Az arany polgár

Egy barátságos téli estén – ahogy a régi regényirók mondanák – különös dolgokat látunk a Bauernebel-házban és pedig az arany polgár lakásában történni. Az ebédlőben hárman vannak együtt: Tilda, Bulcsu mester és Pető, aki rejtelmes női ruhában áll a tükör előtt. Ez a titokzatos ruha nem más, mint egy sárga dominó, amilyent annakidején nagy előszeretettel viseltek az álarcosbálokba járó hölgyek. Mig Pető bizonyos megelégedéssel szemlélgette magát a tükörben, Tilda és a zenész egy sarokban ültek és beszélgettek, közben-közben segitségére menve a jogásznak, aki a ruhakapcsokkal nehezen jött tisztába.

– Mondja, Bulcsu, – szólt a leány a Nero szerzőjéhez, – mit tenne maga, ha egy hölgy arra kérné, hogy vágassa le a kecskeszakállát?

– Nekem nincs kecskeszakállam.

– De ha volna?

– Természetesen rögtön levágatnám, – felelte a zenész habozás nélkül.

Tilda elgondolkodott.

– Persze, ezt könnyü mondani, – szólt aztán, – mert önnek nincs kecskeszakálla. Ha lenne, esetleg meggondolná a dolgot. Mert a dolgot nemcsak a szakáll, de a hozzá füződő tradiciók teszik. Vannak családok, ahol a kecskeszakállviselet évszázados hagyomány s igy az illetőknek nehéz tőle megválniok.

Bulcsu meg volt sértve.

– Kérem, – mondotta határozottan, – a zenészeknél is tradició a hosszu haj, akár a Sámsonoknál. Ettől megválniok éppoly nehéz, mint a katonáknak az egyenruhától, a papnak a reverendától. Én azonban, ha felszólitanak rá, szivesen meghozom ezt az áldozatot, sőt megteszem azt akkor is, ha senkise kivánja tőlem.

És ezzel a Nero szerzője gyors mozdulattal vette ki Tilda munkakosarából a pamutvágó ollót és mielőtt megakadályozhatták volna, két nyisszantással lenyeste lobogó hajdisze nagy részét.

– Tessék! – mondotta olyan vitézül, ahogy Dugonics Titusz dörögte volt a töröknek azt, hogy: „Gyere, öreg!“

Pető visszafordult a tükörtől.

– Meg vagy őrülve? – kérdezte nyugodtan, aztán ujra a kapcsokhoz tért vissza.

A leány csodálkozva nézett a Nero szerzőjére. Szegény Bulcsu, alaposan el volt csufitva; félig levágott hajzatával inkább megtépázott kakashoz, mint komoly zeneszerzőhöz hasonlitott. De Tilda e pillanatban nem azt nézte, tisztelője mennyit vesztett külsőségekben, hanem azt, hogy mennyit nyert az lelkiekben. Hiszen, ha nem is cselekedett rendkivülit, az ifju mégis csak áldozatot hozott érte, oly áldozatot, aminőre Quastl ur sohase lett volna képes.

– Maga mégis jó fiu, – mondotta Tilda halkan.

A zenész boldogan egyenesedett ki.

– Akarja, hogy levágjam az egyik fülemet? – kérdezte tőle telhető hevességgel. – Feleljen: akarja?

– Az istenért! – sikoltott fel a leány. – Legyen esze! Tegye le azt az ollót!

Bulcsu szerényen mosolygott.

– Mi az egy fél fül? Semmi! Savonarola annakidején mukkanás nélkül égette el a fél karját.

A zenész láthatólag összetévesztette Savonarolát Mucius Scaevolaval, de ez mindegy volt, a hatás nem maradt el és Tilda megdöbbenve, szinte tiszteltel nézett fel a Nero szerzőjére. Egy percig csend volt a szobában, az a néma, titokzatos csend, amelyben hirtelen addig rejtett érzelmek sarjadnak ki a lélekből, aztán Pető fordult Tildához:

– Ezek a kapcsok sehogysem fogadnak szót, – mondta, prózai hangon szakitva meg a beszélő némaságot, – kérem, adjon talán egy biztositótűt.

Tilda felkelt s átment a másik szobába tűt keresni. Mikor az ajtóhoz ért, a leány önkéntelenül végigsimitotta homlokát.

– Te Bulcsu, – szólt a jogász a zenész mellé telepedve, – meg kell vallanom, hogy egész jól csinálod a dolgodat.

– Kérlek, – szerénykedett a fagottművész.

– No, no. Ennyit tulajdonképp nem is tételeztem volna fel rólad. Nemsokára itt az ideje, hogy a magad szárnyára bocsássalak. Mert, ha ez a leány nem szeret téged, akkor egész életemben sárga dominóban járok.

– Pető!

– Én értek az ilyesmihez és láttam azt a pillantást, amit rád vetett, amikor azt kérdezted, levágjad-e a félfüledet? Tehát csak üsd a vasat, megérdemled, hogy boldog légy és két füled legyen.

– Te jó barátom, te! – tört ki a zenészből a lelkesedés. – Remélem, hogy te is megérdemled!

– A fülemet illetőleg elég nyugodt vagyok, – felelte Pető, aki közben a legyezőjét próbálgatta, – de egyébként nem vagyok tisztában magammal. Tegnap is találkoztam „vele“ és őnagysága nem a legmelegebben viszonozta üdvözlésemet.

Bulcsu mosolygott magában.

– Oh, ne félj, – nyugtatta meg komoly ábrázattal barátját, – a te ügyed nem kerül kátyuba. Vannak jó szellemek, – tette hozzá szerényen, – akik őrködnek lépteink felett.

Tilda visszatért a biztositótüvel és igy aztán Pető végre elkészült az öltözködéssel. Az ifju még egyszer odaállt a tükörhöz és megelégedetten jelentette ki:

– Zenész legyek, ha Quastl ur nem vall ma nekem szerelmet!

Tényleg: az ifju oly előkelő és tiszteletreméltó volt sárga dominójában, hogy a hatast még kissé nagy és kissé piros kezei se tudták lerontani.

– Akkor hát menjünk! – inditványozta Bulcsu és az ifjak utrakeltek.

– Nehogy rosszat halljak magáról, – szólt Tilda a fagottművészhez és megszoritotta a Nero szerzőjének kezét.

Pár perc mulva a két jó barát már a Régi Lövölde fenyőgallyakkal diszitett termében volt, ujabb néhány perc mulva ráakadtak Quastl urra, aki bizonyos megilletődöttségel szorongatott balkezében egy oleandervirágot és ujabb pár perc mulva a magyar Justinianus már tüneményes komolysággal magyarázta hölgyének a római perjog alapelveit.

– Tudja-e ön, kisasszony, mi az az actio libera in causa? – kérdezte néhány „séta jobbra“ után szellemesen.

– Oh, igen, – felelte vékony hangon a jogász, aki konyitott egy kissé ehhez a tárgyhoz, – ez azt jelenti, hogy a tettes beszámithatatlan állapotban jogsértő eredményt idéz elő, de ez a magatartása beszámitható állapotban történt elhatározásra vezethető vissza.

– Nagyszerü! Fulmináns! Önnek ily nagy jogismeretei vannak? – csodálkozott Quastl ur.

– Szeretek joggal foglalkozni, – szerénykedett a sárga dominó. – És épp ezért kivántam önnel, a hires tudóssal is megismerkedni. De – nem adná nekem az oleandervirágját?

– Oh, szivesen. Valóban, meg kell mondanom, hogy ily müvelt hölggyel még nem hozott össze utam. Talán azt is tudja, mi az actio quanti minoris?

– Hogyne, – darált Pető, – ez egy olyan kereset, amelyet a vevő indit az eladó ellen s amelyben az áru hiányos voltára hivatkozva, a vételár aránylagos leszállitására törekszik.

– Fenomenális! Ön a női Verbőczy, – szólt a fiskális.

– Ön lekötelez, uram. Azonban, nem mennénk vacsorázni?

Quastl urat ez a közbevető mondat kissé lehütötte, de miután gavallér volt, a karját nyujtotta és az étterembe vezette hölgyét.

– Mit parancsolnak az uraságok? – kérdezte a sólyomként lecsapó pincér.

– Vaddisznófejet mártással! – inditványozta a jogi dolgokban annyira járatos Bellaria kisasszony és aztán könnyedén felsóhajtott.

– Vaddisznófej mártással? – döbbent meg magában a takarékos fiskális. – Hiszen ez az étlap legdrágább fogása! Mintha egy borjuszelet nem éppugy tenné meg s hozzá nem lenne táplálóbb!

De már késő volt. A pincér előkelő kézmozdulattal hozta el a vaddisznót és letette a sárga dominó elé, aki alapos étvággyal látott neki a ritka csemegének.