ESETEK.
Hagyjuk egy kicsit a fontoskodást és nézzünk meg közelről néhány tréfás kis esetet, hátha ilyesmiből is lehet okulni, az ember nem tudja, mitől hizik. Külföldről jött urak mesélték, kénytelen leszek megnevezni őket, olyannyira hihetetlennek tünik fel ez a pár apróság igy első hallásra.
Heltai Jenő, illustris barátom, Bécsből jött s azon frissiben a következőket meséli: A bécsi nagyköruton volt dolga, az Operával szemközt. Gyalog ment, s mint ahogy kényelmes emberek szokták, nem ment pontosan az Opera elé, hogy aztán onnan derékszögben, rövid uton siessen át a tulsó oldalra, hanem amugy pestiesen már jóval előbb nekivágott a kocsiutnak, ferdeszögben ment át a kocsifolyó egyik partjáról a másikra. Amint igy megy-mendegél, vigyázva a villamosok és autók közt, egyszerre csak – mint a régi regényirók mondanák – egy kéz nehezedik a vállára. Megfordul, s konstatálja, hogy a kézen fekete keztyü van, s hogy a fekete keztyühöz egy rendőr tartozik. Azt mondja neki a rendőr:
– Szabad kérnem egy szóra, uram!
Azzal karonfogja és kivezeti a kocsik kavarodásából, át a tulsó oldalra. Ott udvariasan szalutál és ezt mondja:
– Uram, sohse menjen át ferdeszögben az uttesten, hanem mindig ugy, hogy addig menjen az egyik oldalon, amig csak nem muszáj átmennie a tulsóra. Akkor pedig egyenesen vágjon át. Ha ferdeszög alatt megy, kétszer annyi időt tölt a kocsik közt, mint kellene és a soffőrök se tudnak önre vigyázni, mert nem tudják, hogy hova akar menni. Mig ha egyenesen vág át, az autók is könnyen igazodnak s ön is egykettőre odaát van.
Szólt, ismét szalutált és eltünt az utca forgatagában. Heltai annyira meg volt hatva, hogy visszamerészkedett a kocsik közé, megkereste a posztján és megköszönte neki a jó tanácsot. A rendőr pedig szigoruan szólt:
– Kérem, ez nekem utasitásom: minden egyes embert, aki rosszul megy át az uton, kitanitani.
Pont. Ennyi az egész.
Második érzelmes történet, ugyancsak Bécsből, ugyancsak rendőrről. Stoll Károly ur, a Király-szinház jeles főrendezője, szolgáltatta át nekünk. Haza akart utazni, tehát beszállt egy szerény egyfogatuba, a kocsishoz tette az utitáskáját és azt mondta neki:
– Zentralbahnhof!
– Igaz, hogy ezt a pályaudvart már nem igy hivják, hanem „Staatsbahnhof“-nak, de ez mellékes. Döcög vele a kocsi egy negyedóráig, végre megáll egy nagy ház előtt. Az utas kiszáll és látja, hogy a nagy házra ez van felirva: „Centralbad“, központi fürdő. Elkezd veszekedni a kocsissal, aki belátja tévedését, s miután a „Staatsbahnhof“ szót is megkapta, tovább döcög. Eltelik egy ujabb negyedóra, akkor megint megáll egy nagy ház előtt, de erre a házra meg az van irva: „Hauptzollamt“, fővámhivatal. Utasunk ismét kiszáll és elkeseredett kijelentéseket tesz a kocsisnak, akiről azonban csak most sül ki, hogy tökrészeg. A vitára odalép egy rendőr és beavatkozik. Az utas elmondja neki az egész esetet. A rendőr kiveszi az óráját, megnézi és igy szól:
– Az ön vonatja tiz perc mulva indul, ez a részeg ember pedig egy félóra alatt se tudja önt elszállitani a pályaudvarra.
Azzal int egy autotaxinak és átteszi rá a konflisról a bőröndöt, majd a soffőrhöz a következő beszédet intézi:
– Ezt az urat elviszi a Staatsbahnhofra, nem fogad el tőle pénzt és a viteldijért holnap jelentkezik a rendőrfőnökségen. Addig az én jelentésem ott lesz a pénzzel együtt, amit majd ezen a részeg kocsison veszek meg.
És még mielőtt az utas egy szót szólhatott volna, benyomta az autóba, rácsapta az ajtót és intett a soffőrnek, hogy menjen. Az egész hősköltemény egy perc alatt történt. Az utas a pályaudvaron minden áron ki akarta fizetni a soffőrt, de az nem fogadott el pénzt, azzal a megokolással, hogy szigoruan megbüntetik, ha nem teljesiti szóról-szóra a rendőr intézkedését.
Pont. Ez is csak ennyi.
Harmadik, szintén felette érzelmes história. Gyüjteményem számára Basch Andor ur, az ismert fiatal festőmüvész, hozta Berlinből. A hotelje előtt beül egy barátjával egy egyfogatu kocsiba és azt mondja a kocsisnak:
– Hajtson a Kaiser Friedrich Museumhoz.
Mennek, mendegélnek, egyszerre csak elérkeznek a Frigyes császárhoz cimzett muzeum elé. Ott kiszállnak, be akarnak menni, s akkor látják, hogy a muzeum be van zárva. Azt mondja az egyik:
– Nem baj, fizessük ki a kocsit és sétáljunk haza gyalog.
Előszedik az aprópénzt, megnézik a taxamétert, de e pillanatban odalép a rendőr, aki eddig messziről figyelte őket.
– Halt! – mondja. – Ne tessék fizetni. Az urak idegenek?
– Igen.
– Hol vették a kocsit?
– A Bristól-szálló előtt.
– És mit mondtak neki?
– Hogy hajtson a Frigyes-muzeumhoz.
– Köszönöm – mondja a rendőr –, az urak nem fogják megfizetni az utat.
– Miért?
– Mert a szállók előtt olyan kocsisok állomásoznak, akik ki vannak tanitva az idegenek kalauzolására, tehát ennek a kocsisnak kötelessége tudni, hogy a Frigyes-muzeum ma zárva van. Ha mégis idehozta az urakat, akkor azért tette, hogy a tájékozatlanságukkal visszaélve fuvart csináljon.
És int a kocsisnak, hogy takarodjék. A kocsis elindul, lassu lépésben. Az urak bámulnak, a rendőr pedig nyugodtan sétál tovább. De megsajnálják a kocsist, utána mennek és oda akarják adni neki a pénzt. Erre odasiet a rendőr, mondván:
– Ha az urak az intézkedésemhez nem alkalmazkodnak, kénytelen leszek a nevüket és lakásukat felirni.
A kocsis akkor már ott se volt. Az urak pedig kénytelen-kelletlen „alkalmazkodtak az intézkedéshez“.
Pont. Ez sincs tovább.
Negyedik számu, igen érzelmes történet, szerző saját gyüjtése, Budapestről. Az elmult év tavaszán lassu léptekkel sétál szerző, e sorok irója, az Erzsébet-köruton, nem egyedül, hanem tanuval, dr Szirmai Albert zeneszerző urral (VI., Teréz-körut 24/a. III.). Este kilenc óra volt, ép a Royal-szálló elé értünk, a csillagok ragyogtak, a légben a tavasz ezernyi büvös illata szállongott, a pacsirta dalolt és a szálló kapujában egy konfliskocsis rugdosott egy idősebb, fehér flanellruhás urat. Az idős ur angolul kiabált segitségért be a szállóba, a kocsis pedig magyarul fogta, rángatta, döfte le a lépcsőn, amibe nem avatkoztunk volna bele, mert mindjárt láttuk, hogy itt idegenforgalomról van szó, de mint mondám, rugások is fordultak elő, s mivel ép akkortájt irtam egy hosszu cikket Budapest külföldi rajongóiról, hirtelen elfogott az indulat és merész elhatározással beleavatkoztam az ügybe. Akkor már a szálló igazgatója is kirohant és vele együtt fejtettük le a kocsist az idegenről, akiről azonnal kisült, hogy amerikai orvos és a pesti kórházakat jött tanulmányozni. Föntebb bejelentett tanu ur igazolja, hogyha mi kellő időben nem érkezünk, az amerikai orvos a pesti kórházi viszonyokat nem a doktor, hanem a páciens szempontjából tanulmányozta volna. Most rövid, de elkeseredett tusa után, melyben a szálló portása és kofferhordozói is magyar vitézséggel vettek részt, megfékeztük a kocsist és megállapitottuk a tényállást, miközben ugyanaz a százezer ember, aki Blériot felszállását végignézte, példás rendben helyezkedett el körülöttünk. A következőket állapitottuk meg a kocsis és az amerikánus előadásából. Az amerikai Budán volt, Fenyvesi Emil szinmüvész urnál, aki rokona. Ott kocsit vett és átjött vele a Royalhoz. Itt megnézte a taksamérőt, az összeghez hozzátett negyven fillér borravalót és átadta a kocsisnak, mondván: „a többi a magáé“. Persze, németül mondta, ahogy tudta. A kocsis erre lármázni kezdett vele magyarul, hogy neki negyven fillér hidpénz is jár. Az amerikai nem értette, még egyszer megnézte a taksamérőt, látta, hogy többet is adott, vállat vont és ment be a hotelba. Kocsisunk ekkor, – aki ragaszkodott ahhoz, hogy a negyven fillért borravalónak, ne pedig hidpénznek tekintse – ahelyett, hogy bement volna a portáshoz és annak az utján hajtotta volna be a másik negyven fillért, tehát tulajdonképpen az ajándékot, egyszerübb eljárásra határozta el magát, s karjánál fogva lerántotta a szálló lépcsőjéről az idegent és el akarta verni. Ezt megállapitva, az amerikainak megmagyaráztuk, hogy amiért az ő üres kocsija most visszamegy Budára, ezért neki negyven fillért kell fizetnie, amit ugyan nem értett meg, de készséggel fizetett. Ekkor ugy gondolkoztam, hogy ha ez a jó kocsis boszuból rugdosta volna meg az idegent, mert az nem adott neki pénzt, istenem, szóra sem volna érdemes a dolog, ez nálunk rendben van, Fenyvesi majd megmagyarázza neki, hogy ez ősrégi magyar csikóshagyomány, a puszta vad, de becsületes fiának nemes felháborodása, stb. stb. De mivel a dulakodás még csak nem is a dukáló összegért, hanem a husz krajcár borravalóért folyt, nem annyira okoskodás, mint felháborodás utján elhatároztam, hogy rendőr kezére juttatom az embert. Azt ugy-e, mondanom sem kell, hogy rendőr sehol nem volt, sőt ugy-e, azt sem kell mondanom, hogy az a rendőr, akit a háziszolga aztán előkeritett, azt mondta, hogy neki semmi köze ehhez, mert ő ép most megy a másik kerületbe, a posztjára, sőt ugy-e, azt sem kell mondanom, hogy ujabb negyedórába került, amig a szolga rendőrt hozott a Király-utca sötét méhéből. Addig a kocsis igazán csak szivességből maradt körünkben. A rendőr aztán följegyezte a tényállást, felirta a szálló igazgatójának nevét; zeneszerző barátunkét s csekélységemét volt szerencsém magamnak egy cédulára felirva átnyujtani; felirta a kocsist, szóval felirt mindent, s most már nemsokára ismét tavaszodik, a légben ismét szálong a kikelet ezernyi büvös illata, a pacsirta ismét dalol, de idézést ez ügyben mind e mai napig nem kaptam. Lehet, hogy a hatóság lelkünkbe lát: szivünk mélyén most már nem kivánjuk a szegény kocsis megbüntetését, egy év alatt az ilyesmivel szemben ellágyul az ember, tudja isten, hány gyereke van otthon a kocsisnak, minek bántsák, jobb lett volna talán bele se szólni az egészbe. A hatóság tudja ezt és ezért nem kényszerit most arra, hogy ártsak egy nyomorgó sorsban levő szegény embernek. De ha akkor megidézték volna a tanukat, bizony talán még meg is büntették volna a kocsist. Mert, mondom – már az unalomig ismétlem – rendben volt, hogy rángatta és rugta az idegent, mert a kocsis jó magánjogász és bár nem ért németül, de tudta, hogy az első husz krajcárt az idegen borravalónak, ajándéknak minősitette, s igy ő csak ugy tekinthette volna azt hidpénznek, ha az ajándékozási szerződést egyoldalulag felbontja, – mondom, ez rendben volt, csak az nem volt rendben, hogy kocsisunk nemcsak városunk jóhirnevébe, a közrendbe és köztisztességbe, hanem köztiszteletben álló Büntető Törvénykönyvünk 350-ik paragrafusába is belerugott, amikor valakit „erőszakkal valaminek cselekvésére“ kényszeritett, hogy magának jogtalanul vagyoni hasznot szerezzen, amin nem változtatna még az sem, hogy e pénz neki járt, mert hisz nem a követelés anyagi jogtalansága, hanem érvényesitésének erőszakos módja a fontos, lásd Döntvénytár u. f. XXVIII. 36. sz. és u. f. XXVII. 111. Hogy pedig amit csinált, erőszak volt, az világos, mert fizikai erejét sértőleg alkalmazta, ami szintén nem illik, mondja a Döntvénytár u. f. XXXIV. 71. sz. Ez mind nem volt rendben, de hát elmult, vége. Olyan, mint egy szép álom. Most már hiába is citálnának be, se a rendőrre, se a kocsisra nem emlékszem, csak erre a kis történetre. S őszintén megvallva nem is azért mondtam el, hogy rendőrségünket szekirozzam vele, mert tisztelettel vagyok főkapitányunk iránt, aki nem tehet róla, hogy a kormányok a sok politikától nem hagyják a rendőrséget nyugodtan szép európai irányba fejlődni. Csak azért kellett elmesélni, mert egyszerre jött a másik három történet és ez a negyedik olyan szépen illett hozzájuk. A szives olvasó majd talán elgondolkozik egy kicsit és rájön arra, amire mi is rájöttünk, hogy a mi nyomorult, nyugtalan, romlott közviszonyaink okozzák, hogy nemcsak ebben a városban, de ebben az egész országban már maholnap senkinek sem érdemes a maga mesterségének apró szépségeit és finomságait kultiválni, mert minek tegye, mikor a feje fölött ég a ház? Az a nyugodt bécsi és berlini rendőr nem él örök ostromállapotban, az ráér ilyen finom, becsületes kis kunsztokat csinálni s lassan, de biztosan nevelni kocsist és közönséget. Egészen őszintén mondom: igazságtalanság volna a mienktől, szegénytől, ilyesmit kivánni.