XXI.
Az alkotmányos éra helyreállitása után történt, hogy a király hosszas tartózkodásra Pestre igérkezett. A hirt természetesen általános öröm fogadta s az egész város már hetekkel előbb nekilátott, hogy méltóan fogadja az uralkodót. Diadalivek emelkedtek, az utcák járdáit kijavitották, a középületeket rendbehozták, a király szeme hadd lássa mentől tetszetősebb diszben a magyar fővárost. Ekkor történt, hogy a polgármesternek, amint végigjárta az utcákat, megnézendő, minden rendben van-e, az álla hirtelen leesett. Amint ugyanis a derék férfiu végigment a Koronaherceg-utcán, egy teleknél majd felforditotta két bozontos kuvasz, amelyek jobb ügyhöz méltó buzgalommal üldöztek egy acélkékszinü kakast. A kakasnak tudniillik kedve volt egyet sétálni s átröpült a palánkon, amit a komondorok nem hagyhattak szó nélkül és utána iramodtak a Koronaherceg-utcába. Hogy a kép teljes legyen, a telek belsejében egy tehén keservesen bőgni kezdett, mig a kuvaszokat egy ingujjas bolgár követte, aki, kezében vasvillájával, harsányan ezt kiáltozta:
– Burkus! Filax! Vissza! Azt mondom, hogy vissza!
A polgármester elkékülve nézte az ázsiai képet.
– Mi ez, atyámfiai az Urban, mi ez? – hebegte a szegény városfő és homlokán verejtékcseppek jelentek meg. – Mi akar ez lenni, az Isten szerelmére? Tatárok törtek be?
Hogy mi volt? A kakas, a két komondor, az ingujjas bolgár természetesen a hirhedt Bauernebel-telek tartozékai voltak. Hogy is kerülhettek volna másképpen a Koronaherceg-utcába? A polgármester is csakhamar rájött a dolog nyitjára és szomoruan felelt önmagának.
– Ez Bauernebel műve! Ez az ember még a penzióba visz mindnyájunkat! Ha őfelsége meglátja ezt a telket, meghallja a tehén bőgését, a komondorok vonitását… jaj! nem is merek a következményekre gondolni.
És a polgármester szomoruan ballagott tovább. Utja elvitte a másik Bauernebel-ház mellett, amely piszkosan, töredezett vakolatos falakkal bámult reá, káposzta- és szénaszag lengett rajta. A közigazgatási hatóság első tisztviselője elhatározottan kapta fel a fejét.
– Nem, nem, – mondotta magában, – ez nem maradhat igy! Ki kell egyezkednünk ezzel a Bauernebellel, mert soha többet a király sem jön Pestre, ha azt látja, hogy a város első utcájában szénaszag, káposztaraktár van és bőszült kuvaszok lökik fel a járókelőket. Itt tenni kell, – fejezte be elmefuttatását, – még pedig sürgősen!
Másnapra a tanács már össze is volt hiva és a Bauernebel-ügy szőnyegre került. Mindnyájan igazat adtak a polgármesternek, hogy ez ázsiai állapotokon segiteni kell s hogy erre csak a barátságos ut alkalmas, mert az arany polgár tovább viszi pénzzel, ravaszsággal, mint a tisztelt törvényhatóság. Mit érnek vele, ha el is tiltják tőle, hogy a Koronaherceg-utcában káposztát és kuvaszokat tartson, másnap kieszel valami ujat és talán még jobban bemártja őket az uralkodó előtt! Azért tehát határozatba ment, hogy Bauernebellel meg kell békülni s e célra rögtön bizottságot is alakitottak.
Az arany polgár egy délután éppen szobájában üldögélt és a pénzét számolgatta, mikor nyilik az ajtó és belép három feketekabátos, köcsögkalapos ur: Sartoris Vince, Gutfreund Erazmus és Gámauf Péter, a város küldöttei, akik némi köhögés után rátérnek jövetelük céljára, a Koronaherceg-utcai telekre.
Ez a perc Bauernebel életének legszebb pillanata volt. Ime, előtte állanak hát ellenségei és a béke olajágát lebbentik meg előtte. Ime, a büszke város megalázkodik az egyszerü polgár előtt. Ime, a dacos polgármester belátni kénytelen, hogy Pest legfontosabb faktora nem ő, hanem Bauernebel Jeromos. Diadal ez, oly fényes diadal, amilyet álmodni se mert volna s amely egyszerre elfeledtette a viselt hadjárat minden kellemetlenségét, nehézségét, borsát, sőt költségeit is!
Az arany polgár egy ideig szótlanul élvezte a győzelem édes mámorát, aztán kegyesen intett kezével.
– Üdvözletem a nemes uraknak!
A deputáció tagjai szaporán hajbókoltak.
Bauernebel ujabb szünetet tartott, majd igy szólt:
– A Bauernebelek egész földi pályafutásukban józan belátásuak és méltányosak voltak. Küzdelmeikben sohase vezette őket a bosszu, csak az igazság kutatása, soha rossz indulatot, csak az őket megillető jogok törvényadta tiszteletének keresése. Ez volt célom (majdnem azt mondotta: célunk) a galamb-pörnél is. Tudtam, hogy igazam van és bántott, hogy a hatóság ezt nem ismeri el. Ezért harcoltam, ezért lettem volna kész utolsó forintomat is csatába vinni. Ha azonban azt látom, hogy jogaim elismertetnek, hogy az igazság győz, akkor leteszem a fegyvert és szivesen nyujtok jobbkezet. Tehát, mindenekelőtt: mi lesz a galambokkal?
Sartoris Vince szaporán kapta el a szót.
– E tekintetben nyugodt lehet, Bauernebel ur. A galambokat a város megveszi, kisajátitja, agyonlövi, ahogyan ön kivánja s amikor ön kivánja.
Bauernebel komolyan intett fejével.
– Lőjjék agyon őket.
– Ugy, ugy, – bólintotta vissza Gámauf Péter.
– És a kártérités? Ki fizeti meg azt, hogy a galambokat évszámra tartottam, hogy azok részben elriasztották lakóimat, részben tönkretették szépen vakolt falaimat?
– A költségeket is a város viseli, – mondta Gutfreund Erazmus, hogy ő is szóljon valamit.
– Akkor kitüzhetjük a fehér lobogót! – jelentette ki az arany polgár méltóságteljesen. – A béke meg van kötve!
Igy fejeződött be a hires galamb-pör, amelynek aktái mai napig megtalálhatók a főváros levéltárában és igy esett, hogy a Koronaherceg-utca sétálóit ma már nem veszik üzőbe haragos alföldi komondorok.