Zaklikov
Az ikrek szorgalmasan küldözgették harctéri tudósításaikat. Már a hatvani pályaudvaron kezdték és Miskolcon folytatták.
Később izgatott boldogsággal jelentették valami kimondhatatlan nevű lengyel helyről, hogy hallják a távoli ágyúzengést.
Egy ellenséges repülő, aki bombákat dobált a vonatjukra, láthatóan igen megörvendeztette őket… Ezt sokért nem adták volna, hiszen ez egy megvalósult gimnazista-álmuk volt!
Azután néhány napi fülledt csend következett… És jött a hír: tűzben voltak.
Nekik nem esett bajuk, de szegény Robek Kornél, az osztály humoristája, aki olyan jól tudta utánozni Milka századost, hősi halált halt… (A mult esztendőben Hankó tanár úr, akinek papir-galacsint lőtt az orrára, azt jövendölte neki, hogy fegyházban fogja végezni.)
Ettől fogva megváltozott a tábori levelezőlapok hangja.
Ezentúl is hetyke condottiere-stilusban írták még – „Zaklikovnál szuronyheggyel piszkáltuk ki a moszkálit az iskolaépületből…“ – a sorok közül azonban valahogyan ki lehetett olvasni, hogy a rettenetes csontkirály, akit semmiképpen sem akartak komolyan venni, dermesztő közelségben áll a hátuk mögött és rejtelmes mosollyal néz bele az írásukba…
Borzalmas dolgok történhettek odafenn a vigasztalan lengyel ég alatt!
A Pruttól a Fehér-tengerig megindultak a szláv hegyek és dübörögve vánszorogtak a magyar határ felé.
Az ország pedig viruló, ifjú embertestekből emelt ellenük gátat. Magyar anyák szemefényének testéből.
Sápadt arccal, a titáni erőlködésben görnyedő tagokkal, szakadó inakkal feszültek neki a nagyszerű fiúk a szörnyű tehernek.
A hörgő lélegzetük párává lett és az emberi szenvedés rettenetes, vérszínű felhőjeként kavargott ég felé…
S ha egy-egy pillanatra ráértek hazagondolni, akkor mosolyogtak, hogy megnyugodjanak az otthon valók.
És jónevelésű fiúkhoz illően csókoltatták a sógornő kezét, tiszteltették István bácsit és Kántor kutya hogyléte iránt is érdeklődtek…
Vasúti vonatok érkeztek Budapestre.
Csontokba hasító fájdalommal, föld alá vágyódó fásultsággal, kuszált forró lázképekkel telt vonatok. A halál illatát árasztották és vértől csepegtek.
A barnaarcú falusi vasgyurókat, akik néhány héttel ezelőtt még virágosan és dalolva vonultak végig a városon, mint fakó vázakat emelték ki a kocsikból. Némelyik hordágy olyan lapos volt, hogy az ember megdöbbent, ha az üres takarók közül egy szempár szegeződött reá.
A tekintetük meredt és üres volt, mintha a szörnyű dolgok után, miket a csatamezőkön láttak, képtelenek volnának újabb képek fölvételére.
Elhasznált, üres ember-hüvelyek voltak. Ami ifjúság, erő, tűz volt bennük, az belefolyt a háború rettenetes kohójába, ahol egy új világot öntenek formába.
Az Illésházy-kórház termeit is hamar megtöltötte a beteg-áradat.
A kórház lelke Katalin volt.
A rejtelmes kéz, mely sorra nyitogatta a lelkekben a bestia-ketreceket, a titokzatos erő, mely arra kényszerítette a népeket, hogy akaratuk ellenére tűzbe, vérbe gázoljanak: mellékesen magával sodorta Arató István kis feleségét is, mint forgószél a toronytetővel együtt az árva falevelet.
Katalin egyszerre új utakon és új alakban látta viszont önmagát.
Eddig kissé kényelemszerető, változó kedvű, gyáva kis asszony volt. Hogyan volt az, hogy most mégis reggeltől estig kemény és bátor munkában törte magát?
Mint mindig, most is emésztő kiváncsisággal figyelte, és mint mindig, most is kívülről, a közönség szemével, mustrálta önmagát
Ez a szép, nyulánk, barna asszony, akinek arcára olyan jól illett az édes apácaszigor, mint testére a hófehér, síma szamaritánus ruha a hollandus főkötővel, – ez az asszony jobban tetszett neki, mint az összes Katalinok, akikkel eddigi életében megismerkedett volt.
A háború leánya volt ez, nem méltatlan a nagy időkhöz, amelyek nemzették.
Csodálatos könnyedséggel találta meg gazdag lelki ruhatárában a kellékeket, melyek új alakját tökéletessé tehették.
De nem is kellett keresgélnie: az ismeretlenségből új érzések, új gondolatok, új gesztusok meteorraja szállott feléje és merült a lelkébe.
Midőn fakó arcú, aszott tagú férfiak ágya fölé hajolt, megtalálta magában a szent és forró anyai részvétet. Megtalálta az idegerőt, amellyel véres és kegyetlen műtéteknél segédkezett.
Aki azelőtt vacogó fogakkal gondolt a halálra, most képes volt rá, hogy hűsítő kezét rátegye a haldokló lázas homlokára.
A passzivitásából kilépett nő olthatatlan tettvágya és mindent merő bátorsága lüktetett benne.
A kórház minden férfiának ugyanaz a tiszta és gyöngéd tűz csillant meg a szemében, ha „Katalin nővér“ pikészoknyája végigsuhogott a termeken. Ez volt az ő nagy sikerének külső elismerése.
Tudta, hogy ezek mind szerelmesek belé, de úgy, ahogyan a felhőkön trónoló ideálba szokás, ahogyan a latin népek a Madonnába.
Katalin azt is tudta, hogy Arató István hitvesének ennyi férfi között egy pillanatra sem szabad levetnie az apáca-fejedelemnő szelíd, hideg büszkeségét. Ezt elvárták tőle maguk az imádók.
– Nem tudtam, becsületemre mondom, nem tudtam, hogy ilyen asszony is van a világon, – mondta egyízben a főorvos, Kádár tanár, aki egyébként csökönyös agglegény volt.
Maga Katalin sem tudta… Eddig az urának planétája volt, a nagy Arató tanár kicsi felesége; most azonban a maga útján járt, a maga fényével világított.
Arató István, miután hetekig távol járt a fővárosból, egy este váratlanul hazaérkezett. A félvárosba telefonált a felesége után, végül eszébe jutott a kórház és ott meg is találta.
– Itt vagyok szivem, holnap délig maradok… Oltváról jövök és Ungvárra kell mennem… Mikor jösz haza?
– Jaj, szivem, éppen most érkezett új betegtranszportunk… Feltétlenül meg kell várnom, míg ágyban lesznek mind… De egy óra múlva otthon leszek… Nem haragszol, ugye?
Ez a katonai kötelességérzet meglepte és szinte büszkévé tette Istvánt.
Egyelőre mag kellett azonban elégednie Kántor társaságával. A kutya magánkívül volt örömében. Szobáról-szobára követte a gazdáját; ha leült István, a lába elé feküdt és le nem vette volna róla vérrel erezett, megdöbbentően okos, sárga szemét.
Kántornak különben némi sznob hajlamai voltak: nem kedvelte a cselédek társaságát és az uraság távollétében igen elhagyottnak érezte magát.
Az egy órából kettő is lett, mire Kata végül az ura nyakába repült. Aether- és karbol-szaggal kombinált kórházi illatot hozott magával, a hajdan selyemlágy kis keze kemény és kissé cserepes lett a deszinficiáló szappantól és a körömkefétől.
Fáradt volt, alig tudott állani a lábán, de azért beszédesnek és jókedvűnek mutatta magát.
Egy-két kérdést intézett csak Istvánhoz és miután az elmondta neki, hogy az oltvavölgyi szigetkórházban összetalálkozott Ember Máriával, aki ott a felügyeletet viszi, rögtön a maga kórházára terelte a szót.
Akkor is beszélt még a szomszéd szobából, mikor az ura már lefeküdt. Később még átjött hozzá és szokása szerint leült az ágya szélére.
A betegekről beszélt, a doktorokról, sőt a kórházi szolgákról is. Az ember azt hihette volna, hogy az Illésházy-kórház Magyarország legeredetibb embereinek gyűjtőhelye.
– Van ott például egy öreg népfölkelő, aki délután elbuvik a padláson, aludni…
Kata az egész kórházat valami bűvös, meleg világításban látta, mely mindent és mindenkit érdekessé és vonzóvá tett.
Alapjában véve nagyon örült, hogy eldicsekedhetik valakinek a sikereivel. A kórházban ő előkelően szerény hölgy volt, de Istvánnál nem bánta, ha egy kicsit bele is lát a kulisszái mögé.
Arató némi iskolásfiús kajánsággal hallgatta.
Tessék, ez az asszonyka is azt hiszi, hogy új erőket fedezett föl magában, pedig amit fölfedezett magában, az megint csak a háború. Aki itt késő éjjel kedves izgalommal fecseg István fülébe, az nem is Katóka, hanem a világra szóló nagy szélvész, amely mostanában annyi nagy és kis malmot kelepeltet.
Valami parányi kis változást azonban mégis talált a feleségén, idegen ujjlenyomatokat a könnyen mintázható lelkén, – ez elkedvetlenítette. Alig észrevehető, új és idegen vonásokat. Megérzett rajta, hogy egy új clan-hoz tartozik, egy társadalmi közösséghez, amely Istvánnak idegen.
Megérzett a mosolyán, mely a kórházi doktorok közt divatos élcek visszfénye volt, némely újonnan szerzett szaván, egy-egy kis gesztusán.
Dehát a háború! A polyvát örökre szétszórja a szél, az embernek azonban azért van lába, hogy megint megtalálja egymást, ha elült a nagy vihar.
István megjelenése különben némileg kizökkentette az asszonyt új szerepéből. Miután egy éjszakán át egy levegőt szívtak, reggel megint mint a régi Kató ébredt.
Nem szeretett fölkelni és titokban kissé unta a kórházát. De ez csak rövid visszaesés volt. A kórházban a rendületlen kötelességtudás hírében állott és ezt a hírét nem merte kockára tenni. Fölkelt tehát és elszántan belelépett a hideg vízbe.
Délben kikisérte Istvánt a pályaudvarra és midőn megölelték egymást, az asszony kissé ellágyult, mintha honvágyat érezne valami után.
– Tudja, mi volna jó? – kérdezte nedves fényben csillogó szemekkel.
– Ha most magammal vihetnélek, ugye?
– Úgy, úgy!
– Nem lehet, szivem. De hiszen majd eljön egyszer a kettőnk külön békéjének ideje!
– A tegnapi transzporttal két tiszti beteget kaptunk, – mondta Kádár tanár, miközben Katalin és a segédorvos társaságában végigment a kórtermeken.
– Súlyosak? – kérdezte hivatalos érdeklődés hangján az asszony.
– Az egyiknek, a zászlósnak, fejlövése van, de könnyebb fajtájú. Ő maga kutyába se veszi.
– Mert, azt mondja, lófőszékely… A neve Stowasser, – magyarázta mosolyogva az asszisztens.
– A másikból nem tudok még kiokosodni. Idegsokja van.
– Milkának hívják, – jegyezte meg az asszisztens.
– Milka? Talán a kis sógoraim kapitánya, – vélekedett Katalin.
– Kapitány, honvédkapitány… Hosszú, derék ember.
– Idegsokja van?
– Csúnya dolgokon mehetett keresztül, szegény ember. A beszélőképességét is elvesztette.
– Tud az beszélni, kérem, – vetette közbe az asszisztens. – A kérdéseinkre ugyan nem válaszol, de azért nem néma.
– Mért gondolja?
– Olykor mond egy szót. Mindig ugyanazt: Zaklikov.
– Ezek igen furcsa dolgok, – vélekedett Kádár tanár. – Valaki éppen egy mozdulatot tesz, egy szót mond, mikor lecsap előtte a mennykő vagy a gránát… Később magához tér megint és akkor ugyanazt a gesztust, azt a bizonyos szót ismételgeti… Van a klinikán egy idegbeteg ember, aki a jobb kezével a levegőbe szokott kapkodni… A gránát nyomása akkor vágta földhöz, mikor éppen fát vágott.
– Zaklikov tótul vagy lengyelül lehet…
– Vagy oroszul…
Mialatt az urak ezen tanakodtak, a szomszédos betegágyban egy mély basszushang szólalt meg.
– Zaklikov orosz-lengyelországi falu, ha meg nem sértem vele az uraságokat…
Az asszisztens egy jóképű magyarhoz fordult, aki csendesen szívta ágyában a kurta angol pipáját.
– Ni, maga az, Ijjártó? Hogy van a karjával?
Az imént rakták gipszbe a tört karját és fájdalomcsillapitóul megengedték neki, hogy időnkívül rágyujtson.
Ijjártó? Ezt a nevet már hallotta Katalin…
– Nem ismerjük mi egymást?
A sebesült komoly arccal bólintott.
– Én ismerem a méltóságát. A vasuton meg tetszett tisztelni a feleségemet és a gyerekemet.
Katalinnak eszébe jutott a csinos matyómenyecske, Budha sugárkoronájával a fején… Hiszen ez az ikrek híres parasztkáplárja!
– Együtt volt a két kis sógorommal, ugye?
– Ezt a fapipát is Arató Péter úrfitól kaptam. Ő nem tudta szívni, igen csípte a nyelvét, – mondta elnéző mosollyal a beteg.
Kádár tanár megint Milkára terelte a szót. A százados esete érdekelte… És ekkor kitünt, hogy Ijjártó mindenről tud, mindvégig a százados oldalán volt.
Az idegsok előzményeit így mondta el az ő higgadt és kissé tempós modorában.
– Mi, kérem szépen, 22-ikén voltunk első tűzben… Éjjeli menetelés volt és keresztül vonultunk Zaklikov községén… Nekünk úgy mondták, hogy húsz kilométernyire tőlünk nincs ellenség… De hát a muszka kifogott rajtunk… A hosszú fahíd közepén gépfegyvertüzet kaptunk… A kutyák elbujtak az iskolában, ennek tetejére szerelték a géppuskájukat… Vak sötétség volt, – ember és ló összetorlódot a hídon, – se előre, se hátra, – hát nagy zavar volt, kérem szépen… Sok jó emberünk ott veszett… Hogy ott ne haljunk mind egy szálig, összeröffentünk vagy huszan és megrohantuk az iskolát…
Ijjártó ekkor csodálatos gyöngédséggel mosolygott Katalin felé és így folytatta:
– A két Arató úrfi is velünk jött… Betörtük az ajtót, szobáról-szobára vertük a muszkákat, föl a padlásra, az akkor már javában égett, végül mind elnyomtuk őket… Robek önkéntes úr a padlás-lépcsőn kapta a haslövést…
Katalin egész testében remegett, arca hófehérré vált, mikor ezeket a vad dolgokat hallotta.
– A fiainknak nem esett bajuk? – kérdezte fátyolos hangon.
– Semmi, kezét csókolom. Utána megettünk még egy rúd szalámit, amit Palkó úrfi rekvirált a papnál.
– És mi történt Milka századossal? – kérdezte a tanár.
– Az éjjeli harcon nem láttuk. Akkor nem is esett baja… De másnap hajnalban az orosz lőni kezdte a falut… öreg ágyúkkal… Parancsunk volt: törik-szakad, ki kell tartani! A százados úr a fedezékben volt és engem valami jelentéssel küldtek hozzá… Már akkor is beteg lehetett, az arca igen fakó volt. Azt kérdezte tőlem: Mi is a neve ennek a cudar helynek? – Jelentem alássan: Zaklikov! Akkor történt, hogy a gránát szétvetette a fedezéket és mind a hármunkat eltemetett… A harmadik a százados úr legénye volt… Ő szegény járt legrosszabbul, a földomlás agyonnyomta… Nekem csak a karom törött… És a százados úrban akkor némult meg a lélek…
Kádár tanár most már tudta azt, amire kiváncsi volt.
Katalin elvált az orvosoktól és egyedül folytatta körútját. Már visszajött Istvántól, szívvel-lélekkel itthon volt megint.
Szerette ezt a miliőt: a fehér párnákon pihegő sötét férfi-fejeket, a csendesen motoszkáló ápolónőket, a hosszú folyosókon elhagyottan izzó lámpákat. Még az aether hideg és ellenséges szagát is szerette.
És tudta, hogy az ő karcsú, fehér alakja, amint nesz nélkül végigszálldos a termeken, szelíden visszatükröződik a láztól elhomályosult szemekben…
A kórház jó angyala! Úgy szerette ezt a miliőt, mint a művész sikereinek színpadját.
A véletlen úgy akarta, hogy Kata még az este meglássa Milka századost.
Midőn elment a tiszti-szoba előtt, az ajtó éppen nyitva volt, a szolgák bútorokat hordtak.
A százados a szoba közepén ült. A szálas szép férfi, aki az ikrek szerint „mannlicherestül emeli föl a bakát“, megroppant, megfakult, megöregedett azóta, hogy a pályaudvaron összeverte a két sarkát Katalin előtt.
Az állát kéthetes szakáll verte föl, a ruhája rendetlen volt, a szeme, ez a szomorú vakablak, apathikusan bámult a semmibe.
Kisfiú korában egyszer véletlenül a padlóra fordította édesanyja varró-asztalának fiókját. Amint a szanaszét guruló sok gombot, kapcsot, gombolyagot, üveggyöngyöt, tűt, ollót elnézte, nagyon megijedt és az a reménytelen érzése támadt, hogy ezt soha többé nem lehet összeszedni.
Most majdnem hasonló helyzetben volt.
A háború egy mennydörgő csapással földhöz vágta az ő életének tartalmát. A borzalmak után, amiket átélt, csak nem lehet többet kávéházba járni, adomákat mondani, vasalt nadrágban sétálni?
Ő elvesztette magát, lemondott magáról, le az életről. Hidegséget és sötétséget érzett magában; semmi akarat, önérzet, vágy, remény nem tüzelt a vérében.
Ott ült egy helyben és óriás távolságból nézte életének sok cifra és haszontalan törmelékét. A homályosuló értelme azalatt valami titokzatos kis szörnyeteggel viaskodott, amely belefúródott az agyába, amely döfködte, szívta, gyötörte.
Nem tudta, hogy mi az, honnan jön, miért kínozza. Csak a nevét tudta és most is ismételgette, halkan, kérdően, fájó töprengéssel: