AZ ÉGI JELEK

1580 táján, János fővétele napján, éppen delet harangoztak ős Budavárosában, midőn a nap egyszerre elsötétedett és helyette három sápadtfényű csudatünemény jelent meg a színétvesztett égbolton.

Kettő sugaras küllőalakban rajzolódott az égre, a harmadik pedig, egy óriási, vérbemártott török kardhoz hasonlított és a zenithről ragyogtatta alá lángvörös fényét.

A lakosság apraja-nagyja az utcákra tódult. Kinek is volna étvágya az evéshez, midőn ilyen fenyegető égi jelek támadnak.

Különösen az égboltozat közepén lángoló üstökös-csillagforma véres kard okozott nagy megdöbbenést s a félénkebbek szorongó szívvel találgatták: vajjon háborút, döghalált, vagy éppen a világnak a végét jelentik ezek a rémletes égi jelek?

—Nézzék csak kegyelmetek, a nagyontudós Bornemissza Lénárd főkamarásmester úr is vizsgálja a csudatüneményeket! szólalt meg a polgárok egyike.

—És mellette áll az ablakban vendége, Julián páter, a jezsuita! felelte rá a másik polgár.

—Julián páter ő atyasága a dicsőségesen uralkodó II-ik Rudolf királyunknak gyóntatója és lelki tanácsadója, jegyzé meg Ulrik, a harangöntő.

Ulrik mester komája, az olasz származású Zanardelli drágakőköszörülő és aranymíves is hozzájuk csatlakozott.

—Mit szólnak kegyelmetek e borzalmas égi csudákhoz?

—Mi nem szólunk, de komám se szóljon! Hadd tegyék ezt azok, kik magukat bölcseknek és mindentudóknak hiszik! válaszolá a harangöntő.

—Igaz a! Zanardelli mester, kegyelmed bejáratos a főkamarásmester úri palotájába, bizonyára tudója is, amik ott benn történnek? Vágott közbe a Zsigmond-közbéli szűcsmester.

—Annyi szent, hogy történik valami! Lépten-nyomon messze országokból érkező idegenek adják egymás kezébe a kilincset. Azután nem egyszer láttam, midőn a főkamarás úr egész csomó mindenféle plántával tért vissza a hegyek közül, mondá a harangöntő.

—Ezt én is láttam, sőt azt is megmondhatom, hogy a hátsó épület kéménye még éjtszaka idején is egyre okádja a füstöt, akárcsak a kegyelmed műhelye, Ulrik mester.

—Bezzeg a magunkforma szegény embert börtönre vetnék, ha ilyesféle tilalmas dolgokat machinálna! De hát a nagyuraknak minden szabad! Még a gonoszság is! vélekedék a szűcsmester.

—Miből gondolják kegyelmetek, hogy tilalmas gonoszságokat mívelnek a palotában? kérdé a drágakőköszörülő.

—No hát abból, mert az ördögidézéshez, a gonosszal való cimboráláshoz és a megrontásokhoz kell az a sokféle plánta és az örökké égő kohó! válaszolá a köpcös paszomántos.

—Zanardelli mester bejáratos a palotába! Cáfolja hát meg, ha tudja!

—No hát tudják meg, hogy Bornemissza Lénárd főkamarásmester úr kedveli a tudományokat és éjjel-nappal azokban búvárkodik. Azok az idegen országból érkező vándorok pedig szintén tudósok, kik nagy hírneveért keresik fel, mert különösen első auktoritás az alchymiában, amiért nagy tekintélyben áll és kedves embere felséges urunknak és királyunknak, II-ik Rudolf császárnak is. Most hallották kegyelmetek az igazságot. Tegyenek lakatot a szájukra, mert bizony isten megjárják! figyelmezteté őket a harangöntő.

—Köztünk legyen mondva, én is csak azt hiszem, hogy nem jó keresztényhez és nem főúrhoz illő az ilyen bűbájos mesterkedés—jegyzé meg Ulrik mester, midőn magukra maradtak.

Az aranyműves megfordult, hogy távozzék, midőn egy lovászforma cseléd a palotába hívta. A nagykapu egyik oldalajtócskáján léptek a nagy négyszögletű épületbe, melynek oldalszárnyait fedett folyosók kötötték össze a sajátságos modorban épült hátsó résszel. Egyik tornyában a csillagvizsgáló, a másikban a laboratórium volt berendezve, a két tornyot pedig egy nagy terem kötötte össze egymással.

A ház ura, Bornemissza Lénárd, ebben a teremben várta.

Herkulesi termetű alak volt. Széles vállak, kemény, szigorú, a virrasztásoktól és búvárkodástól mélyen bennülő szemek. Rövidre nyírt haján lapos camaura ült, erősen őszbe csavarodó hosszú szakálla pedig két ágra választva omlott alá.

—Arnoldus mester! Három darab legerősebb tüzetálló tégelyre lenne szükségem a legnagyobbakból, megfelelő födőkkel! Megérkeztek-e már? kérdezte.

—Kegyelmes uram szolgálatára állnak. Továbbá megkaptam a Borussiából rendelt Terra sigillatát és Caput mortuumot is!

—Ide kell küldeni! Mikor indul német- és olaszországi útjára?

—Csak Homonnai és Drugeth főnemes urak kommissióit várom, kiknek számára velencei tükröket, mozaik munkákat és más efféléket kell vásárolnom!

—Jól van! Nekem is lesznek kommissióim! Indulás előtt jelentkezzék.

Midőn az aranyműves eltávozott, Páter Julián előlépett az ablakfülkéből.

A fekete rendöltöny még kirívóbbá tette alakjának irtózatos soványságát.

—Most már senki se fog bennünket zavarni, folytatom hát. Küldetésem a mai nappal véget ért! A császár visszatérésemet sürgeti! szólalt meg lágy, kenetteljes hangján, miközben a magashátú támlányok egyikébe ereszkedett.

—Ez annak a jele, hogy tanácsod nélkül nem tud ellenni. Császári urunk világraszóló alchymiabéli tudományodért nagyon becsül téged. Ha pedig a nagy titkot megtalálnád, te lennél utána az első és leghatalmasabb embere az országnak.

—Mérhetetlen hatalommal és gazdagsággal járna e felfedezés! viszonzá Bornemissza sóváran.

—Ő felsége rövid idő múlva többféle jelét fogja adni irántad való változhatlan kegyelmének!

—Mindig csak üres ígéretek! viszonzá Bornemissza.

—Figyelj rám! Nem is sejted, minő fordulatok lesznek rövid idő múlva az országban és kormányzásban. Ő felsége a császár rendkívül féltékeny uralkodói jogaira, emiatt folytonos viszályban él háza tagjaival. Testvérei: Ernő és Mátyás főhercegek úgyszólván erőszakkal kezükbe ragadták a kormányzást és emiatt úgy az osztrák tartományokban, mint itt, folytonos zavarok és forrongások vannak napirenden, kivált azóta, mióta Mátyás főherceg egészen kezébe ragadta a magyar ügyek vezetését. Mátyás főhercegnél tisztelegve, átadám néki ő felsége bizalmas levelét, melyben azt írta fenséges öccsének, hogy itt tartózkodásom célja egyes-egyedül az alchymia magasabb titkainak veled való együttes búvárlása. De ez csak ürügy volt. Láttam az elégületlenséget, a forrongásokat és belzavarokat, melyek felséges urunk trónját veszélyeztetik. Első sorban engem akarnak az udvartól eltávolítani, mert, szerintük, korlátlan hatalmam van a császár felett!

—Igazuk van! Korlátlan hatalommal uralkodói rajta.

—Amilyen fegyverrel támadnak, olyannal védekezünk! A császár elhatározta, hogy Mátyás főherceget teljesen kizárja a kormányzási ügyekből! Mivel pedig császári urunk prágai udvarát nem akarja elhagyni, országai kormányzását azokra a kipróbált híveire bízza, kiktől nem kell féltenie trónját. Nagy szerep, nagy hatalom és fényes tisztség vár reád, barátom Lénárd! Hátha még csakugyan felfedeznéd a nagy titkot!! Akkor te uralkodnál az országban.

—Vagy pedig úgy járnék, mint az ánglius Kelley, kit ő felsége bárói rangra emelve, kegyeivel halmozott el, de mivel alchymiai titkait nem akarta neki elárulni, börtönbe vettetett, honnan, midőn menekülni akart, leesett és nyakát törte—viszonzá Bornemissza gúnyosan.

Páter Julián fejét csóválta:

—Barátod, Hayek Taddeus, az udvari orvos, ugyancsak hiányosan értesített erről az esetről! Kelley és cimborája Dee, mindketten közönséges csalók valának!

—Hálátlan vagy, Leonhardus. Tudod, hogy egy alchymista se mehet be mindaddig a felség alchymiai laboratóriumába, míg te előtted próbaelőadást nem tart tudományából... és csak a te ajánló leveledre nyílnak meg előtte a prágai Hradsin kapui.

—Ez ellen nem is panaszkodom! Néha csakugyan érdemes tudósok dissertálnak és experimentálnak műhelyemben; viszonzá Bornemissza.

—Hagyjuk a vitát! Még fontos megbeszélni valónk van hátra. A te érdeked azonos az enyémmel! Amint eddig beavattál alchymiai munkálkodásod titkaiba, úgy teszel ezentúl is. Ezáltal uralkodunk a császáron! Ha feltalálod a nagy titkot, ezt is közölni fogod velünk, mert jusson eszedbe, a belőle eredő mérhetlen gazdagságot csak a hatalom birtokában élvezheted.

E pillanatban egy öreg, meggörnyedt, de nagyon becsületes képű szolga lépett be a terembe.

—Miért háborgatsz e szokatlan időben, Iván? kérdezte nyersen Bornemissza.

—Kegyelmes uram, az ötvösmester elküldte az olvasztótégelyeket, tisztelendő atyaságod futárja pedig útrakészen áll.

—Vidd le a laboratóriumba! A laboráns szítsa fel a kohóban a tüzet és reszeljen négy uncia rezet, két uncia aurichalcumot finom porrá—parancsolá.

—Ecce! a futárról egészen elfeledkeztem. Csak néhány sort írok a rendfőnöknek.

A háziúr leeresztette a porcos íróasztal támláját és egy zárt faliszekrényből az akkoriban még kevéssé használt papirt véve elő, mellé helyezte a hattyútollból vágott pennát, a viasszal és selyemzsinórral egyetemben.

Páter Julián gondolkozva ült az asztalhoz.

—Titkos jegyekben írjam e levelet? Eh, a futár a mi emberünk.

Midőn készen lett, nagy mesterséggel összehajtogatta és átkötözte zöld selyemszállal, azután talárja alól elővont gyűrűvel lepecsételé.

—Mily különös színű tenta és milyen furcsa formájú írócharta; dünnyögé, hol a tentát, hol a papirost nézve, azután kisietett a rá várakozó futárhoz.

A tudós háziúr mint a ragadmányára csapó saskeselyű, sietett az íróasztalhoz; felemelte az ottmaradt papírlapot és a szekrénybe rejté.

Majd meglátjuk, tiszta kártyákkal játszol-e, páter Julián, vagy csak eszközként akarsz felhasználni?!

AZ ÉJFÉLI VENDÉG

Az öreg kulcsár lépett be nemsokára a terembe s egy pecsétes tekercset nyújtott át urának.

—Csatlós hozta a dullóvári Pethő-kastélyból! Azt beszéli, hogy, Klára kisasszony kicsibe múlt, hogy a martalócok kezébe nem esett.

—Menj és viseljed gondját a csatlósnak. Lehet, hogy választ visz leányom levelére. Várakozzék.

Leánya azt írta, hogy sólyomvadászat közben amúgy is nagyon messzire távoztak a kastélytól, ő pedig kócsagot űző sólyma után vágtatva, a vadászat hevélyében elszakadt társnőitől és a vidéket nem ismerve, eltévelyedett a mocsaras erdőségben, hol egyszerre csak martalócok vették őt körül. Segélykiáltásait, úgy látszik, senki se hallotta, mert a rablók már jó messzire magukkal ragadták és éppen száját akarták betömni, midőn pár jól célzott lövés a martalócok közül néhányat leterített, a bokrok közül pedig több ember rohant elő. A latrok megfutottak. A szabadítók idegen országbeli kereskedők valának és társzekereikkel, málhás állatjaikkal az erdőség tisztásán táboroztak. Az a férfiú, ki legelőször segélyére rohant és rablóját leütötte, inkább tudósnak, mint kalmárnak látszik, de csak annyit tudott meg róla, hogy Budára igyekszik s málhái könyvekből és különféle érc- és agyageszközökből állanak.

Bornemissza elhatározta, hogy még az nap ír Pethő Miklósnak, hogy leányát biztos kísérettel küldje haza.

Ekkor pedig elővette azt a papírlapot, min páter Julián a levelét írta és a felszálló gőz fölé tartotta.

Kevés idő múlva a zöldessárga charta majdnem egészen sötétbarnára változott és midőn a gőz elszállt, a boltozatról aláfüggő karosgyertyatartó felé tartotta.

Igy látszott meg csak, hogy e különös papir szitaformán át van lyuggatva.

Hosszú, figyelmes vizsgálat után elégedetten bólintott fejével, azután kiterítette, végigtörölte valami vörösszínű fluidumba mártott szivaccsal.

—Pár perc múlva a papir fehér lesz és az írás látszani fog—mormogá s újra meg újra végighúzta rajta a szivacsot és csakugyan nem telt belé több pár percnél, a setétbarna szín fehérré változott és előtűnt az írás fakóvörös betüivel.

Diadalmas mosolygással kezdett az olvasáshoz, hanem a mosolygás csakhamar lefagyott ajkairól.

—Hát így vagyunk! kiáltott fel kitörő dühvel, midőn elolvasta a levelet. Még csak nem is játékszer, hanem lépcső legyek a lábaitok alatt... azután fel akarnátok engem áldozni. Nincs is rosszul kifundálva!

Hogy is írja csak:

»Bornemissza valamit, titkol, rejteget előttem! Sejteni, hogy felfedezte az alchymia nagy titkát, vagy lehet, hogy közel jár hozzá. E rejtélyes és zárkózott karakterű férfiú enormis nagy tudományával, törhetetlen akaraterejével és nagyravágyásával veszélyesebb szövetségesnek, mint ellenségnek, mindazáltal nyiltan nem szakíthatunk vele. Ha Mátyás főherceg kezeiből a hatalmat sikerül kiragadnunk, úgy abba a magas méltóságba emeljük, hogy az államcsíny minden ódiuma egyedül csak az ő fejére háruljon és elveszítse, a mi kezeink pedig láthatatlanok maradjanak! Ellenben pedig, ha a főhercegnek sikerül a kormányzói hatalmat megtartania, úgy könnyű lesz minden machinatiót, összeesküvés formájában, egészen az ő nyakába varrni! Akár így, akár úgy forduljon tehát a kocka, a főherceg rendünknek mindenképen nagy hálával fog tartozni. Mert az első esetben veszedelmes vetélytárstól, a másodikban még veszedelmesebb összeesküvőtől szabadítjuk meg. Mert bármi érje is, vesztét rendünk érdeméül kell feltüntetni, hogy ő hercegsége bennünk lássa leghasznosabb szövetségeseit és támaszait...

Mindezeknek azonban csak akkor szabad megtörténni,—repetálom ezen intelmet—ha a nagy titkot az alchymiai tudomány ezen felkentje és királya megtalálta és velünk közölte, mert viszont e titokkal a világ mozgatója és emeltyűje: a mindenható arany és gazdagság jut rendünk birtokába és megalapítja uralmunkat nemcsak a császár, de az egész világ felett.«

Ezzel végződtek a levél sorai és Bornemissza dühös, szikrázó szemekkel, lüktető halántékkal járt alá s fel a hosszú teremben, majd egyszerre a kiülő rostéllyal védett ablakhoz lépve, kibámult a setétségbe, mert eközben már beállott az est és a terem szögletében álló nagy tokos óra száraz, egyhangú ketyegésével már nyolc óra felé tolta a mutatót.

—Tudtam, sejtettem, hogy kettős játékot űztök, de ekkora perfidiáról, ilyen sátáni álnokságról álmodni sem mertem—mormogá, mintha egy künn álló láthatatlan alakhoz beszélne. De én is hozzátok jártam iskolába, majd meglássuk hát, melyikünk lesz erősebb! Én ismerlek titeket egészen, de ti csak félig ismertek engem!

Távoli villámcikázások visszfénye lobbant fel koronként a koromsetét láthatáron, a lábas óra pedig érces kondulásokkal ütötte a nyolc órát.

Az asztalhoz ment és a lefüggő karosgyertyatartó alá állva, felemelé jobbját, melyen az abraxas-gyűrü ragyogott.

—Ez a gyűrü az én talizmánom, ez sugallta a levél megszerzését, lássuk, mit sugall most? és izzó tekintetét a vörös pontokkal hintett sötétzöld kőbe vésett kabbalisztikus jegyekre szegezé.

Sokáig nézett a kőre, gondolatai rohanva követték egymást és midőn felemelé szemét, homlokán a redők elsimultak.

—Úgy van. Csak higgadtan kell gondolkoznunk és mindjárt más színben látjuk a dolgokat... Míg a nagy titok meg nincs találva, addig nem kell tartanom semmitől... Mától fogva éjet-napot eggyé teszek, isten-ördög hatalmát segítségül hívom, hogy célt érjek. Holnap újra elkezdem a nagy művet és folytatni fogom, míg élek és lélekzem, míg vagyonom és hitelem futja! Bár Trismegistos és Paracelsus szerint két egyformán jártas adeptus elébb feltalálja a nagy titkot, de hol találjak én hozzám illő társat, mikor engem tekintenek e szent tudomány első felkentjének? Oh, bárcsak küldenének egyet a jó vagy rossz hatalmak! Ha maga a Sátán volna is, örömmel fogadnám.

Az óra kilencet ütött. Barettáját mélyebben fejébe nyomva, a setét folyosókon átment az első épületbe.

A háromkarú vert ezüst gyertyatartóban égő viaszgyertyák csak a faragott asztal körül világították meg a boltozatos éttermet, melynek falain és bútorzatán az egykori fénynek és pompának most már csak fakó, színehagyott maradványai csillogtak.

A nagy asztalnak csupán az egyik vége volt felterítve.

A tudós csak pár falatot evett s gondolatokba merülve gyurogatta, morzsolta a kenyér belét s egészen ott feledte volna magát az asztalnál, ha az öreg figyelmeztető köhögése fel nem riasztja.

Erre kihajtotta a maradék bort a serlegből és felállt.

—Klára a jövő héten hazaérkezik!

—Hála Istennek! Legalább megint élet és derü költözik e magányos házba! felelte az öreg felcsillámló szemekkel.

—Holnap kilenc órakor pedig elmégysz Izsák tőzsérhez! Megmondod neki, hogy kétszáz aranyat hozzon magával.

A gazda távozott.

—Megint új kölcsön? Mikor a régiek kamatját is alig bírjuk fizetni! dümmögte az öreg Iván. A Bornemissza-család dús javai, kincseket érő arany- és ezüstmarhái már mind odavannak... Semmit se lehet többé zálogba adni. Csak ez a kastély és egy kis birtok van még! Ha ez is füstbe megy, mi marad a jó Klára kisasszony részére? Istenem uram, mi lesz ebből? sóhajtá csaknem könnyezve.

Tompa, elmosódott moraj görgött koronként a távolban, midőn a ház ura visszatért a bibliothekás terembe.

—Zivatar közeledik! dörmögte, s a könyvespolc fenekéről egy láncos lakattal lezárt termetes foliánsot emelt ki.

Mielőtt azonban felnyitotta volna, az órára pillantott, melynek számlapjára a halál csontvázképe volt kaszával és homokórával felpingálva, köröskörül e jelmondattal: »Harum una veniet, quae tibi dicet abi!«

—Elég idő jut mindenre! azután felnyitotta a bőrbe kötött vastag könyvtáblákat:

—Nézzük csak, mit ír Abrahamii Eleazarus ben Peixoto mór alchymista »Fekete magiájában« a hasonmás által való bűvölésről?

—Trismegistos, Carneolus, Ghirlandius hasonló esetekről írnak. Ki kell formálni, a fekete magia szabályai szerint, az illető hasonmását bűvöserejű viaszból és a tagjaiba szurkált gombostűkkel vagy lassú égetéssel halálra lehet kínozni! Megtegyem-e a próbát az én kedves Julián barátommal és a rend generálisával? dörmögé kegyetlen mosolygással. Csak hasonló pénzzel fizetnék nekik, ha megtenném. Álnokságot álnoksággal! De nem! Addig nem nyúlok a setét hatalmak eme megrontó fegyvereihez, míg más fegyverekkel tudok küzdeni.

Holnap újra megkezdem a nagy műveletet! Eddigi kísérleteim biztatók ugyan, miután az anyagon némi transmutatió mutatkozik. De mégis hiányzik valami. A fő, a nagy titok, az éltető főelem, minek titkát nem bírom kitalálni... Hermes Trismegistos, Albertus Magnus, Paracelsus és Villanova, mind azt mondják, oly könnyű, hogy egy asszony, egy gyermek is elvégezheti a nagy műveletet, csak ki kell találni az életrehívó nagy elemet. Egyik Arothnak, vagyis ősanyagnak nevezi, másik Szalamandrának, harmadik sárkánynak és vörösoroszlánnak, de valamennyi más-más titkos jeleket rajzol utasításaiban! Mit jelentenek e titkos kabbalisztikus jegyek? Mit azok a csudálatos alakú, rejtélyes értelmű képek munkáikban? Ezeket nem tudom megfejteni, pedig ezekben rejlik az egész titok! Valahányszor tanulmányozásukba mélyedek, az éjfél álomhintő csendjében egész hallhatólag susogja fülembe valami rejtélyes hang: »Ezekben keresd, ezekben rejlik az arany szalamandráját életrehívó anyag!« Keressük hát tovább csüggedetlenül, a sivatagban tévelygő vándor olthatatlan szomjú epedésével!

Amíg ezeket szaggatottan maga elé mormogta, meggyujtá a páros karú gyertyatartóban levő sárga viaszgyertyákat és a mellékhelyiség egy elfüggönyzött szekrényéből több nagy könyvet és régi kéziratokat hozott elő, azután magashátú karosszékét a gyertyák fénykörébe húzva, ezek tanulmányozásába mélyedt.

Künn eközben koronként heves szélroham süvített végig s meg-megrázta az ablakok sejtalakban foglalt ólmos üvegkarikáit. Egy földetrengető rémséges csattanásnál az órára pillantott... Éjfél felé járt az idő és ebben a percben tört ki egész erejében a zivatar.

A szélvész bőgött, huhogott, a mindenség, mintha lángtengerben lobogott volna, a földet ingató csattanások és az aláomló zápor zuhogásába a leomló kémények, beszakadó háztetők döreje morajlott bele.

—Valóságos ítéletidő! Jaj annak, kit útban kap! mormogá kis ideig kifelé hallgatódzva, azután tovább forgatta a lapokat, különös jegyeket s idegen szavú jegyzeteket írva egy papírlapra...

A könyvek lapjain egymással küzdő oroszlánok, koronás kígyók, sárkányszárnyakkal, embercsontokkal teleszórt temetők, ormózatos tornyok, kripták, koporsók, emberi hullákon lakozó tűzmadarak voltak élénk szinekkel rajzolva, mindenféle alakú kabbalisztikus jegyek, lángnyelvek, olvasztó tégelyek, nőfejű szalamandrák és különös alakú virágok váltakoztak abban.

Bornemissza Lénárd tűnődve nézett e jelekre.

—Idáig csak meg tudom fejteni a jelképekbe rejtett utasításokat...

Egyszerre azonban a meglepetés tompa kiáltásával ugrott fel ültéből.

—Ébren vagyok, vagy álmodom?—suttogá izgatottan.—E könyvnek minden sorát, minden betűjét már kívülről tudom! Honnan jönnek hát ez ismeretlen sorok, ez egészen új kikezdés bele? Ez csalékony káprázat! Hallucináció! Phantasmagoria!

—Itt van! Nem káprázat! Szinte varázslatnak, csudának látszik, hogy eddig nem vevém észre! tagolá leírhatatlan felindulással és szeme előtt táncoltak a nyomtatott betűk, amint olvasá:

»Adeptusai az isteni alchymia szent tudományának! Négy szem egy tárgyon, két elme egy igyekezetben szüli az óhajtott eredményt egynél jobban, háromnál bizonyosabban! Egyiknek óhajtani, másiknak messze távolban akarni kell, hogy összejöjjetek. Mikor keressétek, mikor találjátok meg a nagy titkot, erre én, Hermes Trismegistos, a nagy, az alchymia felkentje, a nagy titkok tudója, azt mondom: Kettő egyben, egy a háromban adja az oszthatatlan hetesszámot. Égi jelek támadása előzi meg jöttét, éjféli zivatar dörgése közt kell érkezni annak, kinek segédkezése mellett meghallhatod az aranyszalamandra sírását az athenora tüzében, mert egyiknek kell adni az anyagot, másiknak az ébresztő lelket... Ez a kulcsa a keresett nagy titoknak, csak én találtam azt meg egyedül az ősanyag lelkének erejével«...

Ebben a pillanatban kezdte verni a lábasóra az éjfél óráit, a zivatar pedig tetőfokát érve, dühöngött és ugyanekkor megnyílt a terem ajtaja és egy idegen lépett be rajta széltől, esőtől csapzott hajjal.

—José Venegas Herrezuelo cordovai adeptus üdvözli Leonhardus Bornemissza doctor illuminatissimust, tudományos nevén Leonhardus Sydericust, szólalt meg latin nyelven s mélyen meghajtva magát.

—Ki vagy? Hogyan jössz ide? riadt rá megdöbbenve.

—Nevemet már megmondám! Cordovából jöttem, az alchymia felkentjéhez; szolgálatomat és tudományomat felajánlom neki! felelé másodszor is mélyen meghajolva.

Bornemissza egyszerre megrázkódott. Hermes Trismegistos imént olvasott szavai villámlobbanásként cikáztak át agyán... »Messziről jő... égijelek támadása előzi meg jöttét, éjféli zivatar dörgése között kell érkezni annak, kinek segédkezése mellett meghallhatod az aranyszalamandra sírását.« Ő az, kit az írás rejtélyes szavai jelentenek.

E gondolatra hatalmas alakja rejtélyes felindulástól reszketett, mintha titokteljes hatalmak jelenlétét érezné.

—Üdvözlégy házamban, szívből óhajtott, szívesen várt vendég! Mondá és forrón megszorítá hideg, nedves kezét.

Az idegen meghajtá magát:

—Mindenekelőtt engedje meg, doctor illuminatissimus, hogy köpönyegemet letehessem—mondá azután olyan elfogulatlan nyugalommal, mint aki rövid távollét után jön haza. Erre a háziúr is higgadt nyugalmat erőltetett magára, de vörösre gyúlt arca, rejtett örömtől izzó szemei meghazudtolák ezt.

—Bocsássa meg felindultságomat, kedves...

—Nevezzen doctor illuminatissimus, egyszerűen don Josénak, vagy pedig csak röviden: adeptusának, hiszen egyedüli célom az, hogy az isteni alchymia titkaiba egy ilyen mester vezessen be.

BORNEMISSZA KLÁRA

—Don José! mondá a tudós, nem mint adeptus, de mint velem egyenrangú társ fog laborálni... Ép ez okból, hallgassa meg, mi okozá örömteljes felindulásomat, akarom mondani megdöbbenésemet. Olvasta Hermes Trismegistos könyvét?

A jövevény bólintott.

—Nos hát, ennek hetvenhetedik lapján, harmadik bekezdésként ez áll. Szóról-szóra elmondta az olvasottakat, de az idegen csak fejét rázta:

—E bekezdést nem ismerem, pedig többször lelkiismeretesen keresztül tanulmányozám! felelé határozottan.

—Ugyanezt hittem én is! De kimondhatatlan bámulatomra benne találtam. Először káprázatnak, illuminatizmusnak hittem! De kézzelfoghatólag benne vagyon. Itt van, de alig vetett egy pillantást a könyvbe, a bámulat és elszörnyedés kiáltása lebbent el ajkairól.

A keresett kikezdést, mit kevéssel az elébb kétszer is, háromszor is elolvasott, nem találta a könyvben.

—De hát álom ez, vagy varázslat?

A jövevény sajátságosan mosolygott:

—Ha nem káprázat, úgy annak a titokteljes hatalomnak csodás intézkedése ez is, mely engemet a messze Hiberniából kegyelmedhez vezérlett. Három éjjelen át mindig egyformát álmodtam. Kegyelmedet láttam laboratóriumában munkálkodni. Ugyanezt a szobát láttam, amint van és egy titkos hang azt suttogá fülembe, hogy induljak útnak, mert kegyelmeddel együtt érjük el a nagy eredményt.

Útnak indultam, hogy kegyelmed adeptusává szegődjem. És ki írja le bámulatomat, midőn a legnagyobb zivatarban a városba érve, ugyanazon égi jeleket láttam az égen, ugyanazokat a házakat, utcákat láttam, miket álmaimban. Ez magyarázza meg, hogy idegen létemre, minden kérdezősködés nélkül, egyenesen ide találtam az éjfél magányos óráiban.

—Csudálatos! Valóban csudálatos! mormogá Bornemissza.

—Lehet, folytatá nyugodtan az idegen, mint két egyforma sympathiának titokteljes működése hozott össze bennünket. Kegyelmed szintén vágyakozhatott társ után. A szent alchymiai tudomány ereje ezt azután olyan ellenállhatatlan magicus sympathiává fejlesztette, hogy közös vágyaink, messze országok dacára, feltalálták egymást, megnyilatkozának lelkeinkben és mágnesként összehoztak bennünket.

Bornemissza elragadtatva hallgatá e mély tudományra valló magyarázatot.

—Úgy van! Igy történhetett! Eminenter deducálta kegyelmed—helyeslé élénken.

A jövevény köszönőleg hajtá meg magát:

—Most pedig engedje meg, doctor illuminatissimus, hogy csekély személyemről rövid felvilágosítást adjak. Én a Cordovába vándorlott ősrégi Venegas mór-családból származom, melynek minden tagja az alchymiai tudományokat művelé. A híres Haly Abbas, Messwe, Rhaseus és Torbuga tudósok családunkból származtak és szent hagyományként apáról fiúra szállott az alchymiai tudományok művelése. Egy tudós rokon oktatott az alchymiában, melynek titkait lankadatlan tudásvággyal kezdém búvárolni. Érett elmével visszaemlékezve a multra, most tudom csak megítélni, hogy nevelőatyám mily sok rejtélyes titoknak és természetfeletti erőknek volt birtokában és tán engemet is beavatott volna, mert egyetlen leánya: Cynthia mellett én is kedveltje valék, ha közbe nem jő valami. Ugyanis egyik reggelen felkelve, az athenora tüzét kioltva, az egész házat pedig üresen találtam. Nevelőatyám, Cynthia és az öreg szolga eltűntek. Hosszas keresés után csak egy levélkére találtam, melyben nevelőatyám arról tudósít, hogy az inquisitió üldözése elől olyan menedékhelyre kellett menekülnie, hova engem nem vihet magával. Éljek boldogul és a szent tudománynak, ezzel zárta be levelét.

Megfogadtam a szót. Ernyedetlenül buvárkodtam, éjjel-nappal forgattam, tanulmányoztam a nevesebb alchymisták könyveit, az őseimről rám maradt kéziratokat, de a nagy titok nem akart kutató elmém előtt felderülni.

Ilyenkor keserű csüggedés fogott el. Botor elmém magában az ars sacrában is kételkedni kezdett. Csakugyan igaza lenne hát Ateuchus Torquatusnak, ki azt mondja:

»Jegyezzétek meg magatoknak, ember embert hoz létre, oroszlán oroszlánt, kutya kutyákat! Ép így aranyat is csak aranyból lehet csinálni. Ez az egész titok.«

Újra nekifogtam a buvárlásnak, megdorgáltam magamat kicsinyhitüségemért és magambaszállva, beismerem, hogy egyedül csekély tudományomban rejlik a sikertelenség titka.

Ekkor buzgó szívvel fohászkodtam a felsőbb hatalmakhoz, mutassanak társat, kinek segítségével s tudásával elmém megfejthesse, mi eddig titok és rejtély volt előtte. E fohászkodásomnak sikere lett. A lélek rejtelmes sympathiája megmutatá a hozzád vezető utat, uram és mesterem, itt állok előtted, és kérlek, fogadj adeptusoddá, tanítványoddá.

—Nem adeptus, nem tanítvány, de mindenekben társam, alteregom leszel, te jelekben jött, kiválasztottja a szent tudománynak! Szívből üdvözöllek e falak között, te régen várt, kedves vendég! Jer, szobádba vezetlek és pihend ki magadat! szólott karonfogva a vendéget és felvéve a karosgyertyatartót, útközben felzörgette az öreg Ivánt és megparancsolá, hogy sietve készítsen egy kupa fűszeres melegbort. A holnapi nap, Horos tabellája szerint, egyike lévén a climactericus napoknak, haladék nélkül hozzákezdünk a műveletekhez—mondá és ő is nyugalomra tért.

Másnap azután a laboratóriumban megkezdődött az aranykészítés rejtélyes munkája.

Bornemissza egy aranyszelencéből bizonyos vegyüléket hullatott az olvasztótégelybe, melyre a födelet ráforrasztva, meggyujtották az athenorában a tüzet, melynek negyven napig egyfolytában szakadatlanul égnie kell majd.

A boltozatos toronyszoba szintén tele volt tetőig érő állványokkal, melyeken mindenféle szinű vegyiszerek, porok, folyadékok álltak. Óriási üveg-görebek, lombikok, mozsarak és forrasztótégelyek voltak felhalmozva egy könyvespolc szomszédjában, ezen túl nagy csukott ajtójú szekrények és természeti ritkaságokkal tömött polcok következtek, melyek között egy keskeny, de erősen megvasalt ajtócska vezetett ki a hátsó utcára, melynek kulcsa egy falbavert szögön lógott.

—A nagy mű megkezdődött. Együttesen vagy felváltva őrködünk az izzítás felett, ahogy a körülmények engedik — mondá ünnepélyesen a tudós házigazda. De lássuk csak, nem mulasztottunk-e el valamit?

Ezzel fennhangon olvasni kezdé a kitárt könyvből:

»Miután a tűznek folytonos élesztése által megnyerended a nephriticus fehér követ, amint fentebb meg vagyon magyarázva, ha vörösszinűre akarod változtatni, a tűz hevét fokoznod kell. Fokoznod kell a hevek hevéig, mert a mi bűvös szalamandránk csak a tűz legizzóbb méhéből támad életre, lángokból táplálkozik, s nem féli a tűz erejét«...

—Az avatatlanok előtt ez is eléggé rejtélyes magyarázat, szólott, midőn elvégezte az olvasást, de mi tisztában vagyunk az értelmével... Hanem most következnek azok a titkos kabbalisztikus jelek és jelképes alakok, melyekben a tulajdonképeni lényeg rejtőzködik! Az a kérdés tehát: a transmutatio titka van-e ezekben elrejtve, avagy pedig az izzítandó anyagok alkatrésze? Ezt kell legelsőbben is kitalálnunk, tisztelt társam és vendégem, don José Venegas de Herrezuelo!

—Nem jobb lenne, ha mindegyikünk magában elmélkednék? Én itt a laboratóriumban, kegyelmed pedig a bibliothecában. Három nap múlva aztán egybevetjük elmélkedéseink eredményét!

—Megkísérthetjük!

—Úgyis az a szabály, hogy úgy mondjam, törvénye az alchymiának; »a fiatalabb társnak kötelessége éjjel-nappal őrködni a tűz felett...« Ez őrködést tehát egyszersmindenkorra magamnak vindikálom! Az athenora búgásánál könnyebben esik az elmélkedés!...

Bornemissza bólintott.

—Úgy legyen!

A kitűzött három nap elteltével a házigazda nem győzte bámulni vendégének nagy készültségét és tudományát, az első hét végén pedig már annyira megszerette ezt a rejtélyes és magábazárkózott természetű fiatal embert, hogy legféltettebb titkaiba és terveibe is beavatta, amit eddig egyetlenegy emberrel sem tett meg a világon.

—Mindabból, miket elmondék, láthatod, kedveltem, hogy csak a kincs, a gazdagság az egyedüli uralkodó a világon. E sárga Mammon a világnak a lelke.

A fiatal alchymista gondolkozva húzta össze sűrű, szénfekete szemöldeit:

—Egy kételyem van, atyám és mesterem! Hermes Trismegistostól kezdve az alchymia nagyjai óvnak mindenkit attól, hogy az arany és meggazdagodás mohó vágyával ne keressék a nagy titkot.

—Ne félj! A tudomány igaz szeretetével párosuló igyekezettel, jó és nemes célokra, minők a mieink is, szabad az aranykészítés titkát keresni. Lásd, én mint apa, azon iparkodom, hogy egyetlen leányomat szerencséssé tegyem, miután más úton vagyont nem hagyhatnék neki.

—Azt hivém, nincs senkije se kegyelmednek?

—Egy leányom van! Szeretett hitvestársam, az ő születése után pár évre elhalt és én éltemet a tudományok és gyermekem nevelése között osztám meg!—felelé, s azután megindult az ajtó felé, mert ugyanebben a pillanatban megszólalt a reggelire hívó csengetyű hangja.

Bornemissza alig hogy az asztalhoz ült, a szúrágta diófa-táblákkal borított étterem ajtaját nagy zajjal felrántották és egy fiatal hadnagy csörtetett be a fekete-huszárok egyenruhájában.

— Adjon Isten jó reggelt, Lénárd bátyám! Hát kegyelmed ilyen nyugodtan reggeliz, vagy tán nem is tudja?—kiáltá csodálkozva...

A tudós nagyon fagyosan fogadta a vendéget.

—Nos hát mi baj? kérdé hidegen...

—Tárogatossy Bibiána úrasszony hozta a hírét, hogy Klárát a martalócok elrabolták. Csak Isten különös kegyelméből menekült meg.

—Tudom és intézkedtem már, hogy biztos kísérettel mielébb jöjjön haza! viszonzá hidegen.

— Klára hazajő? kiáltá örömmel.

Bornemissza kedvetlenül ráncolá össze homlokát s még fagyosabb, még elutasítóbb hangon felelé, mint az elébb:

—Azt nem tudom, de néked sem szükséges tudnod.

—Bátyám, e felelet!—kiáltá felfortyanva s villogó szemekkel.

—Amit egyszer kimondok, nem szoktam megmásítani—volt a szigorú válasz.

A fiatal katona pár percig szótlanul ült helyén, azután szelid hangon folytatá:

—Bátyám, én igazán szeretem Klárát, és ő is szeret engem—miért tagadja meg hát tőlem?

—Az okát már megmondtam!

—Lénárd bátyám, ne legyen olyan engesztelhetetlen, az Isten áldja meg! Kegyelmed nevelt fel és oktatott kicsiny koromtól fogva. Klárikával együtt nőttünk fel, mint testvérek. Tudóst akart belőlem faragni, de hát...

—Mindenhez van hajlama, tehetsége az embernek, csak akarat és kitartás kell hozzá—szakította félbe szárazon.

—Nem, Lénárd bátyám. Nagy tudós, philosoph létére tapasztalhatta, hogy kemény fejem, egyszerű eszem van. Minden szenvedélyem csak a mozgalmas, kalandos hadi pályához vonzott. Irtóztam a könyvektől és a vegytani konyha titokteljes gőzeitől... Hírnév, harci dicsőség után epedtem és ennek a hatalmas vágynak, ennek az emésztő akaratnak nem tudtam ellenállani... és midőn beléptem a seregbe, kegyelmed tüstént lemondott a gyámságról, általadta vagyonomat és kitiltott házából... Azóta haragszik rám, ezt nem tudja megbocsátani? Olyan nagy vétek ez?

—Nem csak ez! Akaratos, önfejű vagy, dacos és vakmerő a végletekig. E gyermekkori hibáid mellé a hadi élet tékozló, könnyelmű vágyakat, mértéktelenséget, fékezhetlen, civakodó természetet oltott beléd. Az imént mondád, hogy emésztő akaratodnak, hatalmas vágyaidnak nem bírtál ellenállni. Magad fölött mondtál ezzel ítéletet.

A fiatal hadnagy harag- és méltatlankodástól égő arccal ugrott fel helyéről:

—Bátyám, ez nem igaz! Bárki beszélte, hazugság! Mondd meg a hitvány rágalmazó nevét, hadd vonjam felelősségre—kiáltá villogó szemekkel, miközben akaratlanul kardjához kapott.

—Mérsékeld magadat, István! Ne feledd, ki előtt állsz! A város nagy, de még se olyan nagy, hogy hire ne menjen azoknak, kik a hegedősök és timborások társaságában reggelig devernyáznak a bor mellett, kocka- és kártya-játékon pazarolva a pénzt. Azt hiszed, be tudod fogni a hír száját, hogy szerteszét ne vigye, midőn egy árkolájtisztet halálra sebesítesz, egy másiknak halálos szúrást adsz, a harmadikat, negyediket pedig összevagdalod.

—Megsértettek! Becsületes párbaj volt mind! Az én életem épp úgy kockán forgott, mint az övék—vágott közbe dacosan.

—Ti párbajnak nevezitek, de ennek gyilkolás a neve!

—Bátyám, hát csakugyan megtagadja tőlem Klára kezét? Kiálta fellázadtan.

—Meg! Azután mire, tán hadnagyi zsoldodra akarnál megházasodni? kérdé gúnyosan.

—Kis birtokom még megvan! Különben Klárának sincs semmije.

—Egy koldusból ne legyen kettő!...

—Híven szeretjük egymást. A mindennapi meglesz, hiú pompára pedig se én, se Klára nem vágyakozik! Bátyám, ne tegyen bennünket boldogtalanná, hiszen egykoron kegyelmednek a vágya is az volt, hogy egymásé legyünk... és örömmel látta, hogy testvérként szerettük egymást...

—Éppen mivel testvérként ragaszkodtatok egymáshoz, könnyebben feleditek egymást. Fiatalkori rajongás, megszokás, hamar elmúlnak s rajta is leszek, hogy elmúljanak. Akaratomat tudod, egy szót se többet róla! viszonzá keményen... Vendégemet és adeptusomat hallom közeledni.

Az ajtó azonban ugyanekkor már megnyílt s belépett rajta az adeptus. A két fiatal először meglepetve bámult egymásra, de e meglepetés hideg, ellenséges tekintetté változott a bemutatás alatt, mintha ösztönszerűleg megérezték volna, hogy rövid idő múlva engesztelhetetlen és halálos ellenségek lesznek.

A spanyol azonban tiszteletteljes, mély meghajlással üdvözölte, mint a ház rokonát, István ellenben őszinte, tettetni nem tudó egyenes természetével, tartózkodólag és barátságtalanul. Azután haragtól sajgó szívvel távozott.

—Megint egy idegen jött-ment! Ezeknek áll a világ!

A folyosó végén az öreg Ivánt találta, ki bizalmas örömmel mosolygott reá már messziről.

—Iván apó, mondd meg, mikor jő vissza Klára?

—Nem tudom, Pista úrfi, igazán nem tudom! felelé az öreg fejét rázva.

—Ha megtudod, mindjárt értesítesz, úgy-e? Tedd meg, apókám, az isten áldjon meg!—kéré, az öreg kezét szorongatva.

Az urak akkor keltek fel a reggelitől.

—Már csak megkérdezem, mi a baj? Illuminatissimus jóformán alig érintette a reggelit. Tán rosszul érzi magát, avagy rossz híreket hallott öccse urától? kérdé a vendég lágy, behizelgő hangján.

—Mindkettőben vala részem! válaszolá a tudós kedvetlenül. Főfájás és borzongások kínoznak már pár nap óta! De most csak a tűzre legyen gondunk!

A rosszullét majd csak elmúlik.

De bizony nem múlt el, mert pár napra rá a tudós komolyan megbetegedett és ágyba került, de a fiatal spanyol olyan kitartó gondossággal ápolta, hogy az öreg Iván nem győzte eléggé magasztalni.

Bornemissza hálásan nyújtá feléje lesoványodott jobbját:

—Mivel háláljam meg néked mindezeket, fiam és kedveltem? Szólott megindultan.

—Legnagyobb jutalmam az, hogy kegyelmed meggyógyult!

—Hát az athenorában nem aludt-e ki a tűz?

—Nem!

—Hányadik nap már ez, kedveltem?

—A harminchetedik, mesterem!

—Három hétnél tovább voltam tehát beteg, mormolá... és midőn később elszunnyadt nagy karosszékében, álmában is csak ez kisértett fejében, mert szaggatottan mormogá: »Leo ruber, a tinctura rubedinis, a vörös sárkány, a nagy elixirium, bőgjön, dohogjon az athenora« és más efféle alchymista kifejezéseket.

José megnyugodva távozott mellőle, hogy felszítsa az athenora tüzét... és a lábbadozó csak arra a tompa dübörgésre riadt fel, mely mennydörgésként recsegtette meg az ablakok ólomba foglalt üvegkarikáit.

Éppen csengetni akart, hogy a zaj okát megtudakolja, midőn az ajtó hevesen feltárult és egy őzkarcsú lányalak repült a karjaiba.

—Atyám, kedves jó atyám, te beteg voltál! Hála Istennek, végre itthon vagyok és ápolhatlak! Óh, hogy én nem voltam melletted! Sokat szenvedtél úgy-e? és elébe térdelve, átölelte karjaival és sírt és kacagott egyszerre, az öreg Iván pedig szintén szemeit törülgetve, vele sírt, vele nevetett a hátuk mögött.

—Beteg voltam, lányom és csakis vendégünk szorgos ápolásának köszönheted, hegy életben találsz. Óh, milyen kitűnő egy jeles ifjú ez, ha fiam, tulajdon vérem volna, se tudnám jobban szeretni.

—Ki ő? Hol van hát? kérdezé Klára várakozásteljesen, de ugyanebben a pillanatban a váratlan meglepetés sikolya röppent el ajkairól, mert a belépőben ráismert arra az idegenre, ki őt a martalócok kezei közül kiszabadította.