Hónapok óta az első emberarczok, mik a külvilágból hirt mondani jöttek.
Épen a gyümölcs felett alkudtak Teréza asszonynyal.
A szokott cserekereskedés volt az.
Teréza asszony szokás szerint buzát akart kapni a gyümölcsért; hanem a kufárok az idén sokkal kevesebbet akartak adni cserébe, mint más évben. Azt mondták, megdrágult a buza nagyon. Komáromi kereskedők nagyon vásárolják, felverték az árát; mind lisztet őrletnek belőle, úgy viszik a tengerre.
Ezt persze Teréza nem akarta elhinni; ez csak olyan kufárbeszéd.
Hanem Timár annál jobban figyelt rá. Ez az ő ötlete volt. Vajjon mi következett belőle annyi ismeretlen idő óta?
Most már nem volt nyugta; az üzlet, a birtok gondolatai háborgatni kezdték. Olyan volt neki ez a tudósítás, mint a nyugalomra tért katonának a trombitaszó: visszavágyik a harczmezőre még szeretője karjai közül is.
A szigetlakók természetesnek találták, hogy Mihály elkészüljön már a szigetről. Hiszen hivatala hívja. Hiszen vissza fog jőni jövő tavaszszal ismét. Noémi csak arra kérte, hogy azokat a ruhákat, a miket ő maga szőtt, maga varrt Mihály számára, s a miket Mihály e szigeten viselt, ha innen elmegy, el ne dobja.
– Ereklyének fogom őket tartogatni.
– Aztán a szegény Noémira néha visszaemlékezzék.
Erre nem tudott neki szavakkal felelni.
Megvesztegette a gyümölcskufárokat, hogy maradjanak ott még egy napig.
Ezen a napon egyebet sem tett, mint Noémival karöltve bejárta a sziget minden boldog csalitját, mely tündérörömeinek tanuja volt; itt egy falevelet, ott egy virágszirmot tett el emlékül; falevélre, virágsziromra egész tündérregék voltak írva, miket csak két ember tudott elolvasni.
– Fogsz-e szeretni, ha soká nem látsz?
Az az utolsó nap olyan gyorsan elmult! A dereglyések este akartak elindulni, hogy hüssel utazhassanak odább. Mihálynak bucsuzni kellett.
Noémi okos volt; nem sírt. Hiszen tudta, hogy Mihály visszajő. Inkább arra volt gondja, hogy eleséget készítsen számára az utra s azzal utitáskáját megrakja.
– Éjszaka lesz, mire a tulsó partra átérsz, mondá Mihálynak gyöngéd aggodalommal. Nincs fegyvered?
– Nincs. Nem bánt engem senki.
– De igen: itt egy pisztoly van táskádban, mondá Noémi, s kiváncsian elővonta a fegyvert.
És akkor elsápadt.
Ráismert Tódor pisztolyára, a mit az ittjártában gyakran fitogtatott előtte, azzal fenyegetve Almirát, hogy meglövi.
– Ez az ő fegyvere!
Timár megdöbbent ez arczkifejezéstől.
– Mikor innen elmentél, szólt a leány heveskedve, ő rád lesett a tulparton s rád lőtt e fegyverrel.
– Hogy hiszed azt?
– Hallottam a két lövést s utána a te lövéseidet. Úgy van, ezt tőle vetted el!
Timár elbámult. Hogy a kik szeretnek, a láthatatlant is meglátják! Nem tudta tagadni.
– Megölted őt? kérdé a leány.
– Nem.
– Hát hová tetted?
– Ne félj tőle többé. Ő Braziliába ment. Az egész földteke van közöttünk.
– Jobb szeretném, ha három lábnyi föld volna közöttünk! kiálta indulatosan Noémi, megragadva Mihály kezét.
Mihály csodálkozva tekinte Noémi arczába.
– Te? Te? Ily gyilkos gondolattal; ki egy házi állatot nem tudsz megölni, ki egy pókot nem tudsz eltaposni, sem egy lepkét tűre szurni.
– De a ki téged el akar tőlem venni, azt meg tudnám ölni: ha ember, ha ördög, ha tündér!…
És aztán szenvedélyesen ölelé mind a két karjával magához a férfit. Az reszketett és hevült.
A CSALÁDI ÉKSZER.
A tulparton ismét fölkereste Mihály a halászkunyhót.
Két dologgal tele volt a feje; az egyik az a kép, a mi az est ködében szemei elől eltünt, a lombövezte szikla a Duna közepén s a karcsú alak a sziklatetőn, ki kendőjével búcsuköszöntést lobogtat utána, míg láthatja; a másik a képzeletalkotta kép, mi van odahaza a komáromi háznál? No hiszen ezt ráér kirajzolni hosszú utjában az Aldunától hazáig.
A mint az öreg halász meglátta Timárt, elkezdett sopánkodni (a halászok nem káromkodnak soha).
– Nézze uram, az árvíz alatt valami gaz tolvaj ellopta önnek a csónakját innen; még a kunyhót is feltörte s az evezőket is elrabolta. Oh! milyen nagy tolvajok vannak a világon.
Timárnak olyan jól esett, hogy valahára szemtől-szembe tolvajnak nevezik. Igaz az. S ha még csak csónakot lopott volna!
– De mindamellett is ne átkozzuk azt az embert! mondá a halásznak. Ki tudja, milyen nagy szüksége lehetett a csónakomra abban a veszedelemben? Majd szerezünk más csónakot. Most pedig jó öreg, üljünk bele a kend ladikjába s igyekezzünk az éjjel a révig eljutni.
A halász jó fizetésért rászánta magát az utazásra. Hajnalra a révig jutottak, hol a hajók szoktak rakodni. Az idő nagyon korán volt még s Timár nem akarta senkivel tudatni, hogy honnan és milyen uton érkezett meg. A révcsárdában fuvarosok voltak, azok közül egyet felfogadott, hogy szállítsa el Levetinczre. Az volt eszmejárása, hogy Levetinczen tiszttartójától felvilágosításokat fog nyerni az öt hónap óta történtekről (annyi időt töltött a szigeten!); semmi sem lesz rá nézve új és meglepő, ha Komáromba hazajut.
Levetinczen volt egy emeletes uri lak, melynek egyik szárnyát az öreg tiszttartó és felesége lakta, a másik szárnya Timár számára volt berendezve, annak egyik lépcsőzete a hajdani vadaskertbe vezetett le, e lépcsőn lehetett feljutni abba a szobába, melyet Timár irodájául választott ki.
Mihály figyelmének minden aprólékos körülményre ki kellett terjedni, hogy egy hosszú hazugságot következetesen keresztül tudjon vinni.
Öt hónap óta távol van: tehát hosszú utat tett. Azonban semmi úti podgyásza nincsen. Vadásztáskájában semmi egyéb, mint az a csíkos vászon-öltöny, a mit Noémi varrt a számára; mert a mi öltözetben odaérkezett, az még a hűsebb időszaknak volt szánva, s az is tépett, kopott volt már; csizmái foltosak. Külsejét nehéz volna igazolnia.
Ha a vadaskerten s a külön lépcsőn keresztül irodájába juthat, melynek kulcsát magával hordá, ott majd hirtelen átöltözik, előveszi uti bőröndjét, s miután a látszatot előkészíté, mintha nagy utról érkezett volna, akkor fogja behivni a tiszttartót.
Egész terve sikerült; senki sem vette észre; a lépcsőn feljutott irószobája ajtajáig.
Hanem a mint azt fel akarta nyitni a kulcscsal, megdöbbenve észlelé, hogy belülről a zárban már van egy másik kulcs.
Itt valaki van a szobában.
Pedig ebben állnak irományai, üzleti könyvei; ide senkinek sem szabad belépni. Ki az a vakmerő?
Hevesen nyitá fel az ajtót és betoppant a szobába.
És akkor rajta volt a sor, hogy megrémüljön.
Iróasztala előtt ült valaki, a kit nem gondolt itt találni.
Az Timéa volt.
A tulvilágról megjelent lélek nem lett volna rettentőbb rá nézve, mint ez a szelíd alak, fehér arczával, nyugodt tekintetével, midőn jöttére felállt az iróasztal mellől s a tollat letette kezéből.
A nagy kereskedelmi mérlegkönyv állt előtte, abban dolgozott.
Mihályt egyszerre rohanta meg az érzések minden ellentéte. Az ijedelem, hogy titkos utja végén épen nejét találja legelőször; az öröm, hogy őt itt találja egyedül, s a bámulat, hogy ez a nő itt dolgozik!
Timéa elébb nagy szemeit bámulatra nyitá fel, midőn Mihályt belépni látta, azután eléje sietett s kezét nyujtá neki – szótlanul.
Ez a fehér arcz még mindig talány volt férje előtt; nem olvashatá ki belőle, tud-e mindent ez a nő? sejt-e valamit? vagy semmit sem? mi rejlik e hideg közöny mögött? az elhallgatott megvetés-e, vagy a feláldozott, eltemetett szerelem? vagy csak lymphatikus véralkat élő dermedtsége az? Ő sem tudott Timéának mit mondani.
A nő úgy tett, mintha észre sem venné Mihály öltözetének szakadozott voltát; a nők tudnak látni, a nélkül, hogy oda néznének.
– Örülök, hogy megjött ön már! szólt halkan Timéa. Mindennap vártam. A másik szobában találja öltözékeit. Azután majd kérem, jöjjön vissza. Addig én is készen leszek.
És azzal keresztbe fogta szájában a tollat.
Mihály megcsókolta Timéa kezét. Az a keresztbe fogott toll nem invitálta őt, hogy még az ajkát is csókolja meg.
Átment a másik szobába. Az öltözőszobája volt.
Ott találta elkészítve mosdótálát friss vízzel, tiszta ingét, öltönydarabjait, fénymázos csizmáit, a hogy otthon. – Mivelhogy föl nem teheté, hogy megérkezése napját tudhatta volna Timéa, azt kellett sejtenie, hogy a nő mindennap így várta őt – és ki tudja, mióta?
De hogy jön ez a nő ide? De mit csinál ez itt?
Sietett átöltözni. Levetett ruháit elrejté ruhatára fenekébe. Valaki még megkérdezhetné: de miben szakadhatott ki ennek a kabátnak a könyöke? Hát még azok a vászonöltönydarabok, azokkal a tarka himzetekkel! Nem kitalálna-e azokból valamit egy asszony? A nők a himzésöltések hieroglyphjait tudják olvasni. El kell dugni azokat.
Volt dolga a szappannak, hogy kezeit lemossa. Vajjon nem fogja-e valaki megkérdezni: mit dolgozott ön ezekkel a kezekkel, hogy így megbarnultak, megkérgesedtek?
Mikor készen volt s ismét átment irószobájába, már az ajtóban várta Timéa. Kezét karjába ölté s azt mondá neki:
– Menjünk reggelizni.
Az irószobából az öltözőn keresztül kellett az étkezőbe átmenni. Mihályra ott is meglepetés várt. A kerek asztal fel volt terítve, és azon három teriték. Kire vár ez mind?
Timéa csengetett, s arra a terem egyik ajtaján bejött a komorna, a másik ajtón pedig belépett Athalie.
Ezé volt a harmadik teriték.
Athalie arczán eltitkolhatatlan harag gyuladt ki, a mint Timárt meglátta.
– Ah! Levetinczy úr, mégis csak hazakerült ön valahára. Ez igazán szeretetreméltó ötlet öntől! Azt mondani a feleségének: «Itt a kulcsaim, a könyveim, asszony, vezesd helyettem az üzletet», s aztán öt hónapig még csak azt sem tudatni, hogy hol jár?
– Kérlek, Athalie! csitítá őt Timéa.
– Hiszen én nem azért veszekedem Levetinczy urral, hogy olyan soká távol volt. Az igen szeretetreméltó dolog egy férjtől. Azt más is megteszi, hogy az egyik elmegy Karlsbadba, a másik Emsbe s nem zavarja egymás mulatságát. De köszönjük mi az ilyen mulatságot! Tavasztól őszig itt ülni Levetinczen, a hol paraszton meg szunyogon kívül más élő állat nincsen; reggeltől estig molnárokkal, hajósokkal perlekedni; bezárkózni az irodába s nagy könyveket számokkal irni tele, a világ minden részébe leveleket küldözni, éjszaka késő éjfélig angol, spanyol nyelvtant magolni, hogy az angol, spanyol ügynökökkel tudjon az ember értekezni, ez uram, nem fiatal nőknek való mulatság!
– Athalie! szólt szigorúan Timéa.
Mihály némán ült le a terítékhez, melynél ismerős étszerei és szokott pohara voltak föltéve. – Itt őt mindennap várták. Itt az asztal mindennap meg volt számára terítve.
Alig várta, hogy a villásreggelinek vége legyen. Athalie nem szólt többet; de valahányszor rátekintett, mindannyiszor a legőszintébb neheztelést olvashatá ki szemeiből Timár.
Ez biztató előjel volt ránézve.
Mikor készen voltak az étkezéssel, akkor Timéa ismét felkérte Timárt, hogy menjen át vele az irodába. Mihály azon gondolkozott, hogy minő mesét gondoljon ki, ha azt fogja tőle kérdeni, hol utazott?
Egy olyan mesét, a milyet Krisztyán Tódor szokott közrebocsátani, nemde?
De Timéa egy szóval sem kérdezte azt.
Két széket huzott az iróasztalhoz s leülve férje mellé, a felnyitott üzletkönyvre tette kezét.
– Itt van uram, az ön üzletének állása azon idő óta, hogy ön annak vezetését rám bizta.
– S ön azt maga vezette?
– Én úgy értettem, hogy ön ezt kivánta tőlem. Megértettem önnek a leveléből, hogy ön egy nagyszerű új vállalatot indított meg: a magyar liszttel való kereskedést külföldre. Úgy láttam, hogy itt önnek nem csak a vagyona, de kereskedői hitele és becsülete is koczkára van téve; sőt e vállalat jó sikerétől egy nevezetes iparág felemelése is függ. Én nem értettem az üzlethez; hanem azt gondoltam, hogy itt minden tudománynál többet ér a hű felügyelés. Ezt tehát nem bizhattam másra. Rögtön lejöttem Levetinczre az ön levelének vétele után. A hogy ön meghagyta, magam vettem kezembe az üzlet vezetését. Tanulmányoztam a kereskedelmi könyveket, beletanultam a számadásokba. Ezeket, úgy hiszem, rendben fogja ön találni. A könyvek és a pénztár állapota pontosan összeegyeznek.
Mihály bámulva nézte ezt a nőt, ki a kezén megfordult milliókat oly hideg nyugalommal tudta rendeltetésük helyére juttatni, bevenni, ujra kiadni; a veszélyben forgó pénzt gyors kézzel megmenteni, és még többet is tudott annál!
– A szerencse kedvezett az idén, folytatá Timéa, s a mi nálam kellő tudományban hiányzott, azt helyrepótolta. A tiszta jövedelem ez öt hónap alatt ötszázezer forintra megy. Ez összeg nem hever; én azt az ön meghatalmazása szerint beruházásokra fordítottam.
Vajjon mi beruházások tudnak egy asszonynak eszébe jutni?
– Önnek az első kisérlete a Braziliába küldött liszttel tökéletesen sikerült. A magyarországi liszt egyszerre kedvencze lett a délamerikai piacznak. Ezt irják önnek a bizományosai Rio-Janeiróból, s mindannyian egyhangulag elismerik az ön főügynökének, Krisztyán Tódornak ügyességét és becsületességét.
Timár gondolá magában: hát már én akármi rosszat teszek, abból mind jó lesz, s akármi esztelenséget gondolok ki, abból mind bölcseség válik? Hol végződik ez egyszer?
– E tudósítások után én azt gondoltam, hogy ön ezt tenné. Meg kell ragadni a feltalált alkalmat, s el kell foglalni teljes erővel a megnyilt piaczot. Én rögtön több malmot béreltem ki, új hajókat szereztem, azokat megrakattam, s jelenleg fél millió forint ára lisztszállítmánya megy önnek Dél-Amerikába, a mivel minden versenyt le fog egyszerre szorítani.
Mihály elbámult. Ebben az asszonyban több merészség lakik, mint egy férfiban. Más asszony bezárta volna azt a megnyert pénzt, hogy el ne szökjék tőle, s ez meri folytatni a férje által megkezdett vállalatot, megtízszerezve.
– Én azt hittem, hogy ön is így cselekedett volna! szólt Timéa.
– Igen, igen, susogá Mihály.
– Különben az is igazolja intézkedésem helyességét, hogy a mint mi e vállalathoz nagyobb erővel hozzáfogtunk, azonnal egész serege a versenytársaknak tódult utánunk, s most nyakrafőre őrletik a lisztet, és tömik vele a tonnákat s jönnek utánunk mind Braziliába. Hanem azért ne legyen önnek aggodalma. Mi azokat mind meg fogjuk verni. Azok közül egyik sem érti a magyar liszt előnyének a titkát.
– Hogyan?
– Talán ha valamelyik megkérdezte volna a feleségétől, az megtudta volna neki mondani. Én ezt így találtam ki. Az amerikai gabnapiacz árjegyzékében sehol sem találok olyan nehézségű buzát mint a magyarországi, tehát nekünk itt a nehéz buzából kell készítenünk a lisztet, hogy az amerikait legyőzzük. Én a legnehezebb árut használtattam hozzá. Itteni versenytársaink pedig mind a legkönnyebbet használják; ezért ők csalódni fognak, és mi maradunk felül.
Mihály egyik bámulatból a másikba esett. Míg ő hónapokon át a paradicsom tiltott gyümölcseinek érését leste, azalatt ez a gyönge nő éjt-napot áldozott, hogy roppant üzletének terhével megküzdjön; foglalkozott a száraz, lélekfárasztó munkával, férje nevének új hírt, fényt, becsületet szerzett, vagyonát gyarapítá, magától minden élvet megtagadott; fiatal szép alakját elrejté a mocsárvidék gabonatermő pusztáiba; tűrt, fáradt, tanult; új nyelveket sajátított el, levelezett, alkudott, felügyelt; még annál is többet tett: az üzlet titkaiba mélyeszté női lelkét, melynek csak az élet örömeit kellene keresni és – most nem kérdezi a hazatérő férjtől: «hát te mit tettél azalatt?»
Mihály azzal a félelemmel csókolta meg Timéa kezét, a mivel egy kedves halottat csókolnak meg, a ki már másé, a földé, a ki már nem érzi a csókot.
Azalatt, míg ő a szigeten mámoros önfeledésben tölté a napokat, ha Timéára gondolt, azt képzelé: ő most keres magának mulatságot, utazhatik, tán fürdőre ment; pénz van kezében elég, azt teheti vele, a mit akar; most azután látta, hogy miből állt Timéának a mulatsága? Számlákat vezetni, irodában ülni, levelezni és két idegen nyelvet megtanulni nyelvmester nélkül; és mindezt a férjétől kapott utasítás lélekszerinti fölfogása következtében.
A nő egymásután értesíté őt a nagy kiterjedésű üzlet minden ágazatáról. Kiterjedt az a börzeüzletre, a földiparra, a szállítmányüzletre, a gyáriparra, a leszámítolásra, és ezeknek minden fejlődményeiről rendes és pontos számadást tárt a nő férje elé. Consol, rente, metallique papirok árapálya, bérlet, albérlet, felesföld, regale, dézsma és robot, nehéz áru, könnyű áru, usance buza, spediteur-költség, calo, manco, tara, hajóteher, tonnasúly, külföldi mértékek és pénznemek rettenetes tömkelegében olyan biztosan járt-kelt, mint a ki mindig azt tanulta. Gyakran pereket is kellett folytatnia, terhes szerződéseket kötnie, mik nagy tanulmányozást követeltek. Az mind a legrendesebben történt. Mikor végiggondolt ezen a munkán Timár, akkor meggyőződött róla, hogy ha ő neki magának kellett volna azt végeznie öt hónap alatt, reggeltől estig minden órája igénybe lett volna véve; mibe kerülhetett hát még ez a munka egy fiatal nőnek, a kinek még elébb mindent tanulnia kellett? Hisz annak nem lehetett arra ideje, hogy kinyugodhassa magát.
– De hisz az borzasztó munka, a mit ön helyettem végzett, Timéa.
– Igaz, hogy a kezdet nehezen ment, hanem azután belejöttem s nem volt terhemre. A munka jól esik.
Milyen szomorú szemrehányás. Egy fiatal nő, kinek a munka a vigasz.
Mihály magához vonta Timéa kezét. Arczát mély szomorúság árnyékozá. Szive olyan nehéz volt. Csak azt lehetne tudni, mit gondol most Timéa?
Az a fiókkulcs nem ment ki Timár fejéből.
Ha Timéa titkát fölfedezte, akkor mostani magaviselete férje iránt nem egyéb, mint egy rettenetes itélőszék, mely megmutatja a különbséget a vádló s a vádlott között.
– Hát Komáromban nem volt ön azóta? kérdé Timéától.
– Csupán egyszer, a midőn önnek a szerződését Scaramellivel kellett előkeresnem iróasztalából.
Timár a vért érzé zsibbadni ereiben.
Timéa arcza nem árult el semmit.
– Most vissza fogunk menni Komáromba, mondá Timár; a lisztüzlet rendben van; a lengő áru sorsáról be kell várnunk a tudósítást, s az nem jön meg a télnél hamarább.
– Jó lesz.
– Vagy talán jobb szeretne ön egy utazást tenni Schweizba, Olaszországba? Ahhoz ez az idő legkedvezőbb.
– Nem, Mihály; elég sokáig voltunk egymástól távol; most már maradjunk együtt.
Hanem egy kézszorítás sem magyarázta, hogy «minek maradjunk együtt?»
Mihálynak nem volt bátorsága egy hizelgő szót mondani Timéának. Még hazudni is!
Pedig mennyit kellett előtte hazudnia! Reggeltől estig. Még maga a hallgatás is hazugság volt tőle, mikor Timéával szemközt állt.
Az üzleti iratok áttekintése a késő ebéd idejéig tartott.
Az ebédhez két vendég is volt hivatalos: a tiszttartó és a nagytiszteletű esperes úr.
Az esperes úr régen kikérte magának azt a szerencsét, hogy a mint Levetinczy úr megérkezik, őt rögtön értesítsék róla, hogy tiszteletét tehesse nála. Sietett a kastélyba az értesítés vétele után. Az érdemrendje is fel volt tűzve a mellére.
A mint belépett, azonnal rágyujtott egy ünnepélyes szónoklatra, melynek folyamában felmagasztalá Timárt, mint az egész környék jóltevőjét. Megtette őt Noénak, ki a bárkát építteté, Józsefnek, ki a népet az éhhaláltól megmenté, és Mózesnek, ki mannát imádkozott le az égből; elmondá, hogy ez a lisztüzlet, a mit ő ily nagyban megindított, nagyobbszerű vállalat mindennél, a mi valaha Európából kiindult. Éljen a lánglisztből keletkezett lángész!
Timárnak meg kellett köszönnie az üdvözletet. Nagyon akadozva beszélt és sületlenségeket. Valami úgy csiklandá belül, hogy nevessen fel hangosan s mondja ezt a felköszöntő úrnak: «Hahaha! hiszen nem azért jöttem én erre az ötletre, hogy titeket boldoggá tegyelek, hanem hogy egy ostoba ficzkót eltávolítsak egy szép kis leány mellől, s ha e bolondságból valami okos dolog lett, ez ennek az asszonynak az érdeme itt mellettem. Nevessünk egy nagyot!»
Az ebéd fölött aztán megjött a jó kedv. Az esperes úr és a tiszttartó egyformán szerette a jó bort. Az esperes úr kalugyer volt, özvegy pópa, hanem azért szerette a szépet s nem volt fukar a bókokban Timéa és Athalie iránt, e miatt az élczes tiszttartó gúnynyilainak téve ki magát czéltáblául.
A két jókedvű öreg úr élczelése, adomázása megnevetteté Timárt is; de mindannyiszor, midőn Timéa jéghideg arczára tévedt tekintete, félbeszakadt ajkán a kaczaj.
Ő zálogban hagyta a jó kedvét valahol másutt.
Bealkonyodott, mire az ebédnek vége volt; a két öreg úr csintalan czélzással sürgeté egymást, hogy ideje lesz már elmenni: a férj most érkezett meg hosszú útról, a feleség fiatal, vajmi sok beszélni valójuk lehet egymással.
– Bizony jól teszik már, ha elmennek! sugá Athalie Timárnak; Timéának esténkint olyan erős főfájása szokott lenni, hogy féléjszakán át nem alhatik bele. Nézze ön, milyen halavány.
– Timéa, ön beteg? szólt Timár gyöngéden.
– Nincs semmi bajom! felelt Timéa.
– Ne higyjen ön neki. A mióta Levetinczen vagyunk, borzasztó főfájásai vannak. Idegbaj. A feszült agymunkától van, meg az itteni rossz levegőtől. A minap már ősz hajszálakat találtam a fején. Hanem ő tagadja a baját, míg össze nem roskad, s akkor sem panaszkodik senkinek.
Timár a kínpadra vont bűnös torturáját érzé lelkében.
És nem volt bátorsága azt mondani nejének: «ha szenvedsz, engedd, hogy ott háljak szobádban, hogy melletted legyek, hogy ápolhassalak!»
Nem, nem! Attól félt, hogy álmában ezt a nevet találja kimondani: «Noémi!» s azt meghallja az a nő, ki fél éjszakán át nem alszik eltagadott gyötrelmek miatt.
Neki kerülnie kellett nászágyát…
Másnap útra keltek haza Komárom felé.
Postakocsival utaztak. Első nap Mihály benn ült a két hölgygyel szemközt a hintóban. Unalmas utazás volt: az egész Bánátban minden le volt már aratva, csak a tengeri zöldült még, meg az éktelen hosszú nádasok. Az egész úton senki sem szólt a másikhoz egy szót is. Mind a hárman úgy vigyáztak magukra, hogy le ne találják álomra hunyni a szemeiket.
Délután már nem tudta kiállni Timár neje néma tekintetét, ezt a titokrejtő, semmit el nem áruló arczot; azt mondta: dohányozni akar, s kiült a kalauz mellé a nyitott szakaszba. Azontúl mindig ott maradt.
Ha valahol megszálltak, volt mit hallgatnia Athalietól a rossz utak, a rekkenő hőség, a számtalan sok légy, a nagy por s egyéb úti kellemetlenségek leczkéjéből. A csárda ronda, az ételek csömörletesek, az ágyak kényelmetlenek, a bor eczetes, a víz szemetes, az emberarczok ijesztők, ő az egész úton halálos beteg, émelyeg, láza van, a feje majd szétszakad; hát még Timéának mit kell szenvednie, a ki olyan ideges?
Ezt az egész uton kellett Timárnak hallani. De Timéától nem hallott egy panaszhangot.
Mikor hazaértek Komáromba, Zófi asszony azzal fogadta őket, hogy ő már megőszült az egyedüllétben. Pedig dehogy őszült meg; inkább nagyon jó dolga volt: egész nap járhatott házalni, pletykázni.
Timár olyan szorongást érzett, mikor házába lépett. Az az otthon vagy pokol, vagy mennyország. Most mindjárt meg fogja tudni, mit rejt ez a hallgató arcz márványhidegsége alatt.
Mikor nejét szobájába kisérte, Timéa átadá neki iróasztala fiókjának kulcsát.
Azt már tudta Mihály, hogy Timéa a fiókot felnyitotta, hogy egy szerződést kikeressen iratai közül.
Az iróasztal egy régi művű butordarab volt, melynek felső részét egy gömbölyű redőnyszerű födél zárta le, a mit fel lehetett tolni, s ez alatt voltak a kisebb és nagyobb fiókok. A nagyobbakban álltak a szerződések, a kisebbekben az értékpapirok és ékszerek. Az egész szekrény mahagoni színre festett vasból készült, s zárának volt egy titka, mely abból állt, hogy a kulcsot jobbra is, balra is lehetett benne forgatni, nem nyitott, ha csak azt nem tudta a kezelő, hogy mely ponton kell a nyitást félbehagyni? Timéának meg volt magyarázva ez a fogás: ő tehát szabadon járhatott minden fiókba, s azokat nem volt mesterség kinyitni.
Timár nyugtalanul dobogó szívvel húzta ki ékszeres fiókját, melyben azok a drágaságok álltak, miket nem volt tanácsos piaczra vinni. Ilyen ékszereknek ismerőik vannak; egész tudomány az, melynek tanárai, tanítványai vannak, a kik ráismernek a rendkivüliségekre: ez a kő, ez a camæa erről a helyről való! S aztán következik a kérdés: hogy jutottál hozzá? Azt a «megszerzőnek» csak a harmadik ivadéka veheti elő, a kinek mindegy már, a nagyapja akárhogy jutott hozzá.
Ha Timéa kiváncsi volt e fiókot is kihúzni, akkor ő is meglátta az ékszereket. Ha meglátta, akkor egyre bizonyosan ráismert közülök: arra a gyémántos ékszerre, melybe az ő arczához annyira hasonló kép van foglalva. Az anyja képe lehet. És akkor tudni fog mindent.
Tudni fogja azt, hogy Timár az ő apjának kincseit megkapta. Akárhogy jutott hozzá, az nem volt igaz út. S e homályos, talán bűnös út vezette őt a mesés gazdagsághoz, mely által Timéa kezét megnyerte, játszva a nagylelkűt, azzal szemközt, a kit megfosztott.
Talán még rosszabbat is fog gondolni a valónál. Atyjának titokszerű halála, rejtélyes eltemetése még azt a gyanut is költhetik lelkében, hogy itt is Timár keze működött.
És ha ily tudattal, ily gyanúval töltötte el lelkét, akkor mit jelent az az önfeláldozó hűség, az a szorgalom, az a féltékenység a férj hitelére, becsületére, a mit Timéa tanusít? Egy fenkölt léleknek mély megvetését egy porban csuszó ember irányában, kinek nevét viseli, a kinek kezére esküdött, s esküjét megtartani, nevét megbecsülni büszke!
Ez elviselhetetlen volna a férjre nézve.
Bizonyosságot kellett magának szereznie e felől.
Még egy hazugságot kellett segítségül hívni.
Kivette fiókjából a gyémántkeretes arczképet s átment vele Timéához.
– Kedves Timéa! szólt Mihály neje mellé leülve. Én e hosszú idő alatt Törökországban jártam. Hogy mit tettem ott, azt majd megtudja ön később. Mikor Scutariban voltam, egy örmény ékszerész egy gyémántos foglalványú arczképpel kinált meg engem, mely nagyon hasonlít önhöz; én ezt az ékszert megszereztem és elhoztam önnek.
Minden koczkára volt téve.
Ha Timéa arcza ez ékszer láttára is a régi hideg egykedvűségben marad, ha feddő sötét szemei szárazan villannak az ékszerről a férj arczára vissza, akkor ez azt fogja olvashatni azokból: «te nem vetted az ékszert Scutariban, itt hever az fiókodban régen; ki tudja, hol vetted? ki tudja, hol jártál; ki tudja, mely sötétség vesz téged körül?»
És akkor Timár el van veszve…
De nem az történt.
A mint Timéa meglátta azt az arczképet, egyszerre átváltozott az arcza. Oly indulat, minőt nem lehet tettetni, de nem lehet eltitkolni sem, jelent meg márványvonásain; két kézzel kapott az arczképhez s azt hévvel szorítá ajkaihoz, és mind a két szeme megtelt könynyel. Ez érzelem volt, mely elárulá magát. Timéa arcza elkezdett élni! Mihály meg volt mentve.
Timéa kebléből kitört a rég fojtva tartott érzelem, elkezdett hevesen zokogni.
Athalie belépett a mellékszobából a zokogásra; bámult, soha sem hallotta ő azt Timéától.
Ez pedig, a mint meglátta azt a másik nőt, önfeledten, mint egy gyermek futott oda hozzá, és sírással, kaczagással vegyült hangon mondá neki:
– Nézd, nézd! Az én anyám! Ez az én anyám… Ő megszerezte ezt nekem!
És azzal visszasietett Mihályhoz, s két karját annak nyaka körül fonva, forró hangon suttogá:
– Köszönöm… Oh! nagyon köszönöm.
És Timárnak úgy jött, mintha itt volna az idő, hogy ezt a hálarebegő ajkat megcsókolja, és aztán örökké csókolja.
Hanem a szívdobogás azt mondja neki: «ne lopj!»
Most már rablás volna ez ajkról a csók. A «senki szigetén» történtek után.
Mást gondolt.
Visszament szobájába s mindazon rejtett ékszereket, a mik még fiókjában voltak, előszedte.
(Csodálatos egy asszony ez, hogy mikor kezében volt a kulcs, mely minden rejteket feltárt előtte, nem kutatott azokban; nem keresett fel mást, mint az iratot, melyre szüksége volt!)
Aztán mindazon ékszereket belerakta abba a vadásztáskába, melyet Levetinczre érkeztében viselt. Azzal visszament nejéhez.
– Még nem mondtam el mindent! szólt Timéához. Ugyanott, a hol ez arczképet találtam, fedeztem fel még ez ékszereket is. Mind megszereztem azokat az ön számára. Fogadja el tőlem.
És ezzel egyenkint ölébe rakta Timéának a szemvakító drágaságokat, miknek villogó halmaza egészen elborítá a himzett köténykét. Ezeregyéjszakai tündérajándék volt az.
Athalie az irigységtől sápadtan állt ott, boszuállásra szorított öklökkel. (Mindez az övé lehetett volna tán!) Timéa pedig elkomorult; arcza ismét márványhideg lett, egykedvűen tekintett az ölébe halmozott drágakövekre: gyémántok, rubintok tüze nem melegítette azt fel!
NOÉMI.
EGY ÚJ VENDÉG.
A hosszú télszakot ismét az üzleti ügyek töltötték be. Legalább a gazdag üzérek úgy nevezik azt egymás között, hogy üzleti ügy.
Levetinczy úr kezdte magát beletalálni helyzetébe. A nagy vagyon igen jó álmokat ád. Sokat járt Bécsbe, s részt vett a nagy pénzemberek mulatságaiban. Sok jó példát látott maga előtt. A ki egyszer milliók ura, az megengedheti magának, hogy mikor az ékszerárus-boltba megy újévi ajándékot vásárolni, egyszerre két darabot vegyen mindenből, mert két szivet kell az embernek megörvendeztetni: egyiket azét a nőét, a ki otthon ül, a vendégeket elfogadja, mikor az uraság estélyt ád; a másikat pedig a másik nőét, a ki tánczol vagy énekel, de mindenesetre pompás hotelt, uri fogatot, ékszereket és csipkéket vesz igénybe. Timárnak volt szerencséje azokon az estélyeken is jelen lehetni, miket üzletbarátai, a pénzbárók odahaza adtak, hol komoly asszonyságok töltögetik a theát s kérdezősködnek az embernek az otthon maradt családjáról; aztán meg azokon a másforma estélyeken is, hol igen szabadelvű hölgytársaság kitünő kedvvel fogyasztja a pezsgőt s hol a jó Timárt mindenki azzal fakgatja, hogy hát neki van-e már valami ismerősnője az operaháztól?
A jó Timár elpiruló arczczal fogadja e czélzásokat, a min aztán mindenki kaczag. Oh dehogy! Levetinczy úr példánya az erényes férjeknek! mond az egyik milliomos komoly arczczal. És méltán, mond a másik, oly szép és szellemdús neje van, a milyen nincs egész Bécsben, könnyű neki hű férjnek lenni. Fösvény biz az, mondja a harmadik a háta mögött; borsózik a háta attól, ha felszámítja, micsoda pénzbe kerül egy ilyen selyem- és csipkefogyasztó szép állat a földön? Némelyek aztán összesugnak s tovább adják a titkot, hogy Timár azon szerencsétlen férfiak közé tartozik, a kiknek a szive hidegen marad: tegye őt bárki próbára. Tesznek is vele kisérletet szép és szellemdús hölgyek, kiknek tudomány és művészet a hódítás; de Timáron nem fog a csáb; meg nem hódol semmi bájnak. Érzéketlen marad.
– Példánya a hű férjeknek! kiáltják róla magasztalói. Élhetetlen ember! dörmögik ócsárlói.
Ő pedig hallgat és – Noémira gondol.
Milyen hosszú idő: hat hónapig nem látni őtet! És mindennap róla gondolkozni. És mindabból, a mit róla gondol, senkinek egy szót el nem mondhatni.
Gyakran azon kapja rajta magát, hogy szinte elárulta, miről gondolkozik? Mikor ebédnél ül odahaza, az a szó akar kiszaladni a száján: nézd, épen ilyen almák teremnek a szigeten, hol Noémi lakik. Mikor Timéa szemei elárulják, hogy főfájásban szenved, azt akarja neki mondani: lásd, Noémi főfájása elmult, ha kezemet homlokára tettem, s mikor Timéa kedvenczét, a kis fehér cziczát meglátja, szinte megszólítja: ah Narcziszsza, hol hagytad asszonyodat?
Pedig nagyon vigyáznia kell magára: van egy lény a házánál, a ki nem csak Timéát kisérte figyelemmel; hanem őt is.
Athalie előtt nem maradhat észrevétlen az, hogy Timár, a mióta visszaérkezett, nem olyan búskomor, mint azelőtt volt. Mindenkinek feltünik, hogy milyen jó szinben van. Ennek valami titkának kell lenni. És Athalie nem türheti azt, hogy valaki boldog legyen ennél a háznál. Hol lopta azt a boldogságot? Mért nem szenved úgy, a hogy ő akarná?
Az üzlet igen jól megy. Új év első havában megérkezik a tudósítás a tengeren túlról. Az elküldött lisztszállítmány szerencsésen megérkezett, és most már a siker tökéletes. A magyar liszt annyira kivívta magának a jó hirnevet Délamerikában, hogy most még a benntermelt lisztet is magyar liszt czége alatt árulják. A braziliai osztrák consul is sietett e fontos vívmányról értesíteni kormányát, mely által a külkereskedelem egy igen fontos kiviteli czikkel gyarapodott. Ennek a következtetése megint az lett, hogy Timár megkapta a királyi tanácsosi czimet, és egyuttal a szent István-rend kis keresztjét, a kereskedelmi és nemzetgazdászati téren hazájának tett szolgálatokért.
Hogy nevetett az a gunyolódó dæmon ott belül, mikor az érdemkeresztet mellére akaszták s «nagyságos úr»-nak szólíták: «te ezt két asszonynak köszönheted: Noéminek és Timéának!»
No de mindegy! a bibort is úgy találták fel, hogy egy szerelmes pásztor kedvesének kis kutyája megette a biborcsigát s azzal veresre festette az állát, azért mégis világhirű árúczikk lett a bibor.
Most aztán már Komáromban is igen nagyra becsülték Levetinczy urat. Gazdagnak lenni még nem elég. Hanem ha valaki királyi tanácsos, már akkor nem tagadhatjuk meg tőle hódolatunkat.
Mindenki sietett hozzá gratulálni: tisztviselők, czéhek, magistratus, presbyterium, papi méltóságok. Ő fogadta mindazokat kegyes alázatossággal.
Eljött hozzá üdvözölni Fabula János uram is, mint a hajós-czéh szónoka. Rangjához illő díszben jelent meg, sötétkék selyemposztó kurta dolmány volt rajta, azon három sor diónagyságú csiga-alakú ezüstgomb, s egyik vállától a másikig érő tenyérnyi széles ezüst láncz verte mellét, melynek közepén az összefoglaló nagy medaillonra Julius Cæsar mellképét verte ki a komáromi ezüstműves. A küldöttség többi tagjai is mind hasonlóul voltak öltözve. A komáromi hajósok ezüstben jártak akkor. A felköszöntőket szokás szerint ottmarasztották ebédre is. Fabula uramat is e nagy megtiszteltetés érte.
Fabula uram igen őszinte, egyeneslelkű ember volt. A mint a bor feloldotta a nyelvét, nem állhatá meg, hogy el ne mondja a nagyságos asszonynak, hogy biz ő, mikor legelőször látta, mint kisasszonyt, sohase hitte volna, hogy ilyen derék asszonyság váljék belőle, s még valaha Levetinczy úr neje legyen. Sőt inkább rettegett tőle. S ime, milyen csodálatos az isteni gondviselés s milyen véges az emberi elme! Hogy jóra fordult minden! Milyen boldogság van a háznál! Csak már még a mennyei gondviselés azoknak a fohászkodásait is meghallgatná, a kik a véghetetlen jóságú Levetinczy úrra azt a legnagyobb boldogságot imádkozzák alá az égből, hogy számára valami új vendéget küldjön alá az égből, egy kis angyalka képében!
Timár ijedten takarta le tenyerével a poharát. Ha ez a bor olyan bor, a mitől az ember mindent kibeszél, a mit elgondolt: akkor ő egy cseppet se igyék abból! Valami villámlott a lelkén keresztül.
«Egy ilyen imádság nem várt meghallgattatást is nyerhetne!»
Fabula uram pedig nem találta elégnek a jó kivánságot, még gyakorlati tanácsokat is óhajtott hozzá adni.
– Hja bizony, a nagyságos úr nagyon sokat strapaczirozza magát. Az nem ér semmit. Az ember csak egyszer él, és aztán minek él? Én bizony nem hagynék el olyan hosszú időre egy ilyen gyönyörű szép finom feleséget. Hanem hát ki tehet róla, hogy a nagyságos úrnak tűz van a sarkában? Mindig valami új dolgon töri a fejét, s mindenütt maga szeret ott lenni. Azért is van igaz láttatja mindennek, a mit megindít. Már ki jött volna arra a gondolatra, hogy Braziliába lisztet küldjön Magyarországból? Én bizony megvallom az igazat, mikor azt meghallottam, már engedelmet kérek a gorombaságért, de csak kimondom, azt mondtam magamban: de már megbolondult ez a mi urunk, hogy lisztet küld a föld tulsó oldalára; hiszen mind csiriz lesz abból odáig; a holott pedig erdőszámra terem a kenyér a nagy fákon, a kis fákon persze zsemlye. S ihol van ni! Micsoda dicsőség lett belőle! Hanem hát persze, a minek az ember maga lát utána!
De ez már olyan önkénytelen ironia volt Mihály számára, hogy nem hagyhatta szó nélkül.
– Akkor az asszonyt illeti meg minden magasztalás, édes Jánosom, mert bizonynyal ő látott az egész üzlet után.
– Megtisztelem és elismerem ő nagysága méltó virtusait, mondá János, de már megkövetem a nagyságos urat, én is tudom, a mit tudok. Én tudom jól, hogy a nagyságos úr hol volt az egész nyáron az alatt, a míg nem láttuk.
Mihálynak egyszerre a körmei hegyéig nyilalt az ijedtség. Tudná ez az ember, hogy ő hol volt? Az rettenetes volna!
János félszemével hamisan hunyorgatva nézett feléje fölemelt pohara szélén át.
– Nos, hát megmondjam a nagyságos asszonynak, hogy hol volt a nyáron a nagyságos úr? Eláruljam?
Timár ájító zsibbadást érzett minden tagjában. Athalie szemei oda voltak szegődve arczához, annak egy vonásával nem volt szabad elárulnia, hogy őt az ittas fecsegő szavai zavarba hozták.
– Hát mondja meg, hol voltam, János? szólt teljes nyugalmat erőszakolva.
– Hát megmondom, s bevádolom a nagyságos asszony előtt! kiálta Fabula János, letéve a poharat az asztalra. Megszökött a nagyságos úr tőlünk, nem szólt senkinek semmit. Titokban hajóra ült s átkelt – Braziliába! – Igen is; maga járta meg Amerikát, maga hagyott ott mindent rendben. Azért megy a dolog olyan jól.
Timár nagyot lélekzett.
– Nagy bolond maga, János barátom! Kérem Athalie, adjon Fabula úrnak fekete kávét.
– De úgy van az, a hogy én mondom! erősködék János; tudom én, a mit tudok. Kitaláltam én ezt, akármilyen titokban volt főzve. A nagyságos úr megjárta Braziliát, háromezer mértföldet tett a tengeren. Hány tengeri vihart állt ki! Mennyi emberevő vademberrel harczolt? azt csak az Isten tudná elmondani! De mi mindnyájan tudjuk ezt jól. Én nem bánom. Elárultam a nagyságos asszonynak a nagyságos, urat, már most büntesse meg a dezentort, és máskor ne engedje neki, hogy akkora vargabetüt tegyen az átlanti oceánuson.
Timár a két nő arczára nézett. Timéa vonásai az őszinte ijedtséget és bámulatot tanusíták, Athalie arcza a boszus elizetlenedést árulá el. Ezek ép úgy elhitték Fabula uram meséjét, mint a hogy ő maga szentül hitte azt, és fejét merte volna rátenni, hogy igaz.
Ekkor aztán Timár is mosolygott a meséhez, titokrejtegető arczczal.
Most aztán már ő hazudott, nem Fabula János.
Az arany embernek hazudni kellett, mindig hazudni.
Timárnak jó segítségére jött Fabula uramnak ez a meséje. Szokása a magyar köznépnek a maga nagy embereiről, a kiket oka volt bámulni, mintha nem elégelné meg a bámulat rendes okait, még meséket is költeni, a miket a kigondoló maga is elhisz, s végül a közhit a valószinűség vonalára emel.
Már ezentulra volt Timárnak ürügye a titokteljes eltünésre; s ha ez elrejtőzés alatti idejéről netaláni kérdezősködésekre olynemű ámításokkal áll majd elő, miknek valótlansága kiderülhet, mindenki oda fogja magyarázni titkolózását, hogy a kegyes hazugságok egy gyöngédséget takarnak el: nem akarja Timéát busítani azzal, hogy ő oly veszélyes útra vállalkozik, minő a gőzhajózás első korszakában volt még az Amerikába átrándulás.
A mesét lehetett olyan valószinűvé tenni, hogy még Athalie is higyjen benne.
Senkit jobban meg nem csalt Timár, mint Athaliet.
Ez a nő ismerte a női szivet. Tudta jól, hogy Timéa mit érez, mivel küzd ott belül? És folyton figyelte e lélekharcz fejlődéseit. A nő ezzel a fájó szívvel elbujdosik annak a közeléből, a ki miatt a szive fáj, olyan helyre, a hol egy rokonszenves alak sincs körülötte, a hol nincs minek örülni, a hol nem ébreszti fel semmi a szenvedélyt, az alföldi pusztára. Ott rideg számvető könyvek közé temeti kedélyét, száraz üzlettel öli el érzelmeit; olyan munkába fog, mely minden szenvedélyt leront, a pénzszerzésbe. Így tesz a nő, hogy szerencsétlen szenvedélyét elkábítsa.
Ha a nő képes erre, hogy ne tenne hasonlót a férfi? Nem sokkal inkább illik-e ahhoz, hogy fájó szivével ő is egy másik pusztára menjen, a tengerre, s ő is a pénzszerzés jégvermébe temesse el mindezt, a mi lelkének meleget ád?
Hogy jöhetett volna Athalie arra a vakmerő gondolatra, hogy épen a férfi volt az, ki szive halálos betegségének már gyógyszerére talált, s mikor itthon nincs, akkor boldog.
Mit adott volna érte Athalie, ha ezt a titkot tudhatta volna!
Hanem hát a senki szigete körüli nádas nem beszél, mint Midás király borbélyának nádja.
Athaliet a sárga irigység epeszté, mikor e megoldhatlan talányon évődött.
Timár és Timéa otthon és a világ előtt példányai voltak a boldog házastársaknak.
Timár kincseket érő drága ékszerekkel halmozta el Timéát és Timéa felrakta azokat, mikor a világ előtt megjelentek; akart ragyogni velük.
Mi hirdetheti fényesebben a férj szerelmét, mint a nő gyémántjai?
Athalie elmerengett rajta.
Vajjon valóban azon emberek közé tartoznának Timár és Timéa, a kiknél abból áll a szerelem, hogy gyémántokat adnak s azokat elfogadják! Vagy vannak emberek a világon, a kik tudnak nem szeretni, s mégis boldogok lenni?
Athalie még folyvást Timéára gyanakodott és nem Timárra.
Timár pedig alig várta már, hogy a tél elmuljék s nyiljék a tavasz.
No természetesen, hogy a malmok ismét megkezdhessék működésüket; hisz az üzlet emberének mindig ezen jár az esze.
A lisztüzletet az első évi siker után még nagyobb erővel kell folytatni.
Hanem ez évben már rábeszélte Mihály Timéát, hogy ne rontsa az egészségét az üzlet vezetésével; azt majd ügynökeire fogja bízni, Timéa pedig menjen el a nyári idény alatt valami tengeri fürdőbe, a hol idegbántalmai enyhülni fognak.
Hát ő hova megy? azt nem kérdezte tőle senki. Hihető volt, hogy ismét átmegy Dél-Amerikába s ismét valami olyan kegyes hazugságot fog mondani, hogy Egyptomban vagy Oroszországban volt. Ő pedig sietett le az Aldunára.
A mint a nyárfák himvirágai fakadni kezdtek, már nem volt otthon maradása; a csábító kép minden álmát betöltötte, minden gondolatját fogva tartá.
Meg sem pihent Levetinczen, ügynökének, tiszttartójának adott olyan általános utasításokat, a mik felől azok tehettek, a mit akartak. Éjszakára lement Golováczra, hol érdemrenddiszítette esperesje lakott; ahhoz szállásolta be magát.
Késő este érkezett meg az esperes lakához; a konyhán keresztül ment be hozzá; a konyhában a pattogó tűz mellett csinos fiatal hölgyalak sütött-főzött, a szobában pedig, hol a kalugyert egyedül találta, két teriték volt föltéve az asztalra.
A tisztelendő úr nagyon barátságosan fogadta uri vendégét s sietett neki legelőször is az érdemrendéhez gratulálni; azután engedelmet kért tőle, hogy kinézhessen a konyhába s érdemes vendége kedveért intézkedéseket tehessen.
– Mert «mi» különben igen takarékosan élünk.
– «Mi?» kérdezé Timár tréfásan.
– Ej, ej, ej, ej, ej! mondá a kalugyer, megfenyegetve ujjával vendégét. Ne légy hát olyan gonosz ember.
A házigazda megtette intézkedéseit, visszajött; hozott jóféle szerémi bort vendégének s addig is, míg a vacsora elkészül, biztatta a kvaterkázásra.
De csak minden kvaterkánál újból megfenyegette őt az ujjával, mintha valami arczáról leolvasott gondolatáért feddené meg.
– Hej, hej, hej; ilyen rossz a világ! Mindjárt mindenért szót tesznek. Pedig hát az ember nem tuskó, nem kődarab, nem kapubálvány.
Timár menté magát, hogy ő egy szóval sem állította az ellenkezőt.
De a házi gazda csak egyre csóválta a fejét; s mentül többet ivott, pedig a jó vacsora közben nagyon sokat ivott, annál beszédesebb lett.
A jó izletes vacsorát a csinos fiatal hölgy hordogatá fel s valahányszor Timár rápillantott, a házi gazda mindannyiszor megfenyegeté és azt mondá, hogy rossz a világ.
– Pedig hát mutassa meg énnekem valaki a bibliából, hogy a rossz világnak igaza van.
Timár egy püspökségért sem vállalkozott volna rá, hogy azt kimutassa.
– Nem volt-e Ábrahám a legkegyesebb és tiszteletreméltóbb patriarcha a világon? Nem volt-e az ő Sárájának hűséges férje? No mondd! És mégis ismerjük Hágár történetét, ugy-e bár? No már pedig csak Ábrahám szent ember volt.
Mihály is bizonyítá, hogy az volt.
– Vagy vegyük Jákob patriarchát. Először elveszi Leát, akkor beleszeret Rachelbe, azt is feleségül veszi s kinek jutott valaha eszébe őt bigamiáért beperelni? – Menjünk tovább! Lássuk szent Dávid királyt. Hány felesége volt neki? Hat. Mind egyszerre. Az sem volt neki elég; elválasztotta Mikhált Paltieltől, még azt is elvette; beleszeretett Bethsabéba, a kinek már férje volt, Uriás, ezt megölette, az asszonyt elvette! s mind succedált neki! Pedig hát százötven zsoltáron keresztül énekli, hogy ő milyen szent ember! Hát még bölcs Salamon! Az meg épen négyszáz feleséget tartott. Hát aztán ki kivánhatja azt, hogy valaki bölcsebb legyen bölcs Salamonnál, és szentebb legyen szent Dávidnál?
A jószivű kalugyer épen nem sejtette azt, hogy ő most útleveleket oszt vendégének, a mikkel az – átuszhatja a Dunát.
Timár csak fél napi járásra volt már Noémihoz.
Féléve mult, hogy nem látta őt.
Minden gondolatja el volt telve a viszonttalálkozás képzelmeivel. Égő vágyak üldözték ébren és álmában.
Alig várta, hogy megvirradjon, felkelt már szürkületkor, fegyverét, vadásztáskáját vállára vetette, nem várta meg, míg vendégszerető gazdája felébred; elhagyta a paplakot bucsuzatlanul s sietett a dunaparti pagony felé.
Az nagyon jó munka a Dunától, hogy ezt a pagonyt úgy szélesíti évről-évre, messze hagyva régi partját; mert ez által az elhagyott parttal együtt a huszonöt év előtt odaépített határőrkunyhók is hátul maradtak. Az olyan ember, a ki útlevél nélkül akar a Dunán átkelni, az új ligetben barátságos neutralis államra talál.
Timár előre küldé új sandolinját az ismerős halászkunyhóig, a hová gyalog szokott leballagni; ott megtalálta azt s aztán mint szoká, egyedül megindult a nádas felé.
A sandolin, mint a viza, úgy sikamlott a víz fölött, s ha oly gyorsan röpült, az nem a sandolin hibája volt.
Aprilban járt az idő, tavasz volt már, a fák zöldültek, virágoztak az osztrovai szigeten. Annál jobban megdöbbenté Mihályt az a látvány, mely az osztrovai szigeten túl közeledett felé. A senki szigete úgy tetszett, mintha nem volna zöld; mintha le volna égve.
Mentül jobban közeledett felé, annál világosabban láthatta. A sziget északi oldalán rőt barna volt minden fa.
A sandolin sietve nyomult a nádason keresztül; mikor a parthoz ért, akkor világosan látta Mihály, hogy ott egy egész hosszú facsoport ki van száradva. A diófák azok; épen Teréza asszony kedvenczei. Egytől egyig kiszáradva mind.
Mihályt lehangolta e látvány. Tavaly ilyenkor virágzó erdő, rózsaberek fogadta itten, most egy kiszáradt erdő. Ez baljósjel!
Megindult a sziget belseje felé s várta az üdvözlő kutyaugatást. Semmi nesz nem volt.
Aggó kedélylyel bandukolt előre. Az utak el voltak hanyagolva, tele őszi hullott lombbal, s úgy tetszett, mintha madár sem szólna már a szigeten.
Mikor a kunyhó közelébe érkezett, szorongó érzés fogta el szivét. Mi történt az itt lakókkal? ő felőle történhetett velük akármi. Meg is halhattak, temetetlen is maradhattak; neki félévig másutt volt dolga: országos ügyeket végezni, szép feleséggel ragyogni, pénzt halmozni. A szigetlakókat őrizte addig az ég, ha tetszett őriznie.
A mint a tornácz alá lépett, kinyilt az ajtó, s kijött rajta Teréza asszony.
Első tekintete komor volt, ijedtség látszott rajta, azután valami keserű mosoly jelent meg arczán.
– Ah! megérkezett ön már? mondá Mihálynak és eléje sietett kezét megszorítani. S még azután ő kérdezé, hogy miért hozza magával ezt a komor arczot?
– Nincs semmi baj? sietett viszont Timár kérdezni.
– Semmi sincs! szólt jámbor mosolygással Teréza.
– Olyan rosszul esett, mikor azokat a kiszáradt diófákat megláttam! szólt Mihály, hogy komorságát igazolja.
– A tavalyi nyári árvíz ölte ki őket, felelt Teréza: a diófa attól elvész.
– Hát önök jól vannak mind a ketten? kérdezé Mihály nyugtalanul.
Teréza szeliden felelt:
– Mi jól vagyunk – mind a hárman.
– Micsoda?
Teréza mosolygott, sóhajtott és ismét mosolygott. Aztán Mihály vállára tette kezét s azt mondá neki:
– Egy szegény csempésznek a felesége itt betegedett le nálunk. A nő meghalt, a gyermek itt maradt. Ez a harmadik.
Timár rohant be a házba.
A szoba hátuljában volt egy vesszőből font bölcső, a mellett ült az egyik oldalon Almira, a másikon Noémi. Noémi ringatta a bölcsőt és megvárta, hogy Timár odasiessen.
A bölcsőben feküdt a kis gyermek; két arcza oly piros, hogy cseresnyeajkait középen összecsücsöríti; alszik, de csak félig behunyt szemmel, két kis kezét arczához emelve.
Mihály mint megbűvölt, állt meg a bölcső előtt. Noémira tekintett; talányoldás volt nézésében, s a talány Noémi arcza volt. Valami édes boldogság, valami mennyei öröm látszott ez arczon felmagasztalva egymással kibékült szeméremtől és szerelemtől. Mosolygott és lesüté szemeit.
Mihály azt hitte, hogy most mindjárt megőrül.
Teréza karjára tette kezét.
– Nos, nem haragszik ön érte, hogy a szegény csempésznő árváját felfogadtuk? Az Isten küldte őt nekünk.
Hogy haragszik-e érte? De leveté magát a földre; oda térdelt a bölcső mellé; átkarolta azt mind a két karjával s bölcsőstül együtt szorítá magához a benne lakót s elkezdett hevesen sirni, zokogni, a hogy csak egy férfi könye omolhat, a ki egy tengerét tartogatta szivében a fájdalomnak, s az most egyszerre gátját törte! És a hol érte, összecsókolá az égküldte jövevényt; kis kezeit, kis lábait; ruhácskája szegleteit, két piros orczáját. A gyermek angyaltorzképeket csinált a csókok miatt, de nem akart fölébredni; egyszer aztán mégis felnyitá szemeit, nagy kék szemeit, s akkor egy perczig odabámult a férfi szemei közé, mintha azt mondaná: «hogy kérdez tőlem ez ember valamit!» aztán egyet kaczagott, nagyot kiáltva; tán azt mondá: «ugyan mit kérded azt?» s aztán megint lehunyta szemeit s aludt tovább és mosolygott tovább, és nem bánta a zápor csókokat arczán.
Teréza nevetve mondá:
– Szegény csempésznő árvája! Még ez sem hitte volna ezt!
És aztán félrefordult szemeit törülni.
– Nos, hát én nekem már nem is jut? szólt Noémi boldog nehezteléssel.
Mihály a térdein csúszott oda hozzá. Nem szólt neki semmit, csak a kezét szorítá ajkához és arczát odanyugtatá ölébe és hallgatott.
Olyan hosszan hallgatott, a mint a gyermek aludt.
Mikor aztán fölébredt a kis lélek, elkezdett a maga nyelvén beszélni. Bíz azt sírásnak nevezik. Szerencse, hogy vannak, a kik megértik azt a beszédet is.
Megéhezett.
Akkor aztán azt mondta Noémi Mihálynak, hogy most már menjen ki a szobából, mert neki nem szabad megtudnia, hogy a szegény csempésznő árvája mivel él?
Mihály kiment a ház elé. Egész lelke el volt kábulva a mámortól. Egy új csillagzatban képzelte magát, a honnan az ember, mint egy idegen világgömböt, látja maga alatt az elhagyott földet.
Mindaz, a mije ezen a földgömbön volt, ott van már elhagyva, s nem is érzi már a szédületet, mely őt oda visszavonja.
Az az egész kör, melyben eddig életpályája forgott, ki van ütve a sarkából; más központ ragadta azt magához.
Új czél, új élet áll előtte; – csak azt az egyet nem tudja, hogy lehetne a régi világból kihalni? Egy más világba átjutni, mielőtt ezt az élő földet elhagyta volna; egyszerre két külön planetán lakni, feljárni a földről az égbe, s az égből visszajárni a földre, ott angyalokkal édelegni, emitt pénzt számlálni. Ah! ez nem emberi idegek számára való feladat.
Ebben meg kell tébolyodni!
A kis gyermeket nem hiába nevezik angyalkának. «Angelosz» eredetiben azt teszi, hogy «küldött». Egy más világ küldötte az. Egy más világé, melynek ismeretlen delejes hatása sugárzik a gyermekarczból, gyermekszemből azokra, a kikhez küldve lett. A gyermekek szemében van néha bizonyos kék sugárzat, a mely bűvölő erővel bír; mely beszélni tud s azt a színt elveszti a szem, mikor beszélni megtanult az ajk; ez a sajátszerű kék szivárvány csak a gyermekszemekben észlelhető.
Oh! mennyi hosszú órán át elbámulta e kék szivárványokat Mihály, mikor a gyermeket a fűbe leterített kecskebőrre lefektetve, maga is odaheveredett mellé s nézte annak első játékait, leszakított neki egy-egy virágot, a mi után esengett: «nesze: virág!» s aztán volt dolga, míg visszakönyöröghette tőle; mert a gyermek mindent a szájába akar tenni, a mit megszeret. És találgatta az első szótagokat, a miket az új ember ajka kimond, mit jelentenek azok? És hagyta neki a bajuszát tépni. És dalolta neki a dajkaéneket, mikor elaltatá.
Egészen mást érzett Noémi iránt most, mint mikor idejött.
Ennek az érzelemnek nem voltak vágyai, csak boldogsága. A szenvedély hevét valami édes hűs nyugalom váltotta fel. Olyan az, mint a láz után a meggyógyulás gyönyörérzete.
Maga Noémi is egészen megváltozott, mióta legutóbb látta. Más kifejezése volt arczán a gyöngédségnek, a vonzalomnak; valami türelmes szelidség volt kedélyében, a mit nem lehet sem eltanulni, sem eltagadni; valami méltóság, mely a szemérmes tartózkodással párosul s a nőt mint egy tiszteletet parancsoló bűvkör sugározza körül.
Timár nem tudott betelni örömével. Napok kellettek neki hozzá, míg elhitte, hogy ez nem álom. Hogy ez a kis kunyhó, félig fából, félig sárból, és benne az a mosolygó nő azzal a gagyogó angyalkával ölében, mind valóság és nem álom!
És azután gondolkozott róla, hogy mi lesz ebből?
Körüljárta az egész szigetet és töprengett magában a jövendő felől.
«Mit adhatsz te ennek a gyermeknek? – Sok pénzt? – A pénzt itt nem ismerik. – Nagy földeket, uradalmakat? – Ehhez a szigethez semmi földet nem toldhatsz hozzá. – Elviszed magaddal, nagy urat, nevezetes embert fogsz belőle neveltetni? – De nem adják oda ezek a nők. – Őket is elviszed magaddal? – Ha mennének, sem tehetnéd. – Hisz akkor megtudnák, hogy ki vagy? s megvetnének érte. – Ezek csak itt lehetnek boldogok; ez a gyermek csak itt járhat fölemelt fővel, a hol senki sem kérdi a nevét.
A nők egy nevet adtak neki: Adeodat (Istenadta), több neve nincs. Hát te mit adsz neki?
Egy nap, mikor így töprengve járt czéltalan bolyongással a szigeten, bozóton, vadvirágon keresztül gázolva, egyszer egy olyan helyre jutott, a hol a targally recsegett léptei alatt. Körülnézett. A kiszáradt diófák szomorú erdejében találta magát. A szép nemes szálfák meg voltak halva, s a tavasz egyetlen lombot nem hozott ágaikra; azok száraz hulladékkal lepték el a földet.
Mihálynak egy eszméje támadt a halott fák sírkertjében.
Rögtön sietett vissza a kunyhóhoz.
– Teréza, meg vannak-e még az ácsszerszámok, a miket a házépítésnél használtatok?
– Itt vannak a kamrában.
– Add elő. Egyet gondoltam. Kivágom a kiszáradt diófákat és azokból építek egy szép házat Dódi számára.
Teréza bámulva csapta össze kezeit; Noémi pedig azzal felelt, hogy összecsókolta a kis Dódi arczát, mintha mondaná neki: «hallod ezt?»
Mihály Teréza arczán a bámulat kifejezését csendes kétkedésnek magyarázta.
– Igen, igen! erősíté szavait; magam egyes-egyedül fogom ezt a házat felépíteni, senki segítsége nélkül; a hogy a székelyek, az oláhok építenek szép tölgyfákból olyan házakat, mint egy skatulya; a miénk diófából lesz; fejedelmi kastély; az utolsó szeget is magam fogom készíteni, s az lesz majd a Dódi háza, ha megnő.
Teréza csak mosolygott.
– Jól van, Mihály, jól van; hiszen én is próbáltam kunyhót rakni egyedül, mint a fecske. Magam vertem össze a falat sárból; magam tetőztem be náddal; hanem már az ácsmunka nem egy embernek való: tudja, hogy az öreg fűrésznek két nyele van; azzal ön egymaga nem tud bánni.
– Hát nem vagyunk-e hozzá ketten? kiálta fel hévvel Noémi. Hát nem segíthetek-e én neki? Azt hiszitek, hogy nekem nincs erős karom?
S azzal feltürte inge ujját egész vállig, hogy karjával eldicsekedhessék. Szép, gömbölyű Diána-kar volt az, domboru, idegteljes izmokkal.
Mihály végigcsókolta azt vállától körme hegyéig, s aztán azt mondta, hogy «jó lesz».
– Oh! mi együtt fogunk dolgozni, mondá Noémi, kinek eleven képzelme egyszerre megragadta a Mihálytól adott eszmét. Noémi lelkében Mihály gondolatja egyszerre megfogamzott. Kimegyünk majd együtt az erdőre; a kis Dódinak csinálunk függő ágyat egy faágra; egész nap fogunk dolgozni, te anyám kihozod utánunk szilkében az ebédet s ott eszünk a faragott fára leülve egy szilkéből. Milyen jól fog az esni!
És úgy lett.
Mihály rögtön vette a fejszét s ment ki a diósba s hozzákezdett a munkához. Mire egy diófát ledöntött s azt az ágaitól letisztogatta, csupa hólyag lett tőle a tenyere. Noémi azzal vigasztalta, hogy az asszonyoknak soha sem törik fel a tenyerük.
A mint aztán három fa le volt vágva, hogy egyiket a más kettőre lehetett tenni, akkor már szüksége volt Noémi segítségére. Noémi nem vette tréfára, a mit igért. Hozzá látott a nehéz dologhoz; karcsú termetében el nem pazarolt erő volt és kitartó szívósság. A nagy fűrészt olyan ügyesen tartotta, mintha tanították volna rá.
Mihály megérte hát, hogy megtanulja, mi sorsa van a favágónak és a favágónénak, a kik korán reggeltől egymásnak segítenek a fát fürészelni, s mikor a nap delel, akkor kihozzák számukra a szilkében az ételt; a fatörzsre egymás mellé telepednek, a drága jó bablevest az utolsó cseppig elköltik; egy közös korsóból jó friss vizet isznak utána, aztán egy órai pihenést engednek maguknak; a favágóné letelepedik a puha forgácshalomra, a favágó végigheveredik a földön, a favágóné letakarja a férj arczát kötényével, hogy a legyek ne háborgassák, a míg alszik, s addig ölébe veszi a kis gyermeket s mindenféle csodadolgot elkövet vele, a mivel kieszközli nála, hogy ne sirjon addig, míg a favágó szunnyad…
S este együtt mennek haza; a favágó viszi a vállán a szerszámjait, a favágóné viszi a gyermeket az ölében haza. Otthon már lobog a tűz a konyhában, a rántásszag messziről üdvözli őket. A gyermeket lefektetik, a napszámosné előkeresi a favágó pipáját, tüzet is hoz rá a konyhából; mikor a gőzölgő tálat behozzák, mellé ülnek, fenekéig iparkodnak, hogy jó idő legyen holnap, s aztán elbeszélik egymásnak, hogy mit csinált ma egész nap a gyerek.
S aztán, nem kérdezik egymástól, hogy «szeretsz-e?»
Mihály bejött lassankint a diófagerendák kifaragásába. Jól szolgált kezében az ácsszekercze.
Noémi bámulta ezt nagyon.
– Ugyan Mihály, kérdé egyszer, mondd meg nekem, nem voltál te valamikor ácslegény?
– De az voltam, még pedig hajóács.
– S ugyan mondd meg, hogyan lett belőled ilyen nagy úr, hogy nyaratszaka elmaradhatsz a munkádtól s úgy töltöd az időt másutt? Mert most magad ura vagy, ugy-e? Nem parancsol veled senki?
– Majd elmesélem azt neked egyszer! mondá rá Mihály. De nem mesélte el neki aztán, hogy mi módon lett ő belőle olyan nagy úr, hogy itt most fát fűrészelhet hétszámra?
Mesélt Noéminak tapasztalatteljes utazásairól szerteszét a világban; odáig nem ment a mesemondásban soha, hogy saját magáról beszélt volna neki valamit. Elütötte a sürgetőbb kiváncsiságot azzal, hogy a dologhoz látott, s ha egyszer lefeküdt, akkor nem lehetett őt kikérdezni, a hogy asszonyszokás, a menekülni nem tudót ilyenkor kérdőre vonni. Szerencsére a férfinak is adott a gondviselés ez ellen védelmet, azt, hogy ha lefeküdt, elalszik, s nem hagyja magát kivallatni.
Timár a hosszú idő alatt, a mit a névtelen szigeten töltött, lassankint rájött, hogy az még sincsen annyira elrejtve az emberek elől, hogy senki se tudna róla.
Egy egész osztálya a társadalomnak ismeri annak létezését; de az nem fedezi azt fel a világnak.