nemcsak új, szabad formákat tervez, hanem utánozza mások, kivált Théophile Gautier, Baudelaire, Villon szabadságait is. Ma mégis úgy néznek már rá, mint aki egyedül lehet alapja a jövő fejlődésnek.

E három «új romantikus» költő mellett dolgoztak a «praerafaeliták», akik a régi egyszerűséghez próbáltak visszatérni. Dante Gabriel Rosetti (1828–1881), olasz apa fia, a vezérük, képíró, kit Ruskin fedezett föl és tett naggyá. Mint rajzoló állott a Pre-Raphaelite-Brotherhood társaságába s csak a maga gyönyörűségére irogatott verseket feleségéhez, aki 1862-ben, nem tudni véletlen vagy szándékos laudanum-mérgezés következtében, meghalt. Rossetti koporsójába temette csodálatosan szép szonettjeit. Barátai, akik ismerték költeményeit, rávették, hogy ne hagyja elveszni gyönyörű szonettjeinek egyetlen kéziratát, hanem exhumáltassa azokat. Így a szonettek 1869-ben napvilágot láttak s történetük révén, melyet Hall Caine (sz. 1853) regényben is megírt (Eternal City), még inkább felköltötték az érdeklődést. De nincs szükségök ilyen érdekességre: érzés- és formatisztaság dolgában kiállják a versenyt Petrarca szerelmi szonettjeivel s megvan bennök egy oly vonás, ami hiányzik a Rosetti kortársaiban: a művészi mérséklet.

Ehhez az iskolához tartozik William Morris (1834–1896) is, az iparművész, a művészi könyvnyomtatás úttörője, aki egyrészt csupa régi tárgyakhoz nyúl, az Arthur-mondákhoz (The Defense of Guinevere 1858), Jason történetéhez, középkori legendákhoz (Earthly paradise 1870), másrészt régies a megírás módja is, miben főként Chaucert utánozza, de annak gazdagsága és frissessége nélkül, sőt újabban a régi moralitásokat is.

Mint a prózai elbeszélésben, a költészetben is egészen külön hely illeti Kiplinget. Ott a gyarmatokat írta le, itt az anyaország és a gyarmatok eggyéforrásáért lelkesül. Ez az ő hazaszeretete. Hazájának nagyságát, hatalmát, összekötő kapcsát a tengerben látja, amelynek nincsen egy hulláma, mely angol halottat ne ringatott volna vagy angol hajóroncsot.

Dicsőíti a tengerre szálló meg a hazatérő katonákat, egész kötetet írt róluk, Tommy címűt, ahogy Angliában tréfásan a katonát nevezik.

Kipling verseiben is a legújabb kor költője. Bámulatos erővel tud hatalmas témákat egy versbe varázsolni, mint ahogy a mesebeli törpék bele tudnak rejteni egy arany dióba egész királyi palástot. Élővé tudja tenni az élettelen tárgyakat. Modern világunknak mindaz az ujdonsága, amit a költészet megölőjének néznek, nála költőivé válik. Verset ír A kábeldrótokról, melyek a kígyók fészke közt húzódnak a tenger fenekén s rajtuk át rezdül az emberi szó, bánaté, örömé, a tenger túlsó partjára.

Mintha benne valóra válnának Emerson szavai, hogy a költő épp annyi hasznát veheti valamely gyártelepnek s a vasútnak, mint a méhkasnak vagy a pók művészi hálójának. «A természet hamar fölveszi ezeket életkörébe s úgy veszi a vasutat, mintha saját teremtménye volna». Ez a fajta költészet Angliában és Kiplingben szólalt meg először. 1907-ben a Nobel-díjjal tüntették ki.

2. A színpad.

Amilyen gazdag volt tehetségekben a regény- és versköltészet, olyan szegény a színpad. Byron és Swinburne nem színpadra szabott drámai költeményei, Browning homályos és Tennyson erőtlen alakjai nem éltek meg a színpadon. Dickens itt aratta egyedüli kudarcait. Ennek nem pusztán az írók az okai, hanem főként a közönség. Példák és érdeklődés híjján apránként egészen kivesztek a komoly színművek; a század dereka felé alig egy páran tettek vele kísérletet, így Sheridan Knowles (1784–1862) egy pár hatásos történelmi drámával Caius Gracchusról és Tellről, a poeta laureatus Alfred Austin (sz. 1835) Savonarolájával, Thomas Talfourd (1827–62) hellenisztikus Ionjával s Douglas Jerrold (1803–57) a hajóséletből vett látványos meséivel.

Egy pár évtized óta a komoly törekvéseket végkép leszorították a színpadról a mozgó dekorációk és a színpadi gépek csodái. Ez az irány végkép elszoktatta a színházból a jobb közönséget s a színpad mindinkább hozzáromlik a megmaradthoz. Harminc év óta a látványos színmű van divatban, pazar díszletekkel s mozgó hajókkal a színpadon; modern Robinzonádok, mint a skót James Matthew Barrie (sz. 1860) Egyenlősége (The admirable Criton), melyben egy lord családja puszta szigetre vetődik, hol az élelmes és munkához értő inas lesz a társaság ura és parancsolója, amiben mélyebb tanulság van. Mester az aprólékos finom rajzban (ez tünteti ki anyjáról festett arcképét, kinek jellemrajzáról egész könyvet írt, leányneve, Margaret Ogilvy címen). A társadalmi élet kritikájának s ezzel a magasabbrendű vígjátéknak útját szegi a felelőtlen állami censura s a színpadon felburjánzanak az olyan bohózatok, melyekben a sült kappan belsejéből szerelmeslevél bukkan elő s az após ötször rálő a lánykérőre, megtudni, hogy nem gyáva-e.

Az angol humorban nincs meg a franciák változatossága és elméssége, igaz, hogy frivolsága sem. Az angol tréfa vagy a bohózatosságig szertelen vagy gyermekes. Méltán panaszkodott Stendhal, hogy a csatornán átkelve, az elmésség huszonöt százalékot veszít értékéből; ezen a vámon az angol humor viszont 75 százalékkal apad. Puszta mókák komolyabb vígjátékaik is, mint Jerome K. Jerome (sz. 1859) Miss Hobbsa, mely egy modernebb makrancos hölgy megszelidítésével a mi közönségünket is megnevettette. Humorukat nem kell úgy irigyelnünk az angoloktól, mint irigyelhetjük azt a komoly napi munkát, amelynek fáradtságát ez a sikamlósság nélküli gyerekesség pihenteti ki. Jóízű humora teszi mulatságossá Három ember egy csónakban és Hárman csatangolás közben (Three men in a boat, Three men on the bummel) c. köteteit. Van egy finom, komoly darabja is, A harmadik emeleti lakó, Jézus, aki egy modern penzióban jelenik meg s az ellenségeskedő ottlakókat jóvá hangolja egymás iránt.

Egy hírnevesebb színműírója volt Angliának a század végén, Oscar Wilde (Dublin, 1856–1904), a svéd király keresztfia, a keleti és classikus szépnek rajongója, aki Londonban és Párisban évekig ura volt a színpadnak, a társaságnak és a divatnak s végre életét a readingi fegyházban végezte be. Ma darabjait nem adják, sőt nevét sem említik Angliában. Pedig érdekes tehetség volt. Igaz, hogy különc thémákban találta gyönyörűségét; de ezeket vonzóan és szépen tudta megírni. Regényt írt Gray Dorian arcképéről, amely festményen meglátszik mindaz a bűn, amit gazdája elkövet; elbeszélést írt a halászról, aki elvágja magától árnyékát s ezzel a lelkét, s a tenger mélyén szerelmeskedik egy sellővel; a pásztorból lett királyfiról, aki mikor megtudja, hogy az aranyat, gyöngyöt életveszedelemmel hozzák fel a bányák s a tenger mélyéből, a pompában szomorúságot lát és elfordul az élettől. Színművei épp ily különösek. Írt társadalmi színművet és történelmit. Ezekben is sok a különösség. A flórenci tragédia csupa szín, hangulat, mesterkedés. Lady Windermere egy bűnös asszony, úgy él leánya közelében, hogy az nem sejti kilétét, csak egyszer lép elő, hogy leánya botlását magára vegye. Darabjai sok tekintetben fogyatékosak, legegyénibb vonásuk a sokszor túlságig is szellemes párbeszéd. Nem annyira drámai igyekszik lenni, mint inkább festői: főművének, Saloménak minden jelenete egy-egy gondosan componált kép. Az erkölcsös angol közönség ma végkép letiltotta színpadáról e színes és érzéki darabokat.

A század fordulóján az ir Bernard Shaw (sz. Dublin, 1856) jutott uralomra a színpadon, külföldön is. Ujságíró volt, regényeket is írt, melyekben a felcsigázott kíváncsiságot egyszerre lelohasztja; így mikor a phidiasi szép férfiről kisül, hogy – díjbirkozó (Cashel Byron mestersége). Tanulmányozta Ibsent és magyarázta Wagnert. Színdarabjaiban a történelmet mindennapiságában akarja festeni, így Caesar és Cleopatrában, Szent (d’Arc) Johannában; Katalin cárnőnek a hálószobájába vezet; balkáni háborúskodókat rajzol, akik nyugati tisztek nélkül azt se tudnák, hogyan kell a háborút elkezdeni. Komoly darabja, Candida, érdekes lélektani thémát érint művészien: serdülő fiatal fiu komoly és bátor szerelmét egy férjes asszonyhoz, szembeállítva a két férfi rajzában a nagyhírű prédikátor ürességét és az élhetetlen semmittevésében is igéző eszű és szívű ifjat. Vígjátékaiban a társadalom bűneit, félszegségeit, ostobaságát ostorozza; ha végig néz a világon, a legtermészetesebb és legokosabb embernek egy nyers gépkocsi-vezetőt talál, Ember és természetfölötti ember darabjában, mely a Tanner John és Anna alakjában a Don Juan mondáját tépegeti szét s fordítja gúnyossá, hogy a férfi hiába fut futva, álmában akár a pokolba is, ha a nő egyszer kivetette rá hálóját, lefüleli az áldozatot. Nagyon túloz, egyes jeleneteket a képtelenségig feszít, ismétli is magát, de csúfolódásának mindig van magva. Munkái európa-szerte nagyon el vannak terjedve a színpadokon.

IV. AZ IRODALOM EGYÉB FAJAI.

1. Tudományos irodalom és essay-írók.

A tudományos irodalom Angliában nem válik élesen külön a szépirodalomtól, mert művelői a nagyközönségnek írván, kiváló gondot fordítanak az előadás élvezetességére. Amellett alaposság, józanság és világosság tünteti ki az angol munkákat.

Grote (1794–1871) a görögök 12 kötetes nagy történetében (History of Greece) egészen beleélte magát Athén politikai életébe, amihez hasznos iskolául szolgált politikai pályája, mely megérttette vele a pártszenvedélyek küzdelmeit. James Anthony Froude (1818) Anglia történetét Wolsey bukásától Erzsébet haláláig drámai, életeleven rajzokban adja elő, melyek úgy olvastatják könyvét, mint valami történelmi regényt. Épp ily vonzón tisztázta Anglia őstörténelmét Edward Freemann, a középkor történetét Henry Hallam (1778–1859). Az angol nép egész történetét John Richard Green. Justin Mac Carthy a legújabb kor eseményeit kimerítő alapossággal s objektiv ítélettel fűzte hozzá a történelemhez. Több érdekes regénynek is a szerzője, többek közt egy Donna Quixotenak.

Mind e mély tudományos munkák valóságos példái a művészi előadásnak. Max Müller (1823–1900) a német származású oxfordi tanár, aki a beszéd s a szótövek vizsgálata útján nyomult be az emberiség őskorába, mestere az angol stílnek. John Addington Symonds alaposságuk mellett az olasz renaissance történetét olyan három kötetben írta meg, melyek stíljük szépségével, hasonlat- és képgazdaságukkal, az egészen átlengő költői szellem révén a legszebb olvasmányok közé tartoznak. William Lecky (1838–1903), kinek költeményei nálunk Szász Károly műfordításai révén ismeretesek, az európai rationalismus történetének buvára, Henry Lewes (1817–78) Goethe jeles életrajzának írója, aki ritka népszerűségű munkájában Thalestől Comteig rajzolta meg a bölcselet történetét, egyúttal mestere volt az irodalmi és színi kritikának s a lélek nagy kérdéseit értekezései mellett a regény gyakorlati formájában is tanulmánya tárgyává tette.

Egészen külön hely illeti Henry Thomas Bucklet (1822–62), az európai civilisatió történetíróját. Halála, negyven éves korában, végét szakította a munkának, a bevezetés második köteténél. Buckle azt akarta megmutatni, hogy az emberi műveltség kifejlődése és elterjedése nagyrészt azon physikai törvényektől függ, amelyeknek az ember alá van vetve, amilyenek: az égalj, a talaj, a népsűrűség. A fejlődés a törvények felismerésétől függ s ebben segítője az emberi szellemnek a kételkedés, lohasztója az egyházak s egyéb szervezetek gyámkodása. Eféle gondolatok, határozatlan formában, szállongtak már a levegőben, de Buckle történelmi példák és gyakorlati érvek segélyével látott bizonyításukhoz.

Mind e nevek közül az irodalmi érték és népszerűség hasonlíthatlan fényében ragyog ki Macaulay és Carlyle neve. Lángész és hatás dolgában vetekszenek, de munkásságuk és életük merőben elütő. Thomas Babington Macaulay 1800 okt. 25-én született, Rothley Temple-ban. Miközben az egyetemen ügyvédnek készült, rendre elnyerte a költői és történelmi pályatételek díjait. Szelleme és műveltsége egyaránt sokoldalú volt. Az ügyvédséget odahagyta a parlamentért, ezt meg azért, hogy Indiába menjen a törvényeket reformálni; később a pairek házának tagja lett. Mint parlamenti tag ünnepelt szónok volt, mikor onnan kimaradt, megírta hazájának legmesteribb és legnépszerűbb történelmét; kisebb értekezései példaképei az essay-irodalomnak s közben volt érkezése, hogy költeményeket is írjon Anglia történeti eseményeiről, így a nasebyi csatáról, s Róma mondáiból, Personna és Virginia történetéről. Essayi, melyek sorát a Miltonról szóló nyitotta meg az Edinburgh Review 1830. évi folyamában, az angol irodalom, gondolkodás és történelem legérdekesebb alakjaival foglalkoznak, Byron, Bunyan, Bacon, Walpole, Chatham, Gladstone egyéniségeivel. A külföldről is vizsgálata körébe vonta a messze kiható intézményeket és alakokat: foglalkozott a pápaság szerepével, megrajzolta Nagy Frigyes és Mirabeau arcképét s elhárította Macchiavelliről az emberiség kárhoztatását, megmagyarázva felfogásának természetszerű kifejlődését. Hallamról írott essayjében azt vallotta, hogy az igazi történetírás a költészet és bölcselet vegyüléke. Egy halomba hord mindenféle adatot, gazdasági, társadalmi és műveltségi vonásokat, politikai és hadi eseményeket, mindebből egy nagy, mozgalmas, eleven képet festve, mely történeti olvasmánynak vonzó, complexitásában az élet ereje lüktet s teljességével hű képe a kor életének, világfelfogásának, egész szellemének. Essayi rendesen a korszakok vagy irányok egész képeivé szélesednek. Fejtegetései Cliveről és Warren Hastingsről magukban foglalják India meghódításának egész történetét, Walpole és Chatham a hannoverai ház trónfoglalásának korszakát. Baconról szóló értekezése a gyakorlati és a tisztán speculativ philosophia fejtegetésévé bővül. Ez különösen tanulságossá és méllyé teszi minden munkáját; eleven kor- és helyfestései pedig ékesszólásával, érvelésének hevével párosulva vonzóvá és érdekessé. Nagy munkája, Anglia története II. Jakab trónraléptétől II. Vilmos haláláig, ezen érdemei révén a legnépszerűbb történelmi mű. Tele színes leírásokkal, érdekes fejtegetésekkel, meglepő ellentétekkel, események és jellemek eleven rajzával, gyakorlati és bölcsészeti axiomákkal; az egész oly csillogó, hogy egy időben szokás volt felületesnek tartani. Oly alapos és gazdag e könyv, hogy szinte feleslegessé teszi más angol történelem olvasását. Világos, sehol sem marad adósunk okkal vagy magyarázattal; néha inkább a természetest is megmagyarázza s megvilágítja azt is, ami világos. Pontosan mérlegbe veti minden embernek hibáit és erényeit s valóságos esküdtszékbe hívja meg az olvasót, melyben vádló és védő az író. Itélkezésében van nemesítő ereje: erkölcsi tisztasága. (Megh. 1859.)

Thomas Carlyle (sz. Ecclefechanban, Skóciában, 1795, megh. 1881) még nagyobb hatással volt közönségére; egy időszakon át szinte egész Anglia az ő esze szerint gondolkodott. Csaknem mindenben elüt Macaulaytől. Nem élt a való élet zürzavarában, hanem csendesen, előbb mint egyszerű tanító, azután mint író, később elvonultan, felesége birtokán, a dumfriesi Craigenputtockban, legvégül London egy félreeső zugában, valami ódon házban, honnan éjfélkor indult napi sétájára a kihalt utcákon át. Nem meglepő, ha nincs meg benne a Macaulay természetessége és józansága. Macaulay világos és határozott, Carlyle borongó és titokzatos. Macaulay mestere az angol nyelvnek s példája a józan angol gondolkodásnak: Carlyleon mindkét tekintetben némi idegenszerűség érzik, valami német hatás, nem hiába volt hazájában első ismertetője a német irodalomnak s nem ok nélkül fordította le Goethe Wilhelm Meisterét s írta meg Schiller életrajzát. Első nagy munkáján, Sartor Resartus torz-humorisztikus, csapongó fejtegetésén Jean Paul Richter hatását tapasztalta az egykorú kritika. Később a legeredetibb író lett; minden új és szokatlan nála: stílus, hang, eszme; de éppen szokatlansága révén válik néha modorossá. Ez a stíl elvvé teszi a paradoxont. Amaz mestere a formának, Carlyle meglehetősen széteső és szakadozott. Macaulay csupa angol gyakorlatiasság és világosság, Carlyle elvont fejtegető, aki mindenben kettős értelmet lát: a külső köznapin kívül egy rejtettebb benső fény átsugárzását. Minden eszmét ébreszt benne s minden eszméje képpé válik. Sem hangjában, sem gondolkodásában nincs egység, a legnagyobb ellentétek tolonganak egymás sarkában, mint a megilletődés és gúny. Macaulay lépésről-lépésre halad előadásában, Carlyle felhalmozza adatait s egy szökéssel a dolgok, emberek és események mélyén terem. Módszere a lángész intuitiója. Főmunkájának, a Francia forradalom történetének, anyagát Stuart Mill adta át neki, de sem felfogása-, sem módszereért nem tartozik senkinek semmivel. Mindennek mélyebb értelmét veszi ki, valóságos puritán látnok. Az ilyen történelem nem tarthat számot arra, hogy minden szavát szent igazságnak vegyük; Cromwell és Nagy Frigyes életét csak úgy olvashatni, hogy ez emberekről és tetteikről ime ez a Carlyle véleménye. Az alatt, amit elmond, egy szóval kifejezhetetlen más világ lappang. A gondolat épp oly élő az ő szemében, mint az anyagi világ. «Ugyanazon szövetből készültünk, mint álmaink» – mondja. S ezekből az álmokból kifelé ítéli meg az embereket essayiben. «Minden, mit e világon megvalósulva látunk, tulajdonképpen külső anyagi eredménye, gyakorlati beteljesedése és megtestesülése a gondolatoknak, melyek a világba küldött nagy emberekben laktak. Az egész világtörténet az ő történetök» – mondja a Hősökről tartott felolvasásaiban. A bennök rejlő gondolatokból és erkölcsi erőből ítéli meg az események és korszakok fontosságát. Halálakor a szószékekről mint a puritán erények mintaképét gyászolták el.

Macaulay és Carlyle legjelesebb művelői az essayirodalomnak, mely a legérdekesebb thémákat röviden, eredeti felfogással, választékos irodalmi formában ismerteti meg a közönséggel. Charles Lamb (1775–1834), Hepworth Dixon (1821–1879) műveltségtörténeti értekezéseivel, Samuel Smiles (1816–904.) az Önsegély (Self help) írója, a nők közül a közgazdasággal foglalkozó Harriet Martineau s a természetvizsgáló Mary Sommerville ezen az úton jutottak el a közönséghez. Kelendő volt Thomas de Quincey (1785–1859) könyve is, a Confessions of an English Opium Eather, melyben színes és hiteles képet rajzolt az opium-evés gyönyörűségéről és mérgéről s káprázatosan írta le a domborműképeket, amelyek végtelen sorban vonultak el előtte kábulatában. Ritka módon érdeklődik az angol közönség az essayk iránt. Az essayk viszik a közönség közé a tudományos felfedezéseket és fölfogásokat, teszik népszerűvé a tudományokat, ismertekké a tudósok neveit s műveltté a közönséget. A tudománynak bizonyos gyakorlati érvényt szereznek, úgy hogy bölcselmi munkák is útat találnak a nagyközönséghez.

Darwin (1809–82) nagy műve, A fajok eredetéről a kiválasztás útján, áthatotta, két pártra osztotta egész Angliát, a biblia és a Darwin híveire. Pedig e könyv thémája nehéz és népszerűtlen. Először bizonyította tudományosan azt a gondolatot, hogy a növények és állatok különböző fajai csekély számú, sőt végelemzésben egy közös előképtől származnak, az alkalmazkodás folyamán különültek el, miközben a létért való küzdelemben az életrevalóbbak maradnak fenn és szaporodnak. Darwin ez elvont tételt példákkal bizonyítja s könyve valósággal példája az angol józanságnak, mely reális alapra építi elméletét.

A gondolkodás náluk nem szakad el az élettől s a gondolkodók maguk dolgoznak eszméik megtestesítésén. John Ruskinnek (1819–1900) az volt a hite, hogy a művészet alapja közös az igazságéval s ez alapon szólt hozzá az erkölcs, művészet, nemzetgazdaság és ipar kérdéseihez. Midőn művészettörténeti tanulmányai során a kézi munkában rejlő egyéniség és változatosság megbecsülésére jutott a műiparban is s egy rokkát vásárolva azt hirdette, hogy azzal fogja reformálni a világot, egyúttal barátaival a maga ízlése szerint való könyvnyomtató s egyéb műhelyeket rendezett be s a művészeti megújhodás mellett a nemzetgazdasági és munkáskérdések megoldása érdekében is sikra szállott.

Az elmult század egyik legnagyobb gondolkozója, John Stuart Mill (1806–73), midőn a logika modern rendszerét kidolgozta, egyúttal a nemzetgazdaság törvényei körül buvárkodott; s miután kitünő könyvében A szabadságról, kifejtette az egyén jogait az állammal szemben, egyben – feleségével együtt – megindítója lett a nőemancipatió mozgalmának. A gyakorlati élet nyomot hagyott a századvég legnagyobb bölcselőjén is, Herbert Spenceren (1820–1903). Volt tanító, mérnök, lapszerkesztő; ismerte az életnek számos oldalát. Csakis ilyen lélekben támadhatott az a gondolat, hogy egységes rendszerbe foglalja az élettan, lélektan, társadalomtan és erkölcstan elveit, a külső és belső élet jelenségeit. A lélektan alapelvei című, 1855-ben megjelent munkájának az az alapeszméje, hogy külső jelenségek rendes egymásutánja állandósul a lélekben s így a lélek és természet törvényei egy közös gócpontban találkoznak. E tapasztalat a nemzedékek során fejlődött ki s azok adták tovább öröklés útján a gondolkodás formáit. Rendszerét a fejlődés, evolutió, alapelvére építette s gyönge egészsége mellett is megérte synthetikus philosophiájának teljes kiépítését, mely őt századának legnagyobb és legtermékenyebb gondolkozójává avatta.

2. Hirlapok. Irodalmi vállalatok.

Teljesség kedvéért még kettőről kellene megemlékeznünk. Egyik az angol szónoklat. Egyes kiváló szónokokról, Pittről, Burkéről már esett egy-két szó, legalább tárgyaik révén; az írók, Sheridan, Macaulay parlamenti sikereiről szintén. A szónokok azonban egyrészt egész szerepök réven inkább a politikai történet körébe vágnak, másrészt hatásuk módját és titkát valósággal csak azok ítélhetnék meg, akik hallották beszédeiket; harmadszor, e beszédeket nálunk egyáltalán nem olvassák.

Nem kerülhetjük ki azonban a hirlapirodalom fölemlítését, mely azért is fontos, mert az irodalomnak külső térfogatát méri – amennyiben bizonysága az olvasás elterjedésének.

A hirlapirodalom Angliában a legnagyobb szabású. Legkomolyabb napilapjukat, a Timest, 1788-ban alapította meg John Walter. Legelterjedtebb ma a Standard, 1827 óta a conservativ párt közlönye; ez a Daily Telegraph is, melyet 1855-ben alapítottak; a liberálisoké az 1846-ban megindult Daily News, melynek Dickens volt első szerkesztője.

A képes folyóiratok közül a The Graphic s az Illustrated London News a csatornán innen is ismeretesek. Nagyon el vannak terjedve otthon is, a continensen is a komoly havi szemlék. Egy ország sem bír annyi ilyent eltartani, mint Anglia. 1802 óta folyik az Edinburgh Rewiew, hol Macaulay essayi megjelentek; ott van a Westminster Review, Blackwood’s, Macmillan’s, Cornhill, Fraser’s Magazine; az utóbbiban jelent meg Thackeray első regénye, Tithmars Sámuel története. A heti közlönyök közül az Athenaeum (al. 1828), Saturday Review (al. 1855) és az Academy (al. 1869) az elterjedtebbek. Világszerte ismeretesek a Punch karrikaturái és szatirája, bár sokat szelidült és tunyult alapítása óta, mikor éles politikai és társadalmi szatira töltötte meg s Thackeray sarcasmusa s Hood Ing-dala ékesítette lapjait. Az irodalmi értékű folyóiratok ekkora száma csak ott állhat fenn, hol nagy a művelt olvasóközönség. Nagy elterjedésüket bizonyítja olcsóságuk is – a heti folyóiratok ára 1 évre 16 shilling, a napilapok egy-egy száma 1 penny – s az, hogy ennek ellenére a continentális lapokénál nagyobb terjedelemben jelenhetnek meg; busásan fizetik a munkatársakat, óriási szervezettel dolgoznak; a haditudósítók intézményét a Times találta ki.

Épp oly olcsók a classikus és kapós írók kötetei is. Díszes kiadásaik mellett egy-egy író összes művei kaphatók 1 shillingért, Shakespeare és Byron összes munkái is. A continens számára az újabb, élő írók munkáit is olcsón teszi hozzáférhetőkké az 1842-ben megindult Tauchnitz-Edition, melyben egy-egy vaskos kötet 80 krajcárba kerül. A vállalat már túljár a 2000-ik köteten.

Ilyen kelendőség s ennek folytán ilyen olcsóság csak oly irodalomban lehetséges, mely világszerte el van terjedve. Legelterjedtebb az angol irodalom már azért is, mert két hazája van, Anglián kívül Amerika is, mely fölszabadulása előtt szellemileg is gyarmata volt az anyaországnak s mióta független is, irodalma az angolokéhoz tartozik, mert ebből sarjadt s a kettőnek nyelve és faji sajátságai, csekély eltérésekkel, közösek.