—Maradj! Klára akarta, hogy innen induljatok! szólott magyarázólag a tudós. Nos, lányom, hát mit akartál mondani? fordult aztán kérdőleg leányához.
Klára még halványabb lett. Most már visszaijedt a próbától.
Kétségbeesetten gyürögette a kezében tartott csipkekendőcskét, José pedig udvarias meghajlással közelebb lépve, várakozott.
Ebben a feszült, várakozó csendességben egyszerre érces csörrenés és siető lépések zaja hallatszott a lépcsőkön és a másik percben a holtnak hitt Véglyessy István szálas, katonás alakja állott előttük.
—Klára!
—István! Óh, István! Te élsz! Hála neked jóságos Istenem! sikoltá az öröm ujjongásával Klára és az ifjú kebelére borult.
—Élek, Klára, élek! Most már enyém lesz! Nem választ el bennünket senki! ujjongott István is boldogan.
—Tüstént ide mellém jösz, Klára! Micsoda immodestus viselkedés ez? rivallt rá atyja haragosan.
—Bátyám uram! Nézzen rám! A fővezér kapitánnyá nevezett ki vitézségemért. Most már nem tagadhatja meg tőlem Klára kezét!
—Hogy jössz te ide? Halálhíredet hallottuk.
—Én nem hittem! Az utolsó percig reménykedtem! kiáltotta közbe ragyogó szemekkel Klára.
—Hírét véve Klára férjhezmenetelének, éjjel-nappal siettem. Halálhírem pedig onnan eredt, mert embereim vértől borítva láttak lovamról lehullani a csatamezőn s azt hitték, hogy ott vesztem.
Bornemissza szemöldökei összehúzódtak és Joséra pillantva, látta, hogy ez dühtől torzult arccal mered a beszélőre, mintha rá akarna rohanni. Megnyugtatólag intett tehát neki, azután öccséhez fordult:
—Itthon pedig az történt, hogy Klára kezét odaajándékozá Venegas José úrnak. Kedveltem, fogd karon menyasszonyodat és jerünk!
—Atyám! sikoltá könyörgő hangon Klára és irtózva visszahátrált a feléje közeledő José elől.
E pillanatban föltárult a torony kis ajtaja és José halálsápadtan döbbent vissza a belépő magas nőalaktól.
—Cynthia! hebegék rángó, színtelen ajkai.
—Én vagyok, José! Esküd betelt! Érted jöttem! Nem megfogadtad, hogy a miénk vagy?...
—Mit akar és ki ez a turbulens persona? kérdezte Bornemissza zordonan.
—Nem ismerem! felelte José merészen; azután halkan s indulatosan odasúgta Cynthiának: Menj, távozz, akarom!
Cynthia felkacagott...
—Nem ismersz, igazán nem ismersz, José?
—Nem ismerlek! Tüstént távozz, akarom! Parancsolom! riadt rá eltorzult arccal.
Cynthia felemelte a karját és újra kacagott. Kacaja azonban egyre harsogóbb, ijesztőbb lett, úgy, hogy nem is kacaj volt az már többé, hanem süketítő mennydörgés.
Valamennyien rémülten, megdermedve álltak ott.
Egyszerre szeméből és kebléből vakító lángok lövelltek elő... azután dörgő roppanások között a falak és oszlopok inogni, omladozni kezdtek és Istvánnak éppen csak annyi ideje maradt, hogy a félig eszméletlen Klárát karjaiba kapva, a kis ajtó tömör boltozatán át az utcára meneküljön vele, midőn égig villanó lángok és földetrázó dörgés, ropogás között az egész torony összeomlott, maga alá temetve mindent.
EPILOGUS
A budai szent Zsigmond kápolna tudós lelkipásztora, Ambrozius atya,
aki lelkiismeretesen följegyezte az akkoriban történt nevezetesebb
eseményeket és jelenségeket, naplójának elsárgult lapjain az elmondott
történetre vonatkozó következő följegyzéseket tette:
»Die 27. Septembris.
Még most is füleimben cseng azon rémséges detonatiónak a dörgése, mely nagyon tudós Bornemissza Lénárd főnemes úr (tudós nevén Leonhardus Sydericus) portájának és úri palotájának majd háromfertály részét romokba döntötte, a szomszéd porták pedig alapjukban egészen megrendültének.
Éppen Ave harangozás utáni estvéli áhitatosságomat végezve, egy ideig még jámbor contemplatiókon jártatám elmémet, midőn egyszerre az Apocalypsis világomlasztó robaja között, firmamentumig lövellő lángok világítanak be mindeneket, azután földetrázó mennydörgéssel, sűrű füstfellegek burkolták orcusi sötétségbe a környéket.
Minden teremtett lélek kiszaladt és nagy remegéssel az utolsó ítélet eljövetelét várta. Senki se tudá, mi történt, mígnem egyszerre hire szaladt, hogy Bornemissza Lénárd uram és idegen országbéli adeptusa alchymiabéli és setét magiabéli manipulatióiknak estének áldozatul és tűz és romok alá vagynak temetve.
Bornemissza uram minden hajadoni erényekkel ékeskedő leánya, Clara, és öccse Véglyessy István, a kijáró boltozata alá menekülve, mindeneknek csudájára épen és sértetlenül maradtanak, és az ő kétségbeesett lamentációik és jajgatasaik segélyre serkenték az embereket, úgy, hogy tüstént az omladékok eltakarításához fogtanak.
Szörnyűséges pusztulás képe tárult fel ottan.
A tűz mindent megemésztett, az úri palotának csak előszárnya maradott állva, az is roskadozó állapotban... és a romok közül kihangzó elhaló hörgés- és nyöszörgéstől vezettetve, kemény és fáradságos munka után, ráakadtak a tudós nemes úrra, ki még ugyan élt, de órái meg valának számlálva. Az utolsó lelki vigaszt feladva nékie, még csak annyit tudott hörögni, hogy öccse oltalmába és szeretetébe ajánlja leányát, Clarat, azután megáldá őket, mire menten otthagyá lelke halandó porhüvelyét... Az idegen országbéli adeptus porhüvelyéből azonban egy atomust se találtanak, noha az egész romhalmazt széllyelhányták vala érette. Ő kegyelme egészen porráégett. Isten legyen irgalmas szegény lelkeiknek!
Persze, mint mindenkor, úgy most is sok mindenfélét beszélnek és imputálnak az emberek, kiváltképen a tudatlan misera plebs contribuens. Azt is mondják, hogy a jezsuita atyák boszújának esett a főnemes úr áldozatul, miután mindenféle cselszövényeikbe és titkos praktikáikba be lévén avatva, ezt most ellenük akará fordítani; néhányan a fekete mágiának és a természetfeletti hatalmak boszújának mondják, ellenben mások pedig politikai okoknak tulajdonítják vala az egész szerencsétlenséget, melynek másától őrizzen meg bennünket a magasságbéli kegyelme!
Mi történt, hogyan történt, erről se az árván maradt leányzó, Clara, sem pedig vőlegénye, Véglyessy István nem tudnak, vagy nem akarnak nyilatkozni. Azt csak a magasságbéli Isten, ki minden titoknak a tudója, tudná megmondani.
Én azonban erre azt mondom: Ember, hagyj békét a földöntúli
hatalmaknak, és ne kisértsd az Istent, minket gyarló bűnösöket pedig ne
vigy, én uram Istenem, kisértetbe!«
»Die 21-ti Octobris.
Miként a szerencsétlenül járt tudós úr óhajtá és meghagyá nekik, ma esküdtenek, a legnagyobb csendben és visszavonultságban, egymásnak sírig tartó hűséget Clara Bornemissza és Stefanus Véglyessy de Véghlyes...
Én kötém össze kezeiket az egyház áldásával.
Adja is meg a magasságbéli Úristen e sok gyötrelmet és
megpróbáltatásokat átszenvedett szíveknek mindenekben kegyelmét és a
házas élet minden boldogságát. Ámen!«
»Die 30-ta Octobris.
Városunkba nevezetes tudós és magasállású persona érkezett, felséges császári és királyi urunknak belső udvari medicinae doktora, a tudós és híresneves Hayek Thaddeus uram személyében, a bohémiai Prága (némelyek úgy mondják Práhá) városából.
E neves és eminens dignitás benső barátja vala a szerencsétlenül járt tudós főúrnak, és a hallott szerencsétlenség hire hozá vala hozzánk Buda városába.
E tudós férfiú többek között azt állítja, hogy ama rettentő robbanást bizonyára valami chemiai operatio idézte vala elő, valamelyes ismeretlen durranó mixtúra, mely a chemicaliák titkos és kitanulhatlan occulta qualitásából, anélkül, hogy sejtenék, némelykor előáll és vehementer explodál...
Igaz-e ez, nem-e, én nem tudom, de e tudós férfiú bizonyára competensebb judex, mint az én simplex és csekély mivoltom.«
Eddig tart páter Ambrozius naplójának a történetre vonatkozó része. A történet után tíz évvel később azonban Hayek Thaddeus prágai udvari orvos hagyatékában egy vaskos kézirattekercset találtak, mely a fent megírt történetet egész terjedelmében tartalmazza.
E kézirat első lapjára a tudós orvos saját kezével a következő megjegyzést iktatta:
»Azok, kik a nagy titkot megtalálták, így írják le a nagy elixirum születését, azon alchymisták pedig, kik sóváran keresik, ilyen csodálatos jelenések között képzelik a bíborvörös kő születését,—ítéletet azonban csak az mondhat, ki mindezen titkok kulcsát bírja.«
[2] Ignes reverberii: fokozott tűz.