AZ ÉJ HANGJAI.
Az, a ki a part felől közelített, egy fiatal koru férfi volt; bő zubbony és pantallon, vörös gyapot nyakkendő, vörös török fez volt a viselete.
Arcza szép; ha nyugodtan állna a festő előtt, másolatára mindenki azt mondaná, hogy ez egy hős; de mikor elevenen jő eléje, mindenkinek a legelső gondolatja az, hogy ez egy kém! Szabályos vonások, nagy fekete szemek, sűrű göndör haj, szép ajkak; hanem azok a ránczok a szemek körül, az a bevágás az ajkszegleten, az a mindig izzadt homlok és tétova tekintetű szemek azt hirdetik, hogy ez nem más, mint egy rabszolga, ki csak saját érdekeit szolgálja.
Almira dühösen ugatott a közeledőre, ki lanyha hetykeséggel hányta előre kezeit-lábait, mint a ki tudja jól, hogy másnak a gondja őt megvédelmezni. Noémi csitította az ebet, a mire az nem akart hallgatni; akkor aztán megfogta az egyik kezével mind a két fülét, annál fogva húzta őt vissza; a kutya nyöszörgött, nyikorgott a kínpadra feszített fülei miatt; hanem azért csak még sem hagyhatta abba az ugatást. Utoljára Noémi rátette a lábát a fejére s úgy nyomta le az ebet a földre. Annak azután megadta magát, lefeküdt nagy morogva s engedte a leányka lábát a nagy fekete fején nyugodni, mintha az valami lerázhatatlan teher volna rajta.
A jövevény pedig fütyörészve jött közelébb.
Már messziről elkezdett beszélni.
– Ah! még most is megvan ez az átkozott nagy kutyátok? Hát még sem emésztettétek el? Utóbb is én magam pusztítom el. Ostoba szelindek!
Mikor pedig Noémihez közel ért az ifju ember, bizalmas mosolylyal nyujtá kezét a lány arcza felé, mintha egy csipcsókot akarna neki adni a két ujjával, a mitől Noémi annál gyorsabban elkapta az arczát.
– No, hát te kis menyasszonyom, még mindig olyan vad vagy? Ejh, de megnőttél, a mióta nem láttalak.
Noémi hátrahuzott fejjel nézett a megszólítóra. Olyan csunya arczot tudott csinálni egyszerre! Szemöldeit összeránczolá, ajkait durczásan kicsücsöríté; szemeivel daczosan, szúrón nézett fölfelé, még az arczszine is elváltozott. A rózsaszín egyszerre földfakóvá lett rajta. Valóban csunya tudott lenni, mikor maga akarta.
A jövevény pedig azt mondá neki:
– Ah! be megszépültél azóta!
A leány a kutyának válaszolt:
– Sunyj le, Almira!
A jövevény otthonias biztonsággal lépett aztán be a veranda alá, a hol első dolga volt kezet csókolni a ház asszonyának, azután szives leereszkedéssel üdvözölte Timárt, végre Euthym és Timéa előtt udvarias bókkal hajtotta meg magát, s azután folyt belőle a beszéd szakadatlanul.
– Jó estét, kedves napám asszony! Alásszolgája, biztos uram! Üdvözlöm önöket, uram és úrhölgyem. Én Krisztyán Tódor vagyok, lovag és kapitány, ennek a tisztelt asszonyságnak jövendőbeli veje. A apáink testi-lelki jó barátok voltak; még éltükben eljegyeztek bennünket egymással: Noémit és engemet. Én minden évben meg szoktam látogatni az én kedveseimet a nyári mulató helyükön, hogy meglássam, mekkorát nőtt már a menyasszonyom. Nagyon örülök rajta, hogy önöket is itt találhatom. Uraságodhoz, a kit úgy hiszem, hogy Timár úrnak hínak, már egyszer volt szerencsém. Úgy tetszik mintha e másik úr…
– Csak görögül ért! – vágott a szavába Timár s olyan mélyen dugta el zsebeibe a két kezét, mintha teljesen lehetetlenné akarná tenni a jövevényre nézve azt, hogy vele kezet szorítson az egyszeri találkozás öröme fejében. Biz ő vele nem volt olyan nehéz találkozni: egy utazó kereskedő biztossal.
Nem is foglalkozott aztán ő vele Krisztyán Tódor, hanem gyakorlatibb oldaláról fogta fel az életet.
– Ah! hisz itt mintha csak vártak volna! Pompás vacsora; negyedik teriték üresen. Malaczpörkölt! Ez az én gyönge oldalam. Köszönöm, köszönöm, kedves jó mamácska, tisztelt uraim és kisasszony. Én becsületére fogok válni a vacsorának. Igen köszönöm!
Őt ugyan senki az elszámláltak közül egy szóval sem kinálta, hogy üljön le és tartson velük; hanem ő mindent és mindenkinek megköszönt s azzal leült Timéa üresen hagyott helyére és hozzálátott a malaczpörkölthöz, Euthymot is kinálva azzal egy párszor, s nagyon csodálkozva rajta, hogy lehet keresztyén ember a világon, a ki azt nem szereti.
Timár fölkelt az asztaltól s a ház asszonyának azt mondá:
– Az utas úr és kisasszonya el vannak törődve. Inkább nyugalomra, mint ételre van szükségük. Nem lenne ön szives fekhelyüket elkészíteni?
– Mindjárt készen lesz! mondá a nő. Noémi! Segíts a kisasszonyt levetkőztetni.
Noémi fölkelt s követte anyját és a két vendéget a hátulsó kis szobába. Timár is otthagyta az asztalt, a hol az egyedül maradt új vendég nagy mohósággal takarított el mindent, a mi még az asztalon ennivaló volt, s a közben folyvást beszélt hátra Timárhoz, s hajigálta a vállán keresztül a leszopott csontokat Almirának.
– Átkozott útjok lehetett önöknek, uram, ebben a nagy szélben! Csodálom, hogy vergődhettek át a Demir-kapun? meg a Tachtalián? Nesze, Almira! Aztán ne haragudjál rám, te ostoba! Hát emlékezik ön még rá, uram, hogy egyszer Galaczon találkoztunk? No még ez is a tied, te fekete fenevad.
Egyszer aztán, a mint hátranézett, úgy találta, hogy se Timár nincs ott, se Almira. Ott hagyták mind a ketten. Timár felment a padlásra aludni s ezóta megágyazott magának az illatos szénában; Almira pedig elbujt valami odujában a nagy vándorbércznek.
Akkor aztán ő is megfordította a székét; kiitta, a mi a korsóban és a többi vendégek poharában maradt, az utolsó cseppig, s lehasítva egy forgácsot arról a székről, a melyen ült, elkezdé a fogát piszkálni, mint a ki legjobban megérdemlé a mai vacsorát.
Este volt már; a sokat hányatott és kifáradt utasoknak talán nem is kellett ringatás.
Timár végigheveredett a legédesebb fűszerillatu szénában a padláson s azt hitte, hogy ma nagyon jól fog aludni.
De csalódott. Sok fáradság, változatos küzdelem után legnehezebb az elalvás; az egymást felváltó képek egyszerre rohanták meg agyát, mint egy zürzavaros látvány, keverve üldöző alakokkal, fenyegető sziklákkal, vízesésekkel, váromladékokkal, idegen nőkkel, fekete kutyákkal, fehér macskákkal, a szél zúg, a tülök bömböl, az ostor pattog, az eb üvölt, arany esik, ember kaczag, suttog, kiabál össze-vissza.
Hasztalan hunyta be a szemeit, annál többet látott és hallott.
S egyszer csak elkezdtek ott az alatta levő szobában beszélni.
Felismerte a hangokat. A ház asszonya és az utóbbi jövevény beszéltek.
A padlás deszkázata vékony volt, minden szót úgy meg kellett hallania, mintha a fülébe susogták volna. Halk, lefojtott hangon beszéltek, csak néha-néha emelte fel a férfi a szavát.
– Hát Teréza mama, van-e sok pénzed? ezen kezdé a férfi.
– Tudod, hogy nincs. Tudod, hogy a mit eladok, cserébe adom, pénzt nem fogadok el.
– Azt ostobául teszed. Az nekem nem tetszik. Azt én nem is hiszem.
– Bizony mondom. A ki hozzám jön gyümölcsért, egyúttal más valami árút hoz, a minek meg én vehetem hasznát. Mit csinálnék én a pénzzel?
– Én tudnám, mit? Nekem adnád. Te nem gondolsz én rám soha. Pedig ha Noémit elveszem, hát akkor nem fizethetsz ki aszalt szilvával. Te rossz anya vagy. Nem gondolsz a leányod boldogságára. Te nem segítesz engem előre, hogy jó állást biztosíthassak magamnak. Most kaptam meg a kinevezést az első dragomani állomásra a követségnél; de útiköltségem nincs, hogy odáig utazhassak, mert a pénzemet kilopták a zsebemből, s most e miatt elvesztem a hivatalomat.
A nő nyugodt hangon felelt neki:
– Én nem hiszem, hogy tégedet valami hivatalba kineveztek volna, a mit elveszíthetsz; hanem hogy valami hivatalban vagy, a mit el nem veszíthetsz, azt elhiszem. Én elhiszem, hogy pénzed nincs; hanem hogy azt ellopta volna tőled valaki, azt nem hiszem.
– No hát ne higyj semmit. Én sem hiszem, hogy neked nincs pénzed. Kell lenni. Itt csempészek szoktak kikötni, s azok jól fizetnek.
– Csak hangosan beszélj! Igaz, hogy e szigeten csempészek is kötnek ki néha, hanem azok vagy nem jönnek a kunyhóm tájára, vagy ha jönnek, gyümölcsöt vesznek s adnak érte cserébe sót. Kell só?
– Ne bolondozzál velem. Hát az ilyen gazdag utazók, mint a milyenek most hálnak itten.
– Én nem tudom, hogy gazdagok-e?
– Kérj azoktól pénzt. Követelj! Ne csinálj nekem olyan szent képeket. Nekem pénzt teremts, akárhonnan! Nekem hagyj fel ezzel az ostoba ausztráliai cserevásárral. Szerezz aranyat, ha velem békében akarsz maradni. Különben ha egy szót szólok ott, a hol kell, akkor tudod, hogy semmivé vagy téve!
– Halkan szólj, te szerencsétlen!
– No ugy-e, kérsz már, hogy halkan beszéljek? No hát hallgattass el egészen. Légy jó hozzám, Teréza! Adj egy kis pénzt.
– Nincs a háznál. Ne kínozz! Egy fillérem sincs. Nem is akarom, hogy legyen. Átkozott előttem minden, a mi pénz. Itt van, keresd össze minden ládámat, s ha találsz benne valamit, vidd el.
A férfi, úgy tetszik, hogy megfogadta a felhatalmazást, mert egy kis idő mulva felkiáltott:
– Ahá! Hát ez micsoda? Egy arany karperecz.
– Az. Most ajándékozta amaz idegen kisasszony Noéminek. Ha kell, vidd el azt.
– Megér tíz aranyat! No ez is jobb a semminél. Ne félj Noémi! Mikor nőül veszlek, e helyett harmincz aranyat nyomó karpereczet veszek neked mind a két kezedre. Közepében lesz egy zafir. Nem, egy smaragd. Mit szeretsz jobban, a zafirt, vagy a smaragdot?
Erre aztán nevetett maga magának a fiatal ember. Senki sem felelt a kérdésére.
– Nos, hát már most kedves Teréza mama, vess ágyat a te kedves jövendőbeli vejecskédnek, a te drága kis Tódorkádnak, hadd álmodjék valami szépet az ő kedves Noémijáról.
– Én nem vethetek ágyat neked sehova. A mellékszobában, a padláson vendégeink vannak; itt velünk egy szobában nem alhatol. Én nem akarom. Noémi nem gyermek már. Eredj ki a tornácz alá, ott a hárságy, aludjál azon.
– Ejh, te kegyetlen, rossz szivű Teréza! Te a kemény hárságyra számüzöd a te kedves egyetlen jövendőbeli vejedet.
– Noémi, add oda neki fejed alól a vánkost. Nesze! itt a saját pokróczom, takaróm. Aludjál jól.
– Igen. De odakinn az az átkozott nagy dög, az a csúf szelindek megesz.
– Ne félj tőle, majd lánczra kötöm. Szegény pára! soha sincs lánczra kötve, csak mikor te a szigeten vagy.
Teréza asszony alig birta előcsalogatni odujából Almirát. Szegény állat tudta már előre, hogy ilyenkor az következik, hogy az ő nyakára ráteszik a lánczos örvöt; hanem hát hozzá volt szokva az engedelmeskedéshez s meghagyta magát asszonya által köttetni.
Az tette aztán még csak igazán elkeseredetté fogságának indító oka ellen.
A mint Teréza visszament szobájába, s Tódor egyedül maradt künn a tornáczon, elkezdett az eb bőszülten ugatni rá s alá s fel tánczolt azon a szűk téren, a mit láncza átért, neki-neki rugaszkodva egyszer, hogy ha el tudná szakítani vagy az örvet, vagy a lánczot, vagy azt a bodzafát kirántani gyökeréből, a mihez a láncz karikája volt kötve.
Tódor pedig annál jobban ingerkedett vele. Tetszett neki, hogy egy állatot boszanthat, mely őt el nem érheti, s mely a miatt dühtől tajtékzik.
Oda ment hozzá közel, egy lábnyomnyira ahhoz a ponthoz, a meddig a kutyát a láncza ereszté, ott négykézlábra állt előtte s elkezdett a kutyára torzképeket fintorgatni. Orrokat csinált neki, nyelvét öltögette rá, szeme közé köpködött, és utánozta a kutya ugatását.
– Hau, hau! Szeretnél, ugy-e, megkapni, ha lehetne? Hau, hau! No itt az orrom, harapd le. Ugy-e nem lehet? Hej, de szép kis kutya vagy. Te csúf dög. Hau, hau! Szakítsd el azt a lánczot, no! Gyere birkózni. Kapd el az ujjamat, nézd, itt van az orrod előtt. Tessék!
Almira egyszerre a legnagyobb düh közepett megállt. Abbahagyta az ugatást. Eszére tért. Gondolta magában: az okosabb enged. Magasra fölemelte a fejét, mintha le akarná nézni azt a négykézláb álló másik állatot; azzal megfordult s két hátulsó lábával, kutyák szokása szerint, kettőt nagyot rugott hátrafelé, annak a másik állatnak szemét-száját teleszórva homokkal, a mivel azt hozta abba a helyzetbe, hogy káromkodásra fakadjon, erre az «emberi ugatásra». Ő maga pedig visszament lánczostól együtt a bodzafa tövében levő odujába, s onnan elő nem jött többet és elhallgatott, csupán hideglelős nyöszörgését lehetett hallani még sokáig.
Timár is hallotta azt. Nem tudott aludni. A padlás ajtaját nyitva hagyta, hogy világosság legyen odabenn. Holdvilágos éjszaka volt, s az után, hogy a kutya elhallgatott, mély csendesség lett a vidéken. Csodálatos csend, melynek mélaságát az éjjel és a magány hangjai még andalítóbbá teszik.
Kocsizörej, malomkelepelés, emberszó nem hallik itt. Mocsarak, szigetek, zátonyok országa ez. Egy-egy mély búgás kiált bele néha az égbe: a bölömbika hangja az, a mocsárlakó madáré. Éjjeljáró szárnyasok röpte húz végig elhaló accordokat a légben, s az elpihenő szél csinál aeolhárfát a jegenyesudarakból, végig-végig fuvalva zengő ágaik között. A vizikutya sikolt egyet a nádasban, síró gyermek hangját utánozva, s a zúgó szarvasbogár koppan nagyokat a kunyhó fehér falán. Körül a rengeteg oly sötét; mélyében mintha tündérek tartanának fáklyatánczot, a sömlyéklakó lidércztűz ugrál a reves fák alatt csoportban, egymást kergetve; a virágos kertet pedig teljes ezüst fényével árasztja el a hold, s a magas mályvák rózsafüzéres jogarait ezüst szárnyu, pávaszemröptü éjpillangók csoportjai rajongják körül.
Milyen csodálatos otthon ez! Az álmatlan ember egészen elveszti benne a lelkét. Olyan fenséges, olyan isteni magány!
Csak emberhang ne vegyüljön az éj hangjai közé.
De az is vegyül.
Ott alant, a kunyhó két kis odujában szintén álmatlan emberek feküsznek, kiknek feje alól valami rossz szellem ellopta a nyugalmat, s az éj hangjai nehéz sohajtásaikkal szaporodnak.
Az egyik szobából Timár e fohászt hallja elsusogni az éjben: «Édes Jézusom!»… a másik szobából e sóhaj nyög fel: «Oh! Allah!»
Nem lehet aludni itt!
Mi van oda alant, a mitől nem lehet aludni?
A mint gondolatait egymás után fűzi Timár, egy eszmére ötlik, mely arra készteti, hogy elhagyja fekhelyét, s hirtelen felöltse maga alá terített kabátját, s leszálljon a padlásajtóhoz támasztott hágcsón a földre.
És ugyanaz a gondolatja támadt ugyanabban a perczben valakinek másnak is odalenn az egyik szobában.
S a mint Timár a ház szögletén megállva, lenyomott hangon e szót hallatá: «Almira?» ugyanakkor suttogá egy másik hang is Almira nevét a tornáczra nyiló ajtóból, mintha egyik hang a másiknak kisértő viszhangja volna.
S erre mind a ketten meglepetve léptek egymás elé.
A másik alak Teréza volt.
– Ön lejött fekhelyéről? kérdé a nő.
– Mit akar Almirával?
– Nem tudok aludni.
– Megvallom igazán, az a gondolatom támadt, hogy vajjon az az… ember nem mérgezte-e őt meg, hogy elhallgatott úgy egyszerre?
– Nézze ön, engem is ez a gondolat keltett fel. Almira!
A hivásra előjött odujából az eb, s a farkát csóválta.
– Nem. Semmi baja sincs; szólt Teréza. Az az ember nincs itt többé; ágya a tornácz alatt leheveretlen. Jer, Almira, hadd oldjalak fel.
A nagy állat odalapult urnője ölébe, s csendesen engedé lecsatoltatni bőrnyaklóját, s aztán nyakába ugrott és nyelvével végignyalta az orczáját; majd meg Timárhoz fordult s nagy toppancs lábát felemelve, kutyabecsülettudással, szépen pacscsot adott a markába. Ismerte barátait. Azután megrázta a bőrét, hanyatt heveredett, kétszer az egyik oldaláról a másikra átdobta magát, s aztán nyugodtan megágyazott magának a puha homokban. Nem ugatott többet.
Bizonyos lehet felőle mindenki, hogy nincs többé a szigeten az a gyülölt jövevény.
Teréza közel lépett Timárhoz.
– Ismeri ön azt az embert?
– Egyszer találkoztam vele Galaczon. A hajómra jött s ott úgy viselte magát, hogy nem tudtam tisztába jönni felőle, hogy kém-e, vagy csempész? Utoljára kilöktem a hajómból. Ebből áll az egész barátságunk.
– S honnan jött ön arra a gondolatra, hogy az az ember megmérgezhetné Almirát?
– Megmondom igazán. Minden szó, a mit ide alant a szobákban beszélnek, felhangzik a padlásra, a hol feküdtem; én kénytelen voltam mindent hallani, a mi szóváltás önök között oda alant végbement.
– Azt is hallotta ön, a mivel engem az az ember fenyegetett? Hogy ha ki nem elégítem, akkor ő csak egy szót szól felőlünk, s akkor mi veszve vagyunk?
– Hallottam.
– És most mit gondol ön felőlünk? Ugy-e bár, azt, hogy minket valami nagy, megnevezhetlen bűn terhe számüzött erre a világból kieső szigetre? Vagy hogy mi itt valami napvilágot kerülő keresetet folytatunk, melynek szüksége van a hallgatásra és nem ismertetésre? Vagy hogy mi itt valami hirhedett név bujdokló örökösei vagyunk, kik rejtőzünk a hatalmasok szemei elől? Mit gondol ön felőlünk?
– Én bizony semmit sem, asszonyom! Nem töröm rajta a fejemet. Nekem vendégszerető hajlékot nyitott ön egy éjszakára. Ezért köszönettel tartozom. A szél megállt; holnap odább megyek és soha többet nem gondolok arra, a mit ezen a szigeten láttam és hallottam.
– De én nem akarom azt, hogy ön úgy menjen el innen. Ön akarata ellen meghallott olyan dolgokat, a mik felől önnek felvilágosítatlan maradni nem szabad. Én, nem tudom okát adni, miért, de az első szembenézés óta valami kimondhatatlan becsülést éreztem ön iránt; engem kínozna az a gondolat, hogy ön mi tőlünk gyanuval, megvetéssel távozik. Ezzel a gyanuval ön sem tud aludni e hajlék alatt, én sem. Az éj csendes, épen arra való, hogy egy keserű élet titkai elmondassanak. Aztán gondolkozzék ön felőlünk. Én mindent elmondok önnek, a mi igaz; és csak azt, a mi igaz. És azután, ha meghallotta ön, hogy mi története van e puszta szigetnek s e sárkunyhónak itten, akkor nem fogja ön azt mondani, hogy holnap odább megyek s soha rájuk nem gondolok többet; hanem vissza fog jönni ide évről-évre, mikor hivatása erre vezérli, és meg fog pihenni egy éjszakán át e csendes födél alatt. Tehát üljön ön le mellém a tornácz lépcsőjére és hallgassa meg a mi kunyhónk történetét.
A SZIGETLAKÓK TÖRTÉNETE.
Ezelőtt tizenkét évvel Pancsován laktunk, hol férjem városi hivatalnok volt. Bellovárynak hivták. Jó, fiatal, szép, derék ember volt s mi nagyon szerettük egymást. Én huszonkét éves voltam, ő harmincz. Egy kis leányunk született, azt Noéminek kereszteltettük. Nem voltunk gazdagok; de tehetősek. Neki volt hivatala, szép háza, gyönyörű gyümölcsös kertje, szántóföldjei; én árva leány voltam, mikor elvett s kész vagyont hoztam a házhoz, megélhettünk tisztességesen.
Férjemnek volt egy igen kedves barátja, Krisztyán Maxim. Ennek a fia az az ember, a ki most itt volt. Akkor ez tizenhárom éves volt; szép, kedves, eleven fiu; olyan esze volt, mint a tűz. A két férfi, mikor én a kis leányomat ölben hordoztam, azt mondá: ezeket a gyermekeket összeházasítjuk. S én úgy örültem neki, mikor a fiu annak a kis ártatlannak parányi kezét kezébe vette s azt kérdezte tőle: hát hozzám jösz-e? s erre a gyermek olyan vigan nevetett.
Krisztyán kereskedő volt. De nem olyan igazi kereskedő, a ki érti a maga hivatását, hanem csak amolyan helybenülő kisvárosi kereskedő, a ki megy a nagyobbik után, koczkáztat vaktában; ha nyer, jól járt vele, ha veszt, elbukik.
Ő folyvást nyert, s azért azt hitte, hogy ennél egyszerűbb tudomány nincsen. Tavaszszal körülnézte a vidéket, hogyan állnak a vetések, s azután a szerint kötött szerződést a nagyban kereskedőkkel aratás után kiadandó gabonára.
Volt egy állandó megrendelője, Brazovics Athanáz nagykereskedő Komáromból. Ez tavaszszal nagy összeg pénzeket előlegezett neki rendesen az őszszel átadandó gabonára, s azért Krisztyán kötelezve volt ugyanazt neki a megállapított árban hajóira szállítani. Ez az üzlet jól jövedelmezett Krisztyánnak; de én azóta is sokat gondolkoztam rajta, hogy ez nem kereskedés, hanem koczkajáték, mikor valaki elad valamit, a mi még nincs is e világon. Brazovics sok pénzt szokott előlegezni Krisztyánnak, s minthogy annak házán kívül semmi fekvő vagyona nem volt, kezességet kivánt érte. Férjem elvállalta a kezességet szivesen: ő birtokos volt s Krisztyánnak jó barátja. Krisztyán nagyon könnyű életet élt; mig férjem szegény naphosszant az iróasztalnál görnyedett, ő egész nap a kávéház előtt pipázott és feleselt a hozzá hasonló kalmárokkal. Hanem egyszer aztán jött az Isten ostora: az 1816-diki rettenetes év. Tavaszszal gyönyörűen állt országszerte minden vetés. Olcsó gabnaárakra lehetett számítani. A Bánátban boldog volt az a kereskedő, a ki négyforintos buzára szerződést köthetett. Akkor nekijött egy esős nyár, esett szakadatlanul tizenhat hétig egyfolytában minden nap. Minden gabona elrothadt a lábán; éhinség állt be a Kanahánnak csúfolt vidéken, s őszszel húsz forint volt egy mérő buzának az ára; az sem volt kapható a kereskedésre, mert a földmivelők lefoglalták vetőmagnak.
– Emlékszem rá, szólt bele Timár, akkor voltam kezdő kereskedőbiztos.
– Tehát abban az évben történt az, hogy Krisztyán Maxim nem birt a szerződésének megfelelni, a mit Brazovics Athanázzal kötött. Iszonyú, kimondhatatlan összeg volt a különbség, a mit meg kellett volna térítnie. És ekkor Krisztyán Maxim azt tette, hogy összeszedé, a mi csak kinnlevő pénze volt másoknál, felvett jóhiszemű emberektől még kölcsön is sok pénzt, s egy éjjel hírmondatlanul megszökött Pancsováról, magával vitt minden pénzt, s itt hagyta még egyetlenegy fiát is.
Tehette, mert minden értéke pénzben volt; s nem ragaszkodott semmihez, a mit itthágy.
De hát mire való akkor a pénz a világon, ha ilyen kárt lehet vele tenni egy embernek, a ki nem szeret semmit, csak a pénzt?
Adósságai, kötelezettségei itt maradtak azoknak a vállára, a kik jó barátai voltak, a kik jót álltak érte. Azok között volt férjem is.
S akkor előjött Brazovics Athanáz, s követelte szerződése beváltását a kezesektől.
Hiszen igaz, hogy ő pénzt előlegezett a megszökött adósnak, s mi ajánlkoztunk, hogy a pénzét visszatérítjük. Felét jószágainknak eladtuk volna, s abból kitelhetett az adósság. De ő nem irgalmazott. Az egész szerződést akarta beváltatni. Nem volt kérdés, hogy mennyi pénzt adott ő? hanem hogy mennyi pénzérőt tartoznak ő neki adni? Ötszörös nyereséget követelt. S az irás jogot adott neki hozzá. Kértünk, könyörögtünk előtte: elégedjék meg kisebb nyereséggel; hiszen csak arról van szó, hogy kevesebbet nyerjen. Hajthatatlan volt. Minden követelését ki akarta elégíttetni a kelepczébe jutott jótállókkal.
De hát mire való akkor a vallás, a hit, a keresztyének és zsidók minden hitágazata, ha ilyen követelést tenni szabad?
Törvényre ment a dolog; a biró itélt, s minekünk házunkat, földünket, utolsó falatunkat elfoglalták, lepecsételték, dobra ütötték.
De hát mirevaló akkor a törvény, az emberi társaság, ha szabad megtörténni annak, hogy valakit a koldustarisznyáig levetkőztessenek olyan tartozásért, melylyel ő maga soha adós nem volt? hogy nyomorulttá tegyenek egy harmadik emberért, a ki nevetve áll odább?
Mindent elkövettünk, hogy a végveszedelemtől megmentsük magunkat; férjem maga felment Budára, Bécsbe, kihallgatást kérni. Az álnok csaló, ki pénzével megszökött, itt élt Törökországban, kitudtuk; folyamodtunk, hogy tartóztassák le és hozzák vissza; elégítse ő ki azt, ki ellene követeléssel fellép. És azt felelték mindenütt, hogy ez nincs hatalmukban.
De hát mirevalók akkor a császárok, a miniszterek, a nagyhatalmak, ha egymás nyomorult jobbágyait meg nem bírják védelmezni?
E rettentő csapásra, mely mindnyájunkat koldusbotra juttatott, szegény férjem egy éjszaka sziven lőtte magát.
Nem akarta látni családja nyomorát, hitvese könyjeit, gyermeke inségét, inkább elszökött előlük a föld alá.
Oh a föld alá mi előlünk!
De hát mire való akkor a férfi a világon, ha nagy baj idején nem talál más segítséget, mint magára hagyni asszonyt és gyermeket s szétzúzni saját szivét?
S még mindig nem volt vége a borzalomnak. Koldussá, földönfutóvá voltam már téve, még istentagadóvá is akartak tenni. Az öngyilkos neje hasztalan könyörgött a papnak, hogy temesse el szerencsétlen férjét. Az esperes szigorú férfi, ő nagyon szent ember, ki a vallásra sokat ád; ő megtagadta férjemtől a tisztességes eltemetést s nekem látnom kellett, hogy azt az alakot, a kit a bálványozásig imádtam, hogy hurczolja ki a városi nyúzó a hullahordó szekéren, s hogy kaparja be a temető-árokba egy simára letaposott gödörbe.
De hát mire való akkor a pap a világon, ha ilyen szenvedést nem tud megorvosolni?
Mire való az egész világ?
Még egy volt hátra, hogy öngyilkossá és gyermekgyilkossá tegyenek. Egyszerre gyermekgyilkossá és öngyilkossá. Kendőmmel odaszorítám keblemhez kis gyermekemet s kimentem vele a Dunapartra.
Egyedül voltam, semmi emberi teremtés nem kisért.
Végig mentem kétszer-háromszor a parton, azt nézve, hogy hol lesz legmélyebb a víz.
Ekkor valaki megfogta a ruhámat hátulról és visszarántott.
Hátra néztem: ki az?
Ez a kutya volt az.
Utolsó jó barátom minden élő teremtés közül.
Az osztrovai sziget partja volt az, a hol ez történt velem. Azon a szigeten volt szép gyümölcsös kertünk, kis nyári mulató-lakkal. Ennek is minden szobája le volt már pecsételve birói pecséttel, s nekem csak a konyhában és a fák között volt még szabad járnom.
Akkor leültem a Dunapartra s gondolkozni kezdtem. Mi vagyok én? Ember? nő? Rosszabb vagyok-e mint egy állat? Látott már valaha valaki egy kutyát, mely kölykét a vízbe fojtja s magát is elöli? Azért sem ölöm el magamat, azért sem ölöm meg a gyermekemet! Azért is élni fogok; azért is fölnevelem őt! Hogyan fogok élni? A hogy megélnek a farkasok; meg a czigány asszonyok, a kiknek se házuk, se kenyerük. Koldulni fogok a földtől, koldulni fogok a vízfenéktől, koldulni a fák ágaitól; de emberektől nem fogok koldulni soha!
Szegény férjem sokat beszélt egy kis szigetről, melyet ötven év óta alkotott a Duna az osztrovai sziget melletti nádasban. Ő vadászni járt oda őszi napokban, s sokat emlegetett egy odvas sziklát, melyben zivatar elől meghúzta magát. Azt mondá, hogy ez a sziget senkié. A Duna építette – senkinek. Semmi kormánynak sincs még róla tudomása; egyik országnak sincs még joga azt a maga területéhez számítani. Ott nem szánt, nem vet senki. Föld, fa, fű senkié. Ha senkié, hát miért ne foglalhatnám én el? Elkérem azt az Istentől. Elkérem a Dunától. Miért ne adhatnák nekem? Termesztek rajta kenyeret. Hogyan termesztek? miféle kenyeret? azt még nem tudom. A szükség majd megtanít rá.
Egy csónakom maradt még. Ezt nem vette észre a bíró, hogy lefoglalhatta volna. Abba beleültünk. Noémi, én és Almira. Áteveztem a senki szigetére. Nem próbáltam soha az evezést; de megtanított rá a szükség.
A mint erre a földre kiléptem, csodálatos érzés fogott el. Mintha egyszerre elfeledtem volna mindent, a mi künn a világban történt velem. Valami hivogató, megnyugtató csendesség fogadott itten. A mint bejártam a ligetet, a pagonyt, a mezőt, már tudtam, hogy mit fogok itt csinálni? A ligetben döngtek a méhek, a pagonyban virágzott a földi mogyoró, a víz színén libegett a sulyom virága, a partoldalban teknősbékák sütkéreztek, a fák oldalait csigák lepték el, a mocsári bozótban a harmatkása érett. Uram, Istenem, ez a te terített asztalod! – És a geszt teli volt fiatal gyümölcsvadonczokkal. Sárga rigók hordták át annak a magját a szomszéd szigetről, s a vadalma sárgult már a fákon, s a málnabokor még tartogatta elkésett gyümölcseit. Tudtam már, hogy mit csinálok ezen a szigeten? Paradicsomot csinálok belőle. Én, magam, egyedül. Olyan munkát teszek itten, a mit egy ember keze, egy asszonykéz is bevégezhet. És aztán élni fogok itt, mint az ősember élt a paradicsomban.
Rátaláltam a sziklára, és annak természetalkotta oduira. A legnagyobb odvában szénahalmaz volt ágynak vetve. Ez szegény férjem nyughelye volt egykor. Jogos örököm. Özvegyi jogom ez. Ott megszoptattam kis gyermekemet s aztán elaltattam és lefektettem a szénába, nagykendőmmel leterítve. Almirának azt mondtam: «te itt maradsz és őrt állsz Noémi fölött, míg visszatérek». Akkor újra áteveztem a nagy szigetre. Fölkerestem még egyszer kertünket. A nyári lak verandáját nagy ponyvaernyő födte; azt leoldottam. Ez jó lesz nekünk sátornak, takarónak, talán majd téli öltözetnek is. Abba aztán becsomagoltam, a mi szerteszét hevert még, konyha- és kertészeszköz, s egy nagy batyut kötöttem belőle, akkorát, hogy a hátamon el birjam vinni. Gazdagon, négylovas hintón jöttem a férjem házához, s batyuval a hátamon megyek ki belőle; pedig nem voltam pazarló, nem voltam rossz. És meglehet, hogy ez a batyu is lopott jószág már; sajátom ugyan mind, a mi benne van; de hogy elviszem azt magammal, mégis tolvajság. Nem tudom. Össze volt zavarva fejemben az igaz és nem igaz, a szabad és nem szabad felőli fogalom egészen. Menekültem a batyuval saját hajlékomból. A kerten végig haladva, gyönyörű szép gyümölcsös fáimnak mindegyikéről vágtam le néhány ágat, és a fügefákról, a gyümölcstermő bokrokról sarjakat, felszedtem kötényembe az elhullott magvakat a földről s aztán – megcsókoltam a szomorú fűz ágát, mely alatt annyiszor aludtam boldog álmokat. Vége volt. Soha többet arra a helyre nem tértem vissza. A csónak utoljára járta meg velem a Dunát. Míg ismét visszaeveztem, két dolog aggasztott. Egyik az, hogy a szigetnek nem szeretett lakói is vannak: a kígyók. Bizonyosan a kőoduban is laknak azok, s én irtózom tőlük s féltem Noémit. A másik meg az, hogy ha én magam évekig meg tudok is élni vad mézzel, sulyommal és harmatkásával, s ha Noémit táplálja az alatt saját keblem: de mivel tartom el Almirát. Ez a hű nagy állat nem él azzal, a mi engem táplál. Pedig nekem szükségem van rá; nála nélkül a félelem ölne meg e magányban. Mikor batyummal visszakerültem a sziklaoduhoz, a bejárat előtt egy nagy kígyófarkat láttam ugrálni, távolabb feküdt tőle a leharapott fej. A mi a fej és fark közül hiányzott, azt Almira ette meg. Az okos állat ott feküdt a gyermek előtt, farkát csóválva és száját nyalogatva, mintha mondaná: én már megebédeltem. Attól fogva folyvást kígyókra vadászott. Az volt mindennapi eledele. Télen kiásta őket lyukaikból. Az én barátom – annak szoktam hívni – talált magának e szigeten életmódot s engem megszabadított irtózatom tárgyaitól.
Oh! uram, az valami leírhatatlan érzés volt, mikor az első éjszakát itt töltöttük egyedül. Mikor nem volt velem más, mint egy Isten, egy gyermek és egy eb. Nem merem azt fájdalomnak nevezni: közelebb volt az a gyönyörhöz. Az elhozott ponyvával takaróztunk mind a hárman s akkor ébredtünk fel, mikor a madarak elkezdtek szólni.
Kezdődik a munka. A vademberek munkája. Megtanított rá a szükség. Hajnal előtt kell szedni a harmatkását, ezért hiják úgy. A szegény asszonyok kimennek az ingovány bozótjába, hol ez édes magot termő növény burjánzik; felső ruháikat fölemelik, két kézzel szétterjesztve, körülforognak a bozótban s az érett mag belehull öltönyükbe. Az a manna! Az istenadta ingyenkenyér, a mit a «senki cselédei» esznek.
Uram! Két évig éltem e kenyérrel, s mindennap térden állva adtam hálát annak, a ki gondoskodik a mezők madarairól!
Vad gyümölcs, erdei méhek méze, földi mogyoró, tekenős béka, vad kacsák tojása, télire eltett sulyom, csigabiga és aszalt gomba volt mindennapi eledelem. Áldassék Isten, ki a maga szegényeinek ilyen gazdag asztalt teríttet!
És azalatt éjjel-nappal küzdöttem föltett dolgommal. A geszt vadonczaiba beojtogattam a nemes gyümölcsök ágait, a feltört földbe gyümölcsbokrokat, szőlőt, hasznos növényeket ültettem. Gyapotnövényt és selyemkrepint vetettem a szikla déli oldala mellé; termékéből durva szövetet készítettem fűzfa-szövőszéken, s azt viseltük. Gyékényből, sásból méhköpüket fontam, vad méhrajokat gyűjtöttem bele; s az első évben már volt méz és viaszk csereárum. Molnárok, dugárusok jöttek néha a szigetre; azok segítettek a nehezebb munkánál, s nem bántott senki. Tudták, hogy pénzem nincsen, s fizettek munkával, szükséges eszközökkel, tudták, hogy pénzt nem veszek el. Mikor aztán egyszer gyümölcsfáim elkezdtek teremni, ah! akkor már gazdag voltam. S e sziget televényföldében kétszeres buján nő minden fa. Vannak körtefáim, a mik egy évben kétszer érlelnek gyümölcsöt; s minden fiatal fa újra hajt Szentiván-nap után. És nálam minden évben teremnek a fák. Mindig az ő titkaikat tanultam, s rájöttem, hogy nem szabad a kertész keze alatt se túltermő, se meddő évnek lenni. Az állat megérti, ha úgy beszélünk hozzá, mint az emberhez, s én azt hiszem, hogy a fák is hallgatják és nézik azt, a ki őket szeretve ápolja s megértik titkos óhajtásait és büszkék rá, ha ők is örömet szerezhetnek annak. Oh! a fák oly okos lények! Azokban lélek lakik. Én gyilkosnak tartom, a ki egy nemes fát kivág.
Ezek az én barátaim itt!
Szeretem őket! bennük élek! és általuk élek!
A mit évről-évre adnak, azért eljönnek szigetemre a szomszéd falvakból, a malmokból s hoznak érte cserébe azt, a mi az én háztartásomhoz kell. Pénzért nem adok semmit! Irtózom a pénztől. Az átkozott pénztől, mely engemet kiüzött a világból és férjemet az életből. Nem akarok pénzt látni soha.
De azért nem vagyok oly ostoba, hogy készen ne legyek arra, hogy jöhetnek egyszer mostoha évek, mik minden emberi szorgalmat meghiusítanak, jöhet késői fagy, jégverés; elpusztulhat az év áldása. Gondoskodtam a rossz időkről is. Sziklám pincze odujában és szellős rovátkai közt el van téve, a mi eltartható árúczikk, hordókban annyi bor, döbözökben viaszk, csomagokban gyapjú és gyapot, a mennyi elég lenne arra, hogy egy inséges évben, talán kettőben is, bennünket a szükségtől megszabadítson. – Tehát takaréktáram is van; de pénzem nincsen. Gazdagnak mondom magamat – és egy fillér nem volt a kezemben tizenkét év óta!
Mert tizenkét év óta lakom ezt a szigetet, uram: – egyedül, harmadmagammal. Almirát mindig emberszámba veszem. Noémi ugyan azt mondja, hogy négyen vagyunk. Nála Narcziszsza is számít. Bohó gyermek.
Tudnak igen sokan ittlétünk felől, de ezen a vidéken az árulkodást nem ismerik. Az a mesterséges zár, mely a két ország határán fentartatik, valami örökös titkolózást honosít meg az ittlakó emberek között. Senki sem kutatja a más dolgát, s ösztönszerűleg rejti mindenki a titkot. Bécsbe, Budára, Stambulba nem hat el innen semmi.
Aztán miért is jelentenének fel? hiszen nem bántok semmit, nem ártok senkinek. Egy darab puszta földön gyümölcsöt termesztek, a mely föld senkié. Az úr Isten és a királyi Duna adták azt nekem, s én azt ő nekik mindennap megköszönöm. Hála neked én Istenem, hála neked én királyom!
Nem is tudom, hogy van e valami vallásom? Tizenkét év óta nem láttam sem papot, sem templomot. Noémi nem tud arról semmit. Én tanítottam olvasni, irni; én beszéltem neki Istenről, Jézusról, Mózesról, a hogy én ismerem őket. Arról a jóságos, minden teremtését szerető, véghetetlen irgalmú, bűnbocsátó, mindenütt közellevő Istenről, arról az alázatosságában felséges, szenvedéseiben tündöklő, emberiségében isteni Jézusról, s arról a népszabadság vezéréről Mózesről, a pusztában éhen-szomjan bujdosó, de a szabadságot a kövér szolgálatért fel nem cserélő, a jótékonyságot, a testvérszeretetet hirdető Mózesről, a kinek én ismerem őket; – de arról a kegyetlen, boszúálló Istenről, arról a személyválogató Istenről, arról az áldozatot követelő czifra templomokban lakó Istenről, – és arról a kiváltságos Jézusról, arról a vakhitet követelő Jézusról, arról az adófizettető, testvérüldöztető Jézusról, – és arról a pénzzsarló Mózesről, arról a gyülölethirdető Mózesről, arról az önző Mózesről, a kiről a könyvek és a szószékek és a harangok és az énekek beszélnek, ő nem tud semmit!
Most már tudja ön, hogy kik vagyunk mi, és mit csinálunk itten? Tudja meg tehát azt is, hogy mi az, a mivel bennünket ez az ember fenyeget?
Ez annak az embernek a fia, kiért férjem jót állt, a ki miatt öngyilkossá lett, a kiért a világot, az emberi társaságot elhagytuk.
Ő akkor tizenhárom éves gyermek volt, mikor úgy elpusztultunk, s a csapás őt is érte; mert apja őt is elhagyta.
Igazán nem csodálom, hogy e fiúból ilyen nyomorult ember lett.
Elhagyatva, kilöketve a világba, a szemétre tulajdon apjától, idegen emberek kegyelemfalatjára szorulva, megcsalatva, meglopatva attól, a kit fiui tisztelettel bálványozni kellett volna, gyönge növendék korában megbélyegezve, mint egy csaló fia; csoda-e, ha ő is arra volt kényszerülve, hogy azzá legyen, a mivé lett?
Pedig egészen még én sem tudom, hogy mi ő? de tudok felőle sokat.
A kik itt a szigeten keresztül mennek, sokan tudnak felőle valamit!
Nem sok időre apja megszökése után ő is kiment Törökországba. Azt mondta, apját fölkeresni megy. Egyik ember azt állítja, hogy föltalálta, a másik azt, hogy nem jött nyomára soha. Némelyek azt mondják felőle, hogy apját is meglopta, pénzével elszökött s azt hirtelen elprédálta. Ezt nem tudni bizonyosan. Ő tőle hiába kérdezné valaki, mert ő nem mond igazat soha. Hol járt, mit tett? arról csak meséket szokott mondani, miket oly leleményesen tud előadni, hogy a ki szemeivel látta az ellenkezőt, még azt is zavarba hozza, hogy vajjon nem igaz-e, a mit mond. Ma itt látják, holnap amott. Találkoznak vele Törökországban, Olaszországban, Lengyelországban, Magyarországban, s nincs nevezetes embere ez országoknak, a kit ne ismerne, s a kivel egyszer összejön, azt bizonyosan megcsalja, s a kit egyszer megcsalt, bizonyos lehet felőle, hogy még egyszer visszajön hozzá s ujra megcsalja. Tízféle nyelven beszél s a miféle nemzetbelinek kiadja magát, annak fogadják el. Egyszer előjön mint kereskedő, másszor mint katona, majd mint tengerész, ma török, holnap görög. Látták már lengyel grófnak is, orosz herczegasszony vőlegényének és német csodadoctornak, ki minden betegséget meggyógyító lapdacsokat árult. Mi dolga van valóban a világon? arra nem lehet rájönni. Hanem egy dolga bizonyos. Ő fizetett kém. Kinek a kéme? A töröknek? az osztráknak? az orosznak? Mind a háromnak! Talán még többnek is. Valamennyinek szolgál, s megcsalja valamennyit. Évenkint több ízben megfordul ezen a szigeten. Egy csónakkal jön át a török partról, s ugyanazzal megy át a magyar partra. Mi dolga van neki itt és amott? azt én nem sejthetem. Hogy azt a keserűséget, a mit megjelenésével nekem okoz, csak magán kedvtelésből idézi elő, azt nagyon hiszem. Azt is tudom felőle, hogy inyencz és kéjsóvár. S nálam jó izű étel van, és fiatal serdülő leány, kit ő szeret azzal boszantani, hogy menyasszonyának nevezi. Noémi gyülöli őt. Pedig nem is sejti, hogy gyülölete milyen jogosult. De én nem hiszem, hogy Krisztyán Tódor csupán ezért járna e szigetre. E szigetnek más titkai is lehetnek, a mikhez nekem semmi közöm. Ő fizetett kém. A mellett rosszszivű ember. A hajaszálától a körme hegyéig meg van romolva. Minden rossz kitelik tőle. Ő tudja azt, hogy én leányommal együtt ezt a szigetet csak bitorlom: semmi emberi jogom nincsen hozzá. Ennek a titoknak a birtokában zsarol, boszant, kínoz mind a kettőnket. Azzal fenyeget, hogy ha neki nem adunk és meg nem teszünk mindent, a mit kíván, feljelent bennünket az osztrák kormánynál s a török kormánynál, s a mint azok megtudják, hogy a Duna közepén támadt egy új terület, mely az eddigi békekötésekben nincs jelezve, azonnal országos vitát támasztanak belőle, s a míg az el nem dől, kiparancsolnak belőle minden rajta lakót, mint a hogy történt az Allbion-hegy s a Cserna folyam közötti térrel, a mi a «senki» földének van kinyilatkoztatva. Egy szavába kerül ennek az embernek, hogy mindazt, a mit én a puszta szigeten tizenkét évi keserves fáradsággal létrehoztam, semmivé tegyen, hogy ezt az édent, melyben oly boldogok vagyunk, ismét vadonná alakítsa át és bennünket ismét földönfutókká tegyen. És még több! Nekünk nem csak a császárok hivatalszolgáinak felfedezésétől kell remegnünk, hanem még a papokétól is. Ha megtudják az érsekek, a patriarchák, az archimandriták és az esperesek, hogy itt e szigeten egy leány növekedik, a ki még templomot nem látott keresztelője óta, elveszik őt tőlem erővel és beteszik valamely kolostorba. Érti ön már uram azt a keserves sóhajtást, – a mi önt aludni nem engedé ez éjjel?
Timár a hold tányérába bámult, mely a jegenyék sudarai között kezdett alászállni.
«Miért nem vagyok most hatalmas úr?» gondolá magában.
– Ez az ember nyomorulttá tehet bennünket mindennap, folytatá Teréza. Nem kell tőle egyéb, mint hirül adni vagy Bécsben, vagy Stambulban, hogy itt egy új terület van a Dunán, s azzal mi semmivé vagyunk téve. Senki e vidéken el nem fog árulni bennünket soha, egyedül ő. De én el vagyok készülve mindenre. Hogy ez a sziget létezik, annak egyedüli oka ez a szikla itt a sziget ormán. Ez tartóztatja a Dunaág kanyarulatát. – Egy évben, mikor a törökök verekedtek a szerb Milossal, szerb csempészek három láda lőport rejtettek el e sziget reketytyebokrai között. Azután soha sem jött azokért senki. Talán elfogták, meg is ölték azokat, a kik a lőport ide rejték. Én rátaláltam. Ide hoztam e nagy szikla legmélyebb üregébe. – Uram! – Ha e szigetből, mely most senkié, engem ki akarnak űzni, én e lőporba kanóczot vetek, a sziklát mindnyájunkkal együtt a levegőbe röpítem s a következő tavaszszal, a jégzajlás után nem fogja senki e szigetnek még csak nyomát sem találni itten! – Már most tudja ön, hogy miért nem birt elaludni ezen a helyen?
Timár tenyerébe nyugtatá fejét, úgy bámult maga elé.
– Még egyet mondok önnek! szólt Teréza asszony, közelebb hajolva Timárhoz, hogy suttogásig lenyomott hangját hallhatóvá tegye. – Én most is azt hiszem, hogy ez embernek más oka is volt e szigeten épen ma megjelenni s hirtelen megint eltünni, mint az, hogy a legutolsó csárdában minden pénzét elkártyázta s tőlem akart valamit zsarolni. Ez a látogatás vagy önnek szólt, vagy ennek a másik úrnak. Vigyázzon magára, a kinek féltő titka van!
A hold letünt a jegenyék mögé s keleten derengni kezdett az ég. A sárga rigók füttye megszólalt a pagonyban. Reggeledett.
Az Osztrova sziget mellől hosszan vontatott tülökhang üvöltött szét a tájon. Ébresztő a hajósoknak.
Léptek hangzottak a porondon. Egy hajóslegény jött a part felől, jelenteni, hogy a hajó indulásra készen áll már, a szél megállt, menni lehet.
A kis lakból előjött a vendég Trikalisz Euthym, és leánya, a szép fehér arczú Timéa.
Noémi is készen volt már, s a konyhán friss kecsketejből főzött reggelit a vendégeknek, mihez pörkölt málé szolgáltatta a kávét, s lépesméz a czukrot. Timéa nem ivott belőle. A maga részét Narcziszszával itatta meg, s az elfogadta az idegen leány ajándékát, Noémi nagy bánatára.
Trikalisz Euthym azt kérdezé Timártól, hogy hát az a másik úr hová lett, a ki az este érkezett ide? Timár értesíté, hogy az még az éjjel odább ment.
Erre Trikalisz Euthym arcza még jobban elkomorodott.
Azután búcsút vettek háziasszonyuktól mindannyian. Timéa izetlen volt; panaszkodott, hogy még most is rosszul érzi magát. Timár legutól maradt s elváláskor egy török gyártmányú tarka selyemkendőt adott át Terézának, Noémi számára, mit az megköszönt neki s megigérte, hogy azt Noémi viselni fogja.
– Visszajövök még ide! monda Timár, megszorítva Teréza kezét.
Aztán eltávoztak a gyepes úton csónakjukhoz. Teréza és Almira a partig kisérték őket.
Noémi pedig felment a téveteg szikla tetejére s ott leülve a sűrű mohvirágok, a kövérlevelű szakák (sedum) közé, ábrándos kék szemeivel elbámulva merengett az eltávozó csónak után.
Narcziszsza oda sompolygott hozzá s az ölébe kuporodott, hajlékony nyakával kebléhez törlészkedve.
– Eredj, te hűtelen! hát így szeretsz te engem? Hát el kellett pártolnod tőlem ahhoz a másik leányhoz? Csak azért, mert az szép, én pedig nem vagyok az. Most azután hozzám jősz megint, ugy-e, mikor az elment, most már én is jó vagyok neked? Menj! Nem szeretlek többet!
S azzal odaölelé mind a két karjával kebléhez a hizelgő kis bolond állatot, és sima állával magához szorítá annak hizelgő fehér fejét, – s a csónak után nézett. Mind a két szemében ragyogott a köny.
ALI CSORBADZSI.
Másnap a Szent Borbála kedvező idővel haladt egész nap a Duna magyar ágán fölfelé. Estig nem történt semmi nevezetes.
Este jókor feküdni ment mindenki. Abban mind megegyeztek, hogy a mult éjjel keveset lehetett aludni.
De Timárnak még ez az éjszaka sem volt nyugalomra rendelve. A hajón csend volt, a mint horgonyán pihent, csak az oldalaihoz verődő habok egyhangú locscsanása tartá ébren az éjt; hanem e csenden keresztül is úgy tetszék neki, mintha szomszédjai valami nagy, üdvtelen munkával volnának elfoglalva. A mellékkabinból, melyet csak egy deszkafal választott el az övétől, mindenféle hangok tévedeztek át hozzá, mint hogyha pénz csörög, mint mikor dugót húznak ki egy üvegből, mint ha kalánnal forgatnak valamit egy pohárban, mint ha valaki a kezeit összecsapja, mint ha éjjel mosdani kezdenek; és aztán ismét ez a sóhaj a mult éjről: «oh Allah!»
Végre halk koczogtatást hallott a szobáját elválasztó közfalon.
Trikalisz Euthym hivta őt.
– Uram, jöjj át hozzám!
Timár hirtelen felöltözött s átsietett a szomszéd kabinba.
Abban két ágy volt, s a kettő között egy asztalka. Az egyik ágy függönynyel volt eltakarva, a másikon feküdt Euthym. Az asztalkán állt egy szekrény, és két üvegcse.
– Parancsol, uram? szólt Timár.
– Nem parancsolok: kérek.
– Valami baj van?
– Mindjárt nem lesz semmi. Én meghalok. – Magam akarom. Mérget vettem be. Ne csinálj zajt. Ülj le mellém, és hallgasd végig, a mit beszélek. Timéa nem ébredhet fel; mákonyt itattam vele, hogy mélyen aludjék. Mert ebben az órában nem szabad neki ébren lenni. Ne szólj közbe. Annak, a mit te mondasz nekem, én már egy óra mulva semmi hasznát nem veszem; neked pedig nagyon sokat kell elmondanom s időm rövid, ez a méreg gyorsan öl. Ne kapkodj semmihez. Itt van kezemben az ellenméreg, ha megbántam volna, visszatérhetnék. De nem akarok. És igazam van. Tehát ülj le és figyelj szavaimra.
Az én nevem nem Trikalisz Euthym, hanem Ali Csorbadzsi, egykor Kandia kormányzója, utóbb Khazniár Sztambulban. Te tudod, mi történik most Törökországban. A szultán ujít, s az ulémák, a dere-bégek és szandzsák-bégek lázongnak. Ilyenkor az emberélet olcsó. Az egyik fél ezerével öleti le azokat, a kik nem értenek vele egyet, a másik fél ezerével gyujtogatja fel a hatalmon levők házait, s nincs olyan magasan álló fő, ki uralkodója kezétől és rabszolgája kezétől bizton nyughatnék. A sztambuli kajmakám nem rég hatszáz előkelő török urat fojtatott meg Sztambulban, s őt magát tulajdon rabszolgája gyilkolta le a Sofia-mecsetben. Magát a szultánt a galatai hidon megtámadta Sheik Szatsi dervis, és halállal fenyegeté. Minden ujítás embervérbe kerül; a legelső angol gőzös megjelenését a Bosporuson kétszáz kaikdzsi (csónakász) levágott feje üdvözölte. Mikor Edrenét meglátogatta a szultán, huszonhat előkelő férfit fogtak el, huszat lefejeztek, hatot kínpadra vontak; azok rémmeséket vallottak az ország nagyjai ellen. Aztán megfojtották őket. Akkor üldözőbe vétettek azok, a kikre rávallottak: ulémák, főtisztek, basák, miniszterek; nem volt az üldözés nyilvános. A gyanus országnagyok eltüntek hirmondás nélkül. A szultán titkárja, Waffát effendi elküldetett Syriába s útközben a drúzok agyonverték; Pertew basát az edrenei kormányzó, Emin basa ebédre hivta magához, s mikor az ebéd végén hozták a fekete kávét, tudtára adá, hogy a szultán kivánatára neki a findzsában mérget kell meginni. Petrew csak azt kérte, hogy a saját magával hordott mérget keverhesse a kávéjába, mert az biztosabban öl; azzal megáldotta a szultánt, megmosakodott, imádkozott és meghalt. Mai nap minden török főur ott hordja pecsétnyomó gyűrűjében a mérget, hogy mikor rákerül a sor, készen legyen.
Én jókor megtudtam, hogy most rajtam a sor.
Nem voltam összeesküvő; de volt két nagy okom rá, hogy a halálra meg legyek érve. Az egyik a pénzem, a másik a leányom. A pénzem kellett a khaznénak, a leányom kellett a szerálynak.
Meghalni nem nehéz, arra kész vagyok; de leányomat nem adom a szerálynak, sem koldussá tenni nem engedem.
Elhatároztam magamat, hogy kijátszom ellenségeimet, s megszököm leányommal és vagyonommal.
A tenger felé nem szökhettem, mert ott az új kerekes hajókkal utólérnek. Készen tartottam útlevelemet Magyarországba, mint görög kereskedő, hosszú körszakállamat levágtam s álutakon eljutottam Galaczig. Ott lehetetlen volt szárazföldön tovább menekülnöm. Ezért fogadtam fel hajódat s pénzemen buzát vásárolva, ily alakban hoztam azt magammal, így legkevésbbé lophatták el tőlem. – Mikor hajótulajdonosod nevét megmondád, nagyon megörültem rajta. Brazovics Athanáz nekem rokonom; Timéa anyja görög leány volt, az ő családjából való. Sokszor tettem jó szolgálatokat ennek az embernek, s most azoknak viszonzását kérem. Allah nagy és bölcs! Sorsát senki ki nem kerülheti. Te sejtetted már, hogy én menekülő vagyok, bár nem voltál tisztában felőle, hogy gonosztevő-e, vagy politikai üldözött? hanem azért kötelességedhez képest, mint hajóvezető a rábizott utast, elősegítél gyors menekülésemben. Csodamódon átjutottunk a Vaskapu szikláin és örvényein; vakmerően elmenekültünk az üldöző ágyúnaszád elől; játszva kerültük ki az orsovai vesztegzárt és vizsgálatot, s mikor már a rémek óriásai hátunk mögött voltak, akkor egy utamba akadt szalmaszálon át beleesem a sírba.
Az az ember, ki tegnap este utánunk jött a rejtett szigetre, a török kormány kéme. Én ismerem őt s ő is rám ismert bizonynyal. Senki nem birta nyomomat kiszaglászni, egyedül ő. Most elém került, s már Pancsovánál készen várnak rám. – Ne szólj közbe. Tudom, mit akarsz mondani. Azt, hogy ez már magyar föld, s egyik ország kormánya sem szolgáltatja ki a másiknak politikai menekültjét. Csak hogy engem nem úgy fognak üldözni, mint politikai menekültet; hanem mint tolvajt. Nincs igazuk. Csak a magamét hoztam el, s ha az államnak követelése van rajtam, otthagytam huszonhét házamat Galatában, abból megveheti; de azért mégis azt fogják utánam kiáltani, hogy tolvaj vagyok, a khazné pénzét raboltam el, s a szökevény tolvajokat Ausztria is ki szokta adni Törökországnak, ha a török kémek rájuk akadhatnak. Ez az ember engem megismert, s azzal végem van.
(A beszélőnek nehéz veriték gyöngyözött elsárguló homlokán. Arcza olyan volt, mint a viaszk.)
– Adj egy ital vizet, hogy tovább beszélhessek.
Még sok mondani valóm van.
Magamat meg nem menthetem többé, de az által, hogy meghalok, megmentem leányomat és az ő vagyonát. Allah akarta így, s ki futhat ki az ő árnyékából?
Azért fogadd meg én nekem a te hitedre és becsületszavadra, hogy végrehajtod mindazt, a mit rád bizok.
Legelőször is, mikor halva leszek, nem temettetsz el sehol a parton. Nem is kivánhatja muzulmán, hogy őt keresztyéni módon temessék el; hanem eltemettetsz hajós szokás szerint, ponyvába varrva, s nehéz köveket kötve lábamhoz és fejemhez, s a hol legmélyebb a Duna, oda lebocsátasz. Ezt cselekedd, fiam, velem.
És azután a hajót okosan vezéreld Komáromig, Timéának jól gondját viseld.
Itt e szekrénykében van készpénzem. Ezer arany az egész. A többi vagyonom zsákokban fekszik, buza alakban. Egy irást hagytam asztalomon, melyet te tégy el; mert abban bizonyítom és elismerem először azt, hogy sok dinnyeevéstől dysenteriát kaptam s abban halok meg, másodszor azt, hogy készpénzem csupán ezer arany; nehogy téged vádoljon valaki, vagy azzal, hogy halálomat okoztad, vagy hogy pénzemből eltettél.
Neked nem ajándékozok semmit. Te a magad jó szivéből cselekszel, s azért megjutalmaz téged a te Istened. Jobb adósnak nem hitelezhetnél.
S azután Timéát elviszed Brazovics Athanázhoz, és megkéred, hogy fogadja őt leányának. Egy leánya már van; hadd legyen ez annak testvére. Add át neki a pénzt, fordítsa a gyermek javára. És add át neki a hajóterhet és kérd meg, hogy legyen ő maga jelen, mikor a zsákokat kiürítik, mert én jó tiszta búzát hoztam, hogy ki ne cseréljék. Érted?
(A haldokló égő szemekkel tekinte Timár szemeibe és magában küzdött.)
– Mert…
(Megint elhallgatott.)
Mondtam valamit? Valamit akartam mondani, de agyam zavarodik. Milyen vörös ez az éjszaka! Milyen vörös ez a hold az égen. Igen. A «vörös félhold»…
(Itt egy mély nyöszörgés ragadta meg figyelmét, mely Timéa ágya felől jött s egyszerre másfelé ragadta gondolatait. Ijedten emelkedett fel ágyából, s valamit keresett vánkosa alatt reszkető kezekkel, és szemei üvegfényben ragyogva meredtek elő.)
– Ah! ezt majd elfeledém, Timéa! Hiszen Timéának álomitalt adtam; ha fel nem ébreszted jókor, örökre elalszik. Itt ez üvegcsében valami ellenszer. A mint én meghalok, vedd ezt, és homlokát, halántékait és a szívgödrét dörzsöld be vele erősen, míg fölébred! – Ah! szinte magammal vittem őt is. Pedig nem akarom. Neki élni kell. Ugy-e? fogadod hitedre, becsületedre, hogy fölébreszted őt, hogy életre hozod, hogy nem hagyod örökre elaludni?
A haldokló görcsösen szorítá melléhez Timár kezét; a halálküzdelem látszott már eltorzult vonásain.
– Miről is szóltam az elébb? – Mit akartam még mondani? – Mi volt az utolsó szavam? – Ugy? igen a «veres félhold!»
A nyitott ablakon át a fogyó hold féltányéra sütött be veresen a ködöktől, a mikből kiemelkedék.
Vajjon erről beszélt a haldokló deliriumában?
Vagy erről jutott valami eszébe?
Igen: a «veres félhold!» suttogá még egyszer, Timárt odavonva magához s aztán a halálgörcs örökre becsukta ajkait; röviden kínlódott és meghalt.
AZ ÉLŐ ALABÁSTROM.
Timár egyedül maradt egy halottal, egy halálosan alvóval s egy eltemetett titokkal.
Mindnyájukat takarta a csendes éjszaka.
S az éjszaka árnyai így susogtak:
«Nézd! Ha te most nem teszed azt, a mi rád van bizva, ha e halottat a Dunába nem dobod; ha azt az alvót fel nem költöd, hanem engeded csendesen átaludni a más világra, mi lesz akkor? Az áruló már följelenté azóta Pancsován a szökevény Csorbadzsit; ha te megelőznéd s Pancsova helyett Belgrádon kötnél ki, ott jelentenéd fel; a szökevény kincseinek egy harmada törvény szerint a tied lenne. Ugyis senkié az már, az apa meghalt, a leány, ha te fel nem ébreszted, alszik örökre. Egyszerre milyen gazdag lennél! A gazdag ember derék ember, a szegény ember pedig csak komisz ember!»
Timár azt felelé vissza az éj árnyainak: «tehát csak hadd legyek én ilyen komisz ember», s hogy elnémítsa a suttogó árnyakat, betette a kabin ablakát. Valami félelem fogta el, ha arra a vörös holdra tekintett. Azt hitte, ettől jönnek azok a rossz suttogások. Mintha az magyarázná meg a holt ember végszavait arról a «vörös holdról».
Félrehuzta a függönyt Timéa fekhelye felől.
Mint egy élő alabástromszobor feküdt ott a leány, keble lassú pihegéssel szállt és emelkedett, ajkai félig nyilva, szemei lezárva, arczán a halál túlvilági komolysága.
Félkeze feje körül elomlott fürteihez volt emelve, a másikkal éji öltönye ránczait tartá keblén összeszorítva.
Timár remegve nyult hozzá, mintha egy elbűvölt tündéralakot tapintana, kinek érintésétől a szegény halandó életvesztő szívfájdalmakat kap. Az üvegcsében levő illó szeszszel elkezdé az alvó halántékait bedörzsölni. És a közben folyvást figyelt arczára, és gondolá magában:
«Téged hagynálak én meghalni, te gyönyörű alak? Hát ha igazgyöngyökkel volna telve ez a hajó, s az mind az enyim lenne, ha te meghalnál, még sem engedném, hogy örökre alva maradj. Nincs akkora gyémánt a világon, a mit örömestebb lássak, mint a te két szemedet, mikor az fel fog nyilni.»
Az alvó arcz pedig semmit sem változott a homlokán és halántékain tett bedörzsölésre; két összeérő vékony szemöldöke ránczot sem vont homlokán, midőn az idegen férfi kezei érinték.
Az utasítás azt mondá, hogy szívgödrét is be kell az ellenszerrel dörzsölni.
Timár kénytelen volt a leány kezéhez nyulni, hogy azt kebléről elvonja.
A kéz legkisebb ellenállást nem tett. Zsibbadt volt az és hideg.
Olyan hideg volt az egész alak. Szép és hideg, mint az alabástrom.
Az éjszaka árnyai ezt susogták:
«Nézd, minő gyönyörű idomok! Ajk nem érintett ezeknél szebbeket soha. Ki tudná meg, ha megcsókolnád?»
De Timár azt felelé az éj árnyai közt saját magának: «Nem, te nem loptál még életedben soha semmit: ez a csók pedig tolvajság volna.» S azzal odavonta a perzsa szőnyegtakarót, mit a leány álmában lehajított magáról s azzal válláig betakargatva az egész alakot, a szőnyeg alatt dörzsölé be ujjaival a szeszt az alvó alak szívgödrébe, s hogy ment legyen minden kisértettől, folyvást a lány arczát nézte azalatt. Olyan volt az, mintha egy oltárképet nézne, melyről a hideg sugárzik.
Egyszer aztán felnyiltak a sötét szempillák, s a két szem sötéten, ragyogástalanul tekintett elő. Az álomlihegés megszünt s Timár érzé, hogy a szív keze alatt erősebben ver.
Akkor visszahuzta kezét.
Az erős szeszt az üvegben odatartá a leánynak, hogy szagolja.
Timéa ébredezett, mert fejét elfordítá az üvegtől és szemöldeit összevonta.
Timár halkan szólítá őt nevén.
Arra hirtelen felszökött fektéből a leány s felkiáltva: atyám! ágya szélén ülve maradt. És azután maga elé bámult mereven.
A szőnyegtakaró ölébe lecsuszott, s az éji öltöny lehullott vállairól; olyan volt, mint egy antik mellszobor.
– Timéa! szólítá őt Timár, s felhuzta mezetlen vállaira a lecsuszott csalánszövetet. A leány nem vette észre.
– Timéa, önnek az atyja meghalt! mondá neki Timár, s a leány arcza, alakja nem mozdult sem ettől a szótól, sem attól, hogy öltönye fedetlenül hagyja keblét. Nem érzett semmit.
Timár átfutott kabinjába s rögtön sietett vissza kávéfőző gépével; lázas sietséggel erős fekete kávét főzött; össze is égette a kezeit vele, s mikor az készen volt, odament vele a leányhoz, karjával magához szorította a fejét, ujjaival erőszakosan kinyitotta a száját, s fejét hátravonva, kényszeríté őt a kávét lenyelni.
Addig csak a merevség ellenállásával volt küzdelme; de a mint a leány a keserű meleg italt lenyelte, egyszerre oly erővel taszítá el magától, hogy a csésze is kihullott kezéből, s akkor ágyára veté magát a leány, magára rántá takaróját s elkezdtek a fogai hangosan vaczogni.
– «No, hála Istennek, most már él, mert a hideg leli! fohászkodék Timár. Most már lássunk hozzá a hajós-temetéshez.»
A HAJÓS-TEMETÉS.
Az Oczeánon ez természetesen megy. A ki meghal, ponyvába varrják, golyót kötnek a lábára s kidobják a vízbe. A korallok majd benövik a sírját.
Hanem a dunai hajón meghalt embert kidobni a Dunába egy kis felelősséggel jár. Hiszen ott van a part; a parton falvak, városok, azokban pap és harang arra való, hogy a megholtat szentelt földbe eltemessék, elharangozzák; azt nem szabad csak úgy saját kivánsága szerint a vízbe vetni.
Pedig Timár értette azt nagyon jól, hogy miért kell annak mégis ugy történni.
Nem jött miatta zavarba.
Mielőtt a hajó fölszedte volna a horgonyt, tudatta a kormányosával, hogy halott van a hajón. Trikalisz meghalt.
– Tudtam, hogy valami veszedelem jön, mondá Fabula János, a mint a viza versenyt uszott a hajónkkal, az halált jelent.
– Szálljunk ki itt a falu alatt a partra s kérjük meg a papot, hogy temesse el. A holtat tovább nem vihetjük a hajón, mert ugyis pestises hírben állunk.
Fabula uram nagyot köhintett rá s azt mondta, hogy meg lehet próbálni.
Az a falu ottan Pleszkovácz, a melyet a hajóról legközelebb érnek, gazdag helység; esperese van és kéttornyú temploma. Az esperes szép, deli termetes férfi, hosszu rengő fekete szakállal, ujjnyi vastag szemöldökkel s igen szép éneklő hanggal.
Ez is ismerte Timárt. Sokszor járt hozzá buzát vásárlani; az esperesnek sok eladó terméke volt.
– No fiam, most rosszkor jöttél! kiálta rá az esperes, mikor az udvaron meglátta; rossz termés volt, s azt is mind eladtam régen. (Pedig akkor is ott csépeltek még az udvaron és szérün.)
– Ezuttal én hozom a termést! mondá Timár. Halottunk van a hajón; kérjük főtisztelendőségedet, hogy jöjjön oda s temesse el szokott szertartással.
– Hja fiam, az nem addig van! veté ellen az esperes. Meggyónt-e az a keresztyén ember? fölvette-e az utolsó szentségeket? Bizonyos vagy-e róla, hogy nem volt unitus? Mert én különben el nem temetem.
– Ezekből bizony mind semmi sincs. A hajón mi nem hordunk gyóntató papot; meghalt a jámbor csak úgy a maga emberségéből, minden segítség nélkül, a hogy a hajósok szoktak. Hanem hát ha nem akarja egész szertartással eltemetni főtisztelendőséged, hát legalább adja ki azt nekem irásban, hogy én igazolhassam magam az elhunyt rokonai előtt, hogy miért nem adtam meg neki a kellő végtisztességet; mi aztán majd eltemetjük magunk itt valahol a parton.
Az esperes kiadta neki a bizonyítványt a temetés megtagadásáról; hanem erre meg aztán a cséplő és nyomtató parasztok fogtak neszt.
«Micsoda? eltemetni egy beszenteletlen halottat itt az ő határukban? hisz olyan bizonyos, hogy azt a határt elveri akkor a jégeső, mint a tízparancsolat. De iszen halottat ne próbáljon valaki más falunak ajándékozni, akárhonnan hozta, mert az senkinek sem kell. Először jégesőt hoz az idénre, pedig épen most közelget a szüret, ez az utolsó reménysége a gazdának; másodszor jövő esztendőre vampyr lesz az ilymódon eltemetettből, a ki mind magához szívja az esőt és a harmatot.»
De még azzal biztatták Timárt, hogy agyonverik, ha kihozza a halottját abból a hajóból.
S nehogy orozva eltemesse valahol a parton, négy markos legényt kiválasztottak, hogy üljenek fel a hajójára s kisérjék el egy napi járó földig, míg a határukon túl lesz, ott azután csináljon a maga halottjával, a mit akar.
Timár úgy tett, mint a ki dühösködik s engedte a négy kisérőt hajójára felszállni.
Az ottmaradt hajóslegények azalatt már összeácsoltak egy koporsót, s a halottat belefektették; csak a födelet kellett rászegezni.
Timárnak első dolga volt Timeát megtekinteni. Azon egészen kitört a láz; forró volt homloka, de arcza még akkor is fehér. Nem volt öntudatánál. Az egész temetkezési előkészületekből nem tudott semmit.
– Igy már jól van! mondá Timár s azzal fogta a festékes bögrét és nekiállt a koporsófödélnek, ráfesteni Trikalisz Euthym nevét és halála napját szép cyrillbetükkel. A négy szerb legény ott állt a háta mögött és szótagolta, a mit ir.
– No, fess rá te is egy betüt, míg én dolgom után látok! kinálá Timár a pamacsot az egyik bámészkodónak. Az kapott rajta, hogy tudományát bebizonyíthatja, s olyan X-et pingált a deszkára, a milyent csak valaha S-nek olvastak a szerbek.