Az arany hegedű

„A drótszakállú királynak volt egy leánya, azt Alvajárónak hívták.

„Alvajáró kisasszony olyan tündérszép volt, hogy télen is virágozni kezdtek a cseresznyefák, ha végigsétált a kerten.

„A drótszakállú királynak azonban nem telhetett öröme a leányában, mert Alvajárónak, valahányszor csak szóra nyitotta a száját, piros kis kígyók siklottak ki a száján.

„A király igen restelte, hogy az ő gyermekének ilyen beszédhibája legyen és egyszer s mindenkorra eltiltotta Alvajárót a szótól. Hogy egészen néma ne legyen, egy arany hegedűt ajándékozott neki.

„Ettől fogva senki sem hallotta többé a királyleány szavát és piros kígyók sem jöttek többé a szájából.

„De reggeltől estig szólt az Alvajáró hegedűje.

„Ha éhes volt, ha szomjas volt, csak játszott az aranyhegedűjén és az udvari szolgák már szaladtak és ezüst tányéron ételt, kristálypohárban italt hoztak neki.

„Ha reggel fölébredt, hegedűszóval köszöntötte a napot és ha este elálmosodott, hegedűszóval kívánt jóéjszakát.

„A templomban is hegedülve mondta el imádságát.

„Néha leült a királyi trónus lépcsőjére és a gyermeki hűségről muzsikált, a drótszakállú királynak ilyenkor megeredtek a könnyei és igen nagyon szerette az ő leányát…“

A mese-kút még tovább folydogált volna, de Katalinnak abba kellett hagynia az olvasást, mert az öreg Mikulás beszólt az ajtón, hogy künn a kocsi.

Egy kékfedelű thékában találta meg az aranyhegedű meséjét, egyéb ócska thékák társaságában, amelyek egész rekeszt töltöttek be a Harkályvár nagy könyvtárában.

Ezeket a füzeteket egykor Arató István nagyapja írta teli lendületes és kissé cikornyás kezeírásával.

Az öreg úr a maga idejében széplelkű honfi és irodalombarát volt, akinek sok gondot szerzett a hazai nyelv pallérozása; ha egy mese, egy vers, vagy akár egy regényfejezet megtetszett neki, azt menten lemásolta és eltette, „hogy kárba ne vesszen“.

Annyi dolga volt a körmöléssel, hogy holtáig sem ért rá újra elolvasni, amit leírt.

Az öreg Mikulás, egy személyben házmestere és kertésze a Harkályvárnak, jelentette a kocsit, Katalin pedig visszarakta a kék thékát a helyére és sietve belebujt úti bundájába.

Egy napra rándult csak le Oltvára, hogy összekeresse ura némely jegyzeteit meg téliholmiját. (Mikulásra ezt nem lehetett bízni, Arató maga pedig mostanában nem ért rá semmire.)

Katalinnal most történt meg első ízben, hogy távolt volt az urától, és egész nap nagyon furcsán érezte magát a lakásban. A ház olyan volt, mintha halálos álomba merült volna. Hiába próbálta költögetni a dermedt bútorokat. Végül rajta is valami lelki zsibbadás vett erőt, megadta magát a nagy csendnek és lábujjhegyen járt-kelt az öblös nagy szobákban.

Délután, miután már elkészült minden dolgával, olvasnivalót keresett a könyvtárban, hogy vonatindulásig gyorsabban teljék az idő. És mialatt ott feküdt az alkonyba boruló szobában és Alvajáró meséjét olvasgatta, a fél fülével az őszi szélre ügyelt, amely elszabadult őrültként rázta az ablakokat és olykor beüvöltött a kéményen is.

Közbe egy-egy félénk pillantást vetett az íróasztal felé, hogy nem jelenik-e meg az ura hazajáró lelke. Barna házikabátban, angol pipával a szájában, írásai fölé hajolva…

Ez mindenképpen ostobaság volt, mert hiszen tudta, hogy István hál’ Istennek ép és egészséges és hogy most a rákosi új laboratóriumában dolgozik, de azért, bárhogyan korholta is magát érte, a szíve mégis úgy fájt, mintha halottas házban volna.

Végül kocsiba szállhatott.

Alkonyatra megnövekedett a szél ereje. A háborgó levegőoceán kristályhullámai távoli erdők zúgását, vergődő fák sikongását és nyöszörgését sodorták magukkal.

Ez a hangzavar fölizgatta és elszomorította Katalint. Amióta a háború megtanította rá, hogy a világ teli van a láncukról szabadult gigantikus rémekkel, amelyek embereket és országokat taposnak el, azóta gyáva lett.

Kihajolt a kocsi ablakán és még egyszer visszanézett a házra. A Harkályvárnak tulajdonképpen csak a mohától zöld, fazsindelyes teteje volt látható, a többit eltakarta a sűrű vadszőlő-bunda.

A háztető körül ezer karminpiros kis madár röpdösött az alkonyi fényben, – ez meglepő és kedves látvány volt, – de csakhamar kitünt, hogy a szél a vadszőlő meghalt leveleit forgatja kisérteties táncban és ez megint szomorú volt.

A tető ormán magányos pávagalamb ült. Abból a galambcsaládból való volt, melyet öt évvel ezelőtt Péter és Pál adtak a sógornőnek „nászajándékul“. Kata ismerte ezt a rozsdafoltos madarat, ez mindig külön ült a többitől.

A kocsi az oltvai régi városkapu bolthajtása alá ért, amely olyan fekete és üres volt, mint a kémény belseje.

Hogy elérje a pályaudvart, végig kellett mennie az egész városon.

Jobbról-balról ősrégi, szűkmellű házacskák állanak, megrogyott árkádlábakkal, félrecsapott csúcsos tetővel, és álmosan meresztik ablakszemüket a döcögő kocsi után.

Az árkádodukban, a kietlen kis boltokban, már pislognak a lámpák. Ott szigorú, fakóképű emberkék motoszkálnak, ugyanolyan arccal és ugyanolyan gesztusokkal folytatják a mesterséget, miként eleik azt hatszáz esztendővel ezelőtt megkezdték.

Úgy élnek az örök félhomályban, mint remeterákok a tenger fenekén.

A Gondviselés-patika előtt Katalin kinézett az ablakon, kiváncsi volt, hogy ott lóg-e még a bolthajtás alatt a kitömött krokodilus, amelyet kisleánykorában olyan jóleső borzongással nézegetett. Akkoriban – Isten bűnéül ne rójja! – azt hitte, ilyen a Gondviselés.

A Vikus boltja előtt termetes polgárok állottak, azok két kézzel nyomták fejükbe a kalapot, a szél tiszteletlenül emelgette a kabátjuk szárnyait és ők megdöbbenve nézték a szokatlan formájú nagy uti-ládát, mely a kocsi bakján ágaskodott…

A nagytemplomnál Kata megállította a kocsit.

A kapu nyitva ásítozott és vonatindulásig jó egy órája volt még… Elmondhatna egy imádságot az Álarcos Szűz oltára előtt.

Három-négy lépcsőfokon le kellett lépnie, midőn bemerészkedett az ősrégi templom tömjén- és dohszagú homályába.

Balkézfelől, fekete oszlopok mögött, keskeny magas ablakon szentek, virágfonadékok és legendás állatok ragyogtak.

A festett üvegen áttündöklő esti fényben elhagyottan állott az Álarcos Szűz oltára.

Ezért a templomért valaha elkeseredett harcok folytak katolikusok és protestánsok közt.

A képrombolás jégverése is végigkopogott a kis városon és akkoriban valaki égő fáklyával támadta meg az oltárképet. A kép nem gyúlladt meg, de a Boldogasszony arca megfeketedett és azóta olyan volt, mintha álarcot viselne.

A régi katolikusok nem engedték kijavítani a képet, – a félig eretnekké lett Oltva nem méltó rá, hogy lássa a Szűz arcát! – mondták. Az új nemzedék pedig azt hitte, annak már úgy kell lennie, hogy Oltván fekete álarcot viseljen Isten anyja.

Katalin letérdepelt az oltár előtt. Egyedül volt a sötét nagy templomban.

Az oltár jobboldali szárnyára páncélos férfi volt festve, aki bikafejes címert viselt a mellén. Széles karimájú vaskalap volt a fején és fegyvernek valami rettenetes bárdot szorongatott öklében. A balszárnyon két ifjú állott, ők is bikafejet viseltek a dalmatikájukon és hosszú trombitát tartottak a kezükben.

A hagyomány azt tartotta, hogy az oltárt a városi mészáros céh alapította és a mellékalakok az egykori céhmestert és a két fiát ábrázolják. Volt azonban kolozsvári tudós, aki azt állította, ez az erdélyi bölényvadászok ősrégi és titokzatos conventiculumának oltára.

Katalinnak az volt a kedves rögeszméje, hogy a bárdos ember hasonlít az ő urához. Ezt más oltvai asszony is ráfoghatta volna a maga férjére, mert hiszen a félreeső völgyben évszázadok óta bizonyos tipikus vonások öröklődtek tovább.

A józanság szinte világított a bikaölő sisakkarimája alól, a keményvágású ajkát pedig ugyanaz a férfiasan fanyar mosoly görbítette meg, amely főleg olyankor szokott megjelenni Arató István arcán, mikor a lelki megindulását akarja palástolni.

És Kata meglepetten vette észre, hogy Péter és Pál, amióta nagy fiúkká lettek, a két trombitás legényre kezdenek hasonlítani. Az ő ajkukon is fölcsillant néha az „oltvai mosoly“, amelyet a régi mester esetlen keze talán csak véletlenül örökített meg a szent képen.

A három bikaölő archaikus vigyorgásában nem volt egyébként semmi bántó. Ha az ember elszánt testtartásukat és a Boldogasszonyon csüngő hű és okos tekintetüket látta, akkor azt a jóleső benyomást kapta, hogy a szent asszony trónusa jó őrizet alatt van.

És Katalin büszke szeretettel és forró hálával gondolt a három emberre, aki úgy állotta körül az ő életét, mint a három bikaölő Álarcos Máriát.

Imádkozott. Az ég tartsa védő kezét az ő fészke fölé, hogy meg ne tépje a nagy zivatar.

A szélvihar azalatt démoni dühvel rázta a nagy templomablakot, odafenn pedig, a csúcsives bolthajtások sötétségében, tengerek morajlása visszhangzott. Közbe valami különös hang is hallatszott, mintha az alvó orgona fölsikoltott volna álmában.

Katalin megszeppent és olyan mélyen lehajtotta a fejét, hogy homlokával közel járt a kőlépcsőhöz. Félt a vihartól, ettől is, amely cserepeket dobott le a háztetőkről és a másiktól is, amely cserepestől, házastól söpört el városokat.

Az idő múlott, Kata keresztet vetett magára és kopogó léptekkel kisietett a templomból.

Mikor kocsijával a régi fedett fahídhoz érkezett, megpillantotta Grácziánék házát. A bolthajtásos kapujával és fölötte a két kerek kis ablakszemével, olyan pofája volt, mint egy ásítozó embernek. Katának is ásítania kellett.

Eszébe sem jutott, hogy megnézze az öregeket. Az ő családja: Arató. Azonkívül senkihez semmi köze. Grácziánék meg örüljenek, hogy megszabadultak tőle.

Az állomásfőnök már várta és arról értesítette, hogy István hálófülkét foglaltatott a számára. Katát kissé elérzékenyítette az ura gyöngédsége. Lám, az Álarcos Máriát sem őrzik jobban, mint őt!

Beszállott a kivilágított és fűtött kocsiba és úgy érezte, hogy otthon van megint. Az elhagyottság érzése már nem nyomta a szívét.

A vasuton nem sokat aludt és így nem is bizonyos, vajjon ébren, vagy álmában jött-e a különös ötlete, hogy Oltva városa, megbecsülvén nagy fiát, Arató Istvánt, ráfesteti Katalin fejét az Álarcos Mária vállára…

Vajjon el lehetne-e ezt képzelni? A renaissance-időkben történtek ilyenféle esetek…

A tanár akkoriban egész nap a rákosi új laboratóriumban foglalatoskodot, ahol nagy tömegét gyártotta a kolera, a tifusz és a himlő elleni oltóanyagoknak.

Arató sohasem folytatott tulajdonképpeni orvosi gyakorlatot.

A harc, amit a belgyógyász kénytelen egy-egy elvénült, vagy megromlott emberi szervezetben végigvívni a természet ellen, a bekötött szemű tudós párviadala a logikával, egyáltalában nem vonzotta.

Őt a nagy egész, annak is a kezdete érdekelte: a betegségek ősi forrása, az emberi szenvedések nagy reservoirja, amelynek forró mérge láthatatlan boszorkánykonyhákban fő és százezer titkos résen keresztül szivárog bele az életbe.

Megkeresni, elrekeszteni és elpusztítani a csatornarendszer vezetékeit, az élet és a halál közé állani, arccal a halálnak fordulva: ez volt az ő hivatása.

S ha voltak sikerei a járványos betegségek ellen folyó küzdelemben, azt elsősorban általános emberi képességeinek köszönhette. Képességeknek, amelyek, ha a véletlen nem tereli Aratót az orvosi pályára, talán nagy katonát, híres művészt vagy fényes kereskedőt csinálnak belőle.

– Tudja maga, hogyan végződik az arany hegedű meséje? – kérdezte estebéd után Katalin.

– Miféle arany hegedű? – csodálkozott a tanár.

– Nagyapa füzetei közt találtam, odahaza.

(Bár évenkint tíz hónapot éltek Budapesten, azért a fővárosban csak szállást tartottak, otthon a Harkályvárban voltak.)

István emlékezett ugyan nagyapa kék thékáira, de az arany hegedűt sohasem olvasta.

– Ha érdekel, miért nem hoztad magaddal a füzetet? – kérdezte.

Katalin hevesen rázta a fejét.

– Nagyapa thékáját a waggon litsbe? Alvajáró kisasszonyt a Ferenc József-rakpartra? Gondolatnak is szörnyű! Nem, azok csak aludjanak szépen a Harkályvárban, míg le nem megyünk hozzájuk. Akkor majd végigolvasom. De, Istenem, mikor lesz az!

– Lehet, hogy a jövő héten magamnak is le kell utaznom Erdélybe, – mondta később István.

– Oltvára? A Harkályvárba?

– Oltván csak keresztül utazom… Arról van szó, hogy nagyobb barakot állítunk az Oltva völgyében. A bukovinai betegek egy részét oda fogjuk terelni.

– Engem is magával visz? – kérdezte Katalin felcsillanó szemekkel.

– Nem lehet, szivem. Férfiakkal leszek, katonákkal. Isten tudja, hol hálunk, mit eszünk… Egyáltalában meg kell szoknod a gondolatot, hogy ezentúl sokat leszel magadban… Nekem állandóan szemmel kell tartanom a kórházaimat, azok pedig jó messzire vannak egymástól az országhatáron.

István a hálószobájába ment, Kata pedig szokása szerint még elmotoszkált öltözőjében.

Egy fehér törülközőt tartott a kezében és midőn hosszúkarú hálóingében egy pillanatra megállott a nagytükör előtt, – miért, miért nem – a hajára borította a kendőt, a két végét pedig hátravetette a vállán.

Ekkor eszébe jutott Mária, Ember Mária, aki most valahol tifuszbetegeket ápol és alkalmasint ilyenféle fehér főkötőt visel…

Úgy találta, hogy a saját barna-piros arcához és csillogó szeméhez nagyon jól illik a fehér főkötő.

Anélkül, hogy maga is sejtette volna az okozati összefüggést, csak ápolónőnek kellett magát képzelnie és a szíve már kéjesen olvadozott az emberi irgalom szelíd tüzében.

Átszaladt az urához.

– István! Valamit akarok magának mondani.

– Mi az, szívem?

– Szeretnék kórházba menni. Betegeket ápolni.

– Ez most jutott eszedbe? – csodálkozott az ura.

– Dehogy! – védekezett Katalin bosszusan. – Már régóta töröm rajta a fejemet… Sokat gondolkoztam Oltván, mikor magamban voltam… és a vasuton…

Két perccel előbb még eszében sem volt, de most egy csapásra megtelt vele a feje és a szíve, most már maga is azt hitte, hogy ez neki régi vágya.

Leült az ágy szélére. Halkan és szemérmetesen beszélt, mintha a bűneit vallaná be.

– Oltván bementem egy percre a régi templomba… Imádkoztam az Álarcos Mária előtt és – ne nevessen ki, kérem! – fogadalmat tettem… Arra kértem a Boldogasszonyt, védje meg magát a háború veszedelmei ellen… Ezzel szemben fölajánlottam magamat, hogy betegápoló leszek…

A tanár nem nevetett. Két tenyerébe fogta Kata forró kis arcát és gyöngéden mondta:

– Nagyon szeretem az elhatározásodat, bárhonnan fakadt is. Ilyen időkben az én feleségem nem ülhet a kandalló mellett…

– No úgy-e? Úgy-e? – kiáltotta Kata diadalmasan.

– Tegnap beszéltem Kádárral, – folytatta a tanár. – Talán emlékszel reá? A legtehetségesebb a fiatal sebészek között… Elmondta, hogy kórházat fog állítani itt a közeli szomszédunkban, huszadik szám alatt… Az Illésházy-alapítvány viseli a költségeket… Modern, szép kórház lesz… Azt mondta Kádár, szüksége volna valami úriasszony segítségére, aki a felügyeletet vállalná… Főleg a konyhára és a raktárakra kellene ügyelni… Én tereád gondoltam.

– Vállalom! Vállalom! – kiáltotta Kata elragadtatással.

– Akkor tehát megállapodtunk. Holnap telefonálunk Kádárnak…

A boldog izgalom jó ideig még ébren tartotta az asszonyt.

Hogy örült ennek a dolognak! Mindig boldoggá tette, ha új alakban láthatta önmagát…

De ugyan honnan vette az oltvai fogadalom meséjét?

Mikor elmondta Istvánnak, magát is meglepte vele; de mivel úgy tapasztalta, hogy örömet szerez vele az ő imádott, jó urának, tehát maga is megörült a talált kincsnek.

Alvajáró! Az arany hegedű…

Egyszerre megint eszébe jutott nagyapó kék thékája és most már úgy rémlett neki, hogy megérti a mesét.

Igen, persze, minden nő, aki szeret, mindegyik, aki igazi asszony, az arany hegedű édes és puha hangjával beszél az ő drótszakállú királyához. A valóság hidegen sziszegő, harapós kis kigyóit nem ereszti ki a száján.

Ez nem hazugság, ez költészet. Az asszony bája, a férfi boldogsága, az élet költészete.

A legkülönösebb az, hogy Katalin is Istvántól kapta az arany hegedűjét, mint Alvajáró a királytól.

Midőn először találkozott jövendő urával, szegényen, üresen, puszta kézzel állott előtte.

De rögtön és ösztönszerüen megértette, hogy milyen az asszony, aki ennek a férfinak való és azóta akarva, nem akarva, mindig István asszonyának dalát játszotta.

Vagy nem ez a nő szerelme: olyannak látszani, aminőnek a férfi látni akarja?