Az arany hegedű

Minél jobban elmaradoztak a multban a zaklikovi emlékek, annál nehezebben tudta Milka önmagának elhinni, hogy ő valóban beteg volt.

Később már csak úgy volt, mint a kis fiú, aki merő makacsságból nem akar előjönni a sötét kamarából, ahová büntetésül zárták.

Csak abba ne hagyja! – gondolta magában, midőn Katalin megkezdte mentő kisérleteit.

De effelől ugyan nyugodt lehetett: a fiatal asszony annyira büszke volt a harcra, mit a sötétség szellemei ellen indított, hogy nem engedte ki többet a prédát rózsás karmaiból.

A szőke óriás pedig engedelmes gyermek volt és bágyadt megadással engedte át magát „Katalin nővér“ vezetésének. Az ő rendeletére evett, ivott, pihent és sétált, szedte az orvosságot és játszott a gordonkáján.

Senki sem kérdezte, honnan szerezte szokatlan hatalmát az asszony: idegbetegnél a legszokatlanabb dolog is megszokott.

Katalin mindennap, ha már elvégezte körútját a kórtermeken végig, bement még az ő külön betegéhez.

Többnyire a doktorok társaságában, néhanapján egyedül. (Arató István felesége megengedheti ezt magának!)

Folytatták a muzsikális gyógymódot és a kapitány az asszony egy szavára már térdei közé fogta a gordonkáját.

Ma megint Chopinnál időzött igen hosszasan.

A Nocturne forró áradásába a százados beleolvasztott egy hordónyi cukrot a magáéból és most, mint saját művészetének áldozata, kifordult szemekkel úsztatott a muzsikális puncsléban.

Az asszony, ha négyszemközt voltak, sohasem ült le, hanem az ajtó mellett állva hallgatta a zenét, miközben a doktoroktól eltanult kutató tekintetét a beteg arcán tartotta.

Ez az arc ma játékközben mindjobban elváltozott. A szemét erősen lehunyta, a duzzadt ajka meg-megvonaglott…

Katalin már tudta, hogy mi fog most történni: Milka százados keble annyira megtelt érzelmekkel, hogy az erőszakos kirobbanás elkerülhetetlen.

Már fel is ugrott és hangos szóval vágta el a mélabús párbeszédet, amit Chopin szellemével folytatott.

– De hát minek élni? Igen – minek?

A beteg egy-egy pillanatra visszaesik megint régi idegességébe; az ilyen szakadékon szelid kézzel kell átsegíteni…

És talán éppen a szelíd kéz érintése az, amit a beteg efféle összecsuklásaival el akar érni.

– Hagyjuk mára a zenét, százados úr. Elég volt. Kissé fel is izgatta magát, – mondja Katalin.

– Amint parancsolja, – válaszol Milka tompán.

– Holnap megint eljövök, akkor folytatjuk. Jó lesz? – kérdi Katalin jóságosan.

Milka fölriad – a gondolatai elkalandoztak valahol…

– Óh, nagyon jó lesz!

Az asszony keze már az ajtókilincsen van, de újra megszólal.

– Ami pedig azt a kérdést illeti: minek élni… Én Istenem! Az embernek vagy van valamije, amiért érdemes élnie, vagy nincs semmije…

– Nekem semmim sincs! A világon semmim sincs! – morogja Milka keserűen.

Katalin komolyan tekint reá.

– Nos, ha nekem semmim sem volna, akkor is volna valamim. Megvolna az a tudatom, hogy homo sapiens vagyok, nem ruhás baba… Nem a nemesség, hanem az értelem kötelez. Arra kötelez minket, hogy viseljük el tőlünk telhető méltósággal az élet nyomorúságait… Mert az élet nem majális!

– Milyen erős ön! Hogy irigylem! – csodálkozik Milka és a világos nagy szemével úgy nézi Katalint, mintha most látná életében először.

Valamit akar még mondani, de hirtelen megrázza a fejét: eh, minek? – és a fantáziája fáradtan, mint a hulló falevél, libeg a mélység felé:

– Esküszöm önnek, méltóságos asszonyom, a legokosabb, amit tehetnék, az volna, ha egy Frommer-golyót lőnék a koponyámba.

Katalin nővér összevonja fekete szemöldökét a fehér főkötője alatt.

– És én esküszöm önnek, százados úr, ha nem tudnám, hogy ez az életuntság is betegségi szimptóma, akkor most egy kicsit lenézném érte. Öngyilkosság? A zavaros fejű, félművelt emberek kibúvója.

Milka szőke nagy koponyája bűnbánóan lekonyul.

– Milyen erős! – mormogja fanatikusan.

Katalin arcát ekkor egy meleg kismama-mosoly világítja meg.

– Tudja mit, kapitány? Feküdjék le szépen, aludjék reggelig. Ha nyolc órát aludt – de nem szabad csalni! – akkor megengedem, hogy reggeli után meglátogasson a fehérnemű-raktáromban.

Menni akart, de Milka összekulcsolta a két kezét és forró könyörgéssel nézett reá.

– Egy szóra még! Engedjen meg egy kérdést… Régóta küzködöm már ezzel, de végül meg kell kérdeznem… Mondja, nem vet meg engem?

Megvetni? Kata enyhén mosolygott, mint a fiatal anya, mikor a kisfiú valami nagy ostobaságot kérdez. Ez a mosoly igazán széppé tette arcát.

– Megvetni? És miért? Mert egy gránát, amely egy templomtornyot is le tudna dönteni, leütötte a lábáról? Kedves százados úr, én még a templomtornyot sem vetem meg, pedig az szilárdabb anyagból készült, mint ön.

Megfogta Milka kezét és így folytatta:

– A tornyot újra fel lehet építeni, az embert pedig talpra kell állítani! És az embernek azért van esze és akaratereje, hogy ő is segítsen nekünk kissé a talpraállításnál… Nem gondolja?

Fölemelt fejjel, kedvesen fölényes mosollyal állott előtte a fehér ruhájában.

Olyan erős, olyan tiszta és büszke volt, mint a márványszikla a hegytetőn.

A kapitány nem emelte ajkához, hanem mélyen meghajolva csókolta meg megmentőjének aetherszagú kis kezét.

Milka különben már a vasuti találkozás után is sűrűn gondolt Aratónéra. A gondolatai akkoriban valami furcsa, töprenkedő kíváncsisággal tipegték körül karcsú alakját.

Az asszonyt senki sem ismerte a fővárosban – Aratóék visszavonultan éltek, – de azért előkelő és vonzó híre volt. Egy nő, aki annyira le tudja kötni Arató Istvánt, maga is egy női kiadású Arató lehet.

A jó híre hófehér gyöngykoronaként fénylik okos homlokán.

Midőn most az irgalmasság lágy és komoly gesztusával lehajolt az egyszerű katonatiszthez, Milka egyszerre ráismert. Ő, aki egyébként olyan idegenül állott szemben a nőkkel, most megtalálta önmagában Katalin képét, mint ifjúkori álmainak édes ismerősét.

Micsoda asszony ez!

Olyan igaz és egy darabból való, olyan drága, mintha egyetlen nagy kristályból faragták volna. Megérzik már a teste üde illatán is, hogy a hazugság szennyje sohasem érintette.

Mindaz, ami után Milka vágyódik és amiről már-már azt hitte, hogy csak álomképekben van meg a csillagok alatt, mindaz mint szent valóság izzik és világít az asszony lelkében.

Milyen jó, hogy mégis vannak ilyen nők a rikácsoló nősténypávák seregében! Ők azok, akik meleggé, illatossá és otthoniassá tudják tenni ezt a nyomorúságos, rosszszagú életet.

Az élet! Milka most már nem is tudott volna jobbat kezdeni visszanyert életével, mint hogy odarakja Katalin keskeny fehér cipője elé.

Oda rakja áldozati ajándékképpen, hálából azért, hogy Katalin a világon van. Odarakja remény nélkül, mert hiszen tudja, hogy Katalin élete felhők magasságában vonul el az övé fölött.

A Chopin-est után bizonyossá lett előtte, amit eddig hinni nem mert: ő is lehetne még ember az emberek közt.

Egy ilyen nő meg tudná váltani a bolygó hollandit. Egy mosolyával meg tudná oldani Milka szfinx-életének minden fájó rejtélyét.

Odafenn már is megmozdultak a néma havasok. Amit eddig örök jégnek hitt Milka, az tavaszi virágzássá változott át.

És minden, amiben eddig nem mert hinni: az élet, az ifjúság, az erő, a nő, a szerelem: bódító illatú viráglavinaként siklik feléje.

A Chopinnek szentelt est után Kata lefekvéshez vetkőzött.

Egy pillanatra megállott az öltözőszoba nagy tükre előtt és ekkor bensejében egy pajkos hang azt kérdezte: vajjon tudja-e a nagy katona, hogy milyen csinosak vagyunk mi?

A hang egy valakié volt, aki Kata iskolás leánykora óta ott tanyázott lelkének hetedik kamrájában és aki ma is szakasztott olyan kotnyeles volt még, mint tiz esztendővel ezelőtt.

A fő-Kata azonban csendre intette a mellék-Katát, ő ma merengő kedvében volt, nem szerette az efféle léhaságokat.

Annyi bánatos méltósággal, amennyi egy hálóingben levő, mezítlábas uriasszonytól kitelik, átment a kék bársonyszobába és sóhajtva bemászott özvegyi ágyának paplanja alá. A hableány barlangja ma különben hideg volt.

Nem volt még álmos, de azért rögtön eloltotta a lámpát, a nyakszirtje alatt összefonta két karját és várta rendes éjjeli látogatóit…

Éjjeli látogatói: Milka kapitány gondolatai. Ebben a csendes órában mindig odatalálnak az asszonyhoz, mint Bacchus isten szelíd párdúcai Ariadnehoz.

Ezuttal a Nocturne forró fuvallatának szárnyán érkeznek, az éjféli égbolton vonuló fellegekkel. Aranyfényű, lágy hullámzással magukhoz emelik és magukkal usztatják az ellenállásra képtelen asszonyt.

Szóval: Arató István felesége a széles Jacaranda-ágyban, mit egy székely ezermesterrel faragtatott neki az ura, egy bakakapitányról ábrándozott…

Katalin asszony ezúttal önmagának játszott az arany-hegedün:

Ez a legtisztább, leggyönyörűbb emberi érzés, ami valaha nő szívét megdobbantotta. De nem! Más nő, közönséges asszony, akinek udvarláson, mulatságon jár az esze, ilyet sohasem képes érezni.

Mert őt valami titkos lelki anyaság szálai fűzték ehhez az emberhez. Milka az ő teremtménye, az ő nevelése, az ő tulajdona volt.

Látta a kapitányt mint növényi életet élő, hangtalan embriót; látta mint gügyögő, botorkáló gyermeket; a gyógyulás későbbi fokán mint szégyenkezve bújkáló kamaszt; ma pedig mint egész férfit látta viszont a fölépült embert.

Csoda-e, ha most a nagy gyerek szőke feje gyöngéden és melegen tükröződött Kata lelkében?

A valóságban azonban még sokkal nevezetesebb dolog történt, mint Katalin maga is hitte volna.

Az történt, hogy a szép Zolky leánya új szerepkörbe lépett át.

Eddig csak a szerepeit cserélgette az élet színpadján. A jelmezei változtak és változtak a nóták, miket elpengetett arany hegedűjén, de a szerepköre mindig a régi maradt: ő volt a híres ember kicsi Katókája.

Ezúttal azonban új és magasabbrendű szerepkörbe lépett át. A bájos kis Senkiből Valaki lett. Egyéniség. Ember, akinek feje fölött egy emberi sors fellegei gyülekeznek.

A sok Katalin közül, aki egymásután már előlibbent fantáziájának függönye mögül, egyik sem volt olyan újszerű, olyan ingerlően érdekes, olyan komoly és nagyszabású, mint az, akinek képét most Milka kapitány szemtükre verte vissza.

Ez nem volt többé a bájos és jelentéktelen szubrettpofácska, hanem a heroina nemes, erélyes és megragadóan emberi profilja.

Milka századosban most megtalálta az ő legmegértőbb közönségét és így meg volt róla győződve, hogy megtalálta önmagát és életének igazi célját.

Proteus leánya mostani alakjában aratta legnagyobb sikereit és ennélfogva most élte legigazibb életét.