Az arany hegedű

Katica korán reggel útra kelt Oltva felé.

Most úgy sem lesz már nyugta, míg ki nem sírta magát István sírján.

Az elhagyatottság érzése, a lelki tériszony, még akkor is szédítette, mikor a pályaudvaron már a hajnali utasok mogorva sokasága közt járt.

De azután jóleső melegség szivárgott a szívébe: a váróteremben megpillantotta Milka százados magas alakját.

A kapitány érezte, hogy ideges sietsége, amellyel az este magára hagyta Katicát, gonosz félreértésekre adhatna alkalmat, azért hirtelen elhatározással szabadságot vett és kivágtatott a pályaudvarra, hogy fölajánlja kiséretét az útra.

Maga is örült férfias szereplésének és mivel nála a lelki hullámok addig szoktak dagadni, míg ellenszél nem kerekedik: a beszállásnál már huszárosan félrevágta a sapkáját és olyan erősnek és józannak érezte magát, amilyen egy hat láb magas katona hajnalban egyáltalában csak lehet.

Nappali világítás mellett a kutyás ember alakja különben sem festett már olyan rémesen.

Mindenki hallott már ilyenféle rejtelmes históriákat, a végén mindig kisült, hogy valami együgyüség lappang mögöttük.

Hogy Arató életben lehetne, arra Katica sem gondolt. A gyász és a részvét mozgalmas ideje olyan erős, befejezett benyomásokat hagyott vissza benne, hogy akarva sem tudta volna már szegény jó Istvánt élő embernek elképzelni.

Azt mondta, Oltván Grácziánékhoz fog szállani.

– Mért nem a Harkályvárba? – kérdezte Milka, aki az öreg Gráczián urat, Katica adatai alapján, még mindig összetévesztette a salernoi Tankred herceggel.

A Harkályvárban most nem főznek. Az igazi okot azonban elhallgatta őméltósága: a Harkályvár bútorai nagyon is az István nyelvén beszélnek és neki nincs kedve hozzá, hogy disputába bocsájtkozzék egy állótükörrel, vagy szemrehányásokat fogadjon el egy bőrkanapétól.

Gráczián úr azzal a kérdéssel üdvözölte unokáját, hogy mikor megy vissza Budapestre?

Arató halála körülményeiről ő semmit sem tudott, ezzel összefüggésben csak az a kérdés érdekelte volna, hogy mi van a tanár úr végrendeletével?

Fél óra múlva látogatóba jött Milka százados. Ezen mind a két részről túl kellett esniök.

Még a vasúton magára vállalta, hogy kocsit szerez holnapra, – reggel korán ki fognak menni a járványkórházba – és most jelenteni jött, hogy kocsi nincs, az oltvai fiakkeresek nem vállalnak egész napos fuvart.

– Elsétálunk a kertek felé, az öreg Bágyihoz, ha magam kérem, ide adja a lovait, – mondta Katica.

És mindjárt föl is csillant szemében a régi, győzedelmes Katóka-pillantás, amellyel valamikor arra csábította Vikus boltost, hogy a lemért mazsolaszőlőre még rádobjon egy félkanállal.

Gráczián úr kissé furcsának találta, hogy a gyászfátyolos özvegy egy ekkora nagy darab katonával fog a városba csörtetni, de amióta Katóka a maga feje szerint méltóságos asszony lett, azóta az öreg úrnak már nem volt szava etikett-kérdésekben.

Megelégedett tehát azzal, hogy Pilátus módjára mossa a kezét, neki semmi köze a Kata dolgaihoz, – akárcsak az alibijét készítené elő egy esetleges főtárgyalás napjára.

Grácziánné viszont az unokájával szemben Bonaparte anyjának enyhén szkeptikus álláspontjára helyezkedett: Istenem, csak aztán jó vége legyen mindennek!

Ilyen megfigyelései arra ösztönözték Milka századost, hogy beszéd közben egészen mellékesen, minden dicsekvés nélkül, inkább bizonyos szeretetreméltó huszáros léhaság hangján, odavesse, hogy az ő édesapja fehérneműt szállított a hadseregnek, – gondolom egypár százezer garnitúrát…

Ezzel el is érte, amit akart: Gráczián, aki katonákról és színészekről egyformán keveset tartott, a kapitányban tisztelni kezdte az érdemes apát.

Katica útközben megmutatta Milkának Oltva nevezetességeit.

Most egyszerre olyan meghatott, gyermekes rajongás hangján beszélt a szülővárosáról, mintha Budapesten egyébről sem álmodott volna, mint az oltvai köcsögkalaposokról.

A régi fahidon kezdte, melyet Szent Nepomuk még mindig olyan életunt ábrázattal őrzött, mintha sokért nem adná, ha itthagyhatná ezt az istentelen fuvarosbandát, amely reggeltől estig káromkodik a meredek följárón.

Útba ejtették a főutcát is és Katica fölhívta a barátja figyelmét a Gondviselés krokodilusára.

Szombat este van, a kapuk alól patakokban folyik a szappanos víz, a sötét udvarokon meztelen karu, vékony bokájú leányok végeznek erőmutatványokat vödrökkel és kefékkel, közbe igen sokat beszélnek és hirtelen kővé dermednek, amint egy krepfátyolos nőt vagy egy szőke kapitányt pillantanak meg a kapu előtt.

Holnap ezek a kis pesztonkák spanyol infánsnőknek öltöznek és elsuhognak a nagytemplomba.

Oltvának különben határozottan jó napja volt.

A főutcán még virágoztak az öreg hársfák, a vén lábasházak alatt úgy zümmögtek a polgárok, mint a becsípett darazsak, a csúcsos háztetők alatt óriás drágakövekként tündököltek az ablakok az alkonyi fényben, az egész város fölébredt százesztendős álmából, megfiatalodott, mintha valami szép, belső tűz világítana az ereiben.

Ez a fészek sohasem tudta, mi a háború, vagy ha tudta, már megint elfelejtette.

Milka kapitány el volt ragadtatva. Ő különben is mindenért lelkesült, ami régi; egy hasadozó brokátdarab, egy sokfiókú, dohosszagú szekrény, egy omladozó ház fekete bolthajtása titokzatos, szinte érzékies gyönyörűséget szerzett neki.

Szenvedélyes műbarát volt, de a régi holmihoz akkor is vonzódott, ha annak nem volt semmi köze a művészethez.

Az ő vampirtermészete elmúlt nemzedékek életatomjaival szeretett táplálkozni.

A nyers élettel nem tudott mit kezdeni, élvezni csak azt tudta, amit mások már megemésztettek előtte.

A művészetet, az irodalmat is azért kedvelte.

Ő Goldmarkkal szeretett, Schumannal imádkozott, Shaw-val nevetett, Chopin-nel sírt, Nordauval mérgelődött, Wilde Oszkárral elménckedett, Nietzschevel megőrült.

A madárfüttyöt csak akkor értette meg, ha Wagner már kottára szedte és a természetet csak másolataiban csodálta, ha aranykeretbe foglalva szögön függött.

Idegrendszerének szivattyúszerkezete volt, úgy uszkált a világban, mint a meduza a tengerben és tulajdonképpeni életműködése az volt, hogy hápogva magába nyelte idegen életek törmelékeit.

Oltva városa olyan melegen fogadta magába, mint a laguna bomladozó szervezetekkel telített, évszázados iszapja.

Katica büszke volt a sikerre, melyet a szülővárosa aratott, kacéran drapirozta magát vele, mint egy ócska, szép selyemköntössel, amely jól illett fiatal arcához.

Hanem a nagytemplom már zárva volt.

Sebaj, holnap úgyis erre kocsiznak, akkor megállanak egy pillanatra, Álarcos Máriát azonban föltétlenül látnia kell Milkának, az éppen neki való.

Az öreg Bágyi a kertek alatt lakott, a kolozsvári kapun kívül.

A kertek között valami igen különös dolgot láttak a budapestiek.

Megnyilt valahol egy kapu, csak egy pillanatra, – a rózsaszínű esti felhő alatt, méregzöld domblejtőn, egy csapat fekete apáca táncolt.

Egymás kezét fogták, kecses és ügyetlen bárányugrásokkal szökdeltek körbe. (Az utolsó tánc, amit ezek tanultak, a kis gyerekek körbe-körbe-játéka volt.)

A következő pillanatban megint becsapódott a kapu…

– Ez olyan, mint egy szép és szomorú nyári álom, – mondta Milka.

Katica mindent tudott, ami Oltván történt, azt is tudta, miért van táncos kedvük a Notre-Dame-nővéreknek.

A régi apácakolostor hozzá volt építve a nagytemplomhoz. Ősrégi, fekete kőodu volt, a nap sohasem érte, mert a nagytemplom árnyékában állott, – kertjük nem volt a tisztelendő nővéreknek, az oltvai várban már száz évvel ezelőtt olyan zsúfoltan laktak, mint a vadméh-fészekben.

Az apácák emberemlékezet óta mindig rövidéletüek voltak, a huszonöt esztendőt nem sok érte meg közülök.

Ők szegények jámbor együgyüségükben belenyugodtak abba, hogy az Úr korán szólítja magához a mátkáit, az oltvai közönség pedig megszokta a gyakori apácatemetéseket, melyeknek érdekességét emelte, hogy a nővéreket fehér menyasszonyi ruhában szokták ravatalra tenni.

Oltván a tüdővészt romantikusan apácahalálnak nevezték…

Változás akkor történt, midőn Arató István egyszer a nagytemplomban volt és az apácakórus rácsa mögül többször halk, száraz köhécselést hallott.

A lelki szeme előtt ekkor függöny lebbent meg és ő a maga egészében látta a szegény leányok tragédiáját. Ez a tudatlanság és a közömbösség szomorújátéka. Mindenki bűnös benne, maga Arató is.

A kolostor száz esztendő óta meg van fertőztetve. A tüdővész gyalázatos sárkánya ott gunnyaszt az ősi bolthajtások nyirkos homályában és ifjú szűzek vérét szívja.

Még aznap fölkereste a püspököt. Az emberszerető és erőskezű férfi volt és haladéktalanul kiköltöztette a jámbor szűzeket.

Az apácák most a kertek közt laknak, míg föl nem épül új kolostoruk, a régi rendházból pedig városi múzeum lesz.

Az apácatánc, melyhez a napsugár és a hársfavirág adta a zenét, a legyőzött szörnyeteg, az agyonvert Halál holtteste körül folyt. Az Urat dicsőitette – és ha az Úrnak kedve telik jámbor leányzók énekében, miért ne szerethetné a táncukat is?

– Kolumbus tojása, – szólt Milka, miután Katica végigmondta bús kis meséjét.

Nevezetes volt, hogy a megjegyzése fájt Katicának.

Újabban, amióta már az a gyanuja támadt, hogy az Arató név fénye halványodni kezd a homloka körül, olyasmit szeretett volna, hogy mindenki boruljon térdre, ha kiejtik a megboldogult nevét.

Viszont Milka mostanában úgy viselkedett, mintha emancipálni akarná magát Arató tekintélye alól.

Az ő posthumus viszonyuk már különféle virágokat hajtott. Nemrégiben rákapott, hogy egyszerűen csak Istvánnak nevezze és mint bizalmas jóbarátját emlegesse Aratót. Legújabban megint meghidegült vele szemben, talán ráunt…

Katica kívánságára a kapitánynak Grácziánék tisztesség- és petroleumszagú otthonában kellett elköltenie estebédjét.

Útközben egy vén parasztemberrel találkoztak, aki budapesti déli ujságokat hozott a vasútról. A százados egyet zsebre tett. Lefekvéskor majd elolvassa a fogadóban.

A Bágyi kocsisának azt mondták: amilyen korán csak lehet! – és a székely komolyan vette a sarkalást és Katica nagy bosszúságára virradatkor már megkopogtatta a Gráczián-ház ablakát.

Most már ráküldték a Milka százados nyakára is és harmatos hajnalon az özvegy és a jóbarát megkezdték zarándokútjokat a szeretett halott sírjához.

– Egészen kedves kirándulás lesz, – gondolta magában Milka, midőn rácsavarta a takarót az özvegy térdére.

A nagytemplom kapuja már nyitva volt és Katica a napernyőjével megdöfte a korán kelő székely hátát.

Azt mondta a kapitánynak, imádkoznia kell Álarczos Mária oltára előtt.

Az ő vallásossága tulajdonképpen azon a kártyás babonáján épült föl, hogy titokzatos hatalmak őrködnek az ő szerencséjén és a jótékony erők szimbólumává újabban Álarczos Máriát tette meg.

Az ősrégi templom pincehomályába aranyvörös és ezüstkék ferde fénygerendákat vetettek a festett ablakok.

A távoli oszlopok közt, az oldalhajó nagy ablakrózsájának szelid fényében, állott a szárnyas oltár.

Az asszony meglepetten fölszisszent… Csoda történt! Mária levetette fekete álarcát!

A szive elkezdett dobogni… Otthagyta Milkát, előre szaladt.

Igen, csoda történt.

Liliomfehér homlokkal, tiszta és rajongó tekintettel, édes, fájdalmas, mindent megértő és mindent megbocsátó mosollyal, büszkén és mégis gyermekded alázattal, ült felhőtrónusán az álarc nélküli Mária.

Hogyan lehetséges ez? Mi történt itt?

Katica azon vette észre magát, hogy egy titkos gondolatát vette kergetőbe, egy gondolatát, amely úgy bujdosott-lappangott a lelke mélységeiben, mint a hal a patak kövei közt.

Ő egyszer régen, – talán álmában volt? – egyszer már gyanította, hogy a Boldogasszony egy nap le fogja vetni fekete álarcát és akkor ez a fájdalmasan mosolygó arc fog megjelenni alatta…

És most azt is tudta már, amit eddig hiába keresett, hogy kire emlékezteti ez az arc: – Ember Máriára.

Ember Mária… Jobbra-balra tőle vasfegyverrel, aranytrombitával a három bikaölő áll, lágy tekintetét és kevély férfiszáját a Védőasszony felé fordítva.

Mért szomorodott el úgy Katóka? Úgy elszomorodott, mintha elvesztett volna valamit, ami sohasem volt az övé és ami mégis többet ér neki, többet az életénél is.

Milka századosnak tetszett a kép. Ő értett régi festményekhez és megmagyarázta a barátnőjének, hogy nemcsak az ecsetkezelés, hanem a Szűz arckifejezése után is meg lehet állapítani a kép korát.

– Ezt az arcot mindenesetre az urbinói Ráfael előtti időkben festették, – maga emlékszik, ugyebár édes, Filippo Lippi és Fra Angelico Madonnáira –?

Aratóné nem válaszolt semmit; bár igen levert volt, a szája szélén mégis egy kaján kis mosoly jelent meg, amely olyan volt, mintha a Boldogasszony jobbján álló bikaölőtől tanulta volna el.

Odaintette a sekrestyést és megkérdezte:

– Ki festette meg Álarczos Mária arcát?

A restaurálás egy Szakács nevű festő munkája, az oltvavölgyi kórházból jött és máig itt felejtette magát a plébánián…

Tulajdonképpen csak a facsillár aranyozását bízták reá, de ő egy délután bezárkózott a templomba, nekiesett az oltárnak és eltüntette Mária arcáról a fekete álarcot.

Némelyek szidják érte, de a népnek nagyon tetszik a fehér szép Boldogasszony.

Mialatt a sekrestyés beszélt, Milka százados a festett ablak felé emelte fejét. Az arcát nem lehetett látni, de a füle paprikavörös volt… Most már tudta, mit jelentett Katica gonosz mosolya!

– Mehetünk, – mondta az asszony.

A kocsijuk keresztül döcögött a felső kapu alagútján, szinte szédültek a nagy világosságban, amint kijutottak a középkori rókalyukból.

Maguk előtt látták a nagy Harkályhegyet. A lejtőt borító sötét erdőből, mint sziget a viharosan hullámzó tengerből, meredeken és keményen tornyosult ég felé a sziklaorom.

Az ezüstszürke falakra éles, sötétkék árnyékokat vetettek a régi vízrovások.

– Ott fönn sok barlang van, – mondta Katica. – Némelyikben nagy bölényszarvakat találtak…

Az Oltva vize fölött, alacsony gerincen, soktetejű régi ház állott. A fazsindelyes tetők egyik síkja fekete volt, a másikat ezüstfehérre festette a fölkelő nap.

A kerti fák sötét koronáját is remegő ezüst sarló szegélyezte kelet felől.

Milka százados azon gondolkozott, hogy miféle festőtől látott hasonló tájképet, midőn Katica különös, megindult hangon azt mondta: A Harkályvár!

A százados azonban nem felelt. Még fájt neki a barátnője gúnyos mosolya a templomban…

A székely megállította a lovakat, majd óvatosan letért a gyepre.

– Megvárom, míg azok elmennek, – mondta.

Egy éneklő emberhullám közeledett dobogó ütemben az úton. Katonák.

Katóka azonban csak a Harkályvárat látta… Az ablakok nyitva, – a vén Mikulás talán megtudta, hogy ő Oltvára érkezett?

A tetőgerincen galambok röpködnek és búgnak. Egy rozsdafoltos nagy páva távol ül a többitől, az mindig úgy tesz, mintha titkos bánata volna…

És Katókának egyszerre eszébe jutott Arató-nagyapa kék thékája és az Arany Hegedű… Hányszor törte már a fejét, hogy mi lehet Alvajáró királykisasszony meséjének vége!

Azt mondta Milkának:

– Fölmegyek egy percre, – egy könyvet hozok – tüstént itt leszek megint… Megvár, ugye?

Már le is mászott a kocsiról és sietve bement az alsó kerti ajtón.

Milka némán utána nézett, látta a fekete ruháját, amint eltünt a málnabokrok mögött és megint fölbukkant a lejtős úton.

Különösnek találta Katica viselkedését, szinte sértőnek… Fölmegyek egy percre! – Azt is mondhatta volna: nincs kedve velem jönni?

Egy ujságot vett ki a zsebéből és férfi-szokás szerint rosszkedvűen beletemetkezett. Ezt a lapot tegnap este vette, de elfelejtette megnézni.

Egyszerre remegni kezdett az ujság a kezében, a ködfátyol mögött, mely a szemére borult, rajzani kezdtek a fekete betűk…

Arató István tanár él… A halála híre megfoghatatlan tévedésből került forgalomba… Tifusza volt, az oltvavölgyi járványkórházban feküdt… Tegnap este a fővárosban járt, hogy személyesen megcáfolja a hamis hírt… Az éjjel megint visszautazott Oltvára… A felesége ma hajnalban utána utazott…

Milka százados szeme Katicát kereste. Az éppen most ment föl a széles lépcsőn, most ért a Harkályvár oszlopos pitvara alá.

Ott fönn egy halott várja! Ha kiáltana neki, még megállíthatná, visszatéríthetné…

Nem kiáltott. Megint azt a hideg zsibbadást érezte a szíve körül, a zaklikovi zsibbadást… Magába süppedten, rettenetes egykedvüséggel ült a kocsiban és nézte, nézte, mint lép be a feketeruhás asszony egy zöld ajtón…

Katóka belépett a zöld ajtón, végigment a folyosón, benyitott a nappaliba és átment a könyvtárba.

Egy eleven lélekkel nem találkozott – nos, a derék Mikulástól ugyan ellophatnák az egész házat!

Egy földig érő nagy tükör mellett suhant el, ott megpillantotta magát a fekete ruhájában és megijedt: Jézus, hogy meghízott megint! Neki dupla baj a hízás, az arca könnyen valami közönséges, ellenszenves kifejezést kap, – igazán tenni kellene valamit!

A könyvtárban egyenesen a polchoz ment, ahol Arató-nagyapó füzetei sorakoztak. Az Arany Hegedűt azonban nem találta helyén.

Ez bosszantó! Pedig biztosan tudta, hogy ő annak idején visszatette…

Körülszaglászott, – óh, de jó szag van itt! Soha nem tudta kisütni, hogy mitől: de sehol a világon nem volt olyan jó szag, mint a Harkályvárban.

Körülnézett, – a nagy tölgyfaasztalon egyéb írások közt egy kékfedelü thékát látott… Kezébe vette: nagyapó lendületes és cikornyás írása: Az Arany Hegedű.

Találomra lapozott benne és gépies sietséggel olvasta:

„Alvajáró királykisasszony künn ült a vizek partján és megszólaltatta arany hegedűjét.

„Ekkor egy szürke hajó jött a vizen és a hajóból egy szürke asszony lépett partra.

„A szürke asszony így szólott a királyleányhoz: Ismersz-e, Alvajáró?

„A királyleány megijedt, mert az asszony hangja úgy kongott, mintha mély pincéből szólna.

„A szürke asszony megint szólott: Ha nem ismersz még, Alvajáró, meg fogsz ismerni, mert ezentúl mindig veled maradok…“

A mesekút még tovább folydogált volna, Katalin figyelme azonban már másfelé kalandozott: a szeme egy kék, finom füstkarikán függött, amely csöndes billenésekkel keresve az egyensúlyt, lebegett a függőlámpa alatt.

Égő cigaretta feküdt a bronzcsésze szélén… István szokott ilyen cigarettát szívni, félig titokban olykor Katóka is.

Halálos csönd volt köröskörül, az asszony szíve hangosan és szakgatottan vert…

Egészen biztos: még valaki van a szobában! Talán elbújt a függönyök mögött, vagy a szekrény mellett lapul, gonosz kárörömmel leselkedik, – a következő pillanatban elő fog ugrani, vagy egy ismerős hang, amely szándékosan elváltoztatja magát, megszólal valamelyik sarokból: Kata – Kató – Katóka!

De azután végigsimított az arcán – gyerekség! Megijedni egy égő cigarettától! Kata, Kató – tán homo sapiens volnál, vagy mi?!

Összeszedte magát és nagy energiával kutatni kezdett a könyvtárban… Minden sarokba benézett, – de sehol semmi!

A kandalló párkányán kerek kis bronzkeret állott, azelőtt Katóka leánykori arcképe volt a keretben, de most Arató Palkó arca mosolygott ki belőle különös szomorúsággal… Ki cserélte el a képeket? Mért tette?

A tekintete az íróasztalra esett és ekkor hófehér lett az arca… Félig teliírt papirlap, – az utolsó sorban még nedvesen fénylik a ténta… Az ő írása, Istváné!

Odalépett, ráhajolt, meredt szemmel nézte. A lap fején: Mikroorganizmusok, kétszer aláhúzva. Alatta latin számok, fejezetcímek. Egy könyv első terve.

Igen, mindig azt mondta, ezt a könyvet meg kell még írnia. Sokszor bele akart fogni, de nem haladt a munka, tréfásan panaszkodott is, hogy a házasélet ellustította…

Most belefogott!

Katóka szíve úgy fájt, mint akkor éjjel, mikor a régi Belvárosban kereste a meghalt urát.

Most megint kereste, végig a szobákon. Az ebédlőbe lépett.

Már közel volt hozzá, hogy türelmetlenül fölsírjon, hogy elkiáltsa magát: István, hát ne bujkáljon, – én vagyok, Katóka!

De aztán hirtelen szoborrá dermedt, arccal a veranda-ajtónak fordulva.

Emberek voltak künn, az Oltvára nyíló erkélyen.

Az ebédlő homályos volt, Katóka az üvegajtó selyemfüggönyén keresztül figyelte őket, mintha fénylő fehér ködben ülnének.

A fölkelő nap fényében meglátta őt, az ő urát.

Péterke is ott volt.

És egy nő – Ember Mária! – egy kis fiút tartott ölében, azt oktatta, hogyan fogja a kanalat… Amint mosolyogva föléje hajolt, egészen olyan volt, mint képmása az oltvai nagytemplomban.

Kié volt az a gyerek? Olyan erős volt, mint egy kis bikaborjú, a szemében ötven eljövendő nemzedék életereje csillogott…

Katóka megindultan kereste arcán a családi hasonlatosságot – kié volt az a gyerek?

Még valaki volt ott: Kántor kutya. Mária mellett állott, fejét a térdére tette és komoly figyelemmel nézte, hogyan tanul enni a gyerek… Őt nagyon érdekelte minden, ami az evési szakmába vágott.

Katónak különös ötlete támadt.

Ő, Gráczián Kata, a kis iskolakerülő, belopta magát egy idegen házba, a híres Arató-házba, ott vakmerően sorra járta a szobákat és most meglesi a családi reggelit.

Hogy ő volna Arató István felesége? Haha! Egyszer már egy főherceg is volt az ura, egyszer meg egy angol miniszter… Neki voltak ilyen fura álomkalandjai.

De azok odakünn az erkélyen nem ismerték őt, ő sem azokat. Azok összetartoztak, közös gondolatok és közös fájdalmak családi bélyeget nyomtak az arcukra.

Katóka nem ismerte a gondolataikat és semmit sem tudott a fájdalmaikról.

Olyan idegennek érezte magát itt, mint soha életében sehol másutt.

Ebben a pillanatban Kántor kutya fölemelte a fejét és halkan morogni kezdett az ajtó felé… Idegent szimatolt!

Nem, Katóka nem akarta, hogy meglássák a gyászruhájában… El innen, gyorsan el!

Lábujjhegyen visszasurrant a nappaliba, ki a folyosóra, – előrehajolva, a ruháját összefogva, le a kertbe…

Senki sem látta, csak egy nagyfejű rigó szaladt ijedt csörrenéssel a málnabokrok alá.

Már közel volt a kiskapuhoz, akkor hirtelen eszébe jutott ő, aki odakünn várakozik: Milka százados.

Azzal most már mi lesz? Annak valamit mondani kell… Mit mondjon neki?

Megállott a málnabokrok közt, ott senki sem látta, kissé rendbehozta a ruháját és a gondolatait.

Sírjon vagy nevessen, tagadjon le mindent, vagy mondjon el némely dolgokat?

Legyen jéghideg a megvetéstől, lángoljon a fölháborodástól, reszkessen a fájdalomtól?

Lépdeljen büszkén vagy megtörten, beszéljen félvállról, vagy legyen erős nő, erős a szerelmében: lássa, drágám, ezt magáért tettem, ezt magáért viselem, de nem bánom, örülök, legalább látja, a magáé vagyok…

A szép Zolky leánya ott állott a málnabokrok közt és sebes kapkodással vette sorra lelki ruhatárának egyes darabjait, kezébe vette, megnézte, megint visszadobta a különböző Katákat, Katókat, Katókákat, Katalinokat és Katicákat, hogy melyiket vegye magára erre az alkalomra.

Miközben szemlét tartott önmaga fölött, az arcán, – mint alig észrevehető ködös áramlások a tenger tükre alatt, – ellentétes kifejezések váltakoztak: az öröm, a félelem, a szerelem, a szűzies szigorúság, a vágy és a lemondás halkan jelzett kifejezése.

Odalenn az úton még mindig vonultak a katonák.

A harmatosan tündöklő nyári reggelen egy szomorú, szép katonadal hangzott föl:

VÉGE