FRANCIA PEZSGŐ A CSÁRDÁBAN.
Régi papirosok közt keresgélve, egy régi kis noteszkönyvben találtam ezt az egysoros feljegyzést: „Francia pezsgő a csárdában, evezősklubok“. Aztán rögtön eszembe jutott az egész história. Sok évvel ezelőtt azért irtam fel ezt a sort a kis zöld könyvbe, hogy valamikor abban a bizonyos nagy magyar társadalmi regényben felhasználjam. De az idő mulik, a társadalmi regénytervekből részint ujságcikkek iródnak, részint füst lesz belőlük a kávéházban, az ember még legjobban teszi, ha az ilyen kis tapasztalatot minden irodalmi máz nélkül irja meg, ugy, ahogy történt. Hátha akad valaki, aki szórakozik mellette, vagy elgondolkodik rajta.
A Dunán fölfelé, Vácon is tul kódorogtunk egyszer nyáron. Dél felé valami kocsmaféle után kellett nézni, ahol ebédelhessen a társaság. Végre nagynehezen találtunk a parton egy csárdát. A Petőfi legrongyosabb ütött-kopott csárdái lehettek olyanok, mint az volt, amelyet mi az éhes fiatalság diadalorditásával üdvözöltünk. Berontunk, enni kérünk. Öt perc mulva már kergették a csirkét a ház körül és mi lepihentünk, szemügyre vettük a kocsma belsejét. Egyszerre csak látjuk, hogy egy polc tetejéről rózsaszinü kupakok villognak felénk a félhomályban.
– Pezsgő!
Székre álltunk, megnéztük, valóban az volt. Lehetett vagy husz üveg Mumm, igazi jó francia pezsgő, szépen sorjába fektetve. Nem tudtam elképzelni, hogy mit keres a francia pezsgő ebben az ütött-kopott kis kocsmában, amely messze esett a legközelebbi világvárostól, Váctól és még messzibb volt a legdivatosabb erzsébetvárosi tengeri fürdőtől, Nagymarostól. Honnan jönnek ide azok a grófok, bárók, őrnagyok, bankigazgatók és drámairók, akiknek francia pezsgőre telik?
Elő a kocsmárost.
– Mi az ott fenn? Pezsgő?
– Az.
– Igazi, francia?
– Az.
– Hol vette?
– Pesten.
– Aztán miért nem tartja a pincében?
– Hogy lássák.
– Hát ki az ördög lássa meg ebben a rongyos csárdában? Kinek támad itt gusztusa francia pezsgőre?
Ravaszul vigyorgott:
– Evezős urak isszák, instálom. Pestről jönnek ide fel, vékony csónakon. Azok isszák.
Aztán beszédes lett és elmondta azt, amiért az egész esetet feljegyeztem a noteszbe. A pesti evezősök itt ki szoktak nála kötni, fürdenek, ebédelnek, alszanak egyet az árnyékban, aztán eveznek vissza Pestre. Sohse ittak mást, mint fröccsöt. Azt se sokat, csak ugy ebédhez egyet-kettőt. Egyszer azonban megtörtént, hogy két különböző evezőscsapat kötött ki a csárda mellett egyidőben.
Az egyik „vékony csónakot“ gentry-fiuk röpitették idáig, a másikat pedig egy olyan egylet tagjai, amely a tagfölvételnél nem helyezkedik felekezeti alapra és éppen ezért teljesen felekezeti jellegü. Az urak hidegen, de udvariasan köszöntötték egymást és két külön asztalhoz telepedtek le. Aztán a kocsmáros-család kergetni kezdte a csirkét a ház körül. Egyszerre csak elkiáltja magát a felekezeti csapat egy tagja:
– Kocsmáros! Van pezsgő?
– Biz az nincs, – mondta az öreg.
– Hát legközelebb, ha jövünk, legyen. Még pedig francia pezsgő legyen.
A másik asztalnál nagy csönd lett erre a rendelésre. Aztán ebédután elmentek mind. A mi kocsmárosunk azonban élelmes fiu volt, valahol hallotta, hogy a pezsgőn sokat lehet nyerni és se szó, se beszéd, bevágtatott Pestre és ellátta magát francia pezsgővel. Mikor mi arra jártunk, körülbelül a következőképpen állott a dolog.
Ha egy evezőcsapat jött, az fröccsöt ivott, akár gentry-csapat volt, akár asszimilált csapat. De azokon a napokon, amikor a két csapat véletlenül egyidőben került a kocsmába, mind a kettő pezsgőt ivott. Utóbb fejlődött a dolog, mert amikor hire ment, hogy a rongyos csárdában francia pezsgőt kapni, akkor nemcsak az egymástól felekezetben különböző csapatok találkozásakor, hanem minden olyan esetben fogyott a pezsgő, amikor két különböző egylet ebédelt a csárdában. Ugy, hogy a kocsmáros végül valóságos szakemberré vált az evezőssport terén, mert meg tudta egymástól különböztetni az egyenruhákat és ha két különböző ruhát látott, szó nélkül pezsgőt állitott mind a két társaság elé. Ezek meg egészen természetesnek találták, hogy ilyenkor ki kell vágni a rezet. És itták a francia pezsgőt. Ezért volt a polcon husz üveg Mumm. A kocsmáros abból élt, amiből Pesten már nem egy vállalkozó gazdagodott meg: a fővárost alkotó két, egymástól fajilag különböző társadalmi osztály nyilvános versengéséből.
Azzal tettem vissza a noteszt a régi papirosok közé, hogy az a másfél évtized, amely a beirás óta eltelt, bizony megváltoztatta a viszonyokat. Különös dolog, de ennek a kis históriának már régies illata van. Olyan, mintha negyven évvel ezelőtt történt volna. Hol vannak ma ezek a vidám urasági versenyek? Ma, a tönkrement zsidó földbirtokosok és az okosan müködő gentry bőrziánerek korában valóságos levendulaszaga van ennek a könyvbepréselt régi emléknek. Felekezeti párbajheccek, báli cigányafférek, dacból való pezsgőzések, hol vagytok? Nem lepődném meg, ha azt hallanám, hogy a rongyos kis csárdában most már csak akkor fogy a pezsgő, ha egy csapat ebédel ott. És hogy hamar az asztal alá dugják, ha bejön a kontracsapat, mert nem sportszerü dolog alkoholt szivni, mikor sportol az ember. A felekezeti romantika valahogy elmult tőlünk és azt hiszem, hogy kár érte, mert ez mindenesetre szebb és kedvesebb volt, mint ez a mostani nyugodt állapot, amikor nem pezsgődurrogással, zamatos pofonokkal, zártkörü bálokkal, cigánnyal és hasonló vidám jókkal folyik a verseny, hanem minden játszma készpénzbe, állásba, földbirtokba és hasonló szomoru jókba megy.