Az aruvimi erdő titka és egyéb szatirák

Vacsora után egy urral beszéltem, aki felháborodva mesélte, hogy mi történt a köruton. Ahogy este hétkor nagyban nyüzsögnek az emberek a gyalogjárón, egyszerre csak kiöntenek valamit egy ablakból. Talán egy pohár vizet. A lötty egy polgári külsejü urat ért. Megállt, levette a kalapját, megtörölte és fölnézett. Többen azt mondták: „gyerünk be a házmesterhez, az megmondja, föl kell jelenteni“. A lelöttyentett ur azonban megvetőleg intett a kezével, mintha azt mondaná: „ugyan kérem, örülök, hogy nem egy vasaló esett a fejemre“ – és eltünt a tömegben, anélkül, hogy elégtételt vett vagy boszut állt volna. Az ur, aki ezt elbeszélte, nagyon fel volt háborodva, azt mondta, hogy a pesti polgárt ugy agyonkinozza az élet, hogy már semmi önérzet nincs benne, azt mondta, hogy ez szimbolum, s azt jelenti, hogy: a pesti polgárral mindent lehet csinálni, ennél türelmesebb mártir nincs az egész világon.

Gondoltam: nem rossz, sőt érdekes, egyszer már lehetne irni arról, hogy mi mindent tür el Pesten az ember. Aztán hazamentem és éjszaka régi verseket olvastam. Egyszerre csak azt olvasom Buga Jakab énekében, amely a XVII. század utolsó negyedében kelt, hogy:

Olvasom, mondom magamban: ejnye, ma már nincs, aki ilyen keményen, szivbemarkolóan és mégis félvállról tudná megverselni az anyagi nyomoruságot. A vége meg még szebb:

Olvasom ezt is, mondom magamban: ha ma élne az, aki ezt irta, akkor nem sokat kellene törnünk a fejünket azon, hogy hogyan ecseteljük, rajzoljuk meg a magyar utókor számára a mai lomha, szomoru, indolens, a nyomoruságába belefásult pesti kávéházi állatot, – megirná ezt négy sorban, aki a koplaló, meggyötört kurucot ilyen szépen tette el nekünk.

És igy jutott megint eszembe az a szegény lelöttyentett Buga Jakab, aki a köruton megtörülközött és tovább ment. Bizonyos, hogy az ő farkasbőrének is lekopott a szőre, s valószinü, hogy rajta is nyargalódznak, ha nem is azok a madarak, amikről Buga Jakab szól, hát egyéb hü állatok. Azok, amelyekről egy kedves piktor a minap ezt mondta: „Képzeljétek, el kellett adnom a kutyámat, a macskámat, a háziur nem enged mást tartani, csak poloskát“. Eszembe jutott ez a szegény, türelmes, ismeretlen férfiu s az ő esete a keserü népköltészet hangulatával vegyitve azt az ideát adta, hogy kellene hamarjában irni egy modern pesti népballadát, a mai élet alakjaival, a mai ujságok hangján. Hátha valamikor elolvassa valaki és megsajnál bennünket legalább ugy, ahogy mi sajnáljuk kétszázharminc év ködén keresztül a jó Buga Jakabot.

Ime a rögtönzött vázlat, akinek tetszik, versbe szedheti:

ELSŐ STRÓFA.

Az ablakból kihajol egy kormánypárti képviselő, befolyásos ember, tréfás férfiu. A kezében poharat tart. A pohárban, mondjuk, viz van. Leönti az utcára, fejen találja vele a rendőrt. Fogja magát a rendőr, bemegy a kapu alá, megnézi a táblán, hogy ki lakik ottan, meglátja a képviselő nevét, letörüli a sisakját és kimegy, azt mondván hangosan:

– Esik az eső.

Miért?

Mert már megunta az utcán való fagyoskodást, régi derék rendőr, szeretné, ha áttennék a detektivosztályba polgári ruhás rendőrnek, ugyis elmegy jövő kedden Kijáry képviselőhöz, minek vesszen össze ép most a kormánypárttal, odahaza nyolc gyerek van és csak hatnak jut leves. Esik az eső.

MÁSODIK STRÓFA.

Látja ezt a kormánypárti képviselő, szalad a vizvezetékhez és ujra megtölti a poharat. Vár, vár, amig arra megy egy főkapitány. Fogja magát, lötty, ezt is leönti. A főkapitány leveszi cilinderét, megtörli szép hosszu, szőke szakállát, s arcán kaján rendőrfőnöki mosollyal belép a kapu alá, a lakók táblájához, s mondhatatlan kéjjel gondol arra, mint fogja megidéztetni, megbüntetni, négyfelé vágatni és elégettetni a lelöttyentőt. Meglátja a nevet, kijön a kapun és azt mondja:

– Ez az eső csak nem akar elállni.

Miért?

Mert ha a klubban egyetlen ember elkezd zavarogni, hogy a főkapitány igy, meg a főkapitány ugy, akkor előjön a sarokból az a huszonhárom, aki főkapitány szeretne lenni és akkor már huszonnégy tagból áll a főkapitány-ellenes párt és huszonnégyen fognak gunyos megjegyzéseket tenni a miniszterelnöknek a legközelebbi tüntetésnél, amikor nem sikerül egészen szétverni a tömeget. És a legelső alkalommal, amikor a párt bomlani kezd és a szájasoknak be kell tömni a száját, a miniszterelnök azt mondja: „a főkapitány ugyis népszerütlen, gyere pajtás, ülj be a helyére, ne izélj“. Ezért van igaza elvben minden főkapitánynak, amikor azon az állásponton van, hogy ez az eső csak nem akar elállni.

HARMADIK STRÓFA.

Látja ezt a vidám képviselő és ujra vizért rohan, majd ujra lesbeáll az ablaknál. Egyszerre csak arra jön a városi férfiu, nem tudom: alpolgármester-e, vagy csak tanácsnok, elég az hozzá, hogy nem kinevezett kormányközeg, hanem a nép választott tisztviselője. „Kiváncsi vagyok“ – szól a képviselő – és nyakonönti. A város ura felnéz, bemegy a kapu alá, majd kijön és ezt mormogja:

– Pedig mondta a feleségem, hogy vigyek esernyőt.

Miért?

Mert ki ül a választott tisztviselő nyakán? A kerületi bankdirektor, mint klikkvezér. Ez szavaz és szavaztat rá. Kinek a hordárja, a kutyamosója, a fia, a vőlegénye, a tejtestvére a kerületi bankvezér, mint klikkdirektor? A kormánynak. Miért? Mert különben tiz kerület közül kilencben fütyülne rá a községi választó. Kivel kell tehát jóban lenni a választott, szabad, független tisztviselőnek? A bankklikkel, mint vezérdirektorral, s ennek tejtestvérével, a mindenkori kormánnyal. Csuda-e, ha eszébe jut az az áldott, gondos feleség, aki azt mondta, hogy vigyen esernyőt?

NEGYEDIK STRÓFA.

„Ejnye – mondja fenn a képviselő –, most egy tábornok jön“. Vizért szalad és leönti őt, mert már elbizakodott és kiváncsi, meddig feszitheti a hurt. A tábornok összeráncolja szemöldökét, becsörtet a kapu alá, majd joviálisan kicsörtet, mondván:

– Ezer bomba és kartács, csöpög az eresz.

Miért?

Mert minden jó a karriérnek, csak az nem, hogy az ember affért csináljon a kormánypárti képviselővel, amikor ujabb százmilliókat kértek a hadsereg céljaira és minden tábornok kedves az udvarnál, csak az nem, aki bármily apróságból kifolyóan is, de hangulatot teremt a hadügyi kiadások sima megszavazása ellen.

Ezért csöpög az eresz.

ÖTÖDIK STRÓFA.

Ujabb adagért rohan képviselőnk, mert jönni látja a hatalmas milliomost, a mindenkitől független tőkést, bankvezért, akinek otthon száz milliója van a nachtkasznijában és aki előtt földig görnyednek a miniszterek. Lötty, leönti. Gazdagunk gunyosan mosolyog, mintha mondaná: „na te is jól kiválasztottad azt, akivel ilyen tréfát lehet üzni“ – és befordul a kapuba. Aztán kifordul és igy szól:

– Zuhog.

Miért?

Mert már méltóságos ur, de szeretne kegyelmes ur lenni, mert már nemes, de szeretne a báróság átugrásával gróf lenni, mert udvari tanácsos, de szeretne belső és titkos lenni, mert van egy-két fia, akinek politikai karriert szánt, mert mindent eltür, csak azt nem, hogy valaki félrehuzza a száját, ha meglátja a klubban. Tehát zuhog.

HATODIK STRÓFA.

Képviselőnk sokáig vár az ujabb lével, de ezuttal kifizeti magát a várakozás, mert nemes vad közeleg. „Végre egy ember“ – mondja boldogan –, „aki botrányt fog csinálni!“ Tudniillik a vad ellenzéki vezér jön arra, szemei vadul forognak, lába alatt döng a föld, szájaszéléből vér csurog. Püff, leönti ezt is. A vad vezér tigrisként ugrik a kapu alá. Majd tigrisként ugrik is ki a kapu alól és távozik e szavakkal:

– Olvad a hó.

Mert a vad vezér el van adósodva. Hol van eladósodva a vad vezér? A kormány bankjánál. A pénzt ugyan nem attól kapta, hanem Hersch Geizigtől, az uzsorástól és a kormány csak utóbb vásárolta meg a váltókat. Ezt lehet majd konstatálni, ha valami rágalmazó egyszer felhozza. De mégse kell ugrálni, mert Hersch Geizig csak azért adott, mert tudta, hogy a kormány meg fogja vásárolni a váltót, és a vad vezér is tudta, hogy Hersch Geizig csak azért kapott pénzt a banktól, mert megmondta, hogy a vad vezérnek kell. Igen meleg volt a déli órákban, határozottan olvad a házak tetején a hó.

HETEDIK STRÓFA.

Képviselőnk a büszkeségtől aklakában már kétakkorára dagadt, mint amekkora az első pohár viznél volt. Keblét duzzasztja a felemelő tudat, hogy minden földi hatalom fél tőle. De lelke mélyén ott settenkedik a rémület, hogy talán mégis akad e hazában valaki, aki tőle, a kormánypárti befolyásostól sem fél. Egyszerre elsáppad. Térdei megremegnek. Kezében reszket a pohár viz. Ugy érzi, elérkezett az ő megsemmisülésének órája is, mert jön, jön az, aki nálánál is nagyobb, hatalmasabb, – jön a miniszterelnök. Fényes, uj cilinderben jön, hetykén, büszkén. A képviselő szeme előtt elsötétül a világ. Halántéka lázasan lüktet. És valami vad kajánság, valami veszély-kereső vakmerőség arra ösztönzi, hogy lelöttyentse a miniszterelnököt is. Le is löttyenti. Kormányfőnknek egy arcizma sem rándul meg. Ridegen, hideg boszuállásra készen lépdel be a kapu alá, megtudandó, ki volt a vakmerő. Majd kijön, tovább sétál, miközben ezt suttogja:

– Ugy kell nekem, miért járok cilinderben gyalog.

Miért?

Mert ha van valaki a világon, aki retteg egy befolyásos kormánypárti képviselőtől, akkor a miniszterelnök az. Ezt nem is kell magyarázni. Kormányfőnk egyebet is türt volna, mert a „kilépek“ szócskára gondol. De igaza van, ugy kell neki, miért jár cilinderben gyalog.

Eddig van a ballada. Nem oly férfiasan tömör jellemzése a bus emberi nyomornak, mint a kuruc ének. De talán valószinü magyarázata ama férfiu esetének, akit a köruton leöntöttek és aki olyan okos volt, hogy még csak nem is tudakolta meg, ki öntötte le. Ebben a szép esztendejében hazánk e gyönyörü századának talán még neki kellett volna bocsánatot kérnie. De nagybölcsen tovább ment. Igy ő is másokkal szépen eltöngődik.