VASÁRNAP DÉLUTÁN.
Tisztelt Uram!
Ön a minap könnyelmüen azt kérdezte tőlem, hogy hogyan töltjük mi itt Duna-Mócsingon a vasárnap délutánokat. Egy pesti embertől, aki idejött nyaralni, a fővárostól háromnegyedórányira, nem is kérdezhetett volna keservesebbet. Amikor kérdezte, szomoru kézlegyintéssel feleltem. Ön nem is vette észre, mennyi keserüség volt e mozdulatban. Most azonban megbüntetem a kiváncsiságáért és felelek a kérdésére. Még pedig őszintén. Könnyebb áttekinthetőség kedvéért sorba megyek a vasárnap-délután óráin. Hadd lássák Önök, pestiek, milyen kéj az, a szomszédban nyaralni.
HÁROM ÓRA.
Ebéd után le szoktam feküdni egy kicsit. Kettőkor ebédelünk s igy, mire a kanapéhoz vánszorgok, félhárom. Az első délutáni vonat kettő negyvenhatkor ér ide Pestről. Nyaralónk tiz percnyire van a vasuttól, tehát körülbelül háromkor érkezik ide az első vendég, azt a keserves, füzfán fütyülő rézangyalát Neki. A legrémesebb köztük Schmiri bácsi, aki egy kis cekkerrel jön és mindig ugy néz ki, mintha hozna valamit, de még soha sem hozott semmit. A cekkerben a sapkája van, meg a hálóinge, arra az esetre, ha lekésne az utolsó vonatról. Természetesen, aki háromkor jön, az fölver az álmomból. Schmiri bácsit azért utálom, mert azok közé a rettenetes emberek közé tartozik, akik erkölcsi fölénnyel keltik föl legédesebb álmából az embert, akik ezt a szemtelenséget egészségügyi vagy egyéb jóakaratu szabályok nevében követik el. Például: „ne lustálkodjál, elhizól“, vagy: „kelj föl, aztán éjjel nem tudsz aludni“, vagy: „itt döglesz, ahelyett, hogy a kertben sétálnál“. Még rémesebb Rőcze bácsi, aki azok rendjébe tartozik, akik mindenféle nyelvü idézetekkel költik fel az embert, ilyen vadállat is igen sok van a világon. Mikor legédesebben alszom, rám rivallnak: „fel, fel, vitézek, a csatára!“, vagy tréfásan: „kelj fel párnáidról, doktor Pókainé“, miközben huzzák ki a fejem alól a párnát. Németül: „auf, auf, ihr muntere Gesellen“, franciául: „allons enfants de la patrie“, olaszul: „andiamo, kis apám“, stb. Az vesse rám az első követ, aki még soha nem akarta lelőni azt a vigyorgó embert, aki vicces versekkel költötte fel. Ez az, tisztelt uram, amit én vasárnap délután három órakor hétről-hétre bekapok, egész nyáron.
NÉGY ÓRA.
Négy órakor jön Hermin néni, szegény rokonunk, öreg ruhákért és azért, hogy kávét kapjon. Azért jön vasárnap, mert akkor sok vendég van s mert tudja, hogy ő ilyenkor kellemetlen. Ilyenkor jajgat, hogy ő a konyhában akar uzsonnázni, csak azért, hogy erőszakkal behuzzák a verandára, hogy ott aztán sirva mondhassa a vendégeknek: „én nyomorban vagyok, ők gazdagok, a konyhába akartam menni, de megszégyenitenek“. Tulajdonképpen én tudom, hogy Hermin néni azért jön ki, hogy megsértsék. Ha nem sikerül megsértődnie estig, kétségbe van esve és hogy mégis megsértsék, olyanokat enged meg magának a vacsoránál, hogy krisztusi lény legyen, aki nem sérti meg. Ezért ki van adva a gyerekeknek, hogy hat óráig sértsék meg Hermin nénit (tessék elhinni, én esküszöm, hogy ugyis csak azért jön ki), mert ha hatkor megsértik, a hét óra tizenötössel hazamegy. De ha nem sértik meg, akkor a vacsoránál lehuzza a cipőjét, mint a multkor, azt mondván, hogy kavics ment bele és odaadja a vendégeknek, hogy nézzék meg, milyen rongyos, vagy, mint tavaly, addig szagolja a tányéron a rostélyost, amig végre is a feleségem az elfojtott dühtől reszketve megkérdi tőle, hogy mit szagol, mire Hermin néni szerényen szól: „semmit, fiam, egészen jó hus ez, csak nem tudom, miért kapom mindig én a büdöst?“ Valahogy azért megsérteti magát mindig. A borzasztó az, hogy tőlem nem sértődik meg, mert engem gyülöl, rólam tudja, hogy én tudom, mit akar, s kész vagyok nyolc-tiz olyan sértést suttogni a fülébe, hogy elzöldül. Ez nem számit. Neki igazi, fájó sértés kell a feleségemtől, vagy a gyerekektől. A gyerekek intézik el rendszerint, amennyiben azt mondják neki, hogy boldogult férjét ő mérgezte meg. De most már ez kezd elkopni, nem használ. Legutóbb a kis fiam hátulról egy kis kárpitosszöget vert bele, de erre is csak akkor sértődött meg, mikor a feleségem ezért nem akarta a fiut megverni. Igy valahogy elment a hét tizenötössel.
ÖT ÓRA.
Ötkor kezdenek jönni a gyerekek és a cselédek a szomszéd nyaralókból, kölcsönkérni. Ezt csak a nyaraló emberiség tudja, hogy mit jelent. Ahol sok vendég van, onnan jönnek kölcsönkérni: „Kettővel többen jöttek, a mama kéret kölcsön két pár eszcejgot és négy tányért, ja igaz, még két szalvéta is kell“. – „A nagysága tiszteletét küldi és kéri a fagylaltgépet“. – „A papa üdvözletét küldi és kér egy párnát, mert Uhajda bácsi kinn alszik“. – „A mama kéret szépen valamit olvasni, mert senki se jött“. Igy kérnek kölcsön székeket, szódavizet, kártyát, táblát, krétát, legyezőt, poharat, asztalt, grammofonlemezt, szivart, szipkát, sőt cselédet is, ha nagyon „sokan jöttek“. Mert az ok mindig ez: sokan jöttek, többen jöttek, mint amennyire számitottunk. Akihez nem jött senki, az vagy olvasnivalót kér, vagy maga is átjön. Ez igy megy hat óráig. Hatkor már rendesen ki vagyunk fosztva.
HAT ÓRA.
Hatkor megjelenik két ifju.
– Nevem Pök Ervin, – mondja az egyik.
– Nevem Hebrányi, – a másik.
Segédek? Nem. Rendezők. Jegyeket hoztak eladni. Szombaton este hangverseny lesz az alsó Vadrovitz-féle vendéglőben. De felül is lehet fizetni. Kedves neje szeret táncolni. Köszönöm, nem járunk sehova. De jótékony cél. Nem, nem. Ugyan papa, adj egy forintot nekik a jótékonyra és nem kell jegy. Oh, hova tetszik gondolni.
A rettenetes az, hogy a vendégeimnek is eladnak jegyeket. Nem, mintha sajnálnám a vendégeimet, hanem mert ezzel szombaton az én nyakamra szabaditják őket és ilyenkor bál után az ebédlőben hatan alusznak délig.
Nem, nem, köszönjük. De a kis lányok hadd táncoljanak. Oh, kérem, a kis lányok még kicsik, az egyik hat éves, a másik négy. Nem baj, kérem, a kis teremben gyerekbál van. De nekik korán kell lefeküdni. Nem baj, kérem, a gyerekbál már délután ötkor kezdődik.
Most jön a sugdosás nőm részéről: „Adjak nekik kávét?“ „Nem – sugom –, hanem ha még van abból a multkori patkányméregből…“ Aztán folytatódik fennhangon: „Isznak az urak egy kis kávét nálunk?“ Hehehe, már kétszer kávéztunk. Mindegy no, kávézzanak harmadszor is. Hát ha olyan kedvesek…
És kávéznak. Aztán elmennek. Alásszolgája, Pöck ur, alásszolgája, Hebrányi ur. Pardon – mondják –, tévedés, én vagyok Pöck és ő a Hebrányi. Oh, pardon. Na ez igazán jó volt. De kérem, kérem.
Mindnyájan vigyorgunk, kényszeredetten. Kikisérjük őket a kertajtóig. Jó napot. Alásszolgája. Kullogunk vissza a kerten keresztül, szomoruan, a verandán hemzsegő vendégekhez. Hol van Hermin néni? A fürdőszobában zokog. Mi az? Végre sikerült megsértődnie: „nekem persze be se mutattátok őket“. Tanácstalanul állok. Hermin néni csöndesen sir. A szomszéd villa terraszáról halkan hozza át a szellő a hangokat: „nevem Pöck, nevem Hebrányi…“ Esteledik.
HÉT ÓRA.
Hét órakor szokott jönni az a gaz Söpkesz, ne tessék rossz néven venni, hogy ilyen gorombán irok, de a fülemen jön ki az epe, ha erre a Söpkeszre gondolok. Már egyszer a kertészünket megbiztam, hogy utonállónak öltözve, hátulról üsse fejbe egy léccel, mikor elmegy tőlünk, hátha nem jön többet. Ez meg is történt, de visszafelé sült el, mert Söpkesz visszaszaladt és nálunk aludt az éjszaka. Hiába minden. Ha a sötétben sétálni megyünk, a gyerekek még ott is, ahol nincs lépcső, azt mondják neki: „Söpkesz bácsi vigyázzon, itt egy lépcső van“ – és Söpkesz bácsi nagyot lép a semmibe, összecsuklik a lába, ami a legutálatosabb dolgok egyike, de ilyen tréfák sem riasztják el. A kávéjába külön e célra tartott stanicliból legyeket tesznek gyermekeim, megbizásomból. Hiába. Ami szivart ő kap, abba egész délelőtt varrótüvel lószőrt varr bele feleségem, kérésemre. Hiába. Amely székre ő leül, abból szög áll ki, intézkedésemre. Hiába. Szereti a szódavizet, tehát délelőtt egy szódásüvegbe közönséges vizet öntünk és azt kapja, hogy véresre nyomja a billentyün az ujjait és semmi nem jön belőle, örömömre. Hiába. Bor helyett külön csinálnak neki gyermekeim utasitásomra ugynevezett „Söpkeszbácsi-féle házi badacsonyit“ ecetből, vizből, cukorból és spirituszból. Hiába. Megissza. Hiába öljük, mérgezzük, verjük, sántitjuk, kinozzuk, minden vasárnap megjelenik, mert kártyázni akar és négy-öt koronát el akar nyerni tőlem, hogy azt mondhassa: „benyertem az utiköltséget“. Az erőszakos nyári vasárnap délutáni kártyázók királya Söpkesz, azoké, akik kihuzzák a házigazdát a vendégei közül és két forint ötvenet akarnak nyerni tőle.
NYOLC ÓRA.
Rövid, de keserves fejezet. Nyolc órakor jön az, illetve jönnek azok, akik hiába jöttek ki Mócsingra, mert nem találták otthon azokat, akikhez jöttek. Mócsingról ugyanis minden vasárnap megszökik a vendégek elől ötven család. Jövőre ötvenegy ilyen család lesz. Ezek aztán „mondok, ha már itt vagyunk“ – kiáltással jönnek be a kertbe és már az ajtóban levetik a kabátjukat.
KILENC ÓRA.
Ez a legfájdalmasabb óra a nyaraló életében. Ilyenkor már nem jön senki, de a borzasztó az, hogy nem is megy senki. Nyolc ötvenkor megy egy vonat Pestre, erre való tekintettel vasárnap kilenckor teritünk, hogy kedvet ne kapjanak a vendégek, mert a nyári vendég ugy vadul a fehér abrosztól, mint a bika a vörös kendőtől. Mondom, ha félkilenckor abroszt látnak, végünk van. Hát csak az utolsóelőtti vonat után van terités. De az példátlan és határtalan, hogy egy ilyen nyári vendég mily pontosan tudja a környékbeli menetrendet. Öten-hatan mindig azt kérdik: „mikor megy az utolsó vonat?“ Erre ugyan a feleségem azt szokta felelni, hogy: „ma hideget vacsorálunk“, de ez nem szokott használni. A multkor már, hogy megpukkadjanak, magunk is sajtot és kenyeret vacsoráltunk, de nem is vették észre.
E fájdalmas óra legfájdalmasabb előzménye az, amikor a verandáról látjuk, amint boldog szomszédok kisérik vendégeiket a nyolc ötvenes vonathoz, mikor nálunk még öten nyüzsögnek ingujjban, Söpkesz a házi badacsonyit issza ál-szódával, Schmiri bácsi cipő nélkül egy fán ül, Hermin néni rosszul van a hálószobában és a fejét borogatja, Rőcze bácsi fogpiszkálóval oltja a rózsafáimat, dr. Csaruga és felesége fürdenek, mert meleg van, Lujza néni csokoládét kényszerit a házőrző kutyába, a gyerekek levesbe való legyeket fogdosnak Söpkesz bácsinak. Vadányi tanár a kutat rontja el és Pista bácsi a hengemattéban hortyog, mint egy halászlé a nyilt tüzön, miközben Sebész bácsi (hallott valaki ilyet, hogy egy Schwarz Sebész-re magyarositsa a nevét? Ez is csak nálam történhetik meg…), mondom, miközben Sebész bácsi azt számitja ki az óráján, hogy hogyan lehetne lekésni az utolsó vonatról.
És ezalatt a boldog szomszédok kisérik a jó, derék, kedves vendégeket a vasuthoz és nevetve intenek be nekünk a keritésen. Rettenetes, uram, ezt látni. Az embernek megszakad a szive.
TIZ ÓRA.
Az utolsó vonat tiz huszonegykor megy. Tiz órakor már mi is vonulunk a mi csapatunkkal az állomás felé. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy jó volna juhászkutyát is tartani, ugynevezett terelő pulit, amely mindig egy csomóban tartsa a vendégeket, mert Sebész bácsi állandóan elkalandozik, mindenáron le akar késni az utolsó vonatról, ami az idén már kétszer sikerült neki. Tiz órától tiz huszonegyig tehát azzal telik az idő, hogy Sebész bácsira vigyázunk. De már olyanokat talál ki, hogy az csudálatos. Eleinte az óráját igazitotta vissza, eltünt és a vonat távozása után jött bucsuzni. Ott akar aludni és másnap a kertben reggelizni. Hiába minden. Az idén egyszer már odáig vittük, hogy felszállt a vonat hágcsójára, de szántszándékkal lebotlott róla, lábtörést szinlelt, a vonat persze nem várt, elment. Mikor már eltünt a vonat, akkor Sebész bácsi kiegyezett velünk egy ficamodásba, majd – attól félve, hogy orvost hivatunk, – lealkudta egy rándulásig, később annyit koncedált, hogy nagyon megütötte a lábát, majd egy negyedóra mulva „már nem is fáj“ kiáltással visszasétált velünk haza, az ebédlőben aludt és másnap becsületből még bicegett egy kicsit, amikor délelőtt tizkor elment. Ehhez a tiz órai fejezethez tartozik egyetlen vasárnapi örömem is, hogy igazságos legyek. A vendégek, akik az utolsó vonattal mennek haza, mindig vigan társalognak, mulatnak, hancuroznak a vonaton Pestig, de Hermin nénihez soha senki egy szót sem szól. Mérgesen ül egy sarokban Pestig. Ott nem köszönnek neki. És ő dühös, mert nem sértődhetik meg: tudniillik mert senkinek se fájna, ha megsértődnék. Már pedig neki ez kell. Mondom, ez az egy örömem van, s mikor féltizenegykor lefekszem, elmosolyodom boldogan az ágyban, arra gondolva, hogy most robog Pest felé a vonat a vidám társasággal és a sarokban ül mérgesen, felfuvódva Hermin néni, mint egy mellőzött sündisznó. Félálomban ezen mosolygok, mialatt künn a sötét ebédlőben Sebész bácsi óvatosan csuszik négykézláb a cselédszoba felé, hogy én ne halljam és hogy elcsábitsa a cselédeimet. Néha feldönt valamit és ilyenkor egy félóráig mozdulatlanul lóg a feldöntött butorba kapaszkodva és drukkol, hogy nem hallottam-e meg. Aztán visszamászik a kanapéra, ahol ágyaztunk neki és hangosan köhög, krákog, hogy halljam, hogy ott van, hogy nem ő volt az, aki ki akart menni a szobalányhoz. Jól van, Sebész bácsi.
Hát ilyen a mi vasárnapunk, tisztelt uram. Ha egyszer nincs jobb dolga, jőjjön ki. Duna-Mócsing, Pestmegye, Frühauf-féle villa, mindenki utbaigazitja, ezt béreljük már öt éve. Tisztelettel
egy családapa.