Az arany hegedű

Súlyos kerekek dübörögtek az utakon.

Az Atlanti-tengertől a Csendes-oceánig hadseregek vonultak, komor és baljós sietséggel, mint az égen gyülekező viharfellegek.

A készülődő nagy förgeteg egyik csukaszürke kis felhőfoszlánya, egy honvédszázad, éppen most trombitált végig vidáman és hetykén a budapesti Körúton, Arató Péter és Pál közös vezénylete alatt.

A Rákosról igyekeztek vissza a kaszárnyának lefoglalt iskolába, a főhadnagy útközben átadta a csapatot a hadnagynak, az viszont a zászlósnak, míg végül a század sorsa az immár hadapródjelölt-őrmesterekké előléptetett ikrek kezébe került.

A század élén lépkedtek és rózsás arcukon szinte meglátszott, hogy mennyire megvetik Pasicsot és mennyire nem félnek Nikolajevics nagyhercegtől.

Úgy vélekedtek, hogy igen növelné személyes tekintélyüket, ha minél több ismerősük látná őket, azért meglehetős kacskaringós utakon vezették vidékről jött és a fővárosi utcalabirintusban járatlan tartalékosaikat.

Egy szűk utcában az a nevezetes dolog történt, hogy egy tábornokkal találkoztak. Igazi tábornok volt és olyan váratlanul kanyarodott be a sarkon, hogy összeütközött Péterkével.

Péter szikrázó szemekkel kardot rántott, mintha embert akarna ölni, és egy arasznyira a tábornok orrától olyan rettenetes bömbölésel vezényelte a tisztelgést, hogy az öreg úr ijedten visszahőkölt.

Szerencsére nyugdijas tábornok volt és így már fölemelkedett az emberi humor olyan magaslatára, ahol mosolyogni lehet az ilyen kalandon.

A tartalékosoknak azonban több sem kellett, ők a mosolyon felbátorodva, harsogó nevetésre fakadtak és így megesett a katonai fegyelem szempontjából sajnálatos és aggasztó eset, hogy egy m. kir. hadapródjelöltet saját legénysége kinevethetett egy altábornagy védnöksége alatt.

Péter különben azt nézte csak, hogy mit csinál Pál. Az jó testvérhez illően szolidaritást vállalt vele és ha Péter arca rákvörös volt a szégyentől, akkor Pálé paprikavörös volt.

A sors, mintha csak érezte volna, hogy ezek után valami elégtétellel tartozik az Arató-fiuknak, útjokba hozta az Angol kisasszonyok sétáló növendékeit.

A honleányi rajongás, mely a matrózkalapok alul feléjük csillogott, visszaadta nekik önbecsülésüket.

Az izgalmas várakozás és készülődés napjaiban nem várt látogatója érkezett Arató tanárnak.

A dolgozó-szobában voltak éppen és Katalin fölolvasta urának a déli lap táviratait.

Kántor a gazdája lábainál heverészett és mogorva megadással tűrte, hogy a kis cica, amellyel valahogyan mégis kiegyezett, megtépázza a fehér fürtös gubáját.

A szobaleány egy névjegyet hozott be.

– Uzon Csabáné, született Ember Mária, – olvasta Katalin.

– Ki az? Ismeri? – kérdezte.

– Egy boldogtalan asszony, – válaszolt a tanár.

– Vajjon mit akar?

– Ember Mária nem akar semmit. Lehet azonban, hogy más valakinek kell valami…

A különös elüljáró beszéd után maga ment ki, hogy bevezesse a vendéget.

Egy feketeruhás nő lépett a dolgozóba.

Katalin egy villámgyors asszonypillantással végigmérte és fölbecsülte.

A ruhája nagyon egyszerű, de jószabású, a cipője, keztyűje finom… Arca feltűnően keskeny, nagyon fehér; termete túlságosan karcsú… Szép csak a szeme, de az nagyon szép. Az egyiptomi piramisokban pihenő királylányoknak lehetett ilyen szemük: valószínűtlenül nagy, szelid tűzű, barna. És telve van mélységes, leküzdött fájdalommal.

Katalin tudja, hogy a férfiakat az ilyen asszonyi szem megmagyarázhatatlan részvéttel szokta eltölteni. Ez talán visszhangja a régi bűnöknek, miket meghalt férfiak követtek el régóta elporlott nőkkel szemben.

Kántor, az egyébként oly bizalmatlan parasztkuvasz, fellódult a szőnyegről és nyájas farkcsóválással Uzonné elé lépett. Úgy fogadta, mint a legjobb barátait szokta, pedig biztos, hogy sohasem látta még.

Uzonnén meglátszott, hogy keveset forog emberek közt. Olyan különösen és idegenszerűen hatott Arató dolgozószobájában, mint az éjjeli madár, ha déli napfényben végig száll a kerteken. Teljesen hiányoztak modorából a társas ember tapasztalatai, a társalgás aprólékos fogásai és szabadkőművesjelei, amelyeket az avatottak horogként szoktak egymás felé kivetni.

Olyan messziről érkezett és olyan egyedül álló benyomást tette, mintha valóban a piramis alul jött volna.

Most is, miután meghajolt Katalin előtt és megsímogatta Kántor fejét, mindjárt a végén kezdte a dolgát.

– Tanácsért jöttem, tanár úr. Úgy hallottam, hogy járványkórházakat fognak felállítani. Szeretném tudni, hová kell fordulnia annak, aki ápolónő akar lenni?

István azt hitte, Uzonné valami pártfogoltja érdekében beszél és kivette a jegyzőkönyvét.

– A járványkórházba könnyű bejutni, oda nem törik magukat. Én is bejelenthetem az illetőt, ha megmondja a nevét.

– A neve Uzon Csabáné, – válaszolt csendes mosollyal az asszony.

A tanár meghökkenve nézett a szemébe.

– Ha járványt mondunk, akkor kolerára, tifuszra, himlőre gondolunk.

Katalin megborzadt, Uzonné azonban csendesen bólintott a fejével, igen, tudja.

– Szomorú foglalkozás, – mondta István elboruló arccal.

– Valakinek azonban mégis el kell végeznie…

– És veszedelmes.

Az asszony szeliden lehajtotta a fejét.

– Miféle veszedelemről van szó? A halálról? Istenem, most annyian fognak meghalni, annyian, akik fiatalok és boldogok…

Hirtelen elhallgatott, láthatólag restelte, hogy ennyit is mondott.

A tanár, aki az asszony szelid nyugalma mögött már megérezte sziklaszilárd elszántságát, még egy kisérletet tett, hogy eltérítse útjáról.

– Nem gondolja, hogy az urának szüksége lehet önre?

Mária most fölemelte a fejét és a tanár szemébe nézett.

– Már nincs rám szüksége. Az uram három nappal ezelőtt meghalt.

Katalin, aki eddig szó nélkül hallgatta a beszélgetést, egy rémült tekintetet vetett Istvánra, az pedig jó ideig néma maradt, mintha a gondolataival viaskodnék, majd mély és lágy hangon mondta:

– Azt hiszem, nincs jogom hozzá, hogy önt távol tartsam a szenvedő emberektől. Legyen akarata szerint. Meg fogják önt bízni egyik járványkórház vezetésével.

Mária arcán verőfényes mosoly futott végig. Kissé várt még, majd zavartan kérdezte:

– Nem írja föl a nevemet?

A tanár akaratlanul elmosolyodott.

– Azt hiszi, hogy azt el lehet felejteni?

Katalin észrevette, hogy Mária fehér arca rózsás lesz. (Ez tudna szép is lenni! – állapította meg magában.) A látogató meghajolt és elment, anélkül, hogy kezet fogott volna valakivel.

Kántor utána ment az ajtóig s miután az becsukódott az orra előtt, leült a hátsó lábaira és figyelmesen nézte a küszöböt.

– Jaj de különös asszony! – kiáltotta Kata helyéről felszökve.

– A sorsa is különös volt, – válaszolt István.

– Maga régóta ismeri?

– Iskolásleány kora óta. Kolozsvárra való és ha nem csalódom, távoli atyafiság is volna köztünk.

– Engem nagyon érdekel… Mért mondja, hogy a sorsa különös?

És Arató elmondta a feleségének, amit Uzon Csabáné, született Ember Mária múltjából tudott.

Mária szegény leány volt és fiatalon, talán egy-két hónappal a mi esküvőnk után, ment férjhez Uzon Csabához, – kezdte István.

Uzonék előkelő földbirtokosok az Oltva-völgyében. Mindig azt állították magukról, hogy hunutódok és különös neveket viseltek. Csaba édesapját Budának hívták…

Az Uzon név huszonöt esztendővel ezelőtt sokat szerepelt az ujságokban. Te persze erről semmit sem hallottál? Az történt akkor, hogy az öreg Uzon Buda, Csaba édesapja, őrjöngési rohamában kiirtotta a családját és végül megölte önmagát is…

A sokfejű családból csak a kis Csaba menekült meg, aki a gyilkoláskor Marosvásárhelyen járt iskolába…

Az Uzonoknak különben mindíg az volt a hírük, hogy rigolyás emberek. Isten tudná, miféle ősi bűnök és gonosz titkok emléke zakatolt a vérükben… Az öreg Buda is éveken át igen feltünően viselkedett, az emberek azonban megszokták a bogarait, néha nevettek is rajta, de veszedelmesnek nem tartották…

Rendesen hajadonfőtt járt a mezőkön, sokat fájlalta a fejét, ha meg kivételesen beszédbe ereszkedett valakivel, akkor mindjárt Jan Mayen szigetére terelte a szót.

Ifjabb éveiben a különcsége abban nyilvánult, hogy örökké külföldön utazgatott, és egy izlandi útja alkalmával meglátta Jan Mayen szigetét…

A kis sziget, az öreg Buda előadása szerint, egyetlen süveg formájú hegy és elhagyatottan emelkedik ki az örökké zajongó északi tengerből… Az arra cirkáló hajók ritkán látják, mert rendszerint ködbe szokott burkolódzni.

Ha azonban ketté szakad a felhőfüggöny, akkor Jan Mayen megragadó látványt ad. Napos időben úgy tündöklik, mint egy óriás gyémánt; ha borús az ég, akkor rengeteg szmaragddá lesz… Mert az egész szigetet jég borítja.

Az öreg Uzon az éjféli nap fényében látta, akkor izzó vörös volt Jan Mayen, mint az olvadt vas…

Élete végén Uzon Buda mindíg arról beszélt, hogy ő Jan Mayenbe fog telepedni. Szegény embert sokat gyötörte a főfájás és olyasmit képzelt, hogy a poláris hideg enyhíteni fogja az agyában lüktető tüzet, a nagy csend pedig meg fogja gyógyítani idegeit.

Leveleket is írt különböző európai kormányoknak a sziget megvétele dolgában, választ persze sehonnan sem kapott.

Végül már másról nem tudott beszélni, csak Jan Mayenről. Közbe egyre növekedő bizalmatlanságot és ellenszenvet érzett a családja iránt, mert azzal gyanúsította, hogy útját szegi a terveinek. Ebben persze igaza is volt.

Egyszer aztán elfogott egy levelet, amit a felesége egyik kolozsvári orvostanárhoz írt. Most már biztos volt, hogy összeesküdtek ellene, elárúlták. Az ingerültsége őrjöngésbe csapott át és akkor elkövette a szörnyű vérontást.

Az öngyilkos életben maradt fiát, Csabát, magam is ismertem. Feltünően nemes arcú, szép termetű fiú volt.

A családi tragédia emléke melancholikus árnyékként borult reá, de ez csak annál érdekesebbé tette a nők előtt. Emlékszem, hogy egy időben nagy szerepet játszott a kolozsvári farsangon.

Körülbelül hat esztendővel ezelőtt beleszeretett Ember Máriába. Vagyontalan leány volt és mindenki csodálkozott, sokan meg is botránkoztak rajta, midőn Mária mégis kikosarazta a gazdag kérőt.

Úgylátszik azonban, hogy Uzon kitartó hűsége hatással volt Máriára, mert egy esztendővel később, egy-két hónappal azután, hogy mi összekeltünk, mégis Uzon felesége lett.

Jó ideig semmit nem hallottam róluk, nem is igen törődtem velük, de azután egyik kolozsvári kollegámtól különös híreket kaptam.

Csaba hihetetlen durvasággal bánt a feleségével. Elzárta az emberek elől, minden érthető ok nélkül féltékenységi jeleneteket rendezett, sőt annyira ment, hogy éheztette és verte a fiatal asszonyt…

Katalin itt félbeszakította az urát.

– És volt valami oka a féltékenységre? – kérdezte.

Arató erélyesen megrázta a fejét.

– Ember Mária élete olyan tiszta, mint az égen járó felhőé…

(Ha valami szépet akart mondani, mindjárt a felhőire gondolt.)

Uzon Csabának az volt a rögeszméje, hogy a felesége nem mer a szemébe nézni, mert egy idegen férfi alakja tükröződik a pupilláján. Úgy okoskodott, hogy a képet, amit a szem fölvesz, a látóideg vetíti bele az agyba; ha tehát valakinek állandóan egy ember jár a fejében, akkor annak képe megjelenik a pupillán.

Ha a megijedt asszony lehúnyta a pilláit Uzon rettenetes, kutató tekintete előtt, akkor erőszakos és förtelmes jelenetek következtek.

Mária jó ideig a családja előtt is titkolta szégyenletes helyzetét, végül azonban nem birta tovább, megszökött az urától, hazament Kolozsvárra.

Uzon az asszony szökése folytán igazolva látta a gyanúját és ez annyira fölingerelte, hogy most már nyilvánvalóvá lett az egyszerű igazság: ez egy szegény őrült, csak olyan, mint volt az édesapja.

A családja el akarta választani Máriát az urától. Bizonyos, hogy a betegsége benne lappangott már az esküvője napján is és így könnyen érvényteleníteni lehetett volna a házasságot.

Mária azonban, amint megtudta, hogy az ura elmebeteg, nem akart hallani a válásról. Ellenkezőleg, visszament a házába és ápolójává szegődött.

Szerelmet talán sohasem érzett iránta, de most valami nagyszerű és fájdalmas anyai gyöngédség vonzotta feléje. Most már nem a férjét, hanem szerencsétlen beteg gyermekét látta benne.

Amióta nem kereste már a maga igazát, megtanulta, hogyan kell bánni a beteggel. Hogy lecsillapítsa a féltékenységét, elzárkózott az emberek elől, egyszerűen öltözködött és tőle telhetően alkalmazkodott Csaba szeszélyeihez.

Életének utolsó esztendejében a szerencsétlen Uzont kúsza vágyai a sziget felé vonzották, ahol édesapja oly irtózatos hajótörést szenvedett; a fiú is Jan Mayen jégszirtjére kivánkozott.

Az ő fantáziájában úgy jelent meg az északi fényben ragyogó kristályhegy, mintha édesapjának tulajdona volna.

Az öreg Buda ott lakik, arra járt utasok állítólag látták is, amint csibukozva sétál a parton és várja a fiát. A feje nem fáj már és Csaba feje sem fog fájni, ha odaköltözik, mert ott nincs senki, aki tőrt vethetne Mária hűségének.

Uzonné látszólag beleegyezett az utazásba és az utolsó hónapokat örökös készülődésekkel, tervezgetésekkel, jóformán úti ládák közt töltötték.

Én akkoriban láttam őket a kertjük kerítésén keresztül. A megtört szemű Antinous és a fehérarcú asszony karonfogva sétáltak a fasorban… Talán a legszomorúbb kép, amit életemben láttam…

Uzon Csaba azonban egyedül utazott édesapja után, a mesés Jan Mayen szigetére.

Az asszonyt, akit oly nagyon szeretett és akivel oly rettenetes rosszúl bánt, itt kellett hagynia.

Gondolatnak is különös, hogy a szomorú sziget a hullámzó oceán közepén, odafenn az északi fény régióiban, olyan démoni erővel tudta vonzani a két hunutód beteg lelkét.

Arató elhallgatott és Katalin is sokáig csendben maradt. Sápadt arccal, fázékonyan gunnyasztott a karosszékében és elgondolkozva bámult maga elé.

Végül mégis megszólalt.

– Szomorú dolgok vannak a világon… Mért vannak ilyenek? Jobb volna nem tudni róluk…

Fölkelt, odalépett az urához és hevesen a melléhez szorította a fejét. Később a nyakába kapaszkodott.

– Nézzen a szemembe, kérem, – mondta sápadt mosollyal.

A pupillájukban azonban csak egymás arca tükröződött.

Elérkezett a nap, midőn az ikrek ezrede útra kelt Galicia felé.

Ah, soha még táncos ifjak nem örültek annyira a báli-teremnek, mint a honvédek a csatatérnek!

Olyan szépnek képzelték a háborút! Egy nagyszerű, szilaj rohamra gondoltak, amely halomra dönt, pozdorjává tör mindent, ami útjokba áll… Azután majd megszólalnak a trombiták, megkondulnak a harangok – virág- és babéreső hull – a dicsőséges zászlók pedig tisztelegve meghajolnak a hősök sírja fölött.

A sógornő egy-egy vékony nyakláncon függő Szent Katalint ajándékozott az ikreknek, ahhoz hasonlót, amit maga viselt keblén. Neki szerencsét hozott Szent Katalin és úgy érezte, hogy az ő kedvéért ki fogja terjeszteni protekcióját a két fiúra is.

Máskor, ha szóba került a felesége védőszentje, István tréfás célzást szokott tenni az alexandriai szűz csodálatos disputáló képességére, amellyel egymásután ötven pogány filozófust át tudott téríteni a keresztény hitre.

Most azonban nem volt kedve gunyolódni. Végül is ki tudja megmondani, hogy miféle láthatatlan szálon függhet az ember sorsa? Az pedig legkevésbbé sem árt, ha a táborban valami arra is emlékezteti az ifjúságot, hogy van még jóság és szeretet a világon…

A tanár és Katalin természetesen kimentek a pályaudvarra, hogy végignézzék a fiúk indulását.

A honvédek föl voltak pántlikázva, akár a falusi vőfélyek; az ikrek is; ezek azt mondták, hogy a legénység kedvéért, de látható volt, hogy maguknak is kedvük telik a rikító díszben.

Palika a tábori-konyhák szállítását intézte. Hogy észrevette a tanárt, az ő tiszteletére fölemelt hangon adott a legénységnek teljesen fölösleges utasításokat.

A rakodásnál azonban valami fennakadás támadt és a katonák ekkor az Ijjártó nevet kezdték kiabálni, hogy az majd rendbe hoz mindent.

– Ő mindenhez ért, valóságos ezermester, pedig csak tartalékos káplár, – magyarázta Palika a sógornőjének.

– Úgylátszik, a háború új sarzsikat teremtett, az okos emberekét, – mondta István.

Ijjártó előkerült és egy-kettőre rendbe is hozta a bajt. De akkor már a hosszú vonat tulsó végéről kiabálták a nevét.

Inas, száraz, igazi kubikos termetü magyar volt, mélyen fekvő, okos, sárga kutyaszemekkel a bozontos szemöldökei alatt.

Péter a sógornőjét egy parasztasszonykára figyelmeztette, aki a búcsúzóra idegyülekezett fehérnép sorában álldogált.

Fehér arcú, fiatal asszony volt, háromnegyed részben matyó, egynegyedben tót divat szerint öltöztetve, a fején valami furcsa díszt hordott, ami a Budha-szobrok sugárkoronájára emlékeztette az embert, a virágos selyemviganója pedig olyan kurta volt, hogy látható volt az izmos, formás lábszára.

A parasztszépségek kedves és áhitatos méltóságával viselte a jelmezét, amely mindenütt széles a világon, kivéve talán két-három matyófalut, nevetségesnek tetszett volna.

– Az Ijjártó felesége, – magyarázta Péterke.

Az asszony egy arasznyi kis kölyköt fogott a kezén. A gyerek olyan zömök volt, mint a medvebocs. Haragosan forgatta a szemét, amely szakasztott az Ijjártó káplár szeme volt, közbe hihetetlenül erőlködött, hogy öklét a szájába dugja.

Katalin, aki már maga is érezni kezdte Ijjártó tekintélyének hatását, beszédbe ereszkedett a menyecskével. Megtudta, hogy a kisfiú neki mostoha gyereke, lévén ő Ijjártó második asszonya.

Azután egyszerre nagy futkosás és ijedelem támadt. Egy atléta termetű, szép szál katonatiszt robbant haragosan az ácsorgó legénység közé.

– A százados! Milka százados!

Gyalogos tiszt volt, de volt valami az öltözködésében és egész viselkedésében, ami magyaros, sőt huszáros benyomást tett.

Haragudott, hogy a legények még nincsenek a kocsikban és suhogó pálcával zavarta őket a helyükre. Közbe jóízü, magyaros káromkodásokat hallatott, amivel meg is ijesztette, föl is vidámította az embereket.

– Goromba ember, de arany szíve van és ideális katona, – magyarázta Palika. És fontoskodva hozzátette: Ilyen parancsnokkal öröm az ellenségre menni!

De azután vérvörös lett a fiú arca, a százados mennydörgő haraggal csapott le reá.

– Önkéntes, takarodjék a kocsijába, mert bizony mondom, önkéntes ide, önkéntes oda –

Hirtelen elharapta a szót, megpillantva Aratót, akit látásból alighanem ismert. És ekkor kitünt, hogy Milka százados tud nagyon finom is lenni, ha éppen akar.

Katonásan meghajolt, majd arra kérte Pált, hogy mutassa be a kedves családjának.

És rögtön bocsánatot kért Katalintól a rettenetes kiabálásáért.

– A méltóságos asszonynak gyalázatos lehet ez a kaszárnyai hang, de mi nem tudunk meglenni nélküle. Kiabálunk, nem mintha haragudnánk, hanem hogy időt takarítsunk meg. A kiabálás útját vágja a felesleges okoskodásnak, rögtön beleviszi az embert a teljes aktivitásba… Az én kedves Palkó öcsém ezt tudja és nem is veszi rossz néven, ha olykor neki is kijut.

Azzal rátette kezét Pál vállára és a fiú újra elpirult, de ezuttal örömében. Igen, ilyen parancsnokkal öröm az ellenségre menni!

A százados még egyszer visszatért a kiabálás témájára, de azután észrevette, hogy ez izetlenség és másra terelte a szót. Egyébként eszes ember volt, ezt maga is tudta és szerette volna, ha megtudja Arató is, akinek értékével ő teljesen tisztában volt.

Sokat és gyorsan beszélt, közben eszébe jutott, hogy Arató őt fecsegőnek fogja tartani és ekkor nagyon szeretett volna már megugrani, de nem tudta a módját.

Végre úgy tett, mintha valami fontos dolga jutott volna eszébe, bocsánatot kért és elsietett.

Kész! – Katalin könnyes szemmel csókolta meg a két fiút. Azok fülig elpirultak, mikor arcukon érezték a sógornő illatos, meleg ajkát.

A vonat lassan megindult…

Az ikrek ott álltak a 6 ló vagy 40 ember felirásu kocsi ajtajában, Pali egy nemzetiszínű zászlót lengetett, Péter egy kurtaszárú pipát tartott a fogai között, ami kétségkívül férfias kifejezést adott az arcának.

Aratóék mosolyogva integettek utánuk, a fiúk visszanevettek reájuk és nem látták már, hogy Katalin könnyei patakokban folynak és nem tudták, hogy István szívét éles fájdalom marcangolja.

– Jézusom, – mondta Katalin hirtelen támadt rémülettel, – hát ez a két iskolásfiú igazán háborúba megy?!

Azok pedig repültek észak felé, telve büszke elszántsággal és fantasztikus reményekkel, boldogan és hálásan, hogy a halál közelsége mélységet, bájt és méltóságot adott ifjú életüknek.

A mozdony lihegésébe, a kerekek dübörgésébe belevegyült a csukaszürke legények éneke.

A szélroham, melyet a vágtató vonat fölkavart, az anyai szívek százait sodorta maga után. Láthatatlanul suhantak, szárnyaltak az ordítozó legények nyomában, mint az ijedt galambraj.

Valamennyit az Élet és a Halál rettenetes nagy kérdése kergette előre: valaha – vagy soha?