A vőlegény is előjött már; derült arczczal, udvariasan, mint mindig, de a mely derült arcz soha sem tanusított semmit; s az udvariasság csak kifejezési modor volt nála.
Elhozta magával a menyasszonyi virágbokrétát is. Még akkor a kamélia nem volt ismeretes: a menyasszonyi bokréta sokszinű rózsákból volt összeállítva. Kacsuka úr azt mondá, hogy rózsákat hozott a rózsának; miért jutalmul egy büszke mosolyt kapott e ragyogó arcztól.
Csak ketten hiányzottak még: Timéa és Brazovics úr.
Timéát senki sem sürgette, utána nem kérdezősködtek; de annál nyugtalanabbul várta mindenki Brazovics urat.
Azt mondták, hogy a várba kocsizott a kormányzóhoz, még korán reggel, s türelmetlenül várták visszatértét. Még a menyasszony is többször az ablakhoz lépett, kitekinteni, ha nem jön-e még a hintó az atyjával?
Csak a vőlegény nem látszott nyugtalannak.
De hová is lehetett Brazovics úr?
Tegnap este igen jó kedve volt. Együtt mulatott barátaival, s minden ismerősét meghítta a lakodalomra; még késő este bezörgetett Kacsuka úr ablakán s azt kiáltotta be neki az üvegen át «jó éjszaka» fejében: «a százezer forint holnap készen áll!»
És nem volt jó kedve alaptalan.
A várkormányzó tudatá vele, hogy az erődítési terv a minisztertanács által egészben elfogadtatott, a kisajátítások el vannak rendelve; sőt a csallóközi részre esőkért már ki is vannak fizetve az összegek; a többi is utalványozva van már, az éjjel vissza kell érkezni az utalványoknak a miniszter aláirásával. Ez annyi, mintha zsebben volna a pénz.
Reggel Brazovics úr alig várhatta a szabályszerű látogatási órát, még valamivel korábban is megjelent a kormányzó előszobájában, nehogy mások lefoglalják annak idejét.
A kormányzó nem váratta sokáig, azonnal maga elé hivatta.
– Egy kis baj van, mondá a belépőnek.
– No csak nagy ne legyen.
– Hallotta ön valaha hirét a Staatsrathnak?
– Nem én soha.
– Magam sem. Tizenöt év óta nem hallottam, hogy beszélt volna róla valaki. Hanem hát ez a valami mindennek a daczára létezik, és épen most adja lételének jelét. Mint mondám, a minisztertanács már elhatározá az összes erődítések foganatba vételét s a vele együtt járó kisajátításokat. Ekkor egy feljelentés érkezett ismeretlen kútfőből, mely az államra nézve káros körülményeket fedezett fel. A minisztertanácsot már compromittálni nem lehetett. Tehát összehivatott a Staatsrath, a miről már tizenöt év óta nem tudott senki többet, mint hogy tagjai megkapják az évdijukat s az irodai átalányt. Ehhez lett utasítva a kérdéses ügy. S az olyan bölcsen oldá azt meg, hogy elvben meghagyta a kormány határozatát, hanem gyakorlatban kétfelé osztá azt. A csallóközi erődítmények telkei rögtön kisajátíttatnak, a monostori erődítmények telkei pedig csak akkor, ha az az első elkészül; az pedig 18–20 évig eltart. Tehát a birtokosok addig várhatnak az utalványaikra. Jó reggelt, Brazovics úr.
Brazovics úr egy szót sem tudott szólni erre. Ugyan kinek jutott volna eszébe, hogy mikor már minden miniszter meg van hódítva, még egy Staatsrath is legyen a világon; s mikor mindenkinek érdekében van az államon eret vágni, egy valaki lehessen, a ki a saját érdeke ellen vádaskodjék?
Ez ellen nem volt semmi segedelem!
A bizonyosra várt százezer forint oda van; de oda még azon kívül a másik százezer forint is, a mely haszontalan, keresetlen parlag szőlőföldekbe lett belepocsékolva, a mik ez órában értéktelenné váltak. S e remény füstté váltára Brazovics úr minden fellegépítményét összeroskadni látta. A pompás emeletes úri lak, a Dunán evező terhes hajók, a kivilágított templom a fényes násznéppel, mind, mind délibáb csak, mely a monostori vár ködképével együtt csak egy szellőre vár, mely azt szétfujja, csak egy felhőre, mely a napot eltakarja s semmi sincs belőle többé!
Brazovics úrnak úgy tetszett, mikor a kormányzó szobájából kilépett, mintha az őrt álló silbaknak két csákó volna a fejében, két puska a karján, mintha a pavillon ablakai tánczolnának, s az a hosszú folyó ott meredek hegyi lejtőnek magasodnék fel előtte, s a falak rá akarnának dülni…
Ah! itt jön Timéa!
Végre-valahára kialudta magát; a lefüggönyözött szoba félhomályában nagysokára fölébredt, s mint a ki mély lázálomtól ittas még, gondatlanul felszedte ruháit, s azután, hogy senkit nem talált a közellevő szobákban, kitámolygott abba a terembe, a hol Athaliet öltöztették.
Mikor a fényes szobába belépett, mely teli volt virágedényekkel, nászajándékokkal, akkor tért egyszerre magához, hogy hisz ma van az esküvő napja.
Mikor Kacsuka urat megpillantá a menyasszonyi bokrétával kezében, akkor villant át szivén, hogy hisz ez a vőlegény.
És aztán mikor Athaliera tekintett, azt gondolá, hogy ime ez az ő menyasszonyi köntöse.
Elbámulásában, nyitva feledt szemei, ajkai kifejezésében volt valami kinevetni s valami megsiratni való.
A cselédek, a vendégek, Zófia asszony nem birták visszafojtani jó kedvüket.
Athalie pedig tündérnői fölénynyel lépett eléje s a kis leány finom állát megfogva fehér keztyüs kezével, azt mondá neki mosolyogva:
– Már mai nap, kedves kicsikém, majd csak én leszek az, a ki az esküvőre megy, te pedig még járhatsz iskolába s várhatsz még öt esztendeig s akkor majd férjhez mehetsz, ha valaki elvesz.
De már e szónál a nők nem birták visszatartani a kaczajt. Hogy vihogott ifja, véne a rászedett bohó gyermeken, ki így meghagyta tréfálni magát!
Timéa pedig ott állt elzsibbadtan, s két kezét összefonva ölébe csüggeszté. Se nem pirult, se halaványabb nem lett. Nevét sem tudta annak, a mit most érez.
Athalie érzett olyasmit, hogy nem válik szépségének emelésére ez a kegyetlen tréfa; most már enyhíteni akarta azt.
– No jer ide, Timéa! szólt a gyermekhez. Látod, rád vártam. Jer, tűzd fel a fátyolomat a fejemre.
A menyasszonyi fátyol!
Timéa megfogá zsibbatag kezével a fátyolt, s oda lépett vele Athaliehez. Egy arany nyillal kellett azt odatűzni Athalie kontyán keresztül.
Timéának reszketett a keze: a nyíl maga is ügyetlen szerszám volt. Nem akart a kontyon keresztülmenni. Egy türelmetlen mozdulatánál Athalienak a nyíl tompa hegyével könnyedén megtalálta szúrni Timéa a szép menyasszony fejét.
– Ejh, te ügyetlen! kiáltott izgatott kedélylyel Athalie s hirtelenkedő kézzel ráütött Timéa kezére.
Timéa szemöldei e perczben összehuzódtak. Megszidatni, megüttetni ezen a mai napon, és épen ez előtt az ember előtt! Két nehéz könycsepp tolult szemébe. A könycsepp végig gördült fehér arczán.
És bizonyára ez a két csepp köny alányomta azt a mérlegserpenyőt, melyet egy igazságosztó kéz tart és méri rajta a boldogságot és a szerencsétlenséget.
Athalie heveskedését lázas izgatottságával akarta érthetővé tenni. Az utolsó órában a menyasszony lehet szeszélyes, ingerült. Ime a násznagyok, a nyoszolyók már itt vannak, és az örömapa még késik.
Mindenki nyugtalan már, csak a vőlegény bir elég önmérséklettel.
A templomból is ideüzentek már, hogy a pópa készen várja az esküvőket; be is harangoztak már, mint szokták nagy patrónus tiszteletére. Athalie keble liheg az ingerültségtől, hogy atyja mégsem érkezik. Egyik futárt a másik után küldik a várba Brazovics úrért.
Végre meglátják az ablakból közeledni üveges hintaját. Itt van végre.
A menyasszony még egyszer a tükör elé áll, megtekinteni, jól állanak-e fátyola redői? megigazítja karpereczeit, a gyöngysorokat junói nyakán. Azalatt a lépcsőkön sajátszerű dübörgés támad, mintha sok ember jönne fel egyszerre nehéz tappogással. Arra odakinn a teremben ijedelmes hangok hallatszanak, minőkben az elfojtott szörnyedés hal el, mielőtt kitört volna; az emberek nyugtalanul tódulnak kifelé.
Athalie szobájából is kisietnek a nyoszolyók, a barátnők, megtekinteni, mi van odakünn? És csodálatos, hogy egy sem jön vissza hírt mondani.
Athalie sikoltozni hallja Zófia asszonyt odakünn. No de hisz ez mindig sikoltozik, mikor csendesen beszél is.
– Nézze meg ön, mi baj van? szól Athalie vőlegényének.
A kapitány is kimegy, s a menyasszony egyedül marad a szobában Timéával.
A titkolt, fojtott rémsuttogás odakinn egyre növekedik. Athaliet nyugtalanítja ez már.
A vőlegény visszaérkezik.
A kinyitott ajtóban megáll és onnan szól menyasszonyának:
A menyasszony rémülten kap kezeivel a légbe, s azzal eszméletlenül vágja magát hanyatt. Ha Timéa fel nem fogja estében, fejét szétzúzza a márvány mozaik asztalon.
A büszke szép menyasszony arcza most fehérebb, mint Timéáé.
És Timéa, midőn Athalie fejét ölében tartja, azt gondolja: «No lám, a menyasszonyköntös hogy hever a porban!»
A vőlegény ott marad az ajtóban állva és nézi sokáig Timéa arczát, s aztán megfordul s a támadt zürzavarban elhagyja a házat.
Még csak fel sem emelte menyasszonyát a földről.
TIMÉA.
«Hogy hever a porban a menyasszonyi köntös!…»
A menyegző helyett következett a halotti tor.
S a menyasszonyi himzett öltöny helyett jött a gyászruha.
Az a fekete szín, a miben a szegény és a gazdag egyenlővé lesz. Athalie és Timéa egyforma ruhát kapnak: feketét.
S ha még a fekete ruha viseléséből állna a gyász!
De Athanáz rögtöni halálával a balsors egész vészmadár-serege lepte meg a házat, mint a hogy nagy téli zivatar előestéjén végig ülnek a háztetőn a fekete varjak…
A legelső hollókárogás az volt, hogy a vőlegény visszaküldte a jegygyűrűt; még csak a temetési szertartáson sem jelent meg, hogy az ájuldozó menyasszonynak karját nyujtotta volna, mikor az a koporsót a temetőig kiséri; mert ebben a kis városban megkivánják a gyászolóktól, hogy akár úr, akár szegény: alázatos, fedetlen fővel kisérje gyalog a temetőig a maga halottját.
Akadtak is, a kik ezért Kacsuka urat nagyon megrótták és nem tartották golyómentes mentségnek azt a praktikus indokolást, miszerint Brazovics úr nem tartván meg a maga feltételét, a százezer forintnyi hozomány előre átadását, a vőlegény is jogosan föloldva érezheté magát kötelezettségei alul. Az emberek elég szűklelküek ilyen visszalépésre nem fogadni el semminemű mentséget.
A hollók pedig egyre jöttek a Brazovics-ház tetejére. Hitelezők követelték vissza kölcsöneiket.
S akkor az egész kártyavár összeomlott.
A legelső hitelező szavára, a ki a per útjára vetemedett, semmivé volt téve az egész Brazovics-ház. A hógörgeteg megindult és meg nem állt a lejtő aljáig. Kiderült, hogy igaz volt, a mit a menekülő vőlegény sejtett: Brazovics úr üzlete úgy össze volt bonyolítva hasznosnak látszó s kárt vető vállalatokkal, hibás számításokkal, titkolt tartozásokkal és képzelt nyereségekkel, hogy a rendbeszedés alkalmával nemcsak elégtelen volt az összes vagyona az igények kielégítésére, de kiderült, hogy még olyan összegeket is elköltött, a mik hitbuzgalmára, becsületére voltak bizva: árvák vagyonát, eklézsia alapítvány tőkéit, kórházak pénzét, biztosai cautióösszegét, községi hitbizományokat; még a ház tetején is túlcsapott az ár, s ez az ár tele volt sárral, iszappal – gyalázattal.
Timéa is elveszté minden vagyonát. Az árva bizománya nem volt betáblázva semmi fekvő birtokra.
Akkor aztán jöttek mindennap a prókátorok, a senátorok, a foglaló birák; lepecsételtek minden szekrényt, butort a háznál és nem kérdezősködtek a finnyás úrhölgyektől, mikor szabad látogatást tenni, hanem berontottak a napnak minden órájában, keresztül-kasul gázoltak a szobában, és szidták, átkozták az elhunytat a gyászoló hölgyek hallatára, nem kérdezve, hogy szabad-e itt fenhangon beszélni? És sorba vették, a mit a háznál találtak, becsülgették, mit ér ez meg amaz? a képek rámástól vagy ráma nélkül, s a menyasszonyruha a menyasszony nélkül.
És aztán kitűzték a határidőt, még a kapura is kiragaszták, a mikor hatóságilag el fognak árverezni mindent, bizony mindent, még azt a szép himzett menyasszonyi ruhát is. És aztán a házat magát, s mikor az el lesz adva, akkor az eddigi lakók mehetnek, a merre látnak és a szép Athalie nézhet fel az égre, és kérdezheti, hogy hová fogja ő ezentúl a fejét lehajtani?
De hová is hajtsa le a fejét Athalie?
Egy bukott csalónak az árva leánya, a kinek mindenét elvették, még a jó hirnevét is, s a kinek nem marad egy jóakarója a világon; még saját maga sem.
Mindabból, a mi kincse volt, csak két becses értéke maradt meg, miket elrejtett a lefoglalás elől: egy chalcedon-szelencze és a visszaküldött jegygyűrű.
Azt a chalcedon-szelenczét eldugta öltönye zsebébe s aztán éjszaka, mikor egyedül maradt, elővette azt és nézegette a benne levő kincseket.
Azok a kincsek mindenféle mérgek voltak. Az egész gyűjteményt egyszer olaszországi útjában szerezte Athalie, bizarr szeszélyből. E kincs birtokában daczos lett. Azt képzelte magában, hogy a legkisebb megkeserítésre képes volna magát megölni. Ez a képzelet zsarnokká tette szülői és szeretője irányában. Ha mindent kedvére nem tesznek, itt a méregszelencze, csak válogatni kell belőle, melyik öl hamarább; őt halva fogják találni.
Most azután itt volt a nagy kisértet! Előtte állt a kétségbeejtő élet egész vigasztalan sivatagával. Az apa koldussá tette gyermekét s a szerető elhagyá menyasszonyát.
Athalie ágyából fölkelve, nézegeté a fölnyitott szelenczét s válogatott a különféle mérgekben.
És akkor tudta meg magáról, hogy fél meghalni!
Nincs meg szivében az az erő, a mi a sirba elvezet.
Elnézi magát merengve a tükörben. Milyen szép! Nincsen bátorsága annyi szépséget elpusztítani.
Becsukja a szelenczét, s eldugja ujra. Nem képes ő azon mérgek közül egyet is bevenni.
Előveszi a másik drágaságot: a jegygyűrűt. És abban is méreg van.
Még pusztítóbb méreg. Ez lelkét öli meg. És azt a mérget az ittasságig merte felszívni. Ő szerette azt az embert, a kinek ezt a gyűrűt adta. Nemcsak szerette: szerelmes volt bele.
A méregszelencze rossz tanácsokat ád, a gyűrű még rosszabbakat.
Athalie elkezdi öltönyeit fölszedni. Senki sincs már, a ki segítsen öltözködésében, minden cseléd ott hagyta már a házat. Zófia asszony és Timéa a cselédszobában alusznak; a dísztermek ajtaján a biróság pecsétje van. Az alvókat nem költi fel Athalie, hanem felöltözik egyedül.
Mennyire haladhatott az éj? nem tudja; a pompás állóórákat senki sem húzza már fel, a mióta tudva van, hogy azokat is árverezni fogják. Ki reggelt, ki délutánt mutat.
Mindegy, akárhány az óra, Athalie megkeresi a kapukulcsot, s kilopózik egyedül a házból; nyitva hágy maga után minden ajtót. Kit lopnak meg?
És azután neki indul egyedül a sötét utczának. Pedig a komáromi utcza akkori időben becsületesen sötét utcza. A szentháromság szobra előtt pislog egy lámpa, a másik meg a városháza kapujában, harmadik a főőrhelyen: több nincs.
Athalie az «Anglia» felé siet. Az pedig rossz hirben álló hely. Egy sötét liget a város és a vár között, hol éjente a hajléktalan némberek, festett arczczal, kuszált hajjal bujdokolnak, ha a «kis piaczi» lebujokból kiverték őket. Athalie bizonyosan fog ilyen némberekkel találkozni, ha az «Anglia» mellett elhalad. Nem irtózik ő most azoktól. Az a méreg, a mit abból az aranykarikából átszítt, félelmetlenné tette a találkozást e tisztátalan alakokkal. A sártól csak addig fél az ember, a míg egyszer bele nem lépett.
Az «Anglia» szögleténél katona őr áll. Annak a figyelmét ki kell kerülni, hogy rá ne kiáltson a közeledőre: ki vagy?
A szögletháznak oszlopos folyosója van a piacz felől; az ott nappal a kenyéráruló kofák helye. E folyosó oltalmában haladt végig Athalie. Siettében megbotlott valamiben. Egy rongyos némber feküdt keresztben a folyosón: részeg volt. A megrugott félállat csunya káromkodással fogadta Athaliet. Ő pedig keresztül lépett rajta s nem törődött vele.
Könnyebben érezte magát, mikor a szögleten bekanyarodott az «Angliá»-ba, s eltünt előle a főőrhely lámpája is s a fák sötétjében találta magát.
Az orgonabokrok közül egy ablak világa csillámlott elő. Athaliet e csillám vezette. Az volt a kapitány lakása.
Athalie megragadta az oroszlánfejű kopogtatót a kétfejű sasos kapu kis ajtaján; reszketett a keze, mielőtt halk koczintást tett volna vele. Megtette.
A zörgetésre előjött a tiszt szolgája s kinyitá az ajtót.
– Itthon a kapitány? kérdé Athalie.
A ficzkó vigyorogva inte, hogy odabenn van. Sokszor látta ő Athaliet. Sok szép huszas érte a tenyerét e szép kezekből, mikor ura nevében virágcsokrot, korai gyümölcsöt vitt ajándékba a szép kisasszonynak.
A kapitány fenn volt még és dolgozott.
Szerény butorzatu szobája volt, semmi fényűzés benne. A falakon térképek, asztalain könyvek és mérnöki eszközök; rideg katonás egyszerűség lepi meg a belépőt s azonfelül az a pipafüst-illat, a mi bevette már magát butorba, könyvekbe, még a padlóba is, s akkor is kesereg, mikor már nem pipáznak.
Athalie soha sem látta még a kapitány szobáját. Az a szállás, a melybe a menyegző napján kellett volna őt a vőlegénynek vinnie, az bizony másképen volt berendezve, de azt még az nap lefoglalták a benne levő butorral együtt a hitelezők. Ide csak néha az ablakon át tekintett be Athalie, mikor délutánonkint a Platzmusik alatt anyja kíséretében ezen végig sétált.
Kacsuka úr nagyon meg volt lepetve. Nem várt női látogatást; ibolyaszín egyenruháján fölül három gomb a katonai szabályok ellenére ki volt gombolva, sőt még lószőr kravátliját is levetette, úgy dolgozott.
Athalie megállt az ajtóban és lecsüggeszté karjait és aláhajtá fejét.
A kapitány odasietett hozzá.
– Az Istenért, kisasszony! Mit tesz ön? Hogy jön ide?
Athalie nem tudott szólni; hanem odaborult a keblére és zokogott keservesen.
A kapitány pedig nem ölelte őt meg.
– Üljön le, kisasszony, szólt, Athaliet az egyszerű bőrpamlaghoz vezetve, s azután legelső gondja volt a kapitánynak, a levetett lószőrkravátlit felkötni a nyakára, s a nyitva maradt egyenruhát állig begombolni. Azután egy széket vont a pamlag elé, arra ült le Athalievel szemközt.
– Mit tesz ön, kisasszony?
Athalie letörlé könyeit s ragyogó szemeivel hosszasan nézett a kapitány szemeibe, mintha előbb azt kisérlené meg, hogy szemeivel mondja el neki, miért jött ide? Vajjon nem érti-e meg.
Nem, az nem értette meg?
S mikor aztán meg kellett szólalnia, olyan reszketés fogta elő, hogy alig lehetett megkülönböztetni a hangján, mi a nyögés, mi a szó?
– Uram! Míg boldog voltam, ön nagyon jó volt hozzám. Maradt még önnél e jóságból valami?
– Igen, kisasszony, szólt Kacsuka hideg udvariassággal. Én önnek örökké tisztelője, barátja maradok. A szerencsétlenség, mely önt érte, engem is ért, mert együtt vesztettünk el mindent. Én is kétségbe vagyok esve a miatt, mert nem találok egy mentő gondolatot, mely porrá lett reményeim újra megvalósultához elvezessen. Életpályám, melyen előmenetelemet várom, olyan szigorú föltételeket ír elém, a miket teljesíteni nem tudok. Nálunk szegény embereknek nősülni nem szabad.
– Tudom, szólt Athalie; nem is arra akartam önt emlékeztetni. Mi most nagyon szegények vagyunk, de sorsunk fordulhat még jobbra. Atyámnak van egy gazdag nagybátyja Belgrádban, a kitől örökölni fogunk, s akkor ismét gazdagok leszünk. Én várni fogok önre addig, várjon ön is én rám. Vegye vissza jegygyűrűjét, vigyen el az anyjához, hagyjon nála, mint jegyesét; én várni fogok önre, a míg ön értem jöhet, s addig engedelmes leánya leszek az ön anyjának.
Kacsuka úr akkorát fohászkodott, majd elfujta a gyertyát s az asztalra letett czirkalmot vette kezébe.
– Hja, kisasszony, az lehetetlen. Ön az én anyámat nem ismeri. Az egy nagyravágyó nő, összeférhetlen természet. Maga is szűk nyugdíjából él, és nem szeret senkit. Ön nem is sejti, mennyi viszálkodásom volt nekem az anyámmal szívviszonyom miatt. Ő egy született baronesse, s ez összeköttetésbe nem egyezett soha. Esküvőnk napjára sem jött el. Ő hozzá én kegyedet nem vihetem. Én kegyed miatt daczoltam az anyámmal.
Athalie keble lázasan lihegett; arcza ki volt gyuladva; most mindkét kezével megragadá hűtlen vőlegénye balkezét, melyről a jegygyűrű hiányzott s ezt sugá neki, nehogy a falak meghallják s a könyvek tovább susogják:
– Ha ön daczolt én miattam az anyjával, daczolok én ön miatt az egész világgal.
Kacsuka úr nem nézett a szép hölgy mindentmondó szemeibe; hanem a kezébe vett czirkalommal csinált mértani ábrákat az asztalon, mintha a sinusok és cosinusok feladványaiból akarná megtudni, mi különbség van az őrültség és a szerelem között? A leány tovább suttogott:
– Én már oly mélyen vagyok megalázva, hogy semmi gyalázat nem sülyeszthet alább. Nincs semmi veszteni valóm többé a világon, egyedül ön. Már megöltem volna magamat, ha ön nem volna. Nem vagyok a magamé, az öné vagyok. Parancsoljon velem, hogy mi legyek önre nézve. Elvesztettem az eszemet, és nem bánom. Öljön meg, ha akar, és én nem fogok sziszszenni.
Kacsuka úr e szenvedélyes szavak alatt kiczirkalmozta, hogy mit feleljen?
– Athalie kisasszony, én egy őszinte szót fogok kegyednek mondani. Ön tudja, hogy becsületes ember vagyok.
Ezt nem kérdezte tőle Athalie.
– Becsületes, lovagias ember egy hölgy balsorsát nem használhatja fel alacsony szenvedélyek kielégítésére. Én kész vagyok kegyednek egy jó tanácsot adni, mint jó barátja, mint véghetetlen tisztelője. Kegyed azt mondá, hogy van Belgrádban egy nagybátyja. Menjen le ahhoz. Az vérszerinti rokona, kell, hogy szivesen fogadja. Én lovagi szavamat adom, hogy nősülni nem fogok, s ha ismét találkozni fogok kegyeddel, mindig azt az érzelmet fogom kegyed iránt táplálni keblemben, a mit most és évek óta.
Kacsuka úr nem hazudott, a mikor ezt a fogadást tette.
Hanem abból, a mit arcza mutatott e perczben, Athalie azt olvasá ki, a mit nem mondott el: azt, hogy most és évek óta nem szereti őt a kapitány, hanem valaki mást szeret; s ha az a más is szegény koldussá tett leány, akkor a kapitánynak elég oka van lovagi szavát adni, hogy nem nősül meg.
Ezt olvasá ki Athalie egykori vőlegénye hideg tekintetéből.
És akkor valami villant át agyán. A szemei is villámlottak hozzá. Azt kérdezé a férfitől:
– El fog ön holnap jönni hozzám, hogy elkisérjen Belgrádig nagybátyámhoz?
Kacsuka úr sietett válaszolni:
– Elmegyek. De most távozzék ön haza. Kisérte önt idáig valaki?
– Egyedül jöttem.
– Minő merészség! Ki fogja visszakisérni?
– Ön nem teheti azt! szólt Athalie keserűen. Ha valaki meglátna bennünket ez órában együtt, minő gyalázat volna az – önre nézve! Nem félek. Hiszen nincs már semmim, a mit elvegyenek tőlem.
– Inasom fogja követni.
– Ne tegye. Az őrjárat elfoghatná szegényt, közkatona nem járhat a takarodó után az utczán. Majd haza találok egyedül. Tehát holnap!
– Reggel nyolcz órakor ott leszek.
Athalie magára burkolta fekete köpenyét s elsietett, mielőtt Kacsuka úr kinyithatta volna előtte az ajtót.
Úgy tetszett neki, mintha a kapitány, azután, hogy ő az ajtón kilépett, kardját felkötni sietett volna; talán messziről akarja kisérni? Az Anglia szögletén megállt; nem jött utána senki.
Sietett a sötétben hazafelé.
És siettében egy tervet főzött agyában. Csak egyszer a kocsin üljön vele a kapitány, csak egyszer Belgrádig elmenjen vele, akkor aztán látni fogja, hogy semmi hatalom meg nem szabadítja őt többé.
Az oszlopos ház hosszú folyosóján végighaladva, ismét megbotlott abban a némberben, a ki ott feküdt a kövön. Most már fel sem ébredt az rá, nem is káromkodott. Milyen jó álma van a nyomorultnak.
Hanem a mint házuk ajtajához ért Athalie, ott az a gondolat zsibbasztá meg egyszerre lángoló lelkét, hogy hát ha a kapitány csak azért sietett megigérni a Belgrádba kisérést, hogy meneküljön jelenlététől; hát ha el sem fog jönni holnap, se nyolcz órakor, se később?
E gondolat denevérei röpködtek feje körül, a mint a sötét lépcsőn felbotorkázott, a mint a sötét tornáczon végig tapogatózott. «Hát ha nem jön el!»
Kínzó féltés izgatta idegeit.
Az előszobába érve, keresé a sötétben az asztalon hagyott gyertyát és gyujtószert. A helyett egy kés akadt a kezébe.
Egy csontnyelű éles konyhakés.
Az is jó világosság a sötétben.
A kést szorította marokra s úgy ment végig a sötét szobákban.
Fogai összeverődtek.
Az járt a fejében, hogy ha ő most azt a kést annak a fehér arczú leánynak, a mint az ott alszik mellette a másik ágyban, a szivébe verné, akkor aztán otthon volnának mind a ketten. Őt is kivégeznék, s megtalálná a kijárást a világból.
Ah! csak egy döfés kellene azzal a késsel, oda, a hol az a fehér alak azon a fehér vánkoson alszik.
Csak hogy az nem alszik ott.
Athalie akkor tért magához, mikor hálószobájába lépve, Timéa ágyához lépett s eszébe jutott, hogy hisz az kinn alszik most a cselédszobában Zófia asszonynyal együtt.
Ekkor aztán kiejté a kést a kezéből és utólérte a rettegés.
Most kezdé érezni, hogy milyen egyedül van; és a milyen sötét volt köröskörül, és lelkében is olyan a sötétség.
Leveté magát ruhástól az ágyára és azt akarta, hogy imádkozzék.
De az imádság helyett az az egyiptomi istencsapásokról irt vers jutott eszébe, melyet a gyermek mondott el félelmében a menyegző nap előtti éjszakáján, s melyért őt úgy kinevette. Annak versei csengtek fülében: vértavak, hideg békák, sáskasereg, kőeső, dögvész, fekélyek!
«Sűrű sötétséggel ég, föld befedetett.»
«Végre mind meghala, ki elől született.»
S ha behunyta is a szemeit, ugyanazok a képek jöttek eléje, s mikor elnyomta is a kábító álom, ugyanazok az álomképek gomolyogtak körülötte: vértavak, hideg békák, sáskafelhők, kőeső, dögvész, fekélyek, nyuló, tapadó, ólomnehéz sötétség, első szülöttek legyilkoltatása!…
A mély, bágyasztó álomból dobpörgés ébreszté fel Athaliet.
Épen az volt az álma, hogy egy ifju hölgyet, ki vágytársnőjét meggyilkolta, a vesztőhelyre visznek, ott térdel már a vérpadon, a pallos ki van már húzva ellene, a biró az itéletet olvassa fel: «Istennél a kegyelem!» s aztán pördül a dob… Erre fölébredt.
Az árverési dobszó volt az.
Kezdődött a hivatalos kótyavetye.
Ah! ez még a pallosütésre jelt adó hangnál is szomorúbb.
Hallani azt, hogy kiáltják ki utczahallatára egymás után az ismerős, a megszokott, a megszeretett tárgyakat, miket még tegnap sajátjának nevezett: «először, másodszor! ki ád többet érte?» S aztán «harmadszor!» a dob rápördül s már leütött a pallos!
S újra következik a másik: «először, másodszor! ki ád többet érte?»
Athalie felvette gyászruháját, csak azt az egyet hagyták meg neki, s ment – valakit keresni. Az egész háznál csak anyja és Timéa voltak még, a kiket felkereshetett. Azok a konyhában lehettek most.
Azok rég ébren voltak, rég felöltöztek már.
Zófia asszony vastag volt, mint egy kád.
Azt tudva, hogy a rajtalevő ruháját senkitől sem kobozzák el, felvett magára vagy tizenkét öltözetet, egynéhány szalvétát és ezüst kanalat is eldugott a zsebébe. Alig tudott tőle mozogni. Timéa mindennapos öltözetében volt, egyszerű, de szegényes viseletben. Tejet és kávét forralt a tűzhelyen a család számára.
Zófia asszony, mikor meglátta Athaliet, nagy sikoltozásra fakadt és nyakába borult.
– Jaj, édes kedves szép leányom! Mivé lettünk, mi lesz belőlünk! Bár csak soha meg ne értük volna ezt a napot! Ugy-e, erre a csunya dobszóra ébredtél fel?
– Nincs még nyolcz óra? kérdezé Athalie. A konyhaóra még járt.
– Dehogy nincs, dehogy nincs! Hiszen kilencz órakor kezdődik a liczitáczió; hát nem hallod?
– Nem keresett bennünket valaki?
– Dehogy keresett, dehogy keresett! Ugyan ki keresne bennünket ilyenkor?
Akkor aztán Athalie leült a konyhapadra. Ugyanarra a kis falóczára, a melyiken Zófia asszony mesélt Timéának a szép menyegzői szertartásról.
Timéa elkészítette a reggelit, megpirította parázsnál a zsemlyeszeletkéket s megterített a konyhaasztalon a két úrnő számára.
Athalie rá sem hallgatott a kinálásra, pedig Zófia asszony ugyan szivesen kinálta.
– Igyál, kedves egyetlen szép leányom! Ki tudja, holnap ki ád nekünk kávét! Minden ember ellenségünk lett! minden ismerősünk szid, átkoz bennünket. Hová leszünk, hová leszünk?
Hanem azért ő csak megitta a maga csésze kávéját.
Athalie pedig a belgrádi útra gondolt s a várt útitársra.
Zófia asszonynak sajátszerű öngyilkolási és könnyen meghalási gondolatai voltak.
«Bár csak ennek a kávénak a fenekén egy gombostű volna, az a torkomon fennakadna s megfulladnék bele.»
Majd meg az a kivánsága jött, hogy bár csak az a vasaló onnan a polczról leesnék, mikor ő épen alatta megy s épen az ő feje búbjára esnék. Azt is igen szivesen vette volna, ha most jönne az a hires földindulás, hogy a ház összeomlana s minden embert, a kit ott kap, agyoncsapna.
De miután ezek a halál nemei nem következtek be s Athalie sem volt megszólamlásra birható, kénytelen volt abban állapodni meg, hogy Timéán töltse ki boszúságát.
– Ez csak könnyen veszi a dolgot! A háládatlan. Még csak nem is sír. Persze, neki könnyű. Elmehet szolgálni, s abból megél. Be is állhat masamódnénak. Még örül neki, hogy innen megszabadul, maga kényére jut, s vígan élheti világát! No, no! Majd megemlegetsz te még minket, csak várj! Majd megbánod te még azt. Majd megbánod te még azt egytül egyig.
Timéa ugyan még semmit sem tett, a mit meg kellene bánnia, hanem Zófia asszony előre látta azt már mind, s ezen való elbúsulását csak Athalie fölötti keserve multa fölül.
– De mi lesz te belőled, édes gyönyörű szép leányom? Ki fog téged pártul? Mi lesz a te szép fehér kezeidből?
– Eredj, hagyj békét! szólt Athalie, lerázva a nyakáról sopánkodó anyját. Nézz ki inkább az ablakon, nem keres-e bennünket valaki?
– Senki, senki. Ugyan ki keresne minket?
Az idő pedig egyre telt, és a dobszó és a kikiáltás egymást váltogatták; a konyhaóra minden ütésénél felrezzent Athalie, s aztán ismét tenyerébe hajtá arczát és a semmibe bámult. A szép arcz pirja szederjesre vált és ajkai elkékültek; zöldes, ónfakó, epés szín homályosítá el ragyogó szépségét, a merev szemek ónkarikáikkal, a duzzadt ajkak, a kigyóvá görbülő szemöldök, mik mély ránczokat vontak a sápadt homlokon, fenyegető torzképpé ferdíték az eszményi szépet. Úgy ült ott, mint egy bukott angyal, kit az égből a pusztába kiüztek.
Az idő délfelé járt már és a kit várt, még sem jött el.
A szomorú kótyavetyélő hangok pedig egyre közelebb jöttek. Az árverezés szobáról szobára ment. Elkezdték az utczai szobákon s úgy jöttek az udvari szobák felé, a miknek a sorát bezárta a konyha.
Zófia asszonynak minden kétségbeesése mellett volt annyi figyelő érzéke, hogy észrevegye, milyen gyorsan megy az árverezés. Alig kiáltanak ki valamit, már ráütik a dobot: «senki többet?» Az árverezésre csődült emberek csoportokba állva lármáznak: «hisz itt nem lehet semmit venni, hisz ez bolond ember!»
De ki lehet az a bolond ember?
Most már csak a konyhafelszerelés van hátra; oda be sem nyitnak. Az előszobában ráütik a dobot. «Senki többet?» Azt megvette látatlanban – valami bolond ember.
És az is felötlik Zófia asszonynak, hogy a megvett tárgyakat nem sietnek a szobákból elvitetni, a hogy az más árverésnél szokás, hogy a mint egy ágyat megvett valaki, rögtön szedik széjjel s futnak vele odább. Itt semmi sem mozdul meg a helyéből.
Most következik a fődolog. Lemennek az udvarra mind. A házat árverezik. A venni kivánók oda tolongnak az árverező tanácsnok asztalához. A kikiáltási ár hangzik. Arra valaki csendesen egy ajánlatot mond. Arra a tömeg között szörnyüködés, kaczagás, szitkozódás zürzavaros zsibaja támad; az emberek futnak széjjel, s megint azt kiabálják: «hisz ez bolond ember!» s azzal menekül mindenki nagy zugolódások közt. «Először! Másodszor! Senki többet? Harmadszor!» A dob rápördül utoljára; a ház is vevőjére akadt.
– No édes szép leányom, most már mehetünk innen. Nézzünk ki utoljára az ablakunkból, mert soha sem nézünk ki innen többet. Bár csak a szent János templomának a tornya most épen ledülne s idecsapna mindnyájunkat, a míg itt vagyunk.
Athalie pedig csak ott ült a falóczán és még várt és nézte a fali órát. Pedig az már tizenkettőt mutatott.
Még egy halavány reménysugár csábította az egyiptomi sötétségben.
Lehet, hogy a kapitány nem akart, szégyenlett az árverező tömeg között átfurakodni; megvárta, míg vége lesz a szomorú temetkezésnek; az talán most jön majd, mikor kiürült az udvar.
– Nem hallod, hogy valaki közelít?
– Nem hallok én semmit, édes szép leányom.
– De igen. A folyosó felől. Csendesen, lábhegyen lépve jön valaki, én hallom.
Csakugyan halk léptek közelednek s valaki kopogtatni kezd a konyhaajtón, udvariasan, a hogy vendég szokta, a ki engedelmet kér a bennlevőktől jeladásával s megvárja, míg odabenn azt mondják neki, hogy «tessék!» s csak azután nyit ajtót csendesen s belép, előre levett kalappal és tiszteletadó főhajtással – Levetinczy Timár Mihály.
Timár Mihály tisztelettel hajtá meg magát a hölgyek előtt s az ajtónál megállt.
Athalie a csalódás és a gyülölet rossz tekintetével állt fel előtte, Zófia asszony kezeit tördelve nézett rá félelemmel és tétova reménykedéssel, Timéa nyugodtan, szeliden tekinte szemébe.
– Én, kezdé Timár, előre bocsátva az «én»-t, mint valami római pápa a bullában, én most a birói árverésen megvettem ezt a házat és mindent, a mi benne eladó volt. Nem azért vettem, hogy magamnak tartsam, hanem azért, hogy odaadjam annak, a ki e házban egyedül nem megvehető, nekem pedig egyedüli kincs a világon. Timéa kisasszony, kegyed mától fogva ennek a háznak az úrnője. Minden az öné, a hogy áll. Ruhák, ékszerek a szekrényekben, a lovak az istállóban, értékpapirok a pénztárban, a hogy a birói lefoglalás itt találta. Minden az ön nevére van irva, s a Brazovics-ház hitelezői ki vannak elégítve mind. Mától fogva ön e ház úrnője. Fogadja el ön azt tőlem… S ha volna e házban egy kicsiny kis hely, a melyben egy olyan csendes ember, mint én, elfér, ki önnek csak bámulatával, csak tiszteletével alkalmatlankodik, s azt a helyet ön nekem engedné; s ha volna az ön szivében számomra egy kis menedék, s ha kezemet ön meg nem vetné, úgy én végtelenül boldog lennék, s fogadom, hogy egész életemnek nem volna más czélja, mint hogy önt boldoggá tegyem, mint ön engem.
Timéa arcza e szavak alatt sugárzott a szűzi dicsfénytől. A mondhatatlan fájdalom, a hajadoni szemérem, a nemes hálaérzet, a szentséges áldozatra készség minden szép sugára egyesült ez arczon.
«Háromszor… háromszor…» rebegék ajkai, de hangtalanul, csak belül értették meg azt a visszhangzó idegek, mit mondott magában. Ez az ember volt annyiszor megszabadítója. Ez mindig olyan jó volt hozzá. Ez nem üzött belőle csúfot soha. Nem is hizelgett soha. És most mindent odaád neki, a mit a szív óhajt.
– Mindent? Oh! csak egyet nem.
De hisz az úgy is el van veszve. Az a másé.
Timár nyugodtan várt szavai után, Timéa hosszasan hallgatott.
– Ne siessen ön válaszával, Timéa kisasszony! mondá Timár. Én várni fogok, míg ön elhatározza magát. Eljövök holnap, vagy egy hét mulva, a mikor ön megengedi, hogy kérésemre választ nyerjek. Ön úrnője marad mindannak, a mit önnek átadtam; nem kötöttem hozzá semmi föltételt, már az mind az ön nevére van átírva. Ön szabad, és senkitől nem függ többé. Ha nem akar engem e házban többé látni, csak egy szavába kerül. Gondolja ön meg, ha kívánja, egy hétig, egy hónapig, vagy akár egy évig, hogy mit válaszoljon nekem?
Most Timéa határozott tekintettel előlépett a tűzhely mellől, hová eddig a másik két nő szorította, s közelebb jött Mihályhoz. Tekintetében volt valami érett komolyság, mely arczának női méltóságot adott. Ama végzetes menyegzői nap óta megszünt gyermek lenni. Komoly és hallgatag lett, odanézett nyugodtan Mihály szemébe és azt mondá:
– Már meggondoltam.
Zófia asszony irigy kárvágygyal leste Timéa szavait. Hejh, ha azt mondaná Timárnak: «nem kellesz, elmehetsz!» Pedig kitelik az ilyen szó az efféle bolond leánytól, a kinek egy más szép férfival telebeszélték a fejét! S ha akkor Timár egyszerre azt mondaná boszuból: «no hát akkor maradj magadnak, se a ház, se a kezem, nem a tied; adom mind a kettőt Athalie kisasszonynak!» S nőül venné Athaliet. Hiszen történt ilyen eset akárhányszor, hogy a derék kérőt elutasítá a fenhéjázó kisasszony s arra az boszúból rögtön megkérte a gouvernante vagy a komorna kezét, s azt vette nőül.
Ez a reménye azonban nem teljesült Zófia asszonynak.
Timéa odanyujtá Mihálynak a kezét és ezt mondá halkan, de biztos hangon:
– Én nőül megyek önhöz.
Mihály megragadá a neki nyujtott kezet, nem egy ifju szerelmes hevével, hanem egy férfi hódolatával, és hosszasan nézett a leány túlvilágian szép szemeibe. A leány engedé öt lelkébe nézni. Timéa ismétlé szavait:
– Én nőül megyek önhöz, és leszek önnek hűséges, engedelmes felesége. Csupán egyet kérek öntől. Igen kérem, ne tagadja azt meg.
Mihályt önfeledtté tette a boldogság; elfeledé, hogy kereskedőnek nem szabad fehér papiron aláírni a nevét.
– Oh szóljon ön! A mit kigondolt, már teljesítve van.
– Én arra kérem önt, szólt Timéa, hogy ha engemet elvesz ön nejének, s ez lesz az ön háza, s én leszek az ön házában a nő: engedje ön, hogy az én nevelő-anyám, ki engem, árvát, eddig ápolt, és fogadott testvérem, ki mellett felnőttem, itt maradjanak mi velünk. Tekintse ön őket az én anyámnak és az én testvéremnek, s bánjék velük jól…
Timárnak önkénytelenül szemébe szökött a köny erre a szóra.
Timéa észrevette az áruló könyet s mindkét kezével megfogva Timár kezét, hevesen ostromolta annak meglepett szivét.
– Ugy-e ön megteszi azt, a mire kértem? És visszaadja Athalienak azt, a mi az övé? A szép ruhákat, az ékszereket! És együtt fog ő velünk lakni, és ön olyan jó lesz ő hozzá, mint édes testvéremhez? És Zófia mamát is úgy fogja ön nevezni, a hogy én?
Zófia asszony erre a szóra el kezdett hangosan sivalkodni, s térdre borulva Timéa előtt, megakadályozhatatlanul végig csókolá annak ruháját, térdeit, le egészen a lábáig, érthetlen, szótagolatlan kiabálással.
Timár letörlé szeméből a könyet s a másik perczben már helyén volt józan esze, az a messze belátó, előre vigyázó, óvakodó tekintet, mely őt minden válságos fordulatnál vezérelte és versenytársai fölé emelte. Segélyére jött a gyors leleményesség, mely egy pillanat alatt megsugja, mit kell tenni messze idők megelőzésére?
Összefogta két kezével Timéa két kezét.
– Ön nemes szivű, Timéa! Engedje, hogy röviden nevén híjam ezentúl; jó lesz? És én nem akarok az ön szivének szégyenére válni. Keljen fel, Zófia mama; ne sírjon; szóljon Athalienak, hogy jöjjön hozzám közelebb. Én még többet akarok tenni, mint a mit Timéa kivánt, ő értte és önökért. Én nem menedéket, de boldog otthont akarok szerezni Athalienak. Én leteszem a házassági biztosítékot vőlegénye számára, s a mit néhai atyja nászhozományul igért neki, én megadom. Legyenek egymással boldogok!
Timár a láthatáron is alul eső tájakat látott be tekintetével és arra gondolt, hogy semmi áldozat nem lesz részéről elég nagy azért, hogy ez a két némber házától és Timéától eltávozzék, s hogy a daliás-kapitány a szép Athaliet nőül vegye!
Most azután ő rajta volt a sor, hogy Zófia asszony tetőtől talpig végig áraszsza hálakitörése csókjaival.
– Oh! Levetinczy úr, oh! drága kedves, nagylelkű Levetinczy úr, hadd csókoljam meg a kezét, a lábát, azt az okos fejét! És meg is tette, a mit programmjában igért, még a vállát, a gallérját, a hátát is megcsókolá Timárnak, utoljára egymáshoz ölelte Mihályt és Timéát, rájuk adva forró áldását: «legyetek boldogok!»
Lehetetlen volt el nem mosolyodni szegény asszony örömkitörésein.
Hanem Athalie elrontotta valamennyinek az örömét.
Büszkén, mint egy megtérésre hívott rossz angyal, a ki inkább választja a kárhozatot, mint büszkesége megtörését, fordult el Timártól, s indulattól elfojtott hangon így szólt:
– Köszönöm, uram. De én nekem Kacsuka úr sem ez életben, sem a más világon nem kell többé! Én hozzá nőül nem megyek; hanem itt maradok Timéánál – cselédnek!
A SENKI SZIGETE.
AZ ALABÁSTROM SZOBOR MENYEGZŐJE.
Timár túlboldog volt, hogy Timéát eljegyezheté.
A leány tündéri szépsége az első találkozás óta meghódítva tartá lelkét. Bámulta őt. A szelid kedély, melyet később ismerni tanult nála, megnyerte tiszteletét. A gúnyos játék, melyet Brazovicsék üztek a leány szivével, lovagias rokonszenvét költé fel. S a szép kapitánynak könnyelmü udvarlása szította féltékenységét. Ez mind hozzátartozik a szerelemhez.
Most végre eljutott vágyai czéljához. A szép leány az övé. Neje lesz.
És még egy nagy tehertől menekül meg lelke: az önvádtól.
Mert attól a naptól kezdve, a midőn Timár az elsülyedt hajóban megtalálta Ali Csorbadzsi kincseit, oda volt lelkének nyugalma; minden fényes siker után, mely vállalatait kisérte, felemelte szavát a belső vádló: ez mind nem a tied! ez egy árva leánynak a vagyona volt, a mit te bitorolsz. Szerencsés ember vagy? nem igaz! Szegények jóltevője vagy? nem igaz! Arany ember vagy? nem igaz! – Tolvaj vagy!
Most ez a per el van döntve. A belső biró kimondja felmentő itéletét. A meglopott árva visszakapja vagyonát. Megkétszerezve kapja vissza. A mi férjeé, az az övé is. Nem fogja soha megtudni, hogy ennek a nagy vagyonnak az alapja valaha az övé volt; csak azt tudja, hogy most már az övé. És ezzel ki van engesztelve a fátum.
De vajjon ki van-e engesztelve?
A sophismára nem gondolt Timár. Hogy a Timéának visszaadott kincsekre ráadást is kinált: saját magát; s cserét kért értük: a leány szivét. S hogy ez csalás, ez erőszak.
Timár siettetni akarta az összekelést. Nála nem volt azon időfogyasztó akadály, hogy még a kiházasítási készleteket kell beszerezni. Ő készen vett mindent Bécsben, s Timéa menyasszonyi köntösét a leghiresebb párisi divatművész állítá ki, nem kellett azon magának a menyasszonynak hat hétig himezni, – mint azon a másikon. – Az a másik, kétszeresen szerencsétlen araköntös el lett téve egy olyan falszekrénybe, a melyet soha sem nyitogat senki. Azt onnan soha sem fogja elővenni senki.
Hanem más szent akadályok álltak megint elő.
Timéa még mindig nem volt megkeresztelve.
Timár igen természetesen kivánta, hogy ha már Timéa a török vallásból a keresztyénbe tér át, hát egyúttal legyen protestáns, mint férje, hogy egy templomba járjanak.
Hanem most meg a protestáns lelkész állt elő, hogy az áttéréshez mulhatlanul megkivántatik, hogy a neophita megismerkedjék azzal a cenfessioval, a melynek kebelébe felvétetni óhajt. S miután itt nem elég, mint a görög egyháznál, a látás és hallás, hanem ezt meg is kell érteni, mert ez a vallás az értelmen, az okoskodáson alapul, tehát szükségképen kell a hajadonnak egy ideig tanításokat kapni a megismerendő tanokból: hogy meggyőződhessék felőle, mennyivel okosabb, rationabilisabb és elfogadhatóbb dogmák azok, a miket ezentul fog követni, mint a minőkön eddig tévedezett.
Hanem itt egy nagy baj volt. Az, hogy a mohamedán vallás a nők számára semmiféle dogmákat nem készített. A mohamedán nők nem tagjai az ecclesiának; jelen sem szabad lenniök a férfiak istentiszteletén, számukra nincs értelme a Mekkát mutató Mehráb táblának, őket nem kötelezik sem az «Abdésztán», sem a «Güzül», sem a «Thüharet» mosakodásai; sem a Ramazan-bőjt, sem a Bejrám-ünnep; ők nem zarándokolnak Mekkába a Kabához, nem csókolják a bűnbocsátó követ, nem isznak a Zenzemet-kútból, őket a pap nem esketi, nem tanítja, nem confirmálja, nem gyóntatja, nekik még csak lélek sincsen adva; számukra nincsen másvilág; ő értük nem jön el a halál óráján a lelket a testtől elválasztó Azraël angyal, őket nem vallatja ki a halál után a Monkár és Nakir angyal, mi jót, mi rosszat tettek e testi életben? őket nem fürösztik meg az Izmail kútjában, nem lökik be a Morhut vermébe, őket nem támasztja fel a halálból az Izrafil angyal trombitája; az ő homlokukra nincsen irva e szó: «múmem» (hívő), ők nem futnak át az Alsirát-hidon, nem is esnek le róla a hétféle pokolba, mik közül legemberségesebb temperaturáju pokol még a «Gyehenna», az utána következők pedig: a Ladhána, Hotáma, Száir, Szakár, Jahim és Al-Haviját fokozatosan melegebbek. Ettől a nőknek mind nincs miért félni, de viszont nem is jutnak el a paradicsomba a nagy Tubafa árnyéka alá, mert ott a férfiaknak ő reájuk semmi szükségük nincs; azokra ott az örökifjuságu «hurik» várnak, minden férfira hetvenhét. – A mohamedán nő semmi sem, csak egy virág, lehull és elmulik, lelke virágillat, elfujja a szél és nincs többé.
Azért a nagytiszteletű úrnak fölöttébb megnehezült a feladata, a midőn Timéát az észszerű vallás felfogására akarta birni. Zsidót, pápistát eleget convertált ő már, de török leánynyal még nem próbálkozott.
Az első nap, mikor a másvilág gyönyörűségét magyarázta a nagytiszteletű úr Timéának, elmondva, hogy ott az égben majdan mindazok, kik egymáséi voltak és egymást szerették ide alant, ismét találkozni fognak s egymáséi lesznek, – a leány ezt a kérdést intézte hozzá:
– Vajjon azt fogja-e a másvilágon minden ember újra feltalálni, a kit szeretett, vagy azt, a kivel a pap összeeskette?
Ez fogas kérdés volt; de a nagytiszteletű úr puritán állást foglalván el, igen jól megfelelt rá: «miután nem lehető, hogy valaki mást szeressen, mint a kivel a pap összeeskette, s viszont nem lehető, hogy a kivel a pap összeeskette, azt ne szeresse, annálfogva az igéret tana egészen correct».
Hanem ezt a kérdést nem közölte a nagytiszteletű úr Timárral.
A másodnapi tanításon megint azt kérdezte tőle Timéa, vajjon Ali Csorbadzsi, az ő apja, szinte oda jut-e a másvilágon, a hova ő?
A nagytiszteletű úr erre a kényes kérdésre bizony nem birt kielégítő választ adni.
– De ugy-e, én ott megint Levetinczy úr neje leszek? kérdezé Timéa mohó kiváncsisággal.
Már erre a kérdésre kegyes örvendezéssel viszonzá az esperes úr, hogy minden bizonynyal úgy lesz.
– Akkor én meg fogom kérni Levetinczy urat, hogy ha együtt leszünk a mennyországban, akkor az én szegény apámnak is adjon egy kis helyet, hogy az is velünk legyen; s ő azt nekem nem fogja megtagadhatni, ugy-e?
Az esperes úr szörnyen vakarta a füle környékét erre a kérdésre s azt mondta, hogy ezt a scrupulosus dolgot az egyetemes egyházi zsinat elé fogja terjesztetni.
Harmadnap azután azt mondta Timárnak, hogy jó lesz már a kisasszonyt megkeresztelni s megesketni, a további dogmákról világosítsa fel majd a férje.
Végbe is ment a legközelebbi vasárnapon a szent szertartás. Timéa akkor került először protestans templomba.
Ez az egyszerű épület, fehérre meszelt falaival, aranyozatlan szószékével, egészen más hatást gyakorolt kedélyére, mint az a másik templom, melyből a rossz gyerekek kikergették, mikor egyszer beleskelődött. Ott aranyos oltár volt, nagy viaszgyertyák égtek ezüst kartartókban, képekkel voltak tele a falak, tömjénillat párolgott, titokteljes éneklés hangzott, csengetyü szóra térdre hullott a nép; képzelmet izgató képek és hangok. Itt pedig leülnek hosszu padokba, külön a férfiak, külön az asszonyok, zsoltárt vesz kiki maga elé, s mikor a kántor elkezdi, ráriad az egész gyülekezet és végig énekli az egész zsoltárt.
És akkor elhallgat minden ember; a magas szószékre fellépdel a lelkész és elkezd beszélni minden czeremonia nélkül, sem énekel, sem iszik, se nem mutogat semmit, csak egyre beszél. Timéa nem ért abból semmit. Csak azon bámul, hogy a mint abban a templomban három sűrű padnégyszög tömve van asszonynéppel, az az ezernyi asszonynép két óra hosszat meg nem szólal, ki nem nyitja a száját, még csak szomszédjához suttogni sem fordul. Rettenetes szertartás! Három légió asszony, a ki két óráig meg van némulva. Bár csak legalább egy «amen»-t volna szabad kiáltaniok, mikor a prédikácziónak vége van.
Timéa a szószék melletti első sorban ül a főkurátorné mellett, ki neki keresztanyja fog lenni; az vezeti őt ki a keresztelő medenczéig, keresztapa pedig a főkurátor úr.
Ismét semmi képzelemizgató szertartás: a nagytiszteletű úr beszél okos dolgokat a vízmedencze előtt; egyszer annak is végeszakad; a neophita meghajtja a fejét a vízmedencze előtt, a lelkész a szentháromság nevében megkereszteli őt «Susánnának». – Ezt a nevet választották neki a keresztszülők.
Azután tart egy intést az esperes úr a keresztszülőknek, elszámlálva az ő kötelességeiket, s akkor a keresztanya ismét visszavezeti a felavatott hajadont a padjába, akkor minden ember feláll és imádkozik; de csak a pap fenhangon, a többi némán, Timéa pedig azon gondolkozik, hogy miért keresztelték őtet épen Susánnának, mikor az eddigi nevével úgy meg volt elégedve?
Az imádkozás után megint leülnek s a kántor ez alkalomra neki zendíti a LXXXIII. zsoltárt: «Oh! Izraelnek Istene!» a miből Timéának az a gyenge kétsége támad, hogy őtet most talán izraelitának keresztelték meg.
Minden aggodalmát eloszlatja végre az a másik tiszteletes úr; ez már fiatalabb, a ki másodiknak jő fel a kathedrába s igen szép szónoklatot tartván, elvégre egy irást vesz ki a könyvéből s abból felolvassa, hogy ezennel kihirdettetik, miszerint tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Levetinczy Timár Mihály úr, helvécziai hitvallású keresztyén atyánkfia eljegyezte magának hitvestársul néhai tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlett Csorbaffy Ali úrnak árva hajadon leányát, nemes Csorbaffy Timéa Susánna kisasszonyt, helvécziai hitvallású keresztyén leányzót.
És ez a három légió asszony még erre sem szólt egy szót is.
Timéa megnyugodott a történtekben.
Az első kihirdetéstől a menyegzőig két hetet kellett elvárni, azalatt Mihály mindennapos volt Timéánál. A leány őszinte nyájassággal fogadta mindig. Mihály boldog volt a jövendő előérzetében.
Valahányszor Timéát látogatni jött, menyasszonyát Athalie társaságában lelte. Athalie rendesen ürügyet talált, hogy a szobát elhagyhassa, s ő helyette azután Zófia asszony jelent meg.
Zófi mama aztán tartotta Mihályt válogatott magasztalásokkal, hogy milyen kedves leány az ő menyasszonya, hogy mennyit emlegeti a kedves jó Mihályt, a ki ő róla olyan jól gondoskodott, mikor a Szent Borbálán jöttek, hogy mentette meg a hajótöréstől, a török általi elfogatástól; hogy esett miatta a vízbe, hogy vitte ki a sülyedő hajóból, hogy ment vissza a víz alá az ott feledt vagyonáért; hogy tartotta tündér mesemondással, mikor a veszélyes helyeken jártak, s hogy keresett számára nyughelyet egy puszta szigeten. Aztán hogy ápolta betegségében a hajón? Nélküle bizonyosan meghalt volna.
Zófi mama a legapróbb körülményekről is értesülve volt, miket nem tudhatott más, csak Timéa, s Mihály boldog volt, hogy Timéa azokra még emlékezik. Hitte, hogy a leány, ki ezeket Zófia asszonynak elmondja, ez által tanusítja, hogy őt mégis szereti.
– Oh! ha tudná, kedves Levetinczy, mennyire ragaszkodik önhöz ez a leány!
S Timéa nem jött zavarba, mikor ezt hallá mondani. Nem szenvelgett szemérmetes tiltakozással, de nem is bizonyított az állítás mellett szemérmes elpirulással. Szerény, komoly és engedelmes volt Mihály iránt. Engedte kezét kezébe venni; engedte hosszasan szemeibe nézni, s ha jött, ha távozott, megszorítá kezét és mosolygott rá.
És Zófi asszony mindennap tudott valami új dolgot mondani Mihálynak, a mit Timéa regélt el neki felőle.
Timár elhitte, hogy ő az a boldog ember, a kit e nő szeretni fog.
A menyegzői nap is eljött.
Messzeföldről összecsődült vendégsereg hosszú hintósora állt végig az utczán, miként ama boldogtalan napon; de ezuttal semmi szerencsétlenség nem történt.
A menyasszonyt a hajdani Brazovics-háztól, mely most már sajátja volt, vitte el a vőlegény a templomba; a menyegzői lakoma pedig a vőlegény házánál volt rendezve. Zófi mama el nem engedé, hogy a lakoma rendezésére ő ügyeljen fel. Athalie pedig otthon maradt, egyedül, a hajdani apai háznál, s ugyanabból az ablakból nézte, elrejtőzve egy függöny mögé, hogy indul meg a hintók hosszú sora a nyoszolyókkal, násznagyokkal, a vőfélyekkel, a menyasszonynyal, a vőlegénynyel egymás után, a mely ablakból ama végzetes napon várta saját vőlegénye megérkeztét.
És azután ott várt, míg a hintók újra visszarobogtak, el a Brazovics-ház előtt, most már vőlegény és menyasszony egy kocsiban, s nézett utánuk. S ha imádkozott ez idő alatt az új párért az egész gyülekezet, oh! bizonyosan ő is imádkozott valamit rájuk!
Timéa nem találta olyan gyönyörűségesnek az esküvőt, mint a hogy azt Zófi mama leirta előtte. A lelkészen nem volt semmi aranyköntös, aranysüveg; nem is hozott az új pár elé ezüst koronákat, hogy megkoronázza őket egymás urává, asszonyává; nem is énekeltek nekik semmit. A vőlegény nemesi bársonyruhát viselt boglárokkal, hattyuprémmel, s elég délczeg alak volt, csak hogy a fejét mindig meghajtva tartá; nem tudta azt olyan büszkén fenhordani, a hogy kell a nemesi díszruha mellé.
Az a bűbájos szertartás sem következett be, mikor a vőlegényt és menyasszonyt letakarják együtt egy selyem lepellel, s legelőször e szentséges árnyban találkoznak egyedül, s a pap megfogja kezeiket és az oltár körül vezeti őket háromszor. Ez is elmaradt most. El a közös pohárból ivás és a szent csók az oltár előtt: oltár sincs itt. Semmi sincs itt, csak egy feketeruhás pap, a ki beszél igen okos dolgokat, de miknél mind igézetesebben hangzik az, hogy «goszpodi pomiluj!» – Még csak le sem térdepelnek egymás mellé, úgy esküsznek. A felizgatott keleti képzelmet nagyon hidegen hagyta a szertartás nélküli protestáns esküvő. Hiszen Timéa az egészből nem értett meg egyebet, mint a szertartást.
Talán idővel?
A fényes lakodalom véget ért, a vendégek hazamentek, a menyasszony ott maradt vőlegénye házánál.
Mikor Mihály végre egyedül maradt Timéával, mikor leült melléje és kezét kezébe vette, úgy érzé, hogy szive reszket s ez a remegés elterjed egész valóján.
Az a véghetetlen kincs, a mit bírni úgy óhajtott, most már birtokában van. Csak karját kell kitárni, hogy őt keblére vonja. – Nem meri. Varázs alatt van.
A nő, a feleség – nem tud az ő közellétéről semmit. Nem remeg és nem hevül.
Ha csak egyszer lesütné szemeit ijedten, midőn Mihály ujjai vállát érintik, ha egy szemérmes elpirulás tűzárnya futna egyszer végig fehér arczán, meg volna törve a varázs, mely a közeledőt megdermeszti; de ő hideg marad és nyugodt és szenvtelen, mint egy álomjáró.
Mihály ugyanazt az alakot látja maga előtt, a kit ama végzetes éjszakán a halálból felébresztett, a ki ott ült előtte ágya szélén, mint egy oltárkép, melyről a ránézőre hideg sugárzik; a kinek arcza nem változik el sem akkor, midőn éji öltönye válláról lecsuszik, sem akkor, midőn azt mondják neki, hogy atyja meghalt.
És most sem, midőn azt súgják fülébe: «kedvesem!»
Egy alabástrom-szobor az. Egy szobor, mely hajlik, simúl, enged, de nem él. Néz, de nem biztat és nem tilt. Tehet vele, a mit akar, tűr mindent. Lebonthatja szép fényes haját s elszórhatja vállain; megközelítheti ajkaival fehér arczát s tüzet lehelhet rá, nem gyujtja meg vele.
Mihály azt hiszi, hogy ha keblére fogja vonni e jéghideg alakot, akkor meg lesz törve a varázs; de akkor még nagyobb reszketés fogja el. Úgy rémlik, mintha valami bűnt követne el, a mely ellen természet, őrangyal, és minden érző ideg fellázad.
– Timéa! szól hozzá hízelgő suttogással. Tudod-e, hogy te az én nőm vagy?
Timéa szemébe néz és nyugodtan felel:
– Az vagyok.
– Szeretsz-e engem?
Ekkor bámulva nyitja fel nagy, sötétkék szemeit reá a hölgy s e szemek tekintetéből annyit tanul meg a kérdező, mintha a csillagos ég minden titkaiba adatott volna meg egy pillanatot vethetnie. Azután bezárja szemeit hosszú selyem szempilláival a hölgy.
– Nem érzesz hozzám szerelmet? eseng a férj epedő sohajjal.
Még egyszer e tekintet! A fehér arczú nő azt kérdezi:
– «Mi az?»
Mi az? Mi az? Világ minden bölcse meg nem tudja azt magyarázni annak, a ki azt nem érti.
Mi az? Mi az? Egy szó nem kell annak ahhoz, a ki azt meg tudja magyarázni.
– Oh te gyermek! sohajtá Timár, felállva neje mellől.
Timéa is felállt.
– Nem, uram, én nem vagyok gyermek. Én tudom, hogy mi vagyok: önnek neje. Önnek fogadtam ezt, s Istennek megesküdtem rá. Hűséges, engedelmes neje leszek önnek. Ez a sorsom. Ön velem annyi jót tett, hogy egész életem önnek van lekötve. Ön nekem uram. És én mindig tenni fogom azt, a mit ön kiván, a mit ön parancsol.
Mihály félrefordult és eltakarta arczát.
Ez a minden fájdalmát eltagadó, lemondásteljes tekintet megfagyasztá vérének minden vágyát. Kinek volna bátorsága megölelni egy martyrnőt? a szent kép szobrát a pálmaággal és a töviskoszorúval? kinek a vére forrna fel egy visszatérő halott menyasszonyért?
«Tenni fogom, a mit ön parancsol!»
Mihály most kezdé sejteni, hogy minő rossz diadalt szerzett!
Nőül vett egy csodaszép alabástrom-szobrot.