Az arany ember (2. rész) / Regény

A JÉG.

A Duna be volt fagyva egész fel Pozsonyig, át lehetett kelni mindenütt rajta. Hogy Komáromból Új-Szőnyre át lehessen jutni, fel kellett messze kerülni a sziget orrán felül, mert ott zátonyok vannak, mikben nyáron aranyat mosnak, s a felturkált zátonyokon rendesen megtorlik a jég, s a torlaszokon nehéz áthatolni.

Timár úgy számította ki az átkelési tervét, hogy a mint a Monostort megpillantja, annak a tetején meglátszik az ő nyaralója; egyenesen annak veszi az irányát.

Csakhogy jött valaki, a ki ezt a számítását megrontotta: az volt a köd. Ő csillagos éjre számított, s mire a Dunához ért, köd ereszkedett alá. Még akkor csak vékony, átlátszó párázat, de a mint a jégen elindult utat keresni, oly sűrű lett az, hogy nem látott három lépésnyire.

Ha józan eszének csak egy szavára hallgatott volna még, hát rögtön visszafordul s igyekezik az elhagyott partot ujra megtalálni; de már azzal a józan észszel ő végleg leszámolt, nem volt vele semmi dolga többé: át akart jutni a tulsó partra.

Az éj különben is sötét volt; a Duna pedig a szigeten fölül legszélesebb, s ott a jég legkevésbé járni való. Egymás hátára tolt jéghasábok hosszú torlaszokat képeznek keresztben-hosszában, egy-egy helyen szeszélyes hegyláncz alakot ölt a jég, öles táblákban meredezve fel a hátahoporjás alapból.

A mint ezeket a torlaszokat kerülgette Timár, azon vette észre magát, hogy a ködben eltévedt. Már több egy órájánál, hogy jár; zsebórája három negyedet ütött háromra; rég a tulsó parton kellene lennie: bizonyosan irányt tévesztett.

Hallgatózott. Semmi neszt nem vehetett ki az éjszakában. Kétségtelen volt, hogy nem hogy közeledett a túlparti faluhoz, sőt eltávozott tőle.

Még kutyaugatást sem hallott.

Azt hitte, hogy ő most a helyett, hogy a Dunán keresztbe haladna, hosszában jár rajta végig s arra határozta magát, hogy félirányt fog változtatni. A Duna kétezer lépésnél sehol sem szélesebb, valahol csak partra kell akadnia, ha folytonosan egy irányban megy.

Csak hogy a sötétben és a ködben az ember épen azt nem tudja, hogy egy irányban megy-e? Egy jégtorlasz, melyet ki kell kerülnie, minden kiszámítása daczára félretéríti az egyenes vonalból, zeg-zúg utat csinál, visszakerül arra a helyre, a melyen már egyszer áthaladt; egyszer-egyszer eltalálja a jó irányt, s csak még pár száz lépésig kellene kitartania s partot érne, akkor megint mást gondol s eltér ferde irányban s ujra beletéved a megboszorkányozott jéglabyrinthba.

Már öt óra is elmúlt: négy órája, hogy folytonosan a Duna fölött jár. Érzi, hogy fárad. Az éjjel nem aludt s egész nap nem evett; a helyett idegrontó gyötrelmekkel kínozta agyon magát.

Megáll hallgatózni. Ez időtájon rorátéra szoktak harangozni. Vagy a városról, vagy a faluból kell, hogy harangszót halljon.

Szép irónia az is a sorstól, hogy az istenes harangszó, a mely szól az igazhivőknek, még a pogány és eretnek számára is kivánatos, s a szökevény, az istenkerülő úgy hallgatózik utána vágyakodva.

Végre meghallotta, a mire várt. A komáromi harangok voltak azok.

A harangszó egészen a háta mögül jött.

E szerint a leghelyesebb kiszámítás, hogy féljobbot csinálva folytassa az előre haladást, mert akkor szemközt kell lenni a szőnyi partnak.

Hanem a harangok ezúttal megtréfálták. Még beljebb küldték a Duna hosszában. Beletévedt egy oly jégmezőbe, mely csupa egymásra tolt jégtáblákból állott, mik ferdén, egyenesen meredeztek elő; azok között bukdácsolva, kapaszkodva, iszamodva, néhol négykézláb mászva kellett előre törtetnie, s partot csak nem talál sehol.

Kiáltani nem mert.

Kiáltást nem hallott egyebet, mint a varjakét, mik látatlanul röpködtek el fölötte.

Az volt az utolsó reménysége, hogy majd ha megvirrad, akkor csak megtudja a napról, hogy merre van kelet? Arról azután hajós létére majd tájékozza magát, hogy merre van a Duna folyása?

Ha valahol léket talált volna a jégen, akkor a víz folyásáról is megtudhatta volna, merre menjen? de a jégkéreg szilárd volt mindenütt, s áttörni fejsze nélkül nem lehetett.

Meg is virradt, legalább világos kezdett lenni, de a sűrű ködön át napot nem lehetett látni.

Menni pedig kellett, mert a pihenés a jégen veszedelmes.

Kilencz óra is elmúlt; még mindig nem talált partot.

Akkor egy pillanatra ritkulni kezdett a köd: a nap fénytányérja láthatóvá lett, mint egy fehér, fénytelen arcz az égen, mint a nap árnyéka. A lég mintha számtalan ragyogó jégtükkel volna tele, a mik szikrázva gomolyognak össze egy szemvakító homálylyá.

Most tehát tájékozhatja magát.

Ámde a nap magasan áll már, nem mutatja a keletet.

Hanem mutat valami mást.

A mint Timár a szikrázó köd félhomályában széttekintett, úgy tetszett neki, mintha jobbra a távolban egy háztető körrajzait engedné láttatni a félig átlátszó köd.

A hol ház van, ott föld van. Elindult arra.

Hanem a derű csak pillanatokig tartott; ujabb sűrű ködgomoly szállt alá a jégre s Timár ujra vak volt.

De most már nagyon jól vigyázott, hogy el ne téveszsze a kitűzött irányt. Haladt egyenesen. S ezuttal jól számította ki az irányt; nem sokára a sűrű ködfátyolon keresztül ujra megjelent előtte a háztető. Alig volt már tőle harmincz lépésnyire. Végre megtalálta hát a házat.

Mikor aztán tíz lépésnyire ért hozzá, akkor látta, hogy az egy malom.

A jégtorlasz valahonnan elszakította téli menedékéből, vagy ott lepte a lánczon a késlekedőt, s aztán lehozta magával idáig. A hajóoldal olyan szépen el volt fürészelve a jég éles lapjai által, mintha ácsremekben vágták volna ketté, a kerekek forgácscsá törve s a malomház odaékelve egy jégsáncz közé, melynek táblái, mint mellvédek foglalták körül.

Timár megriadva állt meg a malom előtt. Feje kábult volt már, a hogy a kisértetlátóknál szokott lenni.

A perigradai örvénybe elsülyesztett malom jutott egyszerre eszébe.

Nem annak a malomnak a kisértete ez, mely őt futása végén ijeszteni s tán elfogadni jő?

Elfogadni? Magába fogadni? Egy pusztulásnak induló ház, egy malomroncs a jég közepén?

Timárt valami kínzó ösztön arra vette, hogy menjen be ebbe a malomba. Az ajtaján fel volt pattanva a zár, bizonyosan a jégtorlat rázkódásától, s az ajtó tárva-nyitva állt. Belépett rajta. A malomgép olyan épen állt még, hogy Timár minden perczben azt várta, hogy előlép egy fehér molnárkisértet s felönti a garatra a gabonát.

A malom tetejét, gerendát, minden kis párkányát teleülték a varjak, egy-egy továbblebbent a közeledő alak láttára s rögtön más ült a helyébe. A többi tudomást sem vett róla.

Timár el volt fáradva halálra. Nyolcz óra folyásán keresztül jár folyvást a jégen, fáradságát szaporították az út akadályai; gyomra üres, idegei felzaklatva, a kemény hideg zsibbasztja tagjait.

Fáradtan ül le a malomban egy gerendára.

És a mint leül azonnal lezáródnak a szemei.

És a mint szemeit lezárja, ott áll a szent Borbála hajóorrán, kezében a csáklyával; mellette áll a fehér arczú leány. «El innen!» kiált neki; a hajó a zuhatagba rohan alá, a habtorlat jön szemközt, «be a kabinba!» De a leány nem mozdul. Most alárohan a hajó mindenestől.

Timár leesett a földre, arra ébredt föl.

Csak most kezdett eszmélni a veszedelemre, melyben forog.

Ha ő itt most elalszik, bizonyosan meg fog fagyni.

Kétségtelenül a legkényelmesebb neme az öngyilkosságnak. De neki még tennivalója van ezen a világon. Még az ő órája nem jöhetett el.

Mit mondanának az emberek, ha másnap itt találnák Levetinczy Timár Mihályt megfagyva a jég közé szorult malomban? Hogy jött ide? Minő rejtély maradna utána!

Nem, ilyen ostoba halállal nem akart meghalni.

Kijött a malomból.

A köd olyan sűrű volt, hogy nem látott semmit. Nem volt ez nappal, hanem éjszaka. A sóhajt, mely az égre szállna, elnyeli a nehéz, sötét felleg s nem bocsátja odább.

Az ember el van hagyatva minden élő lénytől; el van temetve a felhőben.

Hát nincs semmi élő közel, ki őt megszabadítsa?

Van.

A malomban egerek is voltak, mikor a jég elragadta; azok megvárták, míg a jég megáll, akkor kiszöktek a malomból s ők kitaláltak a partra. Apró lábnyomaik hosszú vonalai meglátszanak a vékony hóesésben.

Ezeket a nyomokat észrevette Timár. Az emlősök legparányibbja kivezette a bölcs, hatalmas embert a partra.

Félórányi távolban Új-Szőny fölött jutott ki a partra.

Ott azután rátalált az országútra, s azon át a fogadóra, a hol szekerét elhagyta. Köd előtte, köd utána: senki sem látta, merről jött.

A vendéglőben megevett egy tál, kocsisok számára készült, marhaláb-kocsonyát, megivott rá egy kupa bort, azzal befogatott, lefeküdt a szekerébe s aludt egész estig, folyvást a jégen álmodva magát, s ha nagyot zökkent a kocsi, arra ébredve, hogy beszakadt alatta a jég s ő hull alá a végtelenbe.

Későn indulva Szőnyről, csak másnap éjszaka jutott el füredi kastélyába.

A köd egészen idáig kisérte, a Balatont sem láthatta tőle.

Még éjszaka felhivatta halászait magához, s azoktól megtudta, hogy épen másnap reggelre készülnek az első fogáshoz a jégen. Vinczellérjét utasította, hogy bort, törkölypálinkát, a mennyi kell tartson készen.

Galambos, az öreg halászmester igen jó fogással biztatott. Timár azt kérdezte tőle, hogy mi előjele van e kecsegtetésnek?

Az egyik jó jel az volt, hogy a Balaton korán befagyott, ilyenkor az ívás előtti időkben a halak nagy tömeggel jönnek az öbölbe. A még jobb jel pedig az, hogy Levetinczy úr maga is megérkezett. Hisz ő vele a szerencse jár.

«A szerencse jár velem!…» ismétlé magában Timár, nagyot sóhajtva.

– Mernék rá fogadni, mondá Galambos, hogy holnap kifogjuk magát a fogas-királyt is.

– Mi az a fogas-király?

– Az egy vén fogas, a mit minden halász ismer már a Balatonon; mert akárhánynak volt a hálójában, de senki sem birja kihúzni; mert a mint veszi észre, hogy a pirityébe került, egyszerre elkezd a Balaton fenekén a homokban farkával lyukat ásni, abba belehúzza magát s a háló alatt kicsúszik. Iszonyú kitanult gonosztevő. Pedig jutalmat is tűztünk már a fejére, mert egymaga annyi fiatal halat elpusztít, mint három halász. Iszonyú nagy állat. Mikor a víz szinén uszik, az ember azt gondolná, hogy viza. Ezt is megfogjuk holnap.

Timár ráhagyta. Aztán hazaküldött minden embert és lefeküdt.

Most érezte még csak, mennyire ki van fáradva.

És aztán aludt hosszú, egészséges álmot, álomlátások nélkül. Mikor fölébredt, egészen kiépülve érzé magát. Még lelke gondjai is mintha egy évet vénültek volna már. Végtelen időnek látszott a tegnapelőtt és ma közötti haladék.

Még nem volt reggel: de meglepé, hogy a jégvirágos ablakon besüt a hold. Tehát az idő kitisztult.

Gyorsan fölkelt, szokása szerint a jéghideg vízben egész testét megmosta, azzal felöltözött s kisietett a Balatont meglátni.

A befagyott Balaton megragadó látvány, kivált az első napokban.

Az óriási tó nem úgy szokott befagyni, mint a folyamok, miken töredékes jégtorlaszok csoportosulnak össze; ez egy csendes pillanatában a víztükörnek egyszerre áll meg, mint a kristály, s reggelre ott van az egész vizen a sima, tündöklő tükör.

Ezüst tükör, mikor a hold fénye bevilágítja. Nincs rajta semmi törés: egy darabból van öntve.

Csak a szekérutak látszanak meg rajta, a mint a két part sűrűn fekvő falvaiból átvonulnak, egymást keresztezik, mintha mértani vonalak volnának egy nagy üvegtáblán.

A tihanyi hegyfok kettős tornyú templomával oly tisztán látszik meg a tükörben, tornyaival lefelé fordítva, mint maga a valóság.

Timár oly hosszan el tudott andalogni e csodaszép látvány előtt.

Mélázásából a közelgő halászok verték ki; azok jöttek hálóikkal, rudjaikkal, jégvágó eszközeikkel; azt mondták, hogy napfölkeltekor kell megkezdeni a fogást.

Mikor egy csoportban voltak, körbe álltak, az öreg halászmester rákezdé a kegyes éneket: «Uram, ki légyen lakója a te szentséges hajlékodnak?» a többiek utána énekeltek. Timár elment tőlük messze; ő nem tudott Istenhez fohászkodni. Hogy énekeljen ő annak, a ki mindent tud, a kit nem lehet énekszóval megcsalni?

Pedig az az ének két mértföldnyire is elhallik a sima jégen; s a parti viszhang visszazengi a zsoltárokat.

Timár messze behaladt a jégtükrön.

Most virradni kezdett, a hold elsápadt s az ég egész hosszában rózsaszinű kezdett lenni, mire az óriási jégtükör is csodálatosan színt változtatott, mintha élesen kétfelé volna osztva, az egyik része violaszín és rézvörös fényt vesz fel, míg a napkelet felé eső, tehát a rózsaszín éggel érintkező fele azurkék marad.

A tünemény pompája növekedik, a míg az ég egyre világosul; a skarlát, az arany az égen megkétszereződik a tiszta tükörben, s mikor a nap fénytelen izzó gömbje feljön a látkör violabarna ködei közül, tűzszinű páráktól körülragyogva s letekint e ragyogó jéglapra, ilyen varázsképet semmi tenger nem mutat, semmi mozgó hullámtükör; mert az olyan, mintha két igazi nap kelne fel egyszerre két igazi égen.

Egyszerre szétlöveli a nap sugárait, a mint a barna ködök közül kiemelkedett.

Galambos halászmester a távolból odakiált Timárra:

– Most mindjárt fogunk valamit hallani, de meg nem kell ijedni tőle! hahó!

«Megijedni?» mondá magában Timár s hitetlenül vállat vont.

Mi ijesztené őt meg már a világon?

Megtudta nem sokára.

Mikor a beállott Balaton jegére legelőször rásüt a nap, először valami csodálatos zengés támad a jégben: mintha ezer meg ezernyi érczhúrok pattognának le egy tündéri hárfáról; emlékeztet az a Memnon-szobrok zengő sziklájára, csak hogy ez nem hagyja abba. A titkos zing-zöngés egyre hangosabb lesz, a tündérek ott a víz alatt már tele marokkal ragadnak hárfáik húrjaiba, éles pattanások kezdenek hangzani, mik folyvást emelkedő erővel a lövések hangjáig fokozódnak; és minden pattanásnál, minden durranásnál egy-egy csillámló repedés támad az eddig üvegmódra átlátszó jég tömegében; minden irányban össze-vissza pattog az egész óriási jégtábla, míg utóbb olyanná válik, mintha apró koczkák, ötszögek, s minden alakú prizmák milliárdjaiból volna egy óriási mozaikká összetömörítve, melynek felszine tükör.

Ez okozza ama hangokat.

A ki azokat először hallja, a szive bizony hevesen kezd dobogni.

Az egész jéglap szól, beszél, zeng lábai alatt. Mennydörgést és cziterapengést hall összekeverve. Egy-egy pattanás az ágyúdörejhez hasonlít s mértföldekre elhangzik.

S a halászok nyugodtan látnak hálóik szétbontásához a mennydörgő jég hátán; s a távolban szénás szekereket látni, a mint a jégen csendesen végighaladnak négy ökörrel. Itt már ember és állat megbarátkozott a jég haragos perlekedésével, mely azután folytonosan tart, míg a nap ismét le nem áldozik.

Mihály kedélyére különösen hatott ez ismeretlen tünemény.

Mindig sejtette, mindig imádta azt, a mi «nagy élet» a természetben. Érzelgő kedélyében helyet talált az a gondolat, hogy a mi él, az öntudattal is bír. A szél, a vihar, a villám, maga a föld, a hold, a csillagok. Ha volna a ki értené, hogy mit beszél most ez a jéglap itt a lábaink alatt?

Most egyszerre egy olyan rettentő dördülés hangzik, mintha száz ágyút sütöttek volna el egyszerre, vagy mintha földalatti tűzaknát vetettek volna fel. Az egész jégtábla megrendül és összerázkódik. S a dördülés munkája iszonyú; a füredi parttól rézsut egész Tihanyig, háromezer lépésnyi hosszúságban végigrepedt a jégtábla, s a kétfelé nyílt tömeg között egy ölnyi széles tátongó nyilás maradt.

«A rianás! A rianás!» kiáltoznak a halászok, s otthagyva hálóikat, szaladnak arrafelé.

Timár alig két ölnyi távolban állt a rianástól. Látta azt, mikor támadt. Térdeit megreszketteté a szörnyű erőhatalom, mely a jégtömeget kétfelé hasítani birta. Megbénultan állt ott a hatalmas természettünemény kábító hatása alatt.

Az odaérkező halászok zavarták fel néma elmerengéséből.

Azok magyarázták meg neki, hogy ennek a támadt résnek a neve a nép ajkán «rianás», a mi szót sehol másutt nem ismernek; hogy ez nagy veszedelem a keresztül utazókra nézve, mert messziről nem veszik észre s ez be nem fagy soha, mert a víz szüntelen hullámzik közte; azért a legelső dolguk volt a jó embereknek azokra a helyekre, a hol útnyomok szelték át a rianást, a két veszélyes partra póznákat tűzni ki a jégbe, azokra szalmacsutakot téve keresztbe, hogy a jövő-menők jókor meglássák a veszélyt.

– De még veszélyesebb lesz ez, magyarázá a vén halász Timárnak, ha egyszer egy szélnyomásra a kétfelé vált jég megint összecsukódik. Az is épen ilyen zengéssel, ropogással megy végbe. De gyakran olyan nagy a szél ereje, hogy az elvált jég két szélét harántosan feltolja, s akkor a fölemelt jég alatt üresség támad. A ki aztán azt észre nem veszi s szekérrel ráhajt, Isten legyen irgalmas szegény lelkének; leszakad alatta a jég, a mely nem éri a víz szinét.

Délre járt az idő, mire a halászathoz hozzáfogtak.

A halászat a Balaton jege alatt igen tiszta munka.

Először is abban az öbölben, melyben a halászok tapasztalatai nyomán a halak ez időtáján seregestül össze szoktak gyülni, kivágnak egymástól ötven ölnyi távolban két ölnyi átmérőjű léket, s azután egy négyszögöt alakítanak apróbb két láb átmérőjű lyukakból, úgy hogy a két nagy nyilás a trapezium két átellenes szögletét képezi.

Minden jéglapot, melyet e négyszög lyukakból kivágtak, oda támasztanak fel élével a lyuk elé, hogy a jégen járók észrevegyék azt, s bele ne botoljanak a veszedelembe.

Mikor aztán a nap rásüt ezekre a nagy jégtükrön mindenfelé elszórt jégkoczkákra, az olyan, mintha ezernyi gyémánt-óriás ragyogna szét a messze távolba.

A halászok a hosszú erős hálót a tó belseje felé eső öreg lékhez viszik s akkor a két végét szétbontva, rákötik azokat két hosszú póznára. Mindkét pózna harmadfél öles. Egy halász legény elkezdi azt a jég alatt előbbre tolni a rákötött hálóval együtt, a másik ott várja azt a kisebb léknél, s a mint a pózna vége odaérkezik, megint odább tolja azt a harmadik lékhez, a hol a harmadik legény áll, s ugyanezt az utat teszi meg a négyszög másik oldalán a másik rud a háló tulsó szárnyaival, míg mind a két rud s mind a két hálóvég összeérkezik a part felőli nagy léknél.

Ekkor a háló, melyet az alsó végén levő ónsulyok a fenekére húzva, s a felső piritye a jég lapjáig emelve tart, egy tökéletes börtön mindazokra nézve, a kik e négyszögben bennszorultak.

Pedig ilyenkor sokan szoktak ott lenni. A fogas, a süllő, a harcsa elhagyja mély iszaplakását s feljön a vágott lékhez levegőt színi; ilyenkor családi ünnepjük van a halaknak: ilyenkor van a hidegvérüeknél a szerelem bűbájos korszaka; hisz a kemény jégboltozat most tartja őket elzárva az idegen elemtől, de nem annak lakóitól az emberektől.

A jég csak vesztükre szolgál most.

Mikor észreveszik, hogy a háló összébb szorítja őket, nincs hova menekülniök. Kiugrani nem lehet, mert a jég nem engedi. A megszorult fogasnak nincs módja többé szokott ravaszságával befurni magát izmos farkával az iszapba, hogy a háló alatt elosonhasson, mert társainak viczkándó tömege magával sodorja.

A halászok pedig odafenn huszan belekapaszkodva a háló kötelébe, csendesen vontatják azt kifelé.

Husz embernek megfeszített erőlködése mutatja, minő terhet vontatnak fel onnan alulról. Sulyáról itélve, több száz mázsára lehet azt becsülni.

A nagy lék szája lassankint megelevenül.

A nyugtalanított, összeszorított haltömeg törekszik az egyedüli nyilás felé. Az a halála.

Mindenféle alakú szájak és fejek bukdácsolnak fel a vízből, átlátszó uszszárnyak, halfarkak, pikkelyes, kék-zöld, ezüstszínű hátak merülnek fel egymást törtetve, s közülök ki-kibámul egyszer-egyszer a Balaton czápája, a mázsányi harcsa, tátongó nagy szájával, patkányfark bajuszával, megint visszairamodik fejtetővel lefelé, mintha volna odalenn menekülés.

Három halászlegény az öreg halászmesterrel nagy merítő szákkal lapátolja ki a lék szájára tolt eleven tömeget, kihányva azt egyenesen a jégre, a hol egymás hegyén-hátán ficzkándozva tánczol örege-apraja. Onnan nincs hova menekülni, mert a lékek mind be vannak már téve a beleillő jégkoczkákkal. Ez aztán a boszorkánytáncz!

Tátott száju pontyok félöles szökéssel peczkelik magukat szerteszét, a kétségbeesett csuka kigyóként kuszik a sügérek, kárászok bizsergő tömege közepett. Egy-egy hatalmas harcsát rántanak ki kopoltyujánál fogva s kilökik a jégre, a hol aztán az idomtalan test meztelen fejét lomhán lefektetve, izmos farkcsapással söpri maga körül szét fogolytársait.

A jéglap a négyszög körül már messze terítve van halakkal. A potyka úgy nyargal azon, mint a cziczkány. Senki sem kergeti; nem szökhetik el. A lomhább halak egész határral hevernek a lék két oldalán.

– Mondtam, hogy nagy fogás lesz ma! dörmögi a vén halász. A hová a nagyságos úr lép, szerencsének kell ott lenni. Csak még a fogas királyt megcsiphetnők.

– Pedig aligha benne nincs; mond a szélső legény, ki a vízhez legközelebb huzza a pirítyét. Valami nagy állat akkorákat lök a hálón, hogy mind a két karom megérzi.

– Ahol van ni! kiált a másik legény, a kinek épen tele volt a merítő szákja hallal, – a mint egy roppant nagyságú fő mint egy ezüst krokodil nyomult fel a vízből; tiszta ezüstfehér az egész, szétnyitott torkában két sor éles fog, mint a kajmánnak, de azonkívül négy egymásba fogódó görbe agyar, minő a tigrisé. Tiszteletparancsoló egy fej. Méltán királynak nevezhető abban a tóban, a hol nincs olyan állat, mely vele megmérkőzzék; még saját fajából sem.

– Ott van ni! kiálták egyszerre hárman is; hanem a nagy állat a másik perczben már újra lebukott a víz alá, s akkor kezdődött aztán a küzdelme a halásznak.

Mintha a tőrbe jutott fejedelem egyszerre kiadta volna oda alant a rendeletet maradék testőrségének, hogy a végső tusában keresztül kell magukat törniök, oly veszedelmes rugdalózás keletkezett a hálóban. Csukák, potykák, harcsák voltigeur csapatja rohant fejjel a feszes hálónak, a felmerülő góliátokat bunkóval kellett agyba főbe verni, hogy leküzdessenek. A hal tűzbe jött, a hidegvér hősi gerjelemre lett képes s fellázadt a bitorló ellenség ellen, s valóságos ütközetet harczolt vele. Az ütközet ugyan mind a hal veszedelmével végződött. A harcsák főbe veretten rántattak ki a jégre, a háló öntötte a felszinre szorított szép fehér fogasokat, süllőket; hanem a fogas-király nem akart előkerülni.

– Már megint megmenekült! dörmögé a vén halász.

– Még a hálóban van, monda fogait összeszorítva a kötélhuzzó. Érzi a kezem a rángatását; ha csak keresztül nem töri a hálót.

Tömérdek volt a préda, a mi szerteszét hevert már; nem lehetett hova állni tőle, hogy az ember el ne csuszszék bennük.

– No most kiszakadt a háló! riadt fel a halászlegény. Érzem a roppanásáról.

Csak a közepe volt még lenn.

– Huzd rá! ordíta a vén halász, s azzal teljes erejéből rárántotta a legénység a kötelet. A hátramaradt haltömeg csak kifordult a hálóval együtt. Ott volt a fogas-király is. Gyönyörü példánya fajának. Több volt negyven fontosnál, a minőt minden husz évben fogtak egyszer, azt is csak régen. Erős fejével csakugyan keresztül szakította a hálót; hanem tüskés uszszárnyaival beleakadt a bogokba s nem tudott elmenekülni. Mikor kirántották, pofon vágta a farkával azt az egyik legényt, úgy, hogy hanyatt esett a jégen; hanem ez volt aztán utolsó hős tette. A másik perczben már halva volt. Eleven fogast még nem tartott senki a kezében. Azt tartják, hogy a mint a vízből kiveszik, a léghólyagja megreped s akkor megszünt élni.

Ennek az egynek a kézrekerítése nagyobb öröm volt a halászok közt, mint az egész gazdag fogás. Régen üldözték már. Ismerőse volt mindegyiknek s gonosz halpusztító. Az a rossz szokása, hogy csak a saját nemzetbelit szereti megenni. Azért ő fogas-király. Mikor felbontották, akkor is két szép nagy fogást találtak a gyomrában, a miket nem rég nyelhetett le. Olyan vastag hája volt, mint a süldőnek; gyönyörű aranyszínű, s a husa fehér, mint a gyolcs.

– No nagyságos uram, ezt az egyet elküldjük a nagyságos asszonynak! monda a vén halász. Becsomagoljuk egy ládába jég közé. Egymaga lesz egy szekérrel. Nagyságos uram ír hozzá egy levelet s megírja benne, hogy ez volt a fogas-király. A ki ebből eszik, királyhúst eszik.

Mihály megdicsérte az ötletet s biztatást adott, hogy meg lesz érte az áldomás.

Mire a fogással készen voltak, a rövid téli napnak is vége volt már, de csak az égen, de nem a jégen.

A jégen most kezdődött még az élet.

A szomszéd falvakból, Siófokból, Szántódról, Zamárdiból, Füredről, Arácsról, Csopakról jött a népség szánkókkal a jégre, kosárral, tarisznyával, kulacscsal; a kulacsban bor, a tarisznyában malaczpecsenye, a kosár halat vinni való. Mire a halászok hozzákezdtek a kifogott zsákmány osztályozásához, egész sokadalom támadt körülöttük.

Ha lement a nap, nádból fáklyát csináltak, tüzet raktak a jégen; vásárt ütöttek a halra. Potyka, csuka, harcsa, kárász mind szegény embernek való. Bécsbe, Pestre csak a fogast meg a süllőt viszik, a mit drágán megfizetnek; a többit potom áron adják. Még így is nyereségük van. Ezzel az egy huzással valami háromszáz mázsa halat rántottak ki. Ez a Timár igazán szerencse fia.

A mi halat most el nem hordanak, azt kosarakra garmadolva, beviszik a raktárba, s onnan hordják el majd szekereken a veszprémi vásárba.

Timár egy jó estét akart szerezni az összegyült népségnek. Lehozatott egy tiz akós hordót a jégre, azt csapra üttette s felszólította a halászmestert, hogy csináljon halászlevet, a mihez csak a mestere ért.

Egy roppant, akónyi bográcsba beleaprítják a kiválogatott halat, a minek nem szabad sem kövérnek, sem szálkásnak lenni; nem jön abba egyéb, mint a halnak a saját vére, paprika marokszámra, meg vöröshagyma. Hanem aztán van annak a keverésmódjában valami mesterség, a mit csak az ért, a kinek tudománya van hozzá, hogy azt utána csinálni sem lehet.

Ebből a jóból még Timár úr is bámulatos sokat elfogyasztott.

S a hol jó bor foly és halászlé készül, ugyan a czigány hogy maradna el onnan?

Egyszer csak ott terem egy barna sereg, helyet csinál egy kosár tetején a czimbalmának s rárántja az uraság nótáját:

S a hol czigány van, virgoncz menyecske és tüzes legények, a táncz hogy maradna el onnan? A jég hátán egyszerre csak olyan dáridó támad, hogy hét falura szól. A nádtüzek mellett nyalka párok rikkontgatva járják a szent Dávid tánczát. Egyszer Timár azon veszi észre, hogy őtet is elkapja egy kaczkiás menyecske, beviszi a tánczba s úgy megforgatja, a hogy csak illik.

Timár tánczolt.

A szép téli éjben messze világlottak a jégtükrön az örömtüzek. A mulatság a jég hátán majd éjfélig tartott.

A halászok akkorra lettek készen a fogott hal behordásával a raktárba.

Akkor aztán a jókedvű népség is haza oszlott, sűrű rikoltozással éltetve a mulatság gazdáját, a bőkezű Levetinczy urat.

Timár még azután is fenmaradt addig, míg Galambos a fogas-királyt becsomagolta a deszkaládába jég és széna közé, s a ládát leszegezte. Azt feltették a szekérre, melyen Timár idejött, s a kocsisnak meg lett mondva, hogy legyen készen, mert rögtön indulni fog haza Komáromba; a halküldeménynyel sietni kell.

Ő maga azalatt levelet írt Timéának; a levél gyöngéd, sőt itt-ott kedélyes hangon volt tartva. Kedves feleségének nevezte Timéát. Leírta előtte a nagyszerű látványt a Balaton jegén, a megrendítő jégropogást; elhallgatta, hogy milyen közel történt hozzá a rianás; elregélte a mai nap történt fogást minden apró részletével együtt; végezte az esti mulatság leirásával; elmondta, hogy milyen jól mulatott, hogy milyen kedvére «kivolt.» Még azt is megirta neki, hogy egy szép paraszt menyecske megtánczoltatta a jégen.

Ilyen vidám leveleket szoktak azok írni, a kik az öngyilkosság tervével vajudoznak.

Mikor a levél készen volt, levitte azt a kocsisnak.

Az öreg halász még akkor is ott volt.

– Menjen már haza Galambos, küldé őt Mihály. – El lehet fáradva.

– De bizony még egyszer megrakom a jégen a tüzeket, monda az öreg, pipáját meggyujtva, mert most erre a nagy halszagra a mi csak róka van a berekben, de még a csunya toportyánféreg is, mind előjön, s körülhasalja az öreg lékünket s ott halászik a maga szakállára, lesi a felvetődő halat és kikapja a vízből; azzal meg mind elriasztja előlünk a többit.

– So se csináljon már több tüzet! monda neki Mihály. Majd kivigyázok én, éjjel úgy is sokszor felébredek. Olyankor majd kilépek az erkélyre s kilövöm a puskámat; a lövésre majd haza szaladnak a mi négylábú halászaink.

Ebben hát megnyugodott a halász is, s Istennek ajánlva az urat, hazakullogott.

A süket vinczellér, Timáron kívül az egyedüli élő lény e háznál, rég aludt már. Azonfelül, hogy süket volt, most még a jó borból annyit be talált venni, hogy egészen biztosítva volt ez éjszakai nyugalmának megháboríthatlansága felől.

Timár is felment a szobájába s megrakta a tüzet a kandallóban.

Ő épen nem volt álmos.

Izgatott lelkének nem kellett a lomha nyugalom.

Másforma pihenést keresett.

Hisz az is pihenés, ha az ember téli hideg éjszakán kiül a nyitott erkélyre nyitva hagyott ajtónál, s aztán a hallgató világot nézi.

A hold még nem jött fel; csak a csillagok ragyognak, s minden csillagnak a fénye ott tündöklik a sima jégtükrön is, mint egy nagy aczéllapra elszórt karbunkulusok; mint azok a gyertyák halottak napján a temetőben. Ott a Saturnus, a Vega, a Hattyú, a korona Arcturus, a Kalászos Szűz és Berenice, a hű feleség!

Az ember bámul és nem gondolkozik. Lát és nem érez. Sem hideget, sem szívdobbanást, sem kül-, sem belvilágot. Csak bámul. Úgy pihen.

A RÉM.

A csillagok ragyogtak az égen, a csillagok ragyogtak a jégtükörben, szellő sem zavarta a csendet.

Ekkor Timár Mihályt egy hang üdvözli a háta mögül.

– Jó estét, uram!

A hang, a véletlen szó felriasztja a tompa merengéséből, a nyitott erkélyről visszatér szobájába, hol lámpáját égve s a kandallót felszítva hagyta. A lámpa és a tűz még világítanak ott benn.

A terem lépcsőre nyiló ajtaja előtt a kettős világításban egy alak áll, melynek láttára Timárnak minden idege elzsibbad.

Nem ismeri az előtte álló alakot…

… És mégis tudja, hogy ki az?

Hideg éjszakán, a vak köd közepett, a Duna jegén keresztül szökött ő e rémalak elől…

A tengerészruhába öltözött férfi. A tengerészöltönyt a tél és a zivatarok ugyan erősen megviselték. A gallér arany szegélyzete kibomladozott, mintha nem valami tisztességes kormány parancsára, hanem csak valami szinpadi látvány kedveért lett volna az odavarrva. A posztó zöld színe a vállakon megfakult, s egy pár gomb le volt róla már szakadva. A jobb karján pedig egy jókora szakadás fehér czérnával volt összevarrva. A tengerészczipők sem voltak jobb állapotban. Elől az orraiknál szétvált a varrás s a meztelen lábujjakat engedte láttatni; egyik épen valami pokróczczal volt bekötve.

A rongyos hüvelyhez épen hozzávaló volt a gazdája is.

Naptól rezesült arcz, elhanyagolt szakállal, leborotvált bajusz helyén feltarlózott borosta, aztán egy fekete selyemkendő keresztül kötve a félhomlokon, mely a fél szemet eltakarja.

Ez az alak mondta Timárnak azt, hogy: «Jó estét uram!»

– Ki az? kiálta rá Timár.

– Ej, ej, édes apuska, hát nem ismer ön már rám? szólt gúnyos nyájaskodással az idegen.

– Krisztyán! suttogá Timár.

– Az, az! A maga kedves Tódorkája. Az egyetlenegy Krisztyán Tódor. A maga kedves kis fogadott fia. Mégis hogy rám ismert szépen.

– Mit akarsz?

– A mit leghamarább akarok, szólt az ágról szakadt, ezt a dupla puskát a kezembe keríteni. Mert nehogy eszébe jusson önnek az a szavam, a mivel legutolsó találkozásunkkor elváltunk: «ha még egyszer ön elé lépek, lőjjön keresztül!» Mivelhogy megmásítottam már a véleményemet.

Ezzel a jövevény felvette Timárnak a fegyverét, mely a szögletbe volt támasztva, s annak mind a két sárkányát felhúzva, leveté magát a kandalló elé egy karszékbe, a fegyvert lövésre készen fektetve végig a térdein!

– Így ni! Már most beszélhetünk egymással nyugodtan. Átkozottul elfáradtam s messziről jövök. Az ekvipázsom cserbenhagyott, s egy részét az útnak gyalog kellett hátrahagynom.

– Mit akar ön itt? szólt hozzá Timár.

– Legelőször is – egy tisztességes öltöző ruhát; mert ez a mostani már nagyon magán viseli az időjárás viszontagságainak nyomait.

Timár odalépett a szekrényhez, kivette onnan saját asztrakán-prémes bekecsét s a hozzátartozó egyéb öltönydarabokat, s mindazokat lerakva a padlóra kettőjük közé, némán rámutatott.

A csavargó félkézben tartotta a puskát, ujját szüntelen annak ravaszán nyugtatva, másik kezével egyenkint fölemelgeté az öltönydarabokat, s műbiráló arczfintorgatással vizsgálta azokat sorba.

– Jó, jó, hanem ebből a kabátból még valami hiányzik. Mi gondol ön? Mi szokott vele együtt járni? A pénztárcza. No hát nem igaz?

Timár szótlanul kivette fiókjából oda eltett tárczáját s azt is odaveté neki.

Az országkerülő elkapta azt félkézzel; fel is nyitá a fogai segélyével, s aztán végigszámlálta a benne levő pénzt, ezreseket és százasokat.

– No, ez is csak valami! szólt, oda dugva a tárczát a bekecs zsebébe. Szabad még egy kis fehérneműt is kérnem? mert biz a mostanit már két hét óta viselem, s attól tartok, hogy már majd nem lesz salonképes.

Timár adott neki szekrényéből fehér alsóruhákat.

– No már most el vagyok annyira látva, hogy hozzákezdhetek a toilettemhez! mondá cynicus enyelgéssel. Hanem elébb egy kis magyarázatot kell önnek adnom, hogy majd egyetmást, a mit meg fog ön látni, mikor levetkőzöm, érthetővé tegyek nagyságod előtt. – De hát mi az ördögért nagyságoljuk mi egymást, mikor olyan régi jó czimborák vagyunk? Legyünk per tu!

Timár szótlanul ült le asztala mellé.

– Hát kedves pajtásom, kezdé a szökevény, szemére kötött kendőjét megigazítva, emlékezel rá, úgy-e, hogy te engemet néhány esztendő előtt elküldtél Braziliába? úgy-e? Ej hogy el voltam lágyulva akkor, akár egy szivacs! Édes apámnak fogadtalak s felfogadtam, hogy ezentul becsületes ember leszek. De te nem azért küldtél engemet Braziliába, hogy én ott becsületes emberré legyek, hanem azért, hogy ne legyek utadban ezen a haemisphaeriumon. Nagyon bölcsen kiszámítottad, hogy ha egy ilyen romlottvérű ficzkó, a kiben nincs már egy csepp jó indulat, elmegy oda abba a világrészbe, a honnan az «asszonymérget» ide hozták Európába s beójtották a fehér bőrüekbe, hát okvetlen el kell neki pusztulni. Vagy eldöglik, vagy zsivány lesz belőle; vagy a tenger elnyeli, vagy agyonütik; valahogy csak el lesz téve az útból.

Timár csüggedten hajtotta tenyerébe a fejét s nem tudott a rémnek arczába nézni, hogy ellentmondjon neki.

Az a felülkerült gonosztevő dölyfös gunyjával folytatá:

– Hát úgy-e: rám biztad a sok pénzedet? Mi volt az neked? Polyva! Számítottál rá, hogy majd lopni fogok belőle, akkor megfogatsz, becsukatsz? Egészen úgy történt, a hogy akartad. Egy párszor ugyan megtehettem volna azt is a kedvedért, hogy meggebedjek azokban a drága betegségekben, a miket az Indiákon a fájáról lehet szedni; de csak kilábaltam belőlük, – a te örömödre. Egyszer aztán hozzáláttam teljes erővel a szolgálattételhez; – elloptam a pénztárodból tiz millió reist. Hahaha! Tiz millió reis! Azok a tolvaj spanyolok félkrajczárokban beszélnek, hogy annál nagyobbnak lássék az összeg. Az egész alig tesz százezer forintot. Hüh, ha tudnád, minő szép szemeik vannak ott az asszonyoknak, nem is sokalnád értük. Azok nem is akarnak viselni egyebet, mint igaz gyöngyöt. De illik is a nyakukra! – Hanem hát már ennek vége van. Most itthon vagyunk, s be kell érnünk olyannal, a milyen van. Ha nincs ananász, jó a krumpli.

A ficzkó még érzékeny ömledezésekhez kezdett.

– Hanem hát az a te ostoba ügynököd odaát, a spanyol, más szempontból fogta fel a dolgot s engem elcsipetett, a gaz törvénybirák elé állíttatott, s ezek a gézen-gúzok elitéltek engem ezért az ifjukori botlásomért, képzeld, tizenöt esztendei gályarabságra. No már mondjad, nem barbarismus ez?

Timár reszketett.

– Azt tették velem, hogy levetkőztettek szép gavallér ruháimból, s nehogy el találjak tőlük valahogy veszni, egy tüzes vassal a lapoczkámra sütötték az akasztófa bélyegét.

A szökevény e szónál leveté tengerészkabátját s szennyes ingét lerántva balválláról, megmutatá Timárnak a még égő vörös bélyegnyomot lapoczkáján, keserű humorral nevetve hozzá.

– Látod, elbillogoztak a számodra, mintha csikód vagy tinód volnék, hogy el ne veszhessek tőled. Pedig hiszen én úgy sem szököm el tőled, ne félj!

Timár lélekkínzó kiváncsisággal nézte az égetett bélyegnyomot a nyomorult vállán, s nem birta szemeit elfordítani róla.

– No, ez is megvolt. Akkor odavittek a nyakamnál fogva a gályára s egy tizfontos vassal lábamat odavasalták a gályapadhoz. Nézd csak, annak is itt van a helye.

Ezzel lerugta lábáról a rongyos bakancsot s megmutatta Timárnak a bokáján támadt véres törést, mely hegedő sebbé mérgesült el.

– Ezt is tőled kapott emlékül viselem, kötekedék a szökött fegyencz.

Timár szemei oda voltak bűvölve a sebrongálta lábhoz.

– De hát képzeld, kedves czimborám, milyen jó a sors! Micsoda csodálatosak a mennyei gondviselés utai! Hogy vezeti a szegény szerencsétlen szenvedőt véletlenül a nem várt boldogság örömei közé. Épen arra a padra, a hova engem ilyen kegyesen kipányváztak, volt egy öreg tüskés szakállu érdemes férfiu szintén levasalva. Ez lett volna nekem tizenöt esztendőre való hálótársam. Csak illő, hogy az ember ilyen hosszú időre eljegyzett mátkájának jól a szeme közé nézzen. Rábámulok s azt mondom neki spanyolul: «Sennor! Nekem úgy tetszik, mintha én uraságodat láttam volna már valaha.»

«Láthattál biz engem, vakulj meg!» felelt rá az öreg.

Ekkor megszólítom törökül:

«Effendim. Nem kószáltál te Törökországban valaha?»

«Voltam én ott is. Hát mi bajod vele?»

Ekkor szólok hozzá magyarul:

«Nem úgy híttak téged eredetileg, hogy «Krisztyán?»

Az öreg rámbámult isszonyuan, s azt mondá: «Igen!»

«Akkor én vagyok a te fiad, Tódor! A te kedves kis Tódorkád, a te egyetlen magzatod!»

– Hahaha! Képzeld, czimborám! Feltaláltam az apámat, az én rég elveszett apámat a föld tulsó oldalán, a gályarab-padon! A mennyei gondviselés ily csodálatos útakon vezérelte az egymástól rég elszakított apát és fiút egymás ölelő karjaiba vissza. Hahaha! Hanem kérlek, adj egy kancsó bort, meg valami harapni valót, mert éhes és szomjas vagyok, s még igen sok érdekes történetet kell elmondanom, a mi téged mind nagyon fog mulattatni.

Timár teljesítette a kivánságát, adott neki sonkát, kenyeret és bort.

A vendég odaült az asztalhoz, térdei közé fogta a puskát s elkezdett falatozni. Olyan mohón evett, mint egy kiéhezett kutya, s nagyokat ivott rá, pattintva a szájával az ivás után, mint inyenczek szokták, kiknek nagyon jól esett az a korty. És aztán beszélt teletömött pofával:

– Hát mikor így átélveztük a viszonttalálkozás örömeit, azt kérdé tőlem a kedves papa, gyöngéden fejemre ütve az öklével: «Hát te akasztófára való, hogy kerülsz ide?» Nekem, természetesen, tiltotta a fiúi tisztelet, hogy hasonló kérdést intézzek az én életem okozójához. Mondám neki, hogy elvertem valami tíz millió reist egy Timár nevű uraság pénzéből. «Hát az hol lopta ezt a sok pénzt?» volt rá az öregem megjegyzése. Mondám neki, hogy az nem lopja a pénzét, mert az igen derék nagybirtoku uraság, kereskedő, földesur, hajóhadtulajdonos. Az öregem nézete e tárgyban javíthatatlan maradt. «Az mindegy! A kinek pénze van, az azt mind lopta. A kinek sok van, sokat lopott, a kinek kevés van, keveset lopott; a ki nem maga lopta, annak az apja, a nagyapja lopott. Épen százharminczhárom neme van a lopásnak s azok közül csak huszonhárom olyan, a miért az ember a gályára kerül.» Látva, hogy az öregemet nem birom jobb nézetekre vezérelni, nem vitatkoztam vele e tárgy fölött tovább. Akkor aztán ő kérdezte:

«De hát hogy hozott téged az ördög össze ezzel a Timárral?»

– Elbeszéltem neki a dolgot.

«Ismertem ezt az urat, mikor még szegény hajóbiztos volt s maga hámozta a burgonyát a hajókonyha előtt a gulyáshúshoz. Egyszer egy szökevény basát kellett felszaglásznom a török rendőrség megbizásából, s az épen Timár hajóján szökött Magyarországba.»

Ennél a szónál az öregem felhuzta a koponyája bőrét. Hahaha! Olyan mozgékony fejbőre volt, hogy csupa nevetség volt nézni, mikor alá s fel mozgatta; mikor felhúzta, a rövidre vágott serték úgy álltak az ég felé, mint a majom szőre.

«Hogy hítták azt a basát?» mordult rám az öreg.

«Ali Csorbadzsinak.»

«Ali Csorbadzsi!» ordított fel, nagyot ütve az öklével a térdemre: azt hittem, erre a szóra beleugrik a tengerbe.

Hahaha! Nem lehetett ám a vastól.

«Te is ismerted őt talán?»

– Erre megrázta az öreg a fejét haragosan, lehúzta a feje bőrét a homlokára s azt mondta, hogy «folytasd, mi lett Ali Csorbadzsiból?»

– Elmondtam neki a dolgot.

«Az ogradinai szigetnél ráakadtam; akkor egy vargabetűvel eléje kerültem a hajónak s Pancsovánál készen vártuk, hogy elcsipjük; hanem a hajó basa nélkül érkezett meg. Az útközben hirtelen meghalt s mert sehol a parton nem engedték eltemetni, utoljára is a vízbe temették el. Ezt mind okmányokkal bizonyította be Timár.»

«S az a Timár akkor szegény ember volt?» kérdezé az öregem.

«Akár magam.»

«Mostan pedig milliói vannak?»

«Azokból voltam én szerencsés tíz millió reist elkölthetni.»

«No hát lásd, te ostoba, hogy igazat mondtam; lopta a kincseit. Kitől lopta? Ali Csorbadzsitól. Megölte a basát az uton s eldugta magának a kincseit.»

– Nekem csak szemem szám elállt erre a szóra. Olyan sápadt lettem, mint a milyen te vagy most, kedves czimborám.

«No nézd, én erre a gondolatra soha se jöttem volna!»

«Hát ide hallgass, dörmögött az öreg; s azzal a fejét a két térdére fektette; mintha most is látnám, hogy sandított felém azokkal a hiúz szemeivel. Már most majd én mesélek neked valamit. Én ismertem Ali Csorbadzsit. Nagyon ismertem. Tolvaj volt az is, mint minden ember, természetesen, a kinek sok pénze van. 122-ik és 123-ik tolvaj volt. Ezen sorszám alatt jönnek a kormányzók és kincstárőrök. Rá voltak bizva egy másik tolvajnak a kincsei. Ez a Nro 133, a szultán. Egyszer én megtudtam, hogy a Nro 132-ik tolvaj: a nagyvezér, ki akarja tekerni a nyakát a khazniárnak, hogy a mit az innen-onnan összelopott, ő visszalopja magának. Én is a török titkos rendőrségnél voltam. Csak olyan Nro 10, bukott, szökött kalmár. Valami jó gondolatom támadt. Ha én egyszerre a Nro 50-ig fel tudnék avandzsirozni! Odamentem a basához, fölfedeztem neki a titkot, hogy ő is benne van már a lajstromban, a mi egy csoport gazdag embert foglalt magában, a kiket a miniszterek mint összeesküvőket meg fognak zsinegeltetni, s aztán a pénzeiket beseprik szépen; hanem hát mit adsz, ha megmentelek kincseiddel együtt? Ali Csorbadzsi azt mondta, hogy minden kincseinek odaadja egy negyedrészét, ha egyszer biztos helyen leszünk. «Hja, mondtam neki, én szeretném tudni, hogy mi az a «minden»? mert én bekötött szemmel nem alkuszom. Én családapa vagyok, nekem fiam van, annak a sorsát akarom biztosítani.»

– Hahaha! Az öreg olyan komolyan mondta azt, hogy még most is nevetnem kell rajta.

«Fiad van? kérdé akkor a basa apámtól, no jó; ha megmenekülök, neki adom az egyetlen leányomat s akkor minden vagyonom a családban marad. Még ma küldd el hozzám a fiadat, hadd ismerem meg. (Teringettét, ha én azt akkor tudtam volna, hogy az a gyönyörű szép fehér arczú hölgy, azokkal az egymást érő szemöldökkel nekem van szánva! Hallod ezt czimbora? De már erre innom kell egyet a bú elfelejtéseül. Megengeded, hogy ezt a poharat ő nagysága a legbájosabb úrhölgy tiszteletére ürítsem ki.)

A martalócz zsivány udvariassággal hörpenté ki a poharát, felállva.

Azután ismét visszahelyezkedett a karszékbe s közben a fogait szivogatta czuppanós hanggal, mint a ki már jól lakott.

– Hát az én apám szépen rá állt erre az alkura. «Abban egyeztünk meg, monda az öreg, hogy Ali Csorbadzsi legdrágább értékeit belerakjuk egy bőrzsákba, azt én magammal viszem egy angol hajóra s mint gyanútalan ember a málhával együtt akadálytalanul eljutok Maltáig, ott bevárom Ali Csorbadzsit, ki leányával együtt minden málha nélkül távozik el Sztambulból, mintha sétakocsizásra menne, s majd aztán álutakon a pyræusi öbölben a hydrioták hajóin elmenekül Maltába. A basa legnagyobb bizalmát ruházta rám. Odaeresztett a kincstárába, egyedül, hogy fel ne tünjék, ha ő maga megy oda, s rám bizta, hogy válogassam ki, a miket legértékesebbeknek tartok, s azokat rakjam a zsákba. Még most is el tudnám számlálni sorba azokat a drágaságokat, a mik kezem alatt lettek kiválogatva. A drága kaméák, az igazgyöngy-sorok, a gyűrük és boglárok: egy achát-szelencze, csupa merő solitair gyémántokkal tele!»

«Nem tudtál magadnak egyet eldugni belőlük?» mondám az öregnek.

«Te marha! förmedt rám; minek loptam volna el egy gyémántot, Nro 18 tolvaj: mikor az egészet módomban volt ellopni?»

«Ahá! Derék gyerek voltál, öreg.»

«Voltam ördögöt! Marha voltam. Úgy kellett volna tennem, a hogy te mondod. Bár legalább azt az egy klenodiumot zsebre dugtam volna, a mi legjobban megtetszett valamennyi között; a basa feleségének az arczképe, két sor brilliánt közé keretezve…»

… Timárnak az arcza a hypprocratesi halálmerevedést fejezte ki e szavak hallatára. A senkitől nem ismert titok egy embernek mégis kezébe jutott. S ettől az embertől nem várhatni irgalmat…

– Apám folytatá az elbeszélést.

«Én megtömtem a bőrzsákot, s kihoztam a basához, a nélkül, hogy gyanút költöttem volna. Ő még nehány louisdor-tekercset tett a kincsek közé. Azután egy mesterséges zárral belakatolta az egészet, a zsák négy szegletét pedig ólompecsétekkel foglalá össze. Engem azután elküldött egy gyaloghintóért, hogy látatlanul távozhassam el a bőrzsákkal. Nem telt bele egy negyedóra, hogy visszatértem hozzá. Akkor átadta a zsákot a mesterséges angol aczéllakattal, négy ólompecséttel, én köpenyem alá vettem azt, s a kertajtón át kiosontam vele a hordszékig. Még utközben is megtapogattam kezemmel a zsák tartalmát, s jól éreztem benne a boglárokat, a gyöngysorokat, az achát szelenczét s a louisdoros tekercseket. Egy óra mulva az angol hajón voltam, s aztán felszedtük a horgonyt és indultunk ki az aranyszarv öbölből.»

«És engemet nem vittél magaddal Maltába, feddém én fiúi elkeseredéssel az öreget. Hát aztán a basa szép leányát ki vette volna el?»

«Eredj, bolond! kiálta az öreg; kellettél is nekem, akár a basád, meg a szép leánya! Nem akartalak én benneteket megvárni Maltában; hanem azzal az utiköltséggel, a mit a basától kaptam, áthajóztam egyenesen Amerikába, s a bőrtarisznya is velem jött. De képzeld: az átkozott! Mikor már biztos helyre értem vele, a hol senki az ördög rám nem találhatott, s ott fogom a bicsakot s kihasítom a bőrzsák oldalát, hát mi dől ki belőle? rézgombok, rozsdás vaspatkók! az achát szelencze helyett, tele gyémántokkal, egy cserép tintatartó s a louisdor-tekercsek mind megannyi rézpara-göngyölegek voltak, a milyenekkel a káplároknak fizetik a közkatonák számára való heti pénzt. A gazember tolvaj még engem is meglopott. Ez nem fordult még elő a rubrikámban a Nro 133 között. Ennek még numerusa sincs.»

– Az öreg dühös volt, csaknem sirt!

«Így rá hagyni magamat szedni a töröktől! A tolvaj azalatt, mig én a gyaloghintóért jártam, egy egészen hasonló zsákot tömött meg mindenféle kaczattal, azzal eresztett engem a tengerre. Ő meg azalatt elfutott másfelé az igazi kincseivel, s elvitte a tőlem nyert titkot ingyen. De lám, hogy van igazság nem csak a földön, hanem még a vizen is; mert a nagy tolvaj egy magánál még nagyobb tolvajra akadt, a ki őt utközben megölte és kifosztotta!»

– S ez a rendkivüli ember, a nagy tolvajtól kergetett, kis tolvajt meglopott, főtolvajnak agyontolvajlója, te vagy, az «arany ember», Levetinczy Timár Mihály, kedves czimborám! szólt a szökevény felállva és gúnyosan meghajtva magát.

Timár nem mondott neki ellent.

– És már most beszéljünk egymással más hangon! szólt Krisztyán Tódor; – de mindig három lépésnyi távolból; és meggondolva részedről, hogy a puska csöve feléd van irányozva.

Timár hidegvérrel nézett a cső ürébe. Ő maga töltötte meg azt golyóra.

– Ez a fölfedezés egészen elvette a kedvemet a gályarabságtól, folytatá a kalandor. Sehogy sem tudtam megbékülni azzal a gondolattal, hogy mi joga van a nagy tolvajnak ide lánczoltatni a gályapadhoz a kis tolvajt? Lám, ha Ali Csorbadzsi kincseit nem Timár Mihály, hanem az én apám kaparinthatja el, most én gazdag gentleman vagyok, egyetlen majoresco, s a kutya sem ugat rám azért, hogy az őseim hogy szerezték a nagy vagyont? Csak ugy, mint a mostani bárók, grófok ősei, a raubritterek. És a helyett most nekem itt kell megveszekednem a büdös tengervizen. És mindezt miért? Azért, mert Timár Mihály nem csak azokat a kincseket kapta el az orrom elől, a mik nekem voltak szánva, hanem még azt a leányt is, a kit nekem kellett volna elvennem: azt a kis pöszke vad teremtést, a ki a puszta szigeten nevelkedett a számomra. Még ezt is Timárnak kellett elkapni előlem, a kinek szüksége volt egy szeretőre; mert hiszen azzal a feleséggel csak nem lehetett boldog, a kinek az apját megölte, tehát kellett neki mellette szerető. Ne hogy arany hirének megártson vele, mert az egész világ tiszteli benne az erény mintaképét: hát nem választott magának barátnőt a ballet, a circus szépségei közül, a miket magamforma jó izlésű ember az ő helyzetében præferálna, hanem kikeresett magának egy olyan szegény leányt, a ki nem tud semmit a világról, a ki nem jön soha emberek közé, a kiről ki nem sül soha, hogy Timár úr örömeit osztja. Pfuj, Timár úr! És ezért kellett engem tizenöt esztendőre a gályapadhoz lánczoltatni?

Csapás csapásra hullott Timár megalázott fejére.

A vádnak sujtó pontjai hiszen egyenkint nem voltak igazak: ő nem «ölte meg» Timéa apját, nem «lopta el» kincseit, nem «csábította el» Noémit, nem «lánczoltatta meg» Tódort… és az egész vád a maga összeségében mégis oly elháríthatatlan!

Ő álszint játszott. S most minden bűnbe belekeveredett e miatt.

A szökevény tovább beszélt.

– Mikor a Barra do Rio do Grande do Sul öblében időztünk, kiütött a hajónkon a sárgaláz. Az apám is megkapta. Ott halódott mellettem a padon; nem vitték el. Az nem szokás. A gályarabnak ott kell meghalni, a hova levasalták. Az nekem nagyon kellemetlen helyzet volt. Az öreget egész nap rázta a hideg, káromkodott s a fogai vaczogtak hozzá. Kiállhatatlan volt az öreg a maga káromkodásával, mindig a szűz Máriát szidta és magyarul káromkodott. Már miért nem káromkodott spanyolul, az is igen szépen hangzik, hogy a többi társak is érthették volna? S miért szidta a Madonnát? Azt én nem tűrhetem; hiszen vannak férfiszentek elegen, szidja azokat; de egy hölgyet megsérteni jó nevelésben részesült embertől nem gentlemanhez illő magaviselet. E miatt egészen meghasonlottam az öreggel. Nem azért, mintha azt resteltem volna nézni, hogy haldoklik ott mellettem sárgalázban, a mi holnap rám ragadhat róla, s a mi nem tartozik a legkellemesebb megdöglési módok közé, de egyenesen csúf szitkozódásai miatt elhatározám, hogy megszököm tőle. Bárha oly erős kötelékek kapcsolnak is bennünket egymáshoz, mint minket, apát és fiút, én azokat el fogom szakítani. El is szakítottam szerencsésen, három más társammal összebeszélve. Csak azt az időt kellett bevárnunk, mikor az öregem már a halálos agonia félrebeszélési időszakába esik, mert különben azzal fenyegetőzött, hogy ha meg akarok szökni mellőle, hát fellármázza az őröket. Akkor lefürészeltük éjszaka a lánczainkat; a porkolábot, a ki észrevette szökésünket, mi előtt kiálthatott volna, beledobtuk a vízbe; azzal eloldtuk a kis csónakot s neki ereszkedtünk a tengernek. A hullám nagyon magasan járt, a parthoz közel felfordította a csónakunkat. Az egyik társam nem tudott uszni, ez belefuladt a vízbe; a másik tudott uszni, de nem olyan jól, mint a czápa, mely utána uszott. Annak csak a halálordítását hallottam még, a mint a «tengeri angyal» egy kapással derékig feltolta a vizből. Magam kiusztam a partra. Ebből is láthatod, hogy énnekem még van valami dolgom a világon. Te, mint jó kálvinista, én, mint jó müzülmán, mind a ketten hiszünk a prædestinatióban. Nem volt kevesebb szándékom, mint hogy visszakerüljek Európába. Tégedet akartalak látni. Most már te vagy az egyedüli apám; a másikat ezóta elnyelte a czápa, s legalább annak a hasában biztosítva van, hogy nem jut a pokolba, mert onnan nem veheti ki az ördög. Hogy mint jutottam ehhez a tengerész-gunyához, azután meg mindenféle útlevélhez, utiköltséghez, a mi mind szükséges az Oceánon járáshoz? azt majd elmesélem neked egyszer egy pohár bor mellett, ha ráérünk, hanem elébb végezzük el az üzletünket. Mert hiszen tudod, számadásunk van egymással.

A kalandor megtapogatta a bal szemére kötött selyemkendőt. A rosszul hegedő seb kellemetlen emlék lehetett ránézve. A nagy hidegben nem volt jó azzal ennyit járni odakinn.

– Tehát én legegyenesebben ide jöttem Komáromba, a hol rendes lakásodat tudtam, hogy majd ott fölkereslek. Nem jöttél még meg a «külföldről», mondák ügynökeid. Hogy melyik pontján járhatsz a külföldnek? azt nem tudta megmondani senki. Jó, megvárlak, mig hazajösz. S hogy az idő ne teljék hiába, eljártam a kávéházakba, ott megismerkedtem a katonatisztekkel, a kiknél egyenruhámnál fogva rögtön kész volt a barátság: aztán eljártam a szinházba. Ott megláttam azt a gyönyörű szép úrhölgyet azzal az alabástromfehérségű arczczal, azzal a szenvedő, méla tekintettel: talán kitalálod, hogy kicsoda? Társaságában egy másik szép hölgy szokott mindig lenni. Huh, be gyilkos szép szemei vannak! Valóságos tengeri kalóz, szoknyában. Ajh, de szeretnék egy olyan zsiványbandának a tagja lenni, a melyiknek ő volna a kapitánya, s nem bánnám, ha vagy öt évre egymás mellé lánczolnának bennünket gályapadra. No de félre az érzelgéssel! Beszéljünk az üzletünkről. Én hozzáfogtam a «terrenum sondirozásához». Egyszer kicsináltam, hogy az öldöklő angyal mellé jussak a zártszéken. Udvaroltam neki, szivesen vette. Kértem, hogy legyen szabad látogatást tennem; akkor úrnőjére utalt, attól függ minden. Én nagy magasztalással szóltam a tiszteletgerjesztő madonnáról, s megemlítém, hogy volt szerencsém családját ismerni Törökországban, s hogy meglepően hasonlít az anyjához.

«Hogyan? kérdé a szép kisasszony; ön ismerte az asszonyság anyját? Az nagyon fiatalon halt meg.»

«Csak arczképét láttam, felelém, édes atyjánál, ki nekem igen jó emberem volt. Egy csaknem ily halavány, mélázó arcz, két sor brilliánsból alakított kerettel, a mi megért százezeret.»

«Ah! ön is látta e szép ékszert? monda a szép kisasszony. Nekem is megmutatá azt úrnőm, mikor Levetinczy úrtól ajándékba kapta…»

Timár ökleit szorítá össze tehetetlen dühében.

– Ahá! Tehát már most itthon vagyunk! folytatá a kalandor, kegyetlen mosolygással fordulva a kínzott férfihoz. Tehát te ajándékba adtad neki, Ali Csorbadzsi leányának az apjától lopott ékszert!… Akkor a többi is a te kezedbe jutott, mert egy helyen voltak. Akkor nem tagadhatsz semmit… És már most tehát egyenlő rangunk van, s ha tetszik, tegezzük, ha tetszik, nagyságoljuk egymást; de semmi esetre ne zsenirozzuk magunkat, úgy beszélni egymással, a hogy illik!

Timár egész testében bénultan ült ez ember előtt, kinek kezébe adta a sors. Nem volt annak szükség a fegyvert rá szegezve tartani: nem volt Timárnak a székről felkelni való ereje sem.

– Hanem te sokáig várattál magadra, barátom, – s én kezdtem nyugtalan lenni miattad. A költségem is elfogyott. Pénzes leveleim, miket gazdag nagynénémtől, az admiralitástól, jószágigazgatómtól és bankáraimtól mindennap kerestem a postán, megfogható okoknál fogva csak nem akartak megérkezni. S a mellett akárhová mentem, mindenütt téged magasztaltak. Lángeszű kereskedő, óriási talentum, szegények jóltevője volt a neved. Arról is hirhedett voltál, hogy milyen példás családi életet élsz. Mustrája vagy a férjeknek, a kit halála után megégetnek az asszonyok s porodból minden férjnek adnak be egy szemernyit… Hahaha!

Timár elfordította arczát a világosságtól.

– De talán untatlak is már? No hiszen mindjárt rátérek az üzletünkre. Egy napon nagyon rossz kedvem volt, a miatt, hogy még sem jöttél haza, s a tiszti kávéházban, hol valaki előhozta a nevedet, bátor voltam némi szerény kétkedésemet fejezni ki az iránt, hogy egy emberben ennyi tökéletesség lehessen felhalmozva. Erre egy goromba ficzkó pofon ütött. Megvallom, erre az egyre nem számítottam. Úgy kellett a pofámnak, minek járt el a szám? Meg is bántam, mint a kutya, hogy felőled egy tisztelettelen szót elejtettem s a kapott leczkét meg fogom becsülni. Többé nem rágalmazlak. Hanem hát jó lett volna, ha csak a pofon mellett maradunk; azt én nem szoktam magamnak feljegyezni. Hanem a goromba ficzkó még azon felül arra is kényszerített, hogy verekedjem meg vele, a te megsértett jó hírnevedért. Mint megtudtam, ez a bolond ember épen a fehér arczú madonna imádója volt leány korában, s most az verekszik meg a madonna férjének becsületeért. Ez is olyan ritka szerencse, a mi csak te veled történhetik meg az életben, arany ember. Hanem én köszönöm a szerencsédet. Annak megint csak én adtam meg az árát, kaptam a fejemre egy vágást, végig egész le a szemöldökömig. Tessék megnézni.

A szökevény felhúzta a homlokáról a fekete selyem köteléket, mely alatt egy hosszú sebhely látszott meg, elpiszkult tapaszszal összefoglalva. A tapasz szélein túl terjedő mérges vörösség mutatta, hogy a seb most is gyuladásban van. Timár borzadva nézett rá.

Krisztyán Tódor ujra szemére húzta a takaró kendőt s cynicus humorral mondá:

– Ez az emlék a Nro III, a mit a bőrömön viselek a te barátságodért. No de jól van. Annál több áll a tabella «Haben»-en a számomra. Komáromban ez eset után többé nem maradhattam. A dolog feltünést okozott, s én könnyen kellemetlen kérdezősködéseknek lehettem volna kitéve, ámbár a mi becsületes táblabiráink felől világ végeig ellappanghat az ember ez országban, a mire élő példák vagyunk mi ketten.

A szökevény büszke volt erre a jó ötletére.

– De hát különben is el akartam menni Komáromból, mert már meguntam, hogy hazavárjalak. Megállj, mondám, tudom én, hogy hol vagy te? Én tudom azt, hogy miféle külföld az, a hol te az ország sorsát intézed? Nincs az semmi ismeretes világrészben, mert az a senki szigetén van. Megyek utánad oda.

Timár ennél a szónál indulatosan kiáltott fel:

– Te ott voltál a szigeten!

Reszketett a haragtól és az ijedelemtől.

– Ne ugrálj, barátom! csitítá őt a kalandor. Ez a fegyver meg van töltve, s ha mozdulsz, el talál sülni, én aztán nem leszek az oka. Különben is nyugtasd meg magadat. Az én bajom lett az is, nem a tied, hogy odamentem. Oh! mindig én fizetem meg helyetted a tánczmulatságban a belépti dijat. Ez már olyan, mint a tizparancsolat. Te tánczolsz, én meg fizetek. Te lefekszel én helyettem az ágyra, engem meg kidobnak te helyetted az ajtón. Hogy minek mentem én a senki szigetére? Hát annak, hogy téged ott találjalak. Te pedig már akkor eljöttél onnan. Én nem találtam ott egyebet, mint Noémit, meg egy kis porontyot. Ej ej, Mihály barátom, ki nézné ki belőled ezt a hamisságot? De csitt! Ne szóljunk felőle senkinek. Dódikának híják, ugy-e? Kedves kis okos gyermek. Hogy félt tőlem azért, hogy a fél szemem így be van kötve. Noémi is nagyon megijedt tőlem, az igaz. Csak kettecskén voltak az egész szigeten. Mennyire sajnáltam, mikor megtudtam, hogy a jó Teréza mama meghalt. Áldott jó teremtés volt. Bezzeg, ha ő még otthon lett volna, majd engemet is másképen fogadtak volna. De képzeld, az a Noémi még csak le sem engedett ülni a háznál. Azt mondta, hogy fél tőlem ő is, és Dódi még jobban: csak ketten vannak az egész tanyán. «No hisz épen azért jöttem én, hogy legyen valaki, a ki megőriz benneteket, egy férfi a háznál.» Közbevetőleg mondva, mit adtál te ennek a leánynak inni, hogy ez olyan szép lett? Igazán olyan gyönyörű teremtés lett belőle, hogy az embernek a szíve megmozdul rá. Ezt nem is késtem neki megmondani. Ekkor aztán igyekezett csunya képet csinálni. Én tréfálni akartam vele. Azt mondtam neki, hogy illik-e a vőlegényre ilyen vasvilla-szemeket vetni? Akkor csavargónak nevezett s azt mondta, hogy takarodjam a házából. Én azt mondtam neki, hogy elmegyek, de akkor őt is magammal viszem, s valahogy át találtam karolni a derekát.

Timár szemei szikrákat szórtak.

– Csak maradj ülve, pajtás: nem a te bajod ez, hanem az enyém; akkor ez a leány egy akkora pofont adott az ábrázatomra, hogy az őrnagytól kapottal kétszer felért; de a históriai igazság kedveért meg kell mondanom, hogy a másik pofámra adott, mint az őrnagy, s így a symmetria helyre lett ütve.

Timár arcza nem birta megtagadni valami derengését az örömnek.

– Ago gratias! Ez is az enyim volt. Hanem ekkor komolyan megharagudtam ám. Asszonyokkal verekedni nem szokásom. El van ismerve felőlem, hogy a nőnemnek feltétlen tisztelője vagyok. De boszú és elégtétel után vágytam. «No hát megmutatom, hogy azért is velem fogsz jönni, ha itt nem engedsz maradni; majd követni fogod ezt». Azzal megkaptam a kis Dódit kezénél fogva, hogy magammal viszem.