Az arany szalamandra

A CAPUT CORVI.^[1]

—Ime, leányom! itt van vendégünk és gondos ápolóm: José Venegas Herrezuelo.

—Atyám, ő az, kiről írtam! Az én bátor megmentőm!—kiáltá Klára s kezét nyujtotta feléje üdvözletül.

—Mily csudás véletlen! És te egy szóval sem említéd?—fordult a tudós is hozzá, de a spanyol még mindig mereven állt helyén és halálsápadt volt az arca.

Csak újabbi megszólításra, akkor is, mintha álomból ébredne, tért magához. Zavartan hajtá meg magát és alig merte érinteni ujjai hegyével a felé nyujtott kezecskét.

—Szívemből köszönöm, mit atyámért tett! Legyünk igazi jóbarátok! mondá Klára.

Josénak ki kellett sietnie, hogy magához térjen, hogy összeszedhesse eszét és akaratát. Mintha kergették volna, menekült a laboratórium komor magányába.

—Mirevaló hát a bölcsek minden tudománya, a sok mélységes kutatás? Mirevaló az a buvárkodás, melynek egész életét áldozta, ha egy tekintetre halomra tud dőlni minden? gondolkodott kábultan, megdöbbenve, miközben homlokát az oszlop nyirkos, hideg kövére hajtotta, mert érezte, hogy ennek a lánynak egyetlenegy szavára, tekintetére megtenne, félbehagyna, megtagadna mindent, meg multját, jövőjét.

Még sokáig állt volna ott, szemét behunyva, mindenről elfeledkezve és csak az athenora pattogása riasztotta fel... Odasietett és megrakta a leégett tüzet, aztán nyugalmat erőltetve magára, visszatért a nappali szobába.

Lassan lépdelt felfelé a lépcsőkön, hogy önuralmát teljesen visszanyerve, nyugodt elfogulatlansággal találkozhassék Klárával. Csakhogy Klárát már nem találta ott.

—Jó, hogy jössz, kedveltem! Nem tudod, hol csavarog az a vén, mihaszna Iván? Most nincs itt, mikor legjobban kellene! zsémbelt boszúsan a tudós.

—Nem láttam, mesterem! De, ha valamiben szolgálatodra lehetek, én is megteszem! felelé José.

—Fiam, az öröm jobban gyógyít Vesicatorius doktor uram minden medicinájánál... Örvendek, hogy leányom megjött, de még jobban örvendek, hogy öt rövid nap múlva az izzítás be lészen fejezve. Mondd őszintén, remélsz-e valamit?

—Egész sikert nem, de biztató jeleket igen!

—Én is ebben hiszek, mert ahogy az imént elszunnyadtam, álmomban a vörös oroszlánt láttam csudálatos ragyogásban. Ez jó jel!

—Valóban az! viszonzá szórakozottan a spanyol, mert amint beszélgetés közben az ablakhoz állott, egyszerre csak az öreg Ivánt látta nagy sebbel-lobbal hazaérkezni, ki nagy óvatosan valami levélformát mutatott a folyosóra lépő Klárának.

—Hol kószálsz? förmedt Ivánra ura, midőn kis vártatva megjelent a szobában.

—A pincében az ászok-fákat cseréltük ki! felelte erőltetetten az öreg, kopasz homlokát törülgetve.

—Ez az ember hazudik! De miért hazudik hát? Ebben valami titoknak kell lenni, gondola José. Este a vacsoránál annál jobban feltűnt neki Klára szótlansága, ki sápadtan és szomorúan jött haza a délutáni ájtatosságról és a vacsoránál alig nyúlt az ételhez.

—A délelőtti levél és e szomorúság összefüggésben állanak egymással! gondolá a spanyol.

Klára szobájába ment. Itt nem kellett félnie a kíváncsi pillantásoktól, hanem átadhatta magát azoknak a szomorú gondolatoknak, melyek csakugyan összefüggésben voltak az öreg Iván által hozott levéllel.

Ugyanis az öreg kulcsár, igérete szerint, rögtön értesítette a hadnagyot, ki erre a délutáni ájtatosság után, a kápolna hársai alatt, találkozott Klárával, és elmondotta neki az apjával történt beszélgetést.

Klára elszomorodva hallgatá, de látva unokatestvére heves elkeseredését, türelemre intette:

—Várjunk! Ismered atyám természetét! Ha ellenkezünk vele, annál inkább nem fog engedni.

—Várjunk! Meddig várjunk? Úgy látszik, neked nem esik nehezedre! szakítá félbe haragosan.

Klára fájdalmas, szemrehányó tekintettel nézett rá.

—Klára! Mondj valami vigasztalót, ha tudsz! Mit tegyünk?

—Szeretnék valami megnyugtatót mondani, de most jöttem haza, így nem tudom, mik történtek, mi kedvetleníté el atyámat ellened? Kellett valaminek történni, míg távol valék! Én majd megtudom: mi az! Legyünk addig türelemmel, István! Igaz, hogy atyám szavának áll, de amit tőlünk megtagadott, egy harmadik kérésére meg fogja tenni.

István kétkedőleg csóválta fejét:

—Ki lesz ez a harmadik?

—Aki nekünk jóakarónk, atyánknak pedig kedves embere! Ilyen szövetségest kell találnunk! És ez Pethő Miklós urambátyám!

—Ezt jól gondoltad! Milyen okos kis fejed is van Klárikám! enyelgett István, kinek a reménnyel együtt jókedve is visszatért, midőn azonban a beszélgetés folyamán megtudta, hogy a szabadító nem más, mint a Bornemissza-ház jelenlegi vendége, jókedve végkép odalett.

—Atyád egészen szerelmes abba a setétképű idegenbe! Én pedig gyűlölöm! kiáltá hevesen.

Klárát annyira meglepte, hogy mitsem tudott felelni e váratlan felfedezésre.

—Csak most jöttem meg... nem tudok semmiről!

—Elhiszem, hogy nem tudod! De kérdezd csak az öreg Ivánt, az majd elbeszél mindent... Azt is elmondja, hogy ő azt hiszi, atyád neki szánt feleségül.

Klára majdnem felsikoltott:

—István! István, ijesztgetni akarsz!

—Fogadd meg nekem! Klára, esküdj meg, hogy kerülni fogod, mint a mérges kígyót és nem beszélsz vele! sürgeté hevesen, midőn a lány arcára húzta fátyolát, hogy távozzék.

—Ezt anélkül is megtettem volna! felelé, midőn elváltak.

Szomorúan, bánatosan ment haza. Az estebédnél észrevette José fürkésző pillantásait, a történtektől amúgy is felizgatva és elkeserítve, igazolva látta István figyelmeztető szavait és gyanuját, mely e perctől kezdve az ő szívébe is annyira befészkelődött, hogy megszabadítását és háláját feledve, félni kezdett e rejtélyes arcú embertől. Kerülte az idegent.

—Meg kell tudnom, mi okozta e rögtöni változást? dörmögé José összeszorított fogai között, midőn a türelmetlenségtől égő tudós az ő karjaira támaszkodva ment a laboratóriumba, mert a negyven nap elmúlt és az izzítás be volt fejezve.

—Feszítsd szét a tégely fedelét! Lássuk, mit rejt magában!—szólott az izgatottságtól alig érthető hangon.

José odalépett az athenorához, melyben tegnap éjfélkor közösen oltották ki a tüzet, és ő sem tudta megállani, hogy kezei az izgatottságtól ne reszkessenek, midőn lefeszítette a grafit tégely fedelét.

Bornemissza Lénárd visszatántorodott, mert az olvasztótégely fenekén csak fekete, lyukacsossá olvadt anyag setétlett.

—A caput corvi! vagyis a fekete hollófej! mormogta csüggedten. A fekete holló győzedelmeskedett és elnyelé a mi vörös sárkányunkat... Valami hibát követtünk el? De hát miben hibáztunk? Véremet adnám e titokért! kiáltá csaknem szilajon.

—Valóban nem mulasztottunk el semmit! Paracelsus, Arnoldus Villanova és Valentinus Basilius előírását követtük az anyagnál, Geber, Gorgonides, Lullus Raymondus szerint izzítottuk és Hermes Trismegistos titkos tractatusai szerint különös figyelmet fordítottunk a magisteriumokra! és mégis, mégis... mormogá José kedvetlenül.

—Add ide Albertus Magnusnak a könyvét és Paracelsus »Summa perfectionis magisterii« című munkáját! szólott a tudós mogorván, azután mohón levelezni kezdé a foliánsok avatag lapjait... José pedig annyira elmerült gondolataiba, hogy a tudósnak csakis harmadik, türelmetlen kiáltására kapta fel zavartan fejét...

—Micsoda napon kezdtünk a művelethez?

—Hétfőn!

—No látod, itt a hiba! Nekünk Jupiter napján, azaz csütörtökön kellett volna munkához kezdeni, nem pedig hétfőn, a hold napján! E napnak nyirkos hidege megölte tüzünk flogisztonját az athenorában és szalamandránk nem tudott megérlelődni! Albertus Magnus, Synesius Aper a Sydericus ettől különösen óvnak! Hogy is tudtunk erről megfeledkezni!

—Bámulom illuminatissimus mély tudományát! hizelgett bámuló lelkesedést tettetve José.

—Anthurius Chrysos, a dies Solist, azaz a vasárnapot is ajánlja, de maradjunk csak a dies Jovisnál, azaz csütörtöknél. Ma van dies Saturni, azaz szombat, tehát még öt napunk van. Készíts elő szorgosan mindent és vedd elő a legnagyobb új tégelyt.

—És ha megint nem lesz eredmény? kérdé halkan az adeptus. Bornemissza Lénárd felugrott. Hatalmas alakja egész teljében kiegyenesedett és setét szemeiben a rajongás izzó lángjával felelé:

—Újra kezdjük és megint újra, mindaddig, míg a nagy titok kulcsa kezünkben nem lesz! kiáltá megtörhetetlen eréllyel... Véremet, életemet adnám a sikerért... De nem! Erős a hitem, hogy megtaláljuk! Te vagy erre vélem kiválasztva! A jelek nem hazudnak! Egy minden földinél erősb hatalom segít bennünket!

Josét e rajongó szavak szintén magukkal ragadták. Sápadt arca kipirult, mélyen fekvő szemei idegenszerű lángban égtek.

—Igen, győzni fogunk! És ha kell, magukat a setét hatalmakat is segélyre kényszerítjük, hogy görebünkben izzék az a rejtélyes anyag, melyből az élet fájának nőni kell! Görebünk fenekén ott fog csillogni az a csudás erejű biborpiros kő, mely az Oriens minden kincsével eláraszt bennünket, mely napként fénylik és a hitvány ércet nemes arannyá változtatja, örökifjúságot, bölcsességet ad birtokosának, minden betegséget meggyógyít és minden földi embernél hatalmasabbá, mindentudóbbá teszen! kiáltá rezgő, de meggyőződésteli hangon.

—Úgy legyen! A tudomány igaz heve szólott belőled! Most pedig kisérj fel, mert még erőtlen vagyok, azután tedd meg az előkészületeket.

José készséggel nyujtá karját, de a tudós csak vállaira támaszkodva lépdelt fel a lépcsőkön...

—Valóban minden nappal nélkülözhetlenebbé válsz, kedveltem! mondá nyájasan, midőn a nappali szoba ajtaja elé értek, melynek egyik utcára néző ablakfülkéjében Klára üldögélt a himzőráma mellett.

Az ajtónyílás zajára meglepetten fordult vissza és mosolygott atyjára.

Midőn azonban Josét is megpillantotta a háta mögött, sebesen összekapkodta a selyemmotringokat és elhagyta a szobát.

José boszúsan harapta össze ajkait, midőn azonban a nyitva feledett ablakon át a tovasiető unokaöccs alakját megpillantotta, egyszerre sejteni kezdé az eddig nem értett dolgokat.

Lehajtott fejjel ment ki a szobából, az összekötő lépcsőzetnél azonban megállt s rövid töprengés után magához intette az egyik férficselédet, ki egyúttal a ház mögötti kertet is gondozta.

Egy aranyat vett elő tarsolyából.

—Nesze! Nem kívánok érte egyebet, mint hallgatást és az igazságot. Ismered a ház urának unokaöccsét, Véglyessy Istvánt, a hadnagyot? Mit tudsz róla és Klára kisasszonyról?

—Nincs ebben semmi titok, tudós uram, hiszen a nagyúr kiskoruktól fogva egymásnak szánta őket! Nem is tudom, miért halogatja hát a lakodalmat, mikor úgy egymáshoz illenek? Sétálgatnak a kertben.

José szívébe megint belenyilalt valami.

—Melyik kertről beszélsz? kérdé tompán.

—Hát a miénkről!

—Jól van! mondá, s lement a laboratóriumba és heves léptekkel sokáig járt fel-alá.

Sápadt, merev arcán egy mozdulat se árulá el, minő gondolatok forrongnak agyában, midőn a márványlapokra betűző napsugár egyszerre csak megállítá gépies járkálásában.

Keresni kezdé: hol hatolnak be a nap hirtelen el-eltünő, majd megint előtámadó sugarai? És csakhamar felfedezé az eddig észre nem vett és mindenféle lommal telerakott kis ablakot.

Odatámasztotta a kézi hágcsót és nagynehezen kinyitotta a portól és pókhálótól megvakult ablakfiókot. Egy rozmaring- és levendulabokroktól illatozó kertet látott maga előtt.

Abban a percben egy arra suhanó szellő meglebbentette a torony falát beszövő repkényindákat, melyeket a mult éjjeli vihar amúgy is letépett és a szellősuhanásra újra végigcikázta a napsugár a torony setét belsejét. Ebből aztán kitalálta, miért nem vette észre eddig a kis ablakot.

Leszaggatta a repkényindákat, betette az ablakot, azután tekintete végig siklott a különböző nagyságú fényfogó- és gyujtótükrökön.

* * *

—Mivel töltöd a délutánt, kedveltem? kérdé tőle ebéd után nyájasan a tudós.

—Albertus Magnus és Basilius praescriptióit elemezem! felelte, de e helyett, amint leért a toronyszobába, felhágott a kis ablakba és le nem vette égő tekintetét Klára alakjáról, ki a nagyhatású magyar királyné-víz készítéséhez rozmaringleveleket és levendulavirágot szedegetett a kertben.

Sokáig ült ott, de elnézte volna tán az örökkévalóságig, midőn a liciummal benőtt kerítés mögött léptek zaja hallatszott.

Ragyogó szemekkel ugrott fel a lány és sietett a kis eldugott ajtó felé, melynek furfangosan készült fazávárát egy ismerős kéz jártasan félretolta.

—Úgy van, úgy, mint a kertész beszélte, dörmögte a spanyol. A nap még fent járt és a deli szép pár, aranyos sugárözönbe burkolva, a hársfavirág és levendula illatától átfült légben sétált a bokrok között.

Csak akkor távozott lesőhelyéről, midőn István elbúcsúzott, Klára pedig visszatért a házba.

Az estebéd végével annyira sietett, hogy még a tudósnak is feltűnt, de azt adta okul, hogy még fontos végezni valója van a laboratóriumban és csakugyan amint leért, nekiállva a reszelésnek és forrasztásnak, egy sajátságos alakú szekrénykét állított össze és midőn minden elcsendesült, éjféltájban kinyitotta a toronyajtót és a szűk mellékutcácskán át a kertbe osont.

A sötétben nem lehetett látni, mit motozott a kis ablak felett, csak a repkényindák zörögtek, ropogtak folytonosan, míg végre pár tompa kalapácsütéssel bevégezve munkáját, pihenni tért.

E naptól fogva azonban minden alkalmat megragadott, hogy Klárával beszélhessen, de a lány mindig kikerülte, míg végre egyik nap olyan szokatlan időben nyitott a nappali szobába, hogy Klárának nem maradt ideje a távozásra.

—Klára, az első nap barátságát ajánlotta fel, miért lett ellenségemmé? kérdé olyan hideg és nyugodt udvariassággal, hogy a lány meglepetve pillantott rá, de nem felelt.

—Nem akar felelni?

—Jó, hát felelek! Mit akar tudni? kérdezte hidegen.

—Miért gyűlöl?

—Nagyon hizeleg magának, ha azt hiszi, hogy gyűlölöm—felelé megvető hangon. És most eresszen, hadd menjek ki—parancsolá villogó szemekkel.

Josét ostorcsapásként érintették e szavak, de azért egy vonása se változott meg.

—Nem akar, mert nem tud felelni, Klára! Ön igért barátságot nekem, e barátságot azonban csak én tartom meg!

—Szép barátság! tört ki a lányból haragos keserűséggel. Elidegeníti az apát leányától és vérbéli atyjafiától!

—Kitől, Klára, kitől?

—Unokatestvéremtől!

—Ki az? Nem ismerem! felelé José csudálkozással...

—Véglyessy István huszárhadnagy! Atyámnál látta őt, tehát ismeri!

—Ah, hát ő róla beszél?

—Igenis, ő róla! Ő nekem gyengéd és jó testvérem vala, mert kiskorától fogva együtt nevelkedtünk és atyám is fiaként szerette. Most pedig...

—Tehát ő vádol engem? kérdezé José szelid szemrehányással.

—Nem ő! Nem ő, hanem a körülmények! viszonzá dacosan, hanem szavai már nem hangzottak olyan kíméletlenül és támadólag.

—Mily fájdalmas az, ha az embert így félreismerik. Hanem egyet elárult, Klára! Elárulta magát! Unokatestvére önnek több és drágább egy jó és gyengéd testvérnél! Sokkal több önnek! mondá komolyan...

—És ha csakugyan több volna? mondá őszintén.

—Akkor bennem találja legigazabb barátját! Miben segíthetnék, Klára? mondá olyan igaz, rokonszenvtől meleg hangon, hogy Klára megszégyenülve nézett rá.

—Ön! Ön barátunk? Segíteni akar? dadogá a kétely és remény között ingadozva...

—Mondja, miben segíthetek? Mondjon el őszintén mindent.

—Ah, hát csakugyan segíteni akar! És szép szemei a legmélyebb hálától ragyogtak.

—Mindent megteszek boldogságáért, Klára, de türelmesnek kell lennie!

—Ha reményünk van, akkor tűrni, várni is tudunk!

—Tudja miben munkálkodunk! úgy-e, de azt még úratyja se sejti, hogy a célhoz már közel vagyunk; csak pár hó, tán egy rövid év, és a nagy titok a mienk!...

Atyja életét áldozná a sikerért, mert ez minden vágya és óhajtása! Én megadom azt neki! jutalmul pedig az önök boldogságát kérem tőle! Klára, jó lesz ez így?

—Oh, barátom! Mily jó és nemes ön, barátom!... de istenem, ön beteg, hisz kezei remegnek és forrók!

—Semmi bajom! Semmi! Ne aggódjék!

—Oh, akkor jól van! Akkor bocsánata mellett még egyet kérek, barátom! Ajándékozza meg barátságával Istvánt is! Ha tudná, mily nemes, őszinte lélek ő!

—Úgy legyen, mint kívánja. Az ön barátai az enyémek is, Klára! És olyan igaz, olyan biztató tekintettel nézett rá, hogy a lány boldog, ujjongó szívvel távozott a szobából.

Amint azonban az ajtó betevődött, eldobta az álarcot.

Arca eltorzult, szemei féktelen, emésztő gyűlölettől lángoltak. Kacagott.

—Nehéz játék volt, de sikerült!... A barátság álarca alatt minden tervükbe be fognak avatni s így szépen a magam javára fordíthatok mindent!

—Az izzítás ezúttal egyenletes! Valóságos ignes reverberii^[2] mint az írás kívánja, mormogá az élesztés munkájába látszólag egészen belemerülő José. Valójában hallgatózott, mert türelmetlenül várta a tudós házigazdát.

Egyszerre könnyű léptek nesze riasztá fel és Klára lépett be.

A lány félénken tekintgetett körül az emberriasztó, földalatti helyiségben.

—Barátom, segítségét kérem! esedezék szorongó hangon. Tudja, mi történt tegnap?

—Nem, Klára, nem tudom! monda tettetett őszinteséggel.

—Barátom, ha lehet, segítsen, atyám egy rokonunkhoz, messze felvidékre akar küldeni hosszú, hosszú időre! monda hevesen zokogva.

—Nem akar elmenni, Klára? kérdezé csendesen.

—Szeretnék meghalni!

—Jól van Klára, számítson rám, önért mindent megteszek!

—Mily jó ön, barátom. Tovább nem maradhatok! felelé és eltűnt a setét lépcsőboltozat alatt.

Kevéssel utóbb a házigazda nehéz léptei kopogtak a lépcsőkön. Komoran, összeráncolt homlokkal lépett be és néma fejbiccentéssel a pattogó, süvöltöző athenora elé állva, pár pillanatig a lángokba merengett, azután leült.

—Ülj le te is, azután felelj igaz őszinteséggel, ha kérdezlek! szólott, setét szemeit komoran adeptusa arcára függesztve.

—Tegnap este, még annyira deprimált emberi mivoltunkkal közös gyengeség: a harag és keserűség, hogy csak pár szóval említhettem a történteket... A magicus erejű tükör nem hazudott! mondá keserűen.

—Az én könnyelmű fecsegésem és az a fatális tükör kegyelmednek keserű órákat szerzett! szólott töredelmesen.

—Nem a te bűnöd az! Te ártatlan vagy, s tudtodon kívül eszköze valál a véletlennek, mely sorsunkat és az eseményeket igazgatja.—Vén vagyok már, tudok a szívekben és arcvonásokban olvasni! Midőn leányom megjött, tapasztalt nagy önuralkodásod dacára, arcodról nyíltan leolvasám, hogy szereted! Mit felelsz erre, kedveltem?

—Igaz! attól a perctől fogva, midőn a rablók kezei közül megmentém.

—Akarod-e tehát nőül venni?

José lángoló szemekkel ugrott fel helyéről, de a házigazda parancsoló mozdulattal csendre inté:

—Még nem végeztem be! S igéretemhez egy komoly feltételt kötök! Klára kezét csak akkor adom néked, ha feltaláltuk az aranykészítés titkát! Akár én, akár te! szólott eltökélten, mire José arcáról nyomban eltűnt minden öröm és szemeiben a keserű csalódás és elfojtott harag lángja lobogott.

Bornemissza megvetően mérte végig:

—Erősebbnek hittelek! Ingatag te, ki a jöttödet megelőző jelek dacára is kétkedel! Miben bíztál, miben reméltél hát eddig? kérdé szigorú, megrovó hangon...

José lesütött szemekkel hallgatott.

—Én bízom a sikerben, ép ezért akarlak szoros, elszakíthatlan kötelékkel magunkhoz fűzni! Igy, ha megtalálod a nagy titkot, engem is részesévé teszel, mit magamért nem tennél, ugye? Őszinte feleletet követelek! monda, mialatt átfúró szemeit keményen rászegezte, mintha veséibe akarna látni.

—Úgy van! Klára kezét kértem volna a titokért! mormogá.

—Ő a tied! Dolgozz, kutass továbbad is fáradhatlanul és amely napon azt mondod: »a nagy titok meg van találva«, kezedbe teszem Klára kezét. Bátorság, fiam!

—De vajjon Klára akar-é nőm lenni? kérdezé elfogódva s hangjából mintha titkos félelem rítt volna ki.

—Nőd leszen! Légy nyugodt, én mondom ezt! Egy szóval se fog vonakodni, hanem tisztelni és szeretni fog, mint ahogy megérdemled!

—És unokaöccse, Véglyessy István?

—Azzal majd elbánok én! Még a hire se fog hozzátok jutni! Erre számíthatsz! viszonzá vészt jósló hangon.

—Minden úgy legyen! Dolgozni, ernyedetlenül kutatni fogok, míg csak a nagy titkot meg nem találtam! A díj nagyon is nagy, nagyon is méltó reá! kiáltá mámoros elragadtatással.

—Ez az igazi hang.

José egy pillanatig gondolkozni látszott:

—Szabad lesz nekem is némely kikötést tennem? kérdé azután higgadtan.

—Mik legyenek azok?

—Klára ama bizonyos nagy napig ne sejtsen, ne tudjon meg semmit, legyen csupán kettőnk titka az egész, és mi se beszéljünk róla többet!

—Egészen kívánságom szerint való óhajtás. Látszik, hogy gyengédszivű, derék ifjú vagy! válaszolá elégedetten Bornemissza.

—Lehet, hogy bizonyos időre el kell utaznom! Hová? miért? Maradjon az én titkom! Munkámban pedig mentől kevesebbet zavarjanak, hogy háborítlanul elmélkedhessem... Ennyi az egész!

—Legyen úgy! És a két férfi, mint ki a legjobb munkát végezte, kézszorítással erősíté meg az alkut.

* * *

Klára ezalatt nyugtalanul számlálta az órákat. Vajjon minő hírrel jő a jó barát! El kell-e neki utaznia, vagy nem? Meg tudta-e atyja kérlelhetlen szívét lágyítani?

Az ebéd a szokott egyhangú némaságban folyt le, mert a tudós itt is hideg, szigorú hangon, csak a legszükségesebbet beszélte leányával és midőn az asztaltól felálltak, röviden csak ennyit mondott:

—Csomagold be a szükséges holmikat, mert holnap Sellővárra indulsz Pethőné nagynénédhez.

Klára megsemmisülve hallgatta s midőn atyja elfordult, kétségbeesve pillantott Joséra, ki jobbjával jelentőségteljesen a gyümölcsös kosárra mutatott.

Alig tevődött be az ajtó, Klára mohón szedte ki a korán érő szent Iván almákat és a kosárka fenekén egy összehajtott levélkét talált:

»Utazzék el nyugodtan! olvasá dobogó szívvel. Három-négy hét múlva vissza fog térni, erre szavamat adom. Megnyugtatására most csak annyit mondhatok, hogy atyja nem haragszik annyira, mint mutatja. Ez csak büntetés engedetlenségéért, de egyúttal próba is jövő viselkedésére. Tanácslom, ne levelezzen, ne találkozzék rokonával, mert minden lépését őrzik. Ha még egyszer engedetlenségen kapják, mindennek vége. Bátorság és türelem Klára! Minden erőmet arra fordítom, hogy kegyednek szép és boldog jövőt teremtsek.«

Maga se tudott volna számot adni magának, minő visszás érzelmek közt olvasta e levelet. Örülni, reménykedni akart, de nem tudott.

Szelid nyugalommal jött le szobájából, midőn másnap a nehéz utazókocsi előállott és engedelmesen kezet csókolt atyjának, ki erre valamivel melegebb hangon szólott hozzá:

—Látom, hogy eszedre tértél! S ha tovább is így viselkedel, megint jó leszen közöttünk minden! Egyetlen búcsucsók, ölelés nélkül vált el lányától.

A kocsi már indulóban volt, midőn nagy sebesen az öreg Iván is oda furakodott és bizalmas hunyorgással mutatott a málhák közé rejtett, fonott vesszőkasra, melybe érces zománccal fénylő tarkanyakú galambok voltak zárva.

—István úrfi küldi! E galambkák elhozzák ám a szárnyuk alá kötött levélkét, anélkül, hogy észrevenné valaki—suttogá kezét megcsókolva.

Klára szeméből egy könnycsepp hullott a szelid tollasok fejére, de szívébe a vígasz és remény egy sugara lopódzott és mindjárt nem érzé magát annyira elhagyatva.

—Oh, ő mindig rám gondol, valamint én ő reá! suttogá, midőn a bárkaforma hintó nehéz dübörgéssel megindult.

—Meg mernék rá esküdni, ez a vén szenteskedő vagy levelet vagy üzenetet adott át neki! Hanem vigyázzon magára! mormogá José dühösen az egyik ablakfülkében, honnan Klára indulását leste... és csak midőn a hintó utolsó dübörgése is elhalt, tért vissza a torony alsó részébe.

Megigazította a lángoló tüzet, mozgásba hozta az önsúlya által működő hatalmas fújtatót, melynek minden lihhenésére süvöltő szikrazápor lövellt felfelé a kürtőbe.

—Égj! izzál! hogy megszerezd nekem a boldogságot! monda a pattogó tűzbe pillantva, azután székét elhúzva az asztaltól, tenyerébe támasztott fejjel leült.

Egyszerre hangos csattanás riasztotta fel elmélázásából, és rögtön rá nagy sistergés között az egész toronyszoba annyira tele lett fullasztó gőzökkel, hogy a kis utcára kellett menekülnie.

Kinyitotta tehát a toronyajtót és a gőz kihuzódását várva, fel-alá sétálgatott a néptelen utcaközben, honnan egyenesen az omladozott falú alsó temetőbe lehetett látni...

Éppen temettek valakit. A fehér keresztes, fekete lepellel leborított koporsó körül síró asszonyok térdeltek és a fáklyák lángjai komoran, gyászosan kavarogtatták fekete füstfátylaikat a légben. A temetőkápolna harangocskája panaszos kongassál hívogatta a gyászolókat.

A papok éneke, a búcsúztató enyészetes szavai egészen hozzája elhangzottak és maga se tudta miért, de megvárta, míg elhantolják a halottat és csak midőn az utolsó gyászoló is eltávozott, tért vissza a toronyszobába.

—Különös! Mily közel van a születéshez a halál! gondolá, még egyszer a temető felé tekintve...

Eközben a maró gőz a nyitott ajtókon egészen kihúzódott, és most látta csak, mi történt. Nagyon közel állította a kohóhoz Thisistenius Transvallius derítéshez használt compositumát és az üveg szétpattant a nagy hőségtől, mi gondolatainak egészen más irányt adott.

—Jó, hogy nem explodált ez az aethericus fluidum! Pedig könnyen megtörténhetett volna, dünynyögé magában. Aztán feltörülte a nyomokat, rendbe hozott mindent, s leült a karosszékbe.

De alig hogy leült, eszmélve ütött homlokára:

—Majd elfeledtem! A hassziai Sabellius a zodiacus oroszlán jegyét fontosnak mondja az izzításra!

Felállott tehát és a könyvespolcról különféle könyveket és kéziratokat vett le, idegesen lapozgatott bennük.

—Az elébb mondám, hogy nyugodt vagyok, pedig íme a kétely és nyugtalanság kínoz! mormogá téveteg mosollyal. Minél többször olvasom a nagy bölcsek és kiválasztottak titokba burkolt utasításait, annál inkább gyötör a kétely és tehetetlenség.

—Ah, dörmögé egyszerre megállva, most ötlik csak eszembe! Az örökül rám maradt Haly Abbas, mór alchymista kéziratában az emberi vérről beszél s azt mondja: ebbe van a lélek elrejtve. Meglehet, hogy e titokzatos athenora emberi vért, emberi éltet követel s a keresett ősanyag maga a lélek! Emlékszem, Olaus Magnus és Panormitanus Magius szintén ilyesmit emlegetnek! Hogy is nem jutott elébb eszembe, hogy saját könyvemben és kézirataimban keressem a nagy titkot. Sebesen felnyitva a bezárt szekrények egyikét, abból egy meglehetős nagyszantálfa-ládikót emelt ki, melynek oldalain apró rekeszek látszottak, midőn felnyitotta.

Egyszerre megállott és boszús, csüggetegen komor arcán valami méla, boldog sugárzás ömlött el, minőt a múlt édes emlékei, az ifjúkornak visszaálmodott édes derűje ébreszt.

Lassan, mintegy álmodozva göngyölítette szét a setét hajfürttel átkötött pergamentlapocskát, melyen kacskaringósan egymásba fonódott mór írásjegyek fűződtek egymásba:

»Te a miénk vagy s a miénknek kell lenned«, olvasá félhangon.

—Ez Cynthiának az írása! ezt hagyta hajfürtjével együtt emlékül, midőn nyomtalanul eltűntek a szép Kordovából, a khalifák ősi városából.

De mit akart e szavakkal mondani? Mit jelenthetnek e szavak, melyeket oly különösen rezgő hangon mondott, hogy még most is fülemben csengenek, mintha csak tegnap történt volna.

Éppen egy különös illatú viaszvegyüléket olvasztottam, midőn bejött aranyövvel átszorított hosszú, fehér ruhájában, noha atyja nem igen engedte, hogy a nehéz gőzökkel és párákkal telített izzító műhelyben időzzék, ő mégis odajött, mert csak ott szeretett lenni, hol én időztem...

Fiatal kora dacára, bámultam bölcsességét és tudományát! Ő segített megfejteni és kikutatni az ércek és savak rokonszenvét, a magiában és alchymiában pedig oly gyakorlott volt, mint akármelyik mester az elsők között.

Hallgatagon nézte munkálkodásomat, csak néha szólva egy-egy útbaigazító szót, egyszerre azonban nyakam köré fonta karjait, átölelt:

—José, te nem is sejted, kik vagyunk mi! José, te a miénk vagy s a miénknek kell lenned. Történjék bármi, mi nem szakadhatunk el egymástól! kiáltá ünnepélyes, lelkesült hangon, de atyja belépett és én ekkor nem kérdezhetém meg szavai értelmét, többet pedig nem volt rá alkalom, mert midőn máskor kérdeztem e felől, a különös nő csak fejét rázta és még rejtélyesebb hangon felelé:

»Majd ha egyszer egészen a miénk lész, akkor majd megtudod!«

José ez emlékek hatása alatt mélyen elmerengett és mintha egy láthatatlan alakkal beszélne, olyan hangon kiáltotta bele az éj csendjébe:

—Ki mondja meg nekem, mit jelentenek e szavak?

Oh, Cynthia, Cynthia, te engem testvérként szerettél, hol vagy? Hol találhatnálak meg? Te sok olyat tudsz, mi nékünk csak rejtély és sejtelem! Ha te itt volnál, tudom segítenél, hogy feltaláljam a nagy titkot! kiáltá.

Lelki szemével maga előtt látta a kordovai házat oszlopcsarnokos, szökőkutas udvarával. A cédrus- és babérfák alatt Cynthia ült fehér ruhájában, éjfekete hajával, melyen fehér hópelyhekként ültek a ráhullott narancsvirágok szirmai.

Hallotta Zúlem Zegrinek mély, ércesen konduló hangját, amint leányát hívta be magához, hogy beavassa tudományának és mesterségének titkaiba.

—Fiam nincs, lányomnak kell tehát örökölnie családunk tudományát, mely utódról utódra száll! mondá többször sóhajtva, éjjelenként pedig az Algol és Atair csillagok feljöveteléig az ég csudáiban oktatta a ház szögletére épített toronyban.

Sokszor kérdezte tőle, mit tanul, de Cynthia ilyenkor csak fejét rázta és megdöbbentő komolysággal felelte: »ah, mint szeretném veled tudatni, José, de nem lehet, nem szabad! Talán egyszer, hosszú, hosszú évek múlva.«

—Oh, Cynthia! hol vagy? Merre vagy? Nem érzed, nem hallod, José hív, José sóvárog utánad! Ah, ha te itt volnál s tudatnád, hol és miben keressem a nagy titkot! Ah, ha szavaimmal s akaratom erejével idézni tudnék, hívnálak, kényszerítenélek! Cynthia! Cynthia! Hol vagy? Jer, segíts! kiáltá oly hangosan, hogy maga is visszadöbbent a saját hangjától, oly visszhangosan, oly idegenül zúgott végig a boltozatos helyiségen, az éj magányos csendjében.

Egyszerre azonban rémülten ugrott fel, mert amint felpillantott, az athenora mögötti falon egy határozatlan, de mégis tisztán felismerhető árnyalaknak a körvonalait látta imbolyogni.

Borzongva közeledett az athenora felé és minden csepp vére lüktetett:

—Cynthia! Cynthia! te vagy! Álmodom, vagy igazán felismertelek?