XXII.
Az oleandervirág és az álarcosbáli jelenet végleg betette az ajtót Quastl urnak. Mikor a derék fiskális másnap látogatást akart tenni Tildánál, az arany polgár leánya nem fogadta el látogatóját, hanem a szobaleánnyal egy levelet kézbesittetett neki, amelyben ez állt:
„Vaddisznófej mártással!“
Quastl ur elsápadt s megsemmisülve tántorgott haza. Többé nem merte a lábát Bauernebelékhoz betenni, ha pedig disznót látott, hátán végigfutott a hideg. Tényleg: a vaddisznófej mártással a világ legdrágább eledele, – tőle elvitte Pest városa leggazdagabb eladóleányát.
Pár napra a nevezetes esemény után Pető lélekzetvesztve rohant be Tildához.
– Tudja-e, mit beszélnek a városban? – kérdezte rémülten. – Van sejtelme róla, hogy mit beszélnek?
– Hogy tuladtam Quastl uron?
– Nem! Ezerszer nem! – kiáltotta a jogász, aki még mindig levegő után kapkodott. – Azt beszélik, hogy Bulcsu megkérte az ön kezét és ön nem dobta ki a zenészt!
Tilda ránézett a jogászra.
– És mi köze önnek mindehhez? – kérdezte hidegen.
– Hogy mi közöm? – csodálkozott Pető. – Hogy mi közöm? Az a közöm, hogy én önt nagyrabecsülöm, tisztelem és meg akarom óvni az ilyen könnyelmüségtől! Ön és Bulcsu! Inkább a tűz és viz, nap és éjszaka, mint kegyed és ez a korhely zenész! Nem, nem, – tette hozzá fejét rázva, – ez nem valóság, ez tréfa, ez lehetetlenség!
Az arany polgár leánya a sarkára állt.
– Kedves Pető ur, – mondta erélyesen, – nincsen semmi szükségem az ön tanácsaira. Hogy mit cselekszem, az kizárólag az én dolgom, akár tréfának, akár lehetetlenségnek tetszik azt felfogni.
– Tehát igaz? – dadogta művésziesen Pető.
– Az nem kell, hogy önt érdekelje, – válaszolta Tilda és visszavonult a szobájába.
A jogász láthatólag lehangolva távozott, amint azonban a folyosóra ért, egyszerre vigan kezdett el fütyörészni és hatalmas ugrásokban tartott a fagottista lakására.
– Bulcsu! – kiáltotta az ajtóból. – Bulcsu! Hamar, kapd magad, szaladj át Bauernebelékhez és kérd meg Tilda kezét. Egy pillanatig se késlekedj, mert még meggondolhatja magát!
– Mit beszélsz? – ijedt meg a Nero szerzője. – Megkérjem a kezét, hogy kidobasson Lámpl urral?
– Nem fog kidobni! – emelte fel két ujját a diák. – Esküszöm, nem fog kidobni!
Bulcsu tétovázott.
– Az lehetetlen, – jelentette ki igen szerényen. – Én ismerem magamat. Egyszer vallottam csak szerelmet egy leánynak és az is hozzám vágta a pamutos kosarát.
– Ezuttal nem fogják a pamutos kosarat a fejedhez vágni, én mondom, Pető, aki a vesékbe lát! Vedd a kalapodat, a botodat és menj át, vagy viszlek!
És nem is várva meg a zenész válaszát, a jogász fejébe vágta barátjának a kalapját, kezébe nyomta a botját és azzal végighurcolta a folyosón, becsengetett Bauernebelékhez és belökte az ajtón a Nero mélyen megdöbbent szerzőjét.
– Végre! – kiáltott fel a jogász és azzal a tekintettel nézett az ajtón lógó Karpfenbiller-táblára, mint Napoleon Saint-Cloudra.