Goldmark Suite-je
A zólyomi temetőben van egy sarok, melyet a gyöngébb idegzetű temetőlátogatók szándékosan kerülni szoktak. Ha valaki mégis odatéved, összeszorul a szíve, mert nyolc egyforma kis sírkő áll egymás mellett, szép egyenes sorban, mint az engedelmes kisfiúk.
Milka Tódor, a gazdag tót vászonkereskedő, oda temette nyolc fiát. A legnagyobbik tizenhárom esztendős, a legkisebbik hathónapos korában került a vaskarikás nagy kőlap alá.
A természet szent irgalmatlansággal kimondta ítéletét, hogy nem óhajtja fenntartani ezt a fajt, amelynek vérét valami átöröklött átok apasztotta.
Milka Tódor kilencedik gyereke azonban mégis kegyelmet kapott. A kis Károlyt ki tudta könyörögni, el tudta lopni édesanyja a halál elől. Úgy látszik, az anya-szív néhanapján mégis meg tudja fordítani a természet rendjét.
De Kari olyan hitványka volt, olyan pityergős és reménytelen, mint az októberi költésű csibe.
Jóformán vattában nevelték és hatéves korában már kész kis hipokonder volt. Maga nézegette a hegyes nyelvét a tükörben, asztalnál pedig gyakran letette a kanalat, hogy anyukám, nem fog ez nekem megártani?
A szomszéd gyerekek ordítozva kergetőztek a hegyen és kalapszámra falták az éretlen gyümölcsöt, Milka Kari pedig gondterhes pofácskával ült a kályha mellett és pedáns pontossággal szedegette a vasport meg a csukamájolajat.
Mindig asszonyokkal volt és asszonyos hajlamai fejlődtek. Szeretett főzőcskét játszani a konyhában, női kézimunkát készíteni és hiú volt a hosszú, göndör hajára.
Iskolatársai ezért megpofozták és Karola kisasszonynak csúfolták.
Az is nőies vonás számba ment nála, hogy olyan forró és fülledt szeretettel kívánta a muzsikát. Maga is játszott, majd minden hangszerrel megpróbálkozott, de a tehetsége mindvégig csak vadul burjánzott, mert a rendszeres tanulást, a fárasztó gyakorlatot, nem birta volna a vézna gyerek.
Nagy szívszorongások között várta tizennegyedik születésnapját. A családban az a babona tartotta magát, hogy ez a Milka-gyerekek kritikus napja. Aki túléli, abból akár Matuzsálem is lehet, de a Tódor gyerekei közül még egyik sem próbálta meg.
A veszedelmes nap elmult. Miután az öreg óra elütötte az éjfelet, a hálószoba csendjében egy boldog és csodálkozó hang szólalt meg:
– Anyukám, én még élek!
A halál angyala visszafordult a küszöbön.
Kari, mintha csak valami titokzatos veremből szabadult volna, a napfényen váratlanul nőni és izmosodni kezdett. Még pedig oly rohamosan, oly nagyszerűen, mintha a végleg megbékült természet elégtételt akarna neki adni a múltakért is.
Tizenhét esztendős korában már egész fejjel nagyobb volt tulajdon édesapjánál.
Ilyet még sohasem láttak a Milkák manó-családjában: hatalmas tagú, piros arcú, fényes szemű ifjúóriás lett belőle.
Most már egészen más szemmel nézték a városban. A szülei büszke imádattal csüngtek rajta, (ha együtt látta őket az ember, a kuvasz-anya oroszlánfiára gondolt,) – a pajtásai tisztelettel tekintettek föl hozzá, de még a zólyomi tótleányok is, ha elmentek mellette az utcán, elpirultak és szendén riszálták a derekukat.
A különös az volt, hogy az egész nagy változás csak külsőséges maradt, bensejében az óriásgyerek megmaradt annak, aki volt: töprenkedő, gyöngéd és bágyadt kis törpének – Karola kisasszonynak.
Úgy hurcolta a saját hatalmas fizikumát, mint Hőköm Mátyás az öregapja subáját. Csibelélek maradt a sas-testben.
De ez az ő félve őrzött titka volt. A világ szeme elé mint nyilt tekintetű, büszke tartású, egyenes és kissé goromba beszédű legény lépett. Nagy gonddal és sok színészi tehetséggel mimelte a robusztus izomembert.
A nőkhöz sohasem vonzódott valami különösen, de kötelességérzetből mégis úgy viselkedett, mint afféle javíthatatlan szoknyavadász. A bort sem szerette, nem is birta, de azért sokat korhelykedett katonatisztek társaságában. A mulatozása annyiban volt, hogy kivette a cigány kezéből a hegedűt és szilaj nótákat játszott a pajtásainak.
Hogy gyávának ne tartsák, ok nélkül kihívó és erőszakos volt. Úgy járt-kelt a városban, mint a túltáplált ifjú tenyészbika. Ennek azonban megvoltak a maga veszedelmei, a rossz idegeivel és elpuhult izmaival állandóan attól kellett rettegnie, hogy egy nap szembe kerül a maga Dávidjával, aki leszedi róla a Góliát-vértet.
Szerencséje volt, hogy a külseje nagyon imponált az embereknek és az utolsó próbára sohasem került a sor.
Későbbi éveiben megértette, hogy valamint az ereje nem igazi erő, hanem csak vágyakozás az erő után: úgy egész élete is csak honvágy az élet után.
A legzajosabb társaságban is elhagyottnak érezte magát, nem tudott ember lenni emberek közt, mindig csak emberi alakban járó kísértet volt. Pedig hogy szerette, hogy kereste az embereket!
A bolygó hollandi… A hajója vágyakozva kerülgette az élet virágos partjait, de kikötni nem tudott.
Az ő dőzsölései, kalandozásai, barátkozásai, az ő fájdalmai és élvezetei nem igaziak, csak reflexérzések, miket nagy távolságból szuggerál neki az élet. A galvanizált békacomb élete volt ez.
Az epedő vágy, mely a Milka-családban az erő után élt, a katonasághoz vitte Karit. Olyasmit remélt, hogy magára kell csak vennie a tiszti dolmányt és az ő felemás élete egyszerre meg fog telni büszke erővel, forró valósággal. Az izomparvenű az erő arisztokratájává szeretett volna lenni.
A puha szívén erőt véve, arra kényszerítette magát, hogy szigorú fölebbvaló legyen. És ekkor úgy járt, mint a gyönge emberek szoktak: erős nem, csak kegyetlen tudott lenni.
A hadüzenet hírét látható örömmel fogadta. A háború brutális valósága talán mégis össze fogja törni az ő mozgó börtönének vastag kristályfalait és a résen át ki fog szabadulni az életbe. A nagy halál meg fogja neki hozni a teljes életet. Ő mindig külső eseményektől várta a maga megváltását.
De midőn a borús lengyel ég alatt meghallotta a közeledő ágyúmorajt, elszorult a szíve és sejteni kezdte, hogy most bírói szék elé kerül életének minden hazugsága.
Midőn pedig a zaklikovi éjszakában mennydörögve megnyílt előtte a véres és tüzes pokol, már tisztában volt vele, hogy ő ezt nem bírja.
Ez nem volt gyávaság – hiszen minden lélegzetvétele imádság volt: bár jönne már a szabadító halál! – az idegei egyszerűen csak kidőltek, elfeküdtek, mint az agyonhajszolt igásállatok.
Mások birták. A főhadnagya az égő házak tűzfénye mellett jelentést tudott írni az ezredeshez… És látta Ijjártó káplárt, amint pipával agyarában töltögette fegyverét… Az Arató-fiúk pedig, ezek a leányos képű suhancok, szuronyt szegezve, démoni üvöltéssel szaladtak neki az ellenségnek, csak úgy, mint egy pár évvel ezelőtt Oltván a nyelvüket öltögető oláh gyerekeknek…
De ő ezt nem birta, ő ezt nem értette.
Tompa aggyal, hüledező szívvel, dermedt tagokkal állott az orkánban. Tétlenül és tehetetlenül.
Hajnalban végül jött a nagy ütés, a gránátrobbanás. Minden összeomlott és szilánkokra tört.
Az erő komédiája véget ért. Eloltották a lámpákat. Milka százados egyedül maradt a sötétségben és nem törődött többé az emberek tapsával. Nem akarta már, hogy erős embernek tartsák.
Annak az embernek, akit kihúztak a fedezék romjai közül és aki most itt ült a kórház tiszti szobájában, alig volt már valami köze a délceg és hetyke kapitányhoz.
Ez megint a Milka Tódorné félénk, szegény kis fia volt, akit egykor Karola kisasszonynak csúfoltak pajtásai…
Édes jó uram!
A fiúk dolgában magam vagyok a hibás. Ők rendesen írnak, de én a nagy elfoglaltságom miatt nem jutottam hozzá, hogy Maga után küldjem a tábori lapjaikat. Nem haragszik, ugy-e?
Többször voltak már tűzben, szegény, vitéz gyerekeink, de úgylátszik, azért jól érzik magukat, legalább mindig jókedvvel írnak. Azt írják, hogy az én Szent Katalinom szerencsét hoz nekik.
Én jól vagyok, bár nagyon sok a dolgom. A kórház reggeltől estig elfoglal, sokszor éjjeli transzportunk is van.
Az oltvai Álarcos Szűz a tanúm, hogy Magának és Magáért dolgozom, miként minden cselekedetem és gondolatom különben is a Magáé.
Milka százados – a fiúk kapitánya, hiszen megírtam, hogy idegsokkal került hozzánk – búskomorság jeleit mutatja. Ha látná, mi lett ebből a hatalmas szál emberből! Borzasztó, borzasztó a háború!
Lássa, már megint hivnak a műtőbe! Nem írhatok többet. De talán sikerül, hogy az éjjel Magával álmodjam. Gondoljon reám és szeressen.
Sokszor csókolja
szegény fáradt Katája.
Zaklikov: oroszlengyelországi falu a Szanna partján…
Egypár hét múlva Milka százados is tisztába jött ezzel az igazsággal és ekkor már nem is ismételgette a falu nevét.
De beszélgetést most sem lehetett még vele kezdeni és arra sem volt rávehető, hogy elhagyja a szobáját.
Mert amint előbújik odujából, csattogó fogú fenevadként ráveti magát és maga alá teperi a szégyen érzése.
Rettenetesen, kimondhatatlanul, halálosan szégyelte magát!
A fogait csikorgatva tapogatta körül szobájának falait… Hogyan menjen ő ki innen? Hogyan menjen most már emberek közé? Hogyan játsza megint a régi Milka százados szerepét?
Inkább beásná magát a padló alá, a földbe. Jó volna beleolvadni, eltűnni az örök sötétségbe, a csendbe… Megnémulni, megvakulni… Hogy ne nézzen a szemébe senki, ne kérdezzenek tőle semmit…
Kádár tanár megsejtette, hogy mi baja a századosnak.
– Ezt nem lesz könnyű visszacsalni az életbe… Valami hídat kellene neki verni, egy Ariadne-fonalat vetni… Akkor – talán…
– A zene! A zene hatalma! – mondta Katalin.
Hallott egyszer egy betegről, akit a muzsika fáklyája vezetett ki az örök éjszakából… Milka nagy muzsikus, az ikrek gyakran emlegették.
– El kell hozatni a kisbőgőjét! – indítványozta Stowasser, a lófőszékely, aki fehér sisakba pólyált fejével lebzselt a folyosókon.
A zászlós azt mondta, hogy Milka minden hangszerrel tud bánni, legszívesebben mégis a gordonkáján játszik.
Katalin már intézkedett. Némi utánjárással megkerült a százados violoncellója, melyet a bútoraival együtt valami raktárban őriztek.
Estebéd idején egyik kórházi népfelkelő bevitte a százados szobájába és utasításához híven szó nélkül a sarokba állította a fekete-lakkos hangkoporsót.
Azután valamennyien lesbe feküdtek, belekap-e a hal a csalétekbe?
Jó ideig hiába vártak. De azután egyszerre –
Egy bűvös hang zendült meg az éjszaka csendjében. Messziről és mélyről jött, mint a bányában daloló tündér hangja.
Halkan, a zokogását elfojtva, bátortalanul tapogatózva jött közelebb, mintha kételkednék benne, hogy van-e joga az élethez.
Azután hízelegve, forró, édes könyörgéssel kúszott még közelebb…
Egyszerre mohón és szomjasan fölemelte a fejét…
– Goldmark Suitejét játssza, – mondta az asszisztens, aki értett valamit a zenéhez.
Valami egészen különös muzsika volt az. Vadul buggyant ki a Milka szláv véréből és sok tarka kavicsot sodort magával, mit ismeretlen mélységekben elterülő kőzetekből mosott ki.
A kapitány idegrostjain átszűrődve minden zenei gondolat hihetetlenül lágy, édes, tüzes és érzékies lett.
Az ő vonója minden sarkot legömbölyített és minden szögletet lecsiszolt.
A zeneszerzők közül szerette a nagyokat, mindegyiket követni tudta röptében, de csak úgy, mint az elhízott vadruca a fennszálló gémet: lábát a békanyálban húzva.
Nála még Bach is édes lett, Beethoven is ellágyult. Ő a titánokból, akik világgömböket emelnek vállukon, hájizmú, barok virághordókat csinált. A zengő kathedrálisokat megtöltötte művirággal, selyemmel és pézsmaszaggal.
Neki a zene bűnös szenvedélye volt, narkotikum, hasis, melyet mohón és pirulva szítt magába.
A zene tüzében kiolvadt a lelkéből minden, ami erős és férfias volt és csak Karola maradt vissza, Karola, aki lágyan remegve csuklott össze régen elhamvadt zeneheroszok energiája előtt.
A zene földalatti, titkos üregeket vájt a lelkébe, ahol különös, színtelen, álomszerűen valószínűtlen lények csíráztak.
Tisztkorában, midőn Budapesten volt állomáson, oda tudott férkőzni a művészek, főleg a festők és szobrászok tanyáira. A „fiúk“ szívesen látták, nekik egyáltalában gyöngéjük az ilyen „pompásan buta tenyészember“.
Néhanapján játszott is nekik és a művészek nyugtalanítóan érdekesnek találták a muzsikáját és azt mondták, ez egy magyar genie.
Egy ilyen alkalommal a nagy szobrász, aki a hallgatói között volt, valami torzképet rajzolt a márványasztalra.
Milka később, miután a mester már otthagyta a társaságot, megnézte a rajzot és megdöbbenve ismert önmagára.
A kép egy szfinxet ábrázolt, amelynek puha nőstény-oroszlán testén Milka feje ül. A szfinx meredek sziklaobeliszk tetején áll, ahonnan nem tud lejönni, és előrehajolva, mint macska a háztetőn, ábrándos epedéssel sandít le a mélységbe.
Mit keresett odalenn, – a halált, az életet?
Vajjon a szeszélyes véletlen vezette a mester kezét, vagy Milka muzsikájának géniusza materiálizálódott benne?
Most tehát a kórház tiszti szobájában szólt a százados gordonkája…
A szfinx édes üvöltése felhangzott az éj csendjében.
Katalin a folyosón állott, az ajtófának támaszkodva. Két karját a mellén összefonva, áhítattal hallgatta a zenét.
Úgy érezte, hogy odabenn valami nagy és szent dolog történik. Egy emberi lélek lerázta magáról a sötétség békóit és boldogan szárnyal a világosság felé…
De a muzsika hirtelen megszakadt és Katalinnak az az ijesztő kép villámlott el a szeme előtt, hogy odabenn a küzködő ember fejjel visszazuhant a sötétségbe.
Gondolkodás nélkül benyitott a szobába.
Milka százados az asztalnál ült, homlokát tenyerébe hajtva, a könnyei patakokban folytak. Ezek a könnyek imádságszámba mentek: a partravetett hajótörött édes könnyei voltak.
És Katalin szeme is megtelt könnyekkel.
Drága, édes, egyetlen Istvánom, nekem jó uram! Hűséges szeretettel köszöntöm Kegyelmedet és örömmel jelentem, hogy Milka kapitányt, akit olyan súlyosan meglátogatott az Úr, sikerült megmentenünk.
Azaz, hogy tréfa és szerénytelenség nélkül mondhatom: nekem sikerült megmentenem!
A tudós doktorok nem boldogultak véle, de nekem, szegény együgyű asszonyi állatnak, egy ötletem támadt és az fényesen bevált. Majd ha Maga hazajön, részletesen elmondom az egész esetet, tudom, érdekelni fogja.
Láthatja tehát, a Maga szegény kis oldalbordája nem lopja a napot a kórházban.
Komolyan mondom: igazán boldog vagyok, hogy a nagy nyomorúságból, mit ez a rettenetes háború reánk hozott, egy parányit nekem is sikerült enyhítenem.
Kádár azt mondja, a csodakúra után díszdoktornak fog előterjeszteni az egyetemen. Azt válaszoltam neki, beérem vele, ha nem jelent föl kuruzslás miatt.
A fiúk levelezőlapjait itt küldöm. A kozákok rémei csokoládét kérnek. Különben jól vagyok és Kántorral ketten hű szeretettel gondolunk a mi jó gazdánkra. És azon felül még százezer csókot is küld