CYNTHIA
Pattogó szikraeső, a tűz süvöltése felelt szavaira, de a magasra szökkenő lángok közül egy fényes fehér, gyöngéd alak bontakozott ki és biztató mosollyal integetett neki...
—Én vagyok, José, én, a te Cynthiád, ki hívásodra íme megjelenik! szólalt meg... Már régen hívhattál volna, de persze, te nem tudtad, minő hatalom az emberi akarat... Még nem vagy egészen a miénk.
—Cynthia! Cynthia! kiáltá José... Álom-e ez, vagy valóság?
A tünemény tűzsíráshoz hasonló hangon kacagott:
—Oh, ti vak, setétben tapogatódzó emberek! A titkok titkát akarjátok leleplezni és nem hisztek saját szemeiteknek. Én vagyok, José, én! Tudom, miben fáradsz, de segítségem nélkül minden munkátok sikertelen! Ti a nagy titkot akarjátok megszerezni, anélkül, hogy segélyül hívnátok és életre keltenétek a magicus szalamandrát.
—Cynthia! Cynthia! Valóban te vagy? Segítségemre jöttél! kiáltá ekkor örömittasan és kitárta karját.
—Ne közelíts, José! Most nem érinthetsz engem! Majd nappal, ha földi alakomban közeledem hozzád! Emlékezel-e még szavaimra?
—Emlékszem! De hiába kutatám értelmüket!
—José, még mindig nem érted, minő csudálatos hatalom az emberi akarat? A te akaratod vonzott engem ide! Aki egyszer velünk élt, az a miénk, néked is a miénknek kell lenned, hisz ereidben a mi vérünk csergedez! Mi nem válunk el többé egymástól... Megigéred ezt, José?
—Igérem, Cynthia, szeretett testvérem! Oh, bár hamarább jöttél volna! Sokat gondoltam reád!
—Miért nem hívtál elébb! Hívásod nélkül nem jöhettem, bár bizonyosan tudtam, hogy ez elébb-utóbb be fog következni... Éreztem, hogy gondolsz reám! Igen José, tudtam, hogy hívni fogsz, mert segítségem nélkül nem találod meg a nagy titkot!
—Cynthia, te tudod! Te segítesz? Ah, kérlek segíts! segíts!
—Akarod, hogy segítsek, José? Néked csak akarnod kell! Akard hát!
—Akarom-e? Akarom, akarom, akarom! Ez egyetlen célja életemnek és minden törekvésemnek! kiáltá lázasan.
—Mivel akarod, meg kell tennem! Ah, egyszer majd megtudod, minő nehéz munka ez... Bár hatalmasabbak vagyunk a halandó embereknél, mégis irtózva, félve közeledünk a sárkányhoz, de irántad való szeretetből ezt is megteszem s mindenre kész vagyok... Ne virrassz, ne emészd hát magadat... Aludjál, José, aludjál, majd én őrködöm és élesztem a tüzet!
José felelni akart, de e pillanatban Cynthia fehér lánggá változva, körülkerengte a titokzatos olvasztóedényt, azután pedig átkarolva, fénylő aranyesőt hullatott reá.
Ezeket látva, nem tudta: ébren van-e, vagy álmodik. Az olvasztótégely egészen átlátszóvá hevült és benne egy tüzes oroszlán küzdött egy tüzes sárkánnyal, miközben tompa dörgés rázkódtatá meg az épület falait.
A tüzes sárkány nehéz küzdelem után legyőzte és lángoló torkával elnyelte az oroszlánt s ugyané pillanatban fején ragyogó korona támadt, mely bíborvörös színnel sugározta be az edényt és az egész helyiséget, közbe-közbe pedig valahányszor megcsattogtatá lángoló szárnyait, minden szárnycsapására szivárványszínű tündéri fényesség ragyogott be mindent a toronyszobában.
Többet nem látott, mert arra ébredt fel, midőn a mellékutcácskára vezető ajtón hangosan kopogtak.
Zavartan ugrott fel és e kopogást is majdnem csudálatos álma folytatásának képzelve, önkénytelenül elkiáltotta magát:
—Ki kopoghat ez ajtón? Ez utcában egy lélek se szokott járni!
De azért leakasztva a kulcsot, elfordította a zárban.
Az ajtó feltárult és a küszöbön egy magastermetű, karcsú nőalak állott idegenszerű ruházatban és midőn hátraveté fátyolát, José az öröm és megrettenés kiáltásával tántorult hátra:
—Cynthia! Cynthia! Hát valóban itt vagy? Tehát mégsem volt álom!
—Én vagyok, szeretett Josém! Annyi év után végre feltaláltalak! szólott s mélységes fekete szemei csudálatos, titokteljes lánggal ragyogtak.
—Cynthia! Cynthia! Eszerint még sem álmodtam! Te segítségemre jöttél! Oh, felelj, felelj, testvérem, úgy-e nem volt álom? sürgeté lázasan és szikrázó gyűrükkel terhelt jobbját mindkét kezébe szorította.
—Nem értelek, José! Megálmodtad jöttömet?—kérdé Cynthia bámulva.
José szilaj mozdulattal simította végig homlokát:
—Lehetetlen, hogy álmodtam volna! mormogá hangtalanul és fürkésző tekintetét a rejtélyes mélységű fekete szemekbe mélyesztve, kérdé:
—Tudod-e, min munkálkodom? Nézz oda, felismered-e? és az izzó athenorára mutatott.
—Tudni nem tudom, csak sejtem! Az alchymia nagy titkát keresed!
—Akarsz-e segíteni? Cynthia, az éjjel megígérted, hogy segítesz a titkot felfedezni! Atyád mindenbe beavatott!
A leány szemei egy percre rejtélyesen megvillantak és sajátságosan mosolygott.
—Megint az a csudálatos álom! Látom, hogy sokat gondoltál reám! felelé kitérőleg.
—De segítesz-e?
—Minden bizonnyal segítek, ha tudok. Atyám ezelőtt pár hóval meghalt. Nem volt beteg, csak nagyon, nagyon öreg! Ha akarta volna, tudományával tetszés szerint meghosszabbíthatta volna életét, de ő nem akarta. Egyik este magához hívatott s midőn beléptem, épp akkor vetett valami bíborcsillogású tárgyat a legerősebb tűzbe: »Ebből születtél, ennek adlak vissza«, mormogá ünnepélyes mozdulattal, én pedig mozdulatlan álltam helyemen, mert mennydörgő robaj és bíborvörös fényesség árasztá el az egész műhelyt.
—Ez maga a nagy titok! A mindent arannyá változtató bíborvörös kő, a leo ruber, vagyis a vörös oroszlán vala! kiáltá José szertelen felindulásában felugorva.
Cynthia ajkain újra megjelent az elébbi rejtélyes mosoly:
—Lehet! Atyám ekkor így szólott hozzám: »Sokfélére megtanítottalak, leányom! A halált úgy kell venned, mint elkerülhetlen dolgot. Vágyom őseim és az örök nyugalom után. Ha tehát meghalok, keresd fel egyetlen rokonunkat: José Venegas Herrezuelot. Ő velünk élt, miénknek kell tehát lennie! Halálom után a miénk lehet! Leányom, én beavattalak téged tudományunk titkaiba, te avasd be családunk utolsó tagját, mert mindig csak egy férfiutód bírhatja a Zúlem Zegrik tudományát! Folytassa ő, amiknek én is folytatója voltam s fejezze be, aki erre ki lesz választva.«
Most már értheted az én búcsúszavaimat is. Atyám életében mitsem volt szabad felfedeznem... de most már kérdezhetsz! Megosztom veled mindazt, mit a legutolsó és legbölcsebb mór alchymistától, atyámtól tanultam!
José szemei lázas fényben égtek, villogtak:
—Segíts, hogy a nagy titkot bírhassam! suttogá kezeit megragadva.
Cynthia nevetett:
—Megint csak a nagy titok! Oh, ti férfiak, mily telhetetlenek és önzők vagytok a tudományban.
José összerezzent, mert Cynthia nevetése egészen az éjjel hallott tűzsírás-forma kacajra emlékezteté.
—Nem akarod teljesíteni kérésemet? kérdé tompán.
—Hát nem igértem az elébb! Segítelek, ha tudlak! Hiszen nem tagadhatom meg, ha akarod! felelé könnyed, enyelgő hangon, de José mégis idegenül össze-összeborzongott, mert dacára Cynthia tagadásának, szavainak ugyanazon értelme volt, miket az éjjel hallott... de most nem ért rá efelett töprengeni, mert az egyik gyűrüktől szikrázó kezecske vállára ereszkedett:
—José, te nem a régi vagy! Hát nem oly kedves már előtted Cynthia, mint volt?
—Épp most akartam kérdezni... felelte rá zavartan.
—Én nem maradhatok soká ez országban! Vissza kell térnem. Azért jöttem, hogy magammal vigyelek! tevé hozzá elkomolyodva.
—Cynthia! riadt ez rá elhűlve.
—Az öröm, vagy az ijedség hangja ez, José? nézett rá nyugodtan, de szeme oly hideg pillantásokat lövellt rá, mint a tőr hegye.
—Az örömteljes meglepetésé, Cynthia! felelte rá gyorsan... Gondolhatsz mást? Átvenni és folytatni bölcs atyád örökét! Hisz ez volt régi vágyam mindig... csakhogy...
—Csakhogy? ismétlé kérdő hangsúlyozással a lány.
—Csakhogy most nem mehetek veled! Ez az, mi elébb megdöbbentett és elkeserített. Szavamat adtam és esküvel köteleztem le magamat, hogy mindaddig maradok, míg a nagy titkot meg nem találjuk! válaszolá színlelt levertséggel.
—Akkor maradnod kell, José! A szó köt, de az eskü kötelez! Maradj hát, meddig maradnod kell!... »Aki esküjét töri, nyakát szegi!« mondotta atyám.
—Tehát beleegyezel, testvérem? kérdé José derült arccal.
—Hát nem mondtam már, amit te akarsz, azt nékem akarnom kell... Vérünkből való vagy s én, mint nő, engedelmeskedni tartozom neked és akaratodnak! José, én most távozom! Mestered nemsokára jönni fog. Szeretnék véle is megismerkedni, de mint nőt, bizonyára nem méltatna vitatkozásra! Hanem majd mint átutazó mór alchymista kopogtatok be hozzátok s így próbálom ki a tudományát!
Ezzel arcára húzta fátyolát s könnyű lebegő léptekkel tűnt el a kivezető ajtócska keskeny és setét boltozatában.
—Álom volt-e hát, vagy valóság? avagy csupán felcsigázott képzeletem játszott érzékeimmel! Nem! és százszor nem! Világosan láttam, ébren voltam! kiáltotta kétségbeesetten és mintegy irtózva pillantott a dohogó athenora felé, mely e pillanatban nagyot durrant a hőségtől.
—Vajjon szólnak-e az ilyen látományokról a bölcsek könyvei? kérdé egy idő múlva és reménykedve vette elő a könyveket.
De hiába lapozta, hiába forgatta át azokat, nem találta bennük, amit keresett. Csüggedten dobta le a nehéz foliánsokat, a láncokkal lezárt nagy köteteket és megint komor töprengéseibe merült. A lépcsőkön a házigazda lábának kopogása hallatszott.
—Estére elmegyek Cynthiához! Ha nem álom, meg kell neki fejteni a rejtélyt, akarom! és akarom! mormogá setéten, azután nyugalmat erőszakolva feldúlt vonásaira, sietett a belépő elé.
—Nos, kedveltem? kérdé a tudós.
—A tűz ég! Az athenora izzik! felelte José halkan.
—Helyes! Izzítsd az anyagot, izzítsd, kedveltem! A tűzben van
az erő és feltámadás.
* * *
Egy héttel ezután Bornemissza Lénárd egy latin nyelven írt levélkét lobogtatva kezében, sietett le a toronyhelyiségbe.
—Képzeld csak, kedveltem, egy átutazó mór alchymista kíván nálunk tisztelkedni, miután meghallotta, hogy te itt tartózkodol. Ugyebár, elfogadjuk? Mit szólsz hozzá?
—Nevét szeretném tudni, mester! válaszolá José bámulást színlelve.
—Zora ben Zúlem Zegri! olvasá ez a levélkéről.
—Oh, oh, ez nagy tudós! Valóban ritka szerencse, mester! Tisztelettel kell fogadnunk, még pedig itt, műhelyünkben!
—Tehát ad personam ismered?
—Toledóban, Malach ben Mizráim műhelyében találkoztam véle.
—Helyes, előre örvendek a tudományos disputának. Meglássuk, minő fundamentumokon frequentálja szent művészetünket! Vajjon ő is a szalamandrában keresi-e az éltető elemet? avagy pedig abban a mysticus vörös anyagban, melyet Abbi Moyses egy háromszöggel keresztültört körrel jelel?
E beszélgetést a bibliothecás-teremből aláhangzó csengetyűszó szakította félbe.
Iván jelentette, hogy a várt vendég megérkezett s kis idő múlva Cynthiával tért vissza.
Az akkori tudós világban dívó virágos üdvözlési formák után, valóságos examinálás alá vették a vendéget. Bornemissza észrevette, hogy az idegen nagyon csudálkozó képet vág, midőn ő azt erősítette, hogy az izzításhoz szükségkép segítségül kell hívni Kalygah-t, vagyis a magiának harmadik védőszellemét. És elkezdte magyarázni, hogy a világegyetem rendszere a hyalaetherben, vagyis az őserőben, a limbus majorban, a limbus minorban és a világösszhang platói gyűrüjének vagy homéri aranyláncnak nevezett symbolumában van megtestesítve. Eszerint az alchymiának a régi occultisták rendszerét kell működési körébe vonni. Az embernek két alapeleme, az elemi test és az asztrál test. Az elemi testben van az archiaeus, a spiritus vitae, vagyis a mumia, azaz életerő; az asztrál testben a sidericus ember, vagyis az evestrum s végül az állati szellem és okos szellem, tehát a sidericus résznél fogva, vágynak védő, jó és ártó, rossz asztrál szellemei az emberiségnek.
A maurus alchymista eddig udvarias figyelemmel, hallgatta a magyarázatot, most azonban megszólalt:
—Magyarázatodból megértettem, hogy ti a Kalygahot hívjátok segítségül, a mi bölcseink ellenben a szalamandrát.
José összerezzent. Cynthia megint az éjjeli tünemény szavait idézte, a tudós pedig boszúsan kelt fel székéből, mert odafent újra megcsendült a hívó csengetyű, de mindjárt vissza is tért.
—Barátom, a generalissimus ép most izente, hogy izgága unokaöcsém útban van az alvidéki tábor felé, honnan nem kerül többé vissza Budára, miután a török ellen operáló hadtesthez tették át. Nem lesz többé utadban!
E percben megint, harmadszor is megszólalt a csengetyű.
—A véletlen most hoz nyakamra vendéget! monda elfojtott méreggel és felsietett.
—Te útra készültél? kérdezte Cynthia, midőn magukra maradtak.
—Téged akartalak felkeresni.
—Ki az az ember, kiről az elébb beszéltetek?
—Kellemetlen, akadékos ember! Utunkban volt! felelé José kitérőleg.
—José, te valamit titkolsz előttem! A férfi szeme csak egy esetben szikrázik oly ádázul és engesztelhetetlenül, mint a tiéd. Mikor vetélytársáról van szó!
E pillanatban az öreg Iván lépett be.
—Nagy uram izenetét hozom. Bocsánatot kér az idegen vendégtől, hogy nem jöhet vissza! Illustris látogatója érkezett a prágai udvarból.
—Én is távozom!—A kereskedők, kiknek társaságában jöttem, indulásra készen állanak!
—És a segítség? kérdé José.
—Megadom a szükséges utasításokat—a többi az anyag dolga. Mikor szükséged lesz rám, itt leszek!
José az ajtóig kísérte.
—Tovább ne jőjj, monda. Ne feledd, aki miénk volt, az miénk lesz s miénk marad!...
—Azt majd meglátjuk! Csak a nagy titok legyen egyszer birtokomban! mormogá José, villogó szemekkel nézve a távozó után.
AZ ARANY SZALAMANDRA
E naptól kezdve olyan lankadatlan buzgalommal fogott a munkához, hogy Bornemissza Lénárd többször komolyan megintette, hogy kímélje magát és ne tegye kockára egészségét.
José azonban nem hallgatott reá, vagy csak szórakozottan felelt. Ébren volt, mégis azt hitte, hogy álmodik, mert midőn leszállott az éj és a nyugalom csendje ereszkedett mindenre, úgy tetszett neki, hogy a titokzatos edényt körülnyaldosó lángok között Cynthia alakját látja, midőn pedig az edény olykor rövid pillanatokra átlátszóvá izzult, csudálatosnál csudálatosabb alakok és jelenések váltogatták benne egymást.
Tüzes koporsóban véres halott feküdt és valahányszor nyögve, hörögve felemelkedett, vércseppjei izzó rubinszínekben csöpögtek az edény fenekére.
Majd tompa dörgés között, holtakkal és emberi csontokkal borított végtelen lapály tárult elébe, mely fölött vijjogó tűzmadarak szállongtak, a holttestekből lakmároztak, mire az egészet egyszerre vérvörös ködgomolyok lepték el, melyek egy dörrenésre eltűntek, s két lángoló oroszlán bontakozott ki, végül pedig Cynthiát látta tüzes aranyszalamandra képében, fején korona csillogott.
A szalamandra kedvtelve uszkált, lebegett a tűzárban és vakító láng sugárzott ki egész testéből.
—Aludj, José, aludj! Az én lángom éleszti az athenora tüzét, hogy életre keljen a szalamandra.
—Nem alszom! Ébren vagyok! felelé José, de másnap megint csak nem tudta, ébren volt-e, vagy álmodott.
Az első mozdulata az volt, hogy a könyvekhez rohant. Remegő kezekkel nyitotta fel Basilius Valentinus, Olaus Magnus műveit és rekedt diadalkiáltás tört ki melléből.
—Itt vannak! Itt vannak! A koporsóban a halott, a tűzmadaras halottasmező, a küzdő oroszlánok és a koronás szalamandra! Ah, én vak bolond! Titokteljes borzadály szállotta meg arra a gondolatra, hogy minden nappal egy lépéssel közeledik a siker felé.
—Cynthia! Mért tagadod nappali alakodban éjjeli alakodat? kérdezte a szalamandrától egy ízben.
—A titkot keresd! Vedd a dolgokat úgy, amint vannak... Hát megölelhetlek-e én most? szólott, tűzkarjait, melyekről a szikrák záporként omlottak, a nyíláson át feléje tárva... Ha érintenélek, halandó tested egy marok hamuvá válna... Csak mint kihűlt hamu, a testnek, az anyagnak bilincsei között közeledhetem hozzád! Egyedül a szellemben van az erő és hatalom, az anyagban semmi sincs! Emberi alakomban én is csak tudatlan, tehetetlen anyag vagyok, miként te! Győzd le kiváncsiságodat és ne fürkészd az elérhetetlent.
—Miként tudjam meg hát az átváltozás lényegét?
—A lényeget? Azt se én, se te nem tudod meg! A gazda elveti a magot s nem látja, miként megyen végbe a föld setét méhében a tenyészet titokteljes munkája! Örül és megelégszik a terméssel! Elégedj meg te is... és segíts bennünket a nehéz munkában, melyet magunkban sem mi, sem ti, emberek, sikerrel nem végezhettek... Nehéz munka ez. Erőnket, hatalmunkat vesztegetjük benne. Egész lényünkkel át és át kell hatolnunk a holt, merev ércen s keblünkből adjuk az éltető, feltámasztó fluidumot, mert csak ez hevítheti fel az ércek megzsibbadt erejét. Emellett az asztrálkörök szellemtáborával kell megküzdenünk, kik állati alakokban heves ellentállást fejtenek ki... de azért elébb-utóbb győzni fogunk.
—De mikor? Ezt mondd meg!—kiáltá indulatosan.
—Gyarló, türelmetlen ember! Kérdezd a szelet, mikor áll meg? A folyókat, mikor szüntetik meg folyásukat? Tud erre felelni valaki? Ti már a kezdetnél annyi akadályt gördítettetek elénk, hogy ezúttal csupán a hármas próbát s a változás egyszeri erejét nyeritek meg!
—Cynthia, nem értelek!
—Majd megértesz, most aludj, José, aludj! Különben nem lesz erőd az újabb próbára! hangzott a lángok közül, és a koronás szalamandra teste összeolvadt az athenora lángjával.
—Szegény fiú, egészen ki van merülve és halálsápadt a megfeszített virrasztástól! A tűz pompásan ég, bizonyára csak most nyomta el az álom!
Ezek az érzékeny s némileg aggodalmasan hangzó szavak ébresztették fel reggel és alig akarta elhinni, hogy rideg mesterének a szájából hangzanak.
Pedig hát ez állt előtte.
—Lásd, lásd! Túlságosan megerőlteted magad! Pihenned is kell, kedveltem!
José felugrott és párszor végigsimítá homlokát.
—Mester! Szégyenlem gyengeségemet! mormogá mentegetődzve.
—Egy szót se! Nemes buzgólkodásod csak dicséretet érdemel. Meg vagyok győződve, hogy most elérjük célunkat... Oh, fiam! Kiáltá örömtől ragyogó szemekkel nézegetve a tégelyt, még pár nap s főnixünk kifeszíti biboros fényű szárnyát.
José rázta a fejét.
—Nem, mester! Ez egyszer csak a jeleket kapjuk és tán az átváltoztató erő egyszeri atomusát! felelé határozottan.
—Oh, oh! És miből gondolod ezt? Feleleted nagyon határozottan hangzik! kérdezte megütközött hangon.
—A kezdetnél elmulasztottuk segélyül hívni a szalamandrát és tégelyünkből hiányzik az ébresztés vörös boraxa!
Bornemissza mosolygott:
—A szalamandra csak jelképes kifejezés, mely alatt mestereink a tűz fokozott erejét, hol pedig magát az összetétel anyagát értik, mert az is, miként a tűz, izzik és ég, de nem ég el! Olvasd át jobban Basilius és Olaus Magnus iratait.
Josénak úgy tetszett, mintha a szalamandra kacaját hallaná a tűzből:
—Ne hallgass a mesterre! Csak hadd beszéljen! Ő sohse fogja felfedezni a nagy titkot!
—Nem hallott kegyelmed semmit? kérdé izgatottan.
—Mit? A tűz dohog az athenorában! felelé ez feltekintve, José pedig elhallgatott.
A negyvenegyedik napon kioltották a tüzet és midőn felfeszítették az olvasztóedény fedelét, halk elmosódott dörej hallatszott és egy pillanatra, mintha rózsaszínű villám cikázott volna keresztül, gyönge hajnalpírforma fény villant meg a laboratóriumban.
—Győztünk! kiáltá Bornemissza, midőn ezeket a tudósok által leírt biztató előjeleket megpillantotta! Győztünk, kedveltem! és Klára a tiéd! kiáltá és megölelte fiatalabb társát.
Ez azonban erőszakosan tépte ki magát karja közül és felkiáltott:
—Megfogadtuk, hogy nem szólunk róla, míg a siker nem biztos. Siker pedig nincs!
A tudós is szörnyen restelte ezt az inkább laikushoz, mint higgadt, komoly búvárhoz illő elhamarkodott kitörést, kivált midőn látta, hogy a csalhatatlan jelek dacára se ragyog elő az edényből a bíborszínű kő.
Ajkait csaknem véresre harapva, döntötte az edény tartalmát az asztalra.
—A jelek dacára, semmi! Olvadt salak, egyéb semmi! mormogá dühösen.
—Nem, mester! kiáltá most égő arccal, lángoló szemekkel José. Nézze meg jobban! A titok ösvényén járunk! Az anyagok keveréke felbonthatlan elemmé változott, rajta van a resurrectió: a feltámadás jele, a fehér hattyú feje, végre pedig az arany égi harmatcseppje!
—Mutasd!
—Valóban, Paracelsus Basilius sikert jósló jelei! Végre, végre mégis közeledünk!... Mit csináltál te szerencsétlen—riadt rá egyszerre a harag és elszörnyedés hangján, midőn José a megömledt anyagot egy kalapáccsal kettétörte.
—Itt ragyog az ősanyag egy atomusa! Az arany lelke! Az ércek nemesítője! kiáltotta vissza José és a törés helyére mutatott.
Valóban, az anyag közepébe rejtve, szabad szemmel alig látható pirosas, kis kristályszilánkocska ragyogott.
Bornemissza Lénárd az áhitat és borzadály leírhatatlan tekintetével nézett oda.
—Mester, a te kezeid végezzék a próbát! figyelmezteté José, és egy ólomgolyót dobott az olvasztókanálba.
Bornemissza reszkető kézzel hullatá a parányi kristályszilánkot a megolvadt ólom közé.
A másik pillanatban már harsány diadalordítás röppent el mindkettőjük ajakáról, mert az ólomgolyó ugyanabban a pillanatban tiszta színarannyá változott.
Bornemissza Lénárd a határtalan örömtől mámorosan járkált fel és alá a setét toronyhelyiségben. Szíve hevesen dobogott. Felment a bibliothecás terembe.
A nagy asztal szélén egy levél feküdt. Megismerte Julián páter írását. Becsengette Ivánt.
—Hogy jött ide ez a levél? riadt rá komoran.
—Egy futár hozta! A futár délután visszajő...
Feltépte a pecsétet és vonásai a levél olvasása alatt elsetétültek.
—Igy van ez a világon! A legnagyobb öröm mellé a sors mindig készentartja az ürmöt is! mormogá komoran és lement a toronyba.
—Páter Julián megint egy stafétát küldött. Itt van, olvasd.
—Nos? Mit szólsz hozzá? kérdezte, midőn José visszaadta a levelet.
—Egy alattomos, de nagyeszű embernek a levele, ki szintén mindent kész elkövetni, hogy birtokába jusson a nagy titoknak, felelé közönyösen.
—Azt elhiszem! E titokkal a rend hatalmasabb s gazdagabb lenne a föld összes császárainál és királyainál! A világuralmat szerezné meg magának! felelé Bornemissza keserűen. A rend korán felismerte Julián dicsvágyó és cselszövő tulajdonait és mindent elkövetett, hogy a császár gyóntatóatyául válassza. A tudományszomjas és az alchymia rejtélyeibe merült császárnak, az első látásra, mindjárt annyira megtetszett, hogy attól a naptól fogva páter Juliánus lett legbensőbb bizalmasa és ezáltal a rend hatalma és befolyása is napról-napra növekedett. A hradsini udvarban mindenki csak az ő kedvét kereste, mert páter Julián ért hozzá, mint kell pozicióját megtartani, s hatalmát, befolyását öregbíteni.
Csak befolyását és érdemeit növelte azzal is a császár előtt, midőn engem a hradsini udvarhoz hívott. Ő felségének legbizalmasabb emberei mind jelen voltak, midőn a nephritikus fehérkőből előhívtam a kis magisteriumot, mely a rezet ezüstté változtatja.
A nagyteremben ünnepélyes csend uralkodott és maga a császár is
visszafojtott lélekzettel figyelt, midőn a lángtengerben úszó,
hatalmas márványkandalló előtt hozzákezdtem a műveletekhez. Midőn a
beledobott rézmonéta izzó vegyülékemben színezüstté változott, maga a
császár is a legnagyobb bámulattal és elragadtatással ugrott fel
karosszékéből.
Leonhardus Sydericus átnyújtja a bámuló császárnak a színezüstté
változott rézmonétát...
Az olasz származású Balbiglió herceg, az alchymia egyik leglelkesebb híve, nagyítóüvegen át megvizsgálva, kinyilatkoztatá, hogy a productum a legtisztább ezüst, mire Rudolf császár a háta mögött álló Scaraglia hercegnőnek ajándékozá, ki egy gyűrüt csináltatott belőle a bámulatos experimentum emlékére.
Ettől kezdve a császár engem is bizalmával és kegyével ajándékozott meg, de akkor meg különös kedveltjévé lettem, midőn az én titkos eljárásom szerint tíz napi izzítással, a Caput corvit létrehoztam. Az udvar alchymistái ezt különösen nagy phenomenonnak deklarálták és az én dicsőségemből páter Juliánnak is nagy rész jutott, mert ő hozott engem az udvarhoz.
És én botor, feltártam előtte titkaimat, kísérleteimet. Midőn azonban minden tervembe, reményeimbe beavattam, csak azután jutott eszembe, hogy próbára is tegyem hűségét! Leveléből meggyőződtem csalárdságáról!
Ez villámcsapás vala rám nézve. Barátságot, szeretetet hazudott és én elhittem neki! Levele fegyver a kezemben! Amint ő engem, én ép úgy el tudom őt és rendjét veszteni vele! Csak egyenesen Mátyás főhercegnek kell megmutatnom!
—De hátha eltagadja? kérdé José élénken.
—Ha tagadja, bemutatom a főhercegnek az egész eljárást, miként nyertem róla hű másolatot lyukacsos, és praeparált papirom, valamint sympathicus tentám segélyével.
—Most, hogy tudsz mindent, mit tanácsolsz nekem?
José egy ideig gondolkozott.
—Irja meg neki mester, hogy most készülődünk a nagy próbához és invitálja meg mához hatvan napra! Akkorra kezünkben lesz a nagy titok, a nagy hatalom. A vörös kő egyúttal a bölcsek köve is és titokteljes erejével elárulja az ellenség gondolatait, de egyúttal hatalmat és erőt is ad a győzelemre... Sujtsa le kegyelmed, mesterem, a földig! Hányja szemére árulását, ezt mondván neki: »Ime, a tudomány győzött. Kezemben van az Oriens minden kincse, a hatalom és bölcsesség összessége, az alchymia nagy titka, de néked nem lesz részed benne, hűtelen, áruló barát.«
Bornemissza szikrázó szemekkel bólintgatott:
—Igen, én is így gondoltam!
—Annál inkább, mert ő meg mitse árthat kegyelmednek! Az a bíborpiros kő talizmán lesz, megvédi minden cseltől és veszedelemtől—felelte biztatólag José.
Az ősz tudós soká, különös tekintettel nézett fiatalabb társára:
—Te tehát egészen biztosnak hiszed ezúttal a sikert? Felelj igaz lelkiisméreted szerint!
—Egészen! Életemet merem rátenni! viszonzá José.
—Oh, fiam, egyedül benned szeretem a világot. Te kibékítesz az emberekkel és szép jövőt igérsz nékem, a kedvét vesztett aggnak! Bennem kihalt, de bennetek feltámad az a boldogság, mit én oly korán elvesztettem! mondá ellágyulva.
José érezte is ezt, de nem tudott mit felelni rá, mert szívét egyszerre valami fagyos, aggodalmas előérzet szorította össze, midőn a boldog jövőre gondolt.
A NAGY PRÓBA
A legnagyobb körültekintéssel fogtak a nagy próba előkészületeihez. Az athenorát megnagyobbították, terjedelmesebb és tűzállóbb olvasztó-tégelyeket szereztek be az elébbieknél, szóval minden munkát maguk végeztek.
José eközben a szalamandra szavaira gondolva, a tűzhelyen táplált tüzet átrakta az athenorába. Ez még a múlt izzítás tüzéből maradt.
—Mit csinálsz? Még nem állítottuk be a tégelyt! csudálkozott Bornemissza.
—A madár is melegített fészekbe rakja tojását! válaszolá és beleilleszté a nagy tégelyt is.
—Lehet benne valami! Ártani meg nem árt!
A megnagyobbított athenora erre hatalmas dohogással kezdé ontani a szikraesőt és egész lángtengerrel ölelte körül az edényt.
Erre Bornemissza megint elővette a titokteljes aranyszelencét, melyben az átváltozás titkos összetételű vegyülékét őrizte.
Ebben a pillanatban José újra kacagni hallotta a lángok között a szalamandrát.
—José, vigyázz! A kezdet adja a tűznek kiválasztó erejét, az anyagnak a lelket. Társad olvasta, de nem érti a tudósok iratait! Azt képzeli, negyvenegy napra van szüksége, hogy a bíbor főnix kifeszíthesse szárnyait! Ő csak a holt szavakat olvasta, mert a betük megkötötték elméjét! Nem is sejti, hogy e szavakban a kabbalisztikus szám rejtélynyitó kulcsa van elrejtve. A mellette levő kör a földet jelenti, a számok pedig a négy évszakot, azaz azt az időt, amely a kő múlhatlan megérleléséhez szükséges.
—Mi fölött töprenkedel? kérdezte már másodszor is a mester.
—Nem hallott kegyelmed semmit? kérdé remegve.
—Mit hallanék! A tűz bömböl az athenorában!—felelé kedvetlenül.
José hallgatott, de keze remegett, míg a fedelet lezáró agyagot gyúrta.
—Min tünődöl? Ki vele! Mi az?
—No, hát megmondom! Egyszerre, mintha benső sugallat ihletne, jutott eszembe, hogy eme kör a földet, a négy tizes szám pedig az évszakokat jelenti! Mi nagyon is korán vettük le az olvasztó-edény födelét.
Bornemissza szemei a kézirat jelzett helyére tapadtak.
—Mondasz valamit. A négy évszak, a négy tizes! Különös, hogy nekem nem jutott eszembe! De hát mit jelent akkor az egyes?
—A négy évszak összességét, az egészet.
Az aranyszelence bágyadtan ragyogott a tűz és a gyertyák fényében és midőn a tégelybe akarták a vegyüléket szórni, a szalamandra megint kacagott.
—A mester sokat tud—de nem tud mindent! Pedig ez a könyvekben is benne van. A tudósok vörös felhő alakjában rajzolják!... Hiába fáradtok, ha a robbanó naphtát meg nem szerzitek—hallotta José a lángok közül.
—A durranó olaj ez? akarta kérdezni, de a szalamandra, mintha e gondolatát előre kitalálta volna, megelőzte.
—A gránit a föld őskérge. E kő született legelőször meg a világegyetem tüzében... Tudod, hogy a gránit belsejében hatalmas, rejtélyes erejű folyadék van?
José már olvasott e rettenetes folyadékról a régi alchymista mesterek könyveiben.
—Hogyan szerezhetném meg? akarta mondani.
—José! José! Te életet ölsz, halált osztasz! hallotta a szalamandra hangját, az athenora pedig, mintha egy hatalmas áramlat szítaná, bőgni kezdett.
—Oh, oh, mi leli athenoránkat? kérdé tünődéseiből felriadva a tudós... De mi lelt téged? Arcod halvány és dúlt? folytatá tanítványára pillantva.
—Mester! Az a vörös felhőforma ábra a robbanó naphtát jelenti! Enélkül nem érünk célt! kiáltott fel tompán.
—Gondolod? kérdé összerezzenve! Olvastam e szörnyű elemről, melynek ereje minden földi anyagot megemészt s nincs tégely, mely iszonyú feszítő erejét kiállná! De megvallom, csupán az alchymisták ámító találmányának hittem, hogy a laikusokat elrettentsék attól, hogy tisztátlan vágyakkal fogjanak e szent művelethez.
Felállt és a boltozatos terem végén lévő falbarótt fülkének az ajtaját kinyitva, egy erős pántokkal lezárt vasszekrénykével tért vissza.
—Dacára, hogy mesének tartottam e rémerejű elementumot, mindig a kellő vigyázattal bántam vele. E szekrénykében két phiola van, három és hét csepp robbanó naphtát tartalmaz. Ha akarod, a három cseppet az olvasztó-tégelybe zárjuk.
—De a rettenetes feszítőerő!
—Ne félj tőle! Üvegestől helyezzük bele! Levegő nélkül nem robban. Hogy pedig tégelyünket szét ne rombolja, pár szemer caput mortuummal kell lekötnünk! E lekötő szert rajtam kívül csupán még a borússiai Adalbertus Simiger ismeri!
Pont éjfélkor aztán lezárták az olvasztóedény födelét és Bornemissza kimerülve nyugalomra tért, José ellenben kezébe hajtva sápadt homlokát, fáradtan bámult a lángokra.
Kietlen, szorongó érzés bántotta, majd hő, majd borzongás szaladozott rajta végig... Az éj visszhangos csendje rejtélyes zsongással zsibongott füleiben.
Olvasni kezdett, de nem tudott; felkelt tehát és amennyi csak belefért, úgy teletömte szénnel az athenora öblét, hogy pár órát aludhassék.
De bármilyen fáradt volt is, minden reccsenésre, minden pattanásra felriadt. Ha lehunyta szemét, hideg szellő simította arcát végig, mintha ellebbent volna előtte valami és jajgatást hallott.
Ha felnyitotta, csak a tűz sírt és sistergett és a gyertyák lángjai lobogtak, fantasztikus árnyakat rajzolva a komor falakra.
Az athenora belseje izzó tűztengerré változott és a lángok fehéren izzó méhében először csak határozatlan körvonalakban, azután egészen kibontakozva, megjelent a koronás szalamandra, Cynthia arcával, és kedvtelve úszkált, lebegett a lángok tengerében...
—Cynthia! Cynthia! Sikerül-e most munkánk? susogá halkan, mintha saját hangjától is félne.
—Aludj, José! Aludj! A négy évszak hosszú! Nem leend elég erőd! Majd én őrködöm... helyetted! és körül-körül kerengve, átölelte az olvasztó-edényt és aranyesőt hullatott reá.
—Nem akarok aludni! Ha belehalok is, látnom kell a kiválás rejtélyét... lihegé lázasan.
—Aludj, José, aludj! Különben nem kímélhetlek! Ekkor a szalamandra egészen az athenora nyílásáig lebegve, kitárta karjait. Szemeiből tüzes szikrák pattogtak, kebléből lángnyelvek lövelltek elő, karjaiból pedig zsarátnok zuhatag omlott mindenfelé, mintha lángba akarná borítani az egész világot. A toronyszoba is egészen elváltozott. A levegőben tűznyelvek szállongtak, a falakról vérpiros tűzpatakok kígyóztak alá, az athenora pedig végtelen nagynak látszott.
José úgy érezte, mintha őt is fel-alá rengetnék a tűzhullámok, oroszlánok, sárkányok, koronás kígyók, tűztornyok, csontvázak és tűzmadarak rajzottak körül, a végtelenségben pedig tűzfelhők villámlottak, melyek mennydörgő ropogással ütköztek össze.
José elájult.
Csak arra a rettentő csattanásra ébredt fel, mely alapjáig megrázta a tornyot, hogy ablakjai recsegtek.
Zavart kiáltással ugrott fel, a csattanást is álma folytatásának vélve, pedig hát künn erős zivatar dühöngött és zápor zuhogott alá a fellegekből.
Az órára nézett. Reggeli öt óra volt. Bágyadtan, mintha tagjai ólomból lennének, emelte fel a széntartót és tele zúdította az athenorát... azután megint fáradtan ledőlt a kerevetre.
—Mi hát az álom, mi hát a valóság? Vagy pedig én vagyok annyira megzavarodva, hogy nem tudok különbséget tenni a kettő között? mormogá gépiesen, de annyira bágyadt volt, hogy még gondolkodni se igen tudott. Láz borzongatta.
A szokott időben lejött a tudós.
—Mi bajod? Szemeid alatt setét karikák, és sápadt vagy, mintha koporsóból keltél volna ki?
—Rosszat álmodtam!
—Nem álmodtál, hanem beteg vagy! kiáltá aggályosan a tudós és ha karjaival fel nem fogja, hát estében fejét zúzta volna be a kiálló oszloptalapzaton.
Midőn magához tért, karja be volt kötve és a könyvtárterembe vetett ágyon feküdt.
—Mi történt velem? kérdé a mellette ülő tudóstól.
—Beteg voltál fiam! Erős lázban feküdtél! felelte ez gyengéden...
—Mit, hát olyan gyenge vagyok én, hogy egy kis láz is lever lábamról? Mióta fekszem itt? kérdé felpattanva.
—Két hete, kedveltem! Eret is kellett vágni karodon, mint a kötés mutatja.
—És az izzítás?
—Rendben van minden!
—Kegyelmed hamar visszafizette az én csekély szolgálatomat! szólott José és alig várta, hogy bekövetkezzék az éjtszaka ... és mint sejtette, ma is megjelent Cynthia a koronás szalamandra alakjában és körülkeringve az edényt, aranyesőt hullatott reá.
—Mondtam úgy-e, hogy nem kímélhetlek! Aludj, José, aludj, ne kockáztasd a sikert.
E fenyegetéstől jobban megijedt, mint akárminő idegrázó jelenéstől és álomra hunyta szemeit.
—A siker! A siker! mormogá. Ezért, ha kell, álomban élek akár a négy évszakon keresztül... és aludt, míg csak a hajnalpír rózsaszínű fénye keresztül nem szürődött a vastag üvegkarikákon.
A VÉGNEK VÉGE...
Bornemissza Lénárd éppen kertjébe akart indulni, hogy megnézze, vajjon különös gonddal tenyésztett Borametzfa palántái nem szenvedtek-e a hirtelen jött jégesőtől, midőn csatlós kocogott be udvarába.
—Ki vagy? Honnan jöttél?
—Pethőné nagyasszonyom sellővári udvarából jöttem! felelte a jövevény.
—Úgy? Nincs baja leányomnak? Hoztál valamit? Ide vele, parancsolá kurtán.
A csatlós nyergéről egy széles, de lapos iszákot oldozott le és a levéllel együtt átadta Ivánnak.
—Kegyelmed az öreg Iván, a kulcsár? Akkor kegyelmed számára is lenne ám valami átadni valóm a vendég leányasszonyka részéről, suttogá, tarsolyforma tarisznyáját oldozgatva.
—Fogd be a szádat, bolond! Majd, ha lejövök!
Az öreg megvárta, míg gazdája a levéllel szobájába tér vissza, akkor fordult a csatlóshoz:
—Nem megmondta a kisasszony, hogy csak akkor beszélj, ha senki se látja? No hát mit hoztál?
A csatlós elővakarászta tarsolya fenekéről a kis vászonzacskóba varrt levélkét.
—Küldje el kegyelmed annak, akinek szól! Igy parancsolta a lányasszonyka! suttogá a legény titkos szemhunyorintással...
—Jól van! Még ma útnak indul vele István úrfi lovásza a táborba. Ezt mondd, ha hazaérsz!
—Értem!
Iván megmutatta a csatlósnak a konyhát, ő maga a pincekulcsot akarta elhozni, de alig ért a folyosóra, midőn a fordulónál José toppant eléje.
—Öreg, mit küldött kisasszonyod attól az embertől? kérdezte szúró pillantással.
—Levelet és egy csomagot. Fenn vannak már a nagyúrnál! felelte.
—De neked mit adtak át? Vén róka, ne hazudj, ne tagadd, láttam mindent! Ide azzal a levéllel! Nyomában vagyok a praktikádnak, vén képmutató! és úgy nézett rá, hogy az öreg minden ízében remegni kezdett, de azért tovább is konokul tagadott mindent.
José alig bírta tartóztatni magát, hogy rá ne rohanjon.
—Nincs nálad semmi? Hát ez a levél itt mi? sziszegé lángoló pillantással és sovány ujjával mellbebökte az öreget, éppen ott, hol a levél volt.
E pillanatban a tudós lépett ki a szobából, az öreg Iván pedig elsietett onnan.
—Jó, hogy itt vagy, éppen érted akartam küldeni, kedveltem! Jer csak be hozzám! A te számodra van itt valami.
José fogcsikorgatva követte.
Amint a szobába lépett, mérgét, boszuját, mindent feledve, legyökeredzve állott meg.
A falról Klára élethíven talált arcképe nézett le rá, méla mosolygással.
—Úgy-e, a megszólalásig híven van találva? Él, beszél és mosolyog! kiáltá Bornemissza, José zavarában gyönyörködve.
—Valóban! csak ennyit tudott hebegni.
—Klára leányom azt írja, hogy egy vándorló olasz művész vetődött a sellővári kastélyba és addig kérte, könyörgött neki, hogy engedje magát lefestetni, míg Pethőné rokonunk unszolására, végre beleegyezett és nekem kedveskedik véle... Levelében rólad is megemlékszik, kedveltem. Kér, hogy néked is megmutassam, hogy jól van-e találva! És én nemcsak megmutatom, hanem néked is ajándékozom mindaddig, míg tiéd nem lesz maga az eredeti.
José halvány, lesoványodott arca kigyúlt az örömtől.
—Lásd, kedveltem, így van az! folytatá, elkomolyodva... Klára engedelmes lány! Tudtam én azt, hogy kiverjük a fejéből azt a haszontalan fickót, mihelyt elválasztjuk őket egymástól. Szokás, nem egyéb, mint szokás. Látod, már nem is kívánkozik haza!... Oh, Klára az én vérem, az én leányom! Lásd, már rád is gondol! Nekem meg arcképét küldte.
Ez utóbbi szavak megint mérget öntöttek a José szívébe:
—Az ám, de miért? Hogy elküldhesse azt a levelet, ami annál a vén képmutatónál van; gondolá keserű mosolygással és magában rögtön hozzátette: De meg kell kapnom, meg kell szereznem azt a levelet minden áron! és kisietett a szobából.
Tűvé tette az egész házat, de az öreget sehol sem találta. Végre a konyhában megtudta, hogy kevéssel ezelőtt eltávozott hazulról. Azt mondotta, hogy urának a talárját viszi a szabóhoz.
—A talár csak ürügy, most már nem kapom meg többé! gondola a spanyol és lement a toronyba. Oly hévvel fogott a tüzeléshez, hogy az athenora öble valóságos tűzhányó kráterként búgott, a szomszédok pedig éjjelenként félelmes borzongással néztek a kéményre, mely szünet nélkül okádta a fekete füstöt. A napok, hetek így mentek, rohantak egymásután... A kabbalisztikus négy számnak fele már lejárt és a koronás szalamandra, mint rendesen, minden éjjel megjelent Cynthia alakjában a lángtengerben és körülkeringve a titokteljes edényt, aranyesőt hullatott.
—Aludj, José! Aludj!
És José aludt, aludt, csakhogy úgy érezte, mintha minden nappal valami fokozódó, benső tűz forralná az ő vérét is... és mintha vér helyett az athenora lángja, tüze csergedeznék ereiben.
Egyik éjjel síráshoz hasonló sziszegés hallatszott az edény mélyéből és midőn a lángok között megjelent a koronás szalamandra, három dörrenés rengeté meg a torony falait.
—A három csepp robbanó naphta!... Sárkányunk legyőzte az oroszlánt. Örülj, José, örülj! A gyümölcs érik, munkánk vége felé közeledik...
—Már?!
—A naphta nélkül ki kellett volna várnotok a négy kabbalisztikus számot és az egy oszthatatlant. így azonban sokkal elébb megkapjátok az egészség, hosszú élet és a mérhetetlen gazdagság talizmánját!
José szíve szilajan vert örömében...
—Cynthia! mondd meg nekem, mi emészt engemet? Majd elégek! Vér helyett tűz nyargal ereimben? Felelj!
A tűz-sírás közül a szalamandra kacaja hallatszott:
—A tűz teszi azt, José, a tűz! Ez az őselem! Ebből született a többi három: a lég, a víz, a föld! Ebből születtetek ti is halandó emberek!... Aludj! José! aludj! Én majd őrködöm! és a szalamandra felemelt karjaiból aranyeső omlott az edényre oly vakítón, oly káprázatos ragyogással, hogy Josénak le kellett hunyni szemeit és kábultan hanyatlott vissza fekhelyére.
Másnap reggel a tudós, a régi jó időkből maradt ezüst-tányérkán néhány szőlőfürtöt hozott kedveltjének. José egyik szem szőlőn néhány parányi aranyszemecskét fedezett fel.
—Ecce! Az aranyat termő szőlő, amelyet Becharus Metallurgiájában leír! kiáltá ámulatteljes csudálkozással...
—Valóban az! Jó alkalom e sokat emlegetett phenomenon megvizsgálására; felelte rá társa.
—Várj! Várj! Ahol ez az egy volt, kell lenni többnek is! Végigböngészem az egész lugast. E növényi aranyat meg fogjuk chemice vizsgálni mercuriummal és ércvizekkel! Kiállja-e a próbát?... Te készíts elő mindent, a próba-követ és a lapis lydiust! kiáltá lelkendezve és a kertbe rohant.
Délben azonban nagyon kedvetlenül ült az ebédhez, derekát fájlalta a sok hajladozástól és még se talált egy szemet se többet.
—Délután folytatom! mormogá csökönyösen és már javában kereste, midőn az öreg Iván halálsápadtan rohant a kertbe. Könnyei omlottak és némán mutogatott az utána jövő tábori hírnökre, ki egy nagy pecsétes levelet adott át neki.
—Mi lelt? Mi történt? Beszélj hát! riadt rá, de alig hogy beletekintett a felszakított levélbe, ő is elhalványult és büszke fejét megindulva csüggeszté mellére, aztán kemény léptekkel hagyá el a kertet.
Az öreg Iván pedig ősz fejét egy hársfa derekára hajtva sírt keservesen.
José a mester sietősen döngő lépteiből azt hitte, legalább is egy kosárra való aranyhéjú szőlőt talált, de mennyire meg volt lepetve, midőn halavány, megilletődött arccal látta belépni.
—Mi történt? kérdezte.
—Szörnyű hír! Az a szerencsétlen fiú, unokaöcsém, Véglyessy István elesett a harcmezőn!
José szíve nagyot dobbant.
—Ki hozta a hírt?
—Olvasd! Jó barátom, a fővezér küldte egy futárral. Ott fenn van törött kardja, széthasgatott, véres mentéje és forgós kalpagja.
—Kedveltem, mondta neki másnap komolyan, jól megfontolva a dolgot, elhatároztam, hogy magam viszem meg e szomorú hírt leányomnak. Most már nincs okunk távoltartani, sőt szüksége vagyon a szeretetteljes gondozásra és vígasztalásra. Azért haza fogom hozni.
Egy hétnél tovább húzódott, halasztódott a dolog, míg Bornemissza Lénárd végre rászánta magát az indulásra.
A hosszú út unalmait elűzendő, annyira telerakatta az ócska hintó belsejét mindenféle kutyabőrös foliánsokkal, hogy magának alig jutott hely benne.
Igy felkészülve, Joséhoz ment búcsúzni:
—Indulok, kedveltem! De még egyet mondok. Én Klárát előkészítem mindenre... Bízd egészen rám a dolgot. Igérem, hogy megérkezésünkkor Klárát menyasszonyodként üdvözölheted!
—Bízvást teheti kegyelmed, mert, ha sejtelmeim nem csalnak, e drága igéretnek akkorra megszületik a díja is!...
—Ily hamar? Nem tévedsz? Nem csalatkozol? Egyebet nem tudott szólni nagy felindulásában.
A különben is csendes ház a gazda távoztával egészen kihaltnak látszott, úgy, hogy még a rideg természetű Josét is kellemetlen, idegenkedő érzés fogta el arra a tudatra, hogy most egyedül van és ő a gazda e nagy, roskatag épületben.
—Mindez nemsokára máskép lesz! gondolá... A gazdagság, az arany hatalmával, olasz kőfaragó-mesterek, velencei kárpitosok és díszítők tündérlakká fogják varázsolni az üres termeket. Tarka vendég-sereg, sürgő-forgó szolgaszemélyzet, életet és vidámságot teremt e rideg, templomi csendű falak közé.
—Oh, Klára, Klára, a kerek világ minden kincsét és drágaságát lábaid elé rakom, sóhajtotta egész hangosan, de riadtan fordult hátra, mert ugyanekkor tompa, gúnyos kacaj hallatszott mögötte...
Végig járta az egész folyosót, kihajolt a könyöklőről, de se itt, se az udvaron nem volt senki.
—Pedig nem csalódtam... tünődött, akaratlanul is folyvást mindenfelé kémlelődve... Eh, bizonyosan az utcán vagy a szomszédban kacagott valaki!
Visszasietett a forró, fülledt levegőjű toronyszobába.
A szalamandra azzal biztatta, hogy a gyümölcs érik és nem kell bevárniok a négy évszak leforgását!... Miről tudja meg hát, hogy a gyümölcs megérett?... Mikor?
Erre, anélkül, hogy kérdezte volna, megfelelt a lángok közt megjelenő szalamandra:
—Nekünk az idő időből áll! Nem órák, nem napok, hanem az eredmény után mérjük. A gyümölcs érik, az erő gyarapszik! Mindennap várhatod a bűvös virág kinyíltát! Aludj, José, aludj!
Ez után a kijelentés után még türelmetlenebbül várta a napok múlását és az éjtszaka hangverő csendjében, minden perc-kettyenést, minden óraütést szívének heves dobogása kísért.
Igy múlt el két hét. Most már mindennap várhatta, hogy az utazó hintó egyszerre csak begördül az udvarra: Klára megérkezik!
Türelmetlenségében a falon függő csizióban kezdett levelezni, melyet tudós házigazdája a hét égi planétának aspectusai nyomán szerkesztett a hét valamennyi napjára. Amit ez mond, annak tehát igaznak kell lenni, mert a könyv első pergament-lapjára maga a tudós írta rá e megjegyzést: »Nem babona, nem balhit, hanem az égi aspectusok csalhatatlan ereje a fundamentumuk.«
Egyszerre csak lassú, alázatos köszöntés riasztotta föl álmodozásaiból és anélkül, hogy az idegen belépését észrevette volna, ez már közvetlen előtte hajlongott.
—Leonhardus barátomat keresem! monda mély bókolással.
José megrezzenésében szótlanul bámult az ijesztő soványságú alakra.
Páter Julián állott előtte.
—A mester nincs honn, elutazott! felelé, ő is meghajtva magát, de rideg, elutasító hangon.
—Elutazott? Hová? ha szabad kérdeznem. Mindenekelőtt azonban szabad tudnom, kihez van szerencsém? Én páter Julián, felséges császári urunk gyóntatója vagyok!
—Tudom! Én pedig a mester adeptusa! volt rá a válasz.
A jezsuita éles, kémlelő tekintetet lövellt rá félig leeresztett kékes szemhéjai alól, azután pedig körülnézett a toronyszobában.
—Eszerint nem szállhatok meg e házban? kérdé késlekedve.
—Sajnálom! Erre nem vagyok fölhatalmazva! felelé visszautasítólag.
—Fiatal ember! Én Leonhardusnak ifjúkorbéli bizalmas barátja vagyok!
—Tudom! A mester nem titkolá ezt előttem!
—Tehát várt engemet az én kedves Leonhardus barátom?
—Sejtette e látogatást.
—És még sem rendelkezett semmiképen elfogadásomról? kérdé és szeme kémlő pillantással tapadt a beszélőre...
—Semmiképen se!
—Hol van Iván, a kulcsár?
—A jószágon. Ügyel az aratásra és betakarításra... Atyaságod beláthatja, hogy én mint vendég, vendéget nem invitálhatok!
—Mit jelentsenek e szavak, fiatal ember? kérdé a páter édeskésen.
—Tessék máshol éjjeli szállást keresni, viszonzá érdesen José. Kíván még főtisztelendő atyaságod valamit? Időm ki van mérve.
Páter Julián megtartotta alázatos állását, de beesett szemei a harag és fenyegetés szikráit lövelltek.
—Eszerint kegyelmed elkerget? kérdé élesen.
—Ne méltóztassék félreérteni! Nem vagyok fölhatalmazva a vendéglátásra... felelé José.
—Leonhardus barátunk nagyon sajnálni fogja a történteket... mondá figyelmeztető hangon.
—Nem hiszem... felelé José fagyosan.
—Úgy hát Isten oltalmába ajánlom e házat! Ha Leonhardus megérkezik, mondja meg neki kegyelmed, hogy Keresztúri Gedeon úri házához szálltam... monda kenetteljes lemondással, de midőn a küszöbről visszatekintett, szemeik két villogó kardként keresztezték egymást.
Josénak csak késő délután jutott eszébe, hogy meg kellene kérdeztetni, csakugyan oda szállott-e? Kiment és előkiáltva a kertészt, a Keresztúri-házhoz küldte, de ez csakhamar azzal a hírrel jött vissza, hogy páter Julián, meg se pihenve, újra kocsiba ült, de azt igérte, hogy egy-két nap múlva visszatér.
A harmadik napon utána tudakozódtatott és embere azzal a hírrel jött vissza, hogy páter Julián az éjtszaka csakugyan visszaérkezett.
—Bárcsak már a mester is itthon lenne! De hát hol is marad? Valaminek történnie kellett, különben már visszaűzte volna a vágy és türelmetlenség... gondola lehangoltan; azután kis idő múlva fölállt, bezárta fenn és lenn az ajtókat, mert a mindinkább erősbödő szél fütyülve zúgott, sivított végig az egymást keresztező folyosókon.
—Zivatart kapunk! gondola, a távoli tompa dörgésre figyelve.
Csakugyan, éjtszakára orkánszerű vihar tört ki és rettentő villámlással és mennydörgéssel söpört végig a város fölött.
A földrázó csattanásokra figyelve, alig vette, észre az idő múlását. Az éj középórái elmúltak, de a szalamandra koronás alakja ma nem úszkált, nem jelent meg a zsarátnokká izzúlt lángtengerben.
Hallgatódzott, nem-e hallja a tűzsírás-forma kacajt? De csak az orkán vad bőgését hallotta.
Éjfélkor azonban, mintha szárnyát szegték volna, egyszerre elhallgatott. E rejtelmes csendességben az athenora falai és a titkok titkát rejtő edény egyszerre olvadt üvegként átlátszóvá változtak és a végtelenségig kiterjeszkedtek.
Bíborszínű ködben, csodálatosan villódzó bíborvörös párában úszott minden, a középen pedig szivárványszínű lángfelhő lebegett, melynek méhéből csillagként szikrázó, gyönyörű virág nőtt ki, melyet tömérdek alak vett körül idegenszerű fejedelmi öltözetekben, csillogó koronákkal, és térdet hajtva, ünnepélyes, mély áhítattal várták, míg a csodálatos virág koronaalakú kelyhe kitárul.
A virág kelyhe lassú fesléssel fölpattant, mire villámszerűen tűnt el az egész látomány és ugyanebben a pillanatban mély, földalatti dörgéssel az olvasztótégely födele lerepült az athenoráról és lágy, aëolhárfaszerű zengés közt az egész toronyszoba a hajnalpír rózsaszínű tündérvilágában úszott.
E bűbájos rózsaszínű sugárzást az edény fenekén csillogó bíborpiros kő lövellte. José kimondhatatlan gyönyörrel borult térdre és csak azt látta még, hogy a csodahatalmú kő erejétől az egész olvasztó-tégely tiszta színarannyá változik, azután eszméletlenül esett le a földre.
Csak a torony rovátkái között tanyázó csókák hajnali károgása térítette magához.
Künn komor, szürke köd borult mindenre, a toronyszoba mégis a hajnalmosolygás bűbájos pírjában derengett.
Remegve tápászkodott fel és szilaj, tétova pillantással nézett szét... a másik pillanatban azonban, mint a prédájára csapó saskeselyű visítása, olyan kiáltással rohant az athenora felé.
—A nagy titok föl van fedezve!
Térdre akart borulni, de mérhetetlen elragadtatásában csak mozdulatlanul bámulta a színarannyá vált olvasztóedényt és a fenekén ragyogó, csodálatos sugárzású bíborvörös követ.
—Enyém hát, enyém, a világ és mindenség leghatalmasabb talizmánja, mely egészséget, hosszú életet és mérhetetlen gazdagságot ád s a föld leghatalmasabb emberévé tesz engem! kiáltá mámorosan.
Midőn nyugodtabbnak érzé magát, fölolvasztotta a legnagyobb ólomdarabot s beledobva a vörös kőnek egy szilánkocskáját, az ólom színarannyá változott.
—Az utolsó kételytől is megszabadultam! Ez maga az igazi nagy élet-elixirium, Basilius, Albertus Magnus vörös oroszlánja és Hermes Trismegistosnak vörös sárkánya!
És alig hogy e szavakat kimondta, begördülő nehéz útihintó dübörgése reszkettette meg a torony ablakait.
Arcára egykedvű nyugalmat erőltetve, de szilajon dobogó szívvel sietett az érkezők elé.
Bornemissza szolgájára támaszkodva szállt ki a vén bárkából és erősen sántított, de José szemei csak Klárát keresték, ki észre sem véve feléje nyújtott kezét, az ő segélye nélkül szállott ki a kocsiból.
—Mi újság? Mi történt? szólott érdes, szaggatott hangon.
—Kellemes és kellemetlen! felelte és Klárára nézett.
—Klára lányom! Nyújtsd kezedet és üdvözöld néhány szíves szóval jövendőbeli élettársadat.
—Atyám parancsa előtt meghajlok, Venegas úr! De csak az alatt a föltétel alatt, ha István halála valónak bizonyul.
Bornemissza pedig ezalatt izgatott várakozással nézett kegyeltje arcára. Mély emberismerete valami rendkívülit sejtett ennek erőszakolt egykedvűsége mögött.
—Ne tétovázz! nógatá türelmetlenül.
—Páter Julián itt van... válaszolá halkan
—Itt, nálam!?
—Nem itt. Nem nálunk... Én nem fogadhatám be vendégül. Emiatt, azt hiszem, ellenségünkké lett... De nem nagyon félhetünk a haragjától.
—No, no! Te nem tudod, mekkora hatalom van kezei között... felelte kedvetlenül.
José szemei égtek és egy fejjel magasabbra látszott nőni, midőn büszkén és diadalmasan végre kimondhatá:
—A mi kezeinkben nagyobb hatalom van. Mester, a nagy titkot megtaláltam.
Bornemissza Lénárd válaszul csak egy elfojtott kiáltást hallatott, azután szélvészként rohant le a toronyszobába.
José szintén utána sietett s így egyikük se vette észre, hogy ugyane pillanatban páter Julián lépett az udvarra és tétova nélkül utánuk indult.
Midőn José kinyitotta a nagy szekrényt és a bíborvörös kő hajnalpiros sugárzással ragyogta be a komor helyiséget, az agg tudós annyira meg volt indulva, hogy imádatos tisztelettel térdre borult a csodálatos erejű talizmán előtt.
—Végre! Végre!... csak ennyit bírt mondani, azután viharosan José nyakába borult.
—Üdv neked, Leonhardus! Jövendölésem tehát mégis beteljesedett. Te megtaláltad a nagy titok kulcsát!... szólalt meg egyszerre valaki kenetteljes hanghordozással mögöttük.
Bornemissza, mintha kígyóra lépett volna, riadt vissza.
—Gratulálok! Leonhardus, gratulálok! Tudományod a föld leghatalmasabb emberévé avatott. Üdv neked, drága barátom! Üdv!... folytatá leghizelgőbb hangján, kezét dörzsölve.
Amilyen mámoros örömben és elragadtatásban úszott az imént egész valója, épp akkora düh fogta el most Bornemisszát.
Egy lépéssel a másik szekrény előtt teremve, fölszakította annak ajtaját.
—Még ezután is mersz a szemem közé nézni, képmutató, nyomorult! kiáltá dörgő hangon és elébe tartotta azt a kémiai módon lemásolt levelet.
Páter Julián e váratlan fordulatra annyira elvesztette a lélekjelenlétét, hogy ijedtében felhördült és fakóvá vált arccal kapott a papir után:
—Hol szerezted?
Bornemissza lesujtó megvetéssel nézett rajta végig:
—Úgy ám, hol? viszonzá maró gúnnyal. Ott, ahol igaz barátságot színlelve, írtad... Tőled annyira magasztalt tudományom segítségével. Menj, utállak! Nem ismerjük többé egymást.
—Leonhardus, te elhiszed? kiáltá és kezdé magát mosni, mentegetni. Esküdözött, hogy szemfényvesztés az egész, a sátán gonosz varázslata, apokrif, misztifikáció,—de a ház ura csak megvetőleg kacagott:
—Természetesen, az árulás és hazugság édes testvérek.
Hanem Julián atya kívül-belül kaucsukból volt gyúrva. Akárhogy leverték, földhöz ütötték, megint talpra állott és fölül igyekezett kerülni.
—Leonhardus, felejtsük az egészet! Mirevaló ez az ellenségeskedés?
Bornemissza indulatosan eléje dobbant.
—Nem félek tőletek!... E levelet pedig magam fogom fenséges urunknak, Mátyás főhercegnek bemutatni.
—Azt nem fogod tenni, Leonhardus!
—De igenis megteszem! Nem félek tőletek! Kezemben a győzelem és hatalom! dörögte szilaj lábdobbanással, a bíborvörös kőre és az arany edényre mutatva.
A két volt jóbarát pár pillanatig kihívó tekintettel méregette egymást.
—Mit kívánsz cserébe e levélért? kérdé benső izgalomtól vibráló hangon.
—Semmit! Menj és többé ne kerülj szemeim elé! Nem ismerjük egymást!... volt rá a hideg, engesztelhetetlen válasz.
—Utolsó szavad ez?
Bornemissza felelet helyett néma megvetéssel fordult el tőle.
—Jer, kedveltem! E mérhetetlen kincset biztos helyre kell szállítanunk és őriznünk kell. Eget, földet mozgásba fognak hozni, hogy megkerítsék, de ott leszünk, őrködünk, szakadatlanul... monda Josénak.
Páter Julián lesütött fejjel eltávozott.
—Egy órát, egyetlen percet sem adok többet, Klára! Négy hete múlt, hogy megfoghatatlan oktalansággal húzod, halasztod az egybekelés idejét. Kedden este esküsztök! monda a tudós olyan indulatos, parancsoló hangon, hogy lánya megfélemlítve elhallgatott.
Bornemissza azonban tovább is ingerülten járt föl s alá a drága szőnyegekkel és pompás mobiliákkal egészen újonnan bútorozott szobában, melynek nyitott ajtói még egész sereg egymásba nyíló, fényesebbnél fényesebb termet mutattak.
—Micsoda dolog az, hegy a leány nem hajol meg készséggel az apa akarata előtt! folytatá könyörtelenül.
—Atyám! esdeklett remegő hangon Klára.
—Csend! Angyalszelíd, engedelmes természetű édesanyád kétségbeesett volna önfejűséged és vonakodásod láttára. Ha nem látlak derült, engedelmes lánynak, akkor szerető atyád helyett fenyítő uradat és mesteredet tanulod megismerni bennem.
—Óh, édesatyám, mily kegyetlen szavak ezek!
Atyja eltaszította magától.
—Amilyeneket érdemelsz!
—Kedden este örök frigyre léptek és engedelmesnek, szelídnek, odaadónak akarlak látni! Az leszel-e? rivallta haraggal.
—Az leszek, atyám!... rebegte ekkor Klára megtört hangon és szobájába távozott.
—Tehát kedden este! Hat órára készen légy! Már mindent elintéztem. A lelkész és a tanuk a kis kápolnában várnak reátok! kiáltotta utána.
És ez a keddi nap Klára buzgó fohászai és könyörgései dacára is elérkezett.
—Oh, Istenem!—rebegé hangtalanul—mért nem tudtam én is meghalni! Mindjárt hat óra és mindennek vége! Oh, István! István!
Egyszerre azonban az a kétségbeesett mentő gondolat jutott eszébe, hátha megvallaná Josénak, hogy nem szereti, nem akar nejévé lenni semmi áron. Amilyen büszkének és jónak látszik, tán ha ezt megvallja neki, lemond kezéről.
E mentő gondolathoz a vízbefúlók görcsös erejével ragaszkodott. De hogy menjen oda? Egyedül nem mehet a toronyszobába, mely José lakása vala. Atyját fogja valami ürügy alatt magával hívni és Josét félreintve, elmondja neki.
Úgy is tett. Atyja ugyan furcsának találta, hogy a toronyszobából induljanak az esküvőre, de még se akarta kedvét szegni. José éppen barettája után nyúlt, midőn beléptek.