Talita Kumi
Amitől félni kellett, az bekövetkezett.
Távirat érkezett. A kárpáti nagy barakokat sietve ki fogják üríteni, az ellenség megszállotta már a rahói hágót.
Hajnalban autók indulnak a határra, Arató velük fog menni.
Zsebre gyűrte a táviratot. Katalin a szobában volt, de nem kérdezett semmit. Bánta is ő most a rahói hágót, bánta is ő az egész háborút!
Megint fülig beágyazta magát a puha ábrándiszapba, édesen és bágyadtan sütkérezett, amellett azonban kész maradt arra, hogy az első ellenséges érintésre mérgesen fölhorkanjon.
Az ura azonban nem akarta már bántani.
Az üvegerkélyen állott, elnézett a Dunára.
Miféle világ ez? A tavaszi levegő teli van vészharangok kongásával, egy egész világrész fölött állandó véreső permetezik, a barakokban ötezer csontvázzá aszott férfi fekszik és lázban égő szemmel hallgatja a közeledő ágyúzengést, – itt pedig gondtalan urak cigarettáznak a Dunaparton, vidám nők mutogatják nekik a lábszárukat, a szobában meg egy asszony ül, aki az ajkát harapdálja és aki meg van róla győződve, hogy a világ minden fájdalma nem ér föl az édes kis borzongással, amit ő most az idegeiben érez.
Ki tud kiigazodni ebben az összevisszaságban?
Odaát, magasan a királyi vár fölött, fényes tavaszi felhők sétálnak a menny acélkék rétjén.
Nyolc-tíz egyforma alakú felhőfoszlány, a kisebbek elől, az öregek hátul, szelíden és illedelmesen, mint egy túlvilági leánynevelő növendékei.
Arató elnézte őket. Úgy tetszett neki, hogy régi jó ismerősei. Egyszer már látta őket, talán kisfiú korában. Akkor is tavasz volt a Harkály-hegy fölött, akkor is ilyen békésen vonultak és szerényen örvendeztek a rózsaszínű ruhájuknak.
Lehet, hogy akkor éppen iskolába mentek és a leckeórájuk most ért véget. Lehet, hogy a felhő-iskolában harminc esztendeig tart egy óra.
Sokáig nézte a levegő leányainak tündöklő játékát és ekkor megint az történt vele, amit a lelki ernyedés óráiban már többször is tapasztalt…
A felhők fölismerték az erkélyen álló halandóban az ő garabonciás játszótársukat és alattomos süldőleány-gyöngédséggel fölszívták magukhoz, a napfényes magasságokba.
A tavasz gigantikus folyamából, amely láthatatlanul áramlott végig az égboltozaton, egy hullám átcsapott Arató lelkébe. Az egész ember egyszerre megtelt kristálytiszta nyugalommal.
Ugyanaz a természeti erő emelte a magasba, amely a felhők vonulását szabályozta. A felhők: az ő édes hugai.
A kuszált és kicsinyes hangzavar, amely az imént még remegésben tartotta idegeit, eltompult, elhalkult, elhalt a mélységben.
Arató most már csak azt a grandiózus és szomorú szimfóniát hallotta, amelyben ötezer beteg ember halálfélelme lüktetett.
Ötezer ember várta őt a barakokban.
István már ágyában feküdt. Katalin még az öltözőjében motoszkált.
Vajjon átjön-e jóéjszakát mondani?
Most megroppant odaát az ágy… Lefeküdt! Nem jön át. A hableány barlangja elsötétedett. Hát így is jól van!
Csendesen feküdtek, de egyikük sem aludt, mindegyikük visszafojtott lélegzettel fülelt át a szomszédszobába…
Tavaszi éjszaka volt és mégis nehéz, őszi ködök ereszkedtek le reájuk. Novemberi szél zizegett végig a hálószobákon.
Ez a búcsú éjszakája, a fonnyadásé, az őszé, a halálé.
A mi tegnap még virágzott és illatozott Arató lelkében, az ma száraz lombesőként hulladozott körülötte.
A múlt emlékei, a jövő reménységei, gyönyörű napok, mosolygó percek fáradt libegéssel szállottak az árnyékos mélységbe.
Kinek fognak most már nyiladozni a harkályvári fehér orgonák? Ki fogja etetni a pávagalambokat?
Kató türkizszínű kimonója, amelyet a reggeli szél dagasztott az oltvai málna-bokrok közt, fonnyadt nagy virágként merült el a homályban…
A harkályvári zenélő-óra dallama, amelyet oly gyerekes áhítattal hallgatott, egy rút díszakkorddal kettészakadt…
Tájékok, melyeket együtt láttak, könyvek, melyeket együtt olvastak, érzések, melyeket együtt éreztek: elhervadtak, lehullottak, meghaltak…
Füstté lett a rozsdavörös Róma is, az ametisztszínű Páris, a gyöngykagylófényű Velence, hol együtt jártak a múltban és párává lett Athén elefántcsontsárga dicsősége, párává az arany Bizánc, a hová együtt akartak elmenni a jövőben…
Minden eltünt az őszi árnyékban.
Az enyészet melanchóliája betöltötte az éjszakát és ránehezedett Katalin szívére is. És egy percre fölébredt benne a forró honvágy az elmúlt nyár után.
Egy ideig küzködött ellene, de a múlt erősebb volt, legyőzte, rabul ejtette, magával hurcolta az asszonyt. És István egyszerre neszt hallott a kék szobából: engedelmes kis lábak közeledtek feléje meztelen topogással…
Gyöngyvirágszagot érzett – az asszony ott állott ágya mellett.
Megkereste az ura kezét, kissé viaskodott vele, azután hirtelen ráborult és elkezdett keservesen sírni.
Az éjszaka és a távolság ködén keresztül egy ismerős arc világított: Katóka régi, bájos arca. Katóka ámulva ismert önmagára és az urára. Mi történt itt?
Arató nem szólt hozzá egy szót sem, csak szeliden magához vonta. A nyakán egymásután szaladtak végig az asszony forró könnyei.
Bizonyos, hogy visszaveheti, ha akarja. Holnap reggel magával viszi és nem ereszti többet maga mellől… Kató meg fogja vele osztani a veszedelmeket és nélkülözéseket. Kolerásokat, tifuszbetegeket fog ápolni – igen, tegye meg, hiszen azért az ő felesége…
Egy hónap múlva elfelejti azt az embert. Két hónap múlva sírva csókol kezet az urának: köszönöm, hogy nem voltál büszke, köszönöm, hogy megmentettél magamtól…
És három hónap múlva? Három hónap múlva Katóka olykor minden érthető ok nélkül el fogja magát nevetni, a világért sem fogja megmondani, miért, – de István tudni fogja, hogy most arra a furcsa, pudvás Milka százados úrra gondol.
Óh igen, visszaveheti, ha akarja…
Katalin szepegve és forrón bújt az urához.
A tanár valami kis fájdalmat érzett a nyakán. Az amulett volt, mit a keblén viselt az asszony.
De nem a régi Szent Katalin-arany, hanem valami új amulett: egy zománcozott kis kereszt.
No lám, a harmadik, az utolsó Szent Katalin is lekerült a gazdája nyakáról!
– Nem viseled már a Katalin-aranyat? – kérdezte halkan.
Az asszonyban egyszerre megdermedt a lélek. Szinte érezni lehetett, mint hül ki a teste.
– Nem viseled már?
– Elszakadt – a lánca elszakadt, – hazudta.
– Ezt a keresztet hol vetted?
– Ezt a keresztet –?
– Hol vetted?
– Kaptam.
– Az – az apáca főnöknőtől…
Tudta, hogy az ura nem hisz neki.
Jó ideig mozdulatlanul, mereven és hidegen maradt István mellett. A lélegzetét is visszafojtotta, csak a szíve tétova kopácsolása hallatszott nagy távolságból.
Az alexandriai veretű régi Katalin-aranyat pedig még leánykorában kapta Istvántól. Már akkor tisztában volt vele, hogy az ajándék után az ajándékozó is az övé lesz.
Az aranyból a székely ezermester medaillont csinált és Kata az ura arcképét őrizte benne.
A hátsó lapjára, parányi betűkkel, ezt a bibliai mondást vésette reá István:
„Légy hív mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját.“
Katának az a babonája fűződött hozzá, hogy addig lesz csak szerencséje, míg nyakában hordja. Egyszer elvesztette a tengeri fürdőben és akkor két napig beteg volt az izgalomtól, míg csodamódon meg nem került a kincse.
Akkor kijelentette, hogy az aranyat vele együtt kell majd eltemetni. Illetőleg velük együtt, Katalin ragaszkodott ötletéhez, hogy ő és az ura egy napon fognak meghalni.
És most levetette a medaillont egy kereszt kedvéért. Egy zománcos kis keresztért, mit hosszas alkudozás után Ruzicska régiségkereskedőnél vett meg Milka százados.
És különösen: a hűtlenségnek ez a szimbóluma szinte jobban fájt Aratónak, mint maga a hűtlenség!
Nem, igy mégsem lehet!
Visszalopni a feleségét a tolvajtól –? Nem! Az ilyen esthomályban orzott szerelemben több volna a lealázás, mint a boldogság.
Nem tudná többet a magáénak tekinteni. Nem tudna többet a szemébe nézni.
Vagy van lelke Katónak, vagy nincs.
Ha van, akkor határozzon a maga eszével és menjen a maga lábán oda, ahová mennie kell. Ahhoz, hogy István ölben hozza vissza, már nagyon is messzire elkóborolt hazulról.
Ha pedig nincs lelke, akkor – –
Amit az ember ilyen könnyen elveszíthet, azt nem érdemes megtartania…
Ez tiszta számadás!
– Holnap korán kell kelnünk, – mondta István.
Katalin megértette. Azonnal fölkelt és szó nélkül áttopogott a zománcos keresztjével a kék barlangba.
Korán reggel Arató már útra készen volt.
Midőn benézett Katalin ajtaján, az asszony erősen lehunyt pillákkal feküdt ágyában.
A kék függönyön beszűrődő hideg reggeli fényben makacsul összeszorította a száját.
A szeme alja karikás volt, tehát ő sem aludt az éjjel…
Nem mozdult, pedig biztosan ébren volt! Az egész márványfehér asszonyi test csupa makacsság, csupa tiltakozás és visszautasítás volt.
Nem akart már visszaemlékezni arra a Katalinra, aki az éjjel mezítláb kelt ki ágyából.
Megint állig beburkolózott büvös köntösébe, mely kifelé jéghideggé tette, befelé pedig édes tűzzel sütötte tagjait.
István jó ideig elnézte…
Nekik nem voltak gyermekeik. De mennyi szellemi magzatnak adtak életet! Azok most halva hevertek a hálószoba szőnyegén, megtört szemmel, rémülten kitátva kicsi szájukat. Édes anyjuk meggyilkolta őket, mint Medea a gyermekeit.
Édes anyjuk, aki most alattomosan lehúnyt szemmel, a hazugságtól megfertőzött ajakkal, sápadtan és csökönyösen feküdt ágyában.
Gonoszság ez? Óh dehogy! Arató rajtakapta magát, hogy Katalint még jobban sajnálja, mint önmagát.
– Isten veled, Gráczián Katóka! – mondta halkan.
Midőn keresztülment a dolgozószobán, az asztalon látta Kata kis írótábláját.
Kezébe vette és az ő energikus kardvágás-betűivel két szót írt a Milka kapitány írása alá:
Talita Kumi!
Aki szereti a jámbor idézeteket, ezt is megkeresheti Márk evangéliumában. Aram nyelven van, magyarul annyit jelent, hogy: Leányzó kelj föl!
Tulajdonképpen csak azért írta oda, mert restelte már a bujkálást. Csodában azonban nem hitt, érezte, hogy Jairus leánya ezúttal nem alszik, hanem megholt.
Egyedül ment ki az előszobába.
Ott azonban már várta és megrohanta valaki, valaki, akit nagyon boldogtalanná tett a búcsú gondolata.
Kántor kutya.
És milyen különös az emberi szív! – Arató Istvánnak jól esett a tudat, hogy mégis van valaki a házában, aki sajnálja a távozását.
Lehajolt Kántorhoz, megveregette a nyakát és mosolyogva mondta:
– Igen, Kántor, tudom: azért van hűség a világon!
Katalin még akkor sem mozdult meg ágyában, midőn ablaka alatt már fölzúgott az induló gépkocsi.
A szemét sem nyitotta ki, a pillái közül azonban nehéz könnycsepp szivárgott elő.