Kántor az eb
Elmúlt télen, miközben a tanár a határszélen járt, az asszony pedig a kórházban felejtette magát, az Arató-házban a családi élet folytonosságát csak az egy Kántor tartotta fenn.
A szakácsnő neki főzött, a konyhaleány őt kefélgette, a szobaleány őt sétáltatta.
Ha pedig a személyzet összeült a konyhában nyelvelni, mostanában nem az uraságot, hanem Kántort szapulták, hogy mennyi dolog van azzal a döggel!
Kántor, mint tudjuk, fehér nagy komondor volt.
A göndör fürtös subájában olyan tekintélyes és jómódú benyomást tett, mint az Esterházy számadó juhásza.
Ősei valóban juhászmesterségen is éltek és mindenkor becsülettel megállták helyüket mindenféle kétlábú és négylábú birkatolvajokkal szemben.
Az Arató-házban is megmaradt erősszívű pusztai kutyának, bár tagadhatatlan, hogy az úri módban kissé tempóssá lett.
Barátait a rokonszenv valamely titokzatos törvénye szerint válogatta meg és voltak emberek, akikkel semmikép sem tudott megférni.
Megvesztegetni nem lehetett. Egyik fiatal asszisztens, akit nem kedvelt, egyszer egy igen szép sonkacsontot hozott neki, Kántor megette ugyan a csontot, de az asszisztenst azontúl is megmorogta. Egy szegény komondortól ennyi következetesség is szép.
Paraszti módon konzervatív volt, szívéből gyülölt mindent, ami izgága, rikító és csélcsap, a macskanépség bársonytalpon járó alattomosságától pedig undorodott.
Sok ízetlenség lett abból, hogy nem akart megbarátkozni a Katalin asszony kedves cicájával, de végül csak kitünt, hogy ezuttal is Kántornak volt igaza, mert a szendepofájú kis macska kanárimadarakra vadászott, a tavasszal pedig végleg megszökött egy csavargó vörös kandúrral.
A gorlicei győzelmet követő éjszakán Kántor kutyát az a tisztesség érte, hogy asszonya behívta magához a kék hálószobába és megengedte neki, hogy ágya mellé feküdjék.
Katalin ugyanis nem mert egyedül maradni özvegységének első éjszakáján. Amint eloltotta a lámpát, már látta Istvánt, aki besüppedt szemhéjakkal, összekulcsolt sárga kezekkel fekszik koporsójában…
Kántor azonban nem volt jó kísértetűző.
Félni ugyan nem félt, de valami baja neki is lehetett, mert akkorákat sóhajtott a sötétségben, mint a parasztember a patikában.
Katalin most már Kántortól kezdett félni és megint meggyújtotta a lámpát.
A kutya ott feküdt a szőnyegen, kerek nagy komondorfejét két első lába közé fogta, mint a búsúló medvebocs, vérrel erezett, borostyánkőszínű szeme pedig mereven nézte Katalint, mintha kérdezni akarna tőle valamit.
Az asszony eddig még sohasem törődött a nagy titokkal, mely az állat szeméből az ember elé mered, most azonban hirtelen fölvillant benne a kérdés: nem érez ez valamit? nem gondol valamit? nem tud valamit?
Eszébe jutott, hogy ennek a négylábon járó életnek is megvan a maga külön akarata és sorsa, neki is vannak emlékei és vágyai, az ő szeretete és gyűlölete együtt haladhat vagy szembekerülhet az emberével és ettől a gondolattól szédülni kezdett, mintha egy ismeretlen világ mélységei nyilnának meg előtte.
Félénk kiváncsisággal figyelte Kántort: vajjon mért olyan szomorú?
Majd valami furcsa dolog jutott eszébe: mi lenne, ha Kántor most elkezdene emberi nyelven beszélni?
Hiszen lehet, hogy az állatok olykor valóban meg is szólalnak, de ezt lehetetlen rájuk bizonyítani, mert aki hallja őket, az szörnyet hal félelmében, vagy az őrültek házába kerül… Vagy pedig megöli a beszélő bestiát, mert az állatok szörnyű titkok tudói…
Katalin azon vette észre magát, hogy minden lélegzetvétele ijedt könyörgés: jaj, csak meg ne szólaljon!
Kántor nem szólalt meg. Csak feküdt mozdulatlanul, nézte az asszonyt a szomorú, kérdő tekintetével.
Az özvegynek olykor úgy rémlett, mintha Faust fekete úszkárjaként elefánttá dagadna, mintha betöltené az egész teret és köddé akarna szétoszlani…
Az asszony szíve hol viharosan lüktetett, hol meg bágyadtan kopácsolt, mintha végleg el akarna aludni.
Végül odalenn a Dunaparton fölzúgott az első villamoskocsi.
Az első villamos azért száguld végig a fővároson, hogy a hajnali kakasszót pótolja és visszakergesse sírjukba az éjszaka rémeit.
Katalin Kántorra nézett: annak kutyafejéről már lefoszlott a sötét glória, nem volt már egy idegen világ démoni küldöttje, csak egy szegény parasztkuvasz volt, amely nagyon búsúlt a gazdája után.
Arany verőfény áradt a szobába, édes melegség szívárgott a fiatal özvegy szívébe. Napvilágnál minden egészen máskép fest. Nincs itt semmi baj!
István –? Ő mindíg jó és szerető ura volt és ha ott, ahol ő most van, emlékezni és gondolkozni szokás, akkor most is jósággal és szeretettel gondol az ő Katókájára. Tehát minek félni?
De Milka százados? Óh Istenem, hiszen nem is történt semmi komoly dolog, meg sem csókolták egymást… Sokat fecsegtek a hosszú téli estéken, igaz, de csak fecsegtek és muzsikáltak… Milyeneket engednek meg maguknak más asszonyok!
István nem tudott semmit… Katalin visszagondolt az utolsó napra: kissé idegesek voltak mind a ketten, de István nem tudott semmit.
Talita kumi! Eszébe jutott a két szó, mit ura akkor a kis táblára írt. De két-három akkordot kellett csak fognia az arany hegedűn és már ez is rendbe jött.
Leányzó kelj fel! – ez tréfás megrovás is lehet, mely a későnkelőnek szól. Igaz is, Katóka akkor elaludta az ura indulását…
Mennyire örült most, hogy mindvégig olyan tartózkodó volt a szerelmes kapitánnyal szemben! Meg sem csókolták egymást…
Fájó szívvel, de tiszta lélekkel és büszkén tekintett vissza elmúlt házaséletére. Ha az ember elgondolja, hogy milyen dolgok esnek meg más házasságokban –!
Öltözködés közben gondolta el ezeket és a két szeme megtelt könnyel. Forró és fájdalmas, de egyszersmind tiszta és édes könnyek voltak.
A szíve pedig megtelt bánatos hálával a múlt és sok jószándékkal a jövendő iránt.
Halk kopogás az ajtón… A szobaleány! A szabótól meghozták a gyász-kosztümöt.
Katalin vidám kis kiáltást hallatott.
Máris? Pedig csak délre igérték… Na hát ez nagyszerű –!
De azután eszébe jutott minden és mire ajtót nyitott, már megint bánatos özvegy volt.
A ruha különben jól sikerült. Ha illenék észrevenni, akkor azt lehetne mondani, remekül sikerült.
Katalin hosszan farkasszemet nézett a fekete asszonnyal, aki kíváncsian leselkedett a tükör arany mélységében.
Ez megint egészen új, egészen más Katalin volt, ez a „híres ember özvegye“ volt. Egy meghatóan bánatos, fenkölt és érdekes Katalin.
Midőn felpróbálta a kalapot, a krepfátyollal együtt egy pillanatra a fekete szomorúság felhője is ráborult a homlokára és ekkor elsírta magát: jaj, szegény Gráczián Kata, hát igazán özvegységre jutottál?
De ez csak afféle átöröklött gondolattársulás volt, rokon vénasszonyok hagyatékából való, azok az özvegyi állapotot nem tudták elképzelni sopánkodás és síránkozás nélkül.
Egy Arató Istvánt azonban másképpen kell meggyászolni.
A sötét és nehéz hullámok ünnepélyesen fölemelték és magukkal úsztatták az özvegy sajkáját.
Ismerős arcú és teljesen idegen emberek találkoztak össze a dunaparti lakás lépcsőházában.
Akik beszéltek az özveggyel, azok megteltek rokonszenvvel és részvéttel.
Milyen erős ez a fiatal asszony az ő nagy bánatában, mennyi természetes méltósággal viseli gyászát! Pedig mindenki tudja, hogy az urával mindenét elvesztette.
Amit Katalin azokban a nehéz napokban tett és mondott, az méltó volt Aratóhoz.
A modora megint egészen az ura egyéniségének hatása alá került.
István mindíg gyűlölte a színészi páthoszt és Katóka viselkedése maga volt a kristály egyszerűség.
Talán soha életében nem volt annyira Arató Istvánné, mint most, mikor Arató István már két méternyire a föld alatt feküdt.
Kádár is eljött még egyszer. A tanár igen levert volt, maga is most tudta csak meg, mennyire ragaszkodott híres kollégájához.
Azt kérdezte az özvegytől, mikor megy haza Oltvára.
Oltvára –? Majd ha végleges pihenő helyére viszik a megboldogultat. Most még nem lehet, azon a vonalon megszünt a polgári forgalom.
– Azt hittem, a nagyszüleinél fog lakni, – jegyezte meg Kádár szárazon.
Grácziánéknál? Katalin csendesen rázta a fejét. Őt kötelességei a fővárosban marasztalják. Sok dolga lesz még a hagyaték rendezésével is. Följegyzések maradtak szegény István után, azokhoz nem szabad idegen kéznek nyúlnia, maga Katalin akarja átnézni…
Kádár elment és az özvegy megállapította, hogy nem szereti ezt az embert.
Még aznap váratlanul egy igen nagyúr látogatta meg Aratónét.
A nagyúr a szalonban egy daliás termetű kapitányt talált, aki táviratokat, leveleket, névjegyeket rakosgatott az asztalon.
– A megboldogult rokona? – kérdezte a látogató, midőn a kapitány feszes eleganciával bemutatkozott neki.
– Nem rokon, de nagyrabecsültem és igen szerettem Arató Istvánt…
– Tehát jóbarátja, – mondta a nagyúr és meleg részvéttel megrázta Milka százados jobbját.
Meg kell engedni, hogy Milka százados akkoriban igen jól viselkedett. Csak egy talpig lovagias férfi viselkedhetik így.
Részvétlátogatást tett atillában és fehér keztyűben (feltűnő is lett volna, ha nem jön el), de egy másodperc századrészével sem fogta tovább az özvegy kezét, mint bármely más közömbös látogatója.
Midőn pedig összetalálkozott a pillantásuk, Katalin a barátja szeméből csak mély és gyöngéd részvétet olvasott ki, egyéb semmit.
A százados nem is hazudott annak a bizonyos nagyúrnak, ő valóban mindíg nagyon rokonszenvezett Arató Istvánnal, és most csak azt sajnálta, hogy olyan keveset találkozhatott vele életében. Ha többet lettek volna együtt, bizonyára meleg barátság fejlődött volna köztük…
Most tehát szerényen a háttérbe vonult és Katicát egy lovagias gesztussal teljesen átengedte halott urának.
Nem ugyan szóval, de minden pillantásával biztatta: sírjon, édes barátnőm, sírjon, az a férfi igazán megérdemli, engem pedig nem bánt vele.
És Katica sírt… Ah, oly édes a bánat, ha a fekete felhőfalon már hasadozik az arany rés, ahol ki fog megint sütni a nap…
Milka az első látogatása után talán el sem jön többet, ha észre nem veszi, hogy az özvegynek szüksége van az ő szolgálataira.
Katica azonban egészen elhagyottan állott az országos gyász hullámverése közepett és a rengeteg levelezésével sem tudott megbirkózni.
A házban mindenki kedvelte a délceg katonát, a cselédleányok sugárzó arccal nyitottak neki ajtót, csak Kántor makacs és kevély kutyaszíve nem akart előtte megnyílni.
A jó ég tudná, miféle titokzatos, ősi fajgyűlölet emléke forrt fel benne, de bizonyos, hogy a komondor keserű ellenségeskedést mutatott a kapitánnyal szemben.
Mindjárt első találkozásuk alkalmával úgy kellett lefogni, hogy meg ne rohanja Milka századost.
– Ezt pedig urakkal nem is szokta, csak macskákkal, kezit csókolom, – állapította meg a konyhaleány, aki szerette Kántort, maga is alföldi születésű lévén.
De később is, valahányszor a kapitány a közelébe jött, rögtön morogni kezdett és a felhúzott ajka alul kivillantak hófehér fogai.
Különben is nevetnivaló volt, hogy miféle zsarnoki hajlamok ébredeztek ebben a dögben.
Már azelőtt is féltékenységi rohamai voltak, ha valaki megfogta Katalin asszony kezét, de most ne adj’ Isten, hogy Milka közeledhetett volna az özvegyhez.
Az előszobában pedig még ma is ott függ szegény Arató István esőköpenyege, mert a kutya nem engedi, hogy elrakják onnan. Ha valaki hozzányúl a kabáthoz, akkor olyan zenebona támad, hogy az utcára is kihallatszik.
Szemmel látható volt, Kántor kétségbeesetten ragaszkodik a régi rendhez és nem akarja eltűrni, hogy valami megváltozzék a házban.
– Ilyen nagy kutya nem való városi lakásba, – vélekedett Milka százados. – Nem gondolt még arra, hogy odaajándékozza az állatkertnek? Ott tenyésztik a magyar fajebeket.
Katica azonban nem akart erről hallani.
– Nem, hiszen ott rács mögött tartanák szegény Kántort!
A kutya most is ott hevert rendes helyén, a fűtetlen kandalló előtt. Meghallotta a nevét és Katalin felé fordította komor tekintetét.
Nevetséges, de való, az asszonynak terhére volt a tekintete és elfordította a fejét…
Milka tovább beszélt fojtott hangon, mintha attól tartana, hogy Kántor megérthetné:
– Van nekem egy jóbarátom, vidéki földbirtokos, bolondja az ilyen kutyáknak… Ott nagyon jó dolga lenne…
Katalin lopva pillantott a kandalló felé.
– Nem, nem adom oda senkinek… Nem adhatom… De majd leküldöm Oltvára… A Harkályvárba… Ott nagyon szeret lenni… Majd ha feljön valaki Oltváról, az elviszi…
Amit Katalin mondott, az hamarabb teljesedett, mint maga is hitte volna.
Valaki feljött Oltváról és elvitte a kutyát.
Hat hét telt el vagy nyolc hét… Ki beszél ma még Arató Istvánról?
A végzet kráterje szakadatlanul hányja ki magából a lángoló eseményeket és aki tegnap meghalt, annak sírja fölött ma már izzó hegyrétegek rakódnak le.
Kárpátok, Lemberg, Ivangorod, Varsó, Breszt-Litovszk – ki beszél ma még Arató Istvánról?
Más nevek jöttek forgalomba.
Nevek, amelyek olyan mennydörgő fénnyel robbannak bele a lelkekbe, mint a világító bombák.
Nevek, amelyek harsogásától az ellenséges Jerichók acélkupolái széthasadnak és felgöngyölődnek, mint a megpörkölt papir.
Milka századost egy ideig az a veszedelem fenyegette, hogy vissza kell mennie a harctérre.
De azután szerencsés fordulatot vett az ügye, miután több orvosi fölülvizsgálaton keresztül esett, végül is az ujonckiképzésnél alkalmazták.
Ez éppen neki való szolgálat. Az ő vaskeze meg tudja fegyelmezni a háborútól megmámorosodott ifjú vért. Ő rendet tud teremteni azok közt, akik szabályellenesen félrevágott sapkával akarnak a halálba menni.
Katica akkoriban sokat volt magában. Nem akart még emberek közt mutatkozni (úgy gondolta, ezzel tartozik Arató nevének), de az örökös otthonülésnek az lett a kellemetlen következménye, hogy erősen hízni kezdett.
Ezért minden alkonyatkor nagy gyalogsétát kellett tennie. A kapitány természetesen elkísérte.
Ma a budai külvárosokban jártak és mire nagykésőn visszakerültek, már zárva találták Katica kapuját.
Most tehát már mindegy, félórát még elsétálhatnak a néptelen Belvárosban. Olyan édes együtt lenni és olyan nehéz elválni!
Összevágó, nesztelen léptekkel kalandoztak a szűk utcákon. Egy eleven lelket nem láttak.
Milka a megboldogultról beszélt és közben Katica hóna alá fűzte kezét.
– Az ő élete szép volt… Az emberi életet nem évek, hanem élmények szerint kell megmérni… Az ő életében több volt az alkotás, a siker és az élvezet, mint más tíz életben összevéve… Mindent elért, amire vágyakozott, minden képességét érvényesíthette, minden termését learathatta… Még emelkedőben volt, mikor elment… Az ilyen halálért nem sajnálni, hanem irigyelni kell Arató Istvánt…
Ujra és ujra visszatért erre a tárgyra, mintha csak végleg meg akarna telepedni a tanár sírján.
Katica nem szólt semmit, de valahogyan eszébe jutottak az oltvai sirató nénik, a fekete kis mormotaasszonykák, akik minden koporsónál azt sipogják: Neki jó, ő már túl van rajta!
Melegen összekapaszkodva egy régi, szük utcába kanyarodtak.
Ezek a lapos házacskák, melyek olyan bágyadtan sorakoznak a félhomályban, valamikor visszaverték Petőfi Sándor és a Pilvax-ifjak dübörgő hangját, mikor azok éjféltájban véget nem érő szónoklatok közt kisérgették egymást a szállásukra.
Valahol tücsök cirpel… Valahol meg pitypalatty hallatja a buzgó hangját… Biztosan a házmesteri lakásban.
Dohos és mégis édes álomhangulat ömlik el az utcán, a házacskák olyan furán-titokzatosak, mintha nem is emberek, hanem elmúlt századok emlékei laknának a sötétzöld zsaluk mögött.
Katica idegesen megnyomta a kapitány karját… Valaki utánuk jött… Valaki a sarkukban volt… Az asszony közelebb simult kísérőjéhez, hogy helyet adjon a keskeny gyalogjárón… Valaki eléjük került és most ismerős, nyugodt léptekkel ment tovább…
Katonatiszt volt… Botjára támaszkodva járt…
Halk, ritmikus csörgés táncolt az asszony fülében. Ismerős hang: a szaladó kutya láncos örvének csörgése.
Nagy, fehér állat volt. Egészen olyan, mint Kántor. A katonatiszthez tartozott… Most utól is érte a gazdáját és elégedetten trapolt mellette, mint olyan kutya, amely a maga helyén tudja magát… Néha negédes gyöngédséggel fölkapott orrával a lóbáló kéz után…
De aztán egyszerre megtorpadt és bősz morgással kergetőbe vett egy macskát, amely nesztelenül surrant a házak mellett.
A macska szerencsésen beosont a pinceablakon, a kutya pedig majd hogy meg nem lökte Milka századost.
– De hiszen ez Kántor! Igen, Kántor!
– Az az ember – Jézus Mária! Jézus Mária!
A kutyás ember már eltünt a sarkon…
Katalin és Milka farkasszemet néztek. A nagy csendességben szinte hallották egymás szívének fájdalmas dobogását.
Látta? Látta? Igen… De hiszen ez lehetetlen! Képtelenség! Tévedés lesz… Tévedésnek kell lennie!
Az asszony leszakadt a kapitány karjáról. Megindult, mint az alvajáró, ment a sarok felé… Neki látnia kell azt az embert, azt a katonát, a szemébe kell néznie! Mert ha nem sül ki rögtön, hogy tévedés volt, akkor… akkor neki nem lesz több nyugodt perce az életben…
Katóka szaladt a meghalt ura után…
Álom ez? Igen, ez egy régi, mélységes szomorúsággal telt álom folytatása… A halottak nem halnak meg, csak elbújdosnak az élők elől. Elbújdosnak, emésztő, soha meg nem gyógyuló keserűséggel a szívükben. Valami titokzatos gyülekező helyeken tanyáznak, ahol mindig, mindig az élőkre gondolnak. S ha néha összetalálkozik velük az ember, akkor hidegen elfordítják arcukat és sietve befordulnak a sarkon, mert nem tudják nekünk megbocsájtani, hogy olyan hamar megfeledkeztünk róluk.
De minden halottnak van egy bizalmasa az élők közt, akit beavat a titkába: az, aki hű tud lenni a siron túl is. És van valaki, aki mindvégig hű maradt Arató Istvánhoz: Kántor kutya.
És Katóka fájó szívvel szaladt a meghalt ura után…
Elérte már a sarkot. Az utca, amelybe belelátott, végig üres volt. Se ember, se kutya, csak fehér holdvilág.
Azután egy fekete nagy autó suhant el mellette. A kocsi már messze járt, midőn Katalin egy férfiarc tükörképét találta meg magában.
Rettenetesen sápadt, beesett, körszakállas arc… Idegen arc. – De az a különös, merev mosoly – az oltvai bikaölő mosolya!
– Gyerekség, képzelődés, – szólt zengő basszus-hangján Milka százados, mikor már utolérte az asszonyt. – Mert vannak hasonlatosságok… Ember és ember közt vannak megdöbbentő hasonlatosságok… Fehér kutya pedig sok van a világon… Fogadni mernék, ha most hazamegy, otthon találja Kántor kutyát és akkor jót fogunk nevetni.
Igen, persze, minden azon fordul, hogy otthon van-e a kutya…
Katalin hazasietett.
– Itt maradok a ház előtt, – szólt Milka. – Ha lesz valami mondanivalója, szóljon le az ablakon.
Az asszony nagyon sokáig nem jelentkezett. A kapitány talán húszszor-harmincszor megtette az utat a két gázlámpa között.
Ő nem fél. Mitől is félne? Arató István meghalt. Ujságírók látták a sírját, le is fotografálták, ki is adták a képes lapokban… Kísértetekben pedig nem hisz! Kísértetekben nem, – vannak azonban rejtelmes jelenségek, melyek a telepathia körébe vágnak… Ő olvasott már egyet-mást… Egy szavahihető ember éjjel hazajött és önmagát látta az ágyában feküdni… Ha Milkával ilyesmi megesnék, akkor ő megőrülne.
Fenn az emeleten megzördült az ablak. A kapitány fölnézett, Katalin lenézett és a gázlámpa fényénél látták egymáson, hogy nagyon sápadtak.
– Holnap Oltvára utazom, – szólt le csodálatos mély hangon az asszony.
– És a kutya? – kérdezte szokatlanul magas hangon a kapitány.
– Nincs a házban…
– Ki vitte el?
– Senki sem tud róla.
Valaki feljött Oltváról és elvitte…
Milka százados megint azt a hideg zsibbadást érezte a szíve körül, a zaklikovi zsibbadást.
Jó ideig mozdulatlanul állott, majd hirtelen szalutált, elment.
Előrehajolva, nyurga lépésekkel ment. Nem a lakása, hanem a kaszárnya felé. Ma a segédtiszt diványán fog aludni.
Az asszony sokáig nézett utána.
Soha életében még nem volt ilyen egyedül, mint most.
És csodálatos, hogy nagy elhagyatottságában éppen őnála keresett menedéket, őnála, akitől olyan nagyon félt: Arató Istvánnál.
Azt mondta magában:
– Akármi legyen is, engem nem fog bántani. Engem ő nem bánt.