Az Atlasz-család

VII.

(A plébános felköszöntője.)

Atlasz úr gondosan tárczájába zárta és belső zsebébe rejtette a fontos levelet, hogy rögtön átadhassa Sándornak, mihelyt találkozik vele. De nem találkozott. Sándor másnap sem jött haza, csak délután érkezett tőle sürgöny, mely így szólt: «Minden jól megy. Holnap hajnalban indulunk Bogdán apát-kanonokkal s nyolcz órára ott leszünk. Az apát-kanonok hozzánk száll. Minden jól megy.»

—Miért írta kétszer is, hogy minden jól megy?—mondá Atlasz úr Manó fiának.—Ezért többet kell fizetnie hat krajczárral, és mégis oda írta, a miből látszik, hogy nagyon örül neki. Minek örül? Talán a püspök meghívta ebédre vagy a kanonok lett vele per tu? A kanonok urat a vörös selyem bútoros szobába szállásoljuk. Minden jól megy, hm!

—De az nem jól megy, hogy Sándor úrfi csak a búcsú napján jő haza, mikor házunk tele lesz vendéggel,—szólt Manó bosszúsan.—Nem is beszélhetünk vele komolyan s még valami bolondot követ el, mielőtt fölnyitjuk a szemét.

—Addig semmi bolondot sem követ el, míg a kanonok úr itt van, mert mindig vele lesz elfoglalva,—felelt megnyugtatólag Atlasz úr.—Ne félj, Sándor tudja a patrónus kötelességeit, s a míg egyházi méltóságában lesz, nem megy félre a szomszéd szobába megházasodni. A keresztyéneknél nem megy a házasság csak úgy futtában; tudhatod, hiszen te is keresztyén vagy. Mihelyt aztán vége lesz a sok ünnepnek, mindjárt beszélek Sándorral okosan és fejéhez verem ezt a levelet.

—Mindegy, én mégis jobban szeretném, ha még ma, az ünnep előtt beszélnél vele.

—Hogy beszéljek vele, mikor nincs itt?

De ha Sándor nem jött meg, jöttek helyette mások, kiket Atlasz úr nagy gyönyörűséggel s kitörő örömmel fogadott. A szép gömbölyű, fekete szemű özvegy, Volkán Ádámné és Góg Ferencz, a mindenes nagybácsi.

Csak úgy czeremónia nélkül, egy kis szomszédi látogatásra rándultak át, mint Góg Ferencz mondá, hogy kibeszélgessék magokat, mert a holnapi nagy ünnepen, melyre ők is meg voltak híva, annyian lesznek, hogy nem lesz alkalmok a bizalmas eszmecserére. Atlasz úr mindig örül kedves vendégeinek, s annál inkább örül most, hogy bemutathatja Manó fiát és leányát, a grófnét. Be is mutatta nagy pompával, miután hirtelenében néhány szót súgott Manó fülébe az özvegy millióiról. Az ismerkedés tehát igen könnyen ment és néhány percz alatt a legkellemesebbé lett mindkét részről, mint a gazdag emberek közt szokás. Manó elemében volt; csak úgy szikrázott az elmésségtől és henczegéstől s meg volt győződve, hogy egészen elbájolta a bajuszos menyecskét. Atlasz úr is meg volt róla győződve, s az a gondolat ötlött agyába, hogy Manó nőül vehetné a milliomos özvegyet s újra sokkal ragyogóbban kifényesíthetné az Atlasz-család homályosodni kezdő napját.

De a fiatal özvegyen, bármennyit kaczagott a fővárosi dandy elmés tréfáin, bizonyos nyugtalanság és szórakozottság volt észrevehető, s néha-néha jelentős pillantást vetett nagybátyjára, a kinek arczán meg az látszott, hogy szeretne valamit mondani, de nem tud bele kapni. A bajuszos menyecske végre erősen ránézett nagybátyjára és haragosan toppantott lábával. Góg Ferencz ijedten fölugrott székéről s minden bevezetés nélkül fölkérte Atlasz urat, hogy néhány igen fontos és bizalmas szóra vezesse szobájába.

Mintegy félóráig voltak távol, s mikor visszatértek, mindkettejük arcza igen hosszúra volt nyúlva. Góg Ferencz mindenfelé nézett, csak unokahúga arczába nem, a ki pedig nagy kíváncsisággal szegezte rá villogó szemét. Atlasz úr zavart volt és haragosan rárivalt az öreg asszonyságra, a ki ártatlan kíváncsisággal kérdé, hogy miről beszélgettek. A társalgás ellankadt. Manó élcze kiapadt, mikor látta, hogy a milliomos menyecske alig figyel rá s nyugtalanul fészkelődik a pamlagon. Végre fölugrott, gyorsan, röviden búcsút vett a háziaktól s intett nagybátyjának, hogy szólítsa elő a kocsit.

Atlasz úr és Manó nagy illendőséggel egész a lépcső aljáig kisérték vendégeiket s ezek semmit sem beszélhettek egymással. Csak annyi látszott, hogy Góg Ferencz nagyon fölhúzta vállait és igen bűnbánó arczot vágott, a bajuszos menyecske meg néha-néha nagyot rántott karján és egyáltalában ideges hangulatot tanúsított. De mihelyt a kocsiban ültek s annyira haladtak, hogy a hátramaradottak nem hallhatták, rákiáltott nagybátyjára:

—Na hát, miért nem szól? Talán kivágta a nyelvét az a vén zsidó?

—Kedves húgocskám,—kezdé ünnepélyes, de kissé reszkető hangon Góg Ferencz.

—Ne húgocskámozzon most engem,—vágott közbe ingerülten Lilla,—hanem feleljen röviden és kitérés nélkül: kosarat kaptam?

—Nem egészen,—felelt Góg Ferencz félénken.

—De maga egészen bolond,—mondá haragosan az özvegy.—Mit ért az alatt, hogy nem egészen adtak kosarat?

—Az öreg Atlaszt nagyon boldoggá tette ajánlatom, majdnem hanyatt esett örömében és azt mondta, hogy te vagy a világ legszebb és legkedvesebb nőszemélye.

—Mit törődöm én az öreg Atlasz boldogságával?—mondá Lilla vállat vonva, de jóval szelídebb hangon, a hízelgő bókok hatása alatt.—De a fia, a fia! Mit mondott a fiáról?

—Azt mondta, hogy a fia most még egy hozzá méltatlan szerelem békóiban hever,—felelt Góg Ferencz,—s ezt a szerelmet előbb ki kell verni a fejéből, a mi, reményli, sikerülni is fog.

—Kibe szerelmes?—kérdé az özvegy újra föllobbanó haraggal.

—A nevét nem kérdeztem,—felelt Góg Ferencz félénken,—de annyit tudok, hogy méltatlan hozzá.

—Maga ügyetlen vén mamlasz,—mondá a bajuszos menyecske, összetörve drága napernyőjét.

Ugyane tárgytól beszélt Atlasz úr is Manó fiával, midőn a kocsi távozása után fölfelé haladt vele a lépcsőn.

—Milyen szerencse és szerencsétlenség egyszerre!—sóhajtott Atlasz úr.—Képzeld, ez a dúsgazdag, szép, kedves asszonyság szerelmes Sándorba és szívesen feleségül menne hozzá.

—Sándorhoz?—kérdé Manó, egyaránt elnyújtva hangját és ábrázatát.—Jól hallottad? Csakugyan Sándorról volt szó?

—Csakugyan Sándorról volt szó?—ismétlé Atlasz úr elkeseredve.—Talán süket vagyok, hogy nem hallom, kiről van szó? Bár hallottam volna Sándor helyett Manót, jobban szerettem volna.

—Kell is nekem!—mondá Manó arisztokratikus gőggel. Ha akarnám, semmi sem volna könnyebb, mint ezt a közönséges asszonyt meghódítani. De nem kell, átengedem Sándornak.

—Átengeded, átengeded! Én is átengedném, csak Sándor átvenné.

—Neki meg kell nősülnie, mert falusi gazda; és gazdagon kell nősülnie, mert máskép nem segíthet családján. És ha én lemondok javára a gazdag özvegyről, nem tudom, mi akadályozná abban, hogy feleségül vegye?

—Hát Boglár Klára, kő nőjjön a gyomrában!—kiáltott Atlasz úr, elkeseredésében egészen megfeledkezve úri modoráról.

—Hát a levél a zsebedben? Boglár Klára elenyészett, megsemmisült. Bízd csak rám a dolgot; ha én beszélek Sándor fejével, vége lesz akkor Boglár Klárának.

Az asszonyoknak semmit sem szóltak a titkos beszélgetésről s a Volkán-látogatás valódi czéljáról. Atlasz úr nem akarta fölháborítni kedélyöket s elvonni figyelmöket a fontos házi teendőkről, melyek most egészen igénybe vették őket. Kivált Eveline grófnét, ki a holnapi ünnepélyes alkalomra átvette a háziasszonyi tisztet, s minden tehetségét és figyelmét arra kellett fordítnia, hogy a vendégség méltó legyen az Atlasz-család nevéhez. Atlasz úr különösen büszke volt arra, hogy holnap, midőn egy apátkanonok lesz a kastély szálló vendége s a vidék öszszes úri családjai asztalánál fognak ebédelni, egy valóságos grófné vigye a háziasszonyi tisztet, melynek az öreg asszonyság úgy sem tudott volna kellő méltósággal megfelelni.

Eveline grófné tehát egy időre félre tette mindenféle grófi bajait s egészen az Atlasz-család dicsőségének szentelte magát. Egész nap folyt a kastélyban a sikálás, törölgetés, mosogatás, bútorok ki- és behordása, szőnyegek kopogtatása, a legyilkolt malaczok és apró marhák szívszaggató jajveszéklése. Az öreg asszonyság az ablakból nézte és titokban megkönnyezte kedvencz majorságának veszedelmét; Atlasz úr a pinczében töltötte idejét Cserepes Andrással, ki mindenhez értett s különösen a borok lehúzásában volt szaktekintély. Számtalan palaczkot töltött meg vörös és fehér borokkal a hegyes bajuszú János segédkezése mellett, s hogy hogy nem, a munka végén keményen be voltak rúgva mind a ketten s össze-vissza ölelgették és nedves bajuszszal megcsókolgatták Atlasz urat, elérzékenyült szavakkal áldva a zsidó istenét a nagyságos úrnak. Szerencsére Manó nem volt tanuja e demokratikus tüntetésnek; mert Volkánék látogatása után vadászni ment a mezőre, hogy vadpecsenyével járuljon a lakoma gazdagításához s csak késő este tért haza üres táskával és sántító lábbal, a mi azonban nem volt nagy baj, mert Cserepes András, ki ezúttal földesúri engedélylyel gyakorolta az orvvadászat mesterségét, már előbb ellátta volt a konyhát két kövér őzzel s megszámlálhatatlan nyulakkal és mindenféle vad madarakkal.

Fölvirradt végre Sándor napja s ünnepi díszben pompázott a kastély és az egész falu. A micsoda lombosodni kezdő faágat találtak az erdőben, azt mind letördesték, hogy fölékesítsék velök a templomot és környékét. Az utczákat hajnal pirkadtától kezdve három czigánybanda járta be, mindegyik más-más nótát húzva és nem törődve sem egymással, sem a harmónia törvényeivel. Messze vidékről vásárosok jöttek s a falu főutczáján felütötték sátoraikat, csizmát, szűrt, kalapot, mézeskalácsot és gyerekjátékot kínálva a falu népének, mely szokás szerint a búcsú napján elégítette ki egész esztendőre ruházati és fényűzési igényeit. A gyerekek már korán reggel szaladgálni kezdtek a sátorok közt s fütyülős falovak, trombiták és dobok harsogásától visszhangzott az utcza; sőt a nagy leányok sem várták be az isteni tiszteletet s még ki sem nyílt a templom ajtaja, mire már valamennyien ellátták magokat pántlikával, selyemkendővel és pirosítóval, melyet még a mai ünnepen föl akartak használni személyök ékesítésére.

Épen nyolczat ütött az óra, mikor a plébános kocsija behajtott az udvarra, és Sándor egy méltóságos tartású egyházi urat segített le belőle. Vörös zsinóros bekecsbe volt burkolva és fején finom szőrű kucsma volt vörös selyem béléssel. Bár csípős szellő fújdogált, bekecse nem volt egészen begombolva; itt-ott nyitva állt, hogy szabad bepillantást engedjen derekán a haragos-vörös selyem övre és mellén a vastag arany lánczra. Atlasz úr, ki a lépcső alján fekete ünneplő ruhájába öltözve várakozott, a kocsihoz sietett, hogy segítségére legyen az egyházi méltóságnak a leszállásban, és Sándor bemutatta őket egymásnak.

—Édes atyám, Bogdán apát-kanonok úr ő nagysága.

—Édes atyja? Szép, nagyon szép,—mondá az apát-kanonok leereszkedő nyájassággal és Atlasz úr felé nyújtotta kezét, melynek egyik ujján óriási zöldköves gyűrű villogott. Atlasz úr tisztelettel, de hatalmasan megrázta a feléje nyújtott kezet s hirtelenében megbecsülte a zöldköves gyűrű értékét. Körülbelül ezer forintot érhetett. Mégis nagy urak a papok!

Az apát-kanonok úr inkább méltóságos, mint kellemes benyomást tett a szemlélőre. Gömbölyű kis ember volt, roppant nagy fejjel. Hosszú arczát itt-ott vörös szeplők borították, de ajkán folytonosan szelíd mosoly lebegett, mely közszemlére állítá nagy sárga fogait. Ez a nyájas mosoly egészen föllelkesítette Atlasz urat s hangosan kiabált János után, hogy jöjjön gyorsan, vigye föl a nagyságos kanonok úr holmiját a vörös selyem bútoros szobába.

—A vörös selyem bútoros szobába fogjuk szállásolni nagyságodat,—ismétlé a kanonokhoz fordulva.—Legszebb szoba a kastélyban s csak a legfőbb vendégeknek nyitjuk ki. Már egy prépost is lakott benne, mikor a leányomat megeskette a vőmmel, a Szádváry gróffal. Hol van már az a János?

János most az egyszer nem várakoztatott magára sokáig s nagy buzgalommal kezdte lekapkodni a bakról az utazó táskákat. Egy csomagot a kanonok úr azonban maga vett ki a kocsiládából s fölkérte Atlasz urat, hogy megbízható emberrel rögtön küldje a szekrestyébe, mert ott fogja magára ölteni.

—Bizonyosan a főpapi costume,—mondá Atlasz úr, tisztelettel tapogatva a csomagot.

—Nem costume,—mondá az apát-kanonok elnéző mosolylyal, de egy kissé megbotránkozva,—hanem a püspöki jelvények, süveg, pásztorbot, keztyűk, saruk, melyeket rangomnál fogva jogom van viselni.

—Száz esztendeig viselje!—kiáltott Atlasz úr lelkesülten.—János, rögtön szaladjon ezzel a csomaggal a szekrestyébe és mondja meg, hogy jól vigyázzanak rá! Méltóztassék fölsétálni nagyságos úr a vörös selyem bútoros szobába.

Ezalatt Eveline grófné is előkerült és segítségére jött atyjának, ki nagy buzgalmában azt sem tudta, melyik oldalára kerüljön a nagy egyházi méltóságnak s csaknem ölben vitte föl a lépcsőn. Sándornak semmi hasznát sem vehették; némán és zavartan állt atyja mögött s úgy látszott, mintha kerülné a tekintetét, a mit ugyan Atlasz úr nem vett észre, mert egészen el volt foglalva főpapi vendégével.

Miután a sokszor emlegetett vörös selyem bútoros szobába vezették a kanonokot s Atlasz úr hiába várt egy elismerő bókot a bútorok színéről és finomságáról; megkérdé a vendéget, nem parancsol-e reggelit és mi volna leginkább inyére, mert a kastélyban minden van, még franczia pezsgő is.

—Nem reggelizhetem, mert a templomszentelés szertartása misével van összekötve,—felelt a kanonok,—s mi a mise előtt nem reggelizhetünk. Különben köszönöm szívességét, hiszen nagyságod nem ismeri, nem ismerheti ezt az egyházi törvényt.

A kanonok úr igen szánakozó, csaknem fájdalmas hangon mondá ezt, s Eveline és Sándor fülig vörösödtek apjok baklövésén.

—Nemsokára a templomba kell mennem,—folytatá a kanonok, a grófnéhoz fordulva s nagylelkűleg időt engedve Atlasz úrnak, hogy leküzdhesse zavarát,—a szertartás kilencz órakor kezdődik s nem akarnám megvárakoztatni a hivők nagy tömegét.

—Zsúfolt ház lesz,—szólt közbe Atlasz úr, hogy e divatos kifejezéssel, mely t sokszor olvasott az újságokban, helyre üsse elöbbi csorbáját.

Most a kanonok is elpirúlt és Eveline grófné titokban bosszúsan megrántotta apja kabátját, hogy hallgasson.

Bogdán apát-kanonok úr azonban igen elnéző és nagylelkű volt és semmi sem zavarta meg leereszkedő nyájasságát. Tüntetőleg barátságos akart lenni e napon a szegény zsidók iránt, mert remélte, hogy az ünnepélyről hosszú tudósítás fog megjelenni a fővárosi hírlapokban, melyek kellőleg méltányolni fogják szabadelvűségét és elfogulatlanságát, a mi a kormánykörök figyelmét is reá vonhatja és útat készíthet a püspökségre. E messzeható terv szálai közé tartozott az is, hogy nagy érdeklődéssel kérdezősködött Atlasz úr másik kedves fia, a miniszteri titkár után, ki mint hallja, szintén lerándult e szent ünnepre, s midőn hallotta, hogy Manó bizonyosan anyjánál lesz, barátságosan megkérte Atlasz urat, vezesse tisztelt nejéhez, mielőtt a templomba indulna.

—Az öreg asszony meg fog pukkadni a büszkeségtől, ha az apát-kanonok úr az ő szobájába megy,—kiáltott Atlasz úr lelkesülten.—Szaladok előre s megmondom neki, hogy tegye föl az új fejkötőjét.

És valóban nagyon büszke és boldog volt az öreg asszonyság, midőn a hatalmas egyházi méltóság szobájába lépett, és barátságosan megkérdezte egészségi állapotát, és elmondta, hogy Sándor fiát a püspök is nagyra becsüli, mint a legbőkezűbb egyházi patrónust, hogy Evelin grófné valóban díszére válik a Szádváry grófcsaládnak és hogy régóta kivánt személyesen találkozni Manóval, kit eddig csak híréből ismert. Összeesett ránczos arcza szinte megszépült a sugárzó örömtől és szemei csillogtak a könnyektől, midőn ez egyházi magas méltóság ily szép elismeréssel beszélt gyermekeiről és látta, hogy gyermekei olyan műveltek, olyan könnyedén és fesztelenül viselik magokat e főúrral szemben, mintha magok is született nagy urak volnának. Eszébe jutott a marmarosi rusznyák falu és a szegényes bolt, és lelke mélyében hálát adott az Istennek, hogy valósággá tette akkori vigasztaló reményét és gyermekeik dicsőségében elégítette ki a szülők becsvágyát.

Miután az apát-kanonok úr boldoggá tette az egész családot s a legjobb hangulatot keltette bennök az egyházi hierarchia iránt, fölült a plébános kocsijára, mely még mindig várt reá a lépcső előtt, és visszahajtatott a faluba, a nagy szertartásra.

Atlasz úr föl akarta használni a rövid időközt, hogy Sándorral néhány szót váltson és megmutassa neki a nagy fontosságú levelet. De hiába nézett körül utána; a kanonok távozása után Sándor is eltünt.

Nem volt pedig idő keresésére, mert az úri fogatok egymás után hajtottak be a kastély udvarára s az egész családnak elég dolga volt a vendégek elfogadásával. A vidék valamennyi úri családja hivatalos volt a nagy napra, s mindnyájan el is jöttek, a mint otthon egymás közt nevetve és vállat vonva mondogatták, azért, hogy a zsidó uraskodáson mulassanak, de igen nyájasak és udvariasak voltak s nem mutatták, hogy rossz néven veszik az Atlaszok gazdagságát vagy hogy tolakodásnak tartják a meghívást. Nagylelkűleg úgy tették magokat, mintha egészen magokhoz hasonlónak tartanák az Atlasz-családot és tüntetőleg grófnénak szólították Evelinet, mintha éreztetni akarnák, hogy egészen elfeledték a család kellemetlen és szégyelni való multját. Ez igen nagy elégtétellel tölté el lelköket s megvigasztalá saját szegénységöket, melynek különben pirulni kellett volna az összehasonlítástól.

Csak egyetlen egy volt a vendégek közt, a kinek gazdagsága nemcsak versenyzett az Atlasz-család vagyonával, hanem tetemesen fölül is multa: a sarlósi uradalom új úrnője, a szép és kövér özvegy Volkán Ádámné. Új alak volt a vidéken s az úri családok nagy részével csak itt ismerkedett meg; de hírből már jól ismerték roppant gazdagságát, s ámbár forrásáról nagy megvetéssel beszéltek magok közt és több tréfás vagy lenéző megjegyzést tettek a bajuszos menyeskére: reája is kiterjesztették azt a jótékony fátyolt, melylyel a világ nagylelkűleg el szokta takarni a gazdag emberek kétes múltját, ha gazdagságukból hasznot remél a maga számára. A bajuszos menyecskét mindenfelől mosolygó arczok, meleg kézszorítások, bókok, hizelgések vették körül s bizonyára nem az úri társaságon múlt, hogy nem akart jobb kedve lenni, hogy folytonosan idegesen nézett jobbra-balra, mintha keresne valakit, és egy párszor keményen megcsípte karját érdemes nagybátyjának, a ki bűnbánólag fölhúzta vállait és tagadólag rázta fejét, ha kérdőleg rászegezte haragos fekete szemeit.

A szomszéd falvak lakosai is eljöttek, zászlók alatt és létániákat énekelve.

Ezalatt azonban megkondultak az új harangok s Atlasz úr megmagyarázta vendégeinek, mennyit nyom minden harang, ki öntötte és mennyibe került. De már nem igen hallgattak rá kivéve Góg Ferenczet, ki hódoló tisztelettel és vonagló alázatossággal figyelt szavaira; a többiek siettek kocsikra ülni, hogy részt vegyenek az isteni tiszteletben. A nép is nagy tömegekben tódult a templom felé; a szomszéd falvak lakosai is eljöttek, zászlók alatt és létániákat énekelve, hogy tanúi legyenek a ritka templomszentelési ünnepnek. A templom annyira tele volt, hogy igen sokan kívül maradtak és nagy zsivajjal tolakodtak és lökdöstek egymást a főkapu előtt.

Az első padok posztóval voltak bevonva. Itt foglaltak helyet az úri társaság hölgyei s úgy tettek, mintha imádkoznának bársonykötésű, aranyszegélyű imakönyveikből; csak a bajuszos szép özvegy tartotta fölöslegesnek, ily látszattal szolgálni épületes például a népnek, s le nem vette szemét Sándorról, ki magában ült a szentélyben, oldalt álló kis padban, mint az egyházi kegyúr díszhelyén, s e kiemelkedő helyzetében igen zavartnak és nyugtalannak látszott és vagy a templom boltozatát vizsgálta vagy a földre szegezte szemét. A férfiak, falusi úri szokás szerint, a sekrestyében gyűltek össze, s vagy megjegyzéseket tettek az imádkozó hölgyekre vagy zajosan vitatkoztak a politikáról és termésről. Egy időre Atlasz úr is bepillantott ide s az ajtóból gyönyörűséggel szemlélte Sándor fiának dicsőségét a külön padban, s magán kívül volt büszkeségében, mikor látta, hogy a papok meghajlottak előtte s külön meghintették szentelt vízzel és megfüstölték tömjénnel. Pedig mennyi pap volt itt és mily czifrán voltak öltözve! Az apát-kanonok nagy fején majdnem akkora süveg volt, mint ő maga s csupa aranyhímzés volt a palástja, és mellette a szomszéd falvak papjai valamennyien drága aranyos ruhákban pompáztak, melyek mind az Atlasz-család pénzéből kerültek ki. A harangok zúgása, az orgona zenéje, a papok és hivők éneke, minden az Atlasz nevet hirdette és magasztalta, s Atlasz úr kénytelen volt ismét a szabad levegőre sietni a sekrestyéből, mert feje már szédülni kezdett a nagy dicsőségtől, zajtól és melegségtől.

Különben is haza kellett sietnie, hogy utána nézzen a lakomái készületeknek. Mindennek készen kell lennie, mire az isteni tisztelet véget ér s a nagyúri vendégsereg a kastélyba tódul ebédre. Olyan ebéd lesz, a milyen még nem volt ezen a vidéken. Ilyenkor szükség van a háznál az okos főre. Az öreg asszony ugyan otthon maradt, de annak semmi hasznát sem lehet venni, mert minden csirkének halálát külön megsiratja. Eveline is otthon maradt, de ő maga egyedül nem képes megfelelni az ezerféle teendőnek. Atlasz úr tehát haza siet; de bármennyire siet, útközben megáll a vásáros sátraknál, s próbából és mulatságból alkudozni kezd pántlikára, selyem kendőre s más efféle falusi piperére. A sátoros zsidó nem tudja, hogy a földesúr alkudozik vele és meg akarja csalni. Atlasz úr jóízűen mosolyog sikerült tréfáján, s miután szakértelmével egészen sarokba szorította a sátoros zsidót, megmondja neki kilétét s nem veszi meg a pántlikát. Elégedetten megy tovább, kezeit dörzsölve és magában nevetve a sátoros zsidó hüledező arczkifejezésén. Eszébe jut a régi idő, mikor még ő is így mérte a pántlikát s így esküdözött egy krajczár nyereségért, s hálát ad az Istennek, hogy megáldotta törekvését és hogy módot adott neki, úri rangra emelni családját s megkímélni gyermekeit az élet aprólékos és szennyes küzdelmeitől.

Olyan elégedett és boldog, hogy minden kellemetlenségét elfelejti, nem jut eszébe Sándor végzetes szerelme sem, mely megakadályozhatná családjának emelkedését. Nem gondolt Boglár Kálmánra és leányára sem, és mégis,—mily csodálatos játéka a képzelemnek!—egyszerre, egy pillanatra úgy rémlett szemének, mintha Boglár Klárát pillantotta volna meg a plébánia-ház ablakában.

Megrezzent, megdörzsölte szemét s újra erősen oda nézett az ablakra. Üres volt, senkit sem látott. Bizonyosan káprázat játszott az előbb szemével, képzelődése ámította el. De jó kedve megszünt, s igen kellemetlen és kényelmetlen érzésnek adott helyet. Gyors léptekkel, csaknem futva sietett ki a faluból, a kastély felé, mintha menekülni akarna a boszantó vizió elől. Azután eszébe jutott, hát ha mégis jól látott, hát ha csakugyan megint eljött e leány, hogy befejezze vészes munkáját s elrabolja tőle fiát? Megtapogatta zsebében a levelet, de ez sem nyugtatta meg egészen. Sokkal könnyebb lenne elbánni Sándorral, ha a leány nem volna itt; de ha ismét bűvös körébe jut, ki tudja, fog-e hallgatni a legvilágosabb bizonyítékokra? Vajjon csakugyan itt van-e a leány vagy képzelete mutatta alakját? Ez a gondolat kínozta folytonosan, mialatt hazaért a kastélyba, s ezen évődött, míg fölhordatta a pinczéből a boros palaczkokat és személyesen ügyelt föl, hogy a nagy ebédlőben a hosszú patkó-forma asztal a legdíszesebben legyen fölterítve.

Kétségei rettentő megoldást nyertek, midőn a hosszú szertartás végével a vendégsereg visszaözönlött a kastélyba és az ebédlőbe gyűlt. A hullámzó tömegben, mely helyét kereste az asztalnál, ott látta világosan, el nem vitázhatólag, Boglár Kálmánt és leányát, még pedig az apát-kanonok úrral beszélgetve. E magas egyházi méltóság igen melegen szorongatta Boglár Kálmán kezét és a lehető legnyájasabb mosolygással intett nagy fejével Klára felé, midőn Eveline grófné felszólítá, hogy foglalja el helyét mellette, az asztalfőn. A többiek is megtalálták ezalatt helyeiket s nagy székzörgéssel telepedtek az asztalhoz. Klára Sándor mellett ült, s Atlasz úr szótlanúl, csaknem megdermedve roskadt székére az asztal végén. Szerencsére oly keveset törődtek vele, hogy senki sem vette észre, mennyire ki van kelve rendes formájából.

A vendégsereg visszaözönlött a kastélyba és az ebédlőbe gyűlt.

A vendégek ettek, ittak, suttogtak, kiabáltak, nevetgéltek, s Atlasz úrnak az asztal végén elég ideje maradt háborítlanul magához térni fájdalmas meglepetéséből. Nem szólt semmit; a vendégek sem foglalkoztak vele, rájok nézve az igazi házi úr Sándor, az igazi házi asszony Eveline volt, s az öregeket legfölebb úgy vették, mint ráadást. A két ráadás az asztal végén egészen egymásra volt hagyva, és senki sem hallotta, mily méltatlankodó szavakkal fejezte ki Atlasz úr fölháborodását felesége előtt ez emberek tolakodásán, kik hivatlanul asztalához mertek ülni. Csak Boglár Kálmán kiáltott egyszer át hozzá kedélyesen az asztal túlsó oldaláról:

—Úgy-e, kellemesen megleptünk, öreg? Különben gondolhattad, hogy kíváncsi voltam a hatásra, melyet nagy oltárképem tesz a szakértőkre.

—Az oltárkép impozáns,—szólt közbe az apát-kanonok az asztalfőről,—s valóban dicsérnünk kell a művészt, ki ily megragadó kifejezést tudott adni az egyház egyik legmagasztosabb eszméjének. Isten éltesse!

A tornáczon felállított czigányok azt hitték, hogy a kanonok úr valami felköszöntőt fejezett be és tust húztak. A vendégek, magok sem tudva miért, éljenezni kezdtek, a pezsgős palaczkok dugói hatalmasan durrogtak, a poharak egymás után ürültek ki, a jó kedv és zaj tetőpontjára hágott, és az apát-kanonok úr, kit a czigánytus szónoki kötelességére figyelmeztetett, fölemelkedett helyéről, föltartotta tele poharát s ünnepélyes és kenetes hangon hosszú felköszöntőt mondott.

Először Atlasz Sándor ő nagyságára, a tiszavégi egyház nagylelkű kegyurára, kinek vallásos buzgósága és bőkezűsége hozta létre a mai szép és lélekemelő ünnepélyt. Aztán Szádváry Eveline grófné ő méltóságára, kinek lekötelező szívességéből most e dúsan terített asztalnál örvendeznek háládatos szívvel az Isten áldásának. Továbbá Atlasz Manó ő nagyságára, ki országos gondjai közepett is talált időt, hogy eleget tegyen buzgó szíve áhítatos vágyainak s jelenlétével emelje e nagy vallásos ünnepély díszét. Végül,—és itt különösen fölemelte hangját az apát-kanonok úr és arczán minden vörös szeplő a jóakaró leereszkedés egy-egy fényes napja gyanánt ragyogott,—nem mellőzheti hallgatással e három kitűnő testvér tiszteletre méltó szüleit, kik—bár magok idegen akolhoz, tartoznak—ily kiváló gyermekekkel ajándékozták meg az egyházat és hazát; ő—az apát-kanonok úr—nem tagadja, hogy bizonyos tekintetben mindnyájan emberek vagyunk s vannak oly közös emberi javaink, melyeknek élvezetéből senkit sem zárhatunk ki, mint az egészség és hosszú élet: nem hiszi tehát, hogy bárki is akadna e díszes társaságban, ki ellenmondana neki, midőn e derék öreg házaspárnak is jeles gyermekei mellett, tartós egészséget és hosszú életet kíván. Éljenek!

A czigányok tust húztak, a vendégek ordítottak, a poharak összecsengtek. A közelebb ülők még Atlasz úrral és nejével is koczintottak, sőt az apát-kanonok egyenesen hozzájok ment és koczintott velök. Az öreg asszonyság sírt örömében és büszkeségében, sőt a pillanat fölemelő hatása alatt Atlasz úr is elfeledte egy perczre titkos bánatát, s a földi dicsőség legmagasabb ormára emelkedett, de csak azért, hogy a következő perczben a legmélyebb örvénybe zuhanjon.

Most a plébános emelkedett föl s figyelmet kért szavainak. Röviden óhajt felköszönteni egy ifjú párt mely önmagában sokkal boldogabb, hogysem hosszas szavakkal kellene boldogságot kívánni számára. De mielőtt elárulná, kire emeli poharát, egy kellemes hírt kell közölnie a jelenlévő úri társasággal. Atlasz Sándor ő nagysága, a mai ünnep bőkezű hőse, plébániájának nagylelkű kegyura, tegnap a székesegyházban örök hűséget esküdött a kitűnő művész, Boglár Kálmán szeretetreméltó Klára leányának. Kívánja tehát, hogy az Úristen e boldog párt sokáig éltesse!

Nem számítva, a híres történeti felköszöntőket, melyek országok, nemzetek sorsát döntötték el, alig tett valaha toast oly nagy hatást, mint a plébános úré. A vendégek közűl a legtöbben nem ismerték Klárát, s már az ebéd elején csodálkozva kérdezgették egymástól a fiatal nő kilétét, ki a házi úr mellett ül s oly fesztelenül beszélget vele. Nagy volt tehát meglepetésük, midőn meghallották a valót, s ámbár meglehet, hogy néhány vidéki kisasszony és az eladó leányokkal rendelkező szülők keblében egy pillanatra valami kellemetlen csalódás érzése mozdult meg, mégis jó magyar szokás szerint, a toast befejezése és a tus fölhangzása után, az első meglepetés elmultával általános volt a zajos éljenzés, dobogás, pohárcsengés, s mindenki sietett szerencsét kívánni az új párnak. Az egyetemes tolongásban senki sem vette észre, hogy az öreg Atlasz halálsápadtan dőlt hátra székén s feleségével együtt közel volt az ájuláshoz, hogy Eveline grófné fölugrott székéről s ajkai ketté nyíltak, mintha mondani akarna valamit, de nem juthatott szóhoz, mert az apát-kanonok a legmelegebb szavakban kivánt neki és családjának szerencsét e kitűnő választáshoz, és hogy Manó apjához sietett, fölrázta dermedtségéből s haragos arczczal fülébe súgta: A levelet! miért nem mutattad meg a levelet? Senki sem vette észre az ijedségnek és fölháborodásnak e jeleit, csak Klára, és gondtalan vidám arczán egy pillanatra a kellemetlen meglepetés fellege vonult át, mintha csak most jutna eszébe, hogy férje családjában nem is láthatják szívesen. De a következő pillanatban megfogta kezét Sándor és szüleihez vezette.

—Édes atyám, édes anyám,—mondá oly halkan, hogy a közelebb állók sem hallhatták, talán maga Klára sem,—ha szerettek, ha boldogságomat akarjátok, nyugodjatok meg választásomban és áldjatok meg engem, áldjátok meg nőmet.

És Atlasz úr, utoljára is, jobban szerette fiát, hogysem végsőig vigye az ellenállást, s az ő kedvéért megölelte azt a nőt, kit szíve mélyéből gyűlölt. Megölelte, mert fia kívánta, de nem bocsátott meg neki.

Ezt azonban senki sem látta; az éljenzés, üdvözlés, szerencsekivánás, koczintás újult erővel hangzott, s mindenki azt hihette, hogy valóban egy hosszú, boldog házasság első napját ünneplik.

De Góg Ferencz ellenkező véleményen volt. Oda hajolt Lillához, kinek szemei villámokat szórtak, s ajka, keze, mindene reszketett a fölindulástól s vígasztaló hangon, bár egy kissé félénken fülébe súgott a katonás, bajuszos menyecskének.

—Magyarországban a házassággal még nem ér véget a szerelmi komédia. Hála Istennek, van még elválás is.

VIII.

(Atlasz úr baklövései.)

Ha Atlasz úr zűrzavaros kábultságában, mely a plébános toastja és a rá következő ünnepélyes jelenet után elfogta lelkét, gondolkozni tudott volna, megtalálta volna magyarázatát annak, a mit tegnap nem tudott megérteni: miért izente Sándor kétszer is a székvárosból küldött sürgönyében, hogy minden jól megy? Ez az ismételve papírra tett három szó valóban nem volt más, mint a túláradó boldogság kitörése, melynek másképen még nem lehetett kifejezést adni. Mikor Sándor a plébános kocsijára ült, hogy vele együtt a székvárosba hajtson, nem merte remélni, hogy mint Klára férje tér onnan vissza.

Nem mintha atyjának ellenzésétől tartott volna. Attól a naptól fogva, midőn először beszélt vele szerelméről, meg volt győződve, hogy bármennyire kedve ellen, de mégis bele fog nyugodni házasságába, s annál könnyebben és simábban fog menni a dolog, mennél hamarabb lép eléje a bevégzett ténynyel. De a tényt bevégzetté tenni, ebben látta a legfőbb nehézséget. Mentől tovább gondolkozott róla, annál jobban elfogta lelkét az a csüggedés, mely együtt jár az igazi szerelemmel, mikor még nem tudja, viszonzásra talált-e, és egybeveti saját érdemetlenségét az imádott lény tökéletességével. Visszaidézett emlékébe mindent, mit Klárán tapasztalt: mosolygását, melylyel üdvözölte, nevetését, melyet tréfája vagy néha ügyetlensége gerjesztett, szavait, még a legközömbösebbeket is, melyeket vele váltott; s bár egy-egy pillanatra úgy vélte látni, hogy szerelem napfénye csillan föl az összehalmozott emlékek mögül, bizalmatlansága csakhamar erőt vett rajta s gúnyosan azt súgta fülébe, hogy az a nyájasság, melyben oktalan reménye szerelmet lát, nem egyéb, mint a nagyvilági hölgy megszokott modora, és esetlen falusi tuskónak szidta magát, a kihez csak vagyonáért mehetne valaki nőül.

De arra egy perczig sem gondolt, hogy Klára vagyonáért menne hozzá. Méltatlannak találta volna e gondolatot mind a leányhoz, mind önmagához. A szegény leány oly magasan állt fölötte az ő szemében, hogy szegénysége s az ő gazdagsága számba sem vehető különbség volt a másik nagy aránytalanság mellett. Az első harcz tehát, melyet atyjával vívott s melynek eredményéről már előre biztos volt, csak a kisebb és könnyebb küzdelem volt; a másik, a nehezebb, Klára szívének meghódítása, csak ezután következett.

Mindezt elmondta őszintén, leplezetlenül a plébánosnak, kit meghittjéül választott szerelmi ügyében. Elmondta, hogy Klárát szereti és nélküle boldogtalan lesz, s elmondta, hogy atyjának nincs kedvére e házasság, de tudja, hogy végre mégis bele fog nyugodni.

—Erről én is biztos vagyok,—monda a plébános.—Az öreg úr a maga régi fogalmai szerint nem is tartja igazi házasságnak a hozomány nélküli házasságot. De ez könnyű akadály. Egyházi törvényeink szerint a szülők beleegyezése nem szükséges a házasság érvényességéhez.

—És atyám igazán szeret engem, s utoljára is bele fog nyugodni abba, a mi boldoggá tesz, egyházi törvények nélkül is,—tevé hozzá Sándor.

—Ezt mondom én is. Az ő ellenzése nem magáért veendő figyelembe, hanem Klára miatt. Ismerem ezt a leányt. Ha észrevenné, hogy az ön családja nem szívesen látja vagy épen tolakodónak tartja, soha sem lenne az ön nejévé, bármennyire szeretné különben.

—Nem szabad észrevennie,—kiáltott Sándor ijedten.

—Ezt meg tudnám akadályozni.

—De hogyan? Az öreg,—bármily elismeréssel vagyok szorgalma, szerénysége, realitása iránt,—valljuk meg, sokkal járatlanabb a nagyvilági modorban, hogysem el tudná rejteni ellenszenvét. És ha ön Klárát mint jegyesét vezetné eléje, attól tartok, úgy fogadná, hogy a büszke leányt örökre elriasztaná öntől.

Sándor egy ideig gondolkozva nézett a plébános arczára, aztán örömmel, mintha nagy fölfedezést tett volna, fölkiáltott.

—Nem mint jegyesemet, hanem mint nőmet vezetném eléje. Akármit tenne az első pillanat meglepetésében, Klárát többé nem riaszthatná vissza, és sokkal jobban szeret, hogy később bele ne nyugodnék a meg nem változtatható ténybe. Csak az a kérdés, lehetséges-e a titkos házasság?

—Ha én előttem esküsznek meg, az érvényes és törvényes házasság lesz, akár titkon, akár nyilvánosan, akár itt, akár másutt történik. Ez tehát nem kérdés. Az egyetlen egy kérdés csak az: akar-e Klára az ön nejévé lenni?

—Ah! igaza van. Ez az igazi nagy kérdés.

—A melyre egyikünk sem képes választ adni.

—Ön jól ismeri Boglárékat, főtisztelendő úr. Mit gondol,—mit hisz,—mit vett észre, lehet-e reményem?

—A mi engem illet, őszintén megvallom, nagyon óhajtanám e házasságot, s tehetségemhez képest rajta lennék, hogy teljesüljön. Azt is tudom, hogy Boglár Kálmánnak sem volna ellene kifogása, sőt nagy örömmel adná beleegyezését...

—De a leány! a leány!

—Attól, legjobb lesz, ha egyenesen maga kérdi meg. A mint én ismerem, a közbenjáró nála inkább ártana, mint használna.

—Megkérdjem? Hol van hát? Hova fordúljak? Írjak neki? Tudja, hogy a tollal nem igen tudok bánni, még kevésbbé, mint a szóval, pedig ebben sem vagyok valami nagy mester.

—Jobb szóval, mint tollal. Én azt tanácslom, vesse el bizalmatlanságát, álljon Klára elé s őszintén, nyiltan kérdezze meg tőle, akar-e nejévé lenni?

—És ha azt feleli, hogy nem akar?

—Akkor nem is lesz, és nincs az a hatalom, mely rá kényszerítse. De miért csüggedjünk? Miért ne reméljük a jobbat?

—Ön a jobbat reméli?—kérdé mohón Sándor.

—Remélem, de biztosat nem mondhatok,—felelt kitérőleg a plébános. Újra csak oda térek vissza; ha bizonyosat akar tudni, forduljon a legilletékesebb forráshoz.

—De mikor úgy félek a lesujtó választól,—mondá Sándor, újra visszatérő csüggedéssel.—Ez a bizonytalanság bármilyen kínos, mégis van benne valami édes, mert egy-egy pillanatra mégis fölvidámít a remény. De a rideg valóság, a kérlelhetetlen, visszavonhatatlan megtagadás—nem—ennek nem merem kitenni magamat.

—Soha sem tapasztaltam, de mindig hallottam, hogy a szerelmesek gyávák,—felelt a plébános vállat vonva,—hanem ilyen gyáva szerelmest még soha sem láttam.

—Gyáva, gyáva!—mondá Sándor elpirulva.—Épen ebből láthatja, hogy igazán szeretem. Elégszer voltam bátor ott, hol nem szerettem; az igaz szerelem, úgy látszik, gyávává teszi a szívet. Hiszen még azt sem tudom, nem jövök-e későn, nem szeret-e már más valakit Klára?

—Biztosítom, hogy nem!—kiáltott a plébános szokatlan erélylyel. Nem szeret, senkit sem szeret. Szíve egészen szabad, ha csak ön nem vette még be.

—Megkérdem, megkérdem tőle, minél előbb,—mondá Sándor, kinek csüggedése, a szerelmesek örök törvénye szerint, egy pillanatra ismét a reménynek hagyott helyet.

—Ha akarja, ezt még ma vagy holnap megteheti. Kocsim készen áll, be kell rándulnom a templomszentelés ügyében a székvárosba. Jőjjön velem, ott tisztába jöhet mindennel. Klára több nap óta itt van atyjával, ki a püspöki kápolna képeit javítja. Ha kedve van velem jönni, siessen haza, készüljön fel, félóra múlva udvarán leszek kocsimmal.

Így történt, hogy mialatt Atlasz úr a vasútnál várta másik két gyermekét, kiknek segítségével meg akarta akadályozni Sándor házasságát, ez épen akkor indult leánykérő útjára.

Ugyanabba a fogadóba szálltak, hol Boglár Kálmán lakott leányával. A főpinczér, ki mint régi ismerősét üdvözölte a plébánost, kérdezősködésére azt válaszolta, hogy Boglár úr Bogdán kanonoknál ebédelt s még nem tért haza. A kisasszony itthon maradt, szobájába vitette az ebédet s most ott van.

—Mintha csak mi rendeztük volna el az egész helyzetet,—szólt a plébános Sándorhoz.—Nekem úgy is beszédem van Bogdán kanonokkal, egyenesen oda sietek hát; ön pedig szedje össze bátorságát, menjen be Klárához, beszéljen vele őszintén, s remélem, mire visszajövök, mindent rendben fogok találni.

És valóban rendben talált mindent. Mikor egy óra múlva a két Boglár visszatért a fogadóba s benyitott a szobába, Klára vidáman, boldogan lépett atyja elé és Sándort, kinek arcza sugárzott a boldogságtól, kezénél fogva hozzája vonta e szavakkal:

—Van szerencsém bemutatni vőlegényemet.

Hogyan jutottak ide? Sándor maga legkevésbbé tudta volna megmondani. Minden, a mi történt, úgy kavargott fejében, mint valami zűrzavaros álom, melyből egyszerre napfény, madárdal, meleg tavaszi szellő ébreszti föl. Homályosan emlékezett arra, hogy midőn félénk kopogás után a szobába lépett, Klára meglepetve, örvendve ugrott föl az asztal mellől s oly őszinte mosolylyal nyújtott neki kezet, hogy egyszerre csodálatos módon megszállta a bátorság és beszélni kezdett. Hogy mit beszélt össze, azt nemcsak most nem tudná megmondani, de akkor sem tudta. Eleinte úgy rémlett szemének, a leány sem értette, s meglepetve, csodálkozva nézett rá; de utoljára mégis megértette és kezét nyújtotta feléje. «Hiszi-e, hogy boldoggá fogom tenni?» ... mintha ezt kérdezte volna tőle; de azt már nem tudta, mit felelt rá, csak arra emlékezett még, hogy magához vonta kezét és átölelte derekát, és a leány vállára hajtotta fejét, s könnyezve és mosolyogva mondta: «Ki hitte volna, hogy a jó pajtásságból szerelem legyen?»

Boglár Kálmán hangos örömmel üdvözölte leánya vőlegényét és jókedvű czélzásokat tett a sok vadászatra, melyet együtt végeztek s utoljára is egymást lőtték sziven. De azután elkomolyodott, s nála szokatlan ünnepélyességgel monda:

—Gyermekeim, az én megegyezésem és áldásom még nem elég. Ne feledjük, hogy Sándornak is vannak szülei. Azt kérdem tehát tőled, fiam: tudják-e ők is e szép szándékodat és biztos vagy-e megegyezésökről?

—Tudják,—felelt Sándor és igazat is mondott. A kérdés második részére azonban csak kitérőleg mert válaszolni:—és sokkal jobban szeretnek engem, hogysem megtagadnák tőlem megegyezésöket és áldásukat.

Klára nem is nagyon figyelt e szóváltásra s eszébe sem jutott, mélyebben behatolni e kérdésbe vagy ki nem elégítőnek találni Sándor kitérő válaszát. Azon idő alatt, melyet a tiszavégi kastélyban töltött, ő is egészen belejutott az ott uralkodó áramlatba, mely határozottan kedvezőtlen volt az öregek tekintélyének, s abból állt, hogy mindenki Sándort tekintette az igazi úrnak s nem igen vette számba az öregeket. Atlasz úr és neje rajongó szeretetökkel magok adták erre a legfőbb példát s nem gondolták meg, hogy az így fölállított helyzet majd akkor is megtartja erejét, mikor akaratuk összeütközésbe jöhet Sándoréval. Klára így találta a helyzetet, így szokta meg, s a nélkül, hogy tiszteletlenséggel viseltetnék Sándor szülei iránt, egyszerűen nem gondolt reájok s eszébe sem jutott, hogy beleegyezésök egyáltalában kérdésbe jöhetne, mikor Sándor akaratáról van szó.

Igen világosnak és természetesnek találta tehát Sándor feleletét s nem is törődött vele többé. Még azon sem ütközött meg, midőn a plébános, atyjának régi jó barátja, csaknem testvére, kit gyermekkorától megszokott nagybátyjának tekinteni, azt mondá, hogy legjobbnak tartja, ha holnap rögtön megesküsznek és Sándor őt már mint nejét viszi haza. Eredetinek találta e gondolatot, mely már azért is megnyerte tetszését, mert eltért a közönséges chablontól. Mi természetesebb, mint hogy a kik szeretik egymást, minél előbb egymásé legyenek, ha nem függ mástól, csak saját akaratuktól és nem kell legyőzniök semmi akadályt? Azt a nyárspolgárias szokást, hogy a menyasszony hónapokon át járjon lesütött szemmel a boltokba bevásárolni és elpirulva fogadja az udvarias boltoslegények szerencsekívánatait, mindig nagyon nevetségesnek találta.

Csak akkor ötlött egy pillanatra eszébe, hogy e sietős és titkos házasságkötésnek oka talán Sándor szüleinek ellenzése lehetett, midőn azt a lesújtó hatást látta, melyet a plébános felköszöntője férjének családjára gyakorolt. De ez is könnyű, elfutó felhő volt; gondtalan, gyanútlan lelke gyorsan lerázta magáról a kellemetlen benyomást, s egészen természetesnek, őszintének, mintegy köteles szentesítésnek vette azt az ölelést, melylyel férjének atyja keblére fogadta s ezzel kifejezte teljes megnyugvását.

Pedig Atlasz úr nem nyugodott meg. És ha talán félénkség vagy fiának szeretete el is némította volna, voltak mellette, a kik fölnyissák száját és elhitessék vele, hogy épen fia iránt való szeretetből nem szabad megnyugodnia.

Mialatt a vendégek ebéd után kisebb-nagyobb csoportokra oszlottak s vagy a kertben vagy a termekben sétáltak, mulattak, játszottak, beszélgettek, s Klára egészen természetesen és könnyedén átvette a háziasszonyi tisztet, mintha már évek óta belegyakorolta volna magát, és Sándor férfi-vendégeinek különféle mulatságáról gondoskodott s egy négyes tarokk-parthiet állított össze az apát-kanonok úr számára: Atlasz úr szobájába vezette az öreg asszonyt s rendes székébe ültette az ablak mellé, hol bőséges mulatsága akadt az úri fogatok szemlélésében. Sándor házasságáról egy szót sem szóltak; az öreg asszonyság meg volt rémülve s néha-néha egy félénk pillantást vetett férje arczára, mintha a jeladást várná. De Atlasz úr néma és komor volt s szó nélkül kiment a szobából.

Az ajtó előtt Góg Ferenczczel találkozott, ki leskelődni látszott rá. Az érdemes férfiú vállai füléig föl voltak húzva s arcza a legmélyebb fájdalmat fejezte ki.

Megragadta Atlasz úr kezét s hosszasan, kimondhatatlan részvéttel rázta, mintha nem találna szavakat e nagy szerencsétlenségben. Hallgatva mentek tovább a tornáczon s Atlasz úr keserű arczczal figyelt az épület túlsó szárnyából áthallatszó zajra. Góg Ferencz fájdalmasan vonaglott és fejét rázta.

—Szép toastot mondott a plébános úr, száz esztendeig éljen,—mondá végre Atlasz úr.

—Szegény húgom! szegény Lilla!—nyögött Góg Ferencz.—Ha a villám sújtotta volna, nem lehetett volna úgy megdermedve. Eleinte attól féltem, eszét veszti nagy fájdalmában. De a szívét elvesztette, ah! örökre elvesztette.

Ezalatt Atlasz úr szobájához értek. Góg Ferencz meggörnyedve nyitotta ki az ajtót s engedelmet kért, hogy beléphessen és csendes magányban átengedhesse magát nagybátyai szíve fájdalmának.

A szobában találták Manót és Eveline grófnét.

Manó a pamlagon ült s lábait az asztalra tette. E kaszinói helyzetben egymás után csavargatta a papiros-szivarkákat és oly csípős füstöt terjesztett el a szobában, hogy az ember szeme könnybe lábadt tőle. Nagyon rosszkedvűnek és idegesnek látszott s lábával dobolt az asztalon. Eveline az ablakmélyedésben állt és szemeit törölte. De a könnyeket nem csupán Manó csípős szivarfüstje facsarta szeméből; lángoló arcza, reszkető ajkai azt mutatták, hogy a grófné keblében hatalmas vihar tombol.

—Na?—mondá Atlasz úr, a mint megpillantá gyermekeit.

—Na!—felelt Manó és új szivarkát csavart magának.

—Ott hagytuk a vendégeket,—mondá Eveline grófné, újra könnyekre fakadva haragjában.—Reánk ott többé nincs szükség, mi semmit sem számítunk. Én legkevesebbet számítok; ott van már az egyetlen, az igazi háziasszony, észre sem veszik az én távollétemet.

Atlasz úr keserűen sóhajtott ez ingerűlt szavakra. Góg Ferencz nagyokat nyögött s feje egészen elveszett vállai között.

—A levelet! Miért nem mutattad meg a levelet?—kiáltott Manó, idegesen dobolva lábával az asztalon.

—Micsoda levelet?—kérdé Góg Ferencz, fülét hegyezve.—Bocsánatot kérek tisztelt szomszéd uraim és méltóságos grófné,—folytatá előre lépve s kimondhatatlan részvéttel nézve egymás után az Atlasz-család jelenlévő tagjaira,—bocsánatot kérek, ha szavaim talán némi illetlen kiváncsiságot látszanak kifejezni. Méltóztassék elhinni, nem a kiváncsiság, hanem a legtisztább rokoni indulat rúgója kérdésemnek. Igen, újra kimondom, s vágjanak bár izekre vagy űzzénnek örök számkivetésbe, nem vonom viszsza kifejezésemet, a rokoni indulat. Én a kitűnő Atlasz-család rokonának tekintem magamat, lélekben, szellemben. Családi körünkben nyilt titok, hogy szeretett Lilla húgom, a milliomos, és, nagybátyai elfogúltság nélkül mondva, valóban szép özvegy, mély és kiirthatatlan szerelemmel vonzódik szerencsétlen eltévelyedett Sándorunkhoz, s eltökélt szándéka volt nejévé lenni, kinek én ekképen szerető nagybátyja lettem volna. És bármi csapást mért reánk a sors—nem, nem a sors, hanem a hierarchiával szövetkezett proletariátus cselszövénye—húgom szerelme örök és változatlan s én lélekben síromig nagybátyja maradok szegény Sándorunknak.—E szent rokonsági kapocsnál fogva bátor vagyok újra kérdeni, minő levél az, melyet meg kellett volna mutatni?

—Itt van, ez a levél,—mondá Atlasz úr, kinyitva nagy tárczáját s átnyújtva az ügynök levelét, melyet Góg Ferencz mohón kikapott kezéből s nagy figyelemmel végig olvasott.

—Ezt a levelet,—mondá aztán igen ünnepélyes hangon,—nemcsak meg kellett volna mutatni, hanem ezután is meg kell mutatni. Itt egy iszonyú csalás esete forog fenn, melyet mi jogtudósok úgy nevezünk, hogy: error in qualitate personae. Szerencsétlen Sándorunk nem azt vette el, a kit gondolt, azaz helyesebben kifejezve, nem olyant vett el, a milyent gondolt, s önnek atyai kötelessége, fölnyitni szemét szegény elámított fiának.

—Én is azt mondom,—tevé hozzá Manó, fölkelve a pamlagról.

—Csalók iránt nem tartozunk semmi kimélettel,—mondá Eveline grófné.—Föl kell nyitni Sándor szemeit.

—Föl fogom nyitni Sándor szemeit,—fejezé be Atlasz úr teljes meggyőződéssel.—Csak megvárom, hogy az apát-kanonok elutazzék, mert úgy vettem észre, hogy ő is, meg a plébános is nagyon örültek Sándor házasságának, s én nem akarom megharagítani a papokat.

—A hierarchiát tiszteljük, míg az oltárnál marad,—mondá Góg Ferencz,—de nem tűrjük, hogy családi ügyeinkbe avatkozzék. Ez legnagyobb vívmánya az újkori civilisatiónak. De jól van, várjuk meg a nagyságos apát-kanonok úr elutazását, annál inkább, mert vele valószínüleg elutazik e szerencsétlen nő atyja is, a dilettáns festő művész, és ő sem lesz útunkban.

—Elutazik!—kiáltott Atlasz úr keserves arczczal.—Van is eszében! Attól félek, hogy örökre itt marad s az én pénzemen játsza az urat. Ismerem már ezt az ingyenélő népet.

—Bízd csak reám ezt az embert,—mondá Manó henczegve.—Majd megértetem vele finoman és aristokratikus módon, hogy elég volt egy koldus-tarisznyát akasztani nyakunkba. Jót állok róla, hogy holnap ő is itt hagyja a házat.

Manó be is váltotta szavát. Másnap dél felé, midőn Bogdán kanonok kijelenté, hogy ebédre nem marad itt, hanem rövid villás reggeli után haza utazik: karon fogta Boglár Kálmánt és egy kis sétára hívta a kertbe.

—A kanonokkal utazol?—kérdé Manó, a mint a kertbe értek.

—Nem,—felelt Boglár csodálkozva.

—Úgy hát velem jösz a vasúton? Az esti vonattal indulok Budapestre,—folytatá Manó.

—Ejnye be sürgősen gondoskodol elutazásomról,—mondá Boglár Kálmán nevetve.

—Azt gondoltam, hogy sietni fogsz elhagyni apám kastélyát, mivel már nincs több reparálni való kép a faluban,—felelt Manó finoman és aristokratikusan.

Boglár Kálmán meglepetve nézett az előkelő fiatal úrra; arcza egy pillanatra elkomorodott, de csakhamar visszanyerte rendes kifejezését s mosolyogva felelt:

—Az én mesterségem nemcsak képek festése, hanem lovak idomítása is. De ha te még ma elutazol, úgy valóban nincs itt többé semmi dolgom.

Ezzel megfordúlt s egy platánfa tövében hagyta az elegáns fiatal urat, a ki bamba képpel bámult utána s azon törte fejét, sértés vagy bók volt-e, a mit hallott. Még nem jött tisztába e fontos kérdéssel, mikor Boglár Kálmán már eltűnt szeme elől s belépett a kastély ajtaján.

A lépcsőn a plébánossal találkozott, ki eljött, hogy jelen legyen Bogdán kanonok ünnepélyes búcsúján.

—Jó hogy talállak, papom,—mondá Boglár Kálmán, barátja karjába öltve karját.—Valami fölfedezést tettem. Úgy látszik, nem vagyok szívesen látott vendége az Atlasz-családnak.

—Csak ma fedezted föl?—kérdé a plébános nyugodtan.—És mi vezetett e nagy fölfedezésre?

—Épen most adta ki útamat a henczegő Manó, s van okom hinni, hogy apja megbízásából tette.

—Hát aztán? Mi közöd hozzájok? E ház ura Sándor, és ő szívesen lát, arról meg lehetsz győződve.

—Hohó! nem úgy vagyunk. Te mindig csak a patrónust látod s neked könnyű csak Sándort venni tekintetbe. De én itt nem a patrónus, hanem a házi úr vendége vagyok.

—Az öreget itt nem szokás figyelembe venni.

—Eddig én sem vettem, mert eszembe sem jutott, hogy nem látna a legnagyobb szívességgel. De most már tudom, hogy terhére vagyok, és ez egészen más dolog.

—El tudnád hagyni leányodat?

—Klárát nem féltem. Fönn tudja ő magát tartani s boldogságára nem szükséges az én segítségem. Férje szereti, erről meg vagyok győződve, s ő is szereti férjét. Az esküvő előtt komolyan beszéltem vele, s tudom, hogy nem érdekből ment a fiúhoz. Nem hittem volna, de igaz. Egyenes, becsületes, őszinte fiúnak ismeri, s ez nyerte meg szívét. Elég az hozzá, szeretik egymást, s ez elég Klárának, hogy ha a család nem is fogadta nagy örömmel keblébe, föntartsa állását s boldog legyen. De jelenlétemmel nem akarom bonyolúltabbá tenni helyzetét s megnehezíteni küzdelmét. Elmegyek s élek tovább a magam módja szerint. Különben itt maradsz te, s ha valaha szükség lesz reám, mindig ide szólíthatsz.

Ezalatt fölértek az emeletre. A plébános az ebédlőbe ment, hol a kanonok jelentékeny villás reggelivel erősítette magát a nehány órai kocsizásra. Boglár Kálmán leányának szobájába sietett.

Klárát meglepte és elszomorította atyjának szándéka. Soha sem gondolt arra, hogy elváljanak egymástól; legkevésbbé most, midőn hányódott életök után biztos és állandó révbe jutottak. Bizonyára szerelemből lett Sándor nejévé, s maga az a gondolat, hogy atyjának nyugalmas életet biztosítson, soha sem bírta volna arra, hogy szerelem nélkül kezét nyújtsa valakinek; de szerelmi boldogságát emelte és tökéletessé tette, hogy apja is osztozni fog jólétében és nyugalmában. Atyja azonban könynyedén, mosolyogva felelt ellenvetéseire. Soha sem gondolt arra, hogy állandóan leányának falusi magányában maradjon. Sokkal öregebb már, hogysem megszokott életmódjával föl tudna hagyni, s azt hiszi, meghalna, ha mindig egy helyben kellene maradnia. Már ő csak ezután is utazgatni fog egyik barátjától a másikhoz, s vendég lesz ezután is mindenütt, mint eddig volt. Most is több felé várják, hova eligérkezett; ha majd leányára kerül a sor, őt is meg fogja látogatni, de csak mint vendég, mert máskép nem tudna élni. Ne Jegyen hát leánya sem önző s hagyja őt a maga módja szerint boldogúlni.

Klárának meg kellett ebben nyugodnia, de mégis könnyezett a szeme, midőn atyjától, életében először, hosszú időre elbúcsúzott. Annál jobb kedvű volt Boglár Kálmán; nevetve ölelgette meg Sándort, a ki legalább nehány hétre akarta itt tartóztatni, s kijelenté, hogy a legrosszabb ízlésnek tartja, ha a szülők épen mézes heteikben alkalmatlankodnak gyermekeiknek. Atlasz úrtól s az egész családtól is a legvidámabb hangulatban búcsúzott el, s Klárának el kellett hinnie, hogy valóban önzés volna tőle, ha visszatartaná atyját kalandos, vándorló életének folytatásától.

Atlasz úr arcza is földerűlt, midőn saját szemével meggyőződött, hogy Boglár Kálmán úti ládája is föl van csatolva a kocsi bakjára, mely az apát-kanonok urat a városba fogja vinni. Jó kedvében annyira ment, hogy majdnem kezet csókolt Bogdán kanonoknak, midőn ez kenetes ünnepélyességgel búcsút vett az Atlasz-családtól s megáldotta valamennyi tagját, még azokat is, kiknek megáldására nem bírt hivatalos fölhatalmazással. A kocsis lovai közé csapott, az apát-kanonok gyűrűs kezével intett, Boglár Kálmán kendőjét lobogtatta s egy utolsó mosolygó pillantást küldött leánya könnyes szemébe, s a hintó tova robogott, és az Atlasz-család egyedűl maradt a kastélyban.

Miután a plébános is a falu felé indúlt, Atlasz úr komoly arczczal megfogta Sándor kezét és szobájába vezette. Betette az ablakot, becsukta az ajtót, s fiának csodálkozó tekintetére zsebébe nyúlt s kivette onnan a sokszor szerepelt nagy bőrtárczát.

—Fiam,—kezdé ünnepélyes hangon s öntudatlanul utánozva Bogdán kanonok imponáló modorát,—te minket tegnap megleptél, nagyon megleptél.

—Eh, atyám!—vágott közbe Sándor,—ezen már túlestünk. Klára nőm lett, te megáldottad, minek kezdjük újra az alkudozást?

—Kezdjük újra az alkudozást? Ki akarja kezdeni az alkudozást?—kiáltott Atlasz úr, egyszerre kiesve kanonoki tónusából.—Én csak azt mondom, hogy te olyan hirtelen leptél meg engem a feleségeddel, hogy nem nyithattam ki a szemedet az esküvő előtt. Apai kötelességemet teljesítem tehát, midőn kinyitom szemedet az esküvő után.

—Kinyitod a szememet?—kérdé Sándor, roppant csodálkozással.—Mit értesz ez alatt?

—Olvasd el ezt a levelet, aztán meg fogod látni, mit értek ez alatt.

Sándor átvette a levelet és olvasni kezdte. Arczán eleinte csak kíváncsiság látszott, de a mint vége felé közeledett, elsápadt, szemöldei összehúzódtak s a papir reszketett kezében. Oly tekintettel emelte szemét apjára, hogy Atlasz úr megijedt s szinte megbánta, hogy felnyitotta fia szemét.

—Ki írta ezt a levelet?—kérdé Sándor rekedten.

—Alá van írva a neve,—felelt Atlasz úr félénken.

—Jer velem,—mondá Sándor, megragadva apja kezét és az ajtó felé vonta. De a mint a tornáczra léptek, megállt, mintha más jutott volna eszébe. Melle erősen zihált, homlokán kiütött az izzadság.

—Nem, nem hozzá,—mormogott, mintegy magához beszélve.—Előbb világosság kell, meggyőződést akarok. Hazugság, nem lehet más! Tudom már, kitől kérjek magyarázatot.

—Jer velem,—folytatá, ismét megragadva apja karját s lesietett vele a lépcsőn.

—Hova megyünk?—kérdé Atlasz úr aggódva.

—Menjünk, menjünk!—sürgeté Sándor izgatottan, mintha nem is hallotta volna apja kérdését. Atlasz úr nem mert többet szólni s néma rettegéssel haladt fia mellett.

Átmentek a kerten, s a nyárfáktól szegélyezett úton a faluba jutva, addig meg nem álltak, míg a plébániára nem értek. A plébános irodájában volt, s ijedten s meglepetve ugrott föl íróasztalától, midőn a két Atlasz szobájába lépett és meglátta Sándor dúlt arczát.

—Uram,—kezdé Sándor, alig véve lélekzetet, s a gyors menéstől és indulattól szakadozott hangon,—ön kezdettől tanúja és meghittje volt szerelmemnek és segítségemre volt, midőn Klárát nőmmé tettem. Azt is tudom, hogy Boglárékat régóta ismeri, s e levélből meggyőződtem, hogy közelebbi viszonyban áll velök. Önnek tudnia kell mindent, mi rájok vonatkozik, s kötelessége, nekem magyarázatot adni.

—Mindenre kész vagyok magyarázatot adni,—mondá a plébános csodálkozva.—Parancsoljon velem.

—Klárát rágalmazták,—esküszöm, csak rágalomnak tartom,—nem tudom, nem akarom hinni, hogy könnyelmű volt, hogy megcsalt, elámított, hogy őszinte, szerető szívembe lopta magát, csak azért, hogy palástot borítson becstelenségére. Rágalom, hazugság; de a rágalom tövist vert szívembe, s önön áll, hogy kihúzza belőle.

—Mit jelent ez?—kiáltott a plébános fölháborodva.

—Olvassa el ezt a levelet,—mondá Sándor,—s azután feleljen.

A plébános elolvasta a levelet, összehajtotta és asztalára dobta.

—Ki tette önnel azt a rossz tréfát,—kérdé haragosan,—hogy kezébe adta ezt a levelet?

—Atyám. Ő tudakozódott Boglárék felől ügynökénél s ezzel a válaszszal akarta megakadályozni házasságomat.

—Miért nem mutatta meg hát e levelet az esküvő előtt?—kérdé a plébános, vállat vonva.

—Hogy mutattam volna meg az esküvő előtt, mikor nem híttak meg a lakodalomra?—kiáltott Atlasz úr egyszerre ijedt és bosszús hangon.

—Nem arról van most szó,—vágott közbe Sándor,—hanem arról, tud-e ön e rágalomról valamit és kész-e róla fölvilágosítást adni?

—Kész vagyok,—felelt a plébános.—Üljenek le és hallgassanak meg nyugodtan. Biztosítom, hogy nyugodtan hallgathatnak. Két évvel ezelőtt,—mint e levél is mondja, Klára jegyben járt egy fiatal emberrel.

—Mi a neve?—kérdé Sándor.

—Nem hiszem, hogy ez életben valaha találkozhatnék vele. Azóta, a mint tudom, tönkre ment, elzüllött, elaljasodott. Régi ismerősei egészen elvesztették szem elől, csak néha-néha jön felőle valami hír, hogy közönséges kalandor lett s egészen elmerült a fővárosi társadalom posványába.

—Mi a neve?—ismétlé Sándor, türelmetlenül.

—Lándsa Jenő,—felelt a plébános.—Ez az ifjú akkor a legjobb társaságban élt s csillogó külszínével még el tudta ámítani a világot. Klára a gyermekleány rajongó szemével nézett reá és boldog volt, mikor megkérte kezét. Egy pár hétig jegyesek voltak. Mindenütt együtt látták őket, a miben semmi feltűnőt sem találhatott az, ki ismerte Klára gyanútlan lelkét, önálló, csaknem férfias nevelését. Emlékezhetik, ön iránt is így viselte magát, ismeretségök első napjától fogva; akárhányszor lovagoltak, vadásztak egyedül a nélkül, hogy ön ebben valami feltünőt látott volna s ne találta volna egészen természetesnek.

—Én akkor még nem szóltam neki szerelemről,—mondá Sándor elgondolkozva.

—Mondja inkább, hogy becsületes ember volt,—s nem élt vissza a helyzettel, melyet ez ártatlan lélek gyanútlan fesztelensége teremtett. Lándsa Jenőnek, a mint utólag megtudtuk, soha sem volt komoly szándéka Klárát nőül venni. Az egész eljegyzési játék egyszerűen arra szolgált, hogy közelébe férhessen. Fogadott czimboráival, hogy diadalmaskodni fog Klárán. Egy este elrejtőzött szobájában, s midőn a leány már bezárkózott és nyugalomra készült térni, rá támadott, vakmerően, szemtelenül, erőszakosan. De rosszúl számított. Klárának nemcsak modora, szokásai, kedvtelései voltak férfiasak, hanem ereje is. Nem sikoltott, nem ütött zajt, hanem úgy eltaszította a nyomorúltat, hogy a földre bukott. Azután fölkapta pisztolyát s azzal fenyegette, hogy rögtön lelövi, ha el nem hagyja szobáját. Lándsa ijedtében, vagy inkább számításból, az ablakon ugrott ki. Czimboráinak, kik az utczán lesték kalandja végét, úgy látszik, oly módon adta elő a dolgot, mintha megnyerte volna fogadását; legalább mint később megtudtuk, s e levélből is látom, ez a pletyka terjedt el. A valóság az, hogy Boglár Kálmán másnap megvívott a hitvány emberrel és súlyosan megsebesítette. Azután nem hallottunk többé felőle; csak azt tudom, hogy nemsokára utolérte a nemezis, lassankint kiszorúlt a tisztességes emberek társaságából s végre egészen elaljasodott.

Sándor sokáig hallgatott. Mellére hajtott fővel, mozdulatlanul ült székén s öntudatlanul jártatta újjait az asztalon. Végre föltekintett s komoran kérdé:

—Miért nem mondták meg ezt nekem az esküvő előtt?

—Mit mondtak volna meg?—kiáltott a plébános föllobbanva.—Az önérzetes nő köteles megvallani leendő férjének, ha folt van multján, ha tévedés emléke nyomja lelkét. De mi volt itt megvallani való? Vagy talán nem hisz szavamnak, nem tartja ártatlannak Klárát?

—Igen, igen, igaz, ő ártatlan, köszönöm a felvilágosítást,—mondá Sándor, lassan fölemelkedve székéről.—Hallod, atyám, Klára ártatlan! Hála istennek! Szót se többet erről a levélről! Vigyázz, Klára meg ne tudja, hogy kételkedünk benne!

De arczán nem látszott az a megnyugvás, melyet szavai fejeztek ki. Midőn kezét nyujtá a plébánosnak, az hideg volt, mint a jég, és szemét komoran, elgondolkozva szegzé a földre. Lassan, nehéz léptekkel ment ki a szobából, minden további szó nélkül. Atlasz úr fölugrott és fia után akart sietni, de a plébános az ajtó elé állt és elzárta a menekülés útját.

—No, Atlasz úr,—mondá komolyan,—büszke lehet rá, hogy ma olyan bakot lőtt, a milyen csak nagy ritkán kerül a vadász csöve elé.

Atlasz úr mindig félt a plébánostól s nem szeretett vele vitába bocsátkozni. Most is kényelmetlenül feszengett előtte s nem tudta, melyik lábára támaszkodjék, de arczán mégis látszott valami daczos kifejezés, melyet máskor nem mert volna mutatni.

—Bakot lőttem? Micsoda bakot lőttem?—mondá morogva.

—Azt hittem, megelégszik azzal az egy bakkal, melyet kedves Manó fia által lövetett, midőn Klára atyját csaknem kidobatta házából.

—Vagyok talán köteles eltartani a Klára egész atyafiságát?—kérdé daczosan Atlasz úr.