ÉLETMŰVÉSZET.
Néhai Salamon Ödönről, a királyian gőgös bohémről, már sokszor emlékeztem meg. Bölcs és nemes elme volt és akik ismerték, be fogják látni, hogy igen sok alkalom van, amikor lehet rá hivatkozni, ha bölcseségről és a lélek előkelőségéről van szó. Ugy jutott megint eszembe, hogy valaki azt mondta: a pesti ember nem tud bánni a pénzével, mert husz koronát ugy költ el, hogy két koronának látszik. A pénz nem annyit ér, amennyi rá van irva, hanem annyit, amennyit mutat és nem tréfa az, hogy a milliomos husz koronája többet ér, mint a szegény emberé, hiába mondja a szólás-mondás, hogy: az én pénzem is csak annyit ér, mint a kegyedé.
A Margitszigeten laktunk, egy kis iró és ujságiró kolónia, ezelőtt körülbelül tizenkét évvel. A társaságban Salamon Ödönt nevezték királynak, mert ő volt közöttünk a legelőkelőbb. Pénze, az nem volt. Ha volt nála két forint, akkor már gazdag embernek érezte magát. De azért ugy ruházkodott, mint boldogult Sagan herceg és aki először látta, nem mondta volna rá, hogy a világ egyik legszegényebb ujságirója, hanem legalább is azt, hogy valami igen jómódu földbirtokos, aki most jött a Nemzeti Kaszinóból és azért nézi a menetrendet, hogy holnap Párisba utazzék a lóversenyekre. De ezt lehetett hinni róla akkor is, amikor husz krajcár volt a zsebében, ami viszont a gyakoribb eset volt. Egyizben – nem egyetlen alkalom volt ez – egyikünknek sem volt pénzünk ebédre. Ilyenkor mi, ifjabbak és tapasztalatlanabbak, ősi szokás szerint megebédeltünk és adósak maradtunk az ebéd árával.
– Nem, – mondta a király, – ez nem helyes. Az embert nem tisztelik az olyan vedéglőben, ahol adósa marad az ebéd árával. Már pedig az kell, hogy az embert tiszteljék.
Nagyot néztünk:
– De ha nincs.
– Akkor nem ebédel az ember.
Valaki megszólalt:
– Hát neked van?
– Nekem sincs, – mondta nemes egyszerüséggel, – azaz hogy van. Pont negyven krajcárom van.
– Szóval nem fogsz ebédelni, vagy elmégy valami kis kocsmába, ahol negyven krajcárért megebédel az ember.
– Nem én. Uriember finom vendéglőben ebédel. Ha épen érdekel benneteket, nézzétek végig, hogyan ebédelek én meg ebben a vendéglőben, ahol a legolcsóbb étel nyolcvan krajcár, negyven krajcárból, ugy, hogy senki sem fog lenézni, mindenki tisztelni fog és senki sem fogja hinni, hogy pont csak épen ez a negyven krajcár van a zsebemben.
Köréje gyültünk és végignéztük. Mindenkinek, aki szeret tanulni az életben, ajánlom ezt a történetet. Többet lehet belőle tanulni az élet számára, mint akármelyik könyvből. Az eset igy folyt le:
– Pincér, – mondta unottan Salamon, – mi jó van az étlapon?
A pincér odaadja az étlapot, Salamon unottan végigfut rajta a tekintetével, aztán félredobja:
– Nem érdemes maguknál kész ételt enni… csupa állott, izetlen holmi. Csináltatni fogok valamit. Valami kiadósat, mert ma éhes vagyok…
Mi csak bámultunk.
Azt mondja a király:
– Csináltasson nekem egy vagdalt beefsteaket… még pedig nem marhahusból, hanem gyönge, szép borjuhusból, a javából, piritsák meg egy kicsit a tüzön, hogy ropogós legyen, adjon hozzá valami jó főzeléket, mondjuk: zöldborsót. De sokat.
Néztük, néztük, vártuk a végét. Eltelik vagy husz perc, a pincér hozza a kivánt ételt. Egy gyönyörü, pirosra sült, ropogós vagdalt beefsteaket, amely dacára a nevének nem marhahusból készült, körülötte csodaszép zöld borsó disszel. Leteszi az asztalra.
– Ejnye, – mondja Salamon, – nem szégyenlik magukat?
– Miért, kérem? – dadogja a pincér.
– Ez hus?
– Igen kérem.
– Ez? Hiszen ez agyon van sütve, ez ki van égetve, ezt talán valami porcellánolvasztó kohóban csinálták, olyan kemény… azt mondtam, hogy egy kicsit piritsák meg, de nem azt, hogy égessék össze!
– De kérem… – próbált valamit mondani a pincér.
– Ne feleseljen! – szólt rá Salamon olyan arccal, mintha a feleselésre a büntető törvénykönyvben tiz évi fegyház volna előirva.
– Kérem, – mondja szeliden a pincér, – visszaviszem.
– És azt hiszi, hogy én most itt megint várok egy félóráig, amig egy másikat rontanak el, vagy hogy eszem valamit ebből a rossz étlapból. Bocsánatot kérek, de az én gyomrom nem birja az ilyet. Ennél már finnyásabb ember vagyok.
A pincér tanácstalanul állt ott.
– Vigye vissza a hust a konyhába, – szólt Salamon békülékenyebb hangon, – mondja meg, hogy nem fogadom el, soha többé ebbe a vendéglőbe nem jövök.
A pincér nyul a tál után.
– A főzeléket hagyja itt, – kiált rá. – Éhen csak nem halhatok.
A pincér kiveszi a hust a tálból, ott hagyja a zöldborsót és távozik. Salamon jóizüen elfogyasztja a zöldborsót, megeszik hozzá egy darab kenyeret, aztán rászól a félénk pincérre:
– Ananászt hozzon.
A pincér nem felel. De az arcán látszik, hogy kinban van.
– Ananászt hozzon, – kiált rá ismét a király.
– Bocsánat, – hebegi, – ananász nincs.
– Szép kis vendéglő! Ide igazán csak boszankodni jár az ember. Küldje ide a fizetőpincért, fizetek, engem ugyan nem látnak többé.
Megjelenik a fizetőpincér, hajlong.
– Kérem, – mondja neki Salamon, – ide nem lehet járni. Rendelek egy husételt, azt elrontják. Rendelek egy ananászt, egy egész ananászt, mert a barátaimat is meg akartam kinálni, mert ők már ebéd után vannak, az meg nincs. Igy aztán most fizetek egy főzeléket meg egy darab kenyeret. Szégyeljék magukat!
– Husz krajcár, – mondja a főpincér.
Salamon letesz az asztalra husz krajcárt. Tiz krajcár borravalót ad a főpincérnek, tiz krajcárt az ételhordónak, aztán fölkel és el akar menni. Mikor veszi a kalapját, megjelenik ijedt arccal a vendéglős.
– Bocsánat egy percre, Salamon ur, – mondja, – valamit szeretnék mondani.
– Halljuk, – hangzik a világ legelőkelőbb hangján.
– Kérem, én csak bocsánatot akarok kérni Salamon urtól, mert rosszul tetszett nálam ebédelni és igérem, hogy ezentul ez nem történik meg soha. Kérem, ne haragudjék ránk és tiszteljen meg máskor is látogatásával.
Salamon nem felelt, jóakaróan biccentett a fejével és az összes pincérek sorfala és hajlongása közepett ment ki a vendéglőből. A vendéglős a bejáratig kisérte és ott földig hajolt előtte.
– Lássátok, fiuk, – mondta, – igy kell negyven krajcárból előkelően megebédelni. De egyet hozzáteszek. Ezt csak egyszer lehet egy vendéglőben csinálni. Legközelebb, ha tiz forintom lesz, mind a tiz forintot elebédelem itt.
Ez az kicsiben és karrikaturában, amit ugy hivnak, hogy életmüvészet. Ez az, amit a franciák tudnak és mi nem tudunk. Ez az, amit végig kellene vinni az embernek mindenféle dolgában az egész életen keresztül – „kellene“ ugy mondom, mert én, isten bizony, nem vittem végig, – ez az, ami egy ember külső képét konzerválja, megrajzolja, színt, karaktert ad neki. A pesti ember többet ad végül a konflisnak, mint a berlini ember az automobilnak. Mégis a berlini embert sapkalengetéssel üdvözli a soffőr, amikor kiszáll a kocsijából, a pesti ember után pedig istállószagu megjegyzést tesz a kocsis. A pesti ember többet költ egy másodrendü kis kocsmában, mint a párisi egy jobbfajta helyen és mégis, a pesti embert lenézi a pincér, mert csak spriccert ivott, a párisit meg hallatlanul tiszteli a pincér egy üveg furcsa és olcsó ásványvizért, amit rendelt. A pesti ember annyit költ a ruházkodásra, mint egy asszony, de hitelbe teszi és ezért a szabó megváratja és lenézi őt, holott olcsóbban élne, ha készpénzzel fizetne és akkor másoknak kellene őreá várniok, mikor próbál. Igaz, hogy ebben szerepet játszik az is, hogy a pesti embernek nincs készpénze, de nem lehet eltagadni azt, hogy nálunk például még azok is hitelbe dolgoztatnak a szabónál, akiknek nem is esnék nehezükre kifizetni készpénzzel a ruha árát. Tudja isten, mintha csak azért tennék, hogy drágábban és rosszabbul éljenek. Nálunk vannak ügyvédek, akik annyit költenek konflisra, hogy abból a pénzből egy igen elegáns egyfogatu, gummikerekü, számozatlan kocsit tarthatnának, libériás kocsissal. Nem. Inkább veszekszenek a kocsisokkal, szépen magukra engedik száradni a sok drága pénzükért a smucigság hamis zománcát, rosszabbul élnek, kevesebbet mutatnak és többet költenek.
Mindez nem valami fontos probléma, de az életnek a tudományához hozzátartozik, mert az élet látszatokból áll a nagy többség számára és nincs száz között kettő, aki az életét belül, magának, mosollyal, fölénnyel éli végig s akinek nincs szüksége erre az alapjában véve hamis svindler-tudományra. Tehát ez a tudomány hasznos tudomány, mert az élet tulajdonképen mégis csak a svindlereké, – és most a világért sem gondolok Salamonra, aki egy nemes, tiszta és büszke szegénységet takart el a tömeg előtt ezzel a módszerével. De gondolok arra a millió emberre, aki felnő, megőszül, végigverekszik az életen és még mindig nem tudja, hogy nem magának él, hanem a világnak és hogy annak, aki másnak él, nevetni is máskép kell, fizetni is máskép kell, ebédelni is máskép kell, jönni, menni, dolgozni, cselekedni is egészen máskép kell, mint hogy szeretne.