Katica
Míg István itthon volt, a felesége mindig valami rohamra kész, bősz és tehetetlen ellenségeskedést érzett, mint a rab a börtönrács láttára.
Amióta távol járt, Katalin már minden harag nélkül, sőt bizonyos kegyeletes részvéttel tudott rá visszagondolni, akár valami tiszteletreméltó, idegen halottra.
Arató két hétig nem adott magáról életjelt, de az asszonynak ez jóformán föl sem tünt, olyan édes, olyan nagyszerű, olyan valószínűtlen holdvilágkedvében volt ő mostanában.
A szavakat, melyeket Milka mondott neki, a pillantásokat, melyekkel megsímogatta, úgy hordta az emlékezetében, mint az eleven parazsat.
Estebéd előtt, ha a kapitány bejött a fehérneműraktárba, tündökölve föllángolt benne minden, ami addig csendes izzásban volt.
Arany ködben ültek. Semmit sem láttak, csak egy-egy szempárt, amelybe gyöngéden beleszédült a lelkük.
A fiatal medikusok, ha ilyenkor elmentek a raktár ajtaja előtt, gonoszul elfintorgatták arcukat. Pedig nem volt igazuk, – Milka még meg sem csókolta az asszonyt!
Ők csak beszélgettek. Igaz azonban, hogy egyes szavak úgy hullottak a zenétől elpuhult lelkükbe, mint remegő csókok.
A szerelem pünkösdi csodája megihlette és ékesszólókká tette őket. Fantáziájuk a szavak szivárványos szárnyán csodálatos magasságokba lendült és ott fönn édes ámulattal szemlélték egymást.
Jók, nemesek, egyszerűek és egymáshoz méltóak akartak lenni.
Milka, a hazugságok betege, az igazságot és tisztaságot imádta az asszonyban, Katalin pedig a kapitányban a megfékezett erőt szerette, az erőt, amely engedelmesen jár utána selyempórázon, mint az oroszlán Erosz után.
Milka föltünően sokat foglalkozott Katalin elmult házaséletével. Úgy látszott, mintha szerelmes telhetetlenségében az asszony jövőjével együtt magába akarná szürcsölni a multját is.
De tulajdonképpen ebben is csak az ő kisértet- és vámpir-természete nyilvánult meg. Szeretni csak úgy tudott, hogy magába szívta más ember szerelmének vérét.
– Őszinte lesz, ha kérdezek magától valamit?
– Tudja, hogy maga előtt nincs titkom, Károly.
– Ugy-e, magát kényszerítették, hogy Aratóhoz menjen?
– Nem, nem kényszerítettek, önként mentem hozzá.
Egy édes, mélabús és kissé gúnyos Leonardo-mosoly görbítette fölfelé az asszony ajkát. (Milyeneket kérdezel tőlem, – pedig tudod, engem csak egy dolog érdekel!)
A kapitány azonban kéjesen tovább ásta magát a Katóka multjába, mint a rózsabogár a virágban.
– Én nem beszélek fizikai kényszerről. Egy szóval sem mondom, hogy magát erőszakkal hurcolták oltár elé… Egy tapasztalatlan fiatal leánnyal szemben azonban száz módja van az erkölcsi kényszernek…
– Hogy érti ezt, Károly?
– Grácziánék nagyon rosszul bántak magával.
Bágyadt kis martir-mosoly világította meg Katalin arcát.
– Szomorú ifjúságom volt, nem tagadom. Sokat szenvedtem. Hiszen tudja: a születésem –!
Erről már többször szó esett köztük és idővel Gráczián nagyapó, a nagyhíd-utcai potrohos háziúr, afféle kevély és kegyetlen ballada-apává nőtte ki magát, egy újabb Tankred herceggé, aki képes volna arra, hogy elküldje az oltvai Ghismondának a kolozsvári Guiscardo véres szívét.
Milka szeme forró részvéttel símogatta Katalint.
– Gyakran imádkoztam, bár halnék meg, – susogta az asszony, aki roppantul szerette, ha sajnálják.
Lélekharang jajongott a szívükben, de azért ez a szomorúság is olyan édes volt!
– Szegény Katicám…
Katicának nevezte és Aratóné szerette ezt a nevet, mellyel eddig még senki sem illette.
– Mikor Arató megkérte a kezemet, a szabadítómat láttam benne.
– Pedig nem szerette, nem szerette!
– Hát tudtam én akkor, mi a szerelem? Én csak annyit tudtam, hogy elpusztulok, ha tovább is a nagyszüleimnél kell maradnom… Én akkor még igazi gyermek voltam, az életről csak annyit tudtam, hogy – fáj!…
Ezzel a mondásával úgy meghatotta önmagát, hogy könnybe borult a pillája. De a kapitány világos nagy szeme is gyanús fényben úszott.
– Ez az, amit én erkölcsi kényszernek nevezek, – mormogta megilletődve.
– Nem szeretem ezt a szót, Károly! – kérlelte Katalin-Katica szelid komolysággal. – Az uram mindig jól bánt velem, megérdemli, hogy tisztelettel beszéljünk róla.
Milkának tetszett ez az előkelő fölfogás. Sőt ezt el is várta Katicától.
Az is tetszett neki, hogy Aratóné tegnap óta már nem viseli ujján a jegygyűrűjét… Azzal az ürüggyel, hogy akadályozza a szükséges kórházi mosakodásoknál, levetette az aranykarikát.
– Én nem vádolom az urát, csak Grácziánékat, – mondta előzékenyen, – Arató Istvánt nálam senki jobban nem tiszteli.
Gyöngéden összemosolyogtak: így már megértették egymást.
– Arról nem tehet Arató, hogy nem tudta magát boldoggá tenni, – szólt később a kapitány.
– Én nem tudtam még akkor, mi a boldogság… hiszen gyermek voltam, – válaszolt Katica.
Milka keserűen mosolygott:
– Csodálatos, hogyan kötik nálunk a házasságokat! Egy fiatal leányt, aki sem az életet, sem önmagát nem ismeri, kiszolgáltatnak egy idegen embernek!
Ez ellen semmit sem lehetett fölhozni, mert hiszen sajnos, igaz volt.
Katalin-Katica azonban szükségét érezte, hogy ma kiváltképpen nagylelkű legyen az urával szemben.
– Mint Aratóné egy nagy nevet viseltem, ezért áldozatokat kellett hoznom.
– A maga szempontjából igaza is volt, Katica, de Aratónak nem volt igaza, hogy elfogadta az ilyen áldozatot…
Milka jól tudott, szeretett is beszélni. Most nemes tűz lobogott a hangjában
– Egyik emberi élet annyit ér, mint a másik és minden embernek joga és kötelessége, hogy egyéni életet éljen… Maga gazdag és erős egyéniség, de Arató oldalán nem érvényesülhetett… Mi volt maga az ura házában, Katica? Virágtő, amely a szobát ékesítette, drágakő, amely István úr kezén fénylett – egyéb semmi! Ha keserű akarnék lenni, rosszabbat is mondhatnék… (Cselédet is mondhatna.) De elég ennyi: a maga élete nem volt emberhez méltó, a maga házassága nem volt házasság!
Az asszony fölemelte a fejét.
– Engem senki sem hallott panaszkodni! – mondta halk méltósággal.
– Senki, mert maga büszke és előkelő természet.
Gyakran bonyolódtak bele ilyenféle beszélgetésekbe.
Milka időközönkint szükségét érezte, hogy exhumálja Katica meghalt házasságát és hogy összemérje a maga eleven erejét Arató porladó csontjaival.
A halottal szemben valóban nagyon elevennek érezhette magát.
A verőfény azonban addig sütött csak a szívükbe, míg a multban kalandoztak. Amint első ízben szóba került köztük a jövő, már fekete lett fölöttük az ég.
Ime, itt van egy asszony, akit a törvény egy idegen férfihoz láncol. Katica természetesen nem szereti az urát, sohasem lehet boldog az oldalán, de az igazi nő gyönyörű rövidlátásával azt mondja: inkább meghal, semhogy megsértse a hálát és a tiszteletet, amellyel Aratónak tartozni vél.
Ha csak róla magáról volna szó, akkor önkezével megfojtaná a vágyat, mely benne a boldogság után sír, – eddigi életében már eléggé beletanult a lemondásba! – de neki Milkával szemben is vannak kötelességei…
Mert hiszen bizonyos, hogy a nagy gyermek nem tud már megélni Katicája nélkül. Ha most magára hagyja, talán megint összeroskad és visszahanyatlik a sötétségbe, ahonnan kivezette.
Ez tragikus helyzet!
A kapitány igen komolyan kérte Katicát, hogy ő reá egyáltalában ne legyen tekintettel. Ha ő nem bírja el egyedül az életet, akkor majd talál férfihoz illő megoldást, tessék reá bízni! De őróla ne legyen szó, csak Katicáról.
Ő ismeri az asszonyt, a ritka agave-félék közül való, amelynek életükben csak egyszer nyilnak és akkor halálos a virágzásuk… Kérdés: szabad-e megengedni, hogy ilyen nő elsenyvedjen egy szeretetlen férfi oldalán?
Szabad-e megengedni? Ezen fordul minden!
Halálos szomorúsággal a szívükben valóságos doktori disszertációkat rendeztek „a boldogság kötelessége“ és „az egyéni élethez való jog“ témájáról.
Az önzetlenség csillagos magasságaiban kalandozó párbeszédük rendesen azzal ért véget, hogy Milka százados két térde közé fogta a gordonkáját és eljátszotta az „Es waren zwei Königskinder“ című balladát.
A dalt ő maga szerezte Heine költeményére, helyesebben: akarta szerezni, mert eddig még csak nyolc taktus volt meg belőle, de ez annyira dallamos és édes, olyan lágy és szomorú volt, hogy az embernek akaratlanul is Mendelssohn-Bartholdy jutott eszébe.
A jövő!
Katica otthon volt és átöltözött…
A jövő! Nyugtalan lelke hiába kereste a kivezető ajtót: mindenütt sötét gránitfalakba ütközött…
Félt Istvántól! Arató sohasem fog lemondani róla; ő legalább nem tudta elképzelni Istvánt az ő Katókája nélkül…
Nem szerette a botrányt, sőt a föltünéstől is irtózott. Neki előkelő híre volt, a híres tudós jó géniuszát, hű kis társát, szelid házitücskét mindenki kedvelte… Istenem, mit szólnak majd berlini vén imádói, a nagy professzorok?
Legjobb volna, ha minden úgy maradhatna, amint van – csak Arató István változnék át valami csoda folytán Milka századossá…
Mialatt a nagy tükör előtt fésülködött, a lelke gyermekszobájában megszólalt egy szemérmetlen és éretlen kis hang: István haljon meg!
Nem, nem, nem akarom!
Összekulcsolta a két kezét és hadarva imádkozott: Ne hallgass reám, jó Istenem, nem én voltam, nem én mondtam!
Meglátta saját ijedt arcát a tükörben és ekkor elmosolyodott… Gyerekség!
Ki felelhet a buborékokért, melyek a lelkében fölvetődnek?
Egy másik Katóka azalatt macskaléptekkel és áhitatos kandisággal körülsompolygott valami fantasztikus templomcsarnokban, ahol ezer és ezer kis mécses égett… Régi gyermekmesékből ismerte a titokzatos helyet: minden mécses egy-egy ember élete…
És ez itt az Arató Istváné!
Katóka a rózsás két tenyerével védően körülfogta a nyugodt, fehér lángot… Nem engedem bántani, – ő mindig jó volt hozzám, mindig szeretett!
De valahonnan, egy gonosz kis szájból, jéghideg lehellet áradt a mécses felé… A láng libegett és sistergett, végül parányi kék fénnyé zsugorodott a kanóc körül…
Nem, nem, nem akarom! Nem engedem –! Nem tehetek róla –!
Megint meglátta magát a tükörben, amint ott ült ijedt nagy szemekkel, marékra fogva a vastag barna haját…
Elnevette magát… Gyerekség!
Másnap a rendesnél jóval később ment át a kórházba.
A Dunapartot idegenarcú emberek lepték el. Ezüst óraláncos, külvárosi férfiak, fölemelt fejjel jártak és jókedvű hurrogással biztatták egymást.
A beszélgetésükből minduntalan egy szó ütköződött ki: Gorlice – Gorlice! És ez úgy hangzott, mint a vidám dobpergés.
Gorlice! Áttörve az ellenség vonala… Kergetik őket, verik, ölik őket… A honvédek tízezrével hajtják a foglyokat…
Az aszfalt kongott energikus lépteiktől, a vidám ritmus betöltötte a tavaszi levegőt, mint egy lidércnyomásos álmából fölébredt óriás szív dobogása.
Katica feje fölött egy virító nagy zászlót kapott szárnyára a dunai szél…
Kádár tanár a szobája ajtajában állott és komor arccal, látható meglepetéssel nézte az asszonyt.
– Hogyan, méltóságos asszony – eljött?
– Mért ne jöttem volna? – csodálkozott Aratóné.
– Hát nem tudja –? Semmit sem tud –?
– Gorlice? – kérdezte Katica jókedvűen.
De most vette csak észre, hogy Kádár arcát új, sötét redők torzítják el.
– Nagy szerencsétlenség történt… Rettenetes szerencsétlenség, – mormogta a tanár.
Intett, hogy jőjjön be a szobába, – le akarta ültetni.
Katica Milkára gondolt… Valami alattomos, fájó hidegség terjedt szét a mellében… Nem mert szólni, visszafojtott lélegzettel, meredt szemmel és hófehér arccal állott a szoba közepén.
– Az ön ura, Arató István tanár –
Ah! Az asszony nagyot lélegzett. A tanár megfogta a szék támláját és odatolta.
– Üljön le, kérem…
– Beteg? – kérdezte Katica. – István beteg?
S miközben az uráról beszélt, a hangjában még az a félelem remegett, melyet az imádójáért érzett.
– Nagy szerencsétlenség, borzasztó nagy szerencsétlenség…
Mélységes csend lett. Aratóné rettegve figyelte önmagát. A mécses sistergett és lobogott… Egy gonosz kis száj fújta, fújta…
Katica fölemelte a két kezét: nem, nem, nem – édes jó Istenem, nem, nem!
De mialatt ezt hadarta, a szúrós szeme mohón fúródott a jövőbe…
Kádár úgy gondolta, legjobb lesz, ha fejest ugrik a hideg vízbe.
– Meghalt.
Igen, a hihetetlen, az elképzelhetetlen megtörtént…
Nagy csapás az országnak, az egész tudománynak…
A tanár leültette Aratónét és vizet adott neki. Sajnálta az asszonyt. Az utóbbi időben ugyan elég haszontalanul viselkedett – Kádárt mód fölött bosszantotta a kórházi flirtjével, – de most mindent megbocsátott neki, sajnálta.
– Nem igaz! Nem hiszem! Nem lehet igaz! – hajtogatta Katica csökönyösen. A fejét rázta, egyszer el is mosolyodott kissé: – Óh dehogy – én nem hiszem!
Pedig biztos volt benne, hogy igaz.
– Sajnos, nem lehet benne már kételkedni…
Édes, jó Istenem, te tudod, hogy én nem akartam. Hiszen imádkoztam is érte, – mondta magában az asszony.
A professzor örült, hogy Katalin ilyen erős. Ő semmitől sem félt annyira, mint az asszonykönnyektől. Részleteket kezdett mondani. Aratóné csak fél füllel hallgatta…
A sok Katalin, aki a lelkében lakott, az összes Katák, Katókák és Katicák, szárnyra keltek, izgatottan szétrajzottak, mint a galambok, mikor az ölyv fekete árnyéka ráesik a dúcra. Vissza a multba – előre a jövőbe! Hogy volt eddig – hogy lesz ezután?
Csak egyik Kató lapult meg gonoszul és gyáván a gyerekszobában, mintha veréstől félne.
Kádár pedig a megindulástól el-elfulladó hangon beszélt.
Már tegnap este távirat jött, de nem akarták elhinni, a dolog annyira hihetetlen és mostanában sok rémhír kering az országban… Most azonban már bizonyos… Ma hajnalban érkezett meg dr. Ember Sándor, egy fiatal ezredorvos, ő egyenesen a megboldogult ravatala mellől jött… Arató az oltvavölgyi barakban halt meg… Tifuszban! Megfoghatatlan, hogyan inficiálhatta magát… Ő, aki a védekezés módját jobban ismerte, mint bárki más… Már akkor is beteg volt, mikor a kárpáti nagy kórházat költöztette… Útközben állandó láza volt, de nem törődött vele, erőt vett magán, mindenáron biztonságba akarta hozni a betegeit… Az út fárasztó és izgalmas volt, a hegyek közt egy ízben meg is támadták őket holmi csatangoló oroszok… Úgy látszik, ezzel az útjával végleg tönkretette magát… A betegség szokatlan erővel lépett föl és rövidesen végzett vele… Ideiglenes sírba tették, később majd méltóbb nyugvóhelyet fognak neki keresni…
Még a kormányról és a sajtóról is mondott valamit a tanár.
Végül egy hideg kis tárgyat adott Aratóné kezébe:
– Ezt az ezredorvos hozta… A többi holmiját is elküldik majd a méltóságos asszonynak, most még minden a fertőtlenítőben van…
Egy arany karika feküdt Katica tenyerében: Arató István jegygyűrűje.
A magáét nem viselte már az asszony, de ezt most az ujjára húzta.
– Hazakísérem, ha megengedi…
A tanár ráadta a hosszú galléros köpenyt a fehér ruhája fölé.
Aratóné úgy ment le a lépcsőn, mint az alvajáró.
– Özvegy! Özvegy! – ismételgette magában és kíváncsi borzongással körültapogatta a furcsa szót. – Özvegy!
Néha rácsapott valami, egy gonosz, ellenséges fantóm, de ő visszahessegette: Én nem tehetek róla! Én nem akartam!
Kádárral egész uton egy szót sem beszéltek.
A Dunán nagy fehér gőzös sistergett… Apró hullámokon arany fénypontok szikráztak… A város teli volt zászlókkal… Valahol zene szólt… Gorlice!
És az egész tavaszi szín- és hangszimfóniát felséges orgonazugás és ezer harang kongása nyomta el.
De ezt csak ő hallotta – az özvegy!
Babonás áhítattal figyelte önmagát. Mindig sejtette, hogy a végzet titokzatos erői egyengetik az ő útját – hiszen minden sikerült neki életében! – de most elszédült és megrettent a felséges kíméletlenségtől, amellyel az ő ismeretlen pártfogói a munkájukat végezték!