Az Aratók
Egy hónapig nem látta Kata az urát, a nagy zűrzavarban a híradásai is rendetlenül érkeztek az északkeleti országhatár különböző pontjairól, de azután egyszerre táviratot küldött Kassáról.
Mind a két fiú megsebesült. Sebesülésük nem veszedelmes. Aggodalomra nincs ok. Kérek számukra helyet a kórházadban. Holnap délben érkezem velük a máltai vonaton.
Katában megdermedt a lélek.
Ő csodálatosképpen sohasem gondolt még arra, hogy a fiúkat valami komoly baj érhetné. A szive legmélyén az a gyermekes babona élt, hogy őket, Aratóékat, kivételes elbánás illeti meg a sors részéről.
Kádár professzor tőle telhetőleg vigasztalgatta. Ha nincs komolyabb baj – Arató mondja, és igy nincs is – akkor még inkább örülni lehet az esetnek. Egy időre legalább szárazra kerülnek a fiúk és az sem fog nekik ártani, ha rendesen kialusszák magukat.
Késő este lett, mire a máltai vonat megérkezett. Katalin és az asszisztens a pályaudvaron várták a három Aratót és autón vitték őket a kórházba.
A gyerekeknek igazán nem lehetett komoly bajuk, mert útközben szakadatlanul járt a szájuk. Jól is esett nekik, de restelték is a nagy feltűnést; azt mondták, szót sem érdemel, ostobaság az egész. Csupa szerénységből igen hangosak voltak.
A villamfényben úszó hófehér kötözőben maga Kádár szedte le róluk a régi kötést.
Ezek a fiúk a születésük pillanatától fogva szinte babonás következetességgel osztoztak egymás sorsában. Kanyarójuk is együtt volt, a kolozsvári gimnáziumból is együtt tessékelte ki őket a tanári értekezlet és most is ugyanegy orosz gépfegyver tüzében sebesültek meg.
Péternek a felső karcsontján, Pálnak a vállizmán szaladt keresztül a golyó.
– Mikor kaptátok a lövést? – kérdezte Kádár.
– Hat nappal ezelőtt.
– Ebcsont! – mondta a főorvos, aki szerette a goromba doktort adni. – Köszönjétek apátoknak, hogy ilyen jó vért hagyott rátok!
Megfürösztötték és ágyba fektették őket. Kissé lesoványodtak, míg oda voltak, talán meg is nőttek, az arcuk megbarnult, a vonásaik megkeményedtek.
Katalin, mielőtt hazament volna az urával, még benézett a különszobába. Egy-egy sztaniolba csomagolt töltött csokoládét vitt a fiúknak. A nyakukon, a nyitott hálóing alatt, ott látta Szent Katalin érmét.
– Mit üzentek Kántor mesternek? – kérdezte.
– Tiszteltetjük és holnapra várjuk a látogatását.
Péter és Pál azután magukra maradtak. Kiszámított lassúsággal ették a csokoládét, közben hangosan örvendeztek, mint a vakációra hazaszabadult iskolás fiúk.
– Hűj, de finom ágy!
– Holnap kilencig alvás.
– Reggelire kávé, kifli.
– Két tojással. Nekem két tojással. A hálás haza nekem két lágy tojással adósom…
– Ahogy én ezt a Kádár professzort nézem, hat-nyolc hétnél előbb nem ereszt vissza a csapathoz.
– A hatból négyet István bácsiéknál töltünk, mint magánáponcok.
– Jó lesz megint egyszer a diványon hasalni és Kárpáthy Zoltánt olvasni.
Azután édesen elaludtak, mint egykor édesanyjuk ölében. Az orosz nehéz ütegek pergőtüze, a támadó szibirjákok urrá-kiáltása, a mult heti szuronyharc vad képei nem zavarták őket.
Álmukban is élvezték a szoba enyhe melegét és a ruganyos ágyat. Mind a ketten valami egészen halk és kimondhatatlanul kedves zenét hallottak: a vérük zsongott és muzsikált a fülükben.
Az idő már éjfélre járt, midőn Arató és Katalin a lakásukba érkeztek.
István útközben elmondta, hogy a fiukat a harctérről először Kassára szállították. Ők a család előtt el akarták titkolni sebesülésüket, de a kassai kórházparancsnok, midőn megtudta, hogy a két önkéntes Arató tanár öccse, távirati értesítést küldött Istvánnak.
A tanár különben szokatlanul nyomott kedvében volt. A tifusz-járvány robbanó erővel terjed az északi hadseregnél, a védő-oltások pedig lassan haladnak… A hajnali vonattal maga siet a frontra, hogy gyorsabb ütemet vigyen bele a munkába…
Mindjárt lefeküdt és két perc mulva már mélyen aludt.
Hajnalban csizmásan, kardosan Katóka ágyához lépett, hogy megcsókolja. Az asszony érezte a bőrszagot, pillái közül látta az aranygallér csillogását, de annyira fáradt volt, hogy csak halk nyöszörgéssel terjesztette szét a két karját, midőn arcán érezte az ura száját, beszélni nem tudott.
Péter és Pál jól érezték magukat a kórházban.
Megengedték nekik, hogy naponta néhány órát fennjárjanak és ők fölfedező utakra indultak a termeken végig és hamarosan összebarátkoztak a doktorokkal, ápolónőkkel és betegekkel.
Midőn megtudták, hogy Milka százados úr is a kórházban van, egy gyors, ijedt pillantást váltottak egymással… Midőn pedig véletlenül összetalálkoztak vele a folyosón, valósággal megdermedtek nagy zavarukban.
A kapitány azt hitte, hogy a nagy tisztelet bántja őket, pedig a fiúk csak szégyelték magukat, mivel olyasmit képzeltek, hogy a Milkának kínos lehet a velük való találkozás.
Annál nagyobb volt örömük, hogy fölfedezték Ijjártó káplárt. Vidám üvöltéssel rohanták meg és azontúl idejük egy részét a hármas számban töltötték. Úgy látszott, hogy ezt a parasztembert nagyon a szívükbe zárták.
Háborús élményeket nem tudtak mesélni, hiába faggatta őket egy csúcshurutos önkéntes, aki még nem járt a fronton. Olyanformán voltak a háborúval, mint a hazaszabadult diák az iskolával: untak rá visszagondolni.
Csak jelentéktelen epizódok foglalkoztatták őket, a háború arabeszkjei. A barna kis kutya, mely a zászlóaljhoz szegődött; a gólya, mely az égő parasztház fölött keringett; a Botlik őrmester kiégett nadrágja.
Azzal hamar tisztába jöttek, hogy Katalinnal valami baj van. Hármuk közt azelőtt valami szabadkőmüves-egyetértés volt, amely főleg abban érvényesült, hogy más emberfia előtt érthetetlen okból olykor a pukkadásig tudtak kacagni.
Most azonban hiába dobálták apró arany horgaikat a sógornő felé, azok lesiklottak az asszony zárkózott lelkén.
– Dehát a háború! – vigasztalták egymást.
Sárréthy főhadnagy, a pótzászlóalj segédtisztje, a kórházba jött, hogy meglátogassa a lófő Stowassert.
Ott véletlenül meglátta az Arató-fiúkat.
– No nézd, hát ti itt vagytok? Az ezred meg mindenütt kurrentál… Éppen most írtam át a kassai kórháznak, hogy mi van veletek.
– Mi baj? Történt valami? – kérdezték a megszeppent fiúk.
– Az történt, hogy mind a ketten soronkívül zászlósok lettetek. Egyiktek azonfelül megkapta az arany vitézségit, a másik a nagy ezüstöt. De hogy melyiket kapta Péter és melyiket Pál, azt már nem tudom, talán maga a honvédminiszter sem tudja.
– Lóvá akarsz tenni, főhadnagy úr?
– Becsületszóra! – mondta Sárréthy szigorúan.
– Tiszti becsületszóra?
– Az én felelősségemre felvarrhatjátok az aranysávot. Az érmeket pedig délig ideküldöm.
Valami kitüntetést ugyan vártak, tudták, hogy fölterjesztették őket, de ennyit még sem reméltek. Nem is műveltek ők valami különös dolgot. A visszavonulás alkalmával parancsot kapott a századjuk, hogy a luznai hídfőt tartani kell, tartani minden áron, mig át nem kelt az utolsó trénkocsi a tulsó partra.
Ők hát tartották. Akkor is, mikor már mind a két tisztjük és a legénység kétharmada az árokban feküdt. Az alezredes parancsolta, hát hogy mert volna engedetlen lenni a két fiu?
Hanem ebből most már nagyszerű meglepetés lesz Katalin és Ijjártó számára…
Este a fiúk zászlósi díszben, a vitézségivel a mellükön – Pál kapta az aranyat, Péter a nagy ezüstöt, bár fordítva is eshetett volna – beosontak a fehérnemű-raktárba.
Ez volt a Katalin saját külön birodalma. Egy kis íróasztala volt az ablak mellett, az asztalon két szál rózsa virított a pohárban.
Péter és Pál elbújtak a fehérneműs polcok közt és türelmesen vártak.
Jó ideig tartott, míg végül megnyílt az ajtó. A fiúk igen ravasz arcot csináltak… Valóban Katalin jött. De nem egyedül! Valaki vele volt: Milka százados úr…
A fiúk visszafojtott lélegzettel lapultak meg búvóhelyükön, azok ketten pedig beszélgetve mentek végig a polcok között.
Azaz csak a kapitány beszélt…
A terem végén kinyílt a másik ajtó, mely a kötözőbe vezetett, majd becsukódott megint a távozó pár mögött…
Az ikrek még most is ott állottak a búvóhelyükön… Krétafehér arccal néztek össze. A lábuk remegett, meg kellett kapaszkodniok a polcokban, hogy el ne vágódjanak…
Mit mondott az az ember Katalinnak? Mit merészelt –? Katókának, az István bácsi feleségének! És a sógornő némán hallgatta… Nem ütötte arcul, nem szaladt el, nem kiáltott segítségért!
Ez annyira monstruózusnak tetszett előttük, hogy meg sem merték érteni…
Katalin! Az ő Katókájuk! István bácsi felesége!
Hiszen ők is láttak már valamit az életből. Tudtak egyet-mást a nőkről. De abban a szent hitben nőttek fel, hogy van a nőknek egy osztálya, amely csillagok magasságában fölötte van minden gyanúnak és gyöngeségnek, fölötte talán a természet rendjének is, azok nem is emberek, azoknak nincs is nemük, édes, tiszta, szent és jóságos semleges lények: ők az Arató-család asszonyai.
A két fiú valósággal rosszul lett… A gyomruk émelygett… Levették mellükről az érmet, zsebükbe gyűrték és a szégyentől betegen visszabújtak a szobájukba.
Katalin, mielőtt hazament volna a kórházból, egy percre még benézett az ikrekhez. Azok már ágyban voltak.
– Éppen most beszéltem Kádár professzorral, – mondta a sógornő. – Jövő héten meglesz az engedély, háziápolásba mehettek és akkor nálunk fogtok lakni.
Hosszú szünet. Végül megszólalt Péter. Csendesen és szárazan mondta:
– Jövő héten mi már nem leszünk itt.
– Nem? Hát hol lesztek?
– A fronton. Holnap reggel szolgálattételre jelentkezünk.
Kata meglepetten nézett hol az egyikre, hol a másikra.
– Elment az eszetek? Mért akartok most egyszerre visszamenni?
– Ott jobb nekünk, – válaszolt Palkó szárazon.
– Jobb mint itt?
– Jobb!
Az asszonynak feltünt, hogy egyikük sem viseli már nyakán az ő Szent Katalin-érmét…
A szájuk körül az a bizonyos kemény vonás vonaglott, amellyel Arató István szokta leplezni a felindulását. Az oltvai mosoly! Most valóban meglepően hasonlítanak az Álarcos Szűz trónja mellett álló ifjú trombitásokhoz…
Katalint elfutotta a hirtelen méreg. Vállat vont és faképnél hagyta őket. Úgylátszik, a sihedereknek fejükbe szállott az általános kényeztetés! Nos, holnapig talán megjön az eszük…
De azoknak nem jött meg az eszük. Komor elszántsággal, dühös türelmetlenséggel mentek előre, amerre a rögeszméjük hajtotta őket.
Jártak, keltek, fölebbvalóiknál jelentkeztek, folyamodásokat írtak, protekciót kerestek, könyörögtek és ravaszkodtak, csak küldjék őket már az ezredükhöz.
A pesti levegő méreg nekik, sem enni, sem aludni nem tudnak már itt, minden lélegzetvétel kín.
Katalin növekedő nyugtalansággal figyelte őket. A szíve fájt. És mit szól majd ehhez István?
Milka százados, akinek elpanaszolta baját, magára vállalta, hogy beszél velük. Bizott benne, hogy fölebbvalói tekintélyével megpuhíthatja a gyerekeket.
Alkonyatkor föl is kereste őket a szobájukban. Csukaszürkében voltak már, lábszárvédővel, sárga pisztolytokkal az oldalukon. Melegen és bizalmasan, az apai jóbarát rezgő basszus-hangján szólott hozzájuk. Tegezte őket.
Azon kezdte, hogy a Kárpátokban most véres harcok dúlnak, ecsetelte a téli hadjárat borzalmait, elismeréssel emlékezett meg eddigi magatartásukról, egyszersmind azonban óva intette őket attól, hogy fiatalos buzgalmukban túlzásokra ragadtassák magukat… Mert hiszen két emberen úgy sem fordul meg a háború sorsa!
A fiúk némán hallgatták. Feszes vigyázz-állásban voltak, de mind a kettőnek arcán kaján gúnymosoly jelent meg.
Milkát ez némi zavarba hozta… Úgy gondolta, hogy jószándékú buzgalmában talán békésebb nézeteket is talált vallani, mint katonához és fölebbvalóhoz illik és igyekezett kimagyarázni szavait. Hogy ő nagyon lelkesedik a személyes bátorságért, szépnek találja a hősi halált is, de persze csak úgy, ha azzal valami magasabb célt szolgálunk…
Az ikrek gúnyos mosolyából most már gőgös és megvető vigyorgás lett. Ifjú arcukon olyan különös volt a kegyetlenség kifejezése, mint májusi hó a muskátli-ágyakon.
Milka megsejtette, hogy azok most mire gondolnak. A saját arca forróságából érezte, hogy elpirult… Tovább beszélt, közbe mind nagyobb zavarba jött, mert érezte, hogy már csupa sületlenséget fecseg.
Egy pillanatra fölágaskodott benne a hajdani Milka százados, az irgalmatlan vasember. Hiszen majd ráncba szedi ő ezt a két elbizakodott fajankót!
De amint közeledett a feszesen álló ikrekhez, a sötét szobában két gonosz, acélkemény, a gyűlölettől szikrázó szempárba tekintett.
A kapitány nem értette a féktelen gyűlölet okát, de érezte, hogy ez a két megvadult farkaskölyök most mindenre képes.
Megint azt a hideg zsibbadást érezte a szíve körül, mint a zaklikovi éjszakán…
Zavartan hebegte:
– Hát tegyenek, amit akarnak…
És kiment a szobából.
Péter és Pál egész idő alatt egyetlen szót sem beszéltek.
A kapitány akkor háborgott csak igazán, mikor már a fehérnemű-raktárban beszámolt a küldetésével. Biztos volt benne, hogy a két arrogáns kölyöknek az ő idegsokja ellen van kifogása, de ezt persze nem mondta meg Katának, aki egyébként maga is ilyesmit gondolt.
– Oh, azok az Aratók! Hallatlan, hogy mit merészeltek velem! Úgylátom, teljesen megbódította őket a vitézségi érmük… Szóba sem állottak velem, hátat fordítottak, a szemem közé nevettek!
Katalin ijedten kapott a százados keze után, mintha meg akarná védeni…
Milka folytatta:
– Soha életemben nem bántak velem ilyen sértően, mondhatnám: ilyen megvetően… Mintha nem is a fölebbvalójuk, hanem valami egészen közönséges – mintha a legutolsó nemtudommicsoda volnék… Ha nem tekinteném, hogy az ön rokonai –!
Abba hagyta és lemondóan legyintett. A hangja egyszerre nagyon mélyen zengett, amint azt mondta:
– Legyen nyugodt, semmit sem fogok ellenük tenni. Semmit. Mindent eltűrök tőlük. Mindent. Ők azt a nevet viselik, mint ön!
Katalin szeme könnyes volt, a szíve teli volt keserűséggel.
– Köszönöm, – mondta – köszönöm és bocsánatot kérek öntől… Mindennek én vagyok oka. Sejtenem kellett volna – hiszen ismerem az Aratókat!
Óh, azok az Aratók! Most már nagy távolságból nézte őket, mint valami idegen fajt. Minden Arató hideg, gőgös és gúnyolódó. Mind azt hiszi, hogy az emberek feje fölött járhat. Egy kicsinylő mosollyal akarnak végezni az élettel és a halállal… Az ikrek is ilyenek, István is…
Kata fejében megfoghatatlan sebességgel rajzottak a gondolatok… És egyszerre felbukkant előtte a keserű kérdés: Vajjon szereti-e a feleségét István?
Vajjon tud-e egyáltalában szeretni? Szüksége nincs az asszonyra, annyi bizonyos. Épp oly kevéssé, mint a templomtoronynak nincs szüksége a fecskére, mely az eresze alatt fészkel.
De erről beszélni sem lehet István előtt. Mert mindjárt megjelenik az arcán az a bizonyos Arató-mosoly… Oh, hogy fázott Katalin az oltvai bikaölők kaján mosolyától!
– Milka, – mondta a síró nők édes és puha hangján, – felejtsük ezt el… És ha jó akar lenni hozzám, ha nagyon jó akar lenni, akkor hozassa most át gordonkáját. Ma Schumannt szeretném hallani. Ő meg fog gyógyítani…
Katalin eddigelé nem sokat értett a zenéhez, de Milka művészete megnyitotta előtte a harmóniák kapuját.
Ezt a zenét megértette, ez olyan volt, mint a forró fürdő, melyben a fázó lelke kéjesen alámerülhet, ennek ingerét minden csöpp vérével szomjazta.
Valahányszor a gordonka szólott, elszabadult gondolataik párhuzamos szárnycsapásokkal kalandoztak és ha Milka végül letette a vonót, szinte különös volt, hogy akkor megint a hétköznapok közömbös nyelvén tudtak egymással beszélni…
Péter és Pál már útrakészen voltak.
Ijjártó, aki ugyanazzal a menetzászlóaljjal indult a Kárpátokba, előrement a vasútra a podgyásszal, azok ketten pedig még sietve búcsút mondtak a kórháznak.
Az orvosok és ápolónők szidták őket és mindenki sajnálta őket.
Katalintól is el kellett búcsúzniok. Kezet csókolnak neki, egy szót sem szólnak, mennek…
A raktár előtt egy sárgaképű apácával találkoztak össze.
– Benn van a sógornő? – kérdezte Pál.
– Benn van.
– Ki van vele?
– Ki volna? A kapitány! – sziszegte a szürke néni. Egy szúrós pillantást vetett reájuk és elment, a sokráncú szoknyáját suhogtatva.
A fiúk leforrázottan állottak az ajtó előtt. Odabenn fülledt csönd volt. Pedig ha beszélnének, kihallatszanék a hangjuk… Miért nem beszélnek?
Péter és Pál nem mertek egymás szemébe nézni. Szégyelték magukat és ifjú szívüket keserű féltékenység marcangolta.
Egyszerre hangot adott a csönd. Odabenn megszólalt a gordonka. Vontatott, forró, buján remegő hangon… A szfinx-kandúr miákolt az esthomályban.
A fiúk visszafojtott lélegzettel füleltek. De aztán az egyik is, a másik is lerázta magáról a hanghinár langyos ölelését.
– Gyerünk!
És istenhozzád nélkül elmentek.
Az utcán azt mondta Pál, hogy Kántor kutyától mégis el kellene búcsúzni. Péter ezt rendjében valónak találta. Ha az ember háborúba megy, akkor azt akarja, hogy valaki sajnálja egy kissé.
Kántor nem mutatta magát érdemtelennek a fiúk rokonszenvére, mindenáron velük akart menni a harctérre és még akkor is szűkölve kaparta az előszoba ajtaját, mikor távozó jóbarátjai már lenn jártak az utcán.
Katalin igen elkeseredett, midőn megtudta, hogy a sógorai búcsu nélkül ugrottak meg.
– Óh, azok az Aratók! Szíve egyiknek sincs! De ezt majd el fogja panaszolni Istvánnak.
Péter és Pál azalatt egy bérkocsiban ültek, amely elé igen nagy, sovány pej volt fogva. A pej furcsa ugrásokban haladt előre, közben mindig bal felé rázta a nagy fejét.
A körúton, amelyen végigmentek, vakítóan ragyogtak a mulatók lámpái. Egy-egy fényárban úszó kapu előtt csoportosan állottak a föltűrt gallérú urak és a kurtaszoknyás, magascipős hölgyek…
Végre – végre benn ültek a homályos, szivarfüstös másodosztályú fülkében és a vonat csikorogva, döcögve megindult alattuk…
Még hat tiszt volt velük a fülkében és mind a hat már javában aludt. Ki jobbra, ki balra dőlve az ülésén, némelyik gőgösen horkolva, a többi szerényen szuszogva.
Jó volt, hogy aludtak az urak, így a két Aratónak nem kellett restelkednie a forró gyermekkönnyek miatt, amelyek addig peregtek a szemükből, míg végül álomba nem sírták magukat.