IV.
Reggel Pető összeszedte a holmiját és beállitott a háziurhoz, aki hosszu slafrokban ülve, éppen a kávéját szürcsölte. A logika szabályai szerint az arany polgárnak, amint megpillantotta a goromba lakóját, fel kellett volna ugrani székéből és visszatérve az éjjeli találkozásra, a legszenvedélyesek indulatszókban kellett volna kitörnie. De a logika ezuttal nem állta meg helyét.
Bauernebel nyugodtan ülve maradt, – dühe az éj folyamán lecsillapodott. Ennek a magyarázata a következő: Az arany polgár – ahogy kortársai nevezték – hajthatatlan és összeférhetetlen természet volt ugyan, de éppen azért meg tudta érteni, ha más embernek is hasonló tulajdonságai voltak. Hogy aludt egyet rá, fejéből kipárolgott a harag, a magáéhoz hasonló karaktert fedezett fel a jogászban, sőt még tetszett is neki, hogy valaki, akinek nincs semmije és nem is lesz semmije, aki egy öröknek igérkező nulla, egy mittudoménki, ilyen vakmerőn mer vele, a hatalmas háziurral szembeszállni. Éppen azért kissé gunyosan, de mégis mosolyogva fogadta Petőt.
– Nos, tisztelt fiatalur, – kérdezte szemét hunyorgatva, – hát csak még sincsenek oly erős idegei, ahogy gondolta?
A diák vállat vont.
– Erős idegeim vannak, Bauernebel ur, – felelte kurtán, – de azokat nem az ön, hanem a magam számára kaptam az Uristentől.
Az arany polgár bólintott a fejével.
– Ebben igaza van, tisztelt fiatalur, feltétlen igaza. Ez jól van mondva. Bár nálam is ugy állna a dolog.
– Ön más. Ön egy kellemetlen, összeférhetetlen természet, tisztelt Bauernebel ur, – jegyezte meg a diák nyugodt szemtelenséggel, – de én, én a légynek sem vétek. És éppen azért a lakást felmondom. Az én hajamat maga nem fogja megfehériteni, mint a szegény Lámplét.
Bauernebel nem haragudott meg: mosolyogva kapta be a tejeskifli csücskét, aztán felállt és Pető vállára tette kezét.
– Nagyon jól beszél, kedves barátom uram, nagyon jól. A fő az őszinteség! Én összeférhetetlen vagyok, sőt házsártos is a legnagyobb mértékben. Tisztában vagyok büneimmel. Mea culpa! De csak egyet kérdek. Látott ön már embert, akinek kártyában, asszonyban telik öröme, s megérti ön az ilyen embereket?
– Meg, – felelte a diák, aki maga is szeretett kártyázni és asszonyok után futkosni.
– No hát, barátom uram, – bólintott a háziur, – ahogy másnak a szép lány, a pique dame a passziója, nekem a pörlekedés nyujt élvezetet. Hiszi ön, hogy ez igy van?
– Elhiszem, – felelte Pető. – Én minden rosszat készséggel hiszek el önről.
A háziur most sem haragudott meg.
– Hahaha, – kacagott kesernyésen. – Meg kell mondanom, hogy az őszintesége nincs ellenemre. Velem ezen a hangon nem igen mernek beszélni az emberek. De nem ám! Éppen ezért, sajnálnám, ha ön, aki tiszteletreméltó kivétel, ily gyorsan elhagyná házamat.
Pető vállat vont.
– Azt hiszi, szerencsének tartom, – felelt félvállról, – ha minden éjszaka alabárdosok kiséretében tesz nálam látogatást?
Bauernebel ravaszul pislogott.
– Ah, az csak próba volt, barátocskám. Ez még nem ok a haragra. Sőt, ez alap a barátságra. Ne nézzen csodálkozva reám. Mindjárt kimagyarázom magamat.
– Kiváncsi vagyok.
– Nos, akkor figyeljen rám, – mosolygott a háziur. – Ön, nemde, megesküdött nekem, hogy semmiféle összeköttetésben nem áll Jozefinnel, sőt erről kötelezvényt is adott. Ez szép, de hát tudjuk, hogy minden irásból, esküből van valami kibuvó, van valami mentalis reservatio – másképp a fiskálisok már rég éhen vesztek volna. De maradjunk a tárgynál. Tehát én éltem a gyanupörrel, hogy ön mégis csak valamelyes nexusban áll Jozefinnel, tudom is én, hogy s miként: talán tizenöt emberen keresztül, talán ugy, hogy maga sem tudott róla s ezért elhatároztam, hogy kipróbálom önt.
– Nagyon kedves, – jegyezte meg a diák szárazon.
– Tervem a következő volt, – folytatta a háziur. – Ha ez a Pető ur az első őrült éjszaka után megtartja a szobát, akkor föltétlen a Jozefin embere, mert a Jozefin megbizottaival tehetek, amit akarok, agyonszekirozhatom őket, azok minden ördög és pokol dacára itt tanyáznak a nyakamon, vide a harangöntők vagy a fagottművész. Jozefin ugy megfizeti őket, hogy ha a ház összedől, a harangok még mindig zugni fognak benne s a fagottista még mindig ifjukoráról ábrándozik. Ha tehát az első éjszaka után a diák ur azt mondja: „alászolgája!“, akkor a dolog rendben van, ő nem megbizott, nem a leányom bérence és én csak örülhetek, hogy ilyen jó lakóm akadt.
Petőnek nevetnie kellett.
– Az ön logikája, – felelte meghajtva fejét, – valóban bámulatos!
– Nos tehát, – folytatta tovább az arany polgár, – ön kiállta a próbát s azt mondta: „Alászolgája!“ Ennek következtében ezennel leteszem ön előtt a fegyvert s igérem, hogy több éjjeli inspekciót nem tartok.
– Ez esetben – jegyezte meg a diák, – visszavonom a felmondást.
Bauernebel átszólt a másik szobába.
– Tilda! Tilda! Gyere csak át! Vendégünk van!
Az ajtó megnyilt s a küszöbön megjelent egy csinos fiatal hölgy: ugyanaz, aki annakidején Petőt a lakatosműhelyhez irányitotta.
A diák meghajolt, a kisasszony pedig odanyujtotta keskeny fehér kezét.
– A leányom, – mondta Bauernebel büszkeséggel s azután hozzátette: – Az apja leánya! Ezennel bemutatom neked Pető urat!
Tényleg volt benne valami az öregurból: a makacs szem, az okos homlok s a parancsoláshoz szokott száj az arany polgárra vallott, de a kemény vonásokat a fiatalság és üdeség zománca puhitotta meg.
– Nos, hogy tetszik? – kérdezte a házigazda a diákot.
Pető habozott.
– Azt nem lehet egy-kettőre megállapitani, – szólt megfontoltan. – Ha azt fogom mondani, hogy a kisasszony szép, ugy a kedves leánya, aki az „ön leánya“, föl fogja biggyeszteni az ajkát és azt mondja: olcsó bók! Ha pedig az ellenkezőjét állitanám, összeütközésbe kerülnék az igazságérzésemmel.
Bauernebel bólintott a fejével.
– Nagyon jó, fiatal barátom, nagyon jó. Ön a rébuszt helyesen fejtette meg.
Tilda nem osztotta apja véleményét.
– Ez is csak bók, – jegyezte meg hidegen, – ha mindjárt más formában.
A diák nem jött zavarba.
– Nem kezdhetem meg az ismeretséget rögtön igazmondással, – felelte nyugodtan. – Mert méltóztasson elhinni, kegyeddel csak olyan férfi tudna megférni, aki keményen fogná a gyeplőt.
A leány dacosan nézett Pető szemébe.
– Abba nekem is van beleszólásom.
– Kérem, – hajtotta meg magát az ifju, – én nem vágyom e szerepre.
Az arany polgár a kezét dörzsölte.
– Nagyon jól beszél ön, fiatal barátom, nagyon jól. Kész debatter, kész dialektikus. Tehát térjünk a tárgyra. Ön ezek szerint megtartja a szobát s én lemondok az inspekciózásról: clara pacta, boni amici.
– Rendben van. Ha ön azonban megszegi a szavát, – jelentette ki az ifju vésztjóslóan, – akkor én holnap elmegyek Jozefinhez, beállok bérencének s lőporgyárat nyitok a szobámban.
Pető fölkelt s távozni készült.
A háziur kezet fogott vele, aztán, mintha nagy kegyet osztana, igy szólt:
– Ha kivánja, leszedetem a szobája butoráról a vaspántokat. Biztos vagyok benne, hogy ön éjjelente nem fogja az ágyat jobbról-balra huzgálni.
– Ez több, mint amennyit megérdemlek, – jegyezte meg az ifju szerényen s azzal távozott.