Katalin
A zivatar elvonult és éjszakára elcsendesedett a város is. Sok fiatal asszony még álmában is görcsösen fogta a katonaköteles urának kezét, de kívül az utcán erélyesen kilépő szöges talpak csattantak meg, olykor pedig duhaj nótázás hallatszott: a helyőrség legényei rajzottak a városban, a hadüzenet következtében megnövekedett önérzettel.
A budai hegyek fölött hosszan elnyúló, sápadt felhők pihentek mozdulatlanul a holdfényben; az ember azt hihette volna, hogy az égiháború halottjai.
Arató hálószobája elsötétedett, a tanár ágyában feküdt, midőn Katalin megjelent a küszöbön.
A kecses árnyékképe mögött világos volt a másik háló. Kék bársonyfészek volt az asszonyé, a lámpa fénye is kék selymen szűrődött keresztül, miért is a szoba kissé hűvös és méla benyomást tett, akár a hableány kristálybarlangja.
Katalin tétován állott az ajtóban.
– Nem alszom, – biztatta az ura.
A selyemkimono megsuhant és az asszony odaült az ágy szélére. Rögtön utána parányi gombolyag galopozott be a világító ajtókereten; Katalin kis macskája volt, mely púpos háttal és fölnyujtott farkkal iramodott az asszony nyomában.
Katalin jóideig hallgatagon ült, majd halkan és panaszosan mondta:
– Nagyon szomorú vagyok.
A háborús mámorra már elkövetkezett a kijózanodás… Amióta asszony volt, annyira elszokott minden szenvedéstől, hogy ez úgy hatott reá, mint valami nagy igazságtalanság.
– Szomorú vagyok, félek attól, ami jönni fog… Eddig olyan jó volt élni! Most tudom csak, hogy milyen jó volt! De most már úgy érzem magamat, mintha egy rettenetes kéz leemelte volna fejem fölött a háztetőt…
Egy forró könnycsepp hullott Arató István nyakára. Lám, ez tehát komoly? Magához ölelte a feleségét. A gyöngyvirágszagú kimonó vékony selymén keresztül érezte ifjú szívének dobogását.
– Tudja, mit kellene tenni? – susogta az asszony. – Hazamenni a Harkályvárba, összebújni és aludni és ki nem jönni többet, míg véget nem ér a háború.
Ezt a mesélő gyermek hangján mondta.
Harkályvárnak nevezték az ő oltvai házukat, ahol házaséletük első hónapjait töltötték.
István lecsókolta a felesége könnyeit. Eddig még sohasem látta sírni – de igen, egyszer, de akkor is a boldogságtól – és az asszonyi könnyek most hulló szikraesőként égették a szívét.
Hát igaz, eddig nyár volt és a közös útjok virágos kerteken kanyarodott végig. Tegnapról mára ősz lett. És mi lesz holnap? Holnap talán már havas pusztákon fogunk járni.
– Okosnak kell lenni, Kató, okosnak és bátornak…
Katalin dacosan rázta meg a fejét.
– Könnyű maguknak, könnyű a férfiaknak! A férfiaknak a háború egy vad sport… Aki elesik, az ottmarad és nincs tovább. De aki itthon marad, de az asszony –!
– Igazad lehet, a háború tulajdonképpen az asszonyszívek csatája, – mondta elgondolkozva a tanár. – Minden katonát, aki a harctérre megy, egy anya, egy feleség szíve kíséri. És minden golyó, amely talál, egy asszonyt sebez meg. Elgondolni is rettenetes, hogy milyen tömege a fájdalomnak fog itt fölhalmozódni!
Ezzel ugyan nem vigasztalta meg Katalint…
– Dehát az élet nem majális, – folytatta István, – te pedig, hál’ Istennek, nem vagy afféle ruhás baba, hanem homo sapiens. Nemcsak a nemesség, az értelem is kötelez… És minden anyától lett embernek, legyen him vagy nőstényke, az a kötelessége, hogy tisztességgel viselje el az élet bajait és hogy méltósággal nézzen szemébe az elkerülhetetlen végnek, a halálnak.
A halál! Katalin megborzongott… Nem, a halál gondolatával ő sohasem fog megbékülni, a halált ő sohasem fogja megérteni. Ha arra gondolt, hogy ő, Katalin, egyszer ott fog feküdni, mereven és hidegen, égő viaszgyertyák közt a koporsóban, akkor sírni és sikoltozni tudott volna, akkor úgy érezte, hogy az egész életnek semmi értéke és semmi értelme nincs.
Katalin hirtelen átölelte István nyakát és odaszorította nedves és forró kis arcát az uráéhoz.
A tanár ekkor egy kis fájdalmat érzett a mellén, az aranyérem szorította, mit felesége a nyakában hordott. A régi érmet, amely az asszony védőszentjét, alexandriai Szent Katalint ábrázolta, még leánykorában ajándékozta neki.
– És maga – maga mit fog csinálni? – kérdezte az asszony.
Arató megértette a kérdést, de jó ideig nem válaszolt. Katalin karjának szorítása azonban mind görcsösebb lett.
– Holnap fogom megtudni, hogy mikor kell bevonúlnom, – mondta később Arató.
A nyomás a nyakán hirtelen engedett. Ijedt csendesség lett a szobában.
– De hiszen magának nem kell bevonúlnia! – tört ki Katalin. – Maga egyetemi tanár – csak egy szavába kerül és fölmentik!
– Abban állapodtam meg a miniszterrel, hogy felügyelője leszek a határszéli járványkórházaknak. Ott talán hasznomat vehetik.
Katalin egyébként magázni szokta az urát, de most tegezte, miközben panaszosan mondta:
– El akarsz hagyni? Amióta a tied vagyok, egy napig sem voltam még magamra.
A tanár megsímogatta az arcát.
– Kata, Kató, hát nem szégyelled magadat? Ilyen komoly időkben nem illik, hogy akkora kázust csináljunk magunkból.
Katalin némán ült az ágy szélén. Az agya azonban erős munkában volt. Végül odahajolt az urához és különös, szinte kárörvendő hangon mondta:
– István, nekem van ám valamim!
– Micsodád van?
– Mérged? Miféle mérged?
– Jó, finom mérgem, – gyorsan és biztosan ölő, fájdalom nélkül ölő.
– Minek az neked? És hol szerezted?
– Loptam – a laboratoriumból… És azt előre is mondom: hiába követeled vissza, nem adom! És megtalálni sem fogod soha, olyan jó helyen rejtegetem!
– Dehát mit jelent ez? Minek neked a méreg?
– Azt jelenti: ha te meghalsz, én utánad megyek!
– Kata! – korholta bosszúsan, de alapjában véve meghatottan a tanár, – miféle gyerekes beszéd ez?
Az asszony fölemelte jobbik karját, amelyről lecsúszott a bő ruhaujja, úgy, hogy a karcsú karja fehéren világított a félhomályban.
– Utánad megyek, Isten engem úgy segéljen!
A tanár ijedelme láthatólag örömet szerzett az asszonynak. Ragyogott és lángolt a jókedvtől, amint boldog ficánkodással odavetette magát melléje.
– Megesküdtem, most már rendben vagyunk, barátom.
– Csakhogy az ilyen gyerekes esküdözéseket nem könyvelik ám el a mennyországban!
– Hát nem te mondtad: tisztességgel viselni az élet bajait és méltósággal szembenézni a halállal? Hát nem te mondtad?
– Az a halál, amelyről te beszélsz, nem méltó Arató Istvánnéhoz; az öngyilkosság a zavaros fejű, félművelt emberek kibúvója.
Katalin nem haragudott meg, hanem egészen közel bújt urához és forró susogással kérdezte:
– Hát mondja: maga tudna nélkülem élni?
Erre nem akart válaszolni a tanár, csak erősen magához szorította Katalint. Az pedig szárnyukra eresztette fantáziájának színes sólymait.
– A mérget nem adom vissza… És hidd el, ha téged valami baj ér, akkor a legokosabb dolog, amit egyáltalában tehetek, ha utánad megyek… Nem is a fájdalom fog megölni, én egyszerűen csak azért fogok meghalni, mert nélküled semmi alapja, semmi célja és semmi jogosultsága az életemnek…
Mint máskor gyakran, úgy most is elragadták és meghatották a saját szavai. Azt mondta:
– Én csak azóta élek, amióta a tiéd vagyok és csak addig élhetek, amíg a tiéd maradhatok… Azt hiszem, egészen bátran visszaadhatnám a mérget, mert abban a percben, amikor te meghalsz, nekem méreg nélkül is végem lesz… Én a te árnyékod vagyok, melyet a te profilod vetített bele az életbe. Ha elalszik a fény, akkor nem kell az árnyékot külön megölni, magától is elmúlik.
Remegett az indulattól, egészen megmámorosodott a saját szavaitól.
– Nem is házasság, ami köztünk van, sokkal több annál, sokkal szentebb, mélyebb, szorosabb valami… – susogta elragadtatással. – Minket nemcsak pap esketett, minket a természet szánt egymásnak és az Úristen áldott meg…
Nem tudott tovább beszélni, a sírás elfojtotta a szavát.
István mondani akart valamit, de az asszony a szájára tapasztotta kis tenyerét, hogy most ne beszéljen és édesen sírt tovább a nyakán.
Azután hirtelen fölkelt. Érezte, hogy most már csak egy szót mondhat még, ami méltó ahhoz, amit már elmondott.
– Szeretlek! – suttogta és kiosont a szobából.
István elgondolkozva bámult a sötétségbe.
Egyszerre valami halk és szelid dorombolást hallott maga mellett. A Katalin kis macskája volt, amely gombolyaggá csavarodva feküdt a paplanon.
– Kató! – kiáltotta a tanár, – itt felejtetted a macskádat!
Katalin, akinek vetkőződése már előrehaladott stádiumban volt, egy vidám és meglepett kis sikoltást hallatott a szomszédból, majd a szobaleánynak csöngetett, hogy vigye ki a cicát.
Közbe nevettek és így a hadüzenet napja elég vidáman végződött.
Volt valami igazság abban, ha Katalin azt mondta, hogy ő csak azóta él, amióta Arató felesége.
Ő is Oltván, abban az erdélyi kis városban született, amelynek a honfoglalás óta Arató István volt a legnevezetesebb fia.
Oltva ősrégi, zeg-zúgos, álmos és bájos fészek. A főutcáját árkádos régi házacskák szegélyezik.
A sebesfolyású Oltva folyón átvezető fedett régi fahíd mellett áll a Gráczián-ház. Az öreg Gráczián – ifjabb éveiben némi szerepet vitt az oltvai takarékpénztár életében – a mi időnkben pufók, sárgaképű, dülledtszemű ember volt. Keveset beszélt, mindig fekete selyemsapkát viselt a fején és ritkán ment ki az utcára. A felesége nevetségesen hasonlított hozzá és elhízott árnyékként tett-vett a házban, amelyre örökké fülledt, szinte kisérteties csend borult.
Ebben a házban nőtt fel Katalin. Az öreg Gráczián a nagyapja volt. A szüleit nem igen emlegette senki, ha azonban történetesen mégis szóba került Kata édesanyja, akkor Grácziánné asszony sírva fakadt, ha meg Kata édesapját hozták szóba, akkor Gráczián uram azt mondta: a gazember!
Katalin édesapja Zolky Elemér volt, a szép Zolky, a kolozsvári színház szerelmes színésze.
A művész egyszer ott nyaralt Oltván, amelynek természeti szépségeit és klimáját valaki nagyon földicsérte előtte. Zolky jól érezte magát a városkában, de ebben a főérdem nem a klimáé, hanem Grácziánék Emilia leányáé volt.
Emilia kisasszony akkoriban már nem volt egészen fiatal leányzó, a duzzadt és viruló szájával, a gyöngéd nézésű szemével, a gömbölyű termetével inkább asszony benyomását tette.
Mondanom sem kell talán, hogy Emilia rajongott a művészetekért, hogy ügyesen festett, jól zongorázott, hogy szépen énekelte a Si vous n’avez rien à me dire-t és a Hét csillagból áll a göncöl szekeré-t, hogy emlékalbuma volt, amelyben a városban megforduló hírességek megörökítették a nevüket és hogy gőgös visszavonúltságban töltötte napjait, mivel az oltvai aranyifjúság képtelennek mutatta magát arra, hogy kövesse szellemének magasabb röptét.
Zolky Elemér beírta nevét Emilia emlékkönyvébe. Többször is elment még a Gráczián-házba, később mindennapos vendég lett ott, végül már éjnek idején is látták a fahíd tájékán. Szóval, a baj megtörtént.
A télen Gráczián uram Kolozsvárra utazott, hogy „komolyan beszéljen“ a művésszel. A művész azonban meglehetős alávalóan viselkedett. Hogy ő igazán nem érti, mit akarnak tőle, Emilia kisasszony elvégre nem iskolásleány már és tudhatta, mit csinál… Az öreg úr birsalmaszínű arca ekkor céklavörös lett, szó nélkül sarkon fordult megint és hazautazott Oltvára.
Áprilisban megszületett a gyermek, az anya azonban meghalt. Pedig a nagytapasztalatú asszonyság, aki az eseményeket intézte, éppen fordítva tervezte a dolgot…
Mire kis Katóka három esztendős lett, a szép Zolky megint megfordult a városban. Valószínű, hogy megfeledkezett a régi kalandjáról, különben talán mégsem ment volna Oltvára vendégszerepelni.
Valaki emlékeztette reá, hogy neki itt egy kisleánya van és a művész a színházi próba után, szokott szelességével, betoppant Grácziánékhoz.
Mikor meglátta Katókát, letérdepelt előtte, megölelte, nevetett és sírt, miközben valódi könnyeket hullatott, majd bocsánatot kért Katókától és az egész világtól, és azt követelte, hogy a gyermek szólítsa őt apukának, mert, mint mondá, a vér nem válik vízzé… Azt is mondta, hogy most új korszaka kezdődik az ő életének.
Este Bánk bánt játszotta, a babérkoszorút pedig, mit a nőegylet adatott föl a színpadra, kivitte a temetőbe, Emilia sírjára, miután előbb leszedte róla a selyemszalagot. Födetlen fővel állott a sírnál és azt mondta: Emiliám, drága, jó Emiliám!
Az oltvaiak úgy találták, hogy ez kegyeletes, szép cselekedet volt, Zolky pedig azt mondta a kávéházban, hogy ezzel egy erkölcsi adósságot rótt le a megboldogulttal szemben.
Másnap megint elment Grácziánékhoz és kijelentette, hogy a jövőben ő fog gondoskodni Katóka nevelésének költségeiről, ez neki nemcsak szent kötelessége, de apai joga is. Oly szívhezszólóan kért, könyörgött és követelődzött, hogy végül is meg kellett vele egyezni húsz forint havi tartásdíjban.
A művész másnap elutazott és elsején pontosan meg is küldte a húsz forintot. Két hónapig még rendesen fizetett, de azután megúnta a dolgot, abbahagyta és Gráczián uram sürgető leveleire sem hederített.
Katóka nem látta többet édesapját. Később az arcát is tökéletesen elfelejtette; amire máig is élénken visszaemlékszik még, az egy aranygombos, égszínkék selyemmellény, amelyet a szép Zolky a látogatása alkalmával viselt.
Az öreg Gráczián minden komolyabb ok nélkül olyasmit képzelt, hogy a világ állandóan szemmel tartja az ő családját és hogy tisztesség és fedhetlenség dolgában a Grácziánoknak fokozottabb kötelességeik vannak más közönséges halandóknál. Ezért Emilia leányának bűnbeesése annyira lesújtotta, hogy holta napjáig kerülte az embereket. Valóságos kriptaéletet élt a vén feleségével együtt és Katóka lett a kripta harmadik lakója.
Az öreg úr titokban azt remélte, hogy a jó Isten idejében magához veszi majd a kis árvát. Mivel azonban a jó Istennek láthatólag más egyéb tervei voltak Katókával, Gráczián uram melanchóliája elkeseredéssé fajúlt.
Annyit mégis elvárhatott volna, hogy a kisleány alázatos és mintegy bűnbánó magaviseletével igyekezzék enyhíteni exisztenciájának szégyenét. Katóka azonban úgy viselkedett, mintha a szénája legjobb rendben volna.
Ha a lépcsőn ugrándozott, vagy ha sohasem hallott nótákat dudolt az udvaron, akkor Gráczián szemrehányóan nézett a feleségére. Hallod ezt, hallod?
Ha kis Kató tarka pántlikát kötött a vékony varkocsára, akkor nagyapó fájdalmasan fölmordult: Még ezt is?
És mikor a kisleány egy nap kijelentette, hogy szeretne táncolni tanulni, táncolni, mint a többi kisleány: az öreg úr nem talált a fölháborodása számára méltóbb kifejezést, mint hogy elkezdett rémesen hahotázni.
Nem volt szívtelen ember Gráczián, csak rendes polgár volt és nem tudta elviselni, hogy olyan rendhagyó módon lett nagyapává.
Szegény Katóka úgy élt az ódon házban, mint a molypille a pókfészekben. Ha megrezdült a szárnya, már kaptak utána a vén pókok. Még a kályhalyuk is úgy tátotta reá a száját, mintha el akarná nyelni.
Ez persze nem akadályozta meg a kisleányt abban, hogy szép, erős nagyleánnyá ne legyen. A csillogó szemével és a kreolos, barnapiros színeivel olyan volt akkoriban, mint egy sötét La France-rózsa bimbója.
Tizenhat esztendős korától fogva, amióta már édesbús sejtések zsongtak a vérében, elkezdett várni. Várta Élet királyfit, aki el fog érte jönni, hogy kiemelje a kriptájából.
És a tündérmesének megint egyszer igaza lett az élettel szemben, a romantika megbuktatta a matematikát. Az Élet valóban eljött Katókáért Arató István személyében.
Senki sem értette, Oltván alkalmasint ma is törik még rajta a fejüket, hogy a hírneves fiatal tudós, „aki talán a kolozsvári kontesszek közt is válogathatott volna“, mért vette feleségül éppen Grácziánék Katókáját.
Dehát feleségül vette.
Néhány hónapig a fiatal házasok még ott laktak Oltván, a Harkály-várban. (A Harkályvár egyébként nem vár, csak afféle becsületes vidéki kuria. Arató István nagyapja épitette a Harkály-hegy lejtőjén, valamelyik erdélyi fejedelem elpusztult kis várkastélya helyén, amelytől a nagyzoló nevét is örökölte.)
Később a fiatalok Berlinben laktak, onnan csak nyári vakációra jöttek haza, míg aztán Istvánt meg nem hívták a budapesti egyetemre.
A szép Zolky törvénytelen leányából előkelő asszonyság lett. Együtt emelkedett az urával, akinek dicsőségében úgy fürdött, mint a repülő kócsag a napfényben.
És hálát adott Istennek, mert úgy érezte, hogy ő áldott az asszonyok közt.
Ő, aki áldott az asszonyok közt, ebben a pillanatban ott fekszik a pehelykönnyű paplanja alatt és nyitott szemmel bámul bele a hálószoba kék homályába.
A szenvedélyes szavak, miket egy órával ezelőtt az urának mondott, még remegésben tartották idegeit, agyában még egyre forogtak a kerekek…
Tiszta dolog: ha István meghal, akkor ő sem élhet tovább. Mérge ugyan nincs, – hogy lopott volna a laboratóriumból, azt csak úgy mondta, mivel éppen eszébe jutott, – de ez nem is fontos dolog, – ha az ember meg akar halni, akkor mindig talál rá módot…
A halál! A képzelőtehetsége, amely hihetetlen mozgékony volt, akár a patak vize, mohón rávetette magát erre a fekete lyukra.
Máskor rémülten menekült előle, de most megbűvölten és remegő kíváncsisággal sompolygott közelebb.
És mint mindig, most is látta önmagát, kritikus szemmel, hűvös távolságból…
A hátán feküdt, a mellén összekulcsolt kezekkel, merev viaszbáb-mosollyal a száján… Fekete draperiák, gyertyák, virágok…
Érezte a tubarózsák és a tömjén bódító szagát, olyan jól érezte, hogy elfúlladt tőle a lélegzete…
Hallotta a pap zümmögő és kissé hamis énekét és hallotta az egyes latin szavakat…
Circumdederunt me gemitus mortis: Dolores inferni circumdederunt me…
Az ajtóban feketeruhás emberek szoronganak. Furcsa! Katalin is köztük áll és könnyes szemmel látja önmagát a ravatalon… Halk susogás, mormogás van körülötte:
– Szép halott… Szegény asszony, milyen szép! Olyan szelid, fehér, mint egy szent… Ez az asszony szent volt! Szerette az urát, a nagy Arató Istvánt és nem tudta túlélni…
Egy nagyszakállú tanár, akit Katalin látásból ismert, fojtott basszushangon magyarázta szomszédjának, hogy a megboldogultnak nagy érdemei vannak a tudomány körül is, mert együtt dolgozott az urával és nem egy fölfedezéshez, amely ma Arató István dicsőségét hirdeti, az asszony adta meg az ötletet…
– Közös emléket fogunk nekik állítani, – mondta a nagyszakállú. – A szoborbizottság már megalakult… Ha együtt voltak életükben, legyenek együtt a halálban is… Mert ez az asszony méltó volt az urához…
Katalin érezte a szivarszagot és látta, hogy egy könnycsepp szalad le a tanár hosszú szakállába.
Az persze nem volt igaz, hogy a laboratóriumban dolgozott volna, de azért a nagyszakállú úr elismerése meghatotta.
A szíve nagyon fájt, sajnálta magát, hogy ilyen fiatalon kellett meghalnia.
És egyszerre odaroskadt a saját ravatala elé és kitört belőle a hangos zokogás.
István meghallotta a nyitott ajtón keresztül és rákiáltott.
– Halló! Katóka! Fordulj a másik oldalra!
Azt hitte a jámbor, hogy a feleségének lidércnyomása van.
Katalin valami halk, nyöszörgő hangot adott, mintha ebben a pillanatban ébredne fel mély álmából, pedig soha még éberebb nem volt. Vajjon minek alakoskodott?
Az ura erélyes hangja azonban már uj medret vágott a pataknak és az most arrafele zuhogott.
Ni, hiszen nincs is semmi baj! István ott ásítozik a szomszéd szobában, erős és egészséges mint a medve, nem is gondol a halálra. Nem fog a harctérre menni, csak barakkórházakat fog építeni…
Egyszerre világosság derengett az asszony szívében, a tagjait édes melegség futotta át.
Jókedve lett és nevetett magában, mint az iskolásleány. És megint látta önmagát messziről, amint vihogva fekszik a sötétségben, a szomszéd szobában pedig az urát, amint aggódva fülel az ajtó felé…
Ekkor már pukkadozni kezdett a jókedvtől. És hogy meg ne hallja a szigorú tanító bácsi a másik szobában, a szájára tapasztotta a tenyerét és az orrára húzta a paplant.
Talán édesapjától, a szép Zolkytól, örökölte azt a képességét, hogy örökké látta és figyelte önmagát.
Ez furcsa volt, mert életének fontos és szomorú pillanataiban is maradt benne valami, vagy helyesebben valaki, aki közömbös és éber volt, mintha mindaz, ami Katalint megijesztette vagy könnyekre fakasztotta, nem is tartoznék ő reá.
Állandóan szemmel tartotta magát és gyakran az az érzése támadt, hogy nem is egy, hanem tíz, száz Katalin van a világon. Ezek a különböző Katák, mindmegannyi lehetőség alakjában, el vannak raktározva a lelkében, mint a kosztűmök a szinpadi ruhatárban. Azt veheti magára, amelyiket akarja, amely legjobban illik neki.
Egyik jó, a másik rossz, van szűzies és van szemérmetlen, nyughatatlan és tunya, őszinte és hazug. Van mindenféle.
De melyik ő maga? Egyik sem, vagy mindegyik. Ha magára veszi az egyiket, akkor nem ismeri a másik Katát.
Tizenöt esztendős süldőleány korában egyszer az ablak függönye mögül kileste két oltvai kamasz bizalmas beszélgetését. Az ő édesanyjáról meg róla magáról beszélgettek. Oda lyukadtak ki, hogy „tisztességes úriember“ nem veheti feleségül Katókát.
Kató akkor igen elkeseredett és tüstént elhatározta, hogy „rossz nő“ lesz, csakhogy bosszút állhasson a férfiakon. És mikor ezt elvégezte magában, akkor már át is alakult egész valójában.
Egyetlen fogással magára öltötte a kokott jellemét, mint valami színpadi jelmezt. Kacér, gonosz, hideg és számító lett.
Az arcátlanságával kétségbeejtette a nagyanyját és felháborította a vén Grácziánt.
Ez addig tartott, míg az oltvai nagytemplomban egyszer a Notre Dame-nővérek énekét nem hallgatta. Az üvegtiszta, hidegen és mégis fanatikusan szárnyaló hangok meggyőzték, hogy neki is a Jézus menyasszonyává kell lennie.
Az orgonazúgásból édes hangokat hallott, amelyek a nevén szólították. Egy tömjénfüst-karika odaszállott és a feje fölött lebegett…
Mire hazajött a templomból, maga volt az édes szemérmetesség, a szűzies alázatosság.
Sokat imádkozott akkoriban, egyszerűen öltözködött, szófogadó és dolgos lett és ami kevés cicomás holmija volt, azt mind elajándékozta.
Abban az időben, ha önmagára gondolt, mindig fehér apáca képében látta magát. A kép azonban lassan elhalványodott, végül egészen eltünt, mint a fotografia a napfényben, hogy egy újabb jelenésnek adjon helyet.
Midőn Arató Istvánt első ízben meglátta az oltvai templomtéren, megmosolyogta a furcsa szabású angol kabátját. Igaz, hogy akkor még nem tudta, ki a sokzsebű raglan tulajdonosa; azt hitte, valami kereskedelmi ügynök. Ő akkor még az arisztokratikusan karcsú és sápadt regényhősöknél tartott.
Később meghallotta, hogy a híres Arató tanár hazaérkezett és ekkor a Szentháromság-szobor és a Vikus boltja közt beleszeretett.
A tanár régen a berlini laboratóriumban dolgozott megint, alkalmasint a nevét is elfelejtette már a vidéki fruskának, aki Oltván olyan különös pillantásokkal üldözte, Katalinnak azonban forró rögeszméje lett a szerelme és a nagy távolságon át egyre Berlin felé küldözgette vágyainak delejes hullámait.
Persze, más gondja nem is volt a pókfészkében.
Ha a nagyanyja akkoriban elküldte a városba, nagy kerülőutakon a Harkályvár felé sietett, hogy könnybe borúlt szemmel lássa a kőküszöböt, melyet Arató István lába érintett…
Nem költött többet nyalánkságokra, a megtakarított pénzén meghozatta Arató könyveit és bár keveset értett belőlük, fél éjszakákat olvasva töltött.
Rákövetkező nyáron, midőn a fiatal tudós megint hazajött vakációra, Oltván már bizonyos híre volt Katóka hóbortos Arató-kultuszának.
István is hallott róla, nevetett is rajta, de midőn a véletlen összehozta a leánnyal, nem volt kedve nevetni, annyira meglepte a forró és követelő energia, amely Katóka szeméből áradt.
Katókában akkor erős elhatározás élt, hogy meg fog halni, ha nem kell a tanárnak. És lehet, hogy meg is halt volna.
István kiváncsi lett a leányra, ki akarta tanulni, de semmit sem talált benne, csak a maga tükörképét.
Olybá lehetett venni, hogy Kató egyénisége belefúlladt, szétfoszlott és elolvadt szenvedélyének mindent betöltő tengerébe.
Lassan, észrevétlenül, Katóka szerelmes rögeszméjének sugalló hatása alatt, egy gondolat rügyezett, lombosodott és terebélyesedett a tanár lelkében, mint a datolyamag a hindú bűvész kosarában: ennél jobb, ennél inkább neked való feleséget sehol sem fogsz találni a föld kerekségén!
A leány útját a nászszoba felé három buzgó segítőtársa egyengette: a férfi büszkesége, hiúsága és asszonyi dolgokban való tudatlansága.
Mert Arató is, mint annyi nagy gyerek, már régen megkötötte magát, hogy maga fog asszonyt választani, nem törődve a világgal, olyan asszonyt, aki neki köszönheti mindenét és aki rajta kívül nem imád semmiféle faragott istent…
Midőn Katókából feleség lett, egy új szereplő jelent meg az élet színpadán: Katalin, a híres ember hitvese. Ebben a szerepében tökéletes volt, mert boldog volt és boldoggá tette az urát.
A csalhatatlan ösztöneivel eltalálta, hogy milyen köntös illik egy-egy szerepéhez. Most nemes szerénységgel kell öltözködnie és minden mozdulata igazodjék az édes és tiszta komolyság ritmusához… Az ura sokat dolgozik és nem szívesen jár társaságba… Katalin sem!
– Hol találhatnék magamnak jobb társaságot az uraménál? – kérdezte kevély alázattal.
Tökéletes volt és most már érdemes is volt remekelnie, mert az intimus közönsége már nemcsak az oltvai naplopókból, hanem a német egyetemek világhírű korifeusaiból telt.
Az ezüstsörényű egyetemi oroszlánok észrevették a szelid és rajongó pillantásokat, melyekkel Aratóné több évi házasélet után is állandóan körülhizelegte az urát, és lemondó sóhajjal gondoltak a saját, tisztességben elhizott és megrezesedett arcú professzornéjukra…