Bikaölő
Valaki fölriadt mély álmából…
Olyan feneketlen, forró mélységekből bukkant föl, mintha a teremtés ősködéből jönne.
Keresni kezdett a vak homályban és fölfedezte önmagát, a pihegő rejtélyt az élet partján.
Megdöbbent örömmel fogadta a prédát, mit a sötétség tengere dobott az ölébe… Óvatosan vizsgálgatta, ravaszul megleste.
Ki vagy te, mi vagy te, mélységek gyermeke?
Semmi válasz.
Tépelődve összeszedegette az emlékeket, melyeket magával hozott az ezeréves álomtengerből.
Tíz emberélet emlékeit találta magában, vadul összedobálva… Melyek az igaziak?
A tudós, a zsoldos katona, a szántóvető, a tengerész, a kalandor, a bölényvadász – melyik vagyok én?
Vigyázat! El ne tévedjünk az évszázadok rétegei között!
Egyszerre tüzes fájdalom villámlott át a tagjain…
Most már tudta: ő a bikaölő.
Egészen ébren volt, mindenre visszaemlékezett…
Tegnap volt, hogy a hegyekben az öreg bikát nyomozta, a legnagyobbat, mit valaha bölénycsordából kivertek.
Szellő nem mozdult az őszi alkonyban, az erdő fekete lombrostélya mögött sárgán lángolt az ég és ekkor a kristályos csöndet hirtelen szilánkokra zúzta valami rettenetes, mélyen hörgő bömbölés.
A bika jött! Nem látta, de érezte: a föld úgy dobogott alatta, mint egy megrémült szív…
Ekkor megnyiltak a bokrok és egy menekülő emberpár perdült el a bikaölő mellett.
A felesége volt, Talita, és egy idegen férfi.
El nem eresztették egymás kezét, összefogózva, egyetlen sápadt felhőfoszlánnyá olvadva libegtek a vastag fák között, lefelé a lejtőn…
A bikaölő dermedten tekint utánuk. A dárda reszket kezében – életében először.
A bika pedig jön… A bőgése tengermorajlássá nő, a fák, a levegő, a sziklák hörögnek és a bikaölő ereiben is bömbölni kezd a vér…
Dühöngve fölugrik – a bárdomat!
De valaki átkarolja, szelid erővel lefogja.
Valaki könyörögve csitítja.
– Talita, te vagy –?
– Mária nővér van itt…
Talita többé nem jön vissza.
Itt fekszik összetörve, legyőzötten, a fájdalomtól vonagló tagokkal, a gyalázattól hörögve… A letiport bikaölő.
Bordás sziklaboltozatot lát a feje fölött, a fekete boltozaton vörös tűzfény hullámzik, – a tűzfénytől cinóbervörös bölényszarvakat lát, régi diadaljeleket…
Ez az ő tanyája, a bikaölők barlangvára, tegnap még hangos volt Talita nevetésétől.
Most már látja egész életét, mely tarka gömbként fogja körül…
… A bölényvadászok fönn laknak a Harkálykő tetején. Ezt mindenki tudja. Arany felhők között laknak, ezüst sziklák fölött, magasan a kéklő erdők, a ködszínű völgy fölött. Kevély magányban az élet feje fölött.
Vagy talán csak álom mindez? Csak mese? – Lehet, hogy egy beteg ember forrongó vére, rég elporlott apák öröksége, emlékszik elmúlt évezredekre.
… Hajdan a bölényvadászoké volt minden hatalom.
De idegen nép tört rájuk, szapora, falánk, visító vándorpatkány-emberek, nem vadászok, csak hurokvetők, – azok fölfalták a hatalmukat.
Az északi széllel jöttek, mint az őszi köd, százan voltak egy ellen.
A föld a hurokvetőké lett, de a felhők a bölényvadászoknak maradtak. Azóta csak egy szabad sziget van a levegő azuros oceánjában: a hegytető.
De azt is kerülgeti már a szürke patkánynép.
Ha rájuk tekint a beteg: furfangosan meglapulnak, kővé, fagyökérré merednek, – ha elfordul: ütemre fölemelik lábukat, egy lépéssel följebb kúsznak…
Hahó, bikaölők, fegyverre!
A beteg ordít, – egy hüvös kis tenyér fekszik a forró homlokára – megnyugszik…
– Mária van itt, tanár úr…
„Tanár úr.“ Csillagok messziségéből valami ismerős kis fény dereng… „Tanár úr.“ De a fény megint elalszik.
… Talita a hurokvető leánya… Édesapja öt juhot kért érte, de a hurokvető ifjak drágálták.
A völgyben veszik, adják, elcserélik a leányokat, a szepegő, fehér állatokat… A völgyben nincs ára az asszonynépnek, – aki tizet akar, tizet is vehet…
És fönn, a hegytetőn, egy férfiélettel fizetnek minden asszonyért.
Fullasztó meleg van!
A hurokvetők máglyát raktak a völgyben, virágos hajú leányaik táncolnak a tűz körül…
A tűzfény messzire csillog az éjszakában, lecsalja, leszédíti hegyeikről az ifjú vadászokat…
Ha hurokra kerül a bölényvadász, a hurokvetők karóra ütik a fejét. Aki hegyormon lakik s egy asszony kedvéért leszáll a völgybe: karót érdemel!
És mégis lejönnek az ifjú vadászok. Némán ereszkednek alá, mint éjjeli felhőfoszlányok…
A tavaszi éj teli van forró illatokkal. A völgy teli van virággal, asszonnyal – fönn, a sziklákon, egyik sem terem.
Lengő hajú leányok szökdelnek át a fölcsapó lángon… A fekete bozótból a férfivágy száz izzó szemmel nézi a lágyan és acélosan repülő ifjú testeket.
Most Talita száll a máglya felé… A láng fölcsap, – hosszú haja lobogó tűzcsóva…
Segítség! Megég!
A beteg fölébredt… De jó, hogy fölébredt! Nincs itt máglyatűz – a tavaszi verőfény villog a lomb között… Ezüsthangú tücsökkórus muzsikál és az erdei forrás üdén zúg…
A beteg fölébredt…
És egyszerre édes asszonyi kacagás gyöngyözik a bikaölő szívébe, belefonódik a vízzúgásba, mint hárfahang a tülökszóba.
Lenn, a sziklakatlanban, meztelen nő áll, dideregve és kacagva kinálja oda ifjú testét a forrás kristálysugarának.
A fekete báránybőre, mit leoldott csipőjéről s a potrohos agyagkorsója ott hevernek a parton…
Egyedül van az erdőn. Piros virágot tart a fogai közt, két karját magasra emeli, a teste kecsesen vonaglik a hideg vízben.
A tavaszi nap keresztül ragyog a zöldarany kupolán, zöld sziklából zöld selyemvíz folyik és a karcsú leánytest márványán zöldarany fényfoltok remegnek.
– Óh, hogy szomjazom! – sóhajtja a beteg.
Egy puha kar vigyázva felöleli forró fejét, ő hosszan iszik.
– Köszönöm Talita!
– Nem Talita, – Mária van itt.
A lázfüggönyök megritkulnak, gyöngyszínű fény dereng – egy jólismert arc hajlik az ágy fölé.
– Hogy jöttél te az erdőbe, Mária?
– Szobában vagyunk, nem erdőn.
– Hát nem hallod az erdei tücsköket?
– A tücskök a nyitott szobaablak alatt cirpelnek… De most már aludnia kell!
Aludni kell!
A vén bikaölő azonban ott guggol a betegágy mellett… A haja hófehér, a szeme hideg, az arca olyan, mintha vörösrézből kovácsolták volna – erős, gonosz. És mégis úgy hasonlít az ifjú beteghez, olykor azt hiszi, ő maga az.
A völgyből ne hozzál asszonyt a hegytetőre. Hiába hozod: a légies teste feljő, de az agyaglelke lenn marad. A völgy egyszer visszaveszi tőled a leányát s ha gyökeret bocsájtott a szívedbe: vérezni fogsz. A völgy örökké fölfelé sandít, azt hiszi közelebb jut a hegyormokhoz, ha lehúzza magához, ami odafönn van… A völgyben öt juh egy asszony ára, de ha egyik följutott a hegytetőre, érte tizet is megadnak… Ha sugárkoronát teszel asszonyod fejére: leviszi a völgybe: – lám, én tíz juhot is megérek! A büszkeséged biborpalástjával söpri majd a völgy porát, hadd írigyeljék érte a hurokvető asszonyok!
A beteg elhessegeti a gonosz öreget – aludni kell!
Fülére húzza az éjszakát, mint valami takarót és ekkor újabb és újabb felhőtakarók ereszkednek le reá, – ő mélyen benn fekszik a bársony éjszakában.
Tőle messzire kékezüst köd világít szeliden: a hold besüt a barlang száján.
És ekkor ráborul a bikaölők szent és rettenetes magánya…
De hallgasd csak –! A vas csendben szelid, meleg, lágy, ritmikus kopácsolás válaszol a férfiszívnek… Egy édes, fáradt árnyék remeg mellette… Egy forró, alázatos hang susogja:
– A nevem Talita, a völgyben születtem, a hegyekbe vágytam és ha akarod, uram, a szolgálód leszek!
Az éjszaka száz tücsök-hangja ezüstös zsolozsmába kezd:
Keresztül törtetett tüskés bozótokon,
Átlopta magát az őserdő medvetanyáin,
Sápadtan, makacsan fölkúszott a felhőbe nyúló falon,
Alvajáróként lépdelt a szédítő mélységek fölött,
Vérző lábbal, roskadó inakkal, szakadó szívvel –
Följutott a hegytetőre!
… A beteg hirtelen belehahotázik a sötétségbe.
De hiszen ezek mind együgyüségek – gyermekes agyrémek!
Én Arató István vagyok, doktor Arató… a járványkórházban fekszem, – tifuszom van és lázálmok gyötörnek…
Egyetemi tanár vagyok, a huszadik században élek – semmi közöm a bikaölőkhöz, a hurokvetőkhöz!
Semmi közöm hozzájuk, – de mégis jönnek a hurokvetők, megint jönnek a szürke lázemberek.
Ha rájuk toppantok: ijedten lebuknak, fakó görönggyé mállanak; – ha elfordítom a fejemet: vihogva fölpislognak, egy ugrást előre ugranak…
A völgyben öt juh az asszony ára, de ha egyik följutott a hegytetőre, érte tizet is megadnak.
… Most ott guggolnak széles sarlóban a posványparton és Talitára meresztik a buja szemüket…
Tőlem mereszthetik, tőlem ugyan kuruttyolhatják nászdalukat, az emberpofájú varangyok – én Arató István vagyok, én tudom: mindez csak álom!
De ha álom is, ha százszor álom is: Talita mért bámul le mindig a völgybe?
Ott függ a hegygerincen, mint útra kész felhő feszíti a vitorláit… Délben még aranyfelhő volt, estére fakó vándorfelhővé halványodott…
… Valami közeledik… Valami névtelen, alaktalan, fekete rémület ágaskodik a ködtengerben… Nagypúpú, óriás felhőbika torpad ki a mélységből…
A szeme vérben izzik, farkával a szügyét vágja, öklelve leereszti rengeteg fejét…
A fekete végzet jön…
A bikaölő szoborrá dermedten áll… A szíve vadul zakatol… A sziklák súlyos ütemben rengenek… Valami bősz, fenyegető, harsogva növekedő kalapálás tölti be az egész mindenséget…
Ekkor egy édes, lágy kis kéz simít végig a beteg lüktető halántékán. Az éj minden tüzes rémülete ellobban, párává lesz.
– Ki van itt? – kérdi.
– Mária… Nem ismer rám?
– Te vagy Mária, Álarcos Mária, a bikaölők patronája…
Nehezen liheg, majd újra beszél:
– Amíg erősek és ifjak voltunk, elrejtetted arcodat… De ha egyet közülünk megöklel a fekete bika, leveted álarcodat…
Az asszony nem szól semmit.
– Most már mindig itt maradsz a barlangban? – nyughatatlankodik a beteg.
– Itt maradok. De ez nem barlang, hanem pavillon.
Pavillon! A beteg tépelődve forgatja, feszegeti a különös szót. Úgy sejti, valami mesés magja van, – ha ki tudná hámozni, sokat nyerne vele… De a kerek, sima szó kiugrik ügyetlen kezéből, elmerül az álomtengerben…
Egyszer aztán – egy óra vagy egy hónap múlva – kinyitja a szemét.
Valami szelíd, tündéries ragyogásban gyönyörködik.
Sokáig figyelemmel nézi, mi lehet, – végül megérti: az ablaküveg kis szivárványt vet a meszelt falra.
A fény eltünik, egy jólismert fej hajlik az ágy fölé.
– Aludt, tanár úr?
– Aludtam, köszönöm… De maga megint egész éjszaka virrasztott?
– Óh dehogy, – közbe én is aludtam a székben – kevés alvással beérem… Különben hogy érzi magát ma?
– Azt hiszem, alig van lázam… Hanem vad éjszakánk volt, Mária nővér!
Uzonné a reggeli tejet készíti.
– Nyugtalan volt…
– Sok sületlenséget beszéltem, – képzelem!
– A fekete bikával volt baja, – a hurokvetőkkel… És egy nevet emlegetett: Talita.
– Felhőkkel álmodtam.
– Az jó, – hiszen ön szereti a felhőket.
A tanár megint a kis szivárványt nézi a falon.
– A hurokvetők felhők… foszladozó, szürke felhőiszap az ég alján… a fekete bika is felhő… aranyperemű zivataros felhő…
Mária nővér magasan az ablak felé emeli a poharat és beletölti a tejet.
– Talita is felhő? – kérdezi.
A beteg bágyadtan bólint, inkább a szemével, mint a fejével.
– Felhő… Reggel rózsaszínű volt, délben aranyfényű –
– És este –?
– Este már semilyen sem volt… Föloszlott a szürke felhőiszapban…
Mária nővér az asztalra teszi az üres poharat, most a mosdótálat hozza.
– Mondok valamit, Mária nővér, – kezdi megint a beteg, – de el ne áruljon, mert ez a hegylakók nagy titka…
Uzonné kérdően tekint rá, – vajjon még most is félrebeszél?
– Nem fogom elárulni.
Arató István megmondja neki a titkát:
– A vonuló felhők fölött örökké kék az ég.
Mária nővér kissé elgondolkozik, nem szól semmit, de valami nagyon szép vidámság világítja meg az arcát, az egész szobát.