Az arany polgár

A zenész szokása szerint el volt szontyolodva.

– No, te ugyan szépen képviseled érdekeimet, – mondotta kesernyésen. – Egész délután Jozefinnal beszélgetsz, szavalsz és az én ügyem kátyuban reked.

Petőnek jó kedve volt.

– Hadd el, – szólt pajtása vállára csapva. – Biztos remény van, hogy lesz még szőlő, sőt lágy kenyér is. Érdekeidet szivemen viselem és ha Isten megsegit, diadalra is viszem.

Bulcsu orra nem lett rövidebb e vigasztól.

– De vajjon hogy és mikor? – kérdezte zordonan.

A jogász eddig nem közölte volt a barátjával beszélgetését az omnibuszon. Még várni akart, hogy a dolgok jobban kifejlődjenek. Most azonban, hogy örömében osztályosa legyen, ugy vélte, illik Bulcsut is kissé felvillanyozni s ezért nagylelküen beavatta őt titkába.

– Ám hallgass rám, – kezdte el titokzatosan, – és aztán itéld meg, helyes nyomon járok-e? De ne szólj ellent, mig be nem fejeztem.

– Ugy lesz, ahogy parancsolod.

– Tehát, tervem kiindulópontja az, hogy: a Bauernebelek mind önfejü, a saját utaikon haladó emberek, akiket valamire rábeszélni nem lehet. Nekik mindenről megvan a maguk nézete s ez a véleményük rendszerint ellentétben van az általános felfogásokkal. Ilyen az öreg Bauernebel koponyája, ilyen a Jozefiné, ilyen a Tildáé is. Reájuk hatni egy aranyszáju János sem tudna, Demoszteneszről nem is beszélve. Hogyan tudnám hát én Tildát valamire persvadeálni?

– No, ez csinos vigasz, – vetette közbe a Nero szerzője.

– Csak lassan, barátom. Arra, hogy az ilyen embereket valami véleményre birjuk, van más fegyver is. És ez a ravaszság. És a ravaszságon kivül: az ellentmondás. Ha én valamiről egy Baurnebelnek azt jelentem ki, miszerint az fehér, az igazi Bauernebel lelki tulajdonságainál fogva azt fogja felelni: „Nem igaz. Ez fekete.“ Érted?

– Egy kukkot sem, – felelte Bulcsu megrémülve a logikai fejtegetések láncaitól.

– Tehát példákkal fogom a dolgot megvilágitani. Ha én rólad azt fogom mondani egy Bauernebelnek, hogy te a világ legderekabb embere vagy, az arany polgár azt fogja kijelenteni: „Ez a Bulcsu a mérsékelt földöv leghaszontalanabb frátere.“ De ha én helyezkedem rá arra az álláspontra, hogy Bulcsu közönséges pernahajder, akkor Bauernebelék azonnal, csakhogy ellent mondhassanak (mert ez a vérükben van), ki fogják jelenteni, hogy soha szeretetreméltóbb halandót nem ismertek, mint csekélységedet.

Bulcsu arca kezdett felderülni.

– Teringettét! – felelte. – Kezdem érteni. Hisz ez az ellenpont, ahogy mi zenészek mondjuk.

– Igen, ez az ellenpont. Avagy a contredanse, ahogy mi jogászok mondjuk.

A muzsikus megállt és a földre koppintott botjával.

– Mégis lángész vagy te, Pető! – jelentette ki erélyesen. – Ilyesmi csak a te agyadban teremhet.

– No már most – folytatta a diák – a helyzet a következő. Én állandóan rosszakat fogok rólad beszélni Tildának, viszont Quastl urat égre-földre magasztalom. Amint hogy az részben már meg is történt. Ha helyesen számitottam, a kisasszony ennek következtében rólad jobb véleménnyel lesz, mint eleddig, Quastl urba vetett bizalma pedig csökken. És igy is van. A minap együtt jöttem haza Tildával és kisérletképp kissé befeketitettelek. Elmondtam, hogy csélcsap vagy, tehetségtelen, pénzért mindenre kapható.

– Nem volt kicsit sok?

– Oh, nem. A hatás bekövetkezett. Tilda, aki eddig rád se nézett, védelmébe vett és azt mondta: „Ha valaki az életében küzd és emellett mégis eszményeket hord a szivében, tiszteletet érdemel.“ Majd meg: „Ha Bulcsu nem lenne a röghöz kötve, szegény fiu bizonyára megirta volna már korszakalkotó zenekari művét, a Nerot.“

– A Nerot!?

– Igenis. A Nerot.

– Ő érdeklődik e munka iránt?

– Érdeklődik.

– Tán elmondtál neki róla egyet-mást?

– Igen. Azt, hogy az első taktus megvan és üstpörgést nyujt, amelyhez a hegedük halk pizzicatoval csatlakoznak. Kár, – tettem hozzá, – hogy csak egy ütem kész.

– De hisz ez nem igaz. Az első ütem: vadászkürtök con affetto. És már az utolsó aktus is megvan.

– Éppen azzal keltettem fel érdeklődését, mert lusta és terméketlen embernek akartalak odaállitani. És igy lassan belemélyedtünk a beszélgetésbe, én támadtalak, ő védett, mig az omnibusz végre szerencsésen kikötött a terézvárosi plébániánál. Azért tehát ne csüggedj és ha a dolog igy fejlődik tovább, ugy a szénád rendbe jöhet.

Bulcsuból kitört a rég elfojtott lelkesedés.

– Pető! – kiáltott fel elragadtatással. – Nagyszerü fiu vagy!

Karonfogta barátját és boldogan hurcolta el sétálni, azt se tudta, merre. Csak mentek, mentek, a zenész össze-vissza fecsegett mindenféléről, dicsőségről, G-kulcsról, ellenpontról, üdvösségről, mig egyszerre észrevették, hogy a Paskál-malomnál vannak. Szomoru hely ez, egy ócska csárda, tehénólak és káposztáskertek közé ékelve, de Bulcsuban még ez is szép gondolatokat ébresztett, mert igy szólt a jogászhoz:

– Pető, tudod-e, mi a szerelem? Az eszményi, a tisztult szerelem?

– Ugy rémlik, tudom, – felelte a jogász, akinek most jutott eszébe, hogy éppen eleget sétált már ma.

– Te szerelmes vagy? – kérdezte Bulcsu csodálkozva.

– Hogy az ördögbe ne! – méltatlankodott a diák. – Azt hiszed, kizárólag a te kedvedért találták fel ezt a portékát?

A Nero szerzője egy ideig gondolkodott, aztán hirtelen a homlokára csapott. Eszébe jutott, milyen lelkes szavalások közt kisérte volt haza barátja a szép özvegyet.

– Jozefinbe? – szaladt ki Bulcsu száján a szó.

Pető nem akart érzelegni barátja előtt, aki benne eddig a józan, hidegen cselekvő férfit tanulta meg ismerni. Azért röviden végzett az üggyel.

– Igenis, Jozefinbe, – jelentette ki szárazon. – De most menjünk haza, mert majd leszakad a lábam. A szerelem végre is nem a járkálásban fejeződik ki. Ha ez igy lenne, akkor Romeó levélhordó volt, ami pedig, köztudomásulag, nem felel meg a valóságnak.