TE ÜGYETLEN!…
Timéának még egy másik naptári neve is volt: Susanna. Az elsőt anyjától kapta, ki görög nő volt, a másodikat a keresztségben nyerte. Ezt használta hivatalos okmányokon, mint névaláirást s ezt tartotta fel mint nevenapját.
Vidéki városainkban a névnapokat meg szokták ünnepelni. Rokonok, ismerősök hivatlanul, sőt kötelességszerűen sereglenek a megtisztelt névünneplő házához, a hol kész vendégség vár mindenkire. Nehány előkelőbb ház azonban azt a szokást hozta be, hogy a megünnepelt családi névnapok estélyeire nyomtatott meghivókat küldözött szét. Ez már egy kis aristocratia; mert ez által ki volt mondva az, hogy a kik meghivót nem kaptak, azok a jó kivánságaikat tartsák meg maguknak.
Susanna napja kétszer is esik egy esztendőben; Timéa a télit tartotta fel, mert akkor férje is otthon volt. A meghivók előtte egy héttel szétküldettek.
A másik nevének a napjára senki sem tartott számot. «Timéa» benne sincs a komáromi naptárban, sem a Trattner-Károlyi nemzeti kalendáriumában, egyéb naptár pedig abban az időben még nem termett ezen a vidéken. Nagyon utána kellett annak járni, a ki meg akarta tudni, micsoda napjára esik az évnek «Timéa?»
A szép május hóban esett az. Mikor már Mihály úr régen távol volt.
És Timéa azért mégis minden májusban kapott egy szép virágbokrétát csupa fehér rózsákból szent Timéa napján. Ki küldte azt? nem volt mondva. A postán érkezett, katulyába pakolva.
A Susanna napi estélyekre, míg Timár «élt», Kacsuka úr rendesen kapott meghivót, a mit azután rendesen a kapusnál átadott névjegyével szokott viszonozni. Az estélyre nem ment soha.
Ebben az évben a Susanna napi estély is elmaradt. A hű Susanna gyászolt.
Hanem azon a szép májusi nap reggelén, a melyen Timéa fehér rózsái meg szoktak érkezni, a Levetinczyek talpig gyászba öltözött inasa egy levelkét hozott Kacsuka urnak, melyet az őrnagy felbontva, a szokott fényes papirra nyomtatott meghivót találta benne; de nagy bámulatára nem Levetinczy Susanna, hanem Levetinczy Timéa volt a meghivóra felülirva, s a névnapi meghivás a mai napi estélyre szólt.
Kacsuka úr nem értette ezt a dolgot. Micsoda ötlet ez Timéától? Az egész komáromi világot felháborítani azzal, hogy a jó kálvinista Susanna helyett a régi görög Timéát ünnepli meg az idén? de még sokkal inkább azzal, hogy az ünnepély reggelén hivja meg magához az nap estére az egész társaságot? Hisz ez minden civilizált fogalommal diametraliter ellenkezik.
Kacsuka úr úgy vélekedett, hogy ezuttal erre a meghivásra el kell menni.
Este úgy intézte a dolgot, hogy ne legyen a legelső vendégek között, fél kilenczre volt híva, fél tizig várt; akkor ment oda.
Mikor az előszobában az inasnak átadta a kardját és köpenyét, azt kérdezte tőle, hogy vannak-e már itt sokan? Az inas azt felelte rá, hogy senki sincs.
Az őrnagy megdöbbent. A többi meghivott vendégek bizonyosan megnehezteltek, összebeszéltek, hogy senki se jöjjön el.
Ezt az aggodalmát még jobban megerősítette az, hogy mikor az előszobából a terembe belépett, a csillárokat mind meggyujtva találta, minden szobát végig ünnepélyesen kivilágítva, mint mikor nagy társaságot várnak.
A szemközt jövő komorna utasítá, hogy úrnője legelső szobájában van.
– Ki van nála?
– Egyedül van. Athalie kisasszony mamájával mai nap kikocsikázott Fabula úr jószágára, az most nagy halebédet ád.
Most meg már épen nem értette, hányadán van Kacsuka úr? A névestélyen nem hogy vendégek volnának, de még a háziak is itthagyták az urnőt.
De még több talányon is keresztül kellett mennie.
Timéa elfogadó-szobájában várt reá. S ehhez a vidám estélyhez, ehhez a körülvevő pompához Timéa most is feketébe volt öltözve.
Gyászol és névestélyét üli. Fekete ruha, aranyos csillárok, ezüst kargyertyatartók fénye közepett.
Hanem az urnő arcza ismét nem felelt meg a gyászruhának. Timéa arczán üde mosoly volt és halavány pir. Nyájasan fogadá egyetlen vendégét.
– Ah! ön ugyan soká váratott magára! szólt kezét nyujtva.
Az őrnagy hódolattal csókolá meg e kezet.
– Én ellenkezőleg attól tartok, hogy első vendég vagyok.
– Ah, dehogy! Mindenki itt van már, a kit meghívtam.
– Hol? kérdé az őrnagy elámulva.
– Itt az étteremben; már mind az asztalnál vannak, csupán önre vártak.
Azzal a bámuló férfi karjába akasztva kezét, odavezette őt az étterem szárnyajtajához, s felnyitá az ajtót előtte.
Most azután igazán nem tudta az őrnagy, hogy mit gondoljon.
Az étterem is ragyogott az asztalon meggyujtott viaszgyertyáktól, mik pompás ezüst ágbogas tartókban égtek, s egy hosszú asztal végig meg volt terítve, tizenegy teriték ugyanannyi rococo támlásszékkel; – hanem az asztalnál nem ült senki.
Egy ember sem.
Hanem a mint az őrnagy az asztalon végignézett, – akkor aztán értett mindent s mentül jobban megértette a rejtélyt, szemeit annál jobban ellepte a köny.
Kilencz teriték előtt a pompásan feldiszített asztalon egy-egy fehér rózsabokréta állt, üvegharanggal letakarva; a legutolsó még friss, ma szakított virág, a többiek aszu, halavány, száraz rózsacsokrok.
– Ime itt vannak azok mind, a kik engem Timéa napján meg szoktak köszönteni, évről-évre; ezek az én Timéa-napi vendégeim. Kilenczen vannak. Akar ön tizedik lenni közöttük? Akkor mind együtt lesznek, a kiket erre a napra meghívtam.
Az őrnagy szótlan boldogsággal szorítá a szép kezet ajkaihoz. Aztán eltakarta kezével szemeit.
– Az én szegény rózsáim!…
Timéa nem tiltotta neki, hogy ismételve megcsókolja kezét: tán többet is engedett volna. De az a gyász főkötő olyan nagy akadály. Timéa vette azt észre.
– Akarja ön, hogy ezt a gyászfőkötőt felcseréljem mással?
– Attól a naptól kezdek el élni.
– Mondjuk, hogy majd igazi névnapomon, a mit mindenki tud.
– Ah! az végtelen messzeség.
– Ne ijedjen meg. Van nyáron is Susanna-nap; azt fogjuk megtartani.
– Még az is távol van.
– De nem örökkévalóság már. Nem tanult ön tűrni! Lássa, nekem idő kell rá, hogy hozzá tudjak szokni az örömhöz. Az nem megy egyszerre. Elébb meg kell tanulnom, hogyan kell a boldogságot reményleni? Elébb álmodnom kell róla. Addig is minden nap láthatjuk egymást; elébb csak egy perczre, azután kettőre, végül örökké. Ugy-e, jól lesz így?
Az őrnagy nem mondhatott ellent, olyan szépen kérték.
– No és most vége van a vendégségnek; sugá Timéa. Ugy-e, meg van ön elégedve? A többi vendégek már aludni akarnak menni. Térjen ön is haza. De várjon elébb. Utolsó névnapi köszöntőjéből egy szót visszaadok.
Azzal leszakított az üde rózsabokrétából egy félig nyilt virágot, azt alig láttatva, ajkaihoz érinté s az imádott férfi gomblyukába tüzte. Hanem az elébb odaszorítá ajkaihoz azt a rózsát, azt az egy szót, s hogy rím legyen belőle, ő is megcsókolta azt…
Mikor az őrnagy eltávozott s visszatekintett az utczáról a Levetinczy-ház ablakaira, már akkor azok mind sötétek voltak. Ő volt az utolsó vendég…
Timéa tanulta lassan azt a tudományt, hozzászokni a boldogság reményéhez.
Jó tanítója volt. E naptól fogva Kacsuka úr mindennapos volt a háznál; de biz az őrnagy nem igen tartotta meg a rendeletet az először egy percz, azután két percz számtani haladásáról.
A menyegző napja az augusztus havi Susanna-napra volt kitüzve.
Athalie is úgy látszott, hogy megnyugodott már sorsában; elfogadta Fabula uram jegygyűrűjét. Hát biz az nem első eset, hogy derék özvegy emberek szép fiatal leányt kapnak feleségül. Sőt inkább az ilyenről már be van bizonyítva, hogy jó «asszonytartó» ember, s inkább nőül lehet hozzá menni, mint holmi inczifinczi ifju gavallérhoz, a ki még nem tette le a rigorosumot.
Áldás legyen a frigyükön!
Timéa föltette magában, hogy Athalienak nászhozományul azt az összeget fogja adni, a mit Mihály kinált neki, s a mit az akkor visszautasított.
Zófi asszony nagyon meg volt elégedve az életpályáknak ilyetén találkozásával. «Kiki párjával.» Azt hitte, hogy ez az ő munkája volt. Igyekezett is a kötelékeket majd szorítani, majd tágítani ott, a hol kellett. Timéa előtt magasztalta az őrnagyot, Athalie előtt pedig leszólta.
Mikor Athalie elfogadta Fabula János uram jegygyűrűjét, az ugyan csak olyan ujjravaló abroncs volt, mint minden más karikagyűrű, de Zófi asszony azt állította, hogy ő annál szebb jegygyűrűt soha sem látott életében.
Meg is czirógatta Athaliet szépen.
– Ez bizony elég szép szerencse te neked, kedves leányom. Bizony jobban jártál vele, mint ha az a másik vett volna el, a kinek egyebe sincs, mint egy rozsdás kardja, meg egy rozsdás czirkalma. Fogadom, hogy most is kontóra hordatja az ételt a vendégfogadóból. Én előttem bizony még embernek is sokkal különb Fabula uram, mint az a másik. Mikor ő azt a szép hosszú bajuszát kipödri s aztán az ezüstlánczos mentéjét felölti! Ugy-e, hát pödörje ki a bajuszát a major, ha tudja! Ugy-e, de nincs neki. No én meg nem tudnék csókolni egy ilyen nyúzott pofáju embert, a kinek bajusza, szakálla mind le van borotválva. Biz az nem is valami fiatal ember már; tán nem észrevenni, hogy huzza át a haját egyik oldalról a másikra, hogy azt a terjedő holdvilágot ott a feje tetején eltakargassa vele? Aztán micsoda tiszteletben részesül Fabula uram a városban! Minden ember köszön neki az utczán. A papok is megsüvegelik. Vicecurator! Levetinczy úr volt a főcurator. Úgy állt a rangjuk, mint a főispán meg a vicispán egymás mellett. Levetinczy úr volt a «Nádasdy», Fabula úr volt a «Kürthy». Igaz, hogy nem nemes ember, de «hatvan személy» és csak a kisujját mozdítsa, hát megválasztják «kamarásnak» s te kamarásné asszony fogsz lenni! «Nagyasszony» lesz a neved, mint az enyim.
Hatvan személy, kamarás pedig akkoriban nevezetes méltóságok voltak Komáromban: az egyik a külső tanács tagja, a másik a város minden ökreinek és lovainak teljhatalmu parancsnoka.
Athalie engedte magát ilyen gyámoltalan vigasztalásokkal dédelgettetni. Mióta Kacsuka úr a házhoz járt, annyira tudta erőszakolni a természetét, hogy még az anyjával is nyájasan bánt. Minden este theát főzött neki, a mit Zófi asszony nagyon rhumosan szeretett. Athalie maga készítette el azt a számára. A cselédekhez is igen jó volt, azokat is traktálta theával, a mi a férficselédeknél, inasnál, kocsisnál, kapusnál a punch categoriájáig erősödött. A cselédek (Zófi asszony legelől) nem győzték a kisasszony jóvoltát magasztalni.
Zófi asszony ennek a nagy nyájasságnak is kitalálta az okát. Az olyan cselédtermészet mindig keresni szokta az okát, ha a háziak kedveznek neki, s gyanakodással fizet érte.
«Ez az én leányom azért kedvez most úgy énnekem, hogy majd mikor férjhez megy, én is menjek el vele, mert ő maga nem ért a gazdasághoz; egy rántást sem tud megcsinálni. Azért vagyok most neki olyan kedves mama. Azért van thea minden este. Hej, tudom én jól, hogy mi lakik az én Athalie leányom szivében!»
… Hiszen majd nemsokára meg fogja tudni még jobban.
Timéa és az őrnagy irányában pedig egész a cselédi szolgálatkészségig vitte Athalie az alázatosságot. Nem árult el se arcza, se magaviselete régi igényeket. Az érkező őrnagynak mosolyogva nyitott ajtót, nyájasan vezette be Timéához, részt vett a társalgásban, s ha elhagyta a szobát, vidám dudolása hangzott a mellékszobákban.
Azt a szolgálós modort, a mit affectált, művészileg el birta sajátítani. Egyszer Timéa arra szólította fel hogy zongorázzék vele négykézre, mire Athalie naiv szégyenkedéssel mondá az őrnagy hallatára, hogy ő már egészen elfelejtett zongorázni; az egyedüli hangszer a min még játszik, a «Hackbrett», tudniillik nem az, a mit magyarul czimbalomnak hínak, hanem a min a kolbásztölteléket aprítják. Athalie a nagy átváltozás óta csak olyankor zongorázott, ha senki sem hallotta.
Mindenki azt hitte, hogy készül Fabula uramhoz méltó és hozzáillő feleséggé átalakulni.
Csak Kacsuka urat nem csalta meg. Az ő szemei beleláttak Athalie lelkének sötétségeibe. Ő tudta, hogy mivel adósa ő Athalienak. Ő tudta, hogy mi számadása van Athalienak Timéával?
S az adósságokat nem szokta a sors elengedni.
Vajjon? Te szép fehér arczú asszony, nem gondolsz arra, hogy mielőtt te ehhez a házhoz jöttél, ez a másik leány úrnő volt ebben a házban: gazdag volt, ragyogott, menyasszony volt, szeretve a férfitől és irigyelve a nőktől? És attól a percztől kezdve, a mikor téged a víz kidobott ide a partra, elkezdődött te veled az ő balsorsa? Koldus lett, megvetésbe, gyalázatba sülyedt, vőlegényétől elhagyatott, kicsufoltatott?
Nem a te bűnöd, hogy így történt, de miattad történt; magaddal hoztad ezt a balsorsot. Ott ül az fehér arczodon, egymást csókoló fekete szemöldeiden; s elsülyed hajó és ház, a melybe lépsz. Nem tehetsz róla: de veled hordod. Elvész, a ki üldöz s elvész a ki megszabadít. Nem vagy oka, hogy úgy szeretnek; s nem vagy oka, hogy úgy gyűlölnek; – de birod mind a kettőt…
S te mersz egy födél alatt aludni Athalieval! «Ez alatt» a födél alatt!
Nem borzad össze minden ideged, mikor ezt a leányt szemedbe mosolyogni látod? nem érzesz jéghidegséget végigfutni ereidben, mikor ez lehajol, hogy a kezedet megcsókolja? Mikor a czipőszalagot összefonja lábaidon, nem érzed-e, mintha kigyó tekergőznék fel azokon hideg gyűrűivel? s mikor poharadat teletölti, nem jut-e eszedbe, hogy a pohár fenekére tekints?
Nem, nem! Timéa nem gyanakodik. Hisz ő olyan jó. Athalieval úgy bánik, mint édes testvérével. Nászhozományul százezer forintot tart készen a számára. Ezt Athalienak megmondta. Ennyit szánt neki Mihály is. Ő meg akarja alapítani Athalie szerencséjét. Azt hiszi, hogy az elvesztett vőlegénynek az árát ki lehet fizetni! És hogy ne hinné? Hisz Athalie maga mondott le önkényt róla. Ő szólt így, mikor Timár a nászhozománynyal megkinálta: «nekem ez az ember sem ezen a világon, sem a másvilágon nem kell többé!» Timéa nem tud arról az éjjeli jelenetről semmit, a mikor Athalie titokban látogatta meg elvált vőlegényét, s egyedül, szerettelenül lett tőle elbocsátva. És Timéa nem tudja azt, hogy a férfit, a kit gyűlöl a nő, még kevésbbé engedi oda másnak, mint azt, a kit szeret. Hogy a nő gyűlölete csak méreggé vált szerelem; de még akkor is szerelem.
Hanem Kacsuka úr jól emlékezik arra az éji találkozásra, azért retteg Timéa miatt, és nem meri azt neki megmondani.
Csak egy nap volt még a nyári Susanna-nap előtt. Timéa ez alatt apródonkint hagyogatta el a gyászt; mintha rosszul esnék attól egyszerre megválnia, mintha lassan akarná magát hozzászoktatni az örömhöz. Elébb a fekete öltönyhöz fehér csipkefodrokat engedett meg magának; azután felváltotta a feketét a hamuszín, a szőrkelmét a fényes selyem; utóbb a szürke színbe fehér koczkák vegyültek; végre nem maradt más, csak a fekete csipkefőkötő, mely még Levetinczy Timár Mihályt gyászolta.
Susanna napján ennek is az ereklyék tárába kell vándorolni majd. A szép új főkötő, drága valencienne csipkéből, itthon is van már, s csak fel kellene azt próbálni.
Valami szerencsétlen hiuság azt sugallta Timéának, hogy az új főkötő felpróbálásával várja meg az őrnagyot. Hisz a fehér csipkefőkötő az ifjú özvegyre nézve az, a mi a hajadonnak a menyasszonykoszorú.
Az őrnagy pedig sokáig váratott magára e napon. Oka volt rá. A Bécsből megrendelt fehérrózsa-csokor későn érkezett meg. Ez évben már a második névnapi bokréta. Hisz most már Susanna napján is szabad neki üdvözölnie Timéát.
A névnapot megelőző napon pedig özönlenek levelek és levélkék Timéához. Tömérdek az ismerős távol és közel: hivatalos és önkéntes tisztelők. Azon levelek közül egyet sem bont fel most Timéa, mind egy ezüst kosárkába halmoztatnak azok fel az asztalon.
A levelek közt sok gyermekirás szemlélhető. Timéának százhuszonnégy keresztfia, leánya van a városban és a vidéken. Azoknak a primitiv gratulácziói ezek. Máskor mulatta is magát a naiv köszöntőkön, gyönyörködött bennük. De most minden gondolatját lefoglalja az, a ki még hátra van.
– Nézd, milyen furcsa levél ez; mond Athalie, egyikét az érkezett leveleknek kezébe véve. A pecsétjére czímer helyett egy aranyos bogár van ragasztva.
– És milyen különös színű tintával van írva a czímzet, szól Timéa. Tedd a többi közé, majd holnap elolvassuk.
Pedig valami úgy súgta Timéának, hogy azt a levelet jó lenne most elolvasni!
A kis Dódi levele volt az.
Odadobták a többi közzé.
De ím az őrnagy érkezik, s azzal mind a százhuszonnégy keresztgyermek köszöntője azonnal feledve van. Timéa eléje siet.
A boldog vőlegény ezelőtt kilencz évvel tán épen ebben a szobában nyújtott át egy díszbokrétát, égő piros rózsákból, egy másik menyasszonynak.
És az is jelen van most.
S tán épen ott állt a nagy oszlopos tükör, a melyben Athalie még egyszer körülnézte magát, hogy jól áll-e rajta a menyasszony-öltöny, a hol most.
Timéa a szép fehérrózsa-bokrétát elvéve az őrnagytól, beilleszti azt a pompás sévresi porczellán-vázába, s aztán azt sugja neki:
– És már most én is fogok önnek ajándékozni valamit, a mi nem lesz az öné soha, hanem az enyim, és mégis az öné lesz.
A kedves talány előkerült a rejtő dobozból: az új főkötő volt az.
– Ah! minő kedves! szólt az őrnagy kezébe véve a főkötőt.
– Akarja ön, hogy felpróbáljam?
Az őrnagy ajkán megfagyott a szó. Athaliera nézett.
Timéa gyermeteg jó kedvvel állt a tükör elé, s levette fejéről a gyászfőkötőt; aztán megint elkomorodott, ajkához emelte a gyász csipkéket s csendesen megcsókolta azt, halkan rebegve: «Szegény Mihályom!…»
S azzal letette özvegysége utolsó jelvényét.
Kacsuka úr még mindig kezében tartotta a fehér főkötőt.
– Nos, adja ide, hadd próbáljam fel.
– Nem segíthetnék én?…
Timéának az akkori magas hajfonadéku divat mellett szüksége volt a segítségre.
– Ah! ön ahhoz nem ért. Majd Athalie lesz olyan jó.
Timéa egész gyanútlanul ejtette ki ezt a szót; de az őrnagy megdöbbent attól a halaványságtól, a mi e szónál Athalie arczán megjelent, s eszébe jutott, hogy valaha épen így mondta Athalie Timéának: «jer, tűzd fejemre menyasszonyfátyolomat». És talán Athalie sem gondolt akkor arra, hogy minő vérfagylaló méreg van szavaiban.
Athalie odalépett Timéához, hogy magas kontyára felilleszsze a fehér főkötőt.
Azt meg kellett tűzni jobbról-balról mindenféle hajtűkkel.
Athalie keze reszketett. Az egyik hajtűvel érzékenyen megszúrta Timéa fejét.
– «Ah, te ügyetlen!» kiálta Timéa fejét félrekapva.
Ugyanaz a szó… Ugyanazon ember előtt…
Timéa nem látta, de Kacsuka látta jól azt a villámot, mely e szónál Athalie arczát beviláglotta.
A pokoli düh vulkánkitörése, az elkeseredés vésztűzfénye, a szégyen felhőpirulása volt az!
Minden vonása vonaglott, mintha egy kigyófészek volna ez arcz, melyet vesszővel megütöttek. Minő öldöklő szemek! Minő összeszorított ajkak! Mily feneketlen mélysége az örvénylő indulatnak ez egyetlen ránézésben!…
Timéa, a mint kimondta ezt a szót, már megbánta azt; sietett az engeszteléssel. Visszafordult Athaliehez, megölelte őt és megcsókolá.
– Ne haragudjál, kedves Tálim; elfelejtkeztem magamról. Megbocsátasz, úgy-e? Nem haragszol rám?
Már abban a perczben Athalie ismét alázatos volt, mint egy kárt tett cseléd s elkezdett hizelegve és selypítve beszélni.
– Oh! kedvesz sép Timéa, csak te ne nehestelj rám. Nem akartam a kisz fejeczkéd megsúrni. Oh! be sép vagy ezszsel a főkötővel. Mint egy tündér!
És csókolta Timéának a vállait.
Az őrnagy idegein valami borzadály reszketett végig…
ATHALIE.
A névnap előestéje egyszersmind a menyegző előestéje is volt.
Izgalmas éj.
A vőlegény és a menyasszony a legbenső szobában ülnek együtt. Annyi elmondani valójuk lehet egymásnak!
Ki tudja, mi?
A virágok beszédét csak a virágok értik, a sphærák beszédét csak a csillagok, az egyik Memnon szobor beszédét csak a társszobor, a valkürok beszédét csak az üdvözültek, a hold beszédét csak az álomjárók, s a szerelem beszédét csak a szerelmesek. S a ki hallott, a ki értett valaha e szentséges szent suttogásokból, az nem fogja azokat profanálni; – megőrzi, mint a gyónás titkát. – Nincsenek azok elmondva a bölcs Salamon Énekek Énekében, nincsenek elmondva Ovid Amorum Liberében, sem Hafiz énekeiben, sem Heine költeményeiben, sem Petőfi «Szerelem gyöngyei»-ben: azok titkok örökkön örökké.
A ház tulsó részében pedig zajos társaság mulat. A házi cselédek.
Nagy munkanap volt ez a mai! Konyhai előkészület a holnapi nagy ünnepélyhez. Az egy hadjárat.
Zófi asszony volt a vezér. Nem engedett sem czifra szakácsot, sem czukrászt hivatni a házhoz; ő jobban érti azt a tudományt valamennyinél. Büszke rá, hogy olyan sütő-főzőt nem találni messze földön, mint ő. Még az anyjától örökölte ő is ezt a tudományt, a ki nélkül nem történhetett meg a környékben lakodalom, uri mulatság.
A konyha mellékszobái, a pinczék, az éléskamrák mind rakva vannak már elkészített tortákkal, czukorsüteményekkel, mandulahajtás, spanyolszél, Krisztuslába, marczafánk, töltött csók, apáczaposz, tálszámra felhalmozva, mint ágyútelepek, a tátongó üregű dorongos fánkok, ostromra váró pástétomok bástyái közelében. Míg a jégveremmel ellátott pinczébe áldozatul esett szelid és vad pecsenyék vándorolnak alá, szalonnával kizsinórozva a mellényükön.
A sürgős munka késő tizenegy óráig eltart; akkor aztán, mikor már a minek sülni kellett, az megsült, a minek fagyni kellett, az megfagyott, Zófi asszony is idején látja nagylelküségét gyakorolni; összehívja a cselédszobába az egész jól iparkodott táborkart, s megvendégeli őket azzal a sok drágasággal, a mi így előkészület közben valahogy kárba ment. Mert biz az megtörténik. A minek fel kellett volna fuvódnia, az lepénynyé lapul össze, a minek meg kellett volna kocsonyává aludni, az lének maradt; más meg odapörkölődött a rézmintához, nem lehetett kivenni egy darabban; itt is, ott is elmaradt egy kis vakarcs, egy kis körömfaladék, felszeletelt sonkák koncza, nyulak eleje, fáczánok hátulja, mind drága gyönyörűség az a cselédnépnek, azért ha az uri asztalra fel nem adható is, még a papirost is elviszik megnyalni, a mire a sütemények önnyomatú képmása odasült s büszkék rá, hogy ők elébb ettek mindenből, mint az uraságok.
Zófi asszony ma nagyon bőkezű. Nemcsak bőkezű, de bőbeszédű is. Van publikuma, a ki hallgatja és háladatos érte. Kivált miután veszett bor is akad a lakomához. Valami pépfélét elébb asztalkendőbe téve vörös borban kellett kifőzni: most az a vörös bor is elpocsékolni való. Annál jobbat képzelni sem lehet. Zófi asszony szerecsendióvirágot, gyömbért, fahajat és czukrot is tesz bele, úgy szürcsöli; a mi felséges. Inas, házmester leveses kanállal habzsolja a vaniliás czukorlevet, s a kocsis kenyérrel mártogatja a csokoládéhabot. Hiszen lakodalom előestéje van ma!
Hát Athalie hol van?
Sem itt, sem ott.
A suttogó szeretők azt hiszik, tán ő is anyjánál van, s mulatja magát asszonyi gyönyörűséggel a konyhán. A konyhán pedig azt hiszik, tán ő is a szerető pár mellett van, s élvezi azt a gyönyört, hogy harmadik lehessen két epedő szerelmes között. Vagy tán nem gondol rá senki, sem itt, sem ott? Azt sem tudja senki, hogy van-e ő a világon?
Pedig jó volna, ha egy perczre félbeszakítaná a beszédet mindenki itt és amott, és azt kérdezné: «hol van Athalie?»
Athalie egyedül van abban a teremben, a melyben legelőször megpillantotta Timéát. A hajdani bútorzat rég újnak adott már helyet, csak egy hímzett tabourette maradt meg a régiek közül emlékül; Athalie azon ült akkor, mikor a fehér arczú leány Timár kiséretében e szobába lépett. Ezen a széken ülve festette őt le Kacsuka úr, mikor a kezében hordott pastellel olyan nagy tévvonást rántott a regálpapiron, Timéára elbámulva.
Athalie most is ezen a széken ül.
Az arczkép régen a lomtárba vándorolt már, de Athalie most is ott látja maga előtt a fiatal hadnagyot, hizelgő arczával, a mint könyörögve kéri, hogy legyen egy kissé mosolygós, ne nézzen rá olyan büszkén…
A teremben sötét van; senki sem gyujtott gyertyát, csak a holdvilág süt be az ablakon, az is nem sokára el fog tünni a szent András komor födélorma mögött.
Athalie itt a sötétben végigálmodja azt a rettenetes álmot, a minek neve élet.
Fény, boldogság, büszkeség lakik idebenn. A legszebb hölgyet királynénak csufolják a hizelgők s elhitetik vele, hogy imádják.
Akkor egy gyermek vetődik a házhoz. Egy ágról szakadt, nevetséges váz; egy élettelen kisértet, egy hideg béka! Feltréfálni, kigúnyolni, csuffá tenni, ide-oda rugdalni való tárgy.
S két év mulva ez a lidércz, ez a fehér árnyék, ez a hüllő! úrnője lesz e háznak! és elfoglalja magának a sziveket; csinál igéző fehér arcza varázslatával egy szolgájából az úri családnak hatalmas ellenséget, milliomost, s csinál a menyasszony vőlegényéből egy hitszegőt!
Minő menyegzői nap volt az!
Hogy találta magát egyedül, az ájultából felocsudó menyasszony, a földön fekve. Senki sem volt mellette.
S ha vége volt a fénynek, az imádtatásnak, legalább szeretve akart lenni: szerettetve titokban, homályban, elrejtőzve. Attól is el lett utasítva. – Minő emlék volt az az út, a mit egykori vőlegénye lakáig tett ama éjszakán, s onnan vissza, kétszer végig-végig a félelmetes sötét utczán!
Hogy várt a férfira másnap hasztalanul! Hogy számlálta az óraütéseket, mik közben a kótyavetyélés dobpergése hangzott! S ő nem jött el!
És aztán a hosszú évei a kínos tettetésnek, az eltitkolt megaláztatásnak!
Egyetlen ember volt a világon, a ki őt megértette; a ki tudta, hogy e szívnek egyetlen gyönyöre az, hogy vágytársnőjét szenvedni, elhervadni látja. S az az egy ember, a ki őt szivének irtózatában kellő értékére becsülni tudta: a boldogság egyedüli akadálya, a minden szerencsétlenséget előidéző bölcsek kövének feltalálója, elmegy a jég alá, egy ostoba félrelépéssel! És most hazajön a boldogság ez alá a tető alá s nem marad itt szerencsétlennek senki más, egyedül ő!
Oh! sok álmatlan éjszakán csepegett teli e keserű pohár!
Csak az utolsó csepp kellett hozzá, hogy kiömöljön.
Ez az utolsó csepp volt a mostani megalázó szó:
«Ah, te ügyetlen!»
Mikor menyasszonyi főkötőjét tűzte fel fejére, vonagló ujjaival!
Megszidatni, mint egy cseléd! Megaláztatni azon ember előtt!
Athalie tagjai reszketnek a láztól!
Mit csinálnak most ennél a háznál?
A holnapi menyegzőre készülnek.
A boudoirban a jegyesek suttognak, a konyhából a vihánczoló cselédhad rikoltozása hangzik át annyi ajtón keresztül.
De Athalie nem hallja azt a víg rikongatást; Athalie csak azt a suttogást hallja…
És neki is van valami dolga erre az éjre…
A szoba sötét; hanem a holdvilág besüt.
A holdvilág elég fényes arra, hogy egy szelenczét felnyisson Athalie s az abból kiszedegetett mérgek neveit elolvashassa nála.
Kitünő szerek!
Keleti vegyész csalhatlan arcanumai.
Egyet nevet magában.
Haha! Milyen mulatság lenne az, ha holnap, mikor a legnagyobb áldomásra emelik a poharakat, a vidám lakmározó sereg ajkán egyszerre csak elfagyna a szó: minden ember zöldnek látná szomszédjai arczát; a vendégek segélyt ordítva ugrálnának fel az asztaloktól s kezdenének egy olyan pokoli tánczot, hogy az ördög maga megveszne nevettében; a szép menyasszony arcza hogy válnék igazi márványnyá, s a büszke vőlegény hogy fintorgatna torzképeket a halál csontpofájával versenyt!
«Dzinnnn!»
Egy húr pattant le a zongoráról.
Athalie úgy összerezzent, hogy mindent kihullatott a kezéből, s elkezdettek a kezei görcsösen reszketni.
Csak egy húr volt az, te gyáva szív!
Még nem vagy erős?
Ismét beletömte a szelenczébe a mérgeket. Csak egyet hagyott kinn. De az nem halálos méreg: az csak álompor.
Ez a gondolat nem töltötte be az ő lelkét. Ez nem elég diadal. Ez nem elég boszú azért a szóért, hogy te «ügyetlen!» A tigris nem tépi meg a hullát: annak meleg vér kell.
Valakit meg kell mérgeznie. De az saját maga. Azt a mérget pedig nem árulják a vegyészeknél. Az ő halálos mérge ott van a szent György lovag sárkánya szemében!
Nesztelenül kioson, hogy a rejteket fölkeresse, melyből Timéa hálószobájába lehet látni.
Azok az édes suttogások, azok az epedő pillantások, azok lesznek az a méreg, a mit még szivébe kell szívnia, hogy el legyen készülve.
Az őrnagy búcsúzni készül már: Timéa kezét kezében tartja.
És Timéa arcza olyan piros!
Ah! kell-e még gyilkolóbb méreg?
Nem beszélnek szerelemről, de még sem volna szabad azt hallani másnak.
A vőlegény kérdéseket tesz, mik csak neki vannak megengedve.
– Ön egyedül alszik itt? kérdi, édes kiváncsisággal lebbentve meg a mennyezetes ágy brocát-függönyét.
– Mióta özvegy vagyok.
(«És az előtt is!» sugja a sárkány mögött Athalie.)
A vőlegény tovább megy a szabadalmas kutatással menyasszonya hálószobájában.
– Hová vezet ez az ajtó itt az ágy mögött?
– Az egy előszobába, hol nővendégeim felső öltönyeiket le szokták vetni. Ezen át jött be ön hozzám, mikor legelőször meglátogatott.
– És az a másik kis ajtó?
– Azt hagyja ön! Az egy kis kabin ajtaja, mosdó-készletekkel.
– S abból hova van kijárás?
– Sehova. A vizet egy csapon eresztik le a földszintre, s egy rézcsövön hajtják fel a konyhából.
– Hát az a harmadik ajtó?
– Hiszen jól ismeri ön, ez a ruhatár-szobámba vezet s innen a látogató-terembe, a fő bejáráshoz.
– Hát cselédei hol vannak éjjel?
– A nőcselédek a konyha melletti szobában, a férficselédek földszint. Két csengetyű-szalag van ágyam mellett, egyik a nők, másik a férfiak szobájába szolgál, ha fel akarom őket kelteni.
– Hát itt a mellékszobában senki sem szokott lenni?
– De igen, Athalie néném alszik ott Zófi mamával.
– Zófi asszony is?
– No igen. Ejh, de mindent meg akar ön tudni. Holnap már másképen lesz rendezve minden.
(«… Holnap!…?»)
– S be szokta zárni ön az ajtajait, mikor aludni megy?
– Soha sem. Ki elől zárnám? Minden cselédem szeret és hűséges hozzám. Az utczakapu jól be van zárva; idebenn bizton vagyunk.
– És nincsen ebbe a szobába sehonnan más valami titkos bejárás?
– Haha! ön az én házamat valami rejtélyes velenczei kastélynak nézi!
(«… Hát a te házad ez?… Te építtetted?»)
– De hát tegye meg az én kedvemért, hogy ezen az éjszakán zárja be minden ajtaját, mikor aludni megy.
(Mi az? Kaczag az a sárkány ott az angyal lába alatt?)
(«… Hahaha!… Ez sejti, miről fogunk az éjszaka álmodni ennél a háznál!»)
Timéa mosolygott s megsimogatá vőlegénye komor arczát.
– Jól van. Az ön kedvéért megteszem, hogy az éjjel bezárom minden ajtómat.
(«… Csak zárd be jól!…» suttogá a sárkány.)
Most egy gyöngéd ölelés következik – s még egy suttogó szó.
– Szoktál-e imádkozni, kedvesem?
– Soha.
– Ah! Miért soha?
– Az az Isten, a kiben én hiszek, mindig ébren van…
(«… Hát ha ma alszik…?»)
– Bocsásson meg, kedves Timéa, a nőt nem ékesíti a philosophia. Mienk a skepszis, önöké a pietás. Imádkozzék ön ez éjszakán!
– Tudja ön, hogy én mohamedán nő voltam, a kiket nem tanítanak imádkozni.
– De most már keresztyén ön, s a keresztyén imák nagyon szépek. Vegye ön elő ez éjjel imakönyvét.
– Jó. Önért megtanulok imádkozni.
Az őrnagy aztán előkereste Timéa imakönyvéből, melyet Timár ajándékozott neki egykor ujév napján, a «férjhezmenendő hölgyek imáját».
– Jó. Meg fogom azt tanulni az éjjel könyv nélkül.
– Ugy, ugy. Tegye azt: tegye azt!
Timéa végigolvasta az imát fenhangon.
(«… Ördög, pokoltűz, földrengés, méreg, orgyilok, fekély, dögvész, pokolvar, kétségbeesés, őrjöngés, nyavalyatörés, tűzvész, gyalázat, hazajáró kisértő lélek szállja meg ezt a házat… Amen!»)
A sárkány ott az angyal dárdájával a torkában, mondta ezt az ima alatt…
Athalie a pokol dühét érezte szivében.
Ez az ember kitalálja a kővel lenyomatott titkot. Ráveszi Timéát, hogy az reggelig ébren maradjon az imakönyv mellett!
Átok, átok! Még az imakönyvre is!
Mikor az őrnagy az előszobába kijött, már akkor Athalie is ott volt.
A hálószobából Timéa parancsoló hangja szólt:
– Világítsanak a folyosón az őrnagy úrnak.
Azt hitte, hogy egy cselédje csak lesz ott, hisz oly hűségesek mind. Azok bizony valamennyien a holnapi vendégség előkóstolásában voltak épen.
Athalie fogta az előszoba asztalán levő gyertyatartót s elővilágított vele a sötét folyosón az őrnagynak.
A boldog vőlegénynek nem volt ezuttal szeme más női arcz számára; csak Timéát látta. Azt hitte, hogy a szobaleány az, ki az ajtót nyitja s eléje világít. Nagylelkű akart lenni s egy szép ezüst tallért nyomott Athalie markába.
Csak akkor riadt aztán fel, mikor megismeré a suttogó hangot.
– Csókolom a kezeit nagyságos úr!…
– Ah! Az Istenért, kisasszony! Bocsásson meg. Nem ismertem meg a félhomályban.
– Nem tesz semmit, őrnagy úr.
– Bocsásson meg vakságomért, s adja vissza, kérem, sértő ajándékomat.
Athalie gúnyos bókolással huzódott hátra, eldugva kezét a kapott tallérral háta mögé.
– Majd holnap visszaadom őrnagy úr; addig hadd legyen az enyim; hiszen megszolgáltam.
Kacsuka úr átkozta az ügyetlenségét, s úgy érzé, hogy az a megmagyarázhatlan alpes-nehézség, a mit keblén visel, ezzel az egy tallérral még egyszer oly súlyossá növekedett.
A mint kiért az utczára, nem bírt lakására menni, félrekanyarodott a főőrhelyre; ott a szolgálattevő főhadnagynak azt mondá:
– Te, bajtárs, én téged meghívlak a holnapi menyegzőmre; hanem te meg ezért oszd meg velem e ma éjszakai mulatságodat, hadd járjam veled együtt az éjjeli körjáratot.
A cselédszobában nagyon vígan voltak már.
Mikor az eltávozó őrnagy csengetett a kapusnak, arról megtudták, hogy az úrnő egyedül maradt; akkor a szobaleány bement hozzá megtudni, hogy nem parancsol-e valamit?
Timéa azt hitte, ez a szobaleány volt az, a ki az őrnagynak világított a folyosón. Azt mondta neki, hogy menjen aludni, ő egyedül fog levetközni.
A szobaleány aztán visszatért a cselédtársakhoz.
– «Urak a papok!» kiáltá jó kedvében az inas.
– «Hal szamár, hal barát, változik az apáturság!» viszonzá rá a kapus, zsebébe dugva a kapukulcsot.
– Minden jó volna már, csak egy kis puncsot kapnánk még! henczegett a kocsis.
Mint a kivánság, nyílt az ajtó s jött Athalie kisasszony, kezében egy tálczával, melyen párolgó puncsos poharak csörömpöltek egymáshoz verődve, mint egy kisértetes harangjáték.
A mindennapi kedvezés ez, mely különösen a mai örvendetes estélyre nagyon fölillik.
«Éljen a mi drágalátos kisasszonyunk!» rivall a cselédsereg.
Athalie mosolyogva helyezi le az asztalra a puncsot. A tálczán egy porczellánvederkében felhalmozott czukor van, mely túlságos gyöngédségből narancshéjhoz dörzsöltetett, attól olyan sárga és illatos.
Zófi asszony így szereti a theát legjobban. Sok rumot hozzá, és még több narancshéjlátta czukrot.
– Hát te nem tartasz velünk? kérdi leányától.
– Köszönöm; én már theáztam az urasággal. A fejem fáj, megyek lefeküdni.
Azzal jó éjt kivánt anyjának s a cselédeknek meghagyta, hogy jókor lefeküdjenek, mert holnap korán kelnek.
Azok mohón estek neki a puncsnak, meg a czukornak s pompásnak találták az éjt berekesztő nektárt.
Csak Zófi asszony nem találta olyannak.
A mint a legelső kávéskanállal megizlelte, elfintorította az orrát.
«Ennek a puncsnak valami olyan szaga van, mint annak az italnak szokott lenni, a mit nyügös gyermekek számára boszankodó anyák szoktak főzni – mákhéjakból.»
Ilyen szagot érzett rajta.
S úgy megundorodott tőle, hogy nem birta a poharat többé ajkához közel vinni. Odaadta a kuktának, az még sohase ivott ilyet, annak jól esett.
Maga pedig azt mondá, hogy nagyon el van törődve az egész napi fáradságtól s ő is lelkére kötötte a cselédségnek, hogy korán lefeküdjék minden ember, s jól körülnézzék a kamrát, hogy macska ne lopózzék be a drága sültek közé, azzal Athalie után sietett.
Mikor közös hálószobájukba érkezett, Athalie már feküdt. Az ágyfüggönyök szét voltak húzva: láthatta őt, háttal kifelé fordulva s fejéig takarózva.
Ő is sietett lefeküdni. De annak az egy kanálnyi puncsnak a szaga még itt is üldözte; azt hitte, az egész mai vacsora kárba vesz miatta.
Mikor lefeküdt s eloltotta a gyertyát, még sokáig könyökére támaszkodva nézte azt a fekvő alakot. És addig nézte, mig szempillái leragadtak s elaludt.
S a mint aludt, odaálmodta magát vissza a cselédszobába. Mindenki alszik. A kocsis a hosszú lóczán hanyatt fekve, az inas az asztalra leborulva, a házmester a padlón elnyúlva s fejét egy feldöntött szék támlájára nyugtatva, a szakácsnő a cselédágyon, a szobaleány a tűzhelyen, a feje alácsügg a tűzhely széléről, s a kukta az asztal alatt. És mindenik előtt ott hever az üres puncsos pohár. Csak ő nem itta még ki a magáét.
S azt álmodja, hogy Athalie mezítláb, egy hálóingben odalopózik a háta mögé s azt súgja fülébe: «Hát te miért nem iszod ki a puncsot, kedves mama? kell bele több czukor még? Nesze czukor!» S színültig rakja poharát czukorral. És ő folyvást érzi azt az undorító bűzt rajta.
«Nem kell, nem kell!» mondja álmában Zófi asszony; de Athalie erővel odaérteti ajkaihoz a párolgó poharat, melynek illatától borzad, émelyeg. Küzd, nem akarja meginni, végre erőszakkal eltaszítja magától a puncsos serleget, s azzal az ütéssel leveri az éji szekrényéről az odakészített vizes poharat, az egész vizet magára öntve.
Erre aztán felébred.
Még ébren is maga előtt véli látni Athaliet azokkal a fenyegető szép szemeivel.
Athalie, ébren vagy? szól nyugtalankodva.
Nem hall választ.
Hallgatózik; nem hallja az alvó lélekzetvételét a másik ágyban.
Fölkel remegve s odamegy Athalie ágyához. Az ágy üres.
Nem hisz a sötétségben szemeinek, kezeivel tapogatja végig az ágyat. Nincs ott senki.
– Athalie, Athalie, hol vagy? suttogja félelmesen.
S azután, hogy nem kap választ, valami névtelen borzalom állja el tagjait. Úgy tetszik, mintha megvakult és megmerevedett volna. Nem tud mozdulni, nem tud kiáltani. Csak hallgat, s akkor meg úgy érzi, mintha megsüketült volna. Sem a házban, sem az utczán semmi nesz.
Hol van Athalie?
Athalie ott van a leskelődés rejtekében.
Már hosszú ideje, hogy ott van.
Hogy ez az asszony oly sokáig tudja azt az imádságot könyv nélkül megtanulni!
Végre beteszi Timéa a könyvet s nagyot fohászkodik. Azután felveszi kézi gyertyatartóját s megvizsgálja az ajtókat, ha jól vannak-e bezárva? A leeresztett ablakfüggönyök mögé is betekint. Vőlegénye szavai is már szivébe oltották a félelmet.
A gyertyát fölemelve, körülnéz a falakon: nem lehet-e itt valahol bejönni?
Nem lát senkit. Pedig épen a szeme közé néz annak, a ki rá leskelődik…
Most pipereasztalához megy s hajfonadékait lebontva, azokat feje körül csavarja s egy reczés főkötővel leszorítja, hogy fel ne bomoljanak.
Egy kis hiúság is van a nőben. Hogy kezei és karjai fehérek és gyöngédek maradjanak, bekeni azokat illatos kenőcscsel, s azután könyökig érő szarvasbőr-keztyüket húz fel rájuk.
Akkor levetkőzik s hálóöltönyét felveszi. De még mielőtt lefeküdnék, ágya mögé lép, ott egy szekrénykét fölnyit s annak fiókjából elővesz egy kardmarkolatot, a mi egy eltört pengét tart. Azt gyöngéden megnézi. Odaszorítja kebléhez. Aztán megcsókolja. Végre oda dugja vánkosa alá. Azzal szokott aludni.
Athalie látja ezt mind.
Ezután eloltja Timéa a gyertyát, s Athalie nem lát többé semmit.
Csak az óra ütését hallgatja még.
Egy órát üt ez és három negyedet.
Van türelme várni.
Kiszámítja, mikor jő a szemekre az előálom; akkor van itt az ideje!… Pedig egy óranegyed most egy örökkévalóság.
Végre üti az óra a kettőt éjfél után…
A szent György-kép elmozdul helyéből sárkányával együtt (ki soha sincs megölve!). Athalie kilép rejtekéből. Mezitláb jár, nem hallja lépteit a föld sem.
A szobában sötét van, ablaktáblák zárva, függönyök leeresztve.
Lassan, tapogatózva jő előre.
Timéa mély álomlélekzete vezeti el az ágyig.
Tapogatózó keze megtalálja a vánkost, a melyen Timéa fekszik.
A vánkos alá nyúl, ott egy hideg tárgy akad kezébe: a kardmarkolat.
Ah! de e hideg vastól pokoli hőség lobog át erein. Öklébe szorítja azt.
Végighúzza az ajkai közt a kardnak az élét. Érzi, hogy ki van az fenve.
Hanem sötét van, az alvót nem látni.
Most oly nesztelenül alszik, hogy lélekzetét sem hallani.
Pedig a csapásnak jól kell kimérve lenni…
Athalie odatartja közel hozzá a fejét, úgy hallgatózik.
Most egyet mozdul az alvó, s álmában felsóhajt:
«Oh! édes Istenem…»
Akkor lecsap a kardvas oda, a honnan ez a sóhajtás jött.
De a csapás nem volt halálos, Timéa jobb karjával fejét eltakarta álmában, s a kardcsapás keze fejét érte.
Az éles vas a szarvasbőr-keztyün keresztülvágott és Timéa kezét megsebesíté.
E vágásra felriadt az alvó és térdre emelkedett ágyában.
Most egy másik csapás érte a fejét, hanem a vastag hajtekercsek felfogták azt, s a lecsúszó kard csak homlokát sebzé végig a halántékáig.
Ekkor megkapta Timéa balkezével a kardvasat.
– Gyilkos! kiáltá, ágyából kiszökve, s a mig az éles kardvas tenyerét metélte össze, addig sebesült jobbjával ellenfele hajába markolt.
Érzé, hogy azok egy nő hajfürtei.
Akkor aztán tudta, hogy ki az.
Vannak olyan veszélyes pillanatok, a mikben a lélek villámgyorsasággal fut végig a gondolatok lánczán.
Ez itt Athalie. A másik szobában Athalie anyja. Boszu, szerelemféltés, a miért meg akarják ölni. Hasztalan segélyért kiáltani. Itt küzdeni kell.
Timéa nem kiáltott többet, hanem egész erejét összeszedte, hogy sebzett kezével ellenfele fejét a földre lehúzza, s a megmarkolt gyilkos vasat kicsavarja kezéből.
Timéa erős volt, s a gyilkos mindig félerővel küzd.
Szótlanul tusakodtak a sötétben, a padló szőnyege tompította dobogásaik zaját.
Most egy rémséges sikoltás hangzik a mellékszobában.
«Gyilkos!» ordítja egy rikácsoló hang kétségbeesetten.
Zófia hangja az.
E kiáltásra Athalie tagjait tompa zsibbadás állja el.
Áldozatának meleg vérét érzi arczára ömleni.
A mellékszobában ablakcsörömpölés hallik, s a kitört ablakon át Zófi asszony rikácsoló hangja sikolt végig a csendes utczán.
– Gyilkos! Gyilkos!
Athalie ijedten ereszti el a kardot e rémhangra, s mindkét kezét arra fordítja, hogy Timéa kezéből kiszabadítsa hajzatát: most már ő a megtámadott, most már ő van megrémülve. A mint Timéa kezéből kiszabadul, félretaszítja őt maga elől s visszafut a rejtek nyílásához, s csendesen behúzza maga után a szentképes rámát.
Timéa még néhány lépést tántorog előre a kezében maradt karddal, aztán ő is kiejti azt kezéből s ájultan rogy le a szőnyegre.
Zófi asszony rémkiáltására rohanó léptek hangzanak az utczán.
Az őrnagy az első, ki a ház elé ér. Zófi asszony megismeri őt s lekiált rá:
– Siessen ön. Timéát meggyilkolják.
Az őrnagy csenget, dörömböz az ajtón, de senki sem jön azt kinyitni. A katonák be akarják azt törni; de az ajtó nagyon erős, nem enged.
– Asszonyom! kiált fel az őrnagy, költse ön fel a cselédeket s nyittassa ki az ajtót.
Zófi asszony azzal a merészséggel, melyet a nagy rémület szokott felkölteni, rohant végig a sötét szobákon, az ablaktalan folyosókon, butorokba, ajtófelekbe verve magát, míg a cselédszobába kitalált.
Ott volt megint az elébbi álma. A cselédek ott aludtak mind szanaszét eldülöngélve: a kocsis a lóczán hanyatt, az inas az asztalra borulva, a házmester elnyúlva a padlón, a szobaleány a tűzhelyen, fejével alácsüggve. Egy csonkig leégett gyertya lobogott a tartóban, rémséges világot lüktetve a groteszk alvó csoportra.
«Gyilkos van a háznál», kiáltá reszketéstől didergő hangon Zófi asszony az alvók közé. Csak egy félemlítő álomhorkolás felelt szavaira.
Felránczigálta az egyes alvókat, neveiket kiáltá füleikbe; azok visszaestek a helyeikre megint s nem ébredtek föl.
Az utczaajtón pedig hangzott az erőszakos dörömbözés.
A házmester sem volt felkölthető.
A zsebében volt a kapukulcs.
Zófi asszony összeszedte minden lélekerejét s elvette tőle a kulcsot, s elindult vele a sötét folyosón, a sötét lépcsőn, a sötét kaputornáczon keresztül, hogy az utczaajtót felnyissa, folyvást azon borzasztó gondolattal szeme előtt, hogy ha most a gyilkossal összetalálkoznék a sötétben! S egy még borzasztóbb kérdéstől üldözve: és ha ráismerne a gyilkosra: «oh, ki lehet az?»
Végre rátalált az utczaajtóra, meglelé a zárt is, felnyitá az ajtót.
Künn világosság volt, őrjárat, városi drabantok voltak ott lámpásokkal. Megérkezett a városkapitány is s a legközelebb lakó katonaorvos, kiki félig öltözötten, hirtelen felkapott ruhákban, fokossal, meztelen karddal kezében.
Kacsuka úr rohant fel a lépcsőkön, ahhoz az ajtóhoz, mely az előszobából egyenesen Timéa hálótermébe szolgált. Az zárva volt belülről. Nekifeszíté a vállát s kiszakította azt zárából.
Timéa ott feküdt előtte a földön, vérétől ellepve, eszméletlenül.
Az őrnagy felvette őt karjaira és ágyára fekteté.
A tábori orvos megvizsgálta a sebeket s azt mondá, hogy egy sem életveszélyes; a nő csak el van ájulva.
Ekkor aztán, mikor a kedveseérti aggodalom csillapult, felébredt az őrnagyban a boszúvágy.
De hát hol van a gyilkos?
«Különös ez! mondá a városkapitány. Itt minden ajtó belülről zárva volt; hol jöhetett ide be valaki s hol mehetett ki innen?»
Semmi áruló nyom. Maga a gyilkoló eszköz, a kettétört kard, Timéának saját őrizte ereklyéje, mely bársonytokban szokott állni, most ott hever véresen a földön.
Ekkor az orvos is megérkezett.
«Lássuk a házi cselédséget!»
Azok mind felzavarhatlan álomban alusznak.
Az orvosok megvizsgálják őket. Egy sem tetteti az álmot; mind mákonyitallal vannak elkábítva.
Ki van még ennél a háznál? Ki tette ezt?
– Hol van Athalie? – kérdi az őrnagy Zófi asszonytól.
Az anya rábámul némán s nem tud felelni.
Hisz ezt ő sem tudja.
A városkapitány felnyitja az Athalie hálószobájához vezető ajtót s belépnek rajta. Zófi asszony ájuldozva követi őket. Hisz ő tudja, hogy ágya üres.
Athalie ott fekszik az ágyán – és alszik.
Szép, fehér patyolat hálóköntösének fodrai egész nyakáig begombolva, haja hímzett hálófőkötőbe szorítva, s szép «fehér» kezei, miket csuklóig takarnak az ingujjak fodrai, kirakva a takaróra.
Arcza, kezei tiszták – és ő alszik.
Zófi asszony zsibbadtan támaszkodik a falnak, mikor Athaliet meglátja.
«Ez is mélyen alszik», mondja a városi orvos. «Ennek is mákonyt adtak!»
A tábori orvos is odalép, az is megtapintja Athalie üterét.
Nyugodtan ver az.
«Mélyen alszik!»
Egy vonás sem mozdul arczán, midőn érütését vizsgálják. Egy reszketés nem árulja el, hogy tudja, mi történik körülötte.
Mindenkit meg tud csalni bámulatos önuralkodásával.
Csak egy embert nem. Azt a férfit, a kinek a kedvesét meg akarta ölni.
«De valóban alszik-e?» kérdi az őrnagy.
«Tapintsa ön meg a kezét», szól az orvos; «egész hideg az és nyugodt».
Athalie érzi, hogy most kezét az őrnagy fogja meg.
«De nézze ön, orvos úr», szól az őrnagy, «ha közelről vizsgáljuk, e szép fehér kéznek körmei alatt – friss vér van…»
Erre a szóra görcsösen rándulnak össze Athalie ujjai s az őrnagy úgy érzi, mintha egy sas körmei mélyednének egyszerre a kezébe.
Akkor felkaczag a leány, ledobja magáról a takarót; fel van öltözve egészen; kiszáll ágyából és végignéz daemoni daczczal, kevélységgel a bámuló férfiakon, diadalmas dühvel tekint az őrnagy szemébe, és aztán szemrehányó haraggal anyjára. A jámbor nő nem birja el e tekintetet, ájultan esik le lábairól.
AZ UTOLSÓ TŐRDÖFÉS.
Komárommegye levéltárában egyike a legnagyobb bűnvádi pereknek az, melynek hősnője Brazovics Athalia.
Ez a nő mesterileg védte magát.
Mindent tagadott, mindent meg tudott czáfolni, s mikor utólérni vélték, olyan homályt tudott maga körül támasztani, hogy a bírák nem birtak kiigazodni belőle.
Miért akarta volna ő Timéát megölni? Hisz ő maga is menyasszony, kire tisztességes házasság vár; s Timéa neki jóltevője, ki gazdag nászhozományáról gondoskodik.
Aztán a gyilkosságnak semmi nyoma nem látszott Timéa szobáján kivül. Egy véres rongydarab, egy törülköző nem volt található sehol; sem a tűzhelyen valami öltöny hamva, a mit elégettek volna.
Ki altatta el a cselédeket álomporral? az sem volt kideríthető. Aznap este a cselédség mindenfélét összeevett, ivott, a sok festett czukornemű között, a sok idegen fűszer között olyan is lehetett, a mi altató. A cselédszobában a gyanus puncsból egy csepp sem volt található; még a poharak is ki voltak öblítve, a mikből a cselédek ittak, mikor az őrök rájuk törtek; minden el volt téve kéz alul. Athalie azt állítá, hogy ő maga is izlelt azon este valami gyanus szert s attól aludt olyan mélyen, hogy sem Zófi asszony sikoltozásaira, sem a későbbi lármára nem ébredt fel; csupán arra, mikor az őrnagy megszorította a kezét.
Az egyetlen lény, ki látta az ágyát félórával előbb üresen, az anyja volt, az nem tanuskodhatott ellene.
A mi legerősebb védelme volt, az, hogy Timéának minden ajtaját zárva találták s őt magát eszméletlenül. Hogy juthatott be ebbe a szobába, s hogy juthatott ki ebből a szobából a gyilkos?
Ha mégis megtörtént a merénylet, miért keresik annak a rejtélyét épen ő nála, miért nem a többi háziakon?
Az őrnagy volt késő éjszakáig Timéánál.
Nem lopózhatott-e valaki a szobába akkor, mikor ő eltávozott?
Hiszen azt sem tudja még senki bizonyosan, hogy férfi volt-e az orgyilkos, vagy nő?
A ki bizonyosan tudja azt, Timéa, nem árulja el senkinek.
Állhatatosan megmarad annál a nyilatkozatánál, hogy nem emlékezik semmire, a mi vele történt. Oly nagy volt a borzadalma, hogy elfelejtett mindent, mint egy álmot.
Ő nem jő Athaliet vádolni.
Még nem is szembesítették vele.
Timéa még mindig fekszik sebei miatt, és nehezen gyógyul.
A lelki rázkodás még súlyosabban gyötri, mint a kapott sebek.
Retteg Athalie sorsa miatt.
E rémeset óta soha sem hagyják egyedül; egy orvos, egy ápolónő mindig ott van szobájában felváltva; nappal az őrnagy is ott időz mellette s gyakran az alispán is meglátogatja, hogy beszédközben kérdezősködjék tőle; de Timéa, a mint észreveszi, hogy Athaliere tér át a beszéd, elhallgat és többet egy szót sem lehet belőle kivenni.
Egyszer az orvos azt tanácsolja, hogy valami felderítő olvasmányról kellene gondoskodni Timéa számára.
Timéa már akkor elhagyta az ágyat s karszékben ülve fogadja látogatóit.
Kacsuka úr azt indítványozta, hogy «olvassuk fel a névnapi köszöntőket, a mik amaz emlékezetes napon érkeztek».
Ez a legjobb is lesz; e keresztgyermekek ártatlan naiv jókivánatai, egy a haláltól csodamódon megmenekültnek. Hogy mégis van, a ki azokat a gyermeki jókivánatokat meghallgatja!
Timéa kezei még mindig be vannak kötve; Kacsuka úrnak kell a levélkéket felbontogatni: ő olvassa fel azokat Timéa előtt. Az alispán is jelen van.
A beteg arcza felderül az olvasmányon. Olyan jól esik azt most neki!
– Minő furcsa pecsét ez! – szól egyszerre az őrnagy, mikor egy levél akad kezébe, melynek czímere egy aranyos bogár.
– Az ám, mond Timéa, nekem is feltünt az.
Az őrnagy felbontja, s a mint az első sort olvassa:
«Asszonyom, önnek a szobájában van egy szent György-kép a falon», elhal ajkán a szó, szemei vadul kimerednek, a mint tovább olvas, most már csak magának; ajkai elkékülnek, homlokán veríték tör ki; egyszerre eldobja a levelet magától s mint egy őrült, rohan a szent György-képnek, betöri azt az öklével, s aztán megragadva két kézzel, kiszakítja azt a falból, nehéz rámájával együtt.
Ott sötétlik a rejtek.
Az őrnagy berohan a sötétbe s percz mulva megjelen, kezében tartva a gyilkosság tanujeleit, Athalie véres öltönyeit.
Timéa iszonyodva takarja el arczát karjai közé.
Az alispán felveszi az eldobott levelet, s ráteszi kezét a tanujelekre.
Az a rejtek még mást is előád: a mérgekkel tölt szelenczét s Athalie naplóját, a szörnyű önvállomásokat, mik lelke örvényeibe levilágítanak, mint a villó-puhányok a tenger korall-erdejei közé. Minő szörnyek laknak ott!…
És Timéa elfelejti, hogy kezei össze vannak vagdalva; könyörögve, kulcsolja össze ujjait, úgy kéri az urakat, az orvost, az alispánt és vőlegényt, hogy ne szóljanak erről senkinek, tartsák ezt titokban…
Az lehetetlen.
Biró kezében vannak a tanujelek, Athalienak nincs többé kegyelem, csak az Istennél.
Timéának is be kell tölteni a törvény parancsolatát, hogy a mint lábain állani bir, megjelenjék a törvényszék előtt személyesen s Athalieval szembesíttesse magát.
Oh, ez kegyetlen kényszerítés reá nézve!
Hisz ő most sem mondhat egyebet, mint a mit eddig, hogy nem emlékezik semmire, a mi a gyilkos merénylet alatt történt.
Most már azután siettetni kell az összekelést az őrnagygyal; a törvényszék előtt Timéa a perben csak mint Kacsuka neje jelenhet meg.
A mint Timéa annyira felüdül, végbemegy az esküvő, egész csendben ott a háznál, minden énekszó, pompa vendégsereg, lakmározás nélkül. Csak a pap, meg a két násznagy van jelen. Egyik az alispán, másik a házi orvos. Más még nem is látogathatja Timéát.
Mihelyt azután annyira képes a nő, hogy a vármegye házáig kocsin elmehet, most már férje kiséretében hivatik fel a törvényszékhez, hogy Athalieval szembesíttessék.
Az emberi igazság nem engedi el neki azt a kínos jelenetet, hogy gyilkosával szemtől szembe álljon még egyszer.
Oh, Athalie nem retteg e pillanattól! Ő türelmetlenül várja már, hogy mikor hozzák eléje áldozatát. Ha mással nem, szemeinek tekintetével óhajt a szivébe szúrni még egyszer!
Athalie egész gyászban jelen meg a törvényszék előtt; arcza halovány, de szemeiben daczoló tűz lobog. Gúnyosan nézi végig bíráinak arczait.
De akkor mégis összerezzen, mikor az elnök azt mondja:
– Hívják be Kacsuka Imréné asszonyságot!
Kacsuka Imréné asszony! Tehát mégis az ő neje már!
Hanem aztán akkor rejthetlen elégültség árulja el magát vonásain, mikor belép Timéa és Athalie látja ezt az arczot, szoborfehéren, mint valaha, és e fehér homlokon a halántékig egy piros vonalat, a gyilkos vágás sebhelyét. Ez az ő emléke.
És akkor is gyönyörtől dagad büszke szép keble, mikor az elnök felszólítja Timéát, hogy esküdjék meg az élő Istenre, hogy a bírák kérdéseire igazat fog mondani s a mit eddig mondott, igazak voltak: s midőn ekkor Timéa lehúzza keztyüjét s égre emeli kezét, melyet egy szörnyű vágás összeforrt hege éktelenít. Ez is Athalie menyegzői ajándéka.
És Timéa ezzel a reszkető, sebzett kézzel esküszik az élő Istenre, hogy elfelejtett mindent, nem emlékszik arra sem, hogy férfi volt-e, vagy nő, a kivel küzdött.
«Nyomorult!» suttogja fogait összeszorítva Athalie. (Hiszen test testhez érve, küzdöttek egymással.) «Te vádolni sem mersz azzal, a mit én meg mertem tenni!»
– Erről nem kérdezősködtünk most! szól az elnök. Csupán azokat a kérdéseket intézzük önhöz: vajjon ez a gyermekkéz által irott levél, ezzel a rovaros pecséttel, valóban a postán érkezett-e önhöz a merénylet napján? Nem volt-e felbontva addig? Nem volt-e senkinek tudomása ennek tartalmáról?
Timéa mindenik kérdésre nyugodtan felel: igent vagy nemet.
Akkor az elnök Athaliehoz fordul.
– S már most hallgassa meg Brazovics Athalie kisasszony, mi van ebben a levélben irva.