I.
Pető Péter, egy ifju pesti jogász, szeptember elsején lakás után kutatott. Bolyongásaiban elvetődött a Terézvárosba, ahol egy ormótlan sárga ház kapuján a következő cédula fityegett:
„Itt egy szoba kiadó. Megjegyzendő, hogy nem mindenkinek alkalmas.“
A diák, akit a szoba sajátos meghatározása izgatott, befordult a kapu alá és megkérdezte a házmestert, ki intézkedik a furcsa lakás ügyében? A háziurhoz utasitották és az ifju csakhamar a második emeleten járt, ahol egy kemény tölgyfaajtóra ez volt kiirva: „Karpfenbiller“.
– Enyje, de különüs név, – elmélkedett a jogász és erőteljesen meghuzta az ódon sárgaréz csöngetyüt.
Meglehetős sokáig kellett várnia, mig végre lépések hallatszottak s egy hang szólalt meg az ajtó mögött:
– Ki az?
– Én vagyok, – felelt Pető öntudatosan.
– Mit kiván? – kérdezte tovább a hang.
– A szobát akarom kibérelni, – volt a felelet.
Az ajtó megnyilt. Pető egy csinos arcu kisasszonnyal állt szemben; a hölgy nyilván éppen takaritott, a fején kendő, a kezében tollseprő volt.
– Van szerencsém, – mondotta az ifju.
A kisasszony röviden végzett.
– A szobát édesapám adja ki, – jelentette ki. – Szemben velünk van egy barna ház, abban a földszinten lakatosműhelyt talál, ott beszélhet vele.
Ezzel az ajtó becsukódott s a diák ismét leballagott a lépcsőkön. Amint kifelé tartott, egy pillantást vetett a nagy udvarra, amely tele volt zöldséggel, répával, kalarábéval, retekkel, salátával; a töredezett vakolatu falak között a veteményeskertek nehéz levegője lógott. Az udvar végén pár lépcső látszott, amelyek a kertféle telekre vezettek. Egy nagy boglyában rengeteg széna meredezett itt az égnek.
– Furcsa egy ház, – állapitotta meg magában a diák és kiballagva a kapun, kivülről is végignézett az épületen.
A régi Pest egy jellegzetes maradványával állott szemben. A kétemeletes, fészerhez hasonló alkotmány multszázad-eleji pallérstilusban épült, apró ablakokkal, bástyaszerü kéményekkel, mélyen leereszkedő tetővel, amely még barátságtalanabbá tette az amugy sem kedvező benyomást. A kapualja rengeteg nagy volt, fölötte Szent Nepomuk álldogált üvegburkolat mögött; a jóságos védnök piros kancsót tartott a kezében és buzgón öntözött egy égő házat, amely rácáfolva a perspektiva törvényeire, éppen akkora volt, mint a szent feje. Jobbra a bejárattól pékműhely helyezkedett el, balra koporsókereskedés: a kis kirakatban szemfödelek és gipszangyalok szomorkodtak. A ház falán kőtábla jelezte a nagy árviz egykori állását.
A diák, bevégezvén szemléjét, átment az utca tulsó oldalára s a barna épület udvarában csakhamar megtalálta a jelzett lakatosműhelyt. Keskeny ajtón kellett bejárulnia, hogy egy sötét, hideg szobába érjen, amelyben füstölgő lámpa terjesztett gyönge fényt. A sarokban, rozoga asztal mellett, prémes galléru, hosszu kabátban, gyapotkendővel nyakán egy öreg ur ült és egykedvüen pipázott, mig a szomszéd helyiségben vadul csattogtak a kalapácsok.
– Karpfenbiller ur? – kérdezte a diák, udvariasan megemelve kalapját.
– Nem, – felelte az öreg meg sem mozdulva.
– Ide utasitottak, – folytatta Pető és körüljártatta szemét a rideg helyiségben, amelynek butorzata egy szék meg egy asztal volt. – A kiadó szoba miatt érdeklődtem és odaát egy fiatal hölgy azt mondta, hogy Karpfenbiller ur a lakatosműhelyben található.
A rosszkedvü öreg gunyosan nézett rá a diákra.
– Nem vagyok Karpfenbiller, – felelte aztán.
– Bocsánat, – szólt Pető, – akkor talán szives volna megmondani, hol találhatom meg Karpfenbiller urat?
Az öreg most gunyosan hunyoritott a szemével.
– Sehol, fiatalur, sehol.
– Sehol?
– Nem bizony. És pedig egyszerü oknál fogva. Azon oknál fogva, mert Karpfenbiller ur nem létezik.
A diák csodálkozva nézett a prémeskabátura, aztán igy szólt:
– Miként lehet az, hogy Karpfenbiller nem létezik, mikor most voltam a lakásán s magam szemével láttam ajtajára a nevét kiirva?
Az öreg szippantott egyet-kettőt rosszul égő pipájából.
– Az ugy lehet, fiatalur, – felelte szárazon, – hogy önnek a logikája rossz. Mert, humillime, miből következteti ön azt, hogy Karpfenbiller ur létezik? Abból, hogy ezt a nevet kiirva látta az ajtóra. Hát ha azt irom a lakásom elé: „Asztal“ vagy „Ablak“, abból az következik, hogy engem, aki benne lakom, Asztalnak vagy Ablaknak hivnak? Én azt irhatom ki az ajtómra, amit akarok, azt, hogy „Kaptafa“ éppugy, mint azt, hogy „Diátrum“, az ellen senkinek sem lehet kifogása… Avagy – tette hozzá csöndes megvetéssel – a mélyen tisztelt hatóság már ezt a jogot is el akarja tőlünk venni?
Az öreg szavai befejezésével ránézett a diákra, körülbelül azzal a tekintettel, amellyel a tarokkjátékos, ha befejezésül az ultimót vágja ki. De Petőre nem hatottak az ilyen dolgok, elve volt, hogy nem egykönnyen hagyja magát a kerékvágásból kizökkenteni.
– Teljesen értem önt, uram, – válaszolta tehát nyugodtan. – Jogi szempontból önnek mindenképp igaza van.
– És személyi okokból is, – tette hozzá az öreg. – Igy legalább nem zavarnak minduntalan alkalmatlan látogatók, kéregetők és egyéb tolakodók.
Egy kis szünet következett.
– Milyen néven tisztelhetem tehát uraságodat? – kérdezte végre Pető.
– Okvetlen szükséges ezt tudnia? – vetette ellene a háziur.
– Miután ki akarom venni a szobát, mindenesetre.
Az öreg egy ideig hallgatott, aztán röviden igy szólt:
– Bauernebel a nevem.
A diák kissé meglepődött.
– Bauernebel Jeromos? – kérdezte.
– Az vagyok, – felelte a megszólitott.
Pető ránézett az öregre, akinek nevét hallásból, ujsághirekből régen ismerte. De ki is ne ismerte volna ezt a sajátos különcöt, Pest leggazdagabb háziurát, aki ötven beépitett telket vallhatott a magáénak s akinél fukarabb embert még anya nem szült? Házait a város minden részében megtalálhattad, rosszkarban tartott, nagy, sárga kaszárnyákat, amelyekről leritt gazdájuk rideg pénzszomja, jóllehet valamennyin ott állt a Szent Nepomuk, jóságos arccal öntözve az elrajzolt lángokat. A Bauernebelek együtt keletkeztek Pesttel, együtt gazdagodtak meg vele, csak a haladásban nem tartottak lépést a fővárossal. Mig körülöttük minden fejlődött, szépült, addig a Bauernebel-házak megmaradtak azoknak a rozoga hombároknak, amilyeneknek őket a század elején épitették, apró ablakokkal, sötét lépcsőházakkal, repedezett falakkal. Némelyik ház a város legforgalmasabb pontján állott s maga a telek kétszer annyit ért meg, mint a rajta álló ócska alkotmány. Ám a Bauernebelek nem bontottak s nem épitettek ujra, nem alakitották át ócskaságaikat, a világért el nem adták őket. Mint az igazi fukar, aki nem adja takarékba pénzét, hanem rajta ül a pénzeszsákon, a Bauernebelek éppigy helyezkedtek el házaikon, nem engedték ki őket a karmaik közül, gyönyörködtek bennök, imádták őket s valamint egy kabátot addig viseltek, amig rongyokban nem szakadt le róluk, a házaikat is addig tartogatták, mig össze nem dőltek. Könnyen tehették, annyi vagyonuk volt, hogy egy vármegyét a mellényzsebükből kifizethettek volna, szőröstől-bőröstől, hajduval, pandurral, instrukcióval együtt.
A Bauernebeleknek gazdagságukon kivül két jellemző vonása volt: az egyik a már jelzett fukarság, a másik a perlekedésre való hajlandóság. Az előbbit dédapjuk Németországból hozta magával, a répatermő sváb földekről, a másik hajlandóság magyar szerzemény volt, jele az aklimatizálódásnak. A garasoskodásban ezek a gazdag háziurak páratlanok voltak: a személyükre semmit sem költöttek, ötször felmelegitett ételekkel táplálkoztak s egy rend ruhában mentek át a férfikorból az aggastyáni mesgyékre. Az utcán messziről meg lehetett őket ismerni borzasszőrü köcsögkalapjukról, flaskózöld kabátjukról, kampósnyelü tarka esernyőjükről, amely családi ereklyeként szállt apáról-fiura. Soha őket élő lélek omnibuszon kivül más kocsin járni nem látta, soha rajtuk kereskedő, iparos nem keresett. Szórakozás, fényüzés ismeretlen volt számukra s csak Bauernebel Jeromos engedett meg magának annyit, hogy délután egy-egy órára bement a kávéházba s ott egy pohár vizet kért, amelybe aztán a magával hozott cukrot dobta bele.
A fővárosban számos anekdota keringett a gazdag család fukarságáról, közülök csak egyet jegyeztem föl. Amikor Bauernebel Konrádot, Jeromos apját, az utcán a guta ütötte meg, két hordár cipelte haza az öreget, aki már beszélni nem tudott, csak a két ujját mutatta a feleségének, jelezve, hogy ilyen kulcs szerint fizesse ki a segitő kezeket. Az asszony a mozdulatból két forintot értett s azt át is adta a hordároknak, Konrád azonban két hatost gondolt s látva a hallatlan pazarlást, amelyet felesége mivel, szörnyethalt.
De nemcsak a fukarságban, a Bauernebelek összeférhetetlenségben is nagyok voltak és szere-száma nincs azoknak a bélyeges papirosoknak, amelyek az ő ügyeikben bolyongtak fórumról-fórumra. Jeromos boldogtalan volt, ha egy nap nem pörölhette ki alaposan magát, sőt volt egy ügyvédje, az öreg Juvenczius, aki nem foglalkozott mással, minthogy az ő pöreit bonyolitgatta. Bauernebel összekapott az egész világgal, magányosokkal éppugy, mint testületekkel, családokkal éppugy, mint a hatósággal. Bepörölte a susztert, – elmaradt haszon és erkölcsi kár miatt, – ha a kitüzött időnél csak egy nappal is később hozta el a cipőjét; sikkasztás miatt jelentette fel a cselédjét, ha az a kiszabott egy darab kenyér helyett két karajt szelt le magának vacsorára; idegen vagyon rongálás cimén támadt rá lakóira, ha azok a gyufáikat a lépcsőház falán huzták végig. És e csodálatos pörök, minden biró legrémesebb álomképei, évszámra folytak, meg lettek appellálva, ki lettek bővitve, meg lettek ujitva, részben anyagi haszonból, főleg azonban, hogy Bauernebel Jeromosnak igaza legyen. Ez volt az ő szenvedélye, az ő alfája és omegája s hogy igaza legyen, nyugodt lélekkel képes lett volna a legnagyobb igazságtalanságra.
– Tehát, hogy a tárgyra térjünk; egy szoba kiadó a házban? – kérdezte ujra Pető.
– Igenis, fiatalur, – felelte Jeromos. – Mégpedig egy furcsa szoba. Egy igen furcsa szoba. Előre figyelmeztetem rá, csak ugy vegye ki, ha jó idegei vannak. Nem akarom, hogy utólagos differenciák merüljenek fel köztünk, clara pacta, boni amici.
– Az idegzetem eléggé rendben van, – szólt a diák önérzetesen.
– No, majd meglátjuk, – hümmögött a háziur. – Végén csattan az ostor.
– Tudom, – bólintotta a jogász.
Bauernebel egy percig hallgatott, aztán igy szólt:
– Tehát ha a dolog igy áll, térjünk a részletekre. Mindenekelőtt; ösmeri ön Jozefint?
– Sohasem hallottam ilyen hölgynek a hirét, – rázta meg fejét az ifju.
– Valóban nem? – kérdezte az öreg, vércsetekintettel kémlelve a fiatalember arcvonásait.
– Megesküdhetem rá, uram.
– Hát tegye azt, – kapott a szón a háziur. – Tegye azt és esküdjön meg, hogy nem ösmeri Jozefint és nem Jozefin küldte önt hozzám.
Pető vállat vont. Ugy látszik, az öreg igazat mondott, mikor kijelentette, hogy a Bauernebel-házban erős idegekre van szükség.
– Ahogy parancsolja!
A pesti Krőzus gyorsan felállt és megeskette az ifjut, hogy sohasem beszélt Jozefinnel, sem megbizottjával és nem jár el Jozefin semminemü dolgában.
Pető nyugodtan letette a főesküt.
Bauernebel most megint visszatelepedett a székre.
– Akkor megkaphatja a szobát, – dörmögte lassan. – Fizet érte havonta tizennégy forint és hatvan krajcárt és pedig mindig előre, elsején, déli tizenkét óráig.
A diák fölcsapott. Micsoda mulatságos dolgokra van itt kilátás, ha már a bevezetés ilyen sokat igérő! Dehogy szabad egy ilyen szobát kiengedni!
– Az üzlet meg van kötve, – szólt a háziur, egy ivet vonva elő a fiókból, – most még tessék a szerződést aláirni.
Rendes kontraktus volt, mindenféle pontozatokkal, amelyek közt az volt a legérdekesebb, hogy a bérlő kijelentette, miszerint se nem zenész, sem pedig ipari célokra nem kivánja a szobát, sem azt üzleti helyiségnek nem fogja használni. A diák aláirta a föltételeket, aztán igy szólt:
– Rendben vagyunk?
– Rendben, – intett a prémkabátos.
– Engedje meg, – szót Pető a kalapja után nyulva, – hogy örvendjek a szerencsének.
– Majd elválik, – sunyitott az öreg és óvatosan elrakta a papirost.