Az arany ember (2. rész) / Regény

– Átkozott! kiálta fel Timár.

– Nonono, barátom! Egyszerre csak egyikünk beszéljen! Majd mindjárt rád kerül a sor, s akkor beszélhetsz még sokat is; de elébb hallgasd végig, a mit én mondok. Nem jól adtam elő, hogy csak ketten voltak a háznál, mert hárman voltak; az az átkozott fenevad, az Almira is ott volt, ott feküdt az ágy alatt s az egész idő alatt úgy tett, mintha rám sem ügyelne. Mikor a gyermek sikoltani kezdett, a czudar dög egyszerre előrohant az ágy alul, a nélkül, hogy valaki hívta volna s nekem ugrott. Hanem én is szemmel tartottam a ficzkót, s kirántva zsebemből a pisztolyomat, keresztüllőttem ő nagy kutyaságát.

– Gyilkos! hörgé Timár.

– Hjaj, pajtás! Ha csak ez az egy kutyavér terhelné a lelkemet. Aztán a gaz szelindek nem döglött ám meg rögtön attól az egy golyótól. Fel sem vette. Annál dühösebben ugrott rám, keresztülharapta a balkaromat, lerántott a földre, s akkor leszorított, hogy nem birtam mocczanni alóla. Hasztalan igyekeztem a másik pisztolyomhoz hozzájutni; úgy tartott a fogai közt, mint egy tigris. Utoljára Noéminak kezdtem könyörögni, hogy szabadítson meg. Noémi megszánt, el akarta rólam vonni a fenevadat. Az annál dühösebben szorította a karomat fogai közé. Végre azt mondta Noémi: könyörögj a gyermeknek, ő rá hallgat az eb. Én aztán Dódinak könyörögtem. A gyermek jószivű, megszánt, odajött, átölelte Almira nyakát karjaival. Arra a kutya föleresztett s engedte magát a gyermektől csókoltatni.

Timár szemeit elfutotta a köny.

– Én tehát itt is meg lettem csufolva! szólt Krisztyán Tódor, s azzal felgyürte szennyes, véres ingujját balkarjáról. Nézd, itt a kutyaharapás sebei a karomon. Mind a négy kutyafog, a hogy keresztülharapta az izmaimat a csontig. Ez a Numero IV-ik emlék tetőled. Egy eleven album az én bőröm, tele a te érted kapott sebekkel; bélyegsütés, láncztörés, kardvágás, kutyaharapás, mind, mind a te baráti emlékjeleid a testemen. Most mondd, hogy mit csináljak én te veled, hogy ki legyünk egymással egyenlítve?

Mikor azt mondta a szökött fegyencz Timárnak: «már most mondd meg, mit csináljak én most veled?» akkor egészen le volt vetkőzve előtte. És Timárnak látnia kellett őt azokkal a borzasztó sebekkel, mikkel fejétől bokájáig meg volt bélyegezve. Ezeket a sebeket ő miatta hordja.

És a lelke is épen olyan meztelenül állt előtte, az is tele utálatos sebhelyekkel, és azokat is az ő keze verte rajta.

Ez az ember tudja azt jól, hogy Timár ő vele csak játszott, mikor Braziliába oly nagylelkű ajánlattal elküldé; hogy számított az ő rossz hajlamaira, mikor pénzében sáfárrá tette; – hogy csak el akarta őt tenni lába alul. – Ez az ember tudja azt, hogy Timár hogyan gazdagodott meg, s irigy rá érte. – Ez az ember tudja azt, hogy Timár megcsalta Noémit s megcsalta Timéát, elvette mind a kettőt, s ez az ember most féltékeny és dühös mind a kettő miatt. – Minden emberi rossz indulat elmérgesült kelevényként rágódik lelkén. – És most ő ennek az embernek a kezében van, kényre-kegyre. – Még csak anyagi, testi védelemre se érzi magát képesnek vele szemben. Olyan gyöngeség állta el tagjait, mint egy álmában üldözöttét. Ez összesebzett alaknak látása varázsló rontást követett el rajta.

A kalandor tudja ezt jól. Már nem is használja ellenében óvakodó rendszabályait. Felkel, a puskát odatámasztja a kandallóhoz s félvállról beszél Timárhoz visszafordított arczczal.

– No, most toilettemhez fogok látni. A míg ezzel elkészülök, addig gondolkozzál felőle, hogy mit felelj nekem arra a kérdésemre, hogy mit csináljak én te veled?

Azzal magával hozott kopott öltönydarabjait egyenkint behajigálta a kandallóba, azok süstörögve lobogtak fel, lángot vetve a kürtőbe, s azután felöltögette egész kényelemmel a Timártól kapottakat. A kandalló párkányán megtalálta Timár óráját, azt a mellényzsebébe tette, s inggombját az ingelőbe kapcsolgatta. Még arra is ráért, hogy szakállát megfésülje, a tükör elé állva. S a mint készen volt, úgy felvágta a fejét, mint a ki meg van vele elégedve, hogy no most már egész gentlemannek néz ki.

S azután két lábát szétvetve s karjait mellén összefonva, a kandalló elé állt.

– Nos, barátom, czimborám?

Timár megszólalt:

– Mit kiván ön?

– Ahán, megszólalsz már! Furcsa volna úgy-e, ha azt mondanám, hogy «fogat fogért, szemet szemért!» Eredj oda, süttesd a hátadra te is az akasztófa-jegyet, vasaltasd oda magadat a gályapadhoz, kergettesd magadat földön, vizen, erdőn, városon keresztül: menekülve czápák elől, indiánok, jaguárok, csörgő-kigyók elől, rendőrök elől; – aztán vágasd magadat fejbe a feleséged imádója által karddal párbajban; aztán haraptasd keresztül a karodat a szeretőd kutyája által; akkor aztán – osztozzunk meg a maradékon. – No látod, én nem vagyok ilyen kegyetlen. Nem beszélek többet előtted sebeimről: – ebcsont beforr! Kegyelmesebb akarok hozzád lenni. Alkudjunk meg.

– Kell pénz? kérdé Timár.

– Az is kell; de arról majd később szóljunk. Egyelőre beszéljünk arról, a mi neked is, nekem is közös érdekem. Nekem szükséges egyidőre eltünnöm az ismeretes világból; mert most már nem azért üldöznek, hogy a te pénzedet elköltöttem. A gályapadról való elszökésemet nem engedik ám el, sem a vízbe dobott porkolábot. Azért most engemet egyideig a te pénzed nem üdvözít, míg a hátamról ezt a bélyeget, s a bokámról ezt a békótörést valahogy el nem pusztítom. Az elsőt majd föletetem kissár-fűvel, az utolsón segítnek ásványos lábvizek. Attól nem félek, hogy te üldözőimet nyomomba igazítsd. Annál több eszed van. Sőt szivesen rejtegetnél, eltagadnál, ha keresnének; kiadnál legközelebbi rokonodnak, ha nálad találnának. Ismerlek. Arany ember vagy. Hanem kötve hiszek a komának. Az mégis megeshetnék rajtam minden jó barátságunk mellett, hogy egyszer véletlenül valaki főbekollint az utczán, vagy az útfélen holmi jószivű zsiványok agyonlőnek, vagy egy barátságos pohár borral arra az útra küld el valaki, a melyen Ali Csorbadzsi eltávozott. Nem, kedves barátom, én nem mernélek felkérni, hogy töltsd meg még egyszer a számomra ezt a kancsót, még ha magad innál is belőle elébb. Nagyon fogok magamra vigyázni.

– Tehát mi kell önnek?

– «Önnek», úgy-e? Csak nem akarsz velem per tu lenni? Derogál a társaság! Hogy mi kell nekem? Kérdezzük elébb, hogy mi kell a nagyságos úrnak? Tehát a nagyságos úrnak az kell, úgy-e bár, hogy én hallgassak el mindazokkal a titkokkal, a miket megtudtam? Képes volna nekem ezért százezer frank rente-ot biztosítani franczia állampapirokban?

Timár nem is gondolkozott a feleleten.

– Igen.

A kalandor nevetett.

– Nekem nem kell ilyen nagy áldozat, nagyságos úr! mondtam már, hogy pusztán pénzzel én rajtam segítve nincs. Ilyen bélyegzett embert, ilyen rossz szokásokkal akárhol elcsipnek, s akkor mit ér nekem a százezer franknyi apanage? Nekem, mint mondám, nyugalom kell és buvóhely, még pedig jó hosszú időre, s ott kényelmes és gondtalan élet. No hát, nem olcsó kivánság ez?

– Végezze ön, mit akar?

– No hát, elvégzem. Látom, hogy a nagyságos úr türelmetlen. Talán aludni is mehetnénk már?

E szónál ismét kezébe vette a puskát a kalandor, s a székbe leülve, úgy fogta a fegyvert két kezébe, mintha minden perczben készen akarna lenni vele a lövésre.

– Tehát nem kérek én most a nagyságos úrtól százezer frank rente-ot, hanem kérem a nagyságos úrtól a senki szigetét.

Timárt mintha villanyütés érte volna. Ez a szó felzavarta kedélytompulását.

– Mit akar ön azzal?

– Legelőször is egy menedéket, a hová én nekem semmiféle nemzet szaglászó kopói nem járhatnak. Azután természetesen azt, hogy nagyságod engemet azon a szigeten mindaddig az ideig, a míg nekem is, nagyságodnak is, kivánatosnak látszik, ott időzésem alatt ellásson mindennel, a mit testem megkiván, mindennel, a mi drága és jó.

Timárt most már boszantotta ez az izetlen kivánság.

– Ah! ne ügyetlenkedjék ön velem. Kérjen tőlem összeget, bármilyen nagyot. Menjen vele, a hová akar. Használja fel, a hogy tetszik. De azt a szigetet nem adom. Az ostoba kivánság.

– Nem ostoba kivánság az, méltóságos uram! Lássa, annak a szigetnek olyan kiváló jó levegője van, s ez az én Délamerikában megrongált egészségemnek annyira kivánatos. A kedves megboldogult Teréza mamától hallottam, hogy ott olyan füvek teremnek, a mik minden sebet begyógyítanak. Diószegi füvészkönyvében olvastam, hogy még a fazékban fővő hust is képesek összeforrasztani! Aztán nekem a sok izgalom után csendes contemplativ életre van szükségem. A sybarita életmód után az arany korbeli ruralis élvezetek után vágyom. Adja ön nekem excellentiás úr, a senki szigetét. – Kegyelmes úr! Serenissime!

A kalandor a felvont puskával a kezében olyan gunyosan könyörgött.

– Ejh, ön bolond! mondá Timár, a kit boszantott az ingerkedés s egyet taszítva a székén, hátat fordított Krisztyán Tódornak.

– Ah! ne fordítson ön nekem hátat, kegyelmes uram. Sennor! Eccelenca, Mylord, Durchlauchtigster Herr. Pan welkomozsnye, Mynheer, Monseigneur, Goszpodine! Effendim! Micsoda nyelven hajlandó ön meghallgatni egy szegény földönfutó instantiáját?

Ez az izetlen gunyolódás nem volt előnyére a támadónak. Kisebbítette a rossz igézet benyomását Timárra. Ez kezdett felocsudni kábulatából. Ahhoz a gondolathoz menekült, hogy itt egy megfélemlített emberrel van dolga, a ki csakugyan félti a saját bőrét. Boszusan szólt oda neki:

– Végezze ön. Nem akarok önnel hosszasan értekezni. Mondjon valami összeget, megkapja. Ha sziget kell önnek, vegyen magának egyet a görög archipelagusban, vagy Chinában. Ha üldözéstől fél, menjen Rómába, Nápolyba, Siciliába, adja ki magát marquisnak, legyen jól a Camorrával, s nem fogja bántani senki. Pénzt adok önnek. A szigetet nem adom.

– Úgy? Hát már olyan büszkén beszél velem, kegyelmes úr? A vízbe bukott czimbora kezd magához térni az első ijedtségből s ki akar úszni. No megállj, hát majd még egyszer lebuktatlak. Azt gondolod magadban, úgy-e: «hát csak eredj, te rongyos; keress magadnak valakit, a kinek elmondd, a mit rólam megtudtál. A legelső tréfa az lesz, hogy elcsipnek, becsuknak, ott felejtenek a kutyalukban; úgy megnémítanak, hogy senkivel sem beszélsz többet. Más emberi dolog is történhetik rajtad. Ki fog róla tehetni, ha az útban valaki hátbalő, mikor ártatlanul ballagsz? Ki keresi, ha a kadáveredet kivetette a Duna, magad ugrottál a vízbe, vagy úgy taszítottak bele? És a legrosszabb esetben ki fogja a te mesédet elhinni, te ágról szakadt, ha én, az arany ember, magasra emelt arczczal azt mondom: «nem igaz!» Nekem van pénzem sok. Ha a tanú, ha a vádló olyan bolond, hogy pénzért meg nem engedi magát vásároltatni, majd a biró, a törvényszék okosabb lesz. Az aranyat a sárból is fölveszik. – Te ilyesmit gondolsz, látom. De hát hallgasd meg, hogy milyen furfangos emberrel van dolgod? Értsd meg végig jól, hogy tetőtől-talpig meg vagy kötözve s tehetetlenül heversz előttem, mint a zsiványoktól megkötözött fösvény, a kinek türnie kell, hogy töviseket vernek a körmei alá, kitépik szálankint a szakállát, forró fagygyút csepegtetnek a bőrére, míg előadja eldugott kincseit. Én is így fogok veled tenni. Majd ha nem állhatod, hát ordíts fel, hogy «elég!»

Timár a kínzott ember kiváncsiságával figyelt a fegyencz szavaira.

– Én még eddig senkinek egy szót sem szóltam a felől, a mit rólad megtudtam. Becsületemre mondhatom. Azon a kis pletykálkodáson kívül, a mit Komáromban kiszalasztottam a számon, semmit sem beszéltem felőled, annak meg nem volt se husa, se csontja. Hanem mindazt, a mit felőled tudok, megirtam s itt van a zsebemben, még pedig négy különböző czím alatt s négyfélekép fogalmazva. Az egyik denunciatio a török kormányhoz van czímezve, melyben fölfedezem előtte, hogy Ali Csorbadzsi miket hozott el magával Sztambulból, a mi egy összeesküvő konfiskálásra szánt vagyona, a szultán Khaznéját illeti, sőt talán onnan is való; s hogy ezek a kincsek, apám leirása nyomán, darabról-darabra megnevezve, kinél kaphatók, s hogy jutottak annak a kezébe? – A második levélben följelentelek a bécsi kormánynak, mint Ali Csorbadzsi gyilkosát és kincseinek elrablóját. Ne felejtsd el, hogy hirtelen meggazdagult embernek mindig sok ellensége van. A harmadik iratom szól Levetinczyné asszonyságnak Komáromba. Ő neki is megirom, mit tettél az apjával, hogy jutottál anyjának gyémántos keretű arczképéhez és a többi drágaságokhoz, miket neki ajándékoztál? De neki egyúttal még többet is megirtam. Azt, hogy hol vagy te olyankor, mikor otthon nem vagy? A senki szigetének titkos örömeit. A másik nővel folytatott szerelmedet. A csalást, a mit rajta elkövetsz. Beszélek neki Noémiról és Dódiról. – Nos, verjek még több tövist a körmeid alá?

Timár melle nyugtalanul zihált.

– No hát, ha nem szólsz, folytassuk! szólt kegyetlenül a szökevény. A negyedik levél pedig szól Noéminak. Ebben aztán el van mondva minden, a mit ő még felőled nem tud; hogy itt a világban nőd van, hogy te előkelő úr vagy. Hogy őt meggyaláztad, hogy soha övé nem lehetsz, hogy csak kéjeidnek áldozod őt fel, és gonosztevő vagy. – Hát még sem ordítasz kegyelemért? No hát vegyük elő a forró faggyút. És olyan bolond nem vagyok, hogy ezeket a leveleket zsebemben hordozzam, s azokat te neked valami brávód, ha egyszer lekollinthatott valami félreeső helyen, elvegye és kezedbe adja. A mint te azt mondod, hogy nem alkuszol, azt mondom: «Alászolgája, örülök, hogy volt szerencsém, ajánlom magamat!» s itthagylak egész tisztelettel. Hanem innen egyenesen megyek át oda, ni! Látod azt a kettős tornyot? Az ott Tihany. Ott becsületes barátok laknak. Az egy convent. Ott leteszem a biztos és hiteles helyre a leveleket, s arra fogom kérni a perjelt, hogy ha én egy hét mulva e levelekért vissza nem jönnék, juttassa el őket czimzeteik helyére. E szerint engem hiába tennél el láb alul: a levelek eljutnak rendeltetésük helyére. S akkor azután neked nincs többé maradásod ebben az országban. Haza nem mehetsz, mert feleséged még ha az apja haláláért megbocsátana is, nem bocsátana meg Noémiért. A törvényszék vizsgálatot fog elrendelni s elő kell állanod rejtelmes gazdagságod keletkezésének történetével. A török kormány is be fog perelni, az osztrák kormány is. Az egész világ megismer. A milyen arany ember voltál eddig, olyan sárember fogsz lenni ezentul. És nem menekülhetsz a senki szigetére sem, mert ott Noémi fog előtted ajtót zárni. Ez a nő büszke és hamar átváltozik nála a szerelem gyülöletté. – Nem, nem! Semmi sem marad fenn számodra más, mint szökni az ismerős világból úgy, miként én; eltagadni nevedet, úgy, miként én; lappangva bujdokolni városról-városra, úgy, miként én, és rettegni az ajtóhoz közelítő lépések zajától, úgy, miként nekem! – Nos, hát menjek, vagy itt maradjak?

– Maradj! nyögé a kínzott ember.

– Ahán, előadod már! szólt a fegyencz. No hát üljünk le még egyszer. S kezdjük megint elől. Tehát legelőször is ideadod a senki szigetét.

Timárnak egy gyönge ellenérve akadt, melyet oltalmára fordított.

– De hiszen a senki szigete nem az enyim, hanem Noémié!

– Nagyon helyes az észrevétel. Hanem az én kivánságom megint egészen alapos. A sziget Noémié, hanem Noémi meg a tied.

– Mit akarsz? kérdé vadul rátekintve Timár.

– No no, csak ne forgasd a szemeidet olyan nagyon! Hát nem tudod, hogy meg vagy kötözve? Menjünk rendében és sorjában. A dolog így lesz: te egy levelet irsz Noéminak, a mit én magam viszek el neki. Ezóta az a csúf fekete dög meggebbedt már s bátran járhatok a szigetre. A levélben szépen elbúcsuzol tőle: elmondod neki, hogy el nem veheted, mert tégedet már korábbi családi viszony kötelez felbonthatatlanul; feleséged van, a szép Timéa, a kire Noémi bizonyosan emlékezni fog. De megirod neki, hogy sorsáról tisztességesen gondoskodtál, visszahozattad messze más világból egykori eljegyzett vőlegényét, a ki igen derék, kitünő és szép deli ifjú, s a ki őt most is kész elvenni, szemet hunyva az eddig történtek fölött. Minden jóval el fogod őket ezentul is látni; rájuk adod áldásodat, éljenek egymással boldogul.

– Mit? Te Noémit is akarod?

– Hát mi az ördög? Csak nem gondoltad tán, hogy Robinsonnak akarok beállni a te rongyos szigetedre? Nekem kell valaki abban a magányban, a ki az életemet megédesítse. Odaát a csömörig jóllaktam a fekete szemű, fekete hajú asszonyokkal: most, hogy Noémi aranyhaját, kék szemeit megláttam, egészen bele vagyok bolondulva. Aztán ő engem pofonütött, kikergetett: nekem ezt meg kell torolnom. Hát lehet nemesebb visszatorlás, mint csókkal boszulni meg a pofont? Én ura akarok lenni ennek a makranczos tündérnek! Ez a capriceom most. S hát aztán te mi jogon tagadhatnád meg őt tőlem? Nem vagyok-e én eljegyzett vőlegénye Noéminek? a ki őt törvényes nőmmé tehetem, a ki becsületét visszaadhatom; míg te el nem veheted őt soha, csak szerencsétlenné teszed.

Oh! ez az ember egyenesen a szivére csepegtette Timárnak a forró faggyút!

– Kivánd tőlem minden vagyonomat! rebegé könyörgő szóval a kalandornak.

– Hagyjuk azt későbbre. Még rákerülhet a sor. De most legelőször ezt kivánom. Semmi egyebet, csupán Noémit. Nem is a tiedet kivánom, csupán a magamét.

Timár a kezeit tördelte kínjában.

– No hát irod azt a levelet Noémihez? vagy elmenjek Tihanyba evvel a négy levéllel?

Timárnak a fájdalom e szót hozta ajkára:

– Oh! a kis Dódi!…

A szökevény hetyke gúnynyal nevetett rá.

– Leszek neki apja; nagyon jó apja fogok lenni!…

… Abban a perczben Timár Mihály ülő helyéből, mint a jaguár, egy szökéssel odaveté magát a kalandorra, s mielőtt az a fegyvert használhatta volna, megragadta őt a két karjánál fogva, egyet rántott rajta előre, egyet taszított rajta hátra s ettől a lódítástól az ember kirepült a nyitott ajtón keresztül a folyosóra, ott hanyatt vágta magát; feltápászkodott, s mintha még mindig ama veszedelmes lökés mozdereje alatt tántorogna, elbotlott a legelső lépcsőben, s úgy kalimpázott alá hörögve és káromkodva a lépcső aljáig.

Odalenn sötét volt, és csendes éjszaka. Az egyetlen ember, a ki a kettőjükön kivül még e téli kastélyban lakott, süket volt és részegen aludt.

MIT BESZÉL A HOLD? MIT BESZÉL A JÉG?

Timár megölhette volna ezt az embert. Keze között volt. És kezeinek izmaiban az őrültek erejét érzé. Megfojthatta volna, a puska agyával szétzúzhatta volna fejét; ha már sajnálta rá vesztegetni a nemes ólmot. De Timár nem öl embert. Nem öli meg még gyilkosát sem, hogy önmagát védelmezze. Timár Mihály «most már» az igaz arany ember, midőn mindene veszendőben, midőn vagyona, becsülete, mint a polyva, a szélbe van szórva.

Ő futni hagyja azt az embert, a ki őt semmivé teheti, a ki semmivé fogja tenni.

Még megölhetné. Hiszen másik töltött fegyver is van hálószobájában, ablakából lelőhetné, mikor a kastély ajtaján kijön, mikor a nagy udvaron végigmegy. Zsivány volt, szökött gályarab volt; ki venné tőle számon ezt a kioltott életet? Még vérdíjt kapna tán érte a braziliai kormánytól.

De Timár nem öli meg ezt az embert. Timár azt mondja: ennek az embernek igaza van! S a sorsnak be kell teljesülni. Timár nem gonosztevő, ki egy bűnét a másikkal takarja el, hanem nagy jellem. Ki, ha vétett, azért bűnhödni kész.

Kimegy a kastély erkélyére s karjait mellén összefonva, nézi, mikor az az ember kijön a kastély ajtaján, s végigmegy a kapuig.

A hold akkor jön fel a somogyi partok mögül s odavilágít a kastély falára. Egy sötét alak ott az erkélyen igen jó czélpont valakire nézve, a ki őt le akarja lőni.

Krisztyán Tódor ott halad el az erkély alatt s feltekint rá.

A bukfenczezéstől felszakadt a hegedés homlokán s egész arcza véres tőle.

Timár tán azért állt oda, hogy majd ez a dühös ember most boszuból meg fogja őt lőni?

De az megáll előtte és elkezd hozzá hangnélküli szavakat beszélni. Épen mint Athalie. Hogy illenék egymáshoz ez a két alak! Csak taglejtéssel beszél. Egyik lába sántit az eséstől. Balkezével ráütöget a jobbjában tartott puskára, s azután tagadólag rázza a fegyvert s öklével sujt Timár felé, s mutatóujjával fenyeget. E néma beszéd azt mondja: «nem így öllek meg! Más halált tartottam fenn a számodra. Elvárj!»

Timár elnézi, hogy távozik ez ember udvaráról. Elkiséri őt szemeivel a hólepte úton egész a nagy tó jégtükréig. Utána bámul, mikor már csak egy fekete pontot lát előre haladni az ezüst jéglapon, a magas hegyorom kettős tornya irányában.

Észre sem veszi a vihart, mely a zalai hegyek felől jő.

Gyakran a Balaton vidékén, mikor legcsendesebb a lég, minden előjel nélkül felzudul ez a sajátszerű orkán; a halászoknak, kik meghallják a fák zugását a távolban, már nincs annyi idejük, hogy a zalai partra visszasiessenek; a szélcsapás egyszerre felforgatja a hullámot s a csónakokat beragadja a Balatonba s kihányja a tulsó partra. S néha félóra mulva már vége van a viharnak; a szélmenyasszony csak egy fordulót akart tánczolni. S azután ismét csendes lesz minden.

A hegyek mögül rohanó zivatar egy hófelhőt korbácsolt előre. Abból olyan élesen, mint a tű hegye, vágott alá a szitáló hókristály. A felhő maga sem volt nagyobb, mint hogy a nagy panoráma felét eltakarja, sötétségbe burkolva a tihanyi tájképet, sziklafokos félszigetével, komor templomával, míg a keleti agyagpartok tündököltek a holdvilágban.

A vihar harsogva üvöltött alá az arácsi völgy ős fáinak sudarai között. Az ódon nyári kastély szélvitorlái nyikorogtak, mintha elkárhozott szellemek sirnának földi emlékeikért, s mikor az erős szél végigsöpört a Balaton jegén, az ott felállított jéglapokon valami olyan túlvilági zenehangot idézett elő, hogy az ember látni vélte a szellemeket, a kik így sírnak, egymást kergetik s röptükben nagyokat sikoltanak. Egy-egy haragosan bömböl közöttük. Az űzi tán a többit?

E rémséges éjjeli zene közepett úgy tetszik Timárnak, mintha a távolból egy ijedelmes ordítás üvöltene a szélzugás közé. Olyan ordítás, a milyenre csak emberajk képes: kétségbeesés, vészkiáltás, istenkáromlás hangja, az éjszakát felverő, alvókat felébresztő, csillagokat megreszkettető kiáltás. Néhány pillanat mulva a kiáltás újra rémlik, de rövidebb, halkabb már, s azután újra csak a vihar zenéje szól.

Az is tova enyészik. A fergeteg csak végigfutott a tájon. Csupán azt az egy hófelhőt kergette. Az arácsi völgy fái nem zugnak többé, s a jéglapon s a jégtáblákon fütyülő szél hangja egy enyészetes harmoniában vész el a távolban. Az ég kitisztul és csendes lesz minden.

Timár szivében is csendes volt már minden.

Itt a vég. Tovább nincs hová menni. Sem előre, sem hátrafelé.

Futott, a mig futhatott; most már a mélység előtt áll, melynek túlpartja nincsen.

Egész élete végigfutott előtte, mint egy álom, s tudta, hogy most már fel fog ébredni belőle.

Az első vágy: a csodaszép, a gazdag úrleányt elérhetni, volt balsorsának alapja. Erre épített egész életpályája olyan, mint a Sphinx rejtélye, a mint ki van találva, meghal az…

Hogyan élhessen tovább, fölfedezve a világ előtt, fölfedezve Timéa előtt és Noémi előtt!

Letaszítva arról a magaslatról, hol bel- és külföld látta éveken át, uralkodója kegyétől s honfitársai tiszteletétől körülragyogva.

Hogy lássa még egyszer azt a nőt, ki őt vetélytársa előtt oly szent fájdalommal felmagasztalá, azon pillanaton túl, a melyben az a nő megtudja, hogy ő ellenkezője volt mindannak, a mit férjében tisztelt? Hogy egész élete egy nagy hazugság volt?

S hogy lássa még egyszer Noémit, mikor az már tudni fogja azt, hogy ő Timéának férje? Hogy vegye ölébe valaha Dódit?

Nincs, nincs neki az egész világon hová menekülni! Ugy van, a hogy az az ember mondá: szökni az ismerős világból, miként ő; eltagadni nevét, miként ő; lappangva bujdokolni városról-városra, miként ő! Körülfutni a földet.

De Timár tudott még egy más helyet is. Itt van a hold. Ez a hideg csillag. Hogyan is mondta Noémi? Oda mennek majd lakni azok, a kik erőszakkal dobták el maguktól az életet; kiknek nem kell többé semmi. Oda mennek, a hol nincsen semmi! És ha majd ez az ember fel fogja keresni a senki szigetét s az egyedül maradt nőt üldözésével kétségbe fogja ejteni, akkor bizonyosan Noémi is utána fog jönni oda, erre a hideg csillagra.

Timár olyan nyugodt volt ebben a gondolatban, hogy képes volt távcsövét a fogytán levő holdra irányozni, melyben fényes pontok s nagy kerek ürességek váltogatják egymást, s kiválasztott magának egyet e rengeteg sírhegyek közül: «ott fogok én majd lakni, ott várom majd Noémit!»

Azután visszatért szobájába, hol az imént a kalandorral beszélt.

A kandalló még tartogatta annak elégett öltönymaradványait, a kiégett szövet alakja hamvában is megmaradt. Timár új hasábokat rakott a tűzre, hogy e maradványokat elrombolja. Azután fölvette köpenyét és kiment a házból.

A Balaton felé vette útját.

A fél hold bevilágította az óriási jégtükröt. A jégmezőre sütő jégnap…

«Jövök, jövök! mondá Timár. Nemsokára megtudom, mit beszéltél hozzám? Ha hívtál, ott leszek.»

Egyenesen a rianás felé vette útját.

Könnyen rátalálhatott a távolból. A jószívű halászok által felállított jelek, a póznák a szalmacsutakokkal messziről figyelmeztettek rá minden jámbor lelket, hogy ezt a helyet kerülje. Timár ezt kereste.

Mikor egyikéhez a vészt jelző szalmacsutakoknak eljutott, ott megállt és kalapját levéve, feltekintett az égre.

Évek multak, hogy nem imádkozott. Ez órában eszébe jutott az a nagy lény, a ki a csillagokat forgatja s a férgeket kikölti; s a ki egy lényt teremtett, mely vele daczol: embert.

Ez órában eszébe jutott, hogy lelkét fölemelje hozzá.

«Örök hatalom! Előled futok s te hozzád jutok ez órában én. Nem panaszkodom előtted. Te vezettél, de én másfelé mentem; te intettél, de én mást akartam; s most im ide juték. Vak engedelmességgel megyek át a túlvilágba. Hideg lesz a lelkem, s tűrni fog ott. Bűnhödöm azért mert annyit boldogtalanná tettem, a kik engem szerettek, s a kiket én enyéimmé tettem. Vedd őket a te oltalmadba, örök igazság! Én vétkeztem, én haljak meg, én kárhozzam el! Senki sem oka az ő szenvedéseiknek: egyedül én. Te örök igazság, ki engem ide hoztál, légy igaz ő hozzájuk is. Védelmezd, vigasztald meg a gyönge nőket, a gyönge gyermeket. Engem pedig adj át a te boszuálló angyalaidnak. Én elkárhozom és elhallgatok!»

Letérdelt.

A Balaton élő hulláma zajgott a rianás partjai között. A mélázó tó sokszor fel szokott riadni szélcsendben is, s mikor a jég borítja felszinét, olyankor is felháborog és zajlik a rianások közt, mint a tenger.

Timár lehajolt a hullámhoz, hogy megcsókolja azt, mint a hogy megcsókolja az ember édes anyját, mikor hosszú útra készül, mint a hogy megcsókolja a puska csövét, mielőtt fejét szétzúzná vele.

S a mint a hullámhoz lehajol, ime, egy emberfő emelkedik ki eléje a hab közül.

Egy emberfő arczczal fölfelé fordulva…

A fölfelé fordult arcznak homlokán, a jobb szemen keresztül egy fekete kendő volt átkötve, a másik szem vérszinüen, mereven, kőhidegen bámult maga elé; a nyitott szájon ki- s bejárt a hullám.

A fantom ismét visszasülyedt a víz alá.

Két percz mulva újra feldagadt a hullám, s a rémséges arcz újra felmerült a hab közül, véres kőszemével Timárra meredezve.

Aztán még egyszer föltetszett a rianás széléhez közel, s akkor végképen eltünt a jég alá a fő, s akkor egy halott kéz görcsösen begörbült ujjakkal merült föl egy perczre a víz alul.

Timár félőrülten szökött fel térdéről, a rémlátás után bámulva.

Úgy tetszett neki, mintha az maga után hivná!

A rianás két partja közt harsogott az élő hullám.

És ismét hangzott a távolból az a kisértetiesen harsogó orgonaszó, a mit az éjjeli futó vihar küld maga előtt, mikor az erdők sudarai fölött végigrohan; a süvöltő vihadarban, mely a jéglapokon megtörik, úgy sírnak, sikoltanak azok a láthatlan szellemek, úgy zúg közöttük némelyik; a kisértetek énekkara folyvást magasabbra emeli hangját.

És ujra hangzik az egész jégegyetemen végig az a túlvilági zöngés, mintha ezernyi hárfa húrja szakadna szét ott alant, míg a zöngés fokozatosan átmegy a rivalgó harsogásba; még feljebb, mintha villámok száguldanának oda alant a vizekben, bűbájos kábító melódiát keltve a hangadó hullámban; a jég alatt a mennydörgés orgonaszava bömböl felségesen, s az Istenkiáltás rettentő roppanása közben reszketve mozdul meg az álló jégegyetem, s a szörnyű légnyomásra a rianás hasadéka ismét összecsukódik.

Timár reszketve omol arczra a rengő jégtükör fölött.

KI JÖN?

A zuzmara ezüst erdőt csinált a senki szigetéből. A tartós köd minden galyra hóvirágokat fűzött; azután jöttek a verőfényes napok, azok meg jéggé olvaszták a fákon a zuzt, minden galy kristályborítékba szorult, mintha az egész liget üvegből volna; a galyakat, mint a szomorú fűz ágait, aláhuzta a jégdiszítmény, s ha a szellő végigfuvall a kristályerdőn, az összevert ágak úgy csilingelnek, mint a tündérmesék üvegkertje.

A vastag, dérlepte pázsiton keresztül csak egy útnyom vezet a kunyhótól. Az is oda vezet, a hol Teréza nyugszik. Ez Noéminak mindennapi útja a kis Dódival.

Csak ketten járnak már oda. A harmadik, Almira, a kunyhóban fekszik s haldoklik. A golyó nemes részbe hatolt, s el kell bele vesznie.

Este van. Noémi meggyujtá a szövétneket, előveszi kerekes guzsalyát és fonni kezd. Kis Dódi odaül mellé s szalmaszálat tartva a rokka orsószárnyára, szélkeleplőt játszik. Almira a szögletben fekszik s nyög, mint egy ember.

– Anyám, szól egyszer a gyermek, hajtsd ide a fejedet, sugni akarok valamit, hogy Almira meg ne hallja.

– Nem érti az azt, Dódikám.

– Oh, megérti bizony, mindent megért! Hát mondd csak, meg fog Almira halni?

– Bizony meg, kedves kicsikém.

– Hát aztán, ha Almira meghal, ki védelmez meg bennünket?

– Az Isten.

– Erős az az Isten?

– Mindenkinél erősebb.

– Még apánál is?

– Apának is ő adja az erőt.

– Még annak a rossz embernek is, azzal a bekötött szemmel? Minek adott annak erőt az Isten? Én félek attól az embertől, ha vissza talál jönni. El akar vinni magával.

– Ne félj, én nem engedlek elvinni.

– Hátha megöl mind a kettőnket?

– Akkor mind a ketten a mennyországba jutunk.

– Almira is?

– Az nem.

– Miért nem?

– Mert ő állat.

– Hát az én kis pacsirtám?

– Az sem.

– Ah, ne mondd! Hisz az jobban tud repülni az ég felé, mint mi.

– De a mennyország magasabb, mint a hová ő tud repülni.

– Hát ott nincsenek se állatok, se madarak? Akkor én inkább idelenn maradok az apámnál, meg a pacsirtámnál.

– Maradj, szívem, maradj.

– Ugy-e, ha az apa itt volna, azt a rossz embert majd megverné?

– A rossz ember elfutna ő előle.

– De hát mikor jön vissza apa?

– Még a télen.

– Honnan tudod?

– Ő mondta.

– S a mit apa mond, az mind igaz? Apa nem hazudik soha?

– Nem, fiam, az mind igaz, a mit ő mond.

– De hiszen már itt van a tél.

– Ő el is fog jönni nem sokára.

– Oh! csak Almira meg ne halna addig!

A gyermek fölkelt a kis zsámolyról s odament a nyögő ebhez.

– Kedves Almira, ne halj meg, ne hagyj itt minket. Látod, a mennyországba nem jöhetsz velünk; te csak itt lehetsz a mienk. Maradj itt. Csinálok neked majd szép házat nyáron diófából; a milyent apa csinált minekünk. Minden ételből, a mit kapok, meghagyom a felét neked. Tedd ide a fejedet az ölembe, aztán nézz rám szépen. Ne félj, nem eresztem be többet azt a rossz embert, a ki téged meglőtt. Ha hallom, hogy jön, bekötözöm a kilincset zsineggel; ha benyul a kezével, elvágom a kezét a kis baltámmal. Megvédelmezlek én téged, Almira.

Az okos állat fölemelé szép szemeit a gyermekhez s farkával csendesen verte a földet. Aztán egy nagyot sóhajtott, mintha mindazt jól értette volna, a mit hozzá beszéltek.

Noémi abbahagyta a fonást, s tenyerébe hajtva fejét, a mécsvilágba mélázott.

Az a rettenetes ember, mikor dühösen eltávozott innen, még e szókat kiáltá be ablakán:

«Még egyszer visszajövök, s majd akkor megmondom neked, hogy ki az az ember, a kit te szeretsz!»

Az, hogy még egyszer visszajön, magában is elég fenyegetés; de mit jelentsen az, hogy majd megmondja, ki az az ember, a kit ő szeret?

Hát ki lehet Mihály? Lehet-e ő más, mint a minek látszik? Mit fog felőle mondhatni amaz ijesztő kisértet, a ki előkerült a föld tulsó oldaláról? Ah! miért nem tett vele úgy Mihály inkább, a hogy Noémi mondá: «Jobb szeretném, ha három lábnyi föld volna közöttünk!»

Noémi nem gyönge szivű. Vadonban növekedett, önerejében bízni megszoktatott. A világi kényeskedés nem rontotta meg idegeit. Holofernesnek, Siserának jó lett volna azt tudni, hogy az asszony kezében veszedelmes a vas!

A nőfarkas meg fogja tudni védelmezni fészkét a berekben – a kutya ellen! Van körme, van foga hozzá.

Noémi ama rémletes találkozás óta mindig ott viseli mellkendője alatt Mihály asztali kését, s a kés ki van köszörülve élesre!

Éjszakára pedig az ajtót egy erős keresztrúddal szokta elzárni, s a rúd kötéllel van az ajtófélhez hurkolva.

A hogy a sors akarja!

Ha az egyik fog hamarább érkezni: lesz belőle boldog asszony, idvezült nő; ha a másik jő előbb: lesz belőle gyilkos, elkárhozott lélek!

– Almira, mért nyögsz olyan nagyon?

A szegény haldokló állat kínlódva emelte föl fejét a gyermek öléből s nyakát felnyujtva, szimatolni kezdett; nyugtalanul szükölt, nyihogott, s körmeivel kaparta a földet; de a mi hangot tudott adni, az csak egy rekedt hörgés volt már: örömnek vagy haragnak hangja-e?

Az állat valakinek közeledtét érzi.

Ki jön?

A jó ember-e, vagy a rossz ember? Az életadó, vagy a gyilkos?

Künn az éji csendben a deres füvet taposó léptek hangzanak. Erre közelednek.

Ki jön?

Almira kínosan hörög; fel akar állni lábaira, de visszaesik; ugatni akar, de nem bir; Noémi felszökik a lóczáról, jobbjával mellkendője alá nyul, s a kés markolatát kezébe szorítja.

Ki jön?

Mind a hárman némán hallgatóznak: Noémi, Dódi és az eb.

Most a lépések gyorsan közelítenek. Ah, a léptek hangját most már megismeri mind a három. «Apa!» kiált fel Dódi kaczagva. Noémi az éles késsel kettévágja sietve az ajtót elzáró kötelet, s Almira feláll két lábára és üdvözlő ugatása hangját hallatja még egyszer.

A jövő perczben egymás ölében vannak:

Mihály, Noémi, Dódi.

Almira odavánszorog kedves gazdájához, fölemeli még egyszer a fejét hozzá, megnyalja a kezét, s aztán összerogyik és meghal.

– Nem hagysz el bennünket többé! rebegi Noémi.

– Ne hagyj itt bennünket többé! könyörög a kis Dódi. Mihály odaszorítja mindkettőt szivéhez, s könyei csorognak a szeretett arczokra.

– Soha, – soha, – soha!…

A HULLA.

A késő márcziusi napok vetették végét ez évben a szigorú télnek. Egy meleg esős déli szél felporhanyította a Balaton jegét, s azután egy erős északi szél felszakgatta azt és áttorlasztotta a somogyi partokra.

Az olvadó jég között a halászok egy hullát találtak.

Az egész a legnagyobb mértékben feloszlásnak indult már, arczvonásokat nem lehetett már rajta megkülönböztetni, hanem azért a legnagyobb biztossággal lehetett következtetni kilétére.

Ez a Levetinczy Timár Mihály földi maradványa, ki amaz emlékezetes balatoni halászat óta, melyen a fogas-királyt is kifogták, oly rögtön eltünt, s a kinek visszatértére oly régen vártak már odahaza.

A hullán megismerhetők az eltünt úr öltönyei, asztrakánprémes bekecse; inggombjai s a névelőbetük az ingbe himezve. Ismétlő órája ott van mellénye zsebében; azon egész neve van zománczczal beégetve. De a mi a legjobban bizonyít azonossága felől, tárczája is ott van belső zsebében; a tárczában százas és ezres bankjegyek, a hogy egy csomóban voltak, még jól felismerhető rajtuk a nyomtatás, s belsejében a gyöngyös himzés: hit, remény, szeretet, Timéa saját kézimunkája.

Még négy levél is van egyik oldalzsebében, szalaggal összekötve; hanem azokról már lemosott minden irást a víz. Hiszen négy hónap óta volt a vizek alatt.

Egyidejűleg megtalálták a füredi révben a halászok Levetinczi úr kétcsövű fegyverét is, a mi hálójukba beléakadt. S ez azután tökéletesen kimagyarázta az egész esetet.

Az öreg Galambos jól emlékezett már most mindenre.

Ő neki magának mondta a nagyságos úr, hogy majd mikor éjjel a rókák és farkasok előjönnek a berekből a léekre, akkor ő a puskával kimegy és meglő közülök egynehányat.

Most már arra is emlékeztek többen igen jól, hogy azon az éjszakán egy rövid ideig tartó havas zivatar vonult át a Balatonon; kétségtelenül ez volt az oka a nemes úr balesetének; a hó arczába vert, nem vette észre a rianást, s szerencsétlenül belebukott.

Az öreg Galambos, ki keveset alszik éjjel, azt is mondá, hogy ő hallotta is azt a rémséges halálordítást e vihar közepett, kétszer egymásután.

Hogy ilyen véletlenül kellett elveszni olyan derék, nevezetes embernek!

Timéa, a mint az első hírt vette ez esetről, azonnal leutazott személyesen Siófokra s jelen volt a hivatalos tárgyalásnál.

Mikor férje öltönyeit meglátta, kétszer elájult, alig birták magához téríteni. Azért mégis helyt állt. Jelen volt, mikor a roncsolt maradványokat az ón koporsóba beletették, s sokat tudakozódott jegygyürűje felől, hanem azt nem tudták neki előadni. Ujjai hiányzottak a tetemnek.

Timéa Komáromba vitette a drága maradványokat, s ott temették el azokat a pompás családi sírboltba, minthogy protestáns volt, minden, a felekezettől kitelő egyházi pompával. Mind a négy egyházkerület képviselve volt küldöttségek által, a dunántúli superintendens tartotta az egyházi szónoklatot, a komáromi lelkész a búcsúztatót a fekete posztóval bevont s a czímerekkel ékesített templomban. A pápai főtanoda énekkara zengé a halotti dalokat. A fekete bársonynyal bevont koporsóra ezüst szegekkel volt kiverve az évszám és a név. A koporsót a városi senátorok és megyei táblabirák emelték a gyászszekérig. Felül rá volt téve a nemesi kard és a babérkoszorú, a magyar szent István-rend, olasz szent Móricz-rend, s a braziliai Annunziata-rend jelkeresztjei. A szemfödél ezüst bojtjait az alispánok vitték, a czímeres fáklyákat a gyászszekér két oldalán előkelő uraságok, a koporsó előtt vonult az összes iskolai fiatalság, a papok és theologusok, a czéhek zászlóikkal, a magyar és német egyenruhás polgárság, fegyverben, letakart dobok tompa dübörgésére lépve; a koporsót pedig követték a város minden úrasszonyai feketében, közöttük a gyászoló özvegy fehér arczával, kisírt szemeivel, az országbeli és bécsi celebritások, katonai méltóságok, még ő felsége is küldött egy megbizottat, ki a nevezetes halott utolsó kiséretében részt vegyen. És azután a végeláthatatlan népség. A menet végigvonult a városon, valamennyi egyház harangjainak zúgása mellett. És minden harang és minden embercsoport azt zúgta felőle, hogy most egy olyan nagy embert temetnek el ebben a városban, a milyen nem fog itten születni tán soha több: jóltevője a népnek, dicsője nemzetének, hű férje nejének, alapítója sok nagy intézetnek.

Az «arany ember» száll alá a földbe.

Végig a városon a távol temetőig gyalog kiséri őt ki asszony, férfi, gyermek.

Athalie is ott van a kiséretben.

Mikor a koporsót a nyitott kriptaajtón leviszik, a legközelebbi jó barátok, rokonok, tisztelők oda is lemennek a megsiratott férfi után.

Ott van Kacsuka úr is, az őrnagy.

A szűk lépcsőn olyan közel szorúl össze Timéával és – Athalieval.

Mikor a kisérők visszatérnek a sírboltlépcsőn, Athalie leveti magát a koporsót rejtő fülke elé és azt kivánja, hogy temessék el most már őtet is.

Szerencsére ott van Fabula János uram is, a ki felkarolja a földről a szép hölgyet s felviszi az ölében a napvilágra, s aztán megmagyarázza a bámuló népségnek, hogy nagyon szerette ám a kisasszony a megboldogult urat, az ő valóságos második édes atyját.

Félév múlva elkészült a pompás síremlék, gránittalapzattal, melyre aranybetűkkel van felvésve az emlékirat: «itt nyugszik. Nagyságos. nemes. és. vitézlett. Levetinczy. Timár. Mihály. úr. kir. tanácsos. több. tek. vármegyék. táblabirája. a. sz. István. sz. Móricz. és. Annunziata. rendek. lovagja. a. nagy. hazafi. igaz. keresztény. példás. erényü. férj. szegények. atyja. árvák. gyámola. iskolák. fentartója. egyház. oszlopa. siratják. mind. kik. ismerték. gyászolja. örökké. hü. hitvese Susánna…»

A gránittalapon áll egy alabástrom-szobor, egy nő, ki egy hamvvedert ölel át karjaival. Mindenki azt mondja rá, hogy az a szobor Timéa hasonmása.

És Timéa mindennap kijár a temetőbe, friss koszorút akasztani a sírkő párkányára, s saját maga öntözi meg a virágokat, mik a sírkő rácsozatán belül olyan szépen illatoznak. Megöntözi permeteg hűs vízzel, megöntözi forró könyeivel…

Krisztyán Tódor sem hitte volna, hogy valaha ilyen nagy tisztesség éri holta után…

ZÓFI ASSZONY.

A szép özvegy nagyon komolyan vette a gyászt. Nem ment sehová társaságokba s nem fogadott házánál társaságot. Csak fekete öltönyben lehetett látni az utczán, sürű fátyollal az arcza előtt.

A komáromi közvélemény kiszámította, meddig kell ennek tartani? Mely napon volt Timár úr szerencsétlen halála? Onnantul egy esztendeig. Az épen télre esik. Aztán jön a farsang. De bizony Timéa csak azután is megtartotta a gyászt, s nem ment el a tánczvigalmakba. Ekkor aztán más évfordulót tűzött ki a komáromi közvélemény. Bizonyosan Timár úr temetése napjától számítja Timéa a gyászévet, mert hiszen akkor kezdődött özvegysége. Ez a határidő is elmúlt; már a tavasz is eljött, és Timéa még mindig nem tette le a gyászruhát, és nem fogadott magánál társaságot.

A közvélemény ekkor aztán türelmetlenkedett: hát meddig fog ez már így tartani?

Legnagyobb botrány volt az, hogy férfilátogatókat épen nem fogad el.

Egyszer korán reggel a hetivásáros néptömeg közt Zófi asszony őgyeleg alá s fel, karján egy füles kosárral, s csirkére alkuszik a kofákkal. Azaz, hogy úgy tesz, mintha csirkére alkudnék, voltaképen pedig nem vásárol semmit, nagyon drágál mindent; hanem azon mesterkedik, hogy a nagy alkudozás közben hogyan osonhasson be az Angliába észrevétetés nélkül? – Az Angliából azután, a barátságos lycium-kerítés oltalma alatt egy nagyot kerül, folyvást szanaszét tekingetve, ha nem látja-e meg valaki? míg végre egyik kijárónál hirtelen átsurran s besompolyodik egy kis magánosan álló háznak a kapuján, a mire nagy kétfejű sas van festve.

Ott még mindig Kacsuka úr lakik. Őrnagy korában sem hagyta el a hadnagykori szállását: nem volt nagyobbra szüksége.

A kapu is nyitva van, a kis szoba ajtaja, ablaka mind nyitva van. A katonatisztek nem szoktak félni a tolvajoktól, a mire két okuk van.

Zófi asszony egyedül találja Kacsuka urat, ki épen nagyszerű erődítvényi munkálatok átvizsgálásával foglalkozik.

– Szerencsés jó reggelt kivánok a major úrnak. Engedelmet kérek, hogy olyan goromba voltam, hogy bejöttem. Véletlenül ezen jártam: láttam, hogy nyitva van ajtó, ablak; ejnye, mondok, még valami tolvaj bejön; beszólok a privatdinernek, hogy zárja be az ajtót, hát a major urat találom. Köszönöm a szivességit: hát hiszen, hogy el ne vigyem az álmát, egy kicsit leülök. Úgy is ezer esztendeje már, hogy beszéltünk a major úrral. Oh, a major úr nagyon kegyes! Hogy ide üljek a pamlagra, maga mellé? Csak ezt a kosarat leteszem elébb. Nincs benne semmi, csak egy kis tojás; magam vásárlok be mindent, mert ha cselédre bízza az ember, mindent drágábbra számít. Aztán ezek a mai világbeli cselédek olyan rátartiak! egy sem akarja a kosarat vinni az asszony után. Ez már derogál nekik. Hát ezért csak magam viszem a kosarat, s megyek bevásárolni. Nem szégyenlem én azt. Azért a ki ismer, tudja, hogy ki vagyok! Úgy-e major úr sem szól meg érte? Dehogy szól, hiszen mink olyan régen ismerjük már egymást. Emlékezik még rá, mikor a konyhában ott ült a major úr a vizes kannán, aztán főtt kukoriczát evett a sipkájából? Mikor annak a bohó leánynak arról beszéltem, hogy milyen lesz az a keresztelés? De nem arról beszéltünk ám, hanem egészen másról, mikor az őrnagy úr, még akkor csak hadnagy úr, betoppant. Hej, ha tudná, hogy miről beszéltünk? Hanem annak már épen egyezer-egyszáz esztendeje, s azóta sok nagy dolog történt a világban! No már micsoda nagy rettenetes eset volt ennek a Levetinczy úrnak a halála! Szegény Timéának azóta se éjjele, se nappala. Én azt hiszem, ez az asszony utána megy a férjének; pedig de kár érte, de áldott jó teremtés. Nem fogad el semmi férfilátogatót. Napjában százszor is odaáll Levetinczy úr nagy arczképe elé s elnézi sokáig; azután meg előveszi a legutolsó levelét, a mit azzal a nagy hallal küldött s végigolvassa. Néha nekem is elolvassa. S aztán azt kérdezi tőlem: «Te Zófi mama, nem találsz te abban valami különöst, hogy ez a levél olyan víg hangon van írva? Még azt is megirja, hogy tánczolt!» Jaj, szegény szép fiatal asszony, de sokat töprenkedik miatta. Úgy szánom szegény asszonykát, úgy kivánnám neki, hogy szánná el magát valami jó, becsületes férjnek kezét adni. Tessék elhinni, magamnak is van egy kis érdekem benne. Tudja, major úr, az Athalie leányom mindig azt mondja, hogy ha Timéa ahhoz az emberhez találna férjhez menni, a kit ő gondol, hát ő akkor egy napig sem maradna ennél a háznál, hanem férjhez menne a legelső emberhez, a ki megkéri. Nem nézné, úr-e, vagy paraszt? fiatal-e, vagy vén? nyalka-e vagy ripacsos? Egyszerre hozzá menne. Jaj, de senki se kivánná azt jobban, mint én! Nem azért, mintha akkor én is elmennék a leányommal, nem én, mert én akkor is Timéával maradnék. És ha Athalie lenne még egyszer valaha gazdag és Timéa lenne szegény, én még akkor is Timéával maradnék. Mert tessék elhinni, nem tudom már kiállni tovább a leányommal az együttlételt. Nem szép ugyan, hogy egy anya panaszkodik a tulajdon leányára, de én tudom, hogy ki előtt beszélek? Igaz, hogy én vagyok az anyja, én hoztam őt a világra. Jó gyerek is volt, míg a kezemből ki nem vették, míg az apja el nem kényeztette, míg a világ el nem forgatta a fejét. De most már csak olyan az életem vele, mintha a pokolban volnék. Minthogy senkije sincsen a világon rajtam kívül, a kin a mérgét kiönthesse, engem üldöz egész nap. Csíp, rúg, üt, a hol rám talál, alig merek már a konyhából előjönni miatta. Ha szólok hozzá akármilyen szépen, úgy tesz, mintha nem hallaná. Az asztalnál kinézi a számból a falatot, úgy hogy leejtem a villáról az ételt, mikor a szemét rám veti. Egész nap varrnom kell, a mit a ruháin készakarva eltép, hogy rongyosnak lássék. Éjjel meg nem hagy aludni. Odateszi a szemembe a gyertyát s reggelig olvas. Aztán nem hogy egyszerre kimetélné a könyvet, hanem minden lapot külön vág ki, úgy hogy ha én százszor elszundítok, százszor fölébredek a papirosserczegésre. S ha könyörgök neki, még kiölti rám a nyelvét. Egyszer aztán bedugtam a fülemet pamukkal, hogy alhassam tőle; akkor meg kapta magát s a reszelt tormát, a mit magának csináltatott a migraine ellen, a helyett, hogy a saját nyakára tette volna, felkötötte az én talpamra, úgy hogy csupa hólyag lett, mire felébredtem rá. De még mást is tett velem. Reggelre hol az egyik, hol a másik czipőmnek az orrába egy csomó csepűt dugott, úgy hogy estére már majd a körmöm esett le, csak úgy sántítottam. El nem tudtam gondolni, hogy vándorol a sántítás az egyik lábamból a másikba, míg rájöttem az okára. Ő meg csak nevetett. Aztán tudja jól, hogy én félek a kisértetektől; azért este felöltözteti a poroló fát, a seprőnyelet ijesztő alakoknak, odaállítja az ajtó mögé, hogy engem majd a nyavalya tör ki, mikor benyitok. A cselédek előtt úgy bánik velem, hogy azoknak semmi respectusok nem lehet irányomban. Mindig a szakácsnénak fogja pártját ellenemben. Oh, mennyi mindent kell nekem kiállanom! Legkeservesebben esik, mikor egy-egy nagy ünnepnapon előveszem az imádságos könyvemet, hogy majd imádkozom belőle; ő meg aztán odaül az asztalhoz átellenben, felteszi a két könyökét s az imádkozásom közé ilyeneket mond: «ördög, pokoltűz, gyehenna, döghalál, mirigy, pokolvar, rákfene, tűzvész, orgyilok, méreg, pusztulás, gyalázat, veszedelem, kárhozat, éjjeli kisértet szálljon le erre a házra, ámen!» Ez az ő imádsága az ő jótevőiért. És azután mikor szemben van Timéával, akkor meg olyan édes, olyan hizelkedő, úgy selypít, mikor vele beszél, oly alázatos. Uram, én félek már Athalieval egy szobában aludni. Szeretném már, ha beteljesülne egyszer az, hogy férjhez megy a legelső emberhez, a ki megkéri. S most épen volna neki egy szerencséje. Biz az csak Fabula János uram, a kinek tavaly meghalt a felesége s most özvegy ember. Biz az már nem valami fiatal ember, de derék, jómodú férfi, most vicecurátor lett; van negyvenezer forint értéke, el tud tartani egy asszonyt tisztességesen; a gyermekei mind nagyok már, egy sincs a háznál. Azzal bizony meglehetne Athalie nagyon jól; olyan szép háza van a megyercsi-utczán, mint akárkinek. Aztán esztendőn át nyolcz hónapig nincsen odahaza. Bizonyos vagyok felőle, hogy Athalie rögtön hozzámenne csak boszúból is, ha Timéa ahhoz menne, a kit én gondolok. Hej, de megnyugodnám akkor magam is! Én Timéánál maradnék. Hanem hát ebből persze nem lesz semmi, ha az «egyik» nem jön ki a házból, a «másik» meg nem jön oda a házhoz; az egyik ott szomorkodik, a másik itt búslakodik. No már hiszen én nem azért jöttem ide, hogy hírt hordjak, Isten mentsen, az nekem nem szokásom. De valamit, a mit a napokban megtudtam, még sem hallgathatok el. Tetszik tudni, én vetem meg minden reggel Timéának az ágyát. Ezt nem engedem másnak, azokat a szép csipkés vánkosokat dehogy engedném cselédkéznek érinteni. Hát valamelyik nap reggel, mikor a legalsó vánkost felemelem, mit találok alatta? Egy kardmarkolatot, az eltört pengével. Timéa ezúttal bizonyosan ottfeledte azt. Bizonyosan minden éjjel ott van az az eltört kard a feje alatt. Ott alszik vele. Mikor Athalienak ezt elbeszéltem, olyat csípett a karomon, hogy most is kék a helye s azt mondta, hogy megöl, ha ezt valakinek elmondom. Dehogy is mondom el, nem mondom én ezt senkinek. Hanem csak annyit mondok, hogy héj, ha annak a kardnak a volt tulajdonosa tudná, hogy mit kellene most neki tennie?

Ezt a hosszú magánbeszédet Zófi asszony végig elmondta, a nélkül, hogy megpihent volna közben, vagy az őrnagy által félbe hagyta volna magát szakítani.

Kacsuka úr végighallgatá a mondottakat s akkor így szólt Zófi asszonynak:

– Zófi mama, annak a kardnak a hajdani gazdája tudja, hogy mit kell neki tenni? Ha Levetinczyné asszony a férjétől elvált volna s szegényül, vagyontalanul maradt volna a világon, annak a kardnak a gazdája sietett volna neki kezét nyujtani. Most azonban Levetinczyné asszony gazdag özvegy, férje után milliókat örökölt, most annak a kardnak a volt gazdája szegény ember, nem mehet oda a gazdag hölgy kezét megkérni.

– Hej, de megváltozott hát akkor annak az úrnak a természete! sóhajta fel Zófi asszony. Mikor Athalieval járt jegyben, addig meg sem akart esküdni, míg a százezer forint le nincs számlálva az asztalára.

– Hm! Nem Athalienak az anyja volt-e az, ki azt mondta, ha Timéa szegénynyé lenne, Athalie pedig dúsgazdaggá, akkor is Timéával maradnék? Pedig ő Athalie anyja!

– Igaz. Én az anyja vagyok, mégis azt mondtam. Igaza van a major úrnak. No de hát, ha a kard hajdani gazdája nem tudja, hogy mit kell neki tennie, majd tudni fogja a mostani tulajdonosa.

Azzal Zófi asszony ezer bocsánatot kért, hogy ilyen sokáig alkalmatlankodott s másik ezret azért, hogy tovább nem maradhat itten, mert még százfélét kell bevásárolnia a piaczon.

Aztán vette a kosarát, kiosont a sasos kapun, s egyfélét sem vásárolt a piaczon, hanem egyenesen hazasietett.

DÓDI LEVELE.

Másfél év tölt már bele, hogy Mihály otthon volt a senki szigetén. Egy napra sem távozott el onnan.

Nagy dolga volt másfél év alatt. Dódit megtanította írni.

Gyönyörűségteljes munka az. Mikor a kis tudatlan a legelső ákombákot krétával a padlóra írja; diktálják neki a betüket: «írj egy L-et, aztán egy Ó-t, olvasd össze!» Milyet bámul rajta, hogy ebből ki lehet találni azt, hogy «ló», pedig ő nem rajzolt oda semmi lovat! És aztán mikor másfél év múlva már egy szépen meglineázott papiron egymásra dűlő betükkel irt névnapi köszöntőt nyujt át az anyjának.

Nagyobb mű ez, mint Cleopatra obeliszkje, teleirva hieroglyphokkal.

Mikor az első névnapi köszöntője Dódinak ott remegett Noémi kezében, Noémi szemében köny csillogott; azt mondta Mihálynak:

– Épen olyan irása lesz, mint neked.

– Hol láttad te az én irásomat? kérdé bámulva Mihály.

– Először is a Dódi elé irt mintákon. Azután meg a nekünk adott engedélylevelen, melyben a szigetet nekünk adtad; már elfeledéd?

– Igaz; hisz olyan régen volt.

– És te most nem irsz levelet senkinek?

– Senkinek.

– Már másfél év óta nem voltál ki a szigetből. Nincs semmi dolgod ott künn a világban?

– Nincs; és nem is lesz.

– Hát a mi dolgaid eddig voltak, azokkal mi lett?

– Meg akarod tudni?

– Szeretném tudni. Elszomorít az a gondolat, hogy ilyen eszes ember, a minő te vagy, itt van most bezárva e szűk helyre, e szigetbe, csak azért, mert minket szeret. Ha neked csak az az okod van, mindig itt lenni a szigeten, hogy minket nagyon szeretsz, úgy nekem fáj a te szerelmed.

– Jól van, Noémi. Én tehát el fogom neked mondani, hogy ki voltam én odakinn a világban; mit tettem ott; s miért akarok itt lenni? Tudj meg mindent. Majd ha a gyermeket lefektetéd, jöjj ki hozzám a veranda alá: ott el fogok mindent mondani. Fogsz borzadni is, fogsz ámulni azokon, a miket hallani fogsz. De végül mégis meg fogsz bocsátani nekem, mint a hogy megbocsátott Isten, midőn ideküldött.

Noémi az estebéd után lefektette Dódit, s aztán kijött Mihályhoz s leült melléje a nyírfából tákolt lóczára, kezét Mihály karjába akasztva.

A tele hold odavilágított a lugas levelei közül reájuk: most már nem a kisértő csillag, nem az öngyilkosok jégparadicsoma, hanem egy ismerős jó barát.

És aztán Mihály elmondott mindent Noéminek, a mi vele történt a világban.

A rejtélyes vendég hirtelen halálát a hajón: a hajó elsülyedését, a megtalált kincseket.

Elmondá neki, mily végtelen gazdag ember, mily hatalmas úr lett ő a világban; hogy hordták kincseit a hajók a föld egyik oldaláról a másikra; hány hajója, hány háza volt, milyen nagyra volt becsülve!

Hogyan vette el Timéát?

Lerajzolá azután előtte Timéa szenvedéseit s a bánatot, mik e szenvedésekért osztályrészeül jutottak. Úgy szólt Noémi előtt Timéáról, mint egy szentről. És mikor elmondta előtte igaz őszinteséggel azt az esteli jelenetet, a melyen ő Timéára a házi rejtekből rálesett, hogy védte férjét a nő a rágalom ellen, hogy védte kedvese ellen, hogy védte saját szive ellen: ah! akkor Noémi úgy zokogott, úgy siratta Timéát…

És aztán elmondta neki Mihály, miket kellett szenvednie önmagának e szörnyű helyzetben, melytől nem tudott szabadulni, lelánczolva egy helyen világi állása, vagyona, Timéa hűsége által; vonzatva máshova szerelme, boldogsága, lelke ábrándjai által, ah, – akkor úgy vigasztalta őt Noémi szelid csókjaival.

És végül mikor elbeszélte előtte azt a rettenetes éjszakát, melyen a kalandor megjelent puszta kastélyában, egész odáig, a hol a kétségbeesés a sír partjára vitte, a midőn már lenézett a hullámba s a midőn a víztükörből egyszerre saját képe helyett üldözője halott arcza tekintett rá szemközt s az istenkéz egyszerre összecsukta előtte a nagy jégsír nyilását, ah, akkor Noémi oly erőszakkal ölelte őt keblére, mintha vissza akarná őt tartani, hogy a sírba bele ne essék…

– Tudod már most, hogy mit hagytam ott a világban s mit találtam itt? Megbocsáthatsz-e nekem azért, a mit szenvedtél miattam, a mit vétettem ellened?

Noémi csókjai, könyei feleltek.

Az elbeszélés sokáig tartott, a rövid nyári éj el is mult azalatt, egészen megvirradt, midőn Mihály elvégzé élte történetének meggyónását.

Feloldoztatott!

– Ezzel kifizettem minden adósságomat! monda Mihály. Timéa megkapta birtokomat s megkapta szabadságát. A kalandor az én öltönyeimet viselte, tárczám is nála volt; azt helyettem fogják eltemetni s Timéa özvegy lesz. Te hozzád pedig elhoztam a lelkemet, s te elfogadtad azt. – Most már ki van egyenlítve minden.

Noémi karját Mihály karjába öltve, bevitte őt a szobába, s odavezette az alvó gyermekhez.

A gyermek felébredt a csókokra, felnyitá a szemeit, s a mint azt látta, hogy reggel van, első dolga az volt, hogy térdre állt s kezeit összetéve elkezdé reggeli imáját:

«Isten, áldd meg jó apát, jó anyát!»

… Minden ki van már fizetve, Mihály!…

Egyik angyal a sírod fölött, másik angyal az ágyad fölött imádkozik, hogy boldog légy…

Noémi felöltöztette a kis Dódit s aztán hosszasan mélázva tekinte Mihályra. Idő kell ahhoz, a míg azt fel birja fogni, a miket tőle hallott.

Pedig a nőknek olyan gyors elméjük van.

Egyszer azt mondá Noémi – férjének:

– Mihály! te egygyel mégis adós maradtál a világban.

– Mivel? És kinek?

– Timéának maradtál adósa azzal a titokkal, a mit az a másik nő fedezett föl előtted.

– Minő titokkal?

– Azzal, hogy az ő szobájába egy rejtekajtó nyilik. Ezt tudatnod kellett volna vele. Hisz azon a rejteken akárki bejuthat hozzá, – mikor alszik, mikor egyedül van.

– De hisz azt a rejteket nem ismeri senki Athalien kívül.

– Hát nem elég az?

– Mire gondolsz?

– Mihály! Te nem ismersz minket. Te nem tudod, hogy ki az az Athalie? de én tudom. Most megsirattam Timéát, mert szenved; – mert téged nem szeret; – mert te az enyim vagy; – de ha azt érezné irántad, a mit ama másik férfi iránt, s ha te engem megvetnél ő miatta, mint az a férfi azt a másik leányt: oh! akkor az Isten őrizzen attól a gondolattól, hogy valaha alva lássam őt magam előtt.

– Noémi, te engem megrettentesz.

– Ilyenek vagyunk. Hát te ezt nem tudtad? Siess tudósítani Timéát erről a titokról. Én azt akarom, hogy Timéa boldog legyen.

Mihály megcsókolta Noémi homlokát.

– Kedves jó gyermek te! Én nem irhatok Timéának, hisz irásom megismerné s akkor ő nem lehet az én özvegyem, s én nem lehetek a te feltámadott halottad, a te paradicsomod üdvözültje.

– Megirom neki én.

– Nem! Nem! Nem! A te irásod nem megy ő hozzá. Aranynyal, gyémánttal elárasztottam őt; de te tőled egy betüt sem szabad neki kapni. Azok már az én drágaságaim. Timéától nem hoztam el Noéminek semmit. Noémitől sem adok Timéának semmit. Te nem szólíthatod meg ezt az asszonyt.

– Jól van, szólt Noémi mosolyogva. Tudok én még egy harmadik embert, a ki irhat Timéának. Megirja a levelet Dódi.

Timárt elővette a nevetés erre a szóra.

Annyi tréfa, annyi gyönyör, annyi gyermekes bohóság, annyi fenkölt dicsekedés, annyi komoly méla gondolat volt ebben a szóban: irja meg a kis Dódi Timéának, hogy őrizze magát a veszélytől!

A kis Dódi… Timéának!

Timár nevet; – a könyei csorognak.

S Noémi komolyan vette a dolgot. Ő maga eléje irta Dódinak a lemásolandó levelet s a komoly sorokat szépen leirta a gyermek a vonalozott papirra, egy hibát nem ejtett benne. A tartalmát nem is értette még.

Noémi szép sötét violaszín tintát adott neki a levéliráshoz: fekete málvalevélből volt az főzve s a levelet lepecsételte fehér szűzviaszszal, s minthogy czimeres pecsétnyomó nincsen a háznál, sem pénz, a mivel a viaszt lenyomtassák, Dódi fogott egy szép aranyzöld bogarkát, azt ragasztá oda a viasz közepébe: ez volt a czímer.

A levelet rábizták a gyümölcsárusra, hogy tegye postára.

A kis Dódi levele elment Timéához.